Házirend… Mintha az nem lenne elég, hogy egyenruhában kell iskolába járni. Azt mondták olvassam el, de minek? Lefogadom, hogy az összesben ugyanaz van. A csodálatos Ouran Akadémia, nagy és dicső múltú intézmény, kiváló tanulók, a világ egyik legjobb iskolája. Persze, biztosan, viszont én mindezekből még nem láttam semmit csak a rongyrázást és a pazarlást. Igaz, csak mától kezdve járok ide, szóval egyelőre még az első benyomásnál tartok, ami teljesen antipatikus. Ha cél nélküli, ostoba ficsúrok járnak ide, akkor nem tudom, hogyan fogom túlélni a következő pár évet, de mindenképpen megteszem. Kell az a ház, már ki is találtam, hogy hova fogom kérni. Seattleben vagy Nashvilleben fog nekem apám egy ingatlant szerezni, még pedig emeleteset, medencével, stúdióval, hogy tudjak próbálni, és amint teljesítem az egyezségünk ránk eső részét, miszerint kijárom ezt az elcseszett iskolát, befutok. Kösse fel mindenki a gatyáját, rock sztár leszek! Úgy bizony! S ha kitagadnak, még boldog is leszek.
„Tanulói jogok és kötelességek… Iskolánk egyenruhájának, nyakkendőjének viselése… ápoltan és az alkalomnak megfelelően… mértéktartó hajviselet és smink…” – szúrok ki pár dolgot első ránézésre az engem leginkább érdeklő fejezetben.
Mi a faszom ez?
Komolyan azt akarja a vezetőség, hogy zsákruhában járjak még a negyven fokban is egy kötélutánzattal a nyakamban? Hányan ájultak már el? Persze, egyen sem, van légkondi, most jut eszembe. A limóban is, azt a pár métert ameddig beérnek az épületbe meg kibírják. Lustaságok. Mégis mihez fognak ezek kezdeni, ha egyedül kell boldogulniuk? Nem érdekes, nem az én dolgom.
Viszont ezzel a házirenddel kéne valamit kezdeni. Egyáltalán nem tetszik, hogy mindenkinek ugyanúgy kell kinéznie, mintha skatulyából húzták volna elő. Ha legalább normálisan nézne ki az egyenruha! De könyörgöm, mi ez a ronda, halvány, párizsi kék? Egyszerűen undorító! Meg az otromba címer rajta… Ennyiből a homlokunkra is kiragaszthatnánk, nem lenne feltűnőbb. De azt nem írják, hogy nem szabad letakarni, jut eszembe és már sunyin mosolygok magamban, ahogyan lapozgatom a füzetet és keresem a kiskapukat. A legtöbbje nem érdekel, leginkább az öltözködéssel foglalkozok és már pár mondat elolvasása után rájövök, hogy ennek az iskolának soha nem volt dolga fegyelmezetlen diákokkal és lázadókkal. Jól idomított egy népség lehet.
*-*-*-*-*-*
Másnap reggel korábban kelek, hogy el tudjam intézni a dolgokat még azelőtt, hogy elindulok. Tegnap este mindent elterveztem. Felveszem az egyenruhát és megnézem magam a tükörben. Azonnal undorodva húzom el a szám, mert borzasztóan áll. A szín, a szabás, a bugyuta címer egyszerűen minden fúj. Akár vásári bohócnak is elmehetnék. Viszont a jó hír, hogy lehet rajta javítani. Nem sokat, igaz, de lehet. Belemarkolok a kis dobozba az íróasztalom szélén és kiszedek belőle egy maroknyi jelvényt és kitűzőt. A legnagyobbat a címerre teszem, a többit ízlésesen elrendezem, hogy a lehető legjobban nézzen ki. Legalább valami feldobja, különben sem írták egy szóval sem, hogy tilos bármit is ráaggatni az egyenruhára. Most hogy akad rajtam pár banda név, pár halálfej máris jobban érzem magam!
Akkor most irány a fürdő, arcmosás, kicsit elrendezem a hajam, nem kell vele sokat foglalkozni, nem vagyok lány vagy selyemfiú. Előveszem a szemceruzám és kihúzom a szemem, igaz, hogy csak fellépésekkor szoktam, de azt hiszem, hogy a helyzet megköveteli a szemceruza mindennapos alkalmazását. Csak két határozott vonás a tükörhöz hajolva és már kész is. A haj rendben, a smink rendben, a körmeim sem kell átfesteni, mind mértéktartó, ha engem kérdeznek. Ugye azt sem részletezték, hogy mi számít annak, hogy sminket csak a nők vagy a férfiak is viselhetnek-e. Csodálatos.
Elégedetten trappolok le a bejárati ajtóhoz, ahol már vár rám az én édesem. Tegnap kipucoltam és kikeféltem, nehogy megszólják az úri környezetben, ahogy a rokonaim szokták. Belebújok az acélbetétes bakancsokba, gyorsan befűzöm őket és teszek rájuk egy csinos masnit. Minél több rajtam a fekete, annál jobban érzem magam. Amúgy… a cipőkről sem írtak semmit és a lábbelit nem adtak az egyenruhához. Lehet ügyvédi pályára is alkalmas lennék. Na, majd ha nyugdíjba vonulok a zeneiparból.
Az ilyen piti kiskapukat félretéve nem fogom kirúgatni magam. Kell az a ház az Államokban, de borsot nyugodt szívvel törhetek az orruk alá, nincs igazam?
Felkapom az összefirkált és természetesen kitűzőkkel és jelvényekkel borított táskám és megyek is, magabiztos léptekkel. Jön is a sofőr azonnal, hogy majd ő elvisz, ne butáskodjak. Meg sem állok, csak közlöm, hogy vegyen ki pár nap szabadságot, van lábam és köszönöm, tudom használni. Úgy fogok menni iskolába, ahogyan akarok, többé nem fognak sehova fuvarozni, elegem van belőle. Ettől az elhatározástól az sem rettent el, hogy mire a kertünk főkapujához érek, az sétálva fél óra. Semmi vész, legalább a másfél kilóval a lábamon és ennyi sétával biztos jó hátsóm lesz. Kinek kell a konditerem?
Gond nélkül eljutok az iskoláig, ahol újfent vár rám egy bazi nagy birtok, amit át kell szelni . Érettségire tiszta sportember leszek. Remélem, hogy addig a sok limós meg luxusautós nyomorék hozzászokik a látványhoz, hogy az ember lába sétálásra is használható. Halálra idegesítenek, ahogy az elsuhanó autókból bámulnak. A buszon az egyenruhám miatt bámultak (Amit teljesen megértek, mert mégis… hogy néz ki ez a ronda, kék rongy?!), most azért, mert sétálok. Fordulnának fel!
Meglepetésemre egy szintén sétáló diákba botlok, aki álmosan vonszolja magát az épület felé. Mi a szösz?
-Szeva – köszönök rá, mikor mellé érek. Meglepően alacsony fiú rövid, barna hajjal, nagy, barna szemekkel és olyan arccal, hogy akár még lánynak is elmehetne. – Ian Baron vagyok, új diák.
- Fujioka Haruhi –biccent.
- Hogyhogy sétálsz? – vágok bele azonnal a közepébe, mert nem látom értelmét, hogy az időjárásról kezdjek társalogni, szóval inkább rákérdezek arra, ami ténylegesen érdekel.
- Apám dolgozik, de ha nem dolgozna, akkor is így jönnék – feleli egyszerűen, de meglepődök. Mégis jár ide pár normálisabb ember.
- Melyik osztályba jársz? – Érdeklődöm és magamban reménykedek, hogy ugyanabba, amelyikbe engem is beosztottak.
-Haruhi! – kiált fel valaki mögülünk és rögtön a kiáltás után lefékez mellettünk egy autó. – Haruhi, nem is örülsz nekem? – hajol ki az ablakon egy szőke srác, aztán rám néz és végigmér. - Mit keres az édes lányom egy huligán társaságában? – Mi van? - Ne aggódj, apuci itt van, nem kell mitől tartanod – pattan ki az autóból és zárja a karjai közé Haruhit. – Itt vagyok, megvédelek – ölelgeti boldogan, míg a másik próbálja magától eltolni. Egy szót sem szólok, az agyam még csak a feldolgozási folyamatot végzi. Apuci? Lánya? Mi van?
- Nem látod, hogy ő egy fiú? – próbálom magamra vonni a figyelmüket, hátha megmagyarázzák ezt az apás-lányos szerepjátékot.
- Nem fiú! Ő az én kicsi lányom, igaz Haruhi? – babusgatja tovább szegény srácot. Be sem értem az épületbe, de már ilyen figurával futok össze, hót ziher, hogy nem fogok unatkozni a következő években.
- Senpai, eressz már el! Nem vagyok a lányod! – tolja el magától a hirtelen ledermedt szőkét, akinek a boldog és bugyuta képe egyre inkább fancsaliba vált.
- Haruhi… - biggyeszti lefelé az ajkait és néz úgy, mint egy kivert kutya, de nem sikerül meghatnia a kívánt személyt. Mit ne mondjak, szar lehet.
- Lány vagyok – világosít fel, mire felszalad a szemöldököm és újra végigmérem.
- Miért hordasz férfi egyenruhát? – teszem fel a nagy kérdést ügyet sem vetve a teljes letargiába eső szőkére.
- Röviden, eltörtem egy vázát és most a host clubban dolgozom, hogy törlesszem az adósságom.
- Host club? – Milyen elmebeteg hely ez? Komolyan ennyire unatkoznak?
- Úgy van! Egy előkelő játék ebben az iskolában, ahol én vagyok az első számú host, a király. Megengedem, hogy őfelségének szólíts, huligán. – Terem hirtelen előttem egy tenyérbemászó mosollyal. Nyoma sincs az arcán a korábbi depinek.
- Most csak ugratsz – nézek rá rondán, de nem törődik vele.
- Egyáltalán nem, eltévelyedett alattvalóm – hogy mi? – Király vagyok, herceg, lord, amit akarsz, ha kell fehér lovon vágtatok a bajba jutott királykisasszonyok megmentésére! – tesz pár teátrális mozdulatot a karjaival, aztán újra vált az arca, mikor rám néz. – Egész jóképű vagy, nem akarsz csatlakozni a klubunkhoz? Lehetnél a vandál, a rosszfiú típus, a király sötét lovagja, aki kinézetre zord és gonosz, de belül jó szíve van. – Simítja mindkét tenyerét a mellkasára, aztán egyik kezét a vállamra teszi. – Mit szólsz? Rengeteg lány odavan az ilyen típusért.
- Hagyjál lógva – Söpröm le a kezét magamról. Tiszta őrült.
Nem törődve a további győzködésével kikerülöm és otthagyom az ő kislányával. Velük ellentétben szeretnék is beérni az épületbe. Host club, fiú egyenruhába bújt csaj, magát királynak szólító elmeháborodott. Egy pillantást vetek az égre, hátha malacok fognak potyogni (komolyan, azon sem lepődnék meg ezek után), de sehol egy felhő, tiszta az ég. Csatlakozzak meg sok lánynak bejön ez a „típus”… mekkora egy baromság! Nem bírom a lányokat, fog a halál velük jópofizni, amúgy sem a stílusom.
Az iskolában még többen megbámulnak a folyosókon, mint eddig és a hátam mögött is összesúgnak páran. Azt hiszem pár embernek feldobtam az unalmas délelőttjét. Pár perc kell ahhoz, hogy az egyik felügyelő tanár rám találjon és kioktasson a kinézetemről. Hogy is mondta? „Nem méltó iskolánkhoz”. Igen, pontosan így fogalmazott. Vigyorogva otthagyom egy olyan búcsúmondattal, hogy lehet, hogy ő nem találja méltónak, de így fogok járni. Egy szabályt sem szegtem meg, jogom van hozzá.
Az osztálytermet csak csengetésre találom meg, mert egy középiskolának több több emeletes szárny, hatalmas főépület, óratorony, rózsaablak és hatszázmillió más dolog kell, amitől ez a hely puccos labirintussá válik, s véletlenül sem osztanak a bejárat előtt térképet. Akkor érek oda, mikor a tanár is, így az ő oldalán lépek be a terembe, ahol mindenki azonnal feláll én meg lecövekelek a tábla előtt, ameddig bemutatnak, mint új diákot, aki eddig magántanuló volt. Végig nézek az osztályon és megakad a szemem egy szőke és kékszemű diákon. Az anyádat Murphy!
Komolyan ezzel a királyi gyökérrel kerültem egy osztályba?
- Én igen, és te? – ahhoz képest, hogy élve eltemettek... Hááát, elég elevennek érzem magam. Alsó végtagom meg még annál is jobban érzem.
- Csak a lábam fáj egy kicsit – morgom neki hangommal is jelezve, merre vagyok, ezzel megakadályozva, hogy jó képességeivel rám essen.
Elvégre nem egy denevér, így olyan átkozottul rosszul láthat itt, mint én.
- Persze, hogy fáj. Rajta van egy kő – igen... Esze megint úgy letaglózott, hogy mindjárt csapkodni kezdem a fejem a falba. Arra, hogy egy 10 kilós súlytól nem tudom mozgatni végtagomat, magamtól is rájöttem.
Bár a légzésem is elakad egy pillanatra a döbbenettől, amikor nagyon lazán, szinte másodpercek alatt legurítja róla.
Milyen erős... Talán kétszer állt erőért sorba, azért osztották ki az összes észt, mire odaért?
– Tudod mozgatni? – igen... Szerencsére inaim engedelmeskednek sötét uruk óhajának. Fel is állnék, hogy járkálva találjak ki valamit, de amikor lábamra nehezedek, villanásszerű fájdalom hatol az agyamba, és föl kell emelnem végtagom a puha, poros talajról, hogy utána visszatámaszkodjak arra a helyre, ahova leestem.
- Ezek szerint eltört a bokád.
- Hurrá, még egy okos beszólás a szőke királytól... – morgom halkan, vigyázva, hogy ne hallja meg. Elvégre mégiscsak segíteni próbál.
Az meg most kapóra jön.
Legalább annyira, mint amennyire Kiriminek jól esett, amikor kenőcsöt adtam neki eltört kezére... Az volt az első és utolsó eset, hogy hozzám fordult, de már értem, miért tette.
Ezt a lüktetésszerű, erős fájdalom, amit szinte állandó jelleggel érzek, egyszerűen őrjítő...
- Feküdj fel oda, segítek – kér meg, és már nyújtja is kezét, hogy arra támaszkodhassak.
- Igazán… nem szükséges… - próbálom meg elhárítani, hiszen közelében már megint ég az arcom, de megint nem lehet ellentmondani neki, nem hagyja magát lerázni, amíg oda nem segít a kőkoporsóhoz.
És... nélküle... Nem is tudom, mihez kezdtem volna, mert így is elég sok időbe telt, mire idáig, vagyis kényelmesebb ülőhelyig eljutottunk, és leülhettem. De mondjuk... Lehet, nélküle nem is lennék itt...
- Köszönöm – hálálkodok neki kurtán, majd amíg meg nem kérdezi, hogy hol vagyunk, azon gondolkozom, hogy ide mégis hogy csaljunk el bármilyensegítséget is. Hisz a mobilom, úgy érzem, több darabban van. És igaz, hogy Tamakinál attól még lehet, de itt, a föld alatt sokra megy vele, ha neki sincs térereje.
Mivel a további szabadulási terveken agyalásban nagyon zavar közelsége és - minden bizonnyal engem vizslató - pillantása, inkább válaszolok neki:
- Egy kriptában, ha jól sejtem… - és jól érzem ülepem alatt a keresztet...- Ezért sem szabad erre jönni, mert itt gyengébb a talaj.
- És hogy tudunk innen kijutni? – kérdezi újra egy kis hallgatás után. Gondolom, most fogta fel a hallott információk súlyát, és egyben helyzetünk súlyosságát.
- Sehogy… meg kell várnunk, amíg ránk találnak, és az nem most lesz. - válaszolom a lehető leghiggadtabban. Pedig legszívesebben ordítanék. HISZ EGY KRIPTÁBAN VAGYOK, ÉS MÉGIS, JÓFORMÁN LE VAGYOK KÖTVE, NEM NÉZHETEK KÖRÜL!!! – fájdalmas sóhajommal is csak azt érem el, hogy a hostkirály lesimítja rólam a már teljesen átázott és rám tapadt csuklyám.
De olyan gyengédséggel...
– Tamaki? – ugye nem megszállta megint valamilyen rossz szellem, mint amikor megcsókolt?!
- Miért hordod ezt a köpenyt? Nélküle sokkal… szebb vagy… - igen... Az lehet. És sebezhetőbb... Hiszen most is teljesen vörös vagyok, még jó, hogy nem látod...
- Öhm… - többet nem tudok kinyögni, amikor megérzem újra arcomon gyengéd érintését. Miért simogat? Szőrösödök?!
Rá nézek, de a beszéd még mindig nem megy torkomban dobogó szívemtől, amit ki fogok vágni, hogy elégetve érzéstelenítsem el, ha nem marad nyugton. Miért akarja Tamaki érintéseit ennyire?! És miért nem hallgat az eszemre, ami azt sugallja neki, hogy Te nyomorult, segíts neki menekülni! ?!
Hiszen így, sokkosan hiába is nehéz, de meg kéne próbálnom... Megint olyan közel van, hogy az már rossz.
És nem is értem, ilyenkor miért nem működik soha az a védővarázs, amitől rovaroktól hemzsegne az egész teste, amíg megfelelően messze kerülne tőlem.
Pedig... Annyiszor magamra vontam már, mielőtt találkoztam vele...
- Mi-mit csinálsz? – kérdem ijedten, mert mintha azon somolyogna, hogy közelsége megint pirosra festette arcom.
Grr... Miért nem fekete a zavar színe?! Akkor most bele tudtam volna olvadni a kripta sötétjébe. Hiszen mielőtt ajkát az enyémhez érintette, azt mondta, ő se tudja, hogy mit is tesz.
És... Valahogy ezzel a mondattal... Annyira elbizonytalanított. Biztos, hogy nincs tisztában tettével?
A nélkül csókolna meg így?! Ilyen gyengéden, de mégis ennyire erélyesen… Teljesen úgy, mintha a vágyaimba látna. Ki akar készíteni?!
Ráadásul... Nem is értem magam sem... Miért élvezem ennyire, amit tesz?! Elment az eszem?!?
- Kérlek, hagyd abba ezt az egészet, és távozz tőlem legalább egy pár lépéssel arrébb, Tamaki! – utasítom könyörögve, amikor minden erőm latba vetve meg tudom bűnre csábító csókunk szakítani.
Nagyon jó volt, meg minden, ugyanúgy, mint apró kis érintései is, amikkel közben egyszerre olvasztotta el, és pezsdítette fel egész testemet, de... Ezt az egészet egyáltalán nem kéne.
Hiszen... Ha kiderülne, akciója nem rossz szellem hatása, hanem valami buta kis fogadás része... És kamerával venné reakcióim, amiknek egyike - vagyis az iránta fellángolt vágyam - talán már tagadhatatlanul érezhető számára is... Azt nem bírnám elviselni.
- Miért hagynám abba, amikor te is élvezed? – markol rá úgy nadrágomra, hogy eddig elfojtott érzéseim kitörnek belőlem egy sóhajként.
A fenébe. Nemhogy a sötét Istenek segítségét, halandók segítségét se tudom igényelni ekkora vihar mellett.
Mondjuk, ha kérném... Akkor azzal is számolnom kéne, hogy elveszíteném méltóságom, mint a sötétség egyik leghatalmasabb alakja. Hisz ha kiderülne, hogy nem bírok eszközeim nélkül egy nyomorult fénylénnyel...
Mindenki kinevetne és kitaszítana - még saját klubom tagjai is. Grr... Akkor már inkább vele nézek szembe. Bátorság, bátorság, meg tudod neki mondani!
Behunyt szemmel pihegve gyűjtök erőt szavaimhoz, de végül csak el tudom kezdeni:
- Mert... Mert... – naa! Ennyi?! Ezt nem hiszem el. Miért nem tudom tovább mondani? Csak annyit kéne, hogy neked is tudnod kéne, ez nem normális, hogy te meg én így... Miért nem megy?!
Talán attól fulladt a hangom további nyöszörgésbe, hogy letépte a köpenyem és pólóm, hogy mellbimbóimhoz is hozzáférhessen??!!
- Igen, mert? – kérdi, játékosan bőrömre lehelve szavait. Áhh... Ne már! Ha azt akarja, hogy válaszoljak, miért csinálja ezt?! – Mondd csak, miért ellenzed azt, amire a tested vágyik?! Nem lenne egyszerűbb, ha hagynád magadat nekem? – hogy a vasmacska rúgja fenékbe, jó erősen. Honnan tudja ez, hogy mi az, és mi nem az, amit nekem nem kéne elleneznem?! És mi ez a kacér hang?! Kihívás?! Mert akkor válaszolok rá.
Józan eszem legyűrve a bennem felgyülemlett vággyal, és a szavaiból szerzett erővel, feljebb emelem még mindig remegő kezeimmel fejét úgy, hogy közelebb legyen ajkaimhoz. Mintha suttogni szeretnék neki egy választ.
Nyehehe... Csak egy picit... Csak még egy kicsit közelebb kerül, és megtudja, milyen szelencét is nyitott ki.
Sikerült... Eléggé sikerült meglepnem heves csókommal, és azzal, hogy egy igazi macska módjára téptem le pólóját, hogy puha bőrét a magamén tudjam érezni, amikor testemhez szorítom, és hátát kezdem el finoman karmolászni.
Szeretem a gyengédséget, ugyanúgy, ahogy őt is szeretem magam mellett tudni, de az irányítgatást nem szeretem hagyni olyan egyszerűen. Ha parancsokat akar adni, akkor azért mutasson is valamit.
- Hagyjam magam? – nevetek fel legsötétebb énemmel. – Szerinted megtehetem a klubom vezetőjeként? Ha akarsz, szerezz meg!
- Rendben... – hú... Most vagy nagyon beütöttem a fejemet, és ezt a gonosz kacajt, valamint ezt a hangszínt álmodom, vagy tényleg itt vagyok alatta?!
Ahh... Ez a valóság! Ami pokolian jó, és ami akár örökre is tarthatna... Hiszen ahogy nyakam harapdálja... Valami eszméletlen! Haruhitól, a kis közembertől sajátította volna el? Vagy ez a tehetsége már önmagában megvolt?!
Tényleg nem tudok mást tenni, csak nyögni és sóhajtozni, miközben ő már nem csak nyakam, hanem mellkasom és hasam is bebarangolja ujjaival és nyelvével.
Grr... Alattomos így kiütnie, de hagyom neki, hiszen tényleg élvezem.
Bár... Amikor megint megsimogatja nadrágom - minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy eltüntesse rólam - ijedten pattanok fel, és kapom büszkeségem elé kezeim, még mindig pihegve.
Igen, az arcom is vörös - már megint. Rendesen megijedtem. Elvégre még egy lány se akart tőle megszabadítani. Erre most pont ő...
Sötét van, és csak a csillagok sütnek be az ablakon. Hahh… milyen romantikus…
Tovább osonva lépkedek nesztelenül a lépcső felé, lábujjhegyen. Ez az, csak semmi zaj… Még egy lépés, és.
WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Bimm, paff, durr…
Waah… Fáradtan nyöszörgöm, fájdalmas hangot is képtelen vagyok normálisan kiadni… Nem túl… kellemes dolog, ha valaki egy körülbelül száz fokos lépcsőn lezúg, ahogy én az előbb.
Waah… meghalok… Segítség! Azaz mégsem, titokban ki kéne jutni.
- Tamaki-sama! – visít az egyik szolgálólány. Ennyit a titokban kisunnyogásról. De meglepő, hogy nem kapcsolja fel a villanyt, hanem a sötétben hajol felém, és gyorsan felsegít.
- Az autó kint várja uram – suttogja nekem, és én csak nagyokat pislogok. Hö? Engem? Hisz nem is hívattam semmit.
- Kö-köszönöm – mondom motyogva, majd hirtelen hercegi tartásba vágom magam, de ugyan úgy nesztelenül kimegyek. Nem szeretném, ha Shima felkelne.
~*~
Kicsit késve, de megérkezem, és loholva rohanok a temető közepébe. Hátborzongató, és… és… hátborzongató is, de hát milyen legyen egy temető? Jaj nekem. Furcsa izgalommal tölt el, hogy itt játszatok. Bár ha túl szépen játszom, még a halottak is felkelnek, amit nem szeretnék. De csalódást sem akarok okozni Nekozawa sempainak. Kedves tőle, hogy megkért, játsszam nekik. Hahh… olyan bensőséges, olyan megható. Persze ez már túltesz azon, hogy megtanítom a fénnyel barátkozni, mert már zongorázni is tanítani akarom, ő pedig nekem a mágiát… Kavalkád a köbön.
- Bocsánat a késésért! Csak még volt valami, amit el kellett intéznem. – toppanok be lihegve. Pontosabban a bordáimat kellett helyrerakni. Minő sanyarú a hercegi sors, ha ilyen balesetet szenved. Még szerencse, hogy az arcomnak nem esett bántódása, maga lenne a világ vége.
- Semmi gond, örülünk, hogy végre ideértél! – vigyorog rám, majd felveszi a fekete… kapucnit.
Új „arcok” jelennek meg körülöttem, mindegyiken sötét, büdi köpeny, sőt egyet még felém is nyújtanak.
- Ezt neked csináltattuk, próbáld fel! – nekem? Tényleg nekem? Csak nekem? Hát persze ki másnak?
- Kezdhetjük? – felkapom magamra, és hirtelen furcsa hideg jár át belül, bekattan valami, és komorság ül ki arcomra. Furcsa… érzés. Olyan… sötét… Muhahahaaa…
Egy villám csap át az égen, és meg sem moccanok, miközben mindenki visongva futni kezd.
- Futás! Meneküljünk – hablatyolnak még valamit a mágusokról, de nem értem, sőt alig hallom. Valami erős és hideg, sötét valami terjed szét bennem. Hmm…
Eső, villám, szélvihar. Vajon most miért tetszik ez ennyire? Eddig sosem szerettem az ilyet.
- Mit csinálsz te még itt? Indulj el te is lefelé. Én megvárom a szolgáim. Nem kell velem együtt bőrigáznod. – kedves tőled Nekozawa sempai… Sempai… Mh… ha rá nézek és elképzelem csuklya nélkül…
Elvigyorodom, és felé lépkedek. Azt hiszem most végképp nem szalaszthatom el a lehetőséget. Kigasználom, hogy megszállt ez az erő.
- Ha már így alakult, várok veled! - Vagy talán baj, hogy nem akarlak egyedül hagyni?!
- Nem dehogy... Csak furcsa... engem elvégre mégse szoktak megvárogatni. – talán ezért is lett ilyen barátságtalan. Itt az ideje, hogy szerezzen egy komolyabb barátot. Talán…
- Vagyis... Nézdcsak... Ott jönnek az autóink. Ilyen időben úgyse szedheted össze a holmiid. Menjünk, és keressük meg a kijáratot.
Elkezdem húzni magam után, bár ebben a szitás viharban alig látok valamit, pedig erről hallottam tisztán az autókat. Az előbb még nem volt ennyire erős…
Futunk egy kis ideig, majd visszaránt, és megállunk.
- Miért álltunk meg?! Fussunk tovább! – szinte kiabálok, mert a viharnak akkora hangja van, hogy még a saját gondolatomat sem értem.
- Nem lehet! Induljunk el visszafele. Itt nem is lehetünk... Egyáltalán hogy jutott eszedbe erre jönni?! Nem figyelmeztettek a gondnokok??? – válaszol idegesen, és én nem értem. Nem is láttam gondnokokat, amikor ideszaladtam.
- Mire kellett volna figyelmeztetniük?
PFF…
Újabb „kis” esés, és a föld alatt kötünk ki, egy részen az eső beesik, de csak egy kis lyukon. Nincs túl magasan, de sajnos nem tudnánk felugrani, hogy elérjük.
- Nekozawa–senpai! – kiáltom, mert nem látom sehol, nagyon sötét van idelent.
- Itt vagyok! Jól vagy? – hála az égnek, legalább eszméleténél van.
- Én igen és te? – kiáltom vissza, fokozatosan közeledve hangja felé. Csak alig pár méterre vagyunk egymástól, de a sötéthez hozzá kell szoknia a szememnek, és ez sikerül is, ahogy épp mellé érek végre, azaz a közelébe.
- Csak a lábam fáj egy kicsit – morogja halkabban, és arcomat keresi. Rá eddig világított kicsit a Hold, ezért nem lát, de gondolom hall.
- Persze, hogy fáj. Rajta van egy kő – legurítom róla – Tudod mozgatni?
Megemeli térdét, és eddig semmi baj, de mikor talpra állna, hangosan felszisszen.
- Ezek szerint eltört a bokád – állapítom meg nagy okosan, mire halkan morogni kezd. Körbenézek, és valami asztal vagy más emelvény szerűt keresek, meg is találom. Furcsa alakja van, de itt van közel.
- Feküdj fel oda, segítek – mondom, és azonnal karjáért nyúlok, hogy karba vegyem.
- Igazán… nem szükséges… - szinte meg sem hallom szavait, már tartom is, és felállva helyünkről ráültetem a kő valamire. – Köszönöm – morogja megint halkan, de ezt legalább hallom.
- Hol vagyunk? – kérdezem kíváncsian felette állva, és végig őt figyelem.
- Egy kriptában, ha jól sejtem… ezért sem szabad erre jönni, mert itt gyengébb a talaj – hangja kissé visszhangzik, ahogy az eső is, mikor nagy csend telepszik kettőnk közé.
- És hogy tudunk innen kijutni? – kérdezem tovább.
- Sehogy… meg kell várnunk, amíg ránk találnak, és az nem most lesz – fáradt sóhajjal ernyed el, tisztán látom körvonalait. Lassan lesimítom fejéről a csuklyát, majd hirtelen felém kapja fejét – Tamaki?
- Miért hordod ezt a köpenyt? Nélküle sokkal… szebb vagy… - vallom be a semmiből. Valamiért nem félek a következményektől. Talán ez az idióta sötét jellem az oka, aki belém mászott. Jó lenne kiszedni, mert olyanra kényszeríti most is a kezem, amit valójában nem tennék meg ebben a helyzetben.
Végig simítom arcát ujjammal.
- Öhm… - nem szól semmit, és én is csak annyit látok, hogy felém néz. Olyan sötét van. Na de ha sokat kell várni, kicsit elüthetnénk az időt.
Nem… megrázom fejem, és próbálok tisztán gondolkodni. Ez így nem megy. Miért olyan nehéz most türtőztetni magam? Hirtelen felé pattanok, hajam kissé vizesen tapad néhol homlokomra, tisztán érzem, ahogy meghökkenését is.
Megtámaszkodom mellette, és közel hajolok arcához, hogy láthassam. Kissé piros, és nagyon tetszik ez a szín, a belső kis ördög szerű lény széles vigyorgásra késztet, de próbálom visszafogni.
- Mi-mit csinálsz? – kérdi rémült hangon. Jó kérdés, én is szeretném tudni.
- Nem tudom – felelek egyszerűen, majd mohón tapadok ajkaira.
Amikor kinyitják nekem Tamaki szolgái az ajtót, és elviharzanak, csak egy darabig tudom nyomon követni útjukat.
Hogy pontos legyek, egészen addig, amíg figyelmemet az előttünk tornyosuló házacska maga felé nem vonzza. Grr... Itt él Tamaki?! Ez olyannyira fényes, hogy csuklyám teljesen a fejembe kell húzom, mielőtt még kisütné a szemeimet.
Áááá... És már visszamászni sem tudok a biztonságot jelentő kocsiba. Ugyanis onnan a Host Club királya pont most lökött ki „Gyerünk, Senpai, ideje bemenni!” rikkantással. A fészkes fenébe... Ez az ördögi fény már lerombolta a figyelmem...
El kell futnom, mielőtt komolyabb bajom esi... Miért rakta Tamaki a kezeit vállamra?!!
És miért vezet úgy az ajtó felé, mintha mi abba a túlontúl fényes, és minden bizonnyal egy fia sötétséget se tartalmazó palotába be akarnánk menni?!? Én épp az ellenkező irányba indultam! – kiabálnék rá, de a sokktól nem csak az erőm, a hangom is eltűnt.
Ráadásul... Az a beleélés, amivel magyarázza, hogy az előttünk tornyosuló valami tökéletes hely lenne a tanításomnak... Esélyem se lenne a közbeszólásra, mert azt nem hallaná meg.
– Érezd magad otthon! – szólal meg, én pedig riadtan húzom egy nagyon kicsit még lejjebb csuklyám. Már ide is értünk??? Miért ilyen hamar?! Mit tettem sötét Isteneim ellen, hogy ilyen fényes átokkal sújtanak megint?!!
Ha ezt túlélem... Tamakit meg kell ölnöm? Hmm... Vagy át kéne inkább változtatom egy éjszakai élőlénnyé, és megkergetnem egy zseblámpával?
Nyehehe... Beelzenefnek lehet, hogy jól jönne egy játszópajtás...
Kitárul az ajtó, engem pedig kiüt a bentről kiáradó még több, nyomorult fény. És hiába fordulok meg, nem sikerül legyűrnöm sötét ruházatommal erős támadását. Végem...
Már tudom, hogy hova bújik el az a nyomorult fényes korong, amikor a hold páros lábbal rúgja le a sötét egekből.
- Azonnal húzzátok be a sötétítőket! – igen... Ez egy nagyszerű ötlet. Bár az engem ért hatalmas fényhatás miatt már nem is csodálom, hogy senpainak jutott előbb eszébe. Eszméletlen, hogy ilyen fényben tudnak emberek létezni...
Brr... Még mindig ráz a hideg a sokktól, amit az ide, ebbe a kínzókamrába való belépéskor kaptam.
Ajánlom, hogy gyorsak legyenek azok a szolgák, mert még a végén megátkozom őket is, és nemcsak egy szőke cicám, hanem egy egész macskafarmom lesz.
- Igenis, Tamaki-sama – rikkantja az egyikük, és máris hatalmas vigyor veszi birtokba arcomat.
Nagyon gyorsan ugrottak. Ez helyes... És igen... Végre a drága homály ölel minket puhán magához.
Hosszan kiélvezem. Vagyis élvezném, ha a Host Club királya nem aggódna értem annyira, hogy idegességében a karomnál fogva rángat.
- Bocsáss meg, Nekozawa-senpai. De most már minden sötét… Nézd! – ohh... szóval ezért... Azt hitte, hogy nem vettem észre?! Egy ilyen változást egyből megérzek. És anélkül is boldog mámorban úsznék, hogy itt rázogatna.
Vagyis... Egy életátlehelő csók hatásosabb lenne... He? Vagyis… várjunk csak, mit is mondtam?!
- Akkor akár kezdhetjük is, nem vesztegethetjük az időnket – hogy mi?! Várj már...! Én még le vagyok ragadva az előbbi gondolatomnál... Amitől úgy ég az arcom, hogy még jó, hogy nem kértél meg rá, vegyem le a csuklyámat.
Bár... Nem is értem, mit aggódok ezen. Úgyse meri velem levetetni.
He? Ez a lány meg miért állt elém?! Ő is átkokat akar tanulni?!!
- Tessék, senpai… próbáld meg rajta megmutatni, amit eddig tanítottam – jajj, ne... Tamakira nézek, majd a nyárfaként előttem remegő lányra, majd újra Tamakira. De eltökéltsége...
Khmm... Tényleg muszáj lesz hercegeset játszanom.
Mit is mondott még a senpai?! Egy mosoly mindig segít? Ez az, igen.
Legszebb vigyorommal fogom elbájolni a kislányt.
Most miért futott ki a szobából?! Ennyire rossz volt az alakításom, és megijedt?
- Araraaa… - igen... Ha Tamaki ilyen letört lett, akkor biztos nem voltam elég jó.
- Ez így nem lesz jó – éppen emiatt szeretnék hazamenni, és hagyni ezt az egész bohóckodást mára... -Levennéd megint, kérlek, a köpenyed? Talán úgy könnyebb lenne – pff... Tudhattam volna, hogy ez jön.
- Oh… persze… - mormogom halkan, bár előtte azért lopva megnézem, nem éget-e már ez a kevés fény is.
Huhh, rendben, most talán nem lesz gond.
Szépen, lassan leveszem hát második bőrömként működő köpenyem, és egy „Vigyázz rá, mert ha nem, elátkozlak téged és az egész családod is” morgással a mellettem álló szolgálóra bízom.
Amikor pedig végzek, Tamaki felé fordulok. De csak egy pillanatig. Ugyanis görcsbe rándul a gyomrom mosolyától...
Lehet, hogy már az általam elsajátított sötét fortélyokból fordított egy párat ellenem megint?!
Ááá... Megszeppenve, és minden méltóságom levetkőzve bújok el mögé, és fújok a beérkező lányok felé, mint egy mérges macska. Nem vagyok én cirkuszi látványosság, hogy így nézzenek rám! Hova tűnt az előbbi félelmük?! Így is tudok átkokat szórni.
- Jobb lesz, ha először felmegyünk, később újra megpróbálhatjuk ugyanezt – ragadja meg alattomosan a kezemet tanárom.
Én pedig egy darabig nem is értem, hogy hova fel.
Aztán amikor leesik, hogy valószínűleg a hercegi, még sötétítve is fénylő szobájára gondolhatott, megfeszítem magam. Oda semmiképp se tehetem be a lábam. Az egyenlő lenne sötét Isteneim elárulásával, és a világossághoz szegődéssel.
Szerencsére Tamaki egy pillanattal később elenged. A szobába ugyanis belépett egy nő... Aki nem tudom, ki lehet, de szerintem még beszélnem kell vele... Így ránézésre több átkot tud, mint azok a vajákosok, akikhez eddig eljártam.
- Üdv, Shima. – hajol meg a nő előtt. - Ő itt az én… Senpaiom a Nekozawa családból – aki már most nagy hódolója magának, ohh, sötétség úrnője...
- Üdvözlöm a családod – bólint nekem, és máris Tamakit faggatja tovább.
Hahh... Pedig úgy beszélgetnék vele... Nincs rajtam a parókám, azért nem mer többet hozzám szólni az éjkirálynő?
- A zongora előadásod, amit a mai délutánra ígértél nekem – ohh... Úgy tűnik, ez azt jelenti, most el kell válnom Tamakitól...
- Igen, Shima, még emlékszem. Megkérhetlek, hogy meghitt világítás legyen? Ehhez a darabhoz ez illik majd. – igen... Ideje elköszönnöm.
- Bocsáss meg, nagyon feledékeny vagyok – semmi gond. Sőt... Boldog vagyok, hogy nem kell minden bizonnyal retinaégető hercegi szobádba belépnem. Ahol a saját, hercegi képeiden kívül biztos csak az ikrek képe van még kirakva, és az is dartsnak.
- Nem… menj csak – mosolygok szégyenlősen. Pedig legszívesebben most elkacagnám magam. Ilyen szerencsét... Pedig azt hittem, sötét Isteneim most se fognak kimenteni.
- De akkor én haza is mennék, majd holnap találkozunk. – fordulok meg, és indulok el kifelé. El kell mondanom még az éjjel jó pár hálai... He?
Miért pördültem vissza Tamaki felé??
- Ne menj még – nevet rám olyan kedvesen, hogy szégyen, nem szégyen, de újra elpirulok. – Csak egy pár perces darab lesz. Ha ráérsz, meg is hallgathatnád – grr... Utálom, hogy ilyen átkozottul rosszul reagálok köpenyem nélkül... Pedig nem is abban van varázserőm.
Bólintok neki, de csak azért, hogy arcszínemet ne vegye észre, majd el is takarom magam hajammal.
Sötét leplem azért nem tudom magamra kapni, mielőtt elvonszolna magával egy jóval fényesebb helyiségbe, mert az azt tartó szolga eltűnt valamerre.
De ha megtalálom... Esküszöm, megbánja, hogy nem követett...
Tamaki egyébként is nagyon herceges, de ahogy leül a zongora elé... Mintha a trónjára mászott volna fel. És mintha ez nem lenne elég... Ahogy rám mosolyog, mielőtt elkezdene játszani...
Észveszejtő...
Már megint teljesen zavarba jövök tőle. És... Már megint olyan érzésem van, mintha a hasam külön életet élne...
Ráadásul... Ez az érzés csak tovább fokozódik zsigereimben, amikor meghallom a zongora lágy hangját... Előadása nem egy temetési darab, se valami szomorúságtól áradó, és mégis... Mégis, talán még a sötét miséken szóló orgonajátékoknál is szebbek a dallamok, amiket elővarázsol az előtte fekvő fadarabból...
Sőt...
Mélyebb hatást vált ki belőlem, mint az a zombicicás klip, amit az egyik leglelkesebb sötétségrendtagomtól kaptam...
Csak ülök és hallgatom. Bár egyszer-kétszer mérgesen sandítok közben a mellettem ülő nőre, aki zörgéssel zavarja ezt a csodálatos zongorajátékot.
Miért nem bírja csendben hallgatni?! Hiszen ő kérte...
Mondjuk feléje irányuló keserűségemben az is benne van, hogy ezek szerint neki Tamaki bármikor játszik. Nekem meg... Hmm...
Most így belegondolva... Ha felkérném, talán játszana nekem, és a sötétség egy pár követőjének a következő teliholdas éjjelen. Olyan jól hangzana egy zongoradarab ott, a temetőben... A síroknak annyira jó az akusztikájuk...
Ráadásul... Oda tényleg egyszerűbb lenne zongorát, mint orgonát kivinni.
Feltétlen meg kell kérdeznem. Bár... Hogy az ajánlatot még ennél is vonzóbbá tegyem számára, lehet, beszélnem kellene a többiekkel, hogy ők is segítsék egy pár, kegyetlen átok elsajátításában...
- Na, milyen volt? – úszik be arca elém, én pedig az ijedtségtől székestől esem hátra.
Túl közel került hozzám. De nem értem, hogy hogyan. Vége lehet zongorajátékának?
Ennyire belemerültem volna a gondolataimba? Az nem lehet...
- Mi mi mi??? – tápászkodom fel, hörgő hangokkal palástolva zaklatottságom.
Igen... Határozottan ő segített felkelnem.
És... Így, hogy jobban körülnézek... Már a hölgyet se látom, aki mellettem ült. Chh... Tényleg nagyon messze röpítettek azok a csodás hangok...
- Hát a darab. – közli sugárzó mosolyával. Majd, mielőtt megszólalhatnék, már folytatja is:
- Ennyire megérintett, hogy már azt se vetted észre, mi történik körülötted? Mert akkor szívesen adok neked zongoraleckéket is a hercegi viselkedés órák mellett. – he??? Hogy mi?!! A húgom jobban tud ezzel az ördögi szerkezettel bánni, mint én...
Ráadásul... Nekem bőven elég annyi, hogy tudok zenélni krétával vagy körömmel a táblán. Azt aztán... Mindenki másnál hatalmasabb beleéléssel és szívhez szólóbb vigyorral teszem.
- Hiszen az, hogy eljutott a szívedig, már azt jelenti, hogy kitártad a szíved a zenének és a pompának... – ajjaj... megint elragadta a hév... – Vagyis lehet, kevesebb idő alatt barátkoznál meg a fénnyel, és kerülnél közelebb a húgodhoz. – naa... ÉN A FÉNNYEL NEM FOGOK BARÁTSÁGOT KÖTNI!!! Még mit nem... Esetleg csak egy fegyverszünetet, de azt is csak addig, amíg át nem hódítom az árnyoldalra Kirimit.
- Hát… khmm... – használom ki szusszanásnyi szünetét a megszólalásra. - Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, de ezen még gondolkoznom kell...
- Vagyis... – ugrok hozzá közelebb egy hirtelen sötét sugallat miatt, de akkora hévvel, hogy még csuklyám is leesik fejemről – inkább kössünk alkut. Én beleegyezek abba, hogy ezentúl zongoraleckéket is adj nekem. Ha eljössz velem és néhány haverommal holnap éjszaka a temetőbe halott feketemágusok panaszait és bosszúit meghallgatni. Sőt... Szerintem nagyon nagy örömmel venné mindenki, ha nem csak velem osztanád meg mesés zongoratudásod.
Hátrébb lépek, mert mintha Tamaki-senpai elsápadt volna. És... Mintha nem is venne levegőt...
Mi a baj? Rosszul van?! Vagy csak ennyire nem tetszik neki az ötletem?
Épp megszólítanám, amikor hátrasimítva szőke tincseit, járkálni kezd.
Bár ezt a bolyongást is hamar abbahagyja, hogy pirulásra késztessen gunyoros vigyorával.
- Legyen, játszok nektek egy szép darabot. De figyelmeztetlek. Ezért a kérésedért már holnapután el fogjuk kezdeni a zongoraórákat is.
- Öö, rendben. –válaszolok neki félénken és halkan. De... Amikor észbe kapok, vagyis amikor rájövök, hogy ebből valószínűleg semmit nem hallott, újra válaszolok. Csak most már eltakarom előle arcom. - Értettem... Akkor holnapra kivitetek egy zongorát is. – boldogságom nem tudom visszafogni.
Kuncogások közepette köszönök el Tamakitól, és már most várom a holnap éjszakát...
Együtt lesz velem és barátaimmal... Az éjszakai ég alatt... Kinn, a szabadban, a földszagú temetőben...
Nyehehe...
Ennél szebb már tényleg csak az lenne, ha mindig velem szórná az átkokat...
***
Ohh, Isteneim... A szél viharos susogása... A sötét éjszaka hangjai... És a hold időnkénti eltűnése egy-egy felhő mögé...
Csodálatos... Pedig ezért a szép időért nem is imádkoztam. Bár... Ki tudja... Lehet, hogy klubom tagjai voltak...
Már szinte mindenki ideért szokásos, és egyben általunk szentnek nyilvánított helyünkre. Amit a temető legnagyobb dombján, egy hatalmas, öreg fűzfa alatt jelöltünk ki magunknak.
Hiszen itt, a domb alatt állítólag sötét erők nyugszanak...
A zongorát is ide cipeltettem fel szolgáimmal, de Tamaki még sehol. Pedig... Neki még egy szép fekete köpenyt is beszereztem ma estére, hogy ne lógjon ki közülünk...
Ugye nem azt tervezte, hogy el se jön?! Mert akkor... Nem akarom, de muszáj lesz egész életére elegendő átokkal súlytanom.
- Bocsánat a késésért! – fut be végre kedves díszvendégünk. – Csak még volt valami, amit el kellett intéznem.
- Semmi gond, örülünk, hogy végre ideértél! – köszöntöm legkedvesebb vigyorommal, mielőtt a fejemre húznám csuklyám.
A többiek is üdvözlik, de ezután ők is hamar beöltöznek. Hiszen végre mindenki itt van... Kezdhetjük a társalgást a régmúlt korok mágusaival...
- Ezt neked csináltattuk, próbáld fel! – nyomják senpai kezébe a köpenyt leghűségesebb követőim közül egy páran. Ehhez a helyhez nem illő sikollyal olvadozva előtte.
Grr... Ezt megjegyeztem. Ha hazamegyünk, szórok is rájuk valamilyen kézlerohasztó, vagy hangelsorvasztó rontást. ÉN AKARTAM NEKI ODAADNI. Miért kellett megelőzniük?! Ráadásul... Mióta vannak oda ennyire a fényes emberektől?!!
- Kezdhetjük? – kérdem, amikor már Tamaki is beöltözött, és majdnem mindenki elfoglalta helyét a pentagram körül.
Kórusban jön vissza válasznak a sötét kuncogás követőimtől.
Majd az ijedt kiáltások és sikongatások, amikor egy villám átszeli az eget, és a temetőn túli egyik házba csap be.
- Futás! Meneküljünk! – tör ki a pokol is. – Úgy tűnik, a sötét mágusok ma nem akarnak velünk beszélni, ne bosszantsuk fel őket.
Mire észbe kapok, már csak egyedül állok a dombtetőn. Jobban mondva - vagyis jobban körülnézve - maradt még velem valaki a szakadó eső ellenére is...
Tamaki...
- Mit csinálsz te még itt? – kérdem tőle idegesen, amikor közelebb lép. – indulj el te is lefelé. Én megvárom a szolgáim. Nem kell velem együtt bőrig áznod.
Nem tetszik ez a vigyora... Határozottan nem. Villámfénynél csak még félelmetesebb...
- Ha már így alakult, várok veled! – jön hozzám még közelebb, amitől én hátra lépek egészen a fa törzséig. – Vagy talán baj, hogy nem akarlak egyedül hagyni?! – kérdi számonkérőn...
- Nem, dehogy... Csak furcsa... – fogok ideges magyarázatba... – engem elvégre mégse szoktak megvárogatni.
- Vagyis... Nézd csak... Ott jönnek az autóink. – ragadja meg kezem. – Ilyen időben úgyse szedheted össze a holmijaid. Menjünk, és keressük meg a kijáratot.
Elkezd húzni maga után, én pedig kábán, rongybabaként hagyom, szavai értelmén rágódva. Mit értett azon, hogy keressük meg a kijáratot?!
Vagyis így körülnézve... Hol vagyunk? Ezek a sírok nem ismerősek.
Hirtelen állok meg, ezzel megállásra késztetve őt is. Ez a környék...
- Miért álltunk meg?! Fussunk tovább! – szól rám, de most teljesen lezsibbasztott a félelem.
- Nem lehet! – szólok rá hisztérikusan. Hiszen már eszembe jutott. Ezen a helyen még azért nem jártam, mert ide tilos a belépés. Hiszen ez a hely... Annyira életveszélyes... Még gondozni se gondozza senki emiatt... – Induljunk el visszafelé. Itt nem is lehetünk... Egyáltalán hogy jutott eszedbe erre jönni?! Nem figyelmeztettek a gondnokok?!!
- Mire kellett volna figyelmeztetniük? – néz rám összezavarodva.
De mielőtt válaszolnék neki...
Csak egy pillanatig, de eltűnik szemem elől a kép... vagyis - hogy pontosabban fogalmazzak - leesek valami régi kriptába...
- Aú... – nyögök fel fájdalmasan. Ha nem én lennék a szenvedő alany, még élvezném is ezt a helyzetet. Bár... Az is érdekel, hogy Tamakival minden rendben van-e...
- Nekozawa–senpai! – chh... Emlegetett szamár... Bár csak a hangja alapján tudom behatárolni, merre is van. Ugyanis... Ebbe a kriptába, a Hold még az általunk ütött lyukon sem tud bevilágítani.
- Itt vagyok! – kiáltok vissza. – Jól vagy?
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 06. 06. 12:05:28
- Nem zavar. Akár kezdhetjük is, csak azt mondd meg, melyikkel? - kérdi rekedtes hangon. Pont olyanon, mint mikor először ismertem meg. Akkor nagyon féltem tőle, de mióta láttam az igazi arcát is, valahogy… nem olyan rémisztő, mégis rettegek még tőle, és a hatalmától.
Hogy melyikkel? Hát… öhm… nem tudom… Vagyis de. Hisz úgy kezdtük az egészet, hogy ő kért tőlünk segítséget, így hercegi kötelességem először az ő taníttatását befejezni, avagy tovább vinni. Nemde?
- Természetesen először téged tanítalak, ahogy megígértem – válaszolok végül - Meg különben is... Neked az átoktanítás nem lenne munka, hanem csak szórakozás. És tudtommal előbb a munka – teszem még hozzá.
- Oké, értettem! – ajh… nem így értettem. Remélem ezért még nem fog megátkozni, nem akartam hülyére venni, csak… csak…
Nos én sem tudom, hogy mit akartam ezzel elérni. Csak hatalmasakat pislogni vagyok képes, amikor azt látom, hogy egy nagy sóhajtás után elkezdi levenni köpenyét, és bábúját, majd szépen összehajtogatva leteszi. Közelebb hajolok, és erősen figyelem, sőt vizsgálom. Nem lehet, hogy kicserélte magát. Lenne egy ikertestvére, aki szintén nem szereti a sötétséget mint a húga és ezzel próbál kikászálódni a tanítás alól? Hmm… vagy egy mágiával klónt csinált magából?
HMM… innen nem látom, még közelebb kell hajolnom, biztosan észreveszem majd.
Épp felém fordul, ekkor egy hatalmasat ugrik hátra. Közelről ilyen ijesztő lennék?
Nem… nem hiszem, hisz a szépséget minél közelebbről látni a legcsodálatosabb, miért ijedt volna meg a szépségemtől? talán túlságosan ragyogó vagyok neki? Akkor lehet mégis ő az.
- Csak meg akartam nézni, jól vagy-e, hogy önszántadból veszed le azt a koszos izét! – adok hangot gondolataimnak, nem törődve a következményekkel… mintha nem is lennének, legalábbis én nem érzek semmit… még…
Magam előtt lengetem inkább kezeim a békítés jeleképp, hogy ezzel is magyarázzam magam, de remélem ezért még nem rág be… Szívem kihagy rengeteg ütemet, ahogy látom arcán azt a bizonyos kifejezést, ami sokkal félelmetesebbnek tűnik így, mint mikor köpeny alá rejtve teszi ugyan ezt…
Sőt megkockáztatom, hogy rémisztőbb Kyoyanál vagy Honey-sempainál, mint mikor felébresztik őket…
SEGÍTSÉG!
BUMM!!
Ki is robban az ajtó, mintha csak meghallották volna néma sikolyomat, és már épp könnyebbülnék meg, amikor meglátom, hogy két legkegyetlenebb szolgálóm jött… értem… NEE!!
Csöbörből vödörbe pakolva érzem magam, amikor elkapnak, és vonszolni kezdenek, és pedig már a padlót kaparva igyekszem kimenekülni karjaik közül.
- Engedjetek el! Ígérem, hogy visszaérek vacsorára! Könyörgöm! – fogadjunk, hogy Shima keze van a dologban.
- Sajnálom fiatal úr, a mélyen tisztelt nagymamája parancsolta, hogy pontban négykor jöjjünk önért – tudtam… hogy én ezt mennyire tudtam.
Az egyik szolgáló félrelép, azaz rálép egy könyvre, miközben engem vonszolna ki, és ekkor esik le…
Ez… ez… Nekozawa-sempai könyve…
…
ÚRISTEN!
Még épp időben sikerül félreugranom az útból, látom, hogy sempai épp egy halom golyót vagy mit dob feléjük, és hatalmas füstfelhő kavarodik, ami minket nem ér el.
No igen, épp a lábánál fekszem, de felkelek.
- Kifelé innen! – mondja olyan halálhörgéssel, hogy megáll bennem az ütő, de mivel nem felém irányul most ez az ingerültség, így csak külső szemlélőként ijedezek hosszú percekig… De legalább elüldözte a szolgálóimat.
- Igyekezzen Tamaki-sama! – mordul még az egyikük hátra felém, majd kihussannak egy pillanat alatt.
- Na végre, csend! – morogja halkan, majd egy sóhajjal elkezdi felvenni könyveit.
Olyan magának valónak néz ki így, és tényleg az… Rám sem néz, mintha nem itt lennék, csak teszi a dolgát.
Segítek neki…
Az utolsó darabot pont egyszerre fogjuk meg véletlenül, és azonnal elkerekedik a tekintetem.
- B-b-bocsánat! – szabadkozom, és azonnal elkapom kezem a közeléből – Csak segíteni akartam összeszedni őket, de lassan nekem is menni kéne. A gyakorlást sajnos holnapra kell hagynunk.
Biccent válaszként, de ekkor, akár egy fénylő glória, egy ötletkörte mintha csak megvillanna fejem felett – amit csak én látok – ekkor eszembe ötlik valami… Miért kéne itt hagynom, ha jöhetne is velem?
- Nekozawa-sempai – szólítom meg komolyan, kellő hangsúlyt előkészítve mondandómnak – nagyszerű ötletem támadt. Eljössz velem hozzám, és a Host-király otthonában fogsz tanulni hercegies viselkedést. Majd este, amit tanítok neked, be is mutathatod a nagymamámon. Ha őt is sikerül lekenyerezned, akkor már a húgoddal nem lesz nehéz dolgod – ajánlom fel, igazi királyi sóhajjal a végén. Ugye milyen csodálatos ötlet, még saját magamtól is mindjárt elájulok… Hahh…
- Öhhmm, értem… - mondja halkan, majd azonnal felkapom köpenyét, és rá borítom. Tudom, hogy nem bírja a fényt, de most muszáj leszünk áthaladni rajta, hogy elérjük az autónkat.
Kiérve beszállok a limuzinba, magam után rántom őt is, majd a sofőr becsapja az ajtót, és gyorsan be is száll helyére, tudja, hogy sietnünk „kell”.
Egy pillanatra elérzékenyülve karolom át „tanítványom”, majd az ablak felé fordulva, felkönyökölve, s kezemen megtámasztva államat merengek ki a suhanó tájra, sátáni kacaja szinte csak alig ér el, de ebből tudom, hogy nem érzi rosszul magát.
~*~
Megérkezünk végre palotámig, azaz a nekem szolgáló mellék lakrészre, s amint kinyílik az ajtó, velünk szemben ülő szolgálóim mint akit ágyúból lőttek, úgy spuriznak be.
Porfelhőjük után pislogva nézem nyomukat.
- Ezeknek meg mi baja? – kérdezem szinte csak magamtól, majd inkább megrázva fejem, törődöm a fontosabb dologgal – Gyerünk Sempai! – tuszkolom ki a kocsin – Ideje bemenni – amint ő is kiszállt a kocsiból, utána pattanok, és vállánál átkarolva vezetem egészen az ajtónkig.
- Biztos vagyok benne, hogy tökéletes hely lesz a tanításod számára, hisz minden olyan hercegi, fenséges, igazi királyi érzést ad már csak a terem rendezése is – regélem, mellkasomon, szívem fölé téve puccsosan kezem, és végül közvetlen az ajtó elé érve, felemelem karomat a magasba – Érezd magad otthon!
Megszólalásomra azonnal kinyílik az ajtó, s dicsfényében áradozva feltárul előtte a hall szépsége. Olyan szép, olyan királyi, és olyan… fényes…
Ajjajj…
hangosan felkiált a fényes sokkhatástól, és teljesen arcába húzza köpenyét összekuporodva tartásom alatt, én pedig azonnal észbe kapva intek is a szolgálók felé, akik pedig hörgésétől rezzentek össze.
- Azonnal húzzátok be a sötétítőket! – hangom határozottan, parancsolóan cseng. Ritkán szoktam alkalmazni, de most sürgősen cselekedni kell.
- Igenis Tamaki-sama – szólal fel egyik szolgálóm, és szavamra pár pillanat alatt kísérteties sötétségbe borul az egész terem.
Így már jó lesz.
- Bocsáss meg Nekozawa-sempai – rázok bele életet – De most már minden sötét… Nézd! – mutatok előre, mire lassan felnéz, de sajnos köpenye takarásából nem látom arcát, csak a gonosz mosolyt… Jól van.
- Akkor akár kezdhetjük is, nem vesztegethetjük az időnket – lépek be vele a terembe, bezáródik mögöttünk az ajtó, és a belső lámpáknak körülbelül a fele, vagy negyede csillan csak fel, hogy némi világítással szolgáljon, meghagyva a sejtelmes sötétséget.
Az egyik aranyos szolgáló lánynak intek, hogy jöjjön közelebb, aki remegő kis lábakon hozzám tipeg, meghajolva.
- Tessék, sempai… próbáld meg rajta megmutatni, amit eddig tanítottam – bizakodón teszem csípőre a kezem, és figyelem, hogy hogyan fog cselekedni.
Először csak néz rám, majd a lányka felé, aki összerezzen.
Felé hajol, arcán mosollyal, egyre közelebb, feje mellett bábúját is tartva, de hiába a mosoly, nem elég hercegi… inkább torz.
Végül a lány sikítva menekül el, pedig még meg sem szólalt a tanítványom.
- Araraaa… - csóválom meg fejem – ez így nem lesz jó – Állam alá téve kezem kezdek el gondolkodni, de azonnal leesik, és Zavart mosollyal fordulok Neko-sempai felé.
- Levennéd megint kérlek, a köpenyed? Talán úgy könnyebb lenne – hehe… remélem nem veszi zokon.
- Oh… persze… - mondja halkan, még a rekedt hangján, majd elfordulva veszi le, és a közelben maradt, még acélidegű szolgálóm karjára hajtja.
Ahogy felém fordul, azzal a mosollyal amikor először láttam meg csupán az iskolai egyenruhájában, megszeppenve figyelem.
Így annyira más, senki nem hinné, hogy az a sötét alak is ő. Talán már gondoltam ezt, de nem lehet elégszer meglepődi. Folyamatosan lehengerel ezzel a megjelenésével…
Mire észbe kapok, az összes szolgáló lány körbevesz minket, összetett kezekkel, és csillogó szemecskékkel figyelve, ahogy közelebb lépek.
Talán előttük nem kéne rajta mutatni a tanítani valókat, de még nem áll készen arra, hogy élő személyen gyakoroljon. Kettesbe kellesz vonulnunk.
Megfogom csuklóját teljes természetességgel, mintha a sötét lénye nem is létezne amitől tartanom kéne, s komolyan, mégis egy apró mosollyal szólok hozzá.
- Jobb lesz, ha először felmegyünk, később újra megpróbálhatjuk ugyan ezt – már épp húznám is magam után, kilépve a szolgálói bűvkörből, amikor halványabb fény tör be az egyik mellékajtón keresztül, és egy alacsonyabb alak sziluettje bontakozik ki.
Amikor kilép, látom, hogy „hőn szeretett” nagymamám az.
- Üdv Shima – hajolok meg, elengedve pártfogoltam – Ő itt az én… Sempaiom, a Nekozawa családból – intek felé.
Megingatja kezében legyezőjét, majd baljósan hümmög párat.
- Üdvözlöm a családod – rendezi le, majd felém is fordul – talán elfelejtetted a nekem tett ígéreted Tamaki-sama? – mondja morcosan, mire felemelkedem, és értetlenül pislogok. Ígéret? Arra emlékszem azt mondtam, hogy vacsorára hazaérek. De hát már itt vagyok, akkor mi a gond? – A zongora előadásod, amit a mai délutánra ígértél nekem – világosít fel, mikor látja, hogy ez ideje már gondolkodom.
Hahh… Csalódottan sóhajtok egyet, majd egyik karom felemelve, csuklómmal ütögetem meg hercegiesen halántékomat.
Az ígéreteim fognak a sírba vinni.
- Igen Shima, mér emlékszem. Megkérhetlek, hogy meghitt világítás legyen? Ehhez a darabhoz ez illik majd.
Megint csak hümmög. Nem ért hozzá úgy mint én, ezért rábólint. Neki csak a dallamok tetszenek, sőt… szerintem csak unaloműzés gyanánt bosszant engem ilyenekkel, de sajnos kénytelen vagyok eleget tenni kérésének.
- Bocsáss meg, nagyon feledékeny vagyok – fordulok sempaiom felé.
- Nem… menj csak – ez a lágy hang, amit kiad… legszívesebben órákig hallgatnám, ahogy verseket regél, vagy könyvet olvas hangosan… Miért nem ezt a hangját használja mindig? csodálatos… - De akkor én haza is mennék, majd holnap találkozunk.
Ahogy a tekintetét figyelem, összeszorul a szívem. Nem akarom elküldeni, de ha menni akar, visszatartani sem.
Végül gondolva egyet, vállára teszem a kezem, és visszafordítom magam felé.
- Ne menj még – mosolygom rá – Csak egy pár perces darab lesz. Ha ráérsz, meg is hallgathatnád – javaslom ellenállhatatlan kisugárzással, mire biccent, majd lehajtja fejét, és haját az arcára húzza… Furcsa egy reakció.
Bevezetem őt is magam mellett a másik terembe, ahogy igaz nagyobb a fény, mint a hallban, de mégsem fényár, kellemes. Remélem őt sem zavarja.
Leülök a zongorám elé, ujjaim ellazítom, és ránézek a kinyitott kottára.
Úgy látszik Shima végre talált egy komolyabb darabot, szerencsére ezt is ismerem. Nem tudott még olyat szerezni, amit ne tudnék fejből.
Egy kicsit hangolódom magamban, felidézem ahogy egy zenekar van körülöttem, és ők kezdenek rá a hangulatalapozásra. Ráhelyezem ujjaim a billentyűkre, majd a legmegfelelőbb alkalomkor játszani kezdek. Végig szem lehunyva idézem fel a darabot, minden egyes hangot egy,ás után csalva ki a csodálatra méltó hangszerből, teljesen belefeledkezve a dallamban az érzésbe, és abba, amit ez a darab sugároz. Mély és megható, könnyeket csalogató akkordok.
Ha ez nem hatja meg drága nagymamámat, akkor semmi… És ez rossz lesz Nekozawa-sempaira nézve, hisz neki mondtam, hogy őt is meg kéne győznie arról, hogy herceg is tud lenni. majd meglátjuk mi lesz…
Egyetlen drága ikremnek. És tudod: Hiááányzool!! XD
- Jól vagy, Nekozawa-senpai? – hallom meg… Tamaki hangját? Akkor mégiscsak ő jött felém? És akkor... – Gondoltam, utánad hozom a köpenyed, mielőtt rosszul leszel. – fordítja maga felé az állam, gyengéden megcirógatva fejem. – Épp időben értem ide, amint látom.
Időben? Jahh, igen... Tényleg időben ért... És ezzel meg is mentette szánalmas életem.
De... Ha másik oldalról is megvizsgálom a történteket, akkor... Mostani csatám az undorító világossággal csakis miatta kellett megvívnom. Tehát... Ha nem mentett volna meg, és amiatt a fény felé dobtam volna pacskerom...
Biztos vagyok abban, hogy Lucifer haverommal együtt jöttem volna vissza hozzá a pokolból csak azért, hogy addig kísértsük és kínozzuk, amíg él.
- Bocsánat, mon ami, azért, amit tettem – próbálkozik meg azzal, hogy elbújik a sajnálkozás álarca mögé előlem, hogy ne kelljen tetteiért vállalnia a felelősséget, de én átlátok rajta.
Neeem, nem Tamaki, most nincs bocsánat. Most átok van, illetve lesz, amint összeszedem magam.
Biztos vagyok abban, hogy azt az egészet azért csinálta, hogy zavarba hozzon. És... Hogy majd az ostoba zavarom ábrázoló képeken, amik készültek rólam, és amikkel tele lesz az iskola, mindenkivel együtt röhögjön rajtam.
- Nem akarom, hogy emiatt ne bízz meg bennem… Szeretnék segíteni neked! – igen? Tényleg?! Mindezek után hogyan higgyem ezt el?!
Mérgesen mérem végig, de meglep, amit a szemeiből kiolvasok. Hallottam már ilyen, bíztatónak szánt szavakat másoktól is, de ők... Ellentétben vele, nem gondolták komolyan, amit mondtak.
Hmmm... Lehetséges lenne, hogy az annyiszor rosszul elmondott átkai következtében valamilyen lény megszállta? És azért történtek az előbbi szörnyűségek, mert nem vettem észre?!
- Ha neked is jobb így, felejtsük el az egészet – folytatja végre arrébb fordulva, jobban hasonlítva eddigi idióta önmagához. Az a rossz lélek még mindig az uralma alatt tarthatja egy kicsit, ha eddig állta tekintetem, de Tamaki már képes újra józanul is gondolkodni, így hamarosan a lénynek el kell őt hagynia...
Igen, felejtsük el az előzőeket. Elvégre úgy tűnik, én voltam a vétkes bennük. Ööö... Vagyis a mérges. Legközelebb előbb a sátán nyelvére kell tanítanom, mielőtt átokszöveget mondatok fel vele, hogy javuljon a kiejtése.
- Szerintem is jobb lesz… - sikerül végre tudatnom vele is. Bár a hangom...
Most inkább valami síron túli szellem sóhajára hasonlít, mint ijesztő hörgésre. Nagyszerű... Legközelebb már annak kell örülnöm, ha visszakapom. Ennyi napfényt még életemben nem kaptam, nem is csoda, hogy szervezetem így taszítja.
Ez a nap kész katasztrófa. Bosszúsan sóhajtok, és átokűző varázslatot mormolok - ami nagyon nehéz így, köpenyem, és legjobb segédem, Beelzenef nélkül. Ezért, amikor a Host klub elnöke felsegít, még mindig mormogva nyúlok értük.
- Jobb lesz, ha most megyek… - sunnyog el a kijárat felé, de most nem érdekel. Ha hibázok a szövegben, és emiatt megint megszáll minket valami... És - ne adja a magasságos sötétség - tovább jutnánk a csóknál...
– Majd holnap találkozunk! – kiált még vissza, de erre a kijelentésére se tudok válaszolni, ezért kicsit megszeppenve távozik.
És ezen úgy felhúzom magamat, hogy az egyik kezembe kerülő miniatűr Beelzenef bábut atomjaira szedem.
Nem igaz, nem igaz, hogy nem ismerte fel, mit mormogtam. Annyira halk nem lehettem, hallania kellett volna. És... Azzal együtt tudnia azt is, hogy mivel is jár az, ha félbehagyom, még akkor is, ha önhibán kívül.
De mindegy is. Megvakarva halántékom állok neki a pórul járt baba feltakarításának, amíg meg nem érkeznek szolgáim, és haza nem visznek.
A zsákba tuszkolt tetemmel pedig... Még nem végeztem.
Vagy fél éjszakán át könyörgök az Isteneimnek, feláldozva őt, hogy ezt a mai napot engedjék elfelejteni.
***
Sajnos emlékszem még mindenre... Nem hallgatták meg imáim. Borúsan védem le magam a mai esetleges csapások ellen, majd miközben lefelé loholok autónkhoz, szegény húgomra megint a szívbajt hozom.
Szomorúan ülök be a kocsiba, és várakozásomnak megfelelően az első óra vége előtt pár perccel sikerül is beesnem.
Még mindig nyomomban a balszerencse, úgy érzem.
Végre vége az összes órámnak, ezért tartok egy feketemisét híveimnek. Túléltem a napot. Ráadásul... A szertartástól úgy érzem, új erő szállt meg.
Hiszen... Vadonatúj trükkjeim, amivel a lányokat halálra rémiszthetem, egytől egyig sikert aratnak összes klubtagomnál.
- Üdv, Nekozawa-senpai – térít ki egy hang következő terveim elemzéséből, és emiatt muszáj az ajtó felé fordulnom. De most erős leszek. Beelzenef velem van, ráadásul dél óta a szerencse is.
- Ha téged sem zavar… ma csak az egyik „gyakorlást” csináljuk, hamarabb haza kéne érnem – neem, nem, engem nem zavar.
Vagyis… nem tudom miért, de valamiért mégiscsak maradt bennem tüske. Nem voltunk még így együtt gyakorlás terén sok időt, de az élvezetesebb és jobb volt, mint amikor egyedül töltöttem időmet, és úgy beszélgettem sötét Isteneimmel.
És... Ha most előbb megy el, akkor estig, szolgáim érkezéséig megint egyedül kell lennem. Ebbe pedig most nem akarok belegondolni. Most nem. Amikor már azt hittem, hogy megszoktam a magányt, kiderül, hogy mégse akarok egyedül lenni... Tehát... Szánalmas vagyok.
- Nem zavar. Akár kezdhetjük is, csak azt mondd meg, melyikkel? – kérdezem úgy, amikor már közelebb ér egy kicsit hozzám, mintha nem is érintene meg az, hogy ma előbb itt hagy. Mondjuk... Visszatért, újra szőrszálhasogató hangocskámtól lehet, még előbb meglép, minthogy bármit is kezdenénk magunkkal.
Ahogy így figyelem lábai remegését... Még egy-két szót kellene szólnom hozzá totális KO-jáig.
Pedig most nem szekálhatom semmiképp, vissza kell magam fognom... Ugyanis meg kell tudnom, hogy a saját dolgait, vagy a nekem ígért segítségét tartja-e fontosabbnak.
De erre még most rá kéne jönnöm.
- Természetesen először téged tanítanálak, ahogy megígértem. – kezdi talán még mindig hangomtól megriadtan, de szavaitól nagyot dobban szívem, és a nyakába is ugranék egyből, ha nem folytatná. Olyannyira boldoggá tett ezzel a kijelentésével. Miért kellett ezzel elrontania?! :
- Meg különben is... Neked az átoktanítás nem lenne munka, hanem csak szórakozás. És tudtommal előbb a munka. – de várjunk csak... Mi az átkozott fénnyel batikolt... Vagyis.. Izéé... miért is akartam én a nyakába ugrani??? Elment a maradék eszem, vagy meggyengítette már csak jelenlétével a pajzsom, és visszatért az átok?!
- Oké, értettem! – sóhajtom művészien, majd - hogy ne legyen feltűnő az, hogy vörössé vált arcszínem miatt másfele nézek - lerántom magamról második bőrömként szolgáló pokrócom önként és dalolva.
Amikor pedig végre visszanyerem higgadtságom, és felé tudok fordulni egy pár perc hajtogatás után, azzal, hogy rámorduljak „Kezdhetjük is”, meglepettségemben hátrébb ugrok, és átesek az asztalon.
Miért hajolt hozzám ennyire közel már megint?! Ez eszembe juttatja a tegnapiakat…
- Csak meg akartam nézni, jól vagy-e, hogy önszántadból veszed le azt a koszos izét! – emeli védekezőn maga elé kezeit, miközben én morogva tápászkodok fel, baljóslatú aurát gyűjtve magam köré. De mielőtt bármiféle szitkot vagy átkot a fejéhez vághatnék, kopogás nélkül ront be két szolga, és kezdik el kivonszolni senpait.
Tamaki pedig bőszen tiltakozik, és próbálja őket lerázni azzal, hogy ma tényleg visszaér vacsorára, és arra, amit tesznek, semmi szükség. Bár szavai hiábavalónak tűnnek... Cipelői mintha meg se hallanák őket.
Egy darabig csak megkövülve figyelem őket, de amikor az egyik szörnyeteg rálép arra a régi és értékes rúnás könyvemre, amit még az előbb vertem le, és amit még nem volt időm felszedni...
Tamaki épp időben ugrik félre. Vagyis kihasználva elfogói meglepettségét, kezeit kihúzva szorításukból vágódik el felém még azelőtt, hogy egy pár, most felejtett, és az asztalon hagyott könnygázbombát odavágnék a tiszteletlen férgekhez. Az én könyveimen... Vették a bátorságot, hogy az én könyveimen járjanak...
Hmm... De Tamaki reakciója azért eléggé meglepett. Nem tudom, és nem is értem, hogyhogy ellépett az idiótáktól. Vagyis... Csak azt nem értem, hogy miért felém menekült, amikor régebben ettől a hörgéstől, amit most kiadtam, hanyatt-homlok menekült... Még ha a kijárat felé álltam volna, azt mondom, oké.
Köpeny nélkül ennyire nem vagyok félelmetes?! Mondjuk... Akkor a most a földön fekvő szolgák se ijedtek volna meg ennyire, hogy még mindig nem látva, de igyekeznek a kijárat felé olyan gyorsan, ahogy csak tudnak.
- Kifelé innen! – „kérem” őket a lehető legszebben, hogy biztos ne térjenek vissza ide, szentélyembe. Hiszen... Ha megtennék, abban az esetben egy életre elég sötét varázslatban részesíteném őket...
És igen. Hála gyönyörű hangomnak, igaz, hogy egy „Igyekezzen, Tamaki-sama” kiáltással, de végre megtalálják az átkozott fényt, és eltűnnek.
- Na végre, csend! – morgom csak úgy magamnak, amikor már a folyosón se hallom ordítozásuk, és elkezdem összeszedni lehullott kincseim.
Arról, hogy Tamaki itt van, meg is feledkezem, egészen addig, amíg kezét meg nem érzem kezemen rúnakönyvem felszedése közben.
- B-b-bocsánat! – kapja el kezét egyből, amikor ránézek. – Csak segíteni akartam összeszedni őket, de lassan nekem is menni kéne. A gyakorlást sajnos holnapra kell hagynunk. – Hát igen... De azért remélem, ha megtanítom néhány átokra, megszerzett tudását nem csak az ikreken, hanem az ilyen idiótákon is kamatoztatni fogja.
Legalábbis nagyon ajánlom neki.
Felkelve a földről biccentek egyet, hogy értettem, és köszönnék el tőle, hogy akkor menjen csak, majd holnap találkozunk, amikor megint tűz csillan meg szemeiben.
Vagyis... A sötét Istenek oltalmazzanak minket, Tamakinak ötlete támadt.
- Nekozawa-senpai – itt egy kis hatásszünet, színpadias megkomolyodással és köhögéssel – nagyszerű ötletem támadt. – Igen. Én is pont ettől tartottam. – Eljössz velem hozzám, és a Host-király otthonában fogsz tanulni hercegies viselkedést. Majd este, amit tanítok neked, be is mutathatod a nagymamámon. Ha őt sikerül lekenyerezned, akkor már a húgoddal nem lesz nehéz dolgod.
- Öhhmm, értem... – vakarom meg a tarkómat, miközben próbálom felfogni valamennyire szavai értelmét.
Bár... Amikor rám adja köpenyem, kezdem sejteni azt, hogy mire is gondolt. Nem elég, hogy elvárja tőlem, hogy hagyjam itt szentélyem az éj leszállta előtt, azt szeretné, ha vele mennék?! Hozzá?!?
Ahol először - a szolgáit leszámítva - kettesben leszünk???
Zavartan húzom még mélyebben arcomba az engem takaró, jótékony ruhadarabot. És tűröm, hogy „Siessünk már!” felszólítással löködjön a kijárat felé.
Mi a rossebért pirultam el már megint?! Megtámadhatott valamilyen kór? Lehet haza kéne mennem aludni, mert már a fejem is hasogat.
De Tamaki, amennyire fel van pörögve, nem hinném, hogy el fog engedni. Bár... Valamilyen téren, a gyakorlás alatt jó lesz nem egyedül lenni...
Amikor bemászok Tamaki mellé luxusautójába, a velünk szemben ülő két szolga reakcióján nevetnem kell. Ezek köpenyes énemtől valahogy sikítva menekültek volna a kocsiból, ha Tamaki nem ült volna már bent, és amikor beültem, nem ölelt volna magához.
Emiatt egy kicsit megharagudtam rá, de haragom nem tartott sokáig, mert a gonosz kuncogásért, amivel a szívbajt hoztam embereire, nem szólt, csak elmerengve nézett...
Így, a testőröknek hála, mire eljutunk senpai házáig, rossz kedvem a múlté. Hiszen... Ha mindenki ilyen jó reakcióval fog fogadni, akkor nem fogom tudni magam rosszul érezni...
Pár pillanat alatt már el is mélyül a csók, ujjait bizsergetőn érzem meg fejbőrömön, hajtincseim között kalandozni, magához présel még jobban mint én. Olyan forró és kábító, már el is felejtettem mindent amit mondtam, vagy mondani akartam, ez a szenvedélyes érzés bármely dallamnál andalítóbb bármely bornál részegítőbb. Olyan jó érzés, hogy azt sem tudom hol vagyok, csak szinte összeolvadok valakivel… Hirtelen megtörik a csillámporos varázsom, mikor egy szöcske ügyességével vetődik ki karjaim közül kedves csókpartnerem, ijedten nézek utána, hogy vajon mitől ugrott ekkorát, és nem tudom még felfogni. Mi rosszat tettem? A testem már lázban ég, ha zavarban lennék pír lenne az arcomon, de ez teljesen más érzés… belül szinte lángolok. Rémült kék szemekkel néz rám, majd elfordítja fejét, ujjaival éppen hogy csak érinti ajkait, igazán édes látvány, sőt mondhatni ennivaló. Visszakapja fejét, és mintha csak átnézne rajtam úgy fürkészik valamit, lassan lecsillapodik bennem a láng is, kezdek kijózanodni, és leesnek a dolgok amiket nehéz felvennem… Amit tettünk olyan jó érzés volt és… de semmi igazán rosszat nem látok benne, de… de ez…
Ez Nekozawa… sempai… és én…
Jaj… jajajajaj… könyörgöm, ne… ne átkozzon meg.. kezdek félni… már…
- Figyelj… Ez az előbbi… - próbálom megnyugtatni, felé lépek, bár még én sem tudom, hogy mit akarok mondani, nem találom a megfelelő szavakat. Nehogy megbántsam valamivel viszont meg is kéne nyugtatnom…
MI EZ A SÁTOR A NADRÁGOMBAN???!!?!?!??
Jajj… ez több mint gondoltam…
- Maradj ott, ahol vagy, mert ha nem, elátkozlak! – rikkantja hangosam, mondatomat félbeszakítva, érezni minden hanghullámának rezdülésén, hogy mennyire ideges… Tovább lépkedek lassan felé.
- Figyelj, beszéljük meg! – semmi szükség itt átkozásra… Mert ha egy életre elátkoz… nekem annyi…
Ki tudja miket tudna még rajtam csinálni? Elcsúfít? Megnémít? Alacsonnyá tesz? Vagy békává?
MAMÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ nem akarom béka lenniiiiiiiii!!!
- Ezen nincs mit megbeszélni! Csak öltözzek vissza kellékeimbe, és legyen a kezemben mágiakönyvem, megnézheted magad! – ezt akartam elkerülni… olyan hangosan kiáltja már rémületében, hogy inkább megállok, már úgyis elég közel kerültem hozzá. Teljesen hozzásimul a falhoz, keze matat valami után, majd hirtelen azt veszem észre, hogy erős fény szivárog be a kinyílt ajtó résén és Nekozawa-senpai már sehol sincs.
Ez így nem lesz jó… össze fog esni az erős fényben…
Ha még ezt is rám fogja kenni, nekem végem… Szólok az ikreknek, hogy áshatják a síromat, szerintem vigyorogva megtennék.
Visszafordulok gyorsan ott hagyott köpenyéért, majd utána eredek, először megtorpanok a hirtelen erős fénytől, majd ahogy szemem hozzászokik, futok is tovább.
- Várj egy kicsit! – rivallok utána, de már messzebb látom alakját, követni kezdem.
Elég jól bírja most a világosat, még nem csuklott össze… Vajon mi hajtja ennyire?
Egy idő után elvesztem a folyosók tömkelegében, de nem adom fel. Mindet fel-alá járva kutatom át, de sehol nem látom…
Egy idő után visszamegyek a kijárati ajtó felé, látom hogy épp a falat támasztja neki dőlve.
- Nekozawa-senpai! – szólok felé, meghúzom lépéseim, de már nem futok. Végre megtaláltam…
Felém fordul, de nem menekül el. Vajon már teljesen legyengült? Vagy lenyugodott volna? Nem tudom… De remélem elfelejtette az átok dolgot, mert én nem tudom, hogy hogyan tudnám elfeledtetni vele. Minden esetre…
Sietnem kell, mert látom, hogy éppen összerogy, gyorsan futni kezdek.
- Nekozawa-senpai! – kiáltom megint, mellé érve kissé összegörnyedek, de még az utolsó előtti pillanatban sikerül elkapnom és esését tompítanom, karjaim közé veszem. Lábaim már így engem is nehezen tartanak meg, lassan ülök le vele a földre, majd a még mindig kezemben pihenő köpenyét rá terítem ahogy csak tudom, hogy ezzel is segítsek neki. Feltápászkodom, magammal emelve őt is, majd karjaimba véve ahogy tudok visszamegyek vele a mágiaterembe, ott biztosan hamarabb fog észhez térni. Épp hogy beérek vele az ajtón, amit lábammal csapok be, már alig bírom tartani.
Ilyen gyenge lennék? Még a majdnem saját testsúlyomat sem tudom megtartani? Mert szerintem körülbelül akkora lehet Nekowaza-senpai mint én… bár ki tudja? Lehet mágiával nagyobb gravitációt gyakorol magára. Vagy az hülyeség lenne ? Hmm… meggondolandó.
Épp hogy beérek, már csuklanak össze térdeim, az ajtó lapjának támasztva hátam csúszok le a földre vele az ölemben, pár perccel később már mozgolódást látok a köpenye alól. Máris felébredt volna? Tényleg jól gondoltam hogy jót tesz neki itt a teljes sötét.
- Jól vagy, Nekozawa-senpai, - kérdezem amint kikukucskál a köpeny alól – Gondoltam, utánad hozom a köpenyed, mielőtt rosszul leszel. Épp időben értem ide amint látom – állát megfogva fordítom magam felé, kedves mosollyal.
Bennem van megint azaz inger, hogy úgy megcsókolnám, de… hiába fejemben a sok vészcsengőcske akkor is ezt gondolom… viszont nem teszem meg. Ujjával arcát simítom, bár ezt sem kéne józan eszem szerint… ha van olyan… de biztos van, ha ezt mondja nekem a belső józan gondolat… Lassan tisztul ki tekintete a fénykábulatból… Addig kéne beszélnem vele, míg figyel rám.
- Bocsánat mon ami azért amit tettem – mondom félig lesütve tekintetem, de azért még nézem fehér arcát, ami talán a nap és fény miatt pirosodott ki ennyire. Kyoyát hívtam mindig mon ami-nak, de most valahogy spontán nála is ez jött – nem akarom hogy e miatt ne bízz meg bennem… Szeretnék segíteni neked – ahogy rendesen nézek rá, szívem hevesebben kezd kalapálni, de egy igyekszem kontrollálni magamban. Ahogy kék szemei mérgesen mégis reménnyel tele néznek rám a köpeny alól… A lélegzetem is eláll. Nem csoda… a köpeny alól eddig nem vettem észre milyen is valójában… Igazán megbabonázó jelenség – Ha neked is jobb így, felejtsük el az egészet – fordítom el fejem. Ritkán vagyok ilyen komoly, de ilyenkor őszintén az vagyok.
Nem válaszol. Talán megint zavarba hoztam, vagy még mindig a kábulat hatása alatt van.
- Szerintem is jobb lesz… - hallom meg kiszűrődni halk hangját a köpeny alól, felsóhajtok. Nem is tudom, hogy mit reméltem válaszként. Felállok, és őt is felsegítem álló helyzetbe, azonnal kellékeit kezdi magához venni, csalódottan biccentem előre fejem, míg nem látja.
- Jobb lesz, ha most megyek… - magára hagyom, hogy megnyugodjon kicsit, most semmiképp sem menne a gyakorlás egyikünknek sem… el is fáradtam a sok futásban – Majd holnap találkozunk nézek még vissza a félig kinyílt ajtóból enyhén erőltetett mosolyt villogtatva rá, majd kimegyek.
Elegánsan zsebre dugott kezekkel indulok meg lassan a folyosón… Olyan lassan, hogy lassan elérem a „ csiga visszafelé” tempót. Talán azt várom, hogy utánam jöjjön?
Furcsa… még nem éreztem ilyet.
Megállok a folyosó közepén, és mintha egy hirtelen hátamba csapódó nyíl lökne hasra azzal a felirattal, hogy „kosarat kapott”, és én csak fájó nyögéssel csapódom a vörös szőnyegre, kezeim zsebemből előkapva próbálom esésem tompítani, de már késő. Arcom is belecsapódik a szőnyeg rojtos anyagába, majd hogy a hatás meglegyen még bele is dörzsölöm.
Hogy történhetett ez? Én.. a nagy Francia herceg… Kosarat kaptam…
Ekkora kudarcot… Ősöm most biztosan a sírjában forog, hogy ilyen történt az utódjával… A nagy francia vér ennyit érne a fiúknál?
Pedig egy nap amikor egy fiú tévedt be hozzánk őt is olyan könnyen csábítottam el… Kettőt is…
Ja… az egyik Haruhi volt… De hülye vagyok…
Na mindegy… Hahh…
Még mindig a földön fekve előkapom mobilom, hogy hívjam a sofőröm végre, és hogy hazamehessek.
Felkelek a földről, leporolom magam… A külső kis zsebembe tett virág teljesen elkenődött. De talán most még ez sem zavar. Lassan elindulok kifelé, fejemben ezernyi gondolattal.
Talán itt abba kéne hagynom az egészet?
Nem… De amit érzek…
Ismerős… sőt drámaian összehasonlíthatatlan azzal, amit francia honban tanultam még ősömtől.
Hogy történhetett ez? De mégis olyan jó érzés, tisztának érzem… Csak furcsa…
Lehet azért nem történt meg eddig, mert nem láttam Nekozawa-senpai igazi alakját? Azt a szőke, szinte igazi kis hercegre hasonlító ént?
Segíteni szeretnék, sőt egyre jobban. Már lassan az ikrek sem zavarnak…
Pofára esés? Hát ez az volt… azt hiszem…
Lassan kiérek az épületből, a kocsi már nyitott ajtóval vár, így beülök majd indulunk is haza.
De nem adhatom itt fel egyszerűen. Nem… Suou Tamaki nem fogja ilyen egyszerűen feladni!
Kosár? Höhö… mi az nekem?
Dicsőn nézek magam elé, majd lehajtom fejem csalódottan.
Egy bazi nagy pofon… az volt.
De vissza kapom fejem, határozottan.
De nem adhatom fel… Ha nem is azonnal… mindenképp tudni akarom, hogy képes vagyok e egy igazi ilyen fiút, egy kissé nehéz esetet is elcsábítani. És nem csak hogy dicső múltamon ne essen csorba! Hanem… hanem miért is?... Na mindegy… majd eszembe jut.
~*~
A klubtevékenységnek megint vége. Egyik kedvenc bársony fotelomban ülök az ablaknál, könyököm a karfán megtámasztva tartom meg fejem, lábam keresztbe téve lesek át az üvegen az udvarra. Milyen szép virágok. Vajon ha…
Nem… Hülyeség lenne, azonnali letámadás. Okosnak kell lennem. Csak nem fog fájni a sok gondolkodás.
- Senpai… - hallom meg a számomra nagyon kedves hangot… de valahogy… most még ez sem hoz lázba. Lassan Haruhi felé nézek, bágyadt tekintettel mint eddig – Nem jössz még haza? – kérdezi halkan, szépen pislogva rám. Ha jól látom már majdnem mindenki elment.
- Nem, még maradnék egy kicsit – válaszolok kedves mosollyal neki. Pislog párat, majd mintha értené biccent, és köszönéssel elmegy.
Vajon hogyan kéne kezdenem? Nem hiszem el hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Még soha nem volt velem ilyen. A lányok szinte maguktól hullottak a karjaimba, a csábítás már csak szóhasználat volt. De itt más a helyzet. Egyszerre kell neki megtanítanom, hogy kell egy hölggyel, azaz a húgával viselkedni, és ugyanakkor el is szeretném magamnak csábítani… Nehéz helyzet…
De lehet a helyzet majd az nekem valamit.
Felállok székemből és mikor megbizonyosodtam arról, hogy senki sem követ, vagy már hogy senki nincs itt, kényelmesen indulok meg a sötét mágia klub terme felé. Olyan mélyen gondolkodom, hogy észre sem veszem máris az ajtó előtt állok. Bekopogok, majd benyitok.
- Üdv, Nekozawa-senpai – lépek be az ajtón, azonnal felém is fordul bábkesztyűjével együtt. Meghökkenve nézek rá… Nehéz még mindig megszokni ezt a sötét alakját. De hogy így jobban belegondolok, talán ha én akarom tanítani azaz segíteni neki, így könnyebb lesz visszafognom magam.
- Ha téged sem zavar… ma csak az egyik „gyakorlást” csináljuk, hamarabb haza kéne érnem – tegnap elég sok időmbe telt az egész, már nagymamám is kérdezte, hogy hol voltam ilyen sokáig. Igyekszem kedvesen rámosolyogni. Most ebben a pillanatban még az sem zavar, ha épp a tegnapi miatt akar elátkozni, pedig belső kis énem visong hogy meneküljek… De nem akarok.
Viszont mikor egyre közelebb érek hozzá, és őt figyelem előugrik emlékezetemből az a tekintet amit tegnap láttam… nyelek egyet… ez nehezebb lesz mint gondoltam.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 29. 11:16:03
- Lépj be! – igen. Tényleg a Host klub elnöke látogatott el szerény klubomba. Hihi. Izgalmas lesz ez a délután. Az átkokat már előkerestem neki, de dolgozzon meg értük. Ha tud. Kíváncsi leszek, mennyire sikerül segítenie.
- H-heelo… Nekozawa-senpai... ehhe… - lép be a helyiségbe, de úgy, mint akinek nagyon tele van a gatyója, pedig ő ennyire csak nem fél... Egy hostkirály nem félhet ennyire egy besötétített és gyertyákkal megvilágított szobától.
Biztos csak... Áhh, igeen! Biztos csak meg van illetődve gyűjteményeimtől. Hát igen. Megvan a pénzem ahhoz, hogy minden kelléket beszerezhessek sötét varázslataimhoz.
Hihi. És Tamaki... Még a végén annyira hozzászokik kincseimhez, hogy a Host klubot is a Sötétmágia klub mintájára fogja berendezni. Igeeen. Milyen szép is lenne... Közöttük járni... És hallgathatni bohóckodásuk... Na de visszatérve az elnökre:
- Gyere közelebb – próbálom bátorítani, és azért ettől lassan, de biztosan közelebb merészkedik. És... mintha egy kicsit már túl is tette volna magát az első csodálkozáson. Helyes. Ha ennyire meglepődött már most, később hogy ejteném ámulatba?
De a haladási tempója... Lassabb, mint a vemhes, átokkal szórt csigáé. Gyorsítanom kell rajta, mielőtt megőszülök:
- Készültem neked igékkel, amikkel megfegyelmezheted a zabolátlan fivéreket – suttogom el a számára mágikus hatással bíró szavakat, és ezektől sec-perc alatt ott is terem mellettem.
- Merre? Hol? Mi? Mutasd! – kezd el egyből, kissé talán túl lelkesen pörögni. Viszont ezért nem szólom le. Túlságosan is magával ragad az a sátáni mosoly, amit közben produkál...
Olyan gonosszá és egyben imádnivalóvá teszi... Ha tovább folytatja, szégyen ide, szégyen oda, de a lábai elé hullok.
Viszont most vissza a munkához.
Hiszen... Arra kell feleszmélnem a kábulatból, amibe estem attól a vigyortól, hogy ez a Hostklubszökevény tanulatlanul nyúl az én drága könyveimhez... És ha bajuk esik?!? Akkor helyette még az is megeshet, hogy engem büntetnének sötét Isteneim. Muszáj egy kicsit arrébb zavarnom.
Azonban... Tamaki olyan, de olyan makacs... Mint valami ruhákon lévő szennyeződés. Csak nem tudom levakarni könyvemről. Na jó... Feladom. Hozzám képest ő nagyon is erős.
Inkább lassan, és még számára is érthetően kezdem el beavatni az átkok világába. Mondjuk ezt csak a sátán nyelvén tehetem.
- Érthető? Ez egy lassabb, néha bonyolult folyamat – nézek rá egy elszavalt sor után. Nagyon fontos, hogy pontosan megértse hogyan, és milyen módon kell elmondani az átok szavait, mert különben azok visszafelé hatnának.
- Ööööö – áll előttem furcsa tekintettel. Pff. Nem is kell folytatnia. Arckifejezése mindent elárul. Nem igazán értette magyarázatom.
Ezt a problémát hamar át kell hidalnom. Így hát komoly gondolkodásba merülök.
Áhhá... Megvan. Beelzenef nyugtató simogatásának hála hamar ki is ötlöttem. A mi pórias nyelvünkre fordítom nagyuraim szavait, és így... Fel fogja fogni az átkok, rontások lényegét kis tanítványom.
- Áhááá, ééértem már! – vigyorog, mintha nyalókát kapott volna. Pedig... Azzal, hogy a most elhangzottakat megértette, még nincs túl a nehezén. Az most jön.
Egy gyenge, ismétlem, nehogy elfelejtsem, gyenge ige kell az ikrek ellen. Hmmm. Igen. Talán ez, meg ez, és ez. Nem túl erősek, és elég egyszerűek ahhoz, hogy megértse őket.
Lassan, de biztosan haladunk. És ő... Egész ügyes ahhoz képest, hogy kezdő. Csak néha kell kijavítanom, amit mond, még azelőtt, mielőtt a sötét urak őt sújtanák valami büntetéssel.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amióta belépett birodalmamba, hiszen a sötét mágiával csak úgy repül az idő. De arra riadok fel a soron következő átokból, hogy kezeit vállamra téve intézi ezeket a szavakat felém:
- Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem, Nekozawa-senpai – hálálkodik, bár nem értem, miért. Most itt akar hagyni?? Ilyen kevés kis gyakorlás után? Ennyire elfáradt volna? - De mára, azt hiszem, eleget fárasztottalak – hogy mii?!? Okkult dolgokkal fárasztani??? Engem?!? Na nee!
Ezért komoly rovás jár, kezdeném is mondani rá az átkot, amikor egy pillanatra elhallgat, de folytatja... Basszus... Megint csak levegőt vett. Meg kéne már szoknom, hogy pillanatnyi szüneteinél ezt teszi.
- Most jön az én feladatom – áll fel az eddigi, öregasszonyosan hajlott helyzetéből.
Milyen feladat? Pont most akar engem tanítani? Amikor ennyire belelendültem az ikrek elátkozásába? Ettől még holnap semmi bajuk nem lesz. És... A 7. érzékem azt súgja, hogy valami nagyon rosszra készülnek.
Nem akarok most fényre menni, és kellékeim se akarom levetni. Viszont... Ahogy megkér... Nem tudom, miért, de eléggé legyengít hangja. Milyen ártó hatás sugárzik belőle?!
- Így könnyebben tudok én is segíteni… - folytatja tovább azon a bizonyos hangon a rábeszélését... És én... Ahelyett, hogy a poklok nagyurát szabadítanám rá... Bűvölten teszek eleget kérésének.
Először kedvenc bábom húzom le kezemről, majd, miután gondosan leraktam székemre, a köpenyem és parókám is ráterítem.
Olyan furcsa így lenni... Annyira sebezhetőnek és meztelennek érzem magamat. Remélem, nem használja ki helyzetem, és nem veszi videóra szenvedésem maskarám nélkül. Mondjuk nem is értem, miért izgat ez a lehetőség. Hiszen ha megtenné, csak szimplán elátkoznám. Vagy nem? Áááá. Miért vagyok ennyire bizonytalan? És miért mosolyog ilyen zavarba ejtően?
Nekem is ezt kéne tennem?
- Yosh! Nem is értem, miért hordod azokat a félelmetes holmikat… sokkal jobban áll neked ez a külső. Igazán hercegszerűen nézel ki – próbál bátorítani, és nem tagadom, jól esnek szavai, arcom egyből piros is lesz lányos zavaromtól.
Azonban nem tehetek róla, de hiába boldogít akárhogy, bennem motoszkál az az érzés, hogy talán csak ugyanúgy játszik érzéseimmel, ahogy vendégeiével teszi.
- És most? – próbálom elterelni más irányba a témát, miközben magamban elkönyvelem, hogy ennyire meleg itt, ebben a helyiségben még sose volt. Vagy csak nekem van lázam?
- Hmmm… - gondolkodik erősen, miközben tetőtől talpig megnéz magának. Amitől persze csak még jobban melegem lesz.
- Áhá! – kiált fel hirtelen, és egy kicsiny kis törékeny virágot tűz zakómba. Hát ez meg?!?
- Így ni! – hallom elégedett hangját, de most nem nézek rá. Úgyis tudom, hogy engem, pontosabban a rajtam lévő virágot nézi.
Gyönyörű, de ha ennyire fontos a gaz a herceggé váláshoz, rendelek valami húsevő virágot, és azt tűzöm ki magamra. Sokkal jobban illene hozzám.
- Tényleg kell ez? – kérdem még mindig a virágot nézve, de felkapva fejem válaszára várva, szomorúan látom büszke biccentését. Komolyan gondolta.
- Szerintem szép, és a lányok is kedvelik a virágokat. Ha például valaki megjegyzi neked, hogy milyen szép, és egy lány az, megteheted, hogy kiveszed, és a kezébe adod – kezdi el a magyarázatot, miközben teszi is, amit mond, ezzel könnyítve számomra a folyamat megjegyzését. - és azt mondod neki, hogy: „Akkor ez a Tiéd, egyetlen hercegnőm!” – suttogja a szavakat közel hajolva hozzám...
- Érted? – kérdi szinte éveknek tűnő másodpercek múltán.
- Igen… azt hiszem – válaszolom, amint visszatér az előbbi döbbenettől elment hangom. Én, mint hercegnő?! Tudom, hogy ezt csak példának mondta, de olyan szépen hangzott a szájából. Mondjuk még szebb lett volna, ha ezt ördögi kacajjal kíséri, és mondjuk nem virágot, hanem egy mérges pókocskát nyújtott volna át. Én azt fogom tenni legközelebb, de nem a húgomon. Tesztelésként az egyik itteni diákon. Kíváncsi leszek, mennyire lesznek oda a boldogságtól.
- A hangod meg legyen ilyesmi, mint most. Lágyabb, kedvesebb és kifejezőbb, mert egy érzéki hang képes bárkit megborzongatni, képes arra, hogy elolvadjon egy hölgy szíve – heee??? Lágyabb volt a hangom??? Jajj. Akkor az azt jelenti, hogy voltam olyan hülye, és nem rejtettem el.
De hogy attól a macskanyávogástól, ami a valódi hangom, elolvadjon egy hölgy szíve, az teljességgel lehetetlen. Hacsak nem sósavat csöpögtetnék közben a hölgy szívére.
- Aham… - helyeselek... Kissé talán túl lelkesen. Nekem ő egy idegen világ módszereiről beszél. Még soha nem hallottam ilyen hülyeségeket, hogy a hölgyek szíve olvad és társai...
Mindegy. Mára remélem ennyi, ezt is elég lesz megemésztenem. Venném is vissza cuccaim, hogy én ezennel a mai napot lezártnak tekintem, de megállít mozdulatomban azzal, hogy még eddig is zavaró távolságánál is közelebb jön. Ijedten nézek fel rá, de készségesen néz vissza, és siet magyarázatomra:
- Mutatok még valamit. A közvetlen érintkezések is nagyon fontosak – kapja el kezeim, amitől bennem reked a levegő. - Nincs is annál hercegibb, ha az érintésed puha, és kedveskedő egy lány felé. Kecses vagy, mégis férfias… látod? – fűzi össze ujjainkat gyengéden, amitől teljesen elpirulok megint. Direkt arra játszik, hogy lángra kapjak itt, sötét uraim előtt?!?
Huhh. Végre nem úgy fogja kezeim, hogy ujjaim övéi közt vannak. Így már végre normálisan kapok levegőt is.
Egész megkönnyebbültem, de még könnyebb lenne, ha mehetnék haza, és rendelhetnék már végre párszáz húsevő növényt és mérges pókot. Hogy fognak nekik a lányok örülni, ha szabadjára engedem őket a suliban...
- Ha így tartasz valakit – dönti ki alólam lábaim olyan hirtelen, hogy kezeit megfogva kell kapaszkodnom. – egy hölgy érezheti az óvó karokat, érezteted vele a biztonságot, ez is mindig bejön – biztonsáááág??? Eez? Csodálkozva nézem. Ezt most komolyan gondolja? Ezért ennyire idegbajosak a közelében lévő csajok???
Mosolyogva segít fel, és most, hogy újra mindkét lábbal a földön állok, már tényleg slisszolnék ki karjai közül, hogy felöltsem a sötétség gúnyáját, és megnyugodjak végre. Túl sok volt a fényességből a mai napra.
- És végül… - mi van még, könyörgöm? Nézek rá unottan és meggyötörten, de megdermedek az érzésektől, amiket csak azzal kelt bennem, hogy megfogta állam. – amikor ki tudod mutatni a vonzalmadat, a tiltottnak titulált érintéseket és pillanatokat, amikor… oda… hajolsz… de nem… csókolod… meg – hajol olyan közel hozzám, hogy érzem bőrének forróságát, és nem tagadom, ez nagyon jól esik. De vétek itt abbahagyni... Hiszen... Ez már majdnem egy csók... Azt hiszem, az eddig ezen átesett hölgyeknek átokbabákat kell készítenem. Nem lehet így játszani az érzelmekkel...
Olyan higgadt... Amikor nekem... Majd kiugrik a szívem a helyéről... Már csak ezért büntetést érdemelne!
- Érted? – búgja kedvesen ajkaimra, tovább húzva összes érzékem, de mielőtt megszólalhatnék, hogy ne így kínozzon, vagy bólintanék, hogy igen, értem, már számon érzem forró ajkait.
Ahh... És ez az érzés, ahogy nyelve kergetőzik az enyémmel... Valami észveszejtő...
És el is vesztem, mert a csók viszonzása közben kezeimmel puha tincsei közé túrok, és így húzom magamhoz még közelebb.
Mondjuk... Ennél közelebb húzni testét enyémhez már aligha tudnám. Hiszen már így is szinte összeolvadtunk. Ráadásul minden egyes érintése csak még jobban elgyengít, és már a külvilágról se veszek nagyon tudomást. Senki más nem érdekel, csak ő. Egészen addig, amíg meg nem érzem merevedését az enyémhez simulni.
Hogy milyét a mimhez?!?
Egyből elszakítom magam ajkaitól, és hátrébb ugrok, kibújva karjaiból. Ő most tényleg megcsókolt?!? És én tényleg hagytam magam neki?!? Ugye ez csak egy rossz vicc! Riadtan nézek rá, és ugyanolyan riadt, vagyis inkább értetlen tekintettel találkozok egy pillanatig.
Inkább elfordítom fejem más irányba, miközben végigsimítom duzzadt ajkaim... Ugye ezt még véletlen se azért csináltam, mert tetszik nekem? Higgadtság, csak higgadtság, ne tégy semmi meggondolatlanságot!
Nagy nehezen, de rákényszerítem magam, hogy visszaforduljak, és végignézzek a Tamaki mögött álló polcon, ahol egyes ritka bájitalaim tartom.
Hátha, hátha csak valamelyik tudatmódosító vagy hallucinogén szerem ömlött ki... Sehol egy hézag... Ne... Tudom, hogy ritka szerek, de valamelyik legyen már összetörve. Ezt az egyet kívánom, teljes szívemből, de...Hiába...
Akárhogy is nézem... Minden üvegem a helyén van, egyik se esett le és tört össze... Viszont akkor ez azt jelenti, hogy ami az előbb történt... Azt se én, se ő nem mágia hatása alatt tette. De... Akkor mi a fene volt ez az egész???
- Figyelj... Ez az előbbi... – lép felém „tanárom” zavartan mosolyogva, de most, mivel elég ideges vagyok, a szavába tudok vágni:
- Maradj ott, ahol vagy, mert ha nem, elátkozlak! – kiáltom, bár hangom inkább hisztérikus, mint ijesztő. Így nem is kéne meglepődnöm azon, hogy ahelyett, hogy megállna, vagy elmenekülne, rendületlenül folytatja útját tovább felém.
És... Mivel kellékeim nincsenek nálam, csak hátrálni tudok. Hiszen így, nélkülük nem tudnék rövid idő alatt olyan erős átkot szórni rá, ami egy helyben tartja, vagy amitől összeesik, vagy elég nagy sokkhatás éri, és elfut. Itthagyva engem békében, egyedül, kis birodalmamban, hogy a nap eseményein nyugodtan átrághassam magam.
Lehet, hogy ezzel ő is tisztában van. Óhh, sötét Istenek... Miért is bíztam meg ebben az alakban annyira, hogy elmondjam neki, a nagyobb átkokhoz több ideig tart összegyűjteni az erőt, ezért azokkal nem tudok azonnal támadni?
Hóhérom hoztam a fejemre. Pedig csak segítségért segítséget akartam neki adni. De nem így. Talán ha egy kis tüsszögésrohamot küldenék rá?
Hmm. Mondjuk ahhoz már túl közel van. Ááááááááááá... Már a kisebb ártásokhoz sincs időm.
- Figyelj, beszéljük meg! – jön még közelebb, de mivel már elértem a falat, csak oldalazva tudok menekülni előle.
- Ezen nincs mit megbeszélni! Csak öltözzek vissza kellékeimbe, és legyen a kezemben mágiakönyvem, megnézheted magad! – ordítom, ahogy a torkomon kifér, és ettől egy kicsit megtántorodik.
Végre. Amíg csak áll, és néz felém, van időm megkeresni a kilincset, és lenyomva azt, már kint is vagyok a folyosókon.
- Várj egy kicsit! – hallom még meg ijedt kiáltását valahonnan mögülem, de nem érdekel, futok, és futok, most a világos se tarthat vissza.
Otthon akarok már lenni, többi eszközömnél. Valami válogatottan gonosz átkot kell rászabadítanom. Vagy egy tudatmódosítót, amitől elfelejti, amiket mondtam neki a mágiahasználat alapjairól.
Mindjárt kint vagyok... Már látom a bejárati ajtót.... És már szolgáim se lehetnek messze, ugyanis hívtam őket, hogy jöjjenek értem.
Igen... Abba a sarokba, ahonnan elintéztem, hogy jöjjenek értem, hálából beköltöztetek egy köteggel a hozatott mérges pókokból. Megérdemli, hiszen rendes volt, és sötét leplével elbújtatott az undok világosság elől.
Sőt... Még Tamaki szeme elől is elrejtett. Hiszen ő is elment egy jó párszor rejtekem előtt anélkül, hogy rám talált volna.
Tamaki... Hmm. Igen. Ő mostanra már biztos hazament. Hiszen nincs oka itt maradni. Ajánlom neki, hogy használja ki utolsó átokmentes óráit.
De mondjuk, köpenyemre szükségem lenne otthon is. Nélküle nem léphetnék ki szobámból. Bár nem tudom, miért idegeskedek... Majd elküldöm érte és Beelzenefért is egyik szolgámat. Úgyis mindjárt ideérnek.
Én pedig... Már mindjárt... Mindjárt kiérek...
Már csak pár méter az ajtóig! Kibírom valahogy odáig... Mindenképp kibírom!
Elég sötét erővel vérteztem fel magamat, nem eshetek össze... Már tényleg mindjárt ott vagyok...
De... Meg kell szakítanom utam, a falba kapaszkodva. Szédülök, és alig látok. Akármerre nézek, fény, fény, fény, és még több fény. Muszáj csináltatnom egy sötétített folyosót …
- Nekozawa-senpai! – hee??? Ő még itt? Jól hallottam? Tényleg ő szólt hozzám, vagy csak hallucinálok? Kábultan fordulok a hang irányába, de nem látok rendesen. Hiába, na... Túlságosan is kimerített a harc a fénnyel.
És... mintha közeledne a padló...
- Nekozawa-senpai! – hallom meg megint kiabálását, de mintha közelebbről szólítanának. És mintha megállt volna a zuhanás, valamint erős karok tartanának. És... Mintha valaki leült volna velem a földre. Olyan jól esik a hideg földön lenni. Teljes testem ég, és már a fejem is fáj, és ez kellett, hogy oldódjon kínom. De valamiért a fény se bánt most...
Meglepetten nyitom ki szemeim. Mi történhetett?!? Sötétség ölel körbe... Nyugtató és áldott sötétség. Óhh, drága Lucifer! Kinek köszönhetem ezt az áldást?
Nem tudom hogy, honnan jött ez a mocsokkal fertőzött pléd, ami elfedi előlem az undorító világosságot, de jókor került rám.
Gyűjtök egy kis erőt lételememből, és megnézem jobban ezt az életem megmentő anyagot, ami... Őszinte döbbenetemre, a köpenyem...
- Jól vagy, Nekozawa-senpai? – hallom meg… Tamaki hangját? Akkor mégiscsak ő jött felém? És akkor... – Gondoltam, utánad hozom a köpenyed, mielőtt rosszul leszel – fordítja maga felé az állam gyengéden megcirógatva fejem. – Épp időbe értem ide, amint látom.
Épp az utolsó pillanatban állít meg hangja hajolásomban, és hogy a vészes közelséget végre ésurevegyem.
- Igen – elmélyül hangja, és kiráz a hideg… jujj – én kértem a Host klub segítségét, amire még igényt tartanék egy jó darabig, ahogy így elnézem. Viszont… - lesüti ragyogó kék szemeit, én továbbra is közel hajolva csodálom piros arcát. Nem hittem volna, hogy a sötét köpeny alatt egy ilyen szépséges arc rejtőzik. Ki gondolta volna? Én biztos nem…
- Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy a segítség mellé csókokat is kértem volna.
Ö… e? ö… áááááá… azonnal elengedem mikor rá is jövök mire akar ezzel célozni, majd hirtelen lendületemben azonnal ülepemre is huppanok… ÁÁÁÁ neee.. kérlek ne átkozz el! Én én.. nem akartam csak… csak izé… ö.. mi is?
- Nnnem, eeegyálttalán nem is fordult meg semmi olyan, és ahhoz hasonló gondolat a fejemben - segítség.. valaki segítsen! – uuugye nem akarsz megátkozni? – mondom félénken és halkan, minden reményem összpontosítva és erősen kívánva, hogy a válasz nem legyen.
- Tényleg nem fordult meg sötét gondolat se a fejedben? – öö mire gondol? Semmi OLYAN piszkos gondolatom nem volt vele… vagy… öö… Izé… talán… öö… nem nem az biztos nem ,csak hát… Mire is gondolok épp? Piszkos sötét gondolatok. Nem, nem emlékszem. De azt hiszem ideje lenne felelni és válaszolni kérsédére.
- Nem, nem, semmi – rázom meg fejem, mielőtt ő harapná le egyben, vagy egy átokkal levarázsolná rólam.
- Akkor úgy kérdezem, hogy a napokban fordult e meg benned sötét gondolat, meert hogy is mondjam… - a napokban? Tehát nem erre a gyenge pillanatomra gondolt itt az előbb? Így már teljesen más megvilágításba kerül minden. Azonnal felpattanok ültőmből és buzgó kíváncsisággal mászok majdnem megint képébe, miközben puha ajkait birizgálja egy pillanatig megbűvölten figyelem, majd visszaterelődnek gondolataim mondanivalója felé. Most nagyon kíváncsivá tett.
- Hmm. Hogy is mondjam el neked – gondolkodik tovább kicsit megforgatva szemeit.
- Mit, mit, mondd már! – sürgetem meg egy kölyökkutya izgatottságával, és már csak a cuki fülek és a csóválható farkinca hiányzik, a kutyusszemeim már megvannak hozzá. Igen…Megragadom kék egyenruháját és alig tud levakarni magáról úgy pumpál fel enerdzsível a kíváncsiságom.
- Na azért! Na szóval… Mintha az utóbbi napokban az aurád kisugárzása sötétebb lenne, mint amilyen lenni szokott – ezt honnan vette észre. Remélem nem követett mindenhova és leste az alkalmat, hogy mikor átkozhat meg… juj… remélem a toalettre nem követett – vagyis, mintha bántana valami… Eltaláltam? – teljesen… el sem hiszem amit mond. Ezt mind az én csodálatos kisugárzásomból találta ki? Vajon mit éreztetett és mi volt a különbség a két kisugárzásom között? Csodálatos és nem annyira csodálatos csak kicsit sötétebb? Bosszúsabb? Felegyenesedem, és őt is felsegítem, körbe járva őt gondolkodom el azon, hogy mi lehetett a különbség a normális és kissé bosszús Tamaki kisugárzésa közül, de mivel én nem tudok rájönni, és a szót sem akarom terelni, hirtelen felindulásomból hadarom el neki, ami már napok sőt hetek óta bánt engem. De előbb ajnározom kicsit tehetségét, hátha megfeledkezik arról, hogy szegény fejemre átkot bocsájtson.
- Igen… Ezt nagyon jól megérezted, nem hiába vagy te a Sötétmágia klub elnöke – dicséretképpen még egy baráti hátba veregetést is kap tőlem, megvárom míg csillapodik ismeretlen okokból előjött kicsi köhögése.
- Beavatsz? – mondja sunyi szemekkel, én pedig megvizsgálva minden zugot, hogy a kis átokfiókák tényleg eltűntek e válaszolok neki.
- Igen… Tudod… - átölelem vállát, bizalmas közelségbe húzva ezzel , és suttogva kezdek bele teóriámba - Na szóval... Tudod azok a gonosz Hithachiin ikrek egyfolytában az én kis drága lányom, Haruhi körül legyeskednek. Attól tartok, még a végén teljesen elrontják – az én kislányomat… és nem akarom hogy ez történjen.
- Mondjad csak tovább! – bíztat halkan, és én órákig meg nem álló bosszús lelkesedéssel kimerítő mesével, részletesen vázolom fel neki helyzetemet. Azok az átkozott kis ördögök… Mingid törik valamin a fejüket, hogy engem bosszantsanak, és ez addig nem is volt annyira idegölő, míg nem az én egyetlen drága Haruhimat nem vették célba. Hogy merészelnek egy ilyen csodás teremtést, az én kislányomat kihasználni és arra használni, hogy engem az őrületbe kergessenek?
- Erre akarok én megoldást, egy csodát, hogy jó ideig távol tudjam őket tartani szeretett kislányomtól, nehogy megfertőzzék őt gonoszságukkal és elevenségükkel. Haruhi úgy jó ahogy van! – azt hiszem végeztem… mindent elmondtam ami a szívemet nyomta. Úgy örülök, hogy végre kiadhattam ezt magamból, mert Kyoyának hiába mondom, nem is érdekli és mintha ős is az ikrek oldalán lenne úgy válaszolgat nekem a feltevéseimre. Bosszantó, hogy még anyuci is hátat fordít apucinak.
Kíváncsian pislogok rá angyali szemekkel és még attól sem lankad lelkesedésem, ahogy árító körvonalát fixírozom.
- Na jó. Mivel rendes voltál velem Tamaki-senpai, tényleg segítek. csak annyit kell tenned cserébe, hogy ne hagyj fel azzal, hogy segítesz nekem. Megteszed ezt az apró szívességet – szép csendben hallgatom végig, egyre jobban csillogó szemekkel.
- Oké – elégedetten mosolyogva hallgatom feltételeit – Akkor ez után mondjuk… tanítás után, és a klubtevékenységek után találkozzunk a Sötétmágia klubban. Itt tudok nekem olyan ártásokat is tanítani, amikkel az ikreket megfegyelmezheted – csodálatosanmeséséstündöklő.
- Én pedig megtanítalak hercegszerűen tündökölni, hogy lenyűgözd a húgodat. Megegyeztünk? – jobbom tartom felé, jelezve, hogy ezennel megkötjük szóbeli ígéretünket, szerződésünket egymás felé…
- Igen megegyeztünk – viszonozza gesztusom.
- Akkor áll az alku, holnap találkozunk! – nagy lelkesen és felszabadultabban hagyom el a sötét termet. Éljen! Éljen! Bravo! Monami!
Végre megnyugodhatok egy időre, és biztos lehetek majd benne, hogy minden rendben lesz, nem fogják megrontani a kicsikémet. ár csak erőt kell vennem magamon, hogy minden félelem nélkül be tudjak menni a Sötétmágia klubba…
~*~
- Senpai, te még nem jössz? – kérdezi édes ártatlan egyetlen lánykám, de én erősen fixírozok egy cserepet a klub sarkában, amiben szép virágok vannak. Hmm…
- Nem-nem, drága Haruhi – legszívesebben rohannék oda ölelgetni, hogy ilyen kedvesen hív, és aggódik értem és… - majd később, most ezt kell megvizsgálnom! – hogy mit kell megvizsgálnom egy szépen összeállított csokorról, nem tudom, de jobb ötletem nem támadt hirtelen, mint ez.
- Akkor majd holnap. Szia Senpai! – köszön, és hallom cipőjének kopogását távolodni.
- Haruhiiii – hallom az átok ikrek hangját, és remegve fogom magam vissza attól, hogy drága lányom után fussak és kimentsem a karmaikból… Nyugi… nyugi Tamaki, nem sokára olyan átkokat és fenyítéseket tanulsz, amivel talán véglegesen véget vethetsz ennek a rémségnek. Azaz kettőnek… mindegy…
Szeretem azaz… kedvelem az ikreket, mert az image-uk megvan ami a klubomhoz kell… A jellemük is. De arról nem volt szó, hogy engem kergetnek az őrületbe a helyett hogy régen a lányokon vezették le gonoszul belső fájdalmukat… Grrr… de majd kaptok tőlem…
Óvatosan kiosonok az ajtóig, majd kikukucskálok mögüle… Oké… sehol senki…
Tamaki féle titkos osonás a Sötétmágia klub ajtajáig hadművelet megkezdődik. Jobbra senki, balra senki… tiszta… Átvetődöm a szemközti falhoz, majd laposan ráolvadok a falra mint a… mint a…. mit is mondott Haruhi? valamit ragasztanak a falra… izé.. tapéta.. ezaz…
Tapéta laposságával osonok a fal mellett tovább, lábujjhegyen nyekeregve. Eddig senki nem látott meg oké…
Ezen a folyósón már senki nem jár, így könnyedén és lazán lépkedek tovább, egyenruhám megigazítva. Igen.. elég hercegszerűen festek… még mindig… De valami még jobb lenne… hmm… itt is vannak virágok.. helyes… kiveszek két pici fehéret, majd a zakó zsebecskéjébe tuszkolom… hercegi megjelenés, pipa… Baljós kinézetű ajtó megtalálásra… pipa…
beletúrok hajamba, majd egy nagy levegőt véve kopogok be az ajtón… Bár világos van, nem értem miért vannak mellette gyertyák… hmm…
- Lépj be! – hörög ki félelmetesen egy ismerős hang, mire és bátortalanul, de benyitok baljós ajtaján. Nem tehetek mást, erős cél vezérel, amit szeretnék elérni.
- H-heelo… Nekozawa-senpai.. ehhe… - zavart mosollyal zárom be magam mögött az ajtót, mert ez a környezet… szörnyen… frusztráló… mindenhol woodoobabák, gyertyák és furcsa rajzolt képek…
Ha egy véletlenül betévedt emberke lennék, sikítva menekülnék ki innen, de inkább csak magamban tartom a remegést és egy nagy nyeléssel csillapítom.
- Gyere közelebb – int felém, köpenye rejtekéből… így nagyon félelmetes számomra, pedig a paróka és e nélkül sokkal jobban nézne ki… és barátságosabban is… Majd megint változtatunk ezen, hozzá kéne szoknia, hogy köpeny nélkül járkáljon. Lassan közelebb merészkedem hozzá, újra reménysugárral fejem fölött, hogy nem átkoz meg abban a pillanatban, amint nem tartja érdekét bennem. Bár nem hasonlít semmilyen vonásban Kyoyára mégis van egy ilyen paranoiám, hogy talán ez lesz… De… megkell bíznom benne. Amint herceget faragok belőle, nem kell ilyentől félnem… remélem…
- Készültem neked igékkel, amikkel megfegyelmezheted a zabolátlan fivéreket – csuklyája alól mosolyog rám gonoszul, és azonnal kisöpörve ezzel minden zavaros gondolatot a fejemből kapok újra erőt, és kíváncsi vággyal lépek még gyorsabban közelebb mellé állva, ide-oda kapkodva fejemmel, keresve az előbb említett dolgot. Hol van? Hol van? Wáááá…
- Merre? Hol? Mi? Mutasd! – hadarom lelkesen, majd megpróbál bűbájasztaláról levakarni, fél sikerrel. Lassan kezd magyarázni, de én csak pislogok fel rá nagy szemekkel, azon gondolkodva, hogy most vajon milyen nyelven is beszél… Hmmmmmmmmmmmmm…
- Érthető? Ez egy lassabb néha bonyolult folyamat – olyan lelkes volt, kár hogy egy szót nem értettem belőle…
- Ööööö – ajkamra helyezem ujjam, és úgy pislogok fel rá. Sóhajt egyet, majd kézbábjával fejét fogva borul kicsit előre… Gondolkodik egy kicsit, majd újra nekikezd, végre számomra is érthetően fogalmazva, hogy mit is kell csinálni.
- Áhááá ééértem már! – mosolyodom el büszkén, magamba tekintve, hogy ilyen ügyes voltam hogy végre megértettem… Már csak az a része jön a dolognak, hogy kipróbáljuk, és összeállítsuk azt, ami az én kegyes fegyelmezésemhez kell… Hmmm…
Elkezdjük az első lépéseket a felé, hogy sikeresen, és több féleképpen is tudjak majd hatni az ördögökre… Remélem sikerül majd, mert akkor nagyon boldog lennék. Egymás mellett állunk az asztal felett és egy igét vagy imát vagy mit próbálok megjegyezni, de sokszor rontom el, és halkan bár, de számomra félelmetesen morogva javít ki beszéd közben…
Remélem nem túl fáradtságos ez számára, mert nem szeretném leterhelni, ma még nekem is segítenem kell az átalakulásában. Vállára teszem a kezem, mire felém fordul. Olyan sokat voltam most mellette, hogy fel sem tűnik, sőt ijesztőnek sem találom…
- Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem Nekozawa-senpai – mosolygok felé lehunyt szemekkel – De mára azt hiszem eleget fárasztottalak. Most jön az én feladatom – húzom ki magam becsületesen, két rántással megigazítva zakómat.
Hirtelen nem moccan, csak néz rám. Remélem ennyire nem vakít a dicsfényem. Újra felöltöm egyszerű kedves formám, és megkérem arra, hogy ismételten vegye le a kellékeit, mint tegnap. Elég sötét van a klubjában, így talán nem lesz gond. Nem mond semmit… Mi a baj?
- Így könnyebben tudok én is segíteni… - bátorítom tovább, mire lassan és nagyot sóhajtva veszi le kezéről a bábot, majd mindent szépen rendezetten letesz egy székre.
- Yosh! – mosolyodom el megint, ahogy látom ismét a barátságosabb külsejét – Nem is értem, miért hordod azokat a félelmetes holmikat… sokkal jobban áll neked, ez a külső. Igazán hercegszerűen nézel ki – és ez nem csak bók, amit oly’ sok Host vendégnek mondok. Zavarba hoztam volna? Mert kicsit piros lett a színe. De lehet csak a köpenyben volt melege… mindegy.
- És most? – kérdez lesütve szemeit, majd karba téve kezeim gondolkodok, egyik kezemmel megdörzsölöm állam. Valami még kéne, hogy még jobb legyen.
- Hmmm… - Kicsit elhúzom a szám ahogy végignézek rajta, majd bevillan valami amit már el is felejtettem – Áhá! mutatom fel okosan mutatóujjam, majd előre hajolok, és zakóm kis zsebéből az egyik kis virágot kiveszem, majd az ő zsebébe teszem- Így ni! – teszem csípőire kézfejeimet, büszkén mosolyogva.
- Tényleg kell ez? – nézi a kis szépséget magán, én pedig csak biccentek.
- Szerintem szép, és a lányok is kedvelik a virágokat. Ha például valaki megjegyzi neked hogy milyen szép, és egy lány az, megteheted, hogy kiveszed, és a kezébe adod – prezentálom is azt amit mondok, kivéve a én virágomat, és megfogva az ő kezét adom bele félig, ezzel elérve, hogy arcomra nézzek, igaz kissé meglepetten, de legalább figyel – és azt mondod neki, hogy: „ Akkor ez a Tiéd egyetlen hercegnőm!” – pár pillanatig hagyom az idillt, majd visszateszem a helyére a virágot – Érted? – újabb csodás mosoly tőlem… Jó kedvem van ma, igazán.
- Igen… azt hiszem – válaszol akadozva, és végre nem olyan lusta vagy morgolódó hangon mint eddig.
- A hangod meg legyen ilyesmi mini most. Lágyabb, kedvesebb és kifejezőbb – egyik kezem a szívemhez teszem ujjaimmal érintve mellkasomat, másikkal másik kezemmel az égbe nyúlva nézek fel – mert egy érzéki hang képes bárkit megborzongatni, képes arra, hogy elolvadjon egy hölgy szíve – mind ezt persze én is csodás hangommal mondom, majd visszaereszkedem.
- Aham… - kicsit csalódott vagyok… azt hittem jobban fog örülni az én módszeremnek, mint Renge-kun kegyetlen és diktátori fegyelmének. Bár szeretnék hatást elérni nála, de ha nem megy… akkor nem. Még megpróbálok valamit, és ha ez sem megy holnap folytatjuk, lassan már a késő délutánnak is vége, és haza kérne érnem vacsorára.
- Mutatok még valamit – lépek hozzá közvetlen távolságba – A közvetlen érintkezések is nagyon fontosak – olyan jó érzés oktatni valakinek a módszereimet, értem már mit érezhetnek a tanárok. Megfogom kezeit, és feljebb emelem, mellkasomig – Nincs is annál hercegibb, ha az érintésed puha, és kedveskedő egy lány felé. Kecses vagy mégis férfias… látod? – lassan mutatom neki kezén, ahogy ujjamat összefűzöm vele. Majd ismét vissza és simán csak fogom.
- Ha így tartasz valakit – kissé megdöntöm, hogy hajoljon dereka, és tartom erősen – egy hölgy érezheti az óvó karokat, érezteted vele a biztonságot, ez is mindig bejön – nagy kék szemekkel pislog rám, szőke haja hátra hullik és pedig elpirultan emelem vissza. Még egy utolsó tippet adok neki. Egyik kezem derekát marad hátulról ölelem át.
- És végül… - egyik kezem lassan felsiklatom magam mellett, majd ujjaimat ismét álla köré fonom, hogy magam felé tartsam – amikor ki tudod mutatni a vonzalmadat, a tiltottnak titulált érintéseket és pillanatokat – mély kék szemeinek furcsa ragyogása megint vonz magához, és nem első sorban azért is hajolok ismét vészes közelségbe hozzá, hogy megmutassam… milyen is… a… Miért bizsergek? – amikor… oda… hajolsz… de nem… csókolod… meg – egyre halkabban mondom, ejtem ki a szavakat, szemem lassan félig lehunyom, olyan közel vagyok hozzá. Ha egy hölgyön alkalmazok egy ilyen technikát, soha nem szoktam így bizseregni mi van velem? Remélem nem bűbáj vagy átok… De nem hiszem… mert ez… valahol… jó érzés… Olyan közel vagyok… érzem a leheletét…
- Érted? – súgom még utoljára, majd engedve belső vörös csábításomnak hajolok a hívogató ajkaira. Milyen puha…
Miért, ó, sötétség hatalmas Istenei! Mondjátok, miért nem hallgattátok meg imáim? Csak egy kis sötétséget és esőt kért gyenge szolgátok. Na meg néhány villámot, de az se volt akkora extra feltét, hogy ne legyen teljesíthető.
Miért nem adtátok meg?! Több diákot kellett volna elátkoznom vajon, hogy teljesüljön felétek intézett kérésem?
Jaj, ti mindenható nagyurak! Hát így, ekkora fényességben hogyan kedveltessem meg magamat az én édes kis húgocskámmal? Hiszen, amikor ilyen az idő, vagyis hétágra süt az az átkozott nap, muszáj felvennem parókám és köpenyem is, hogy ne ájuljak el. És testvérem… Hát igen. Nem érti meg, hogy a sötétség a legjobb barát. Fél tőle…
Pedig… a sötét árnyak megsúgták, hogy annak ellenére, hogy Kirimi fél tőlük, ők kedvelik, és szívesen látják, ha felhagy a fényben járással.
És erre drága húgom mit tesz? Nemhogy igyekezne megkedvelni engem, vérszerinti testvérét, és igyekezne elsajátítani a fekete mágiát és az ártó, gonosz Istenek imádatát, vég nélkül keresi azt a szőke illetőt, aki hasonlít a házban a falra kitett, kisfiús portrémra.
De abba, ha valaki mást nézne bátyjának, vagyis egy olyan személyt szeretne helyettem, aki ugyanúgy a fényben jár, mint ő, én belehalnék.
Igaz, hogy el tudnám átkozni egy életre azt a személyt, akit kitüntetne hideg, fagyottságot árasztó pillantásaival, de az veszélyes lenne. Ugyanis, ha Kirimi körülötte mászkálna, és akkor érné valami csapás azok közül, amiket ráküldenék… Nem akarom, hogy valamelyik átkomnak akár csak egy kis része is kihasson húgomra. Őt nem tudnám bántani, semmi pénzért sem. Inkább nyelnék le izzó tűket.
Jobb ötlet kell. Hmm. És már ki is találtam valamit, hála Beelzenef babám sötét sugallatainak. Meg is simogatom fejét. Ez az. Ez jónak tűnik. Ha Kirimi nem jön a sötétségbe, nekem kell undoromat leküzdenem, és kimennem érte a fénybe.
De ez… Egyedül nem fog menni, segítséget kell kérnem. Hihi. És kik is a legjobb segítők itt, a környékemen?
Hmm. Olyan emberre vagy emberekre lenne szükségem, akiket ismerek is, és ők is ismernek engem, így kikezdeni se mernének velem. Ilyen emberekből pedig… az iskolámban, az Ouranban rengeteg akad. Viszont… velük csak egy baj van. Nemhogy bántani nem mernek, jóformán szóba se állnak velem.
Mit is tegyek, mit is tegyek azon kívül, hogy már az ötödik gyertyát gyújtom meg szobámban, és vagy a 20. kört rovom a földre festett pentákulum mentén.
Hirtelen csapja ki a feltámadó vihar szele az ablakomat. Szolgálóim befutnak és becsukják, de még így is egy csomó kártyám és értékes csecsebecsém hullott a földre.
Vééégre. Tudtam, hogy kegyes kedvükben lesznek a sötét urak, ha az osztályom felére rontást küldök. Segítek én is összeszedni motyóim, ehhez nem is kell se csuklyám, se parókám. Úgyis sötét van.
Pakolunk és pakolunk, szerintem cuccom felét fel is fogom áldozni a sötétség oltárán, hogy fogyjon, mert ez nem állapot, amikor hirtelen… Megakad szemem egy fényképen. Hát ez…
- Ez az! Ez a megoldás! – kiáltok fel, a levegőbe ugorva. Hiába néznek rám furcsán, akkor is boldog vagyok. Hogy erre miért nem gondoltam?!
- A Host Klub azért működik iskolánkban, hogy egyrészt a lányokat szórakoztassa, de a bajban lévőkön is segíteni szoktak. És miért is ne kérhetném pont az ő segítségüket?
Elvégre köztük úgyis mindig olyan jól érzem magam, mintha 1000 elátkozott viaszbabával lennék összezárva. Vagyis egyszerűen felemelő érzés rajtuk lógni. És még plusz, hogy hozzátársul a jelenlétükhöz a tőlem való félelmük is. Amíg nem jönnek elő azzal az átkozott zseblámpával.
***
- Üdvözlet… - hallom meg jövendőbeli szolgáim és segítőim köszöntését. Helyes, helyes. Csak merjenek ne segíteni. Viszont a zeneterembe bejutás nagyon nehézkesen megy…
- Leghűbb szolgámat, vagyis Beelzenefet vagyok kénytelen magam elé küldeni, mint egy hírnökként. Túl nagy a világosság odabent. Kezem még így, bábum anyagán át is égeti. Utálatos.
Ráadásul… Nem értem, minek az a sok lámpa is még pluszba a mellé az ártó napfény mellé. Még ha az égők vérvörös színűek lennének, vagy a nap sütne szürkén… vagy mindkettő… Nyehehe. Az csodásan nézne ki.
És mi volt ez a hatalmas csattanás? Ugye, nem akarnak rontásokat amiatt, mert lőnek rám?! Mindenképp be kell jutnom, most. Nincs vesztegetni való időm.
Hangom mélyebbé, férfiasabbá alakítva szólok másik két hű szolgámnak:
- Kuretake… Kadomatsu… - folytatnom nem is kell... Tudják, mi a dolguk. Kizárni a fényt a zeneteremből a függönyök elhúzásával. Igen. Már el is robogtak mellettem, és már kezd is sötétedni.
Gyönyörű és édes, puhán elterülő sötétség veszi át az uralmat a helyiségben a mocskos fény és világosság helyett.
És én… én mégis abba a rohadt világba készülök… Nyaff. Ez még akkor is elkeserítő, ha tudom, hogy csak addig leszek ott, amíg Kirimit magammal nem húzom a szeretett és édes sötétségembe.
Na végre. Még ezért otthon számolok velük, mert lassúak voltak, de legalább beléphetek kedvenc klubomhoz, mert odabent átvette az uralmat a sötétség.
Hmm. Tényleg régen jártam itt. Egész megváltozott a kinézetük… Mert, ha emlékeim nem csalnak, nem rendőrruhában voltak legutóbb.
És… Még új tagjuk is van? Mióta?
- Ne.. Ne… Nekozawa-senpaiiiiiii – hallok meg egy egércincogáshoz hasonló vékony hangocskát valahonnan... Csak nem az én kedvenc senpaiom, aki egyszer rálépett az én szeretett woodoo-babámra? És akit emiatt el kellett átkoznom?!
Izgatottan nézek körül. Hoool bujkálsz? Szőke tincsek, szőke tincsek… Áhh. Iiigen. Ott, a szék mögött.
Legalábbis, abból, hogy onnan állt fel, erre következtetek. Grr. Kezdek megint mérges lenni rá. Mi ez a hercegszerű megjelenés?! Ha őt a húgom meglátja, és testvérének hiszi, nem ússza meg annyi átkocskával, mint a múltkor.
De most… Vissza kell fognom magamat. Egyenlőre még nem átkozhatom meg, pláne, ha segítséget várok a Host Klubtól.
- Khm… miben segíthetünk neked? – kérdi meg Tamaki. Nem nagyképűen, inkább kegyesen. És ez a hang… Brr. Ki kell ráznom fejemből piszkos gondolataim arról, hogy mennyire élvezném, ha fogná a kezemet, miközben egy-egy embert átkozok.
SZEDD MÁR ÖSSZE MAGADAT, TUDD, MIÉRT IS, VAGYIS INKÁBB KI MIATT JÖTTÉL IDE!!!
- Kérlek… - kezdek el hozzám nem illően esdekelni, miközben elindulok felé. – Kirimi… Kirimi…
- Kirimi? – kérdi értetlenül, amikor ruhájánál fogva magamhoz húzom. Még ha nem is sokkal, de egy kicsit magasabb nálam. És milyen helyes… Vajon a fejében lévő sötétség vonz ennyire felé?!
És… így, jobban belegondolva… Meséltem már neki egyáltalán húgomról?!
Gondolkodik, gondolkodik, de hiába… Ilyen mesedélutánokra nem emlékszem. Viszont… Akkor máshogy kell előadnom helyzetem.
- Segítenetek kell megváltoznom… - kezdem neki hátborzongató nevetéssel, amit azért csináltam, hogy megfélemlítsem, inkább csak öö izé, megszokásból.
Könyörögni meg még nem könyörgök, és talán nem is lesz rá szükségem. Annyira nem akarok meghunyászkodni, és gyengének tűnni előtte. Elvégre… Mégiscsak a Fekete Mágia Klub elnöke vagyok, ráadásul a híres Nekozawa Család örököse…
- Ööö – nem kap levegőt, vagy nem akar segíteni? Engedem, hogy kiszabadítsa magát, és arrébb lépjen.
Talán túl durva voltam vele? Mert most, hogy el fog innen zavarni, abban biztos vagyok. De ha ők nem segítenek, akkor senki sem fog tudni segíteni nekem.
Nagyon elszomorít ez a gondolat, főleg, amikor baljós sejtelmem beigazolva folytatja:
- Bármennyire is szeretnénk… Nekozawa-senpai… nem igazán a személyiség változtatásra specializálódtunk… - tudtam, hogy el akar utasítani, nem is értem, ez miért bántott meg ennyire, de nagyon megfájdult a szívem. Szomorúan lógatom le fejemet, és most attól se derülök jobb kedvre, hogy felfogva azt, hogy engem, pont engem elutasított, gyors lépésekkel megy távolabb kezeim ügyéből.
Pedig most nem szórnék rá átkot. Előbb fogok elkezdeni sírni, hiszen ha senki nem segít, akkor már sose lehetek együtt szeretett testvéremmel. Már érzem is kibuggyanni készülő könnyeim, amikor hirtelen nem várt segítséget kapok:
- Na de Uram! – szólalnak meg, hajszálpontosan egyszerre a zseblámpaszörnyek, vagyis a Hithachiin testvérek.
- Igen… ne felejtsd el a mi kis menedzserünket – hallok meg egy másik hangot is. Most tényleg a segítségre próbálják rábeszélni?! Hihhíí. Akkor ezek szerint ők vagy nem ismernek eléggé, vagy tényleg sokkal nagyobb a szívük, mint vezérüknek.
Épp én is még egyszer szeretném felkérni a segítségre más eszközökkel is, amikor elindul a föld, és egy hatalmas vakond tör a felszínre. Sárga szemei tompán és ijesztően csillognak, és valami nagyon fura hangot ad ki:
- Oh-oh-oh-oh – ez egy párzásra kész nőstény lehet, aki elkapott egy diáklányt?
Vagy… Jaaa. Hogy ez egy gép?! A fenébe. Pedig már épp kezdtem örülni, hogy egy újfajta állatot áldozhatok fel a sötétség Isteneinek.
– Lássuk csak, miből is állunk – ugrik le mellém a kis boszorkány, és mint valami árut, kezd el nézegetni és fogdosni. De… mielőtt valami „rontást” szórnék rá a zaklatásért, Tamaki-senpai mellé lép egy időben az újonc sráccal.
- És mégis min akarsz változtatni? – kérdi meg lényegre törően újoncka, ami, ismerjük be, jó kérdés. Hmm. Min is? Mert őszintén, ha rajtam múlna semmin. De ha húgomat veszem alapul, akkor… Igen, akkor ezeken kéne változtatnom.
Válaszolnék is, amikor két szolgám elém lép, és előadják nekik szomorú történetem. És ezért… Már biztosan érzem, hogy egy hónapig nem fognak fizetést kapni. Én akartam a klubot bajaimba beavatni, senki nem kérte ezt a szolganépet, hogy ezt tegyék meg helyettem.
De amint megérzem vállamon Tamaki kezeit, minden haragom elszáll… Ugyanis… hááát, elég jól elvégezték helyettem a piszkos melót. Nem kellett könyörögnöm, mert megtették helyettem.
Huhh. Legalább imidzsemen nem rontottam. Maradhatok továbbra is a sötétség hercege.
- Ígérem… ígérem, hogy segítünk megváltozni! Hogy a szeretett húgocskád megkapja a hercegét, akire oly régóta vár! – segítenek… Ezt el se hiszem… De boldog vagyok… Bár ezt nem mutathatom ki, mert még a végén megtudják, hogy igenis érző lélek vagyok.
- Renge-kun… mondd, mi legyen az első lépés? – kérdi meg az előbb még valahol a föld mélyén, a sötétségben élő lánytól. Én is abba az irányba nézek, mert valahogy… Tamaki mosolyától annyira zavarba jöttem…
- Először is, ez nem kell – szól a kérdezett, vagyis a Démonistennő, és leveszi kezemről kedvenc bábum, majd… el is hajítja?! Ez biztos, hogy szükséges?! Grr. Hát mindjárt elátkozom! Szigorú tekintettel nézek felé, de ereimben meghűl a vér. N-n-neki m-még f-félelmetesebb a-a te-tekintete, mint az enyém…
– Aztán ezt is el kell tüntetni… - szabadít meg utolsó mentsváramtól, vagyis köpenyemtől.
- Na... kezdetnek megteszi… - dörzsöli össze kezeit elégedetten. Én meg csak…
Összegörnyedve állok, így szinte „csupaszon”, majd, hogy elejét vegyem lábaim remegésének, kihúzom magamat, és büszkén nézek velük szembe, még parókám is lerántom magamról.
Eddig oké. Viszont… Mi ez a tekintet Tamakitól? Legszívesebben a lány által hozott gépezettel süllyednék el a föld alá. Ugye nem akarnak bántani? Most még talán átkot se tudnék szórni, mert biztos hangom is remegne. És miért mosolygok ilyen zavarodottan???? ODA LESZ A TEKINTÉLYED, TE HÜLYE!
Nyugodj meg, nyugodj meg! Hát, ez nagyon nem megy…
Fogaim is összekoccannak, remegnek a kezeim, de Tamaki ijedtségét látva meglepődök. Most azt hihette, hogy haragszok? Hmm. Nem hittem, hogy ilyen ijesztő vagyok, ha félek.
Végre… végre kezd visszatérni higgadtságom.
***
Teljesen felőrlődtek idegeim. Ez a női bőrbe bújt démon… Biztos sötét Isteneim tesznek próbára azzal, hogy megkínoztatnak vele. De… én ennyi szenvedésre nem szolgáltam rá. Nem elég az, hogy húgom egyszerűen nem hajlandó a közelembe jönni??? Miért? Ó, miért büntetitek hű szolgátok ahelyett, hogy segítenétek neki!
Tehetetlenül tűröm és tűröm, átokszórás nélkül, hogy okítson tovább ez a boszorkány, ugyanúgy, ahogy azt is, hogy a Host Klub megaláztatásomban gyönyörködjön. De… Már kezdem unni. Mindjárt visszaimádkozom ezt a lányt oda, ahonnan jött.
- NEM, NEM, NEM! –visít fel hirtelen, és ki is fut a teremből. Pedig... Csak annyi történt, hogy válaszoltam neki arra a kérdésére, hogy mit teszek akkor, ha egy lány fekszik a földön, és sír. Nem tudom, miért nem jó megoldás az, hogy a csaj kezébe adok egy woodoo-babát, és megmondom neki, hogy írja rá annak a személynek a nevét, aki ellökte, és ezzel az meg lesz átkozva.
- Már úgyis untam… - hallok meg még egy hangot, de már nem is igazán fogom fel, mi történik körülöttem. Szomorúan borulok le a földre. Mi rosszat tehettem? Ezt érdemlem, hogy mindenki itt hagyjon?
Akkor hagyjanak csak. Majd elleszek itt, a sötétségben, egyedül. Úgyis csak Beelzenef szokott velem lenni.
Becsukódott az ajtó. De… mintha… mintha valaki még lenne benn a teremben rajtam kívül. Viszont… az nem lehet… Ugye tévedek… Nem akarok gyengének látszani! Pedig… könnyeim megállíthatatlanul folynak végig arcomon.
- Jobban kell akarnod, Nekozawa-senpai… - hallom meg Tamaki-senpai halk hangját. Még így is, de muszáj ránéznem. Ő komolyan, így a szívén viseli a sorsomat?
- Ti nem is tudjátok, milyen a sötétség… Hogy hány éve rejtőzöm benne… Nem tudtok semmit… - buknak ki belőlem a szavak anélkül, hogy átgondolnám, mit és hogyan is mondtam neki. De most nem érdekel. Amilyen értelmes egy egyén, úgyis hamar el fogja felejteni, és amint visszaveszem köpenyem, újra rettegni fog tőlem.
- Lehet… de te kérted a segítségünket… Nekozawa-senpai… - igen… Be kell látnom, ebben igaza van.
De mi ez a mosoly?! És miért borzongtam bele szavaiba? Ennyire hatással lenne rám, amit mond ez a piperkőc?
És miért húzta arcához ilyen közel arcomat?!?! Ugye nem akar… pont engem… megcsókolni?!
Én nem vagyok egyik gyenge kis ügyfele sem. Még akkor sem, ha teljesen elvörösödtem közelségétől. Én, én, én… ááááá. Össze kell magam szednem, mielőtt még ajkaink összeérnének.
- Igen – kezdem hangom újra átmásítva – én kértem a Host Klub segítségét, amire még igényt tartanék
egy jó darabig, ahogy így elnézem. Viszont… - itt muszáj szemeim lesütnöm. Nem, és nem, és nem hiszem el, hogy ennyire ég az arcom csak attól már, hogy ő, egy fénybenjáró, a közelemben van. Ráadásul… Mintha az, hogy hangom visszamódosítottam, nem is vette volna figyelembe… Ugye még fél tőlem? – Arra egyáltalán nem emlékszem - fordulok újra felé minden bátorságom összeszedve, ahhoz, hogy elég rémisztően tudjak beszélni – hogy a segítség mellé csókokat is kértem volna – huppsz. Egyből elengedett.
És… hátra is ült a megdöbbenéstől? Ennyire rémisztő lennék?! Hihi. Pedig ezt a hangszínt még nem is teszteltem. Lehet, hogy ehhez nem is kell már felvennem sötét köntösöm, hogy rémisztőbbnek hassak?
- Nn-nem, e-e-egyáltalán nem is fordult meg semmi olyan, és ahhoz hasonló gondolat a fejemben – kezdi nekem a mentegetőzést. – U-u-ugye nem akarsz megátkozni? – pont őt akarnám megátkozni? Őt? Aki nem hagyott itt, még akkor se, amikor a többiek lemondtak rólam? Hmm… Nem is tudom mit kéne vele tennem.
- Tényleg nem fordult meg egy sötét gondolat sem a fejedben? – szegezem fel neki következő kérdésem. Meg akarom jutalmazni, ha most úgy válaszol, mivel nem hagyott egyedül, pedig megtehette volna. A jutalom pedig… Még eldöntöm... De annyira jó tagja lenne klubomnak... Ez az aura, ami a testéből árad...
- Nem, nem, semmi – hmm. Nem vagyok én vele egy súlycsoportban agyilag… Máshogy kell kérdeznem, lesüllyedve szintjére:
- Akkor úgy kérdezem, hogy a napokban fordult-e meg benned sötét gondolat, mert… hogy is mondjam… - végre érdeklődve figyeli, kicsit közelebb mászva hozzám, ahogy mosolygok, és azt, ahogy egyik ujjammal sejtelmesen simogatom meg ajkaim és állam. – Hmm… Hogy is mondjam el neked… - húzom tovább az idegeit, hogy biztos legyek abban, hogy figyel rám…
- Mit, mit, mondd már! – ragadja meg drága iskolai egyenruhám, de hamar észbekapva engedi el, amikor köhintek egyet.
- Na azért! Na szóval… Mintha az utóbbi napokban az aurád kisugárzása sötétebb lenne, mint amilyen lenni szokott. Vagyis, mintha bántana valami… Eltaláltam? – elképedve néz rám, majd magabiztosan áll fel, és segít fel engem is. Ezután… Attól lelkesülhetett be ennyire, amit mondtam neki? Úgy pörög körülöttem, mint valami búgócsiga. Vagy… hát, inkább, mint kisgyerek a szaloncukorért a télapó körül. Ezek szerint eltaláltam, és tényleg aggaszthatja valami?
Fel nem tett kérdésemre már érkezik is a válasza:
- Igen… Ezt nagyon jól megérezted, nem hiába vagy te a Sötétmágia Klub elnöke. – aú. Ez a hátbaverés egyáltalán nem hiányzott. Hmm. Köszönöm, Isteneim, ezt a tippet. Most... Lehet, hogy szereztem egy újabb hívet magamnak, és nektek. Már csak rá kell vennem arra, hogy elmesélje azt, mi is bántja, és fel kell neki ajánlanom egy megoldást.
Még hogy én nem vagyok egy mindenkinek segítő herceg... Muhaha. De még mennyire, hogy az vagyok.
- Beavatsz? – kérdezem, suttogva, szinte bizalmasan, a lehető legközelebb hajolva füléhez. Sejtelmesen néz rám, majd körberohan a teremben. Most ennyire bizalmas, amit mondani fog, hogy rajtunk kívül tényleg nem lehet itt senki? Hmm. Érdekes. Hihihi.
- Igen... – még egyszer körülnéz. Hmm. Ennyire paranoiás?! - Tudod... – éget a közelsége... és ahogy átöleli vállam... Még jó, hogy tart, mert különben biztos kifolynék a kezei közül... Nem tudom, milyen mágiát használ, de lehet, meg kéne kérnem, hogy tanítsa meg... – Na, szóval... Tudod azok a gonosz Hithachiin ikrek egyfolytában az én kis drága lányom, Haruhi körül legyeskednek. Attól tartok, még a végén teljesen elrontják – most az újoncról beszél? Azt hittem, hogy fiú, de mindegy. Az ikrekkel van baja... Hmm. Érdekesen hangzik...
- Mondjad csak tovább! – bíztatom, de úgy tűnik fölöslegesen... Pff. Pedig tudhattam volna, hogyha egyszer elkezdi mondani, akkor soha nem fogja abbahagyni. Mindegy. Már mindegy. Nyaff. Sötétség minden teremtménye, csak segítsetek abban, hogy túléljem!
Végighallgatom... Bár... Nem tudom hány órán, évezreden át mesélte azt, hogy az utóbbi pár hétben- hónapban hogyan keserítették meg az életét csínytevéseikkel, és azzal, ahogy az ő tanítványával és egyben lányával bántak az ikrek... Maaajd, amikor befejezi... Várakozóan néz rám...
Én pedig... Álmosan pislogva fordítom felé arcomat. Most kéne neki tanácsot adnom, hogy hogyan kerülhetné el azt, hogy ezek a zaklatások a továbbiakban előforduljanak? Vagyis, hogy hogyan kéne királyként népének egyes tagjait megrendszabályoznia?
- Na jó. Mivel rendes voltál velem, Tamaki-senpai, tényleg segítek. Csak annyit kell tenned cserébe, hogy ne hagyj fel azzal, hogy segítesz nekem. Megteszed nekem ezt az apró szívességet? – ááá. Ez a mosoly, aminek kíséretében beleegyezett. Még Dracula vigyoránál is szebb, és tündöklőbb... És ami még fontosabb... Beleegyezett...
- Oké. Akkor ezután mondjuk... Tanítás és a klubtevékenységek után találkozzunk a Sötétmágia Klubban. Itt tudok neked olyan ártásokat is tanítani, amikkel az ikreket megfegyelmezheted.
- Én pedig megtanítalak hercegszerűen tündökölni, hogy lenyűgözd húgodat – nyújtja felém a kezét mosolyogva. – Megegyeztünk?
- Igen, megegyeztünk. – nyújtom neki én is tétován kezemet, amit ő megragad, és megráz.
- Akkor áll az alku, holnap találkozunk! – fut ki ő is a teremből.
Holnap... Oké. De addig... Haza kell mennem az én szeretett sötét szobámba, kincseim közé, és imádkoznom kell isteneimnek, hogy a holnapi nap ne legyen ennyire fárasztó.
Vagy pedig... Hihi... Keresnem kéne Tamakinak egy rontást, ami beléfagyasztja a szót. Ennyit beszélni...
***
Kopogás... Ez ő lesz...
- Lépj be! – igen. Tényleg a Host Klub elnöke látogatott el szerény klubomba. Hihi. Izgalmas lesz ez a délután. Az átkokat már előkerestem neki, de dolgozzon meg értük. Ha tud. Kíváncsi leszek, mennyire sikerül segítenie.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 09. 27. 00:07:32
