Ahogy lépkedek, hallom, hogy jön utánam. Mégis miért követ? Mit akar már tõlem? Idegesítõ egy alak, igazán rájöhetne erre magától is. Ahogy megállok, felé fordulok, hogy útba igazítsam õt.

• Miért követsz? - szívesebben kiabálnék, de nem érzem szükségesnek, mivel közel van hozzám.

• Nem követlek, csak erre lakom. - na persze, és higgyek is neked mi?

• Hazudsz! - megvetéssel nézek rá. Komolyan irritál. Az õ fajtája a legrosszabb.

• Nem hazudom, ne legyél paranoiás. - hirtelen jut eszembe, hogy teljesen átáztam, így fázom, ami miatt remegek is. Magához húz, ami teljesen váratlanul ér. Nem engedek neki, mégis a karjaiban kötök ki. Ha nem õ lenne, még élvezném is a helyzetet. - Gyere elviszlek hozzánk, teljesen átfagytál.

Kezeivel vállamat fogja, ezzel is a közelében tartja. Próbálom magamról lerázni, de mivel nem sok esélyem van, így inkább beletörõdöm a dolgokba. A házuk elé érve, elõre enged a kapunál. Ahogy a házra nézek, pocsékul érzem magam. Mégis mit keresek én itt? Egyik kezét vállamra teszi. Ha azt hiszi, hogy ezzel megnyugtat, akkor nagyon téved. Belépünk, majd cipõmet gyorsan kapom le magamról. Beljebb lépek, de nem igazán tudom, hogy merre is lépkedjek. Hirtelen kap ölébe, amitõl szívesen lekevernék neki egyet, de az egyik fürdõben tesz le. Megnyitja a meleg vizet, majd teleengedi a kádat.

• Melegedj át egy kicsit, ne legyél nekem beteg. - szavai nem hatnak meg. Nem tud megszédíteni. Én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Lassan kezdek el vetkõzni. Amint nincs rajtam semmi, körbenézek.

Beülök a kádba. A víz olyan kellemes. Nem gondoltam volna, hogy ma itt kötök ki, de legalább nem kell azzal a nyomorulttal egy fedél alatt lennem. Nehezen melegszem fel, hiába forró vízben vagyok. Talán az a gondolat, hogy benyithat, nem akar kimenni a fejembõl. Ha így is akarna tenni, már megtörténhetett volna. Szemeimet lecsukom és csak a víz hõmérsékletére gondolok.

Úgy látszik ez jó ötletnek bizonyul, ugyanis már a reszketésnek semmi jele sincs. Felállok, megtörölközöm és magamra veszem a ruhákat, amiket adott. Azonnal megérzem az illatát. Furcsa, úgy érzem, mintha hatással lenne rám, pedig nem kedvelem õt. Elhessegetve ezeket, kilépek a szobájába. A gépe elõtt ül, amikor észre vesz.

• Kicsit nagyok rám. - mondom végignézve magamon.

• Kicsit. - feláll székébõl, közelít, mire leesik, hogy mit akar. Egy ölelés, de nem egyezem bele. Nem ismer, így ne is akarjon közelséget.

Mikor kilép szobájából, az egyik fotelébe helyezem magam. Túlságosan fáradtnak érzem magam, így szemeimet lehunyom. Lassan merülök álomba. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha lebegnék, ami hamar elmúlik, helyébe pedig nyugtató melegség jön. Nem igazán tudom, hogy álmodom-e, de szorosabban hozzábújok. Végül már nem érzek semmit.

Ahogy kinyitom szemeimet, elõször homályosan látok, majd hamar kirajzolódik, hogy milyen pozícióban vagyok. Kerek szemekkel nézem õt, õ is elaludt volna? De várjunk... mit keresek a karjaiban? Ismét rá emelem nagy szemeim, amire õ is engem néz. Miért vagyunk mi így?

• Azt hiszem, mennem kell. - hamar ott hagyom õt és szobáját is, a cuccaimmal. Leérve, felveszem cipõmet, ami még mindig vizes és kilépek az ajtón.

Táskámból elõkeresem telefonomat, hogy megnézzem mennyi is az idõ. Egy nem fogadott hívás vár. Gyorsabb léptekben megyek haza. Amint belépek az ajtón, õ fogad. Mérges szemekkel vizslat végig. Undorodom tõle, hogy van képe egyáltalán pont neki így viselkedni? Ahogy szobám irányába mennék, megragadja karomat, ami fáj. Kezét pofonra emeli, de a kulcs zörgésére elenged. Nem várom meg, hogy anya belépjen, besietek szobámba, aminek ajtaját kulcsra zárom. Nem akarok senkit sem látni.

~*~

Hamar eljövök otthonról. Legalább az iskolában nyugtom lesz. Még a reggelt is képes elrontani. Nem fér a fejembe, hogy anyám pont egy ilyen nyomoronccal jött össze. Minden férfi egyforma! Ahogy ezt gondolom, meglátom õt.

• Szia. Hoztam neked valamit. - a ruháim azok. A kezeimbe nyomja õket, amit elveszek. Bár nem szívesen fogadom, ezt szóvá is teszem.

• Köszönöm, hogy így leégetsz mindenki elõtt. - bunkó vagyok vele, de miért érzek bûntudatot? Utálom õt, akkor mégis miért?

• Nem az volt a szándékom, egyébként szívesen. - hátat fordít és el is megy. Kit érdekel? Engem biztosan nem.

Belépek az épületbe. Elsõ órám elõtt a folyosón maradok. Az ablakon nézek kifelé, mikor meglátom õt. Õ is észrevesz, ami zavar, így inkább belépek a terembe. Még a végén azt hiszi, hogy õt nézem. Miért akad mindig az utamba? A fenébe is! Amúgy sem érdekel, hiszen õ csak kihasználja a lányokat. Éppen ezért utálom õt és a fajtáját is. Leülök a helyemre, ekkor lépnek be a legrosszabb osztálytársaim. Legjobb tevékenységük, hogy a gyengébbeket piszkálják. Ráadásul nagyon sokszor túlzásokba esve. Szerencsére engem messze elkerülnek. Sokszor érzem úgy, hogy félnek tõlem. Bár lehet csak képzelgés, de ha mégse, akkor az sem baj. Féljenek csak. Bejön a tanár is, némi késéssel és el is kezdi az órát.

Hanyagolom a figyelmét, de úgyis ugyanarról papol, mint minden órán. Az ablakon leskelõdöm kifelé, néha észreveszem, de nem fordítom el az arcom. Innen nézve nem is néz ki rosszul. Teljesen neki szentelném a figyelmemet, de a csengõ félbeszakít. Lényegében nem is baj. Felállok és kilépek a folyosóra. Amit észreveszek az ledöbbent. Az a néhány idióta srác, aki még tegnap vele volt, most egy lányt zaklatnak. Valamiért úgy érzem bele kell avatkoznom. Gyors léptekkel indulok meg, és elõttük állok.

• Hagyjátok õt békén! - parancsolom rájuk a legnagyobb félelem érzet nélkül.

• Te maradj ki ebbõl! - mondja egyikük, de a karját megragadva tolom el a lánytól, aki a sírás szélén van. - Mégis mi a franc bajod van?

• Az, hogy folyton a gyengébbekre másztok rá! Ráadásul csak egy dolgot akartok tõle! - eléggé feldühítenek, így egyenesen a pofájukba vágom az igazságot. Egymásra néznek, a lányt elengedik, helyette engem fognak le. Páran körénk gyûlnek, de egyikük sem segít csak néz. - Engedj el, te nyomorult!

• Vigyázz a szádra te liba! - gyorsan közelit és a nyakamat kezdi csókolgatni. A hányinger fog el. Próbálok kapálózni, de erõsebbnek bizonyul, ráadásul úgy szorítja a csuklómat, hogy az egyre jobban kezd fájni. Ekkor pillantom meg õt.

• Engedjétek el! - mi van? Most meg fog menteni? Miért nem nézi már végig inkább? - Gyerünk! Nem akarom kétszer mondani.

Ahogy elengednek a csuklóimat simogatom. Tényleg fáj, de hogy pont õ ment meg, az még rosszabb. Vállamnál fogva ölel át és elsétálunk a gyengélkedõbe. Az egyik ágyra ülök, õ pedig megnézi a csuklómat.

• Nem kértem, hogy segíts! - vágom rögtön hozzá. - Egyedül is megoldottam volna.

• Na persze! Ne ellenkezz már! - gyengéden simogatja meg pont ott, ahol az a tuskó erõsen szorította.

• Mi lenne, ha leszállnál rólam? - kérdezem fennhangon. Erre egy dühös szempárral találkozom, ami meglep.

• Mégis mi bajod van velem? - kérdezi dühvel a hangjában. Ha nagyon tudni akarja a választ, elmondhatom neki.

• Csupán csak annyi, hogy te is olyan vagy, mint a barátaid. Kihasználod a lányokat. Minden férfi egyforma! - hirtelen jut eszembe az a szemét alak. Miért pont az a kép ugrik be, ahol azzal a nõvel van az ágyban? Valamiért a könnyeim ismét elindulnak. - Gyûlölöm a magadfajtákat! Kihasználjátok a nõket, majd eldobjátok!

• Ezt mégis honnan veszed? - lágy hangon teszi fel kérdését. Nem válaszolok. Nincs kedvem.

Legjobb lenne, ha magamra hagyna. Nem mondom ki hangosan, mégis ezt teszi. Csak akkor nézek fel, mikor bezárja az ajtót. Tudom, hogy õ is olyan... Biztos vagyok benne, mégis, mi az, ami ennyire tiltakozik ez ellen? Õ sem különb, és még mindig utálom õt!

Hirtelen állok meg az iskola kapujánál. Megint egy borzalmas nap. Rosszabb itt lenni, mint a patkányok között a csatornában. Ráadásul anyám ostoba pasiját is el kell viselnem. Bosszantó, ugyanis olyan furcsa szemekkel néz rám. Mintha fel akarna falni. De az is lehet, hogy én túlzom el. Nem... nem, ugyanis tudom, hogy hogyan néznek rám a férfiak. Csak, mert különlegesebben nézek ki. Túlzásokba esnek, ráadásul azt hiszik, hogy szét dobom a lábam, mert mondanak valami szépet. Lehet, hogy önzõ vagyok, de nem egy buta liba.

Lassan indulok meg, párszor elhagyja ajkaimat halk sóhajtás, de ez csak az unalom jele. Az épületbe beérve sikongás üti meg füleimet. Mi a fene? A kosárlabda pályától jön. Nem izgat engem, hogy milyen menõnek beállított pasik vannak ott. Mindegyik csak egyet akar. Megdugni és otthagyni valamelyik szállodában. Talán a csalódás beszél belõlem, de nem hiszem, hogy tévedek. Belépek a terembe, ahol csak pár osztálytársam van. Két fiú lép elém. Hogy kik õk? Csak két talpnyaló. Azt hiszik, hogy könnyen adom oda magam. Pedig, még mindig érintetlen vagyok. Ridegnek mutatom magam, de valójában én is az igazira vágyom. Na persze, nem az iskolában fogom megtalálni.

• Jó reggelt Maria! - köszön az egyikük. A szokásos mosolygás nem marad el. Ahogy tõlem megszokták, hátradobom hajamat és leülök a helyemre.

• Ma olyan rossz kedvûnek tûnsz. - mondja a másik. Semmi közöd hozzá. Amúgy se érdekel ez téged, hogy én hogy vagyok.

• Ugyan, csak korán keltem. - egy hamis mosollyal válaszolok.

Nem is kérdeznek többet. A helyükre ülnek. Amint csengetnek bejönnek a többiek is és a tanár. Elkezdi az óráját, de én szokásomhoz híven, csak az ablakon bámulok kifelé. Unott tekintettel mérem végig a pályára kiérkezõ fiúkat és néhány lányt. Hamar megakad a szemem az iskola, úgynevezett menõ fiúin. Jól ismerem mindegyiket. Álszentek és azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Utálom õket, leginkább Cody Burt az, akitõl kiráz a hideg. A legrosszabb mindegyik közül. Irritál, még akkor is, ha nem néz rám. Gyorsan fordítom el arcom a tanár felé. Eléggé magyaráz, mégis egy szó sem ér el hozzám. Unatkozom, de még sok idõ van az órából.

~*~

Az utolsó órámnak is vége. Gyorsan csapom be könyvemet és felállva lépek ki a terembõl. Nyomorult egy nap ez, de még nincs vége. Haza menni nem tudok, ugyanis az a féreg ott van. Nem akarok egy ilyen alakkal kettesben maradni. Apa és a barátnõje minden bizonnyal nincsenek még otthon, pedig õk közelebb laknak. A kapuhoz érve elgondolkodom. Hova menjek? Ahogy vissza fordulok az iskola bejárata felé, neki megyek valakinek.

• Mi a fenéért lopakodsz mások háta mögött? - ahogy rákiabálok, ledermedek, ugyanis Cody Burt az. Mintha mi sem történt volna, hátat fordítok neki.

• Hé! - utánam szól. Nem figyelnék rá, de megérinti vállamat. Dühvel a szememben nézek rá.

• Engedj el! - mondanám még azt is, hogy undorodom tõled, de inkább elindulok. Nem állít meg, de nem akarok egy ilyen alakkal beszélgetni. Vagy együtt lenni.

Teljesen elgondolkodom, így mire észbe kapok, már a házunk elõtt állok. Morcos tekintettel mérem végig a szürke épületet. Csak egy sóhajtással lépkedek tovább. Közel vagyok egy buszmegállóhoz. Ott, amíg anya nem ér haza, el leszek. A szokásos hazugságomat beadom nekik. A klub foglalkozás miatt sokáig voltam. Mindig ezt mondom. Vicces, hogy a saját anyámnak kell hazudnom. Emiatt folyton elszomorodom. A buszmegállóban senki sincs, így a padra ülök és a földet bámulom. Nem járkál erre senki, ha mégis, akkor csak kutyával, vagy egy-egy pár. Úgy irigylem õket. Olyan boldognak látszanak. Én sose leszek az.

• Mit keresel itt? - kikerekednek szemeim. Az illetõre nézek. Mit keres õ itt?

• Semmi közöd hozzá! Hagyj magamra! - nem elég, hogy a hátam mögé rejtõzik, még követ is. Mégis... mit képzel magáról? - Egyébként is... utállak!

• Nem tettem semmi rosszat! - de igen! Az, hogy követtél már önmagában rossz. Az, hogy utállak, pedig egy másik rossz dolog.

• Legközelebb tanulj meg bocsánatot kérni! - mondom flegmán. Nem várom meg a válaszát. Hibát követek el tudom, de gyors léptekkel megyek fel egyenesen a lakásunkra. Ahogy nyitom az ajtót, furcsa hangokat hallok. Anyuék szobájából jön. Csak résnyire nyitom az ajtót.

Amit ott látok, teljesen meglep. Meg sem bírok mozdulni, mégis azon kapom magam, hogy a bejárati ajtó elõtt remegek. Nem tudom miért, de nem bírok az épületben maradni, ezért kilépek a szürke házból. Futásnak eredek és a látott dolog képekben mutatja meg magát, hogy elhiggyem, amit láttam. Az anyámat megcsalja ez az undorító alak. A könnyeim csak úgy folynak, mintha valaki a vizet öntené a mosdóba megállás nélkül. Utálom az ilyen embereket!

Egy parkban állok meg. Nem nézek körbe. Nem érdekel, ha látják, hogy sírok. Bár inkább már csak szipogok. Leülök az egyik padra. Fáradtnak érzem magam. Olyan jól esne egy ölelõ karban pihenni. Felnézek az égre, lassan esni fog. Nem foglalkozom vele. Ha elázok, legalább lekerül rólam az a mocsok, amit nemrég szedtem magamra. Nem én követtem el hibát, mégis úgy érzem, hogy bûnös vagyok. Az esõ lassan cseperegni kezd. Ahogy elborul az ég, sötétebb van. Percrõl percre, az esõ erõsebben kezd esni. Ha itt maradok, csak beteg leszek.

• Tessék, ez megvéd az esõtõl! - egy esernyõt pillantok meg a fejem felett, majd az illetõre nézek. Az ismerõs hangtól kiráz a hideg. Már megint õ?

• Te követsz engem? - kérdem duzzogva. - Hagyj már békén végre!

• Meg fogsz fázni, ha továbbra is a hidegben maradsz. Vizesek a ruháid is. - mi köze van hozzá?

• Neked aztán mindegy nem? Egyébként is... utállak, szóval hagyj magamra! - lépek elé. Ahogy a közelében vagyok, érzem a melegséget, amit áraszt magából. Kissé gyengének érzem magam, de teszek hátra pár lépést. - Ne érdekeljen, hogy mi van velem!

Ezzel hagyom magára. Hogy hova megyek most? Még nem tudom, de haza biztosan nem. Ami Cody-t illeti. Az a melegség, egy rövid idõre elkábított, de ettõl még irritál. Nem szeretnék bele egy ilyen alakba, még ha az utolsó ember is lenne a földön.

Nem hittem volna, hogy ennyire boldog lehetek, már régóta erre az érzésre vágytam. Dante mellett biztonságban érzem magam. Ahogy szorosan magához húz a szívem csak még jobban ver. Csókunkat megszakítja, ezzel kissé meglep. Szemeimbe néz, közben simogatja arcomat.

• Kicsim. Arra gondoltam, hogy jövõhétvégén bemutatnálak a családomnak. - erre teljesen ledermedek. Én még nem érzem magam erre késznek...

• És mi van, ha nem fogok nekik tetszeni? - erre csak elmosolyodik.

• Ne aggódj, fogsz nekik tetszeni. - tudom, hogy ezzel nyugtatni akar. - Szeretni fognak. - valahogy úgy érzem, ettõl nem leszek nyugodt. Orrát az enyémhez érinti.

• De Dante. Mi van, ha még sem fogok nekik tetszeni vagy a származásom? Esetleg az, hogy egy étteremben dolgozok? Vagy, hogy még tanulok? Mi… - tudom sok ez a kérdés, de félek. Egy csókkal fojtja belém szavaimat.

• Nyugodj meg kérlek. Õk is emberek, akár csak a te szüleid. Ha õk elfogadtak engem, akkor az én szüleim is elfognak.

• De...

• Nincsen semmilyen de. minden rendben lesz. Ott leszek veled. Nem foglak magadra hagyni.- bár, még mindig félek, hallgatok rá.

• Rendben. - válaszolok és próbálom magam nyugtatni. Kicsit kevés sikerrel.

• Menjünk el sétálni? Olyan szép idõnk van. - kinéz az ablakon, én is így teszek. Olyan megnyugtató lenne most sétálni.

• Rendben. Hátha a friss levegõ kicsit jobban eltereli a figyelmemet. - válaszolom, erre egy csókkal jutalmaz.

Felállunk és felöltözünk. Dante még a pénztárcáját is magához veszi. Az ajtót bezárom és el is indulunk. Dante a kezemet megfogja, enyhén szorítok rá és így sétálunk. Annyira jó vele, és hihetetlen, hogy ennyire szeretem. Ebbe kissé belepirulok. A park felé vezetõ úton megyünk. Sokat beszélgetünk és persze nevetünk is. Sétánk közben számomra két idegennel futunk össze.

• Sziasztok! - Dante mosolyogva üdvözli õket.

• Dante. - a lány szinte boldogan öleli magához, fél kézzel kap is viszonzást. Ez vajon miért szomorít el? - Hogy vagy? Sûrûbben kéne összefutnunk. - rá kacsint, aztán tekintete rám téved. - Õ meg ki?

• A barátnõm. - hirtelen engedem el a kezét. Valahogy úgy érzem, hogy ez a lány fontosabb neki, hisz úgy ölelte magához, mintha elveszítené. - Kicsim.

• Lehet csak beképzeltem. - mondom halkan és néhány könnycsepp csordul végig arcomon. Olyan bolond vagyok.

• Kicsim, mi a baj? - velem szemben áll és az arcomat simogatja, de elfordulok tõle.

• Haza megyek. Egyedül. - nem sétálok, inkább már úgy megyek, mintha futnék.

• Nagisa! - hallom hangját, de inkább nem állok meg. Kezemet megfogva állít meg és magához ölel. - Mi történt? Mit tettem?

• Engedj el. Menj vissza ahhoz a nõhöz. Õ jobban hozzád illik. - mondom ki nyíltan, ami bánt. Persze nem örülnék, ha most elengedne és menne ahhoz a lányhoz.

• Õ nem a barátnõm és nem is lehetne, meg nem is akarom. - a szemeimbe néz. - Téged szeretlek. May csak az unokatestvérem. - erre ledöbbenek. Az unokatestvére?

• De hiszen... - nem folytatom. Végül is mit mondanék?

• Õ tényleg csak az unokatestvérem Cody meg a párja, aki az én legjobb haverom. - olyan buta vagyok! Feleslegesen aggódtam.

• Ne haragudj. - lehajtott fejjel suttogom. Bolond vagyok, de szeretem õt. Ez csak nem baj. Gyengéden fogja meg államat és felemeli fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

• Nincs semmi baj nem tudhattad, de kérlek, bízz bennem. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. - Dante... Alig észrevehetõen bólintok. Szorosan magához húz, én pedig úgy bújok hozzá, mint egy kiscica.

• Sajnálom. - egy csókot ad, így nem tudok többet mondani. Bár nem tudom, hogy kellene-e. Egy krákogás szakít félbe. Cody és az a lány állnak velünk szemben.

• Látom még is csak együtt vagytok.

• Szerencsémre igen. - magához húz és bemutat a barátainak. - Kicsim. Õk itt May és Cody. May, Cody, õ itt a szerelmem Nagisa.

• Ne haragudjatok az elõzõ viselkedésemért. - kötelességemnek érzem, hogy bocsánatot kérek. Hiszen feleslegesen rendeztem féltékenységi jelenetet.

• Semmi gond, már szóltak a fiúk, hogy fogjam vissza magam Dante közelébe, csak mondhatni, hogy nem rég találtunk egymásra és örülök, amikor látom. - bár tudnám, hogy ezt hogyan is érti.

• Majd elmagyarázom. - csak bólintok. Dante egy puszit nyom homlokomra.

Négyesben sétálunk tovább. Amíg Dante a barátjával beszélget, és May jól el vagyunk. Félreismertem, hiszen nagyon rendes és tisztességes lány. Nem is értem, hogy miért voltam féltékeny.

Este felé érünk csak haza. Igazán jó volt ez a nap. Ebédeltünk és voltunk a parton is. A saját ágyamba fekszünk. Ez nekem is sokkal kényelmesebb. Dante karjaiban alszom el.

~*~

Eléggé gyorsan jött el ez a nap. Ma találkozom Dante szüleivel. Egész végig próbáltam nem mutatni, hogy aggódom, de talán rájött. Félek, még mindig, de remélem minden jól megy majd. Nem szeretném, ha megutálnának. Éppen a házhoz sétálunk. Elég hamar érünk az ajtó elé. A szívem õrülten kalapál. Dante-ra nézek.

• Biztos jó ez a ruha? - kérdezem aggódva, erre kapok tõle egy csókot.

• Biztos. Ne aggódj. Gyönyörû vagy. - hát remélem, hogy nem csak õ gondolja így. Mármint, remélem, hogy nem utálnak meg. Amint ki nyitja az ajtót belépünk. - Anya megjöttünk. - szól hangosan, én pedig érzem, hogy remegek egész testemben.

• Sziasztok. - egy igen szép nõ lép ki a konyhából, egy nagy mosollyal arcán, de amint megpillant megtorpan. - Dante! - most biztos leszidja, amiért ilyen lánnyal állít be a szép házukba. Legszívesebben haza mennék. Dante magához ölel, talán ezzel akar nyugtatni? Még csak most veszem észre, hogy az anyukája csípõre tett kezekkel áll. - Miért nem mondtad, hogy ennyire gyönyörû a barátnõd? - nem kicsit lep meg, de egy hatalmas kõ esett le a szívemrõl.

• Anya miért kell neked mindenkit halálra rémisztened?

• Ne haragudjatok. - közelebb lép. - Szia, édesem Lori vagyok Dante anyukája.

• Üdvözlöm. Msr. Leonel. - illedelmesen köszönök.

• Ugyan már nem vagyok én olyan öreg. Hívj nyugodtan Lorinak. - két puszit ad arcomra, amit viszonzok. - Apád a nappaliban vár titeket az öcséddel együtt. Ja és nem sokára készen van az ebéd.

• Rendben. Köszi, anya. - ezzel visszamegy a konyhába.

• Kedves anyukád van. - mondom halkan, amire mosolyt húz szájára.

• Látod nincs mitõl félned. - egy csókot ad, majd beljebb megyünk, ahol Dante apukája és minden bizonnyal a testvére van. Az apukája pipázik, ez kissé meglep, hiszen ilyet nem láttam még csak tévében. Dante testvére figyel fel arra, hogy itt vagyunk.

• Nocsak. Dante hol találtál egy ilyen szép virágszálat? - közelebb lép, de ezzel csak zavarba hoz. Teljesen olyan, mint Edogawa. Vagyis, olyan érzésem van, hogy hasonló hozzá.

• Danken. Állítsd le magad. Nagisa az én barátnõm, te meg foglalkozz a sajátoddal. - felém fordul. - Õ lenne az öcsém. Rá kéne kicsit vigyáznod. - ezen csak mosolygok. Valahogy éreztem.

• Kisasszony? - Dante apukája áll velem szemben. Bevallom ez az udvarias megszólítás kedves.

• Apám. Most nem parancsnokhoz jött, hanem az családomhoz.

• Dante hagyd. - kezemet mellkasára teszem, jelezve, hogy nincs semmi baj. - Üdvözlöm parancsnok én mertem elrabolni a fia szívét. - a mosoly tovább virított arcomon.

• Helyes! Ken-nek hívnak! - kezemet gyengéden fogja meg és megcsókolja azt. Belepirulok, hiszen õ az elsõ, aki ilyet tesz.

Észre sem veszem az izgulásnak és félelemnek a jeleit. Jól érzem magam. Dante szülei nagyon udvariasak és szeretetre méltóak. Az apukája a katonai idõszakáról mesél, amit áhítattal hallgatok végig. Az én apám ilyesmirõl nem tudna mesélni, hiszen sosem volt katona. Persze nem akart anyutól elszakadni, ahogy én sem akarok Dante-tõl.

Az ebéd is hangulatosan telik. Meglepõdtem, hiszen a kedvencemet ehetem. Egyedül csak Danken-tõl tartok egy kicsit. Tisztán érzem, hogy rajtam tartja a tekintetét. Remélem, hogy nem akar tõlem semmit sem. Lorin-nal nagyon jól kijövök. A természete hasonló anyukáméhoz. És persze hihetetlenül jól érzem magam. A búcsúzás ideje is eljön, bár nehezen jutunk ki, de köszönés után az utcán sétálunk. Dante felém fordul, így megállunk.

• Nos, hogy érezted magad? - kérdezi egy mosollyal arcán. Lassan sétálunk tovább.

• Elején nagyon féltem, de a végére már nagyon jó volt. Kedvesen a szüleid, csak apukád olyan… - hirtelen nem jut eszembe a megfelelõ szó.

• Katonás?

• Igen. Viszont az öcsédtõl tartok kicsit. - mondom el, amit gondolok. - Teljesen úgy nézett rám, mintha a prédája lennék, akit legközelebb el akar ejteni. - a félelem érzése csak emiatt most újra jelentkezik.

• Nem foglak elengedni úgy hogy ne félj. Nem nyúlhat hozzád. Te hozzám tartozol. - egy szórakozóhely elõtt magához ölel és megcsókol. Szorosan bújok hozzá és viszonzom csókját. - Gyere velem.

Kezemet megfogva húz be az épületbe, amit nem értek. Mit keresünk mi itt? Már kérdeznék rá, de ekkor fel kapcsolódik a villany és mindenki egy szót kiabál. Kerek szemekkel nézek a társaságra. A barátaim, anya, apa és a testvéreim. Mit keresnek itt?

• Ez mi? - kérdezem teljesen meglepve.

• Ezzel a kis összejövetellel szeretném megünnepelni, hogy rád találtam és beléd szerettem. - egy ünnepség ilyen aprócska dolog miatt? Könnyek szöknek a szemembe, amit letörlök párszor. Nem is tudom... hogy köszönhetném ezt meg?

• Dante... - fordulok felé egy mosollyal. - Szeretlek! Köszönöm, de nem kellett volna. - mondom komolyan, erre csak megrázza a fejét.

• Megérdemled szerelmem! - egy csókot nyom homlokomra. Barátnõim azonnal körém gyûlnek. Gratulálnak nekem, és persze szerencsésnek tartanak.

Az egész este hihetetlenül boldoggá tett. Sokat beszélgettem a barátaimmal és még többet nevettem. És az, hogy most Dante mellett fekszem az ágyban csak fokozza ezt az érzést. Hihetetlenül beleszerettem. Már akkor tetszett, mikor elõször megláttam. Csukott szemmel alszik, itt, az ágyamban. Magamhoz ölelem és lassan elalszom.

~*~

Korán kelek fel. Dante még mindig alszik. Nyújtózom egyet, egy ölelésre nézek rá. Mosolyog, amire ugyan így reagálok. Egyik kezemet arcára teszem és megcsókolom. Mostanában mindig õ kezdeményezi a csókot, és úgy fer, ha én is így teszek. Viszonozza csókomat, olyan gyengéd, akaratlanul nyögök bele. Ezen csak kuncog egyet, én pedig elvörösödöm.

• Jó reggelt szerelmem! - köszön édesen. Már lassan hozzászokom a becézéshez. - Ma haza kell mennem, így az iskolában találkozunk ismét.

• Értem, de azt hiszem, hiányozni fogsz! - egy csókkal jutalmaz. Kiszáll ágyamból és felöltözik. Végig nézem minden mozdulatát. Párszor elpirulok, de nem zavartatom magam emiatt. Én is fel kelek, de még pizsamában vagyok. Az ajtónál köszönök el tõle.

• Akkor az iskolában találkozunk! - ismét megcsókol. - És aranyos vagy ebben a pizsamában! - piruló arccal intek neki, majd becsukom az ajtót. Anyával találom szemben magam. Csak mosolyog, majd a konyhába megy, ahol apa ül. A családom többi tagja még csak most ébredezik. Az öcsémmel hirtelen ütközök össze. Azonnal bocsánatot kérek, de õ morcosan megy a fürdõbe. Vajon mi baja lehet? Remélem, hogy nem haragszik.

Nincs idõm reggelizni, amint elkészülök táskámat kezembe veszem és elindulok az iskolába. Szinte futok odáig. Az a gondolat, hogy nemsokára találkozunk hihetetlenül boldoggá tesz. A barátnõimet meglátva hozzájuk lépek. Legjobb barátnõmmel megyek a termünkbe. Leülünk a padhoz. Rögtön Dante felõl érdeklõdik. Csak jó dolgokat tudok mondani. Miközben róla beszélek érzem, hogy vörösödöm. Barátnõm az ajtó felé néz, követem tekintetét. Edogawa áll ott. Ahogy rám néz, int a fejével. Valamiért odamegyek hozzá. Kezemet megragadva húz távolabb a teremtõl.

• Ne haragudj, hogy elrángatlak, de valamit mondanom kell! - komolyan tekint rám, ez kissé megborzongat.

• Mirõl van szó? Nemsokára csengetnek és nem szívesen beszélek veled! - csak bólint egyet. Körbenéz, aztán ismét szemeimbe emeli a sajátját.

• Bár lehet, hogy úgy gondolod, hogy nem jellemzõ rám a gondolkodás, de tévedsz, ugyanis ezt tettem. Békén hagylak, de nem azért mert nem akarlak még mindig! Köszönd a barátodnak! - hátat fordít nekem és elmegy. Elbambulva nézek utána. Ez akkor azt jelenti, hogy nem bánt többé?

Egy hatalmas mosollyal megyek vissza barátnõm mellé. Azonnal elmondom neki, hogy miért hívott ki Edogawa. Ezután csengettek be.

~*~

A délután elég gyorsan jött el. Dante-val nem találkoztam, pedig minden szünetben kint voltam. Iskola után az étterembe jöttem. Az egyenruhában vagyok. Nincs sok vendégünk, de akit csak tudok kiszolgálok. Anya párszor rám szól, hogy mosolyogjak, de ez most nem megy. Reggel annyira vártam, hogy legalább a szünetekben legyünk együtt, de nem értem, hogy miért nem mutatkozott. Az ajtó csilingelésére néztem a bejárat irányába. Õ sétál be, egyenesen felém sétál. Magához ölel és egy csókot ad ajkaimra, amit gondolkodás nélkül viszonzok.

• Hiányoztál! Ne haragudj, hogy nem tudtunk találkozni a szünetekben. - nyakánál karolom át és én is megcsókolom.

• Nem haragszom! Örülök, hogy itt vagy! - hirtelen jut eszembe Edogawa. - Képzeld Edogawa azt mondta, hogy nem fog bántani többet. Annyira örülök! - gyengéden simít végig arcomon. Meglepetten nézek rá. A mosolya, most olyan más, mintha ezzel azt mondaná, hogy szeret. Elpirulok és kajaiba bújok. - Szeretlek!

• Nem akarom félbeszakítani ezt az édes jelenetet, de Nagisa-nak dolgoznia kell! - anyu krákogva lép közbe. Vörös arccal engedem el Dante-t. A pulthoz sétál és látom anyuval beszélget. Felveszek néhány rendelést, azokat pedig a vendégeknek kiadom. Amint leülök a pulthoz Dante rögtön magához húz.

• Nem ölelkeztek túl sokat? - Akio ül le a mellettem lévõ székre. Jellemzõ az öcsémre, hogy sokszor mogorva stílusban beszél, így nem lepõdöm meg ezen, csak egy aprócska mosollyal nézek rá.

• Akio! - szól rá anya. - Majd, ha neked is lesz barátnõd te is ennyiszer fogod õt ölelgetni! Sõt, lesz ott más is! - kacsint ránk anya, ettõl elpirulok. Akio morogva fordítja el arcát, fél szemmel pedig ránk néz.

• Talán! - sóhajt egyet, majd Dante-ra veti pillantását. - Ha megsiratod a nõvéremet, nagyon megbánod! - meglepõdve nézek öcsémre, majd anyura. Nem szokott így viselkedni.

• Akio csak féltékeny! - ad konkrét választ. Dante csak halkan nevet ezen, de karjaival szorosabban húz magához. - Tudod nagyon szereti a nõvéreit, talán Nagisa-t a legjobban, így nem szeretné, ha sírni látná õt.

• Az én helyében én is így lennék ezzel. - Dante válasza meglep.

Egy ideig cukkolják még Akio-t, aki pironkodó arccal és duzzogva elmegy. Nagyon szeretem õt is, ahogy a nõvéreimet is. Boldog vagyok, hiszen ennyi ember szeret viszont.

Az este már a nyakamon, ráadásul az éttermet takarítjuk ki. Az utolsó vendég egy fél órával ezelõtt ment el. Az ajtókat én zárom be. Lassan sétálunk haza. Dante kezemet fogja. Anya csak mosolyog a jeleneten. Sokat beszélgetünk, így anya jobban megismerheti azt akit szeretek. A házunk elõtt megállunk, anya pedig bemegy. Nem akarom, hogy Dante elmenjen, de nem hiszem, hogy itt tarthatom. Viszont, ha rákérdezek, talán beleegyezik.

• Nem lenne gond... ha itt maradnál ma éjszakára? - kérdezem vörös arccal.

• Ha szeretnéd, akkor maradhatok! - bólintok egyet. Bemegyünk mi is a házba, egyenesen fel a szobámba. Gyorsan telefonál egyet. Az apjával beszél, aki meglepõen hamar egyezik bele abba, hogy itt maradjon. Amint elköszön apukájától, a telefont asztalomra teszi. Nem is kell mondania semmit. Ajkaira tapasztom sajátomat, így az ágyamra dõlünk. Ahogy eltávolodom tõle, érzem, hogy remegek kissé. Hátamat simogatja, fejemet mellkasára helyezem, így hallom szíve dobbanásait.

Nyakamat tovább csókolgatja, melleimet pedig simogatja ajkaimat sóhajtások hagyják el. Karjaimat megfogva irányítja hátához, simogatni kezdem és szorosabban húzom magamhoz. Egyik kezét megérzem mellemen, erre kissé hangosabban adok ki hangokat magamból és mellkasomat enyhén megemelem. Eltávolodik, felsõmet leveszi, rögtön eltakarom magam. Még sosem látott így senki, ráadásul zavarban is érzem magam.
          – Kérlek, ne takard magad, hisz gyönyörû vagy. – szavaira még jobban elpirulok, eddig is piros színben mutatkoztam, de most még jobban. Megcsókol, amit viszonozok. Kezeimet gyengéden nyaka köré irányítja. Csókja teljesen elvarázsol. Felsõjétõl megszabadul õ is, így látom kidolgozott felsõtestét. Hátát simogatom bár ruha nélkül eléggé nehezen megy. Lábaim között helyezkedik el és ágyékomhoz dörzsöli magát.

• Dante…. ugye nagyon vigyázni fogsz? – kérdezem félve.

• Ha nem akarod, akkor abbahagyom.

• Nem tudom, de megbízok benned! – bár a félelem még bennem van, de bízom abban, hogy gyengéd lesz.

• Ne aggódj vigyázni fogok rád. Jobban, mint a saját életemre. – szavai igazán jól esnek. Válaszként csak bólintok. Csókban forrunk össze ismét.

Nem sokára ruha nélkül fekszem Dante elõtt. Zavarban érzem magam, fõleg mert õ is ruha nélkül van. Ágyékomat simogatja, amitõl szemeimet becsukom és hangot adok tettének. Nem tudtam, hogy ez ennyire jó érzés. Hirtelen érzem meg ujját magamban, fejemet hátravetem és felnyögök. Ujjai mozgásától szaporábban sóhajtozom. Megcsókol, ekkor enyhe fájdalmat érzek. Magamhoz húzom. Hamar elmúlik a kellemetlen érzés, ekkor lábaim közé térdel. Óvszert húz magára és elhelyezkedik, majd szemeimbe néz.

• Szeretlek! – kicsit érzem még a félelmet. Nem is tudom Dante hányadszorra csókol meg, de most sokkal szenvedélyesebb. Nem figyelek a csókra, ugyanis erõs fájdalom töri meg a pillanatot. Hátába kapaszkodom és kissé felkiáltok. Dante nem mozog, talán a kiáltásom miatt. – Kicsit engedd el magad és jobb érzés lesz.

Úgy teszek ahogy mond, közben puszikkal halmoz el. Lassan mozogni kezd. Bár még mindig fáj, de ezt átveszi valami más. Egyre jobb érzés ez, és mintha a hatalmába kerítene. Kicsit gyorsabban mozog közben úgy csókol meg, mintha nem lenne rá több lehetõsége. A levegõt egyre szaporábban veszem, egy különös, de annál csodálatosabb érzés keletkezik bennem. Hangosan adok hangot ennek az érzésnek, Dante a nyakamba nyög hangosan. Mosolyogva néz rám és újból megcsókol. Eltávolodik tõlem és mellém feküdve ölel magához.

• Na, milyen volt? – kérdése kissé váratlanul ér, de talán érthetõ. Mosolyát most viszonzom, közben szorosan bújok hozzá.

• Még sosem érezhettem ezt. – kissé elnevetem magam. – Ez csodálatos volt! Köszönöm, hogy ennyire gyengéd voltál! Bár…. még mindig zavarban vagyok.

• Örülök, hogy örömet okozhattam! – homlokomra nyom egy puszit. Szemeimet lecsukom. Elnyom az álom.

~*~

Lassan nyitom ki szemeimet. Az ablak felé fordulok, már világos van. Dante felé fordulok. Még alszik, enyhén elpirulok. Bár az meglep, hogy egy takaró van rajtunk. Biztosan õ hozta ide. Egyik kezemmel átölelem, hirtelen érzem meg nemi szervét, amire kissé eltávolodom tõle. Erre mocorogni kezd és szemeivel rám néz. Elpirulok. Rám mosolyog és megcsókol, amit viszonozok, így ismét közelebb bújok hozzá. Nem bánom, hogy érzem férfiasságát. Most valamiért nem zavar. Végül is miért zavarna?

• Jó reggelt! - köszönök és az ablak felé fordulok. Világos van, reggelig aludtam volna? Visszafordulva hirtelen ötletem támad, így egy csókot nyomok Dante szájára. Mindeközben a szívem hevesen kalapál. Még eddig nem kezdeményeztem ilyen dolgokat.

• Neked is jó reggelt! Ez a csók jól esett! - elpirulok szavai hallatán. Úgy érzem percrõl percre jobban szeretem õt. És talán emiatt bátrabbnak tûnhetek. Kikecmergek mellõle, a takarót magamra tekerem. Ruháimat felkapkodom a földrõl és a fürdõbe igyekszem. A takarót összehajtom, miután az ajtót bezárom. Nem kulccsal, hiszen bízom abban, hogy nem fog leskelõdni. Alaposan megmosakszom mindenhol. Kilépve a zuhanyzóból megtörölközöm és ruháimat felvéve megyek ki. Ahogy körbenézek feltûnik, hogy Dante nincs sehol. Egy pillanatra megijedek. Az ostobaságaim miatt inkább elment.

• Dante! - kissé kétségbeesetten hívom. Hátulról ölel magához. Ez megnyugtat.

• Csak nem hiányoztam? - halkan kuncog, amire megfordulok és hozzábújok. Olyan jó, hogy itt van mellettem. Ismét egy puszival jutalmaz, amit ezúttal nem a homlokomra, hanem ajkamra ad. Amint elválunk eszembe jut valami.

• Kérsz valamit reggelire? - kérdésemre bólint.

A konyhába lépek és az egyik kedvencem elkészítésének állok neki. Lényegében rizs és virsli polipok édes mártással. Kiskoromban anyám csinált sokszor, hiszen tudta jól, hogy ezzel levehet a lábamról. A rizst hamar megfõzöm, ahogy a virsliket is. A szósszal kicsit megszenvedek, de az is sikerül. A puha virsliket bevágom és kicsit felhajtom széleiket. Mindezt elrendezem a tányérokon és az asztalra teszem egy-egy villával. Dante a fürdõbõl kilépve hátulról karol át és a tányérokra pillant.

• Milyen jól néznek ki! - erre hatalmas mosoly jelenik meg arcomon. Boldoggá tesz, hogy tetszik neki, remélem az íze is megfelelõ.

Ahogy leülünk õt nézem. Villáját a kezébe veszi és az elsõ falat után egy mosollyal jutalmaz. Ezek szerint jó lett? Örülök... A reggeli után segít elmosogatni, így a kanapén foglaltunk helyet. Hirtelen átkarolva húz magához, ezzel kissé zavarba hozva, de készségesen bújok biztonságot adó karjaiba. Felnézek szemeibe, õ pedig le rám. Gyorsan csókolom meg. Mintha ez meglepné, de hamar viszonozza. Csókunk közben eldõlök a kanapén, így felettem köt ki. Átölelem és közben kibontom haját, ami vállánál omlik le.

• Szeretlek! - mondom ki hirtelen. Ebben a percben teljesen elveszek ebben az érzésben. Sosem éreztem még ezt, de most boldog vagyok. Lehajolva mohón kap ajkaim után, én pedig úgy ölelem magamhoz, mintha elrángatná tõlem valaki.

Derekamat simogatja egyik kezével, a másikkal fejem mellett támaszkodik. Ajkaimtól elválva nyakamat csókolja, halkan sóhajtással jutalmazom jelezve, hogy ez nagyon jólesik. Derekamról mellemre téved keze, gyengéden simogat. Olyan zavarba ejtõ, hogy itt sóhajtozom alatta. Még mindig zavarba hoz, tegyen bármit is. Kicsit könnyes szemmel nézek rá, ez mintha megrémítené.

• Valami baj van? - enyhén megrázom a fejem.

• Nincs semmi, csupán... olyan boldognak érzem magam. Most úgy érzem, hogy percrõl percre egyre jobban szeretlek. - vallomásomra elpirulok.

• Én is hasonlóan érzek. - egy puszit nyom homlokomra. - Én is szeretlek! - ismét egy csókban forrunk össze és szorosan ölelem magamhoz. A könnyem lecsordulva, amit nem a szomorúság okoz, már egyáltalán nem zavar.

           - Tudom ne is folytasd, nem szeretsz, csak játszani akarsz velem. - mondom és itt is hagynám õt, de egy öleléssel tart vissza.

           - Kérlek hallgass végig! - mi értelme lenne? Nem akarom azt hallani, ahogy visszautasít.

           - Engedj el. Nem akarom hallani, ahogy visszautasítasz. - ismét elmenéssel próbálkozom, de a pálya rácsához szorít.

           - Én is szeretlek. - hírtelen jött válasza teljesen meglep. Szemeimet kinyitom és ránézek. Érzem, hogy könnyek borítják. – Szeretlek Nagisa és veled akarok lenni, de még jobban meg akarlak ismerni és mindent meg tudni rólad. - mindezt komolyan mondja. Kezemet megfogja és mellkasához teszi. Teljesen zavarba hoz ezzel. – Ez a szív érted dobog és téged akar. - ha ez igaz akkor most nagyon boldog vagyok. Karjaiba ugrok, õ pedig átölel.

           - Ne haragudj. Olyan hülye voltam. - halkan mondom mindezt.

           - Nincs semmi gond. A délutánt szeretnéd velem tölteni? - arcomat simogatja kérdése közben. Bólintással válaszolok. Ha tehetném, csakis vele lennék. - Akkor menjünk, elkéredztetlek anyukádtól.

Barátaitól elköszön és az étterembe megyünk. Anya mosolyogva közelít felénk. Könnyen elenged. Viszont azt nem tudtam, hogy hétvégén nem lesznek itthon. Dante és én kettesben leszünk.
~*~

A hétvége hamar eljött. Korán keltem fel, hogy készítsek valami finomat. A hütõbe benézve sok dolgot találok, így becsukva lépek a szekrényhez ahonnan az egyik szakácskönyvünket veszem elõ. A sült csirke és rizottó tetszik a legjobban, így ezt készítem el. Anyáék korán mentek el, hiszen messze lakik a nagy nénénk. Ha Dante nem jönne, minden bizonnyal én is velük mentem volna. Hamar készen lettem az ételell. Nem most fõzök elõször, így jól sikerült, ennek ellenére izgatott vagyok. Remélem, hogy ízleni fog neki. Az órára nézek, ekkor csengetés riaszt meg. Az ajtóhoz lépek, egy kis hezitálás után kinyitom. Amint meglátom hozzábújok, magához húz és megcsókol. Viszonzom csókját, amibe belepirulok. 

           - Szia! - köszönök és beinvitálom a házba. Olyan furcsa, hogy itt van a házban ahol élek, ugyanakkor boldog is vagyok. Most már csak azt kéne eldöntenem, hogy mit csináljunk a mai napon. - Nem tudtam mit kitalálni, amivel elfoglalhatnánk magunkat. Mihez lenne kedved?

           - Szívesen néznék családi képeket. - válasza meglepett. Nem szeretem, ha a gyerekkori képeimet nézegetik, ugyanis akkoriban nem voltam sovány. Bátortalanul bólintok és anyuék szobájába megyek, hiszen ott vannak az albumok. Dante lépéseibõl arra jutok, hogy követ. Az ágyra ülök és ölembe teszem a képeket tároló füzetet.

           - Tudod... kicsi koromban máshogy néztem ki, szóval ne... ne nevess ki! - szemeibe nézek, amiben megértés tükrözõdik vissza. - Üllj le.

Kinyitom a fotóalbumot. A képeket nézegetve sok régi emlék jut eszembe. Dante mosolyogva nézi mindegyik képet. Nem mindegyiken én vagyok. A nõvéreim, az öcsém és a szüleim is szerepelnek a képeken. Nem sokáig nézegettük a fotókat, a konyhába nem akarok menni, bár érzem hogy éhes vagyok. A hasam is ezt jelzi, ezen Dante csak halkan nevet.

           - Jobb lenne, ha ennénk valamit. - tanácsára bólintok. A konyhában minden elõ lett készítve, így csak tálalnom kellett. Minden mozdulatom közben azon töprengtem, hogy mit csináljak, amivel lefoglalhatom.

~*~

Az este elég hamar elérkezett. Végülis nem unatkoztunk eddig. Sétálni is voltunk, igaz a közeli környéket jártuk körbe. Most a nappaliban ülök a kanapén Dante mellett. Olyan szívesen bújnék a meleg karjaiba, de félek. Nem attól, hogy erõsen ölelne, hanem attól, hogy történne valami. Ráadásul ettõl a gondolattol furcsán érzem magam. A szívem mintha kiakarna ugorni a helyérõl.

           - Kicsim, min gondolkodsz? - kérdezi, amire döbbenten nézek rá. Tekintetemet elfordítom. Ha tudná, hogy mire is gondolok, biztos lenézne...

              - Semmire! - visszanézek rá, ajkai ekkor az enyémekhez tapadnak. Hírtelen jött, ezért nehezen viszonzom. Csókja teljesen elkábít, arcom ismételten a vörös árnyalatában virít. Nem is vettem észre, hogy a karjaiban vagyok. Ekkor döbbentem rá, hogy mit is szeretnék. Nem akarok semmit sem mondani, ráadásul reszketek. Arról nem is beszélve, hogy félek is. Eltávolodik tõlem, a nyakamat csókolja, kezével hátamat simogatja. Szorosan magához ölel. - Dante... én... kérlek legyél gyengéd!

Kérésem után csak bólogat. Gyengéden a kanapéra fektet. Megcsókol, közben érzem, hogy izgulok és félek is, de bízom benne. Kezeivel melleimet simogatja, ettõl halk nyögéseket engedek ki ajkaim közül. Most akkor, odaadom neki a legféltettebb kincsemet. Remélem, hogy vigyáz rám.

Ahogy Edogawa erõszakoskodik, nagyon nem tetszik. De Dante szinte letépi rólam és szorosan magához húz, kezeimmel úgy kapaszkodom ruhájába, mintha valamit leakarnának dobni. Fejemet vállába fúrom. Edogawa elérte, hogy gyûlöljem õt.

          - Megmondtam, hogy hagyd békén. - hangja igazán megnyugtat, de a szívem még mindig a torkomban dobog.

           - Ch. Te lennél a nagy hõs? Magad se tudnád megvédeni, meg most raboltam el a drágalátos barátnõd elsõ csókját. - önteltség hallatszik Edogawa mondataiban, amitõl csak mégjobban megrémülök. Ekkor hallom meg Dante kuncogását.

           - Bocsi, de azt már tegnap nekem adta és tudd meg én nem csak egy csókjára pályázok, hanem nagyon sokra. Én nem csak elvenni akarok tõle, hanem mindennél többet adni. - még így is belepirulok abba, amit mond. Hát ezek lennének a szándékai? Tényleg engem akar?

           - Bla-bla-bla. Szent beszéd. Egy csaj csak arra jó, hogy csókold és megbaszd.

          - Igen a kurvák erre valóak, de egy tisztességes lány, mint Nagisa nem. Megbecsülést és tiszteletet érdemelnek nem pedig durvaságot. - felnézek rá, hisz szavai igazán jól esnek. Õ is rám tekint. - Gyere, menjünk. 

Megfordulva hagyjuk magára Edogawa-t. Dante egészen a teremig kísér. A gondolatok ez idõ alatt csak úgy cikásztak bennem. Komoly szándékai vannak, mégis sokszor mást érzek. Talán csak rosszul gondolom a dolgokat. Remélem ez az érzés hamar elmúlik. A teremnél szembefordít magával.

          - Jól vagy? - kérdezi, majd könnyeimet letörli. Nem is figyeltem fel arra, hogy sírtam.

          - Igen jól vagyok. - mosolyt erõltetek arcomra, bár ahhoz nem sok kedvem van. Hírtelen fogja meg arcom és tudom mit szeretne, de azok után nem lenne ez túl jó, így rögtön megállítom. - Kérlek ne. Túl mocskos most a szám.

          - Engem nem érdekel. Tisztává varázsolom. - magához húz és megcsókol. Rögtön viszonzom, hiszen nem tudnék erre nemet mondani. Szorosan bújok hozzá, csókunk közben érzem szívem heves dobogását. Nem tartott olyan sokáig ez a pillanat, de boldoggá tett.

           - Négyig órám lesz ma az egyetemen. Utána esetleg ráérnél találkozni? - kérdezi. Ezt sajnos vissza kell utasítanom.

            - Sajnálom, de dolgoznom kell utána meg tanulnom egy keveset, mert feleléseink lesznek. - igaz az osztályban nekem van az egyik legjobb átlagom, mégis ezen nem akarok változtatni. Mégis fejemet lehajtom, de õ nem engedi, így ismét szemeibe nézhetek.

            - Nincs semmi baj. Akkor is látni akarlak. Majd megoldom valahogy. - egy csókkal köszön el és el is siet. Belépek a terembe és barátnõm mellé ülve foglalok helyet.
~*~

Az óráim nem teltek izgalmasan, mégis hamar véget értek. Barátnõmtõl elköszönve indulok az étterembe, ahol remélem nem vár sok munka. Az út odafelé nem hosszú most sem, de nem egyedül kell megtennem az utamat, ugyanis Edogawa tart velem. Természetesen nem az én legnagyobb örömömre.

          - Szépségem, csak hogy tudd! A barátod megbánja még hogy félbeszakította a romantikus pillanatokat! - nem tetszik a fenyegetõzése, de figyelmen kívül hagyom. Talán ha nem tulajdonítok neki figyelmet békén hagy. - Hé! Figyelj rám, ha hozzád beszélek!

Hírtelen ránt magához, amitõl kissé felsikítok. Ismételten megcsókol. Hiába lököm el magamtól, gyengébb vagyok nála. Könnyeim hírtelen indulnak le arcomon, majd azon kapom magam, hogy sírok. Csuklómon érzem kezének erõs szorítását, de a legrosszabb mégis az, hogy ajkai az enyémekhez érnek. Most nem tud megmenteni senki. Ráadásul így már nem nézhetek a szemeibe.

          - Tudod mit? Most elengedlek, de ne feledd, hogy mit mondtam! Te az enyém leszel! - Újból csókot lop tõlem, de én nem várom meg, míg magamra hagy, amilyen gyorsan csak tudok, futásnak eredek. Az étterembe érve kerülöm anyám tekintetét, de hamar észreveszi, hogy valami nincs rendben. Nem akarok, de mégis elmondok neki mindent. Ekkor a csilingelõ ajtófelé nézek. Õ lépett be. Amint rám pillant érzem, hogy sírni fogok. Az egyetlen hely, ahol senki sem zavar az a raktár. Néhány dobozhoz kuporodva engedek utat a sírásnak. Lépteket hallok, majd egy ölelõ karban találom magam.

          - Nincs semmi baj kicsim. Minden rendben lesz. Majd én elintézek mindent. - amennyire csak tudok hozzá bújok. A karjaiban biztonságban érzem magam, most is így volt. Leülve húz ölébe, ennek ellenére könnyeim csak úgy záporoznak. Néhány perc kellett ahhoz, hogy nyugodtnak érezzem magam, már amennyire ez lehetséges. Lassan elkezdek neki mesélni, hogy mi is történt.

A mesélés utáni pillanatok homályosakká válltak. Csak egy dolog járt a fejemben. Az a gondolat, hogy Edogawa mit tesz. Gazdag, így amit akar az az ölébe hullhat.
~*~

Az este hamar eljött. A nap eddigi pillanatait nyugodtan töltöttem el, ez is anyának és Dante-nek köszönhetõ. Most itthon ülve a hegedûmet nézegetem. Régen játszottam rajta, és nagyon is szerettem. Hírtelen veszem ki tartójából és játszani kezdek rajta. A szívemnek oly kedves Ave Maria-t játszom. Nem hosszú szám, mégis hamar fejezem be, majd egy taps miatt fordulok ajtóm felé. Dante áll velem szemben, amire meglepõdök.

          - Gyönyörûen játszol! - dícsérete miatt elpirulok. Örülök, hogy itt van. Hegedûmet visszateszem tartójába és felé fordulok. Ekkor veszem észre, hogy szájánál egy sérülés található. Hozzálépek és aggódó szemekkel nézek rá.

           - Köszönöm! De ugye te nem verekedtél? - kérdezem kissé félve a választól. - De ha már itt vagy, üllj le! - invitáltam ágyamra, amire én is leültem. Mellettem foglal helyet.

           - Ez most nem fontos! Ugye már jobban vagy? - kérdése meglep, majd eszembe jut, hogy mire is gondol ezzel. Nyílván azért tereli a témát, mert nem akar errõl beszélni. Jobb, ha nem is faggatom. Kezére pillantok. Eddig nem is vettem észre, hogy nagyobb, mint az enyém.

           - Talán nem vetted észre, de a kezed nagyobb mint az enyém! - megfogom egyik kezét és szinte az enyém aprónak látszik. Tettem miatt érzem, hogy arcom eléggé piros színben mutatkozik. Erre csak kuncog egyet. - Egyébként jól vagyok! De... nem szeretném, ha bármit is tennél vele.

Edogawa-ra célzok. Nem õ miatta aggódnék, hanem Dante miatt. Az a gyáva minden bizonnyal nem egyedül mutatkozna és bántanák õt, amit nem akarok.

          - Mire gondolsz? - remélem nem hiszi azt, hogy védem Edogawa-t. Most mégsem tudok ránézni. Nem hibáztatok senkit, csakis magamat. Ha nem találkozom vele aznap, akkor nem aggódnék érte.

          - Edogawa... õ gazdag és bármit megkap, amit akar. De ez nem is fontos! Én csak annyit akarok, hogy ne keverd magad rossz dolgokba miattam! Nem akarom, hogy bajod essen! - ahogy rá nézek olyan érzésem támad, hogy meg akarom csókolni õt. Nem kezdeményezek, mégis azon kapom magam, hogy ajkaink egymáshoz érnek. Egész testemben remegek, most valahogy máshogy csókol. Sokkal több érzelmet ad bele. Remélem nem tévedek ezzel kapcsolatban.

Reggel ahogy ágyamból felkelek rögtön az elõzõ este jut eszembe. Dante nem maradt sokáig, de amíg itt volt jól éreztem magam. Ahogy rendbeszedem ágyamat csak a csók körül jár minden gondolatom. Ez hamar félbeszakad, ugyanis anyám kopog ajtómon. Amint benyit mosolyra húzza száját. Ágyamra ülök, amit az imént tettem rendbe. Mellém ülve foglal helyet. Ránézek, de õ csak ablakomon tekint kifelé.

          - Tudod, mikor apukádat megismertem pontosan egy évvel voltam idõsebb nálad. Hozzád hasonlóan zavarba jöttem még attól is, ahogy rám nézett. - elnevette magát. Szóval, akkor ebben rá hasonlítok. Mégis jobb lenne ha bátrabb lennék. - Mindezek mellett hamar beleszerettem és nem is akartam nélküle lenni. És pontosan ugyanezt veszem észre rajtad is. Ennek a fiúnak komolyak a szándékai. Te is vonzódsz hozzá, ne félj kimutatni ezt.

Meglepõdöm minden egyes szaván. Nem tudtam, hogy apámmal hogy találkozott, hiszen sosem kérdeztem meg. Hamar magamra hagyott, mondandója után, én mégis elgondolkodtam.
~*~

Lassan sétáltam a kosárpályához. Az óráimnak vége van már. Edogawa sem zaklatott, mikor meglátott elfordított arccal sétált el mellettem. Ennek még most is örülök. A pályához érve veszem észre, hogy Dante nincs egyedül. A padon foglalok helyet és figyelem õket játék közben. Anya szavai szinte egyfolytában hangzanak el fejemben. Eddig mindig jó megfigyelõ volt, ez most sem lehet másképp. Talán tényleg be kellene vallanom, hogy mit érzek. A közelében mindig hevesen ver a szívem és tényleg aprócska dolgok miatt pirulok el. Azt hiszem, hogy én...

          - Szia Kicsim! Örülök, hogy itt vagy! - nem is figyeltem arra, hogy itt van. Teljesen belemerültem a gondolataimba.

          - Szia! - most köszönésen kívül jobbat nem tudok mondani. Érzem, hogy szívem hevesen ver.

          - Min gondolkodsz ennyire? - nem válaszolok kérdésére. Helyette felállok és átölelem, ezt viszonozza.

          - Amikor elõször megláttalak az járt a fejemben, hogy milyen gyönyörûen nézel ki. - erre teljesen elvörösödtem, majd szemeibe néztem. - De nem errõl akarok beszélni. Én úgy érzem... hogy... szeretlek! - amint kimondtam szemeimet becsuktam, így nem láttam a reakcióját. De végre kimondtam, mégis félek a választól. Mi van, ha kinevet és itt hagy? Õ vajon... mit érez?