Senki más nem tehetné meg, hogy csak úgy faképnél hagyjon egy megrovás közben, de rá képtelen vagyok haragudni. Ifjú és balga még, nekem kellett volna rá jobban figyelnem, de a fenébe is... nem lehetek folyton mellette. Megtanítottam hogyan védje meg magát, profi gyilkost neveltem belőle, egy aprócska késsel képes lenne fél tucat emberrel végezni, de mégsem tenné meg, mert tiszta és nemes a lelke. Igazi harcos szív és nemesi tisztaság ragyog benne.
Este jön vissza, vacsoránál egy szót sem szól, s a szobánkban is csak a sarokba megy a szolga-priccshez és leheveredik.
- Alhatsz az ágyamban – dörmögöm neki, de csak elfordul a fal felé. Duzzog. Sóhajtva veszem fel az ágyról a vastag medveprémet és ráterítem, meg ne fázzon nekem.
Az ő feladata lenne előkészíteni a fürdővizemet és segíteni a tisztálkodásban, de inkább hagyom pihenni, és egy palota-szolgálót veszek igénybe.
*
Felülök az ágyban, a csendet csupán légvételeim halk nesze zavarja. Sötét van.
Mire ébredtem fel?
- Ewan?
Nincs válasz. Félrehúzom az ablakról lógó sötétítőt, és a holdfény megvilágítja az üres priccset. Felpattanok, ágyam mellett álló kardomat megmarkolva rontok ki a folyosóra. Végigfutok rajta, minden érzékem riadót fúj. Hova ment az éjszaka közepén? A lehető legnagyobb veszélyben lehet épp!
A következő folyosóra érve megtorpanok. Ő az. Visszafelé tart, egyenesen felém, de észre sem vesz engem. A folyosó ablakain beszűrődő holdfény hidegen villan a kezében lévő borotvaéles tőrön. Hozzá sietek, elkapom a csuklóját és megnézem a pengét. Véres.
- Ewan! Hol jártál és mit műveltél? – kérdezem tőle komoran, miközben óvatosan, gyengéden kifejtem az ujjait és elveszem tőle a kést. Felnéz rám, szemei tompán csillognak.
- Nem öltem meg – suttogja. – Csak megállítottam.
- Kit?
- A kertben van...
- Kicsoda?
Motyog az orra alatt, nem értem mit, csak néhány szót sikerül kivennem, de ennyi elég is, hogy bedühödjek. Mindent értek. Leszidhatnám őt, amiért parancsom ellenére éjszaka mászkált, de igazából már megbűnhődött érte, és ez egy jó lecke volt a számára.
- Jól van, fiam – bólintok megnyugodva. – Menjünk vissza.
Amikor belépünk a szobánkba, az utolsó pillanatban kapom el összecsukló kis testét, mielőtt a földre zuhanna. Felnyalábolom és az ágyamra fektetem.
- Olyan fáradt vagyok... – motyogja. Félrecirógatom arcából puha haját. Bőre szinte éterien ragyog a hold fényében.
- Nem csodálom, mostanság rád jár a rúd, fiam. Jól tetted hogy kicsontoztad azt a fickót, emiatt ne aggódj. Pihenj.
Gyengéden lehámozom róla a ruháit, csak az ágyékkötőjét hagyom fent. Szerencsére nem esett baja, pedig rosszabbul is járhatott volna. Lehettek volna akár többen is, akik csapdába csalják, és akarata ellenére háltak volna vele. Legalább annyi esze volt, hogy magával vitte a kését.
Amikor betakarom, felnyitja szép szemeit.
- Hol van a tőröm? – suttogja.
- Tessék.
Elveszi és bedugja a párnája alá.
- Köszönöm, ezentúl soha többé nem válok meg tőle...
- Rendben.
Felegyenesedem, és a priccs felé fordulok, de apró finom ujjak csúsznak a tenyerembe, finoman visszatart.
- Aludj velem... kérlek...
- Nem vagy már gyermek – válaszolom komolyan, de a szívem majd kiugrik mellkasomból. Túl szép, túl kívánatos így a puha ágyban, és nekem nincs akkora önuralmam. Könnybe lábadnak szép szemei, és ebben a pillanatban levesz a lábamról. Visszaülök mellé az ágyra, fölé hajolok. Előre hulló hajam arcához ér, finom édes illata orromba kúszik. Vágyom rá... annyira epekedik testem utána, egy csókjáért, az érintéséért...
- Nem, nem vagyok – leheli válaszul. Arca tükrözi az én vágyaimat, és már tudom miért haragudott meg rám, amikor a cselédlánnyal közösülésre kényszerítettem.
- Ewan... – suttogom, ujjaimmal selymes hajába túrok. – Nem, valóban nem vagy az... Miért nem mondtad el? Ha szóltál volna, nem kényszerítelek egy asszony ágyába, hanem...
- Hanem? Mit tettél volna, ha elmondom, mit érzek irántad?
Belém akad a levegő, döbbenten nézem szemeit. A félhomályban nem látom tisztán az arcvonásait, és ez a legborzasztóbb.
- Mit, mit érzel? – suttogom rekedten. Reszket kezem a vágytól és az érzelmektől, s harctól érdes tenyeremmel megcirógatom szép arcát. Nem válaszol, csak behunyt szemekkel hagyja hogy megérintsem. – Ewan, ugye tudod, hogy két férfi olyan kapcsolata bűnös dolog? A hitünk, a hagyományaink és a törvényeink is tiltják, még akkor is, ha magad körül sok ilyet látsz.
- Tudom, de nem érdekel.
Kis keze, vékony ujjai hajamat cirógatják, majd arcomat, lesiklanak mellkasomra is. Behunyt szemekkel élvezem, mindig is erre vágytam, mindig is...
Egész testemben lüktet a fájdalom, még szemem kinyitása is komoly nehézséget jelent, de végül sikerül, és mesterem látom ülni ágyam szélén.
-Mar...cus...- suttogom kábán.
-Ideje volt, hogy felébredj –hangjában nincs csöppnyi aggódás sem, csak számonkérés.
-Hol vagyok? –tornázom föl magam félig ülő helyzetbe, mely, bár nem tetszik a bordáimnak, önérzetemnek mégis csak jót tesz.
-A szobánkban természetesen. Emlékszel rá, mi történt? –erősen törni kezdem fájó fejem, míg lassacskán körvonalazódnak az események, és akaratlanul is megrándulok.
-Megtámadott a tegnapi nő férje az... istállóban. Nagydarab fickó volt... –kezdeném mondani, de Ő csak komoran közbevág.
-És?
-Elájultam azt hiszem... –hangom alázatos.
-Miért tudott legyőzni téged? –szinte érzem, ahogy dühe örvénylik körülötte, engem jeges borzongásra késztetve.
-Erősebb volt nálam...
-És? Nem ezért tanítottalak meg a késsel harcolni? Elmondtam neked... elmondtam, hogy ha erősebb ellenféllel találkozol, meg kell védened magad. Elmondtam, hogy itt folyamatosan ilyen veszélyeknek leszel kitéve. Erre te mit csinálsz?! Kisétálsz a semmibe, egy szál fegyver nélkül! Hova tetted az eszed, Ewan?! Meg is halhattál volna! – mondandója végén már kiabál, én pedig nagyot nyelve nézek rá, majd fogom magam, nagy nehezen kikászálódom az ágyból, magamra öltöm ruhám, és az ajtó felé indulok, de persze nem érek el odáig, erős karok szorítanak satuba.
-Mégis mit képzelsz, hova mész? –tekintete villámokat szór, én pedig egész kicsinek érzem magam mellette.
-Szeretném kiszellőztetni a fejem, engedelmeddel. –hangom csöpög a gúnytól, tőlem szokatlanul. Nem arra tanítottak, hogy így beszéljek mesteremmel, akinek mindnet köszönhetek, de nem bírom megfékezni nyelvem. Hirtelen enged el, szinte lök, így majdnem hátraesem, de legalább szabad vagyok. Kirontok az ajtón, és, amennyire fájó tagjaim engedik, lemegyek kedvenc helyemre, a rózsalugasba. Nem értem, miért csak engem hibáztat?
Hiszen Ő zavart annyira össze, hogy mindenről megfeledkezve akarjak menekülni. Egyetlen porcikám sem kívánta a női test érintését, de amikor Ő ért hozzám, valami egészen különleges játszódott le bennem, amit ne mértek még most sem.Gondolataimba merülök, így fel sem tűnik, hogy valaki mellém ül, csak akkor eszmélek rá, amikor érdes, tenyerével végigsimít arcomon.
-Miért búslakodik egy ilyen virágszál? –hangjában nincs gúny, érintése jól esik, így tőlem fura módon megnyílok neki, és elmondom, ami szívemet nyomja. Ő csak mosolyog, nem szól semmit, de mondandóm végén finom puszit hint ajkamra.
-Értelek, kisvirág. Ha szeretnéd megérteni az érzéseidet, találkozzunk itt ma éjszaka itt. Rendben? – hideg, dermedt kézfejemre langyos csókot nyom, majd eltűnik, mintha ott sem lett volna.
A reggelinél nagyon rosszkedvűnek tűnik. Bizonyára macskajaj. Tegnap igencsak berúgott, no meg az a lány is mély nyomokat hagyhatott benne. Remélem nem szeret bele. A fiatal kis tacskók általában beleesnek ebbe a hibába, és összekeverik az ágyék vágyát a szívével.
Elmegy. Hm. Talán lehetséges volna, hogy rám neheztel valamiért? Pedig nincs rá oka, hiszen csak az ő érdekeit tartom szemem előtt, hisz a mestere vagyok.
Kis idő múlva berúgja a terem ajtaját egyik régi bajtársam és harcostársam, Nathan. Vállán egy test hever.
- Ewan McBurn! - dörren mély hangja, vörös szakállát végigsimítja szabad kezével amikor elindulok felé.
- Hallgatlak, barátom. - Megállok előtte, és ő a karjaimba löki az ernyedt testet.
- Ez itt a tiéd. Egy féltékeny férjet vakartam le róla az imént. Jobban is vigyázhatnál a kis tanítványodra! - Hangosan felröhög.
- Hol van a támadó? - dörrenek elkomorulva, amikor meglátom Ewan felrepedt ajkait és vérző orrát.
- Halott.
Hálásan biccentek neki, és elindulok a kis alélt testtel a szobámba. Szitokszavakat mormolok orrom alatt. Ó a fenébe! Nekem kellett volna rá vigyáznom, és nem voltam elég óvatos.
Odafönt levetkőztetem és lemosom a testét. Néhány zúzódás, szerencsére egyik sem komoly. Alaposan betakarom a puha prémekkel, és figyelem ahogy ébredezni kezd. Felnyílnak szép szemei, zavarosan pillant fel rám.
- Mar...cus... - motyogja feldagadt ajkával.
- Ideje volt, hogy felébredj - dörmögöm komoran.
- Hol vagyok? - kérdezi, és halk nyögéssel feltápászkodik ülő helyzetbe.
- A szobánkban természetesen. Emlékszel rá, mi történt?
- Megtámadott a tegnapi nő férje az... istállóban. Nagydarab fickó volt...
- És?
Értetlenül pislog rám.
- Elájultam azt hiszem...
- Miért tudott legyőzni téged? - hajolok fölé komoran, szemeim szikráznak a haragtól. Teste mellett támaszkodom meg, és a közelségemtől zavartan hátrahőkölve esik vissza a párnára.
- Erősebb volt nálam...
- És? Nem ezért tanítottalak meg a késsel harcolni? Elmondtam neked... elmondtam, hogy ha erősebb ellenféllel találkozol, meg kell védened magad. Elmondtam, hogy itt folyamatosan ilyen veszélyeknek leszel kitéve! - hangom egyre hangosabb, mennydörög. - Erre te mit csinálsz?! Kisétálsz a semmibe, egy szál fegyver nélkül! Hova tetted az eszed, Ewan?! Meg is halhattál volna!
Csak addigra sikerül magam összekaparnom, mire leérünk a nagyterembe. Már rengeteg az ember, sokan az asztaloknál ülnek és isznak, mások kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgetnek, miközben felszolgálólányok róják köreiket teli boroskorsókkal. Micsoda fényűzés… kissé zavarban is érzem magam, de Marcus megsejtheti, mert megragadja a karom, és egy asztalhoz vezet, ahol már jó páran élvezik a vacsora nyújtotta örömöket, és harsányan beszélgetnek. Helyet foglalunk, és mi is enni kezdünk. Hirtelen azt sem tudom, mit válasszak, hiszen rengeteg ínycsiklandó finomság kelleti magát a fatálakon.
- Egyél csak, odahaza ilyet nem kapsz az zsugori apád asztalán. –szólít föl.
Mesterem közben élénk eszmecserét folytat, de mivel nem értem, miről beszélnek, kizárom tudatomból őket, és az étkezésre figyelek. Egészen addig, amíg meghallom a nevem.
-Ewan MacBurn, a klánomból, ő a fegyverhordozóm és tanítványom. Erős lovagot nevelek belőle királyunknak. –illően felállok, és meghajolok.
-Nagyon örülök!
-- Mondd csak Ewan a MacBurn klánból. Szépek itt a fehérnépek, nemde? –váratlanul ér a kérdés, eddig nem nagyon figyeltem meg, de most körbenézek, és egy illő válaszon agyalok. Azt mégsem mondhatom, hogy nem érdekelnek… akkor Marcus is megharagudna rám. De hát istenem! Zavarban vagyok, és ezt észre is veszik rajtam, jót derülnek szemérmemen.
-Ejnye, egy jó lovag nem lehet tiszta, mint a hó!- erre a végszóra tanítóm, ölébe húz egy telt keblű lányt, és valamit súg a fülébe, mire a hölgy felpattan, és eliramodik. Az éjszaka további része mulatozással, és italozással telik, még Én is felöntök a garatra, pedig nem szokásom. Sőt, hogy őszinte legyek, ez az első alkalom…érzem is, ahogy az alkohol tompítja érzékeim, de nem rossz ez a különös bódultság.
Elpilledve nézem, ahogy Marcus ölelgeti a nőket, vagy éppen nyakukra lehel csókot, de tovább nem megy.Lassan véget ér az éjszaka, így ideje ágyba bújni. El is indulok a csigalépcsőn, hol az egyik, hol a másik oldalon támasztva a falat. Végül mesterem megunja ügyetlenkedésem, és a vállára kap.
-- Azt hiszem, egy kisit sokat ittam – közlöm vele a nyilvánvalót. Végül csak megérkezünk a szobába. Már indulnék is az ágyhoz… de ekkor észreveszem, hogy valaki bitorolja az ágyam. Mégpedig, ez a személy elég tekintélyes mérető keblekkel rendelkezik. és meztelen! Édes Jézus, és a kicsi Szentek! Egy idő után úrrá leszek zavaromon, és hangom is megtalálom.
-Akkor én kimegyek a (hikk) folyosóra... és várok...- indulnék is, de visszatart. Közel hajol hozzám, forró lehelete a fülem izgatja… érzem, valami készülődik a nadrágomban…
-Ő itt Marie. A férfivé válásod második lépcsőfoka.
-De... de én nem tudom, hogyan... én... –ha eddig zavarban voltam, most úgy érzem, menten meggyulladok. Szeretnék valahol máshol lenni, lehetőleg messze innen. De Marcus nem hagyja, és megszabadít ruháimtól, egészen addig, míg anyaszült meztelenül nem ácsorgok. Még mindig nem tudom, mit kéne tenni, de Ő megadja a kezdő lökést, és az ágyon landolok.
-Ne aggódj, Marie tudja mi a dolga
-Nem... nekem ez nem megy... –aludni akarok, nem pedig… azt csinálni., De Ő hajthatatlan.
-Na jó, segítek. –figyelem, ahogy elhelyezkedik, és magyarázni kezd.
-A női test puha és lágy, óvatosan kell vele bánni, akár egy törékeny hangszerrel. Simogasd és csókolgasd, ahogy én is. – nem akarom... gyomrom tótágast áll, de muszáj. Nem hozhatok rá szégyent, meg kell tennem. Melléjük ülök, hogy jobban lássak. Nem szeretném nagyon elrontani a dolgot, hagy legyen rám büszke.
-Add ide a kezed. - kéri, de engedélyre sem várva ragadja meg, és a lány lába közé viszi. Furcsa… forró. Most engem igazít a megfelelő testhelyzetbe, kezemet irányítva simítja végig Marie összes porcikáját, végül visszavezeti a lány lába közé.
-Érzed?- kérdi suttogva, rekedtes hangon. Különös érzés, ahogy mögöttem térdel. Fantáziám elszabadul, szemem előtt képek jelennek meg. Kettesben Marcussal, ahogy engem is úgy simogat, ahogy az előbb Mariet.
-Nedves... és fo-forró...
-Így van. Most már mehetsz belé.
-Nem... nem akarom... –tiltakoznék, de megragadja szerszámom, erős ujjaival végigsimít rajta… az érzés hihetetlen. Igen...ezt akarom. Őt akarom! De ekkor lök rajtam egyet, és Én behatolok. Pedig annyira nem akartam, de ösztöneim erősebbek, és mozogni kezdek. Nem rossz érzés, de én nem a lánnyal szerettem volna az elsőt. Lehet, romantikus vagyok, de a szerelmemnek tartogattam magam, de már késő leállni, képtelen is lennék rá. Egyre gyorsul mozgásom, nagy kortyokban nyelem a levegőt, és észre sem veszem, hogy Marcus kimászott mögülem, és elhagyta a szobát. Abban a pillanatban, amikor meghallom az ajtó csukódását, kirobban belőlem élvezetem. Izzadtan pihegek egy darabig, majd amikor összegyűlik némi kis erőm, a mosdótálhoz támolygok, és a benne lévő, jéghideg vízzel lemosom magam. El akarom tűntetni ennek az éjszakának minden emlékét, ha agyamból nem is tudom, testemről talán sikerül. Mire visszatérek az ágyba Marie már elment szerencsére. Összekuporodom, és ahogy vagyok, anyaszült meztelenül alszom el, de álmom nagyon nyugtalan.
Még nagyon korán van, mire felébredek, alig alhattam egy-két órát. Felkelek, és ismét lefürdök. Még mindig mocskosnak érzem magam. Sokáig sikálom a testem, bőröm már vörös az erős dörzsöléstől, mire kissé frissebbnek érzem magam. Kiöblítem a szám, felöltözöm, és elindulok egy kis friss levegőt szívni. Szeretnék kicsit egyedül lenni, elrendezni gondolataimat, és tudom, ezt csak korán reggel tehetem meg, így szapora léptekkel sétálok a tegnap már megcsodált rózsakert felé. A fű még harmatos, gyorsan átáztatja vékony cipőmet, de nem törődök vele.
Addig megyek, amíg észre nem veszek egy eldugott kis rózsalugast, mellette pedig egy márványpadot. Leülök rá, és gondolataimba mélyedek. Jól esik összezavarodott lelkemnek a csend és a magány. Nem is tudom, meddig ülhettem itt, amikor is hangokra eszmélek. Megindult az élet, tehát már legalább tíz óra felé járhat az idő. Ideje visszamennem, Marcus már biztosan keres, hacsak nem Ő is valami fehérnéppel töltötte az éjszakát.
Lassú, komótos léptekkel indulok a nagy terem felé, ahol már javában folyik a reggelizés. Mesterem már az asztalnál ül, ahogy meglát, abbahagyja az eszmecserét, és felém int. Odamegyek, és leülök a mellette üresen álló székre.
-Jól érzed magad? –kérdi, mire én csak egy tömör „igent” vakkantok. Nincs kedvem beszélni, zavar, hogy mindenki olyan átható tekintettel méreget, mintha pontosan tudnál, mi zajlott az éjszaka. Így csak magam elé veszek egy kis kemencében sült szárnyast, és enni kezdem, de hamar abbahagyom, nincs étvágyam. Nagyon remélem, a többiek azt hiszik, hogy a tegnap elfogyasztott nagy mennyiségű bor hatásai éreztetik magukat, de látom tanítóm szemén, hogy Ő tudja mi a helyzet. Ők folytatják a társalgást, rám oda sem figyelve. Ami kissé rosszul esik, az az, hogy Marcus sem méltat figyelemre, legalábbis
Én úgy érzem. Végül nem bírom tovább, elnézést kérve felállok, és szinte futva menekülök ki a friss levegőre. Úgy érzem, ha tovább maradtam volna, megfulladok, de így, a friss levegőn rögtön jobban leszek. Elsétálok az istállók felé, hogy hátasaink után nézzek. Épp belépnék az ajtaján, amikor hátulról egy kéz ragad meg, és a falhoz vág. Nagy, robosztus testű parasztember áll előttem, tekintetéből süt a gyűlölet és az undor.
-Te vagy az a kis ripacs, akit tegnap boldoggá tett az én Mariem? –Tehát a férje. Azt hiszem, most bajban vagyok. Bár a kard és tőr használatát elég jól kitanultam, de a közelharcban még járatlan vagyok. Ismét megragad, és teljes erejéből az arcomba vág öklével. Számat azonnal elönti a vér, és én akárhogy is igyekszem, néhány gyengécske ütésnél többet nem sikerül adnom. Hiába, legalább kétszer akkora, mint én, igazi, kétkezi munkás.
Megállás nélkül püföl, és tudom, ha nem siet valaki a segítségemre, akkor megöl. Már kezdem feladni a reményt, amikor hirtelen lependerítik rólam. Végre kapok levegőt, de arra már nincs erőm, hogy megnézzem megmentőm arcát. Lassan elnyel a sötétség, elájulok.
Egész úton durcás képet vág, és tüntetően hallgat. Még ez is pokolian jól áll neki. Ő mindenhogyan szép.
Edinburgh várában már javában zajlik az élet amikor megérkezünk. Mivel a király egyik bajnoka vagyok, így udvariasan fogadnak bennünket, Ewan saját szálláshelyet is kapna a cselédszállóban, de nem eresztem el magam mellől, a nekem szánt szobában szállásoltatom el őt is. Az kéne még, hogy egy részeg inas rámásszon amikor alszik. Na nem!
Amikor elfoglaljuk a szobát, felé fordulok.
- Nekem most meg kell jelennem a király előtt, te addig pihenj.
Magára hagyom, és a trónterem felé veszem az irányt. Odabent a király a trónján ül egy emelvényen, előtte a nemesség és lovasság, ki utazó ruhában, ki lovagi vértben vagy épp elegáns öltözetben. Amikor belépek, minden tekintet felém fordul, és követik utamat amíg a trónhoz nem érek.
- Felség - hajolok meg előtte, és áldom Ewant amiért hajamat befonta. Utálom amikor előrehullik az arcomba.
- Marcus, kedves jóbarátom. Örömünkre szolgál, hogy ismét láthatjuk - válaszolja a király - a jellegzetes királyi többest használva mint az angol uralkodó - kellemes, kenetteljes hangján. Idősödő férfiú, kisebb pocakot eresztett, pedig hajdanán ugyanolyan kemény és erős harcos volt mint minden skót férfi.
- Részemről a rendkívüli öröm, hogy ismét részt vehetek a tornán - dörmögöm felegyenesedve, majd a mellette ülő királyné felé is meghajlok udvariasan, szívemre szorított kezemmel. - Fennég, ön szebb mint valaha.
Az idősödő hölgy elmosolyodik.
- Lord Marcus McBurn, idén is megóvja a bajnoki címét?
- Feltett szándékom, fenség. - Kuncogva játszadozik súlyos arany nyakláncán csillogó nagy zafírmedáljával, ujjain a drágaköves gyűrűk is szikráznak a fáklyák és gyertyák fényében. Terebélyes szoknyája fekete, ahogy őszülő hajkoronája is, amelyet a jelenlegi divat szerinti gyöngyökkel díszített hajháló fed. Még mindig elhunyt lányát gyászolja. Két gyermekük született, a fiuk már felnőtt korba ér hamarosan.
- Az unokaöcsém, Lord Mordon eljött erre a jeles eseményre - folytatja fesztelenül a társalgást, arcán sunyi mosoly terül szét. - Feltételezett szándéka elnyerni Öntől a bajnoki címet...
Előlép jobbról egy magas férfi. Felé fordulok, ő udvariasan biccent nekem, én viszonzom. Szóval ő az a híres Lord Mordon. Megelőzte őt a hírneve, nagyon kemény és erős harcos. Végigmérjük egymást. Kemény harc lesz, a végkimenetel kétesélyes. Alig várom.
- Izgatottan várom a megmérettetést.
Amikor végzünk a beszélgetéssel, visszatérek a szobánkba. Ewan édesdeden alszik az ágyamban. Nagy sóhajjal ülök le mellé, és a fal mellé vetett szalmapriccsre pillantok, ami a szolgák helye. Ő nem szolga, de itt csak ez jár neki. Megrázom a fejem, és kisimítok egy sötétvörös hajtincset homlokából. Jó lesz itt, pont megfelelő helyen van az ágyamban. Azonban korai még, és a király megsértődne, ha a lakomán nem vennék részt, így óvatosan megrázom a vállát.
- Ewan.
Elfordítja a fejét, és kinyílnak ajkai. Édesen felhortyant, de nem ébred fel. Elmosolyodom, olyan kis aranyos és engedve a hirtelen feltoluló vágynak, fölé hajolva csókolok bele puha és fehér nyakába. Megremeg és felsóhajt. Hhrrr... Felegyenesedem és játékosan összehúzott szemöldökkel dörmögöm, tetetett szigorral:
- Ewan MacBurn!
Felpattannak a szemei, és mint akit felrántanak, úgy ül fel hirtelen, így arca alig néhány centire van az enyémtől, kába szemei csillognak a kisasztalon lévő olajlámpás gyér fényében.
Mosolyogva állok fel, és haját alaposan összeborzolom. Panaszos mormolás a válasz.
- Mosd meg az arcod és öltözz át. Indulunk a vacsorára.
Odalent a nagyteremben a hosszú asztalok egyikéhez ülünk, amelyek a teremben négyszög alakban vannak elhelyezve, megpakolva minden finomsággal. Középen mutatványosok és táncosok szórakoztatnak minket. Ewan csodálkozva szemlélődik, még nem látott ilyet. Sokkal fényesebb az ünnepség, mint amilyen a mi falunkban szokott lenni. Én felesleges pazarlásnak tartom az ilyet, de szórakoztat az ő kíváncsisága és csillogó szemeiben tükröződő elragadtatás.
A szolgák szorgalmasan járnak közöttünk és újratöltik a rézkupáinkat habzó borral, előttünk sültmalac és szárnyasok. Némelyik borban pácolt, de vannak tűzön sütött és kemencében elkészítettek is.
Jóízűen falatozom, a legfinomabb falatokat az ő tányérjára teszem.
- Egyél csak, odahaza ilyet nem kapsz az zsugori apád asztalán - vigyorgok le rá. Ismerem jól az apját, hiszen nagyon jóban vagyunk. Az egyik csinos, teltkeblű szolgálólány körülöttünk sündörög, és csurig tölti Ewan kupáját borral, bíztatni kezdi hogy igya meg. Kérdően néz rám a fiú és én bólintok. Igyon csak, ma mulatunk.
Mikor jóllakom, boromat kortyolgatva elegyedek beszélgetésbe asztaltársaságunkkal. Sok régi ismerősöm van itt, együtt harcoltam velük az isten tudja mikor és hol, oly sok csatában küzdöttünk már együtt. Gyermekkorom óta ezen az úton járok.
- Ki a kölyök? - int fejével Ewan felé Lord Blackmoore, aki velem szemben ül. A fiú vállára teszem kezemet, és bemutatom.
- Ewan MacBurn, a klánomból, ő a fegyverhordozóm és tanítványom. Erős lovagot nevelek belőle királyunknak.
- Nagyon örülök! - kap észbe kis védencem és feláll udvariasan meghajolva asztaltársaimnak, majd visszaül. Barátságos mosolyokat zsebel be ezért.
- Derék kislegény - bólintanak szinkronban a többiek. Pirulós szolgáló lép mellénk és teletölti Ewan kupáját, miközben őt bámulja. Na igen, nagyon szép kölyök, van mit nézni rajta.
- Mondd csak Ewan a MacBurn klánból - dörmögi neki Lord Blackmoore, barna szakállán végigsimítva. - Szépek itt a fehérnépek, nemde?
A fiú meghökken, majd a mellette álló lányra pillant, aki épp hogy az arcába nem nyomja dús kebleit. Ewan fülig vörösödve biccent, és lesunyja fejecskéjét. Öblös nevetés tör ki, jól mulat a társaság, én is elmosolyodom.
- Ejnye, egy jó lovag nem lehet tiszta mint a hó! - kiáltja az asztal végéről valaki, ami még hangosabb nevetésbe torkollik. Ölembe húzom a lánykát, és a fülébe súgok, kezem eltéved a fenekén. Jó lesz. Elengedem és folytatjuk a mulatást.
*
- Azt hiszem, egy kisit sokat ittam - közli édesen pislogva Ewan, miközben a vállamra hajítva sétálok fel vele a lépcsőn.
- Ühüm - dörmögöm, majd belököm az ajtónkat és a küszöbön lábra állítom őt. Betámolyog a szobába, és ledermed. Az ágyunkon egy anyaszült meztelen nő hever, kihívó és érzéki pózban. Barna haja hosszan omlik gömbölyű vállaira, bőre fehér és selymes. Mosolyogva ül fel, és mér végig minket.
Ewan csuklik egyet és felém fordul. Arcán őszinte kétségbeesés és tanácstalanság.
- Akkor én kimegyek a (hikk) folyosóra... és várok... - dadogja aranyosan, majd az ajtó felé támolyog. Vállára nehezedik a kezem és visszafordítom a lány felé, mögé lépek és füléhez hajolok, arcomat hajához simítom. Finom illata van... édes istenem, de mennyire az...
- Ő itt Marie - súgom a fülébe. - A férfivé válásod második lépcsőfoka.
Megint felcsuklik.
- De... de én nem tudom, hogyan... én...
Kábán hagyja nekem hogy lerángassam róla a ruháit, és amikor csodaszép teste meztelenül áll már előttem, nagyot nyelve mérem őt végig. Még jó hogy bő skót szoknyám elrejti ágaskodó férfiasságomat.
- Ne aggódj, Marie tudja mi a dolga - dörmögöm, és az ágy felé taszítom finoman. Tétován tesz egy lépést, majd még egyet, kezeivel eltakarva férfiasságát. Megtorpan és remegve rázza meg a fejét.
- Nem... nekem ez nem megy... - dadogja. Bosszús sóhajjal emelem tekintetem az ég felé, de csak a plafont látom.
- Na jó, segítek.
Ledobálom magamról a ruháimat, és egyáltalán nem szégyellve testemet, jókora mereven álló férfiasságomat, az ágyhoz sétálok.
- Gyere ide Ewan és csináld pontosan azt amit én.
Hajam még mindig összefonva, de nem bontom ki, mert csak zavarna és nem tudnék odafigyelni Ewanra. Marie elterül az ágyon és boldog mosollyal mér végig minket. Egy szép, izmos harcos és egy álomszép fiú. Talán élete legszebb napja.
Fölé hajolok, de nem csókolom meg, csak a nyakát végignyalom lágyan, majd lassan rámászom. Nem nehezedek rá, csak széttárt lábai közé fészkelődöm és Ewanre pillantok.
- A női test puha és lágy, óvatosan kell vele bánni, akár egy törékeny hangszerrel. Simogasd és csókolgasd, ahogy én is.
Megsimogatom a dús kebleket, végigcsókolom a puha testet és a lágy hangú nyöszörgést hallgatom. Ujjaim lába közé siklanak. Nem lep meg hogy már nedves.
Ewan tétován ül mellettünk, ágyékára szorított kezekkel. Nagyon édes és aranyos, legszívesebben őt kényeztetném de nem tehetem. Férfit kell faragnom belőle.
- Add ide a kezed - nézek fel rá, és tetszik amit látok. Kába és vágytól csillognak szemei, ajkai résnyire nyitva, lihegve veszi a levegőt. Jól van. Felém nyújtja remegő mancsát, és én csuklójára fonom ujjaimat, majd végigcirógatom tenyerével a lány szép formás idomait. Feltérdelek és az ágyra húzom, magam elé, pontosan a lány lábai közé. Hajába túrok másik kezemmel, és finoman lenyomom a puha mellekre, amíg arcát hozzá nem simítja. Szaggatott sóhajjal remeg előttem, és nem bírom ki... muszáj combjaimmal az övéhez érnem. Felsóhajtok a vágytól, ahogy szép fehér teste előttem hever, feneke alig néhány centire ágyékomtól és kemény férfiasságomtól.
Kezét a lány lábai közé vezetem.
- Érzed? - dörmögöm a fülébe, mellkasom hátához ér, szuszogva veszem a levegőt. Nem vagyok fából a szentségit!
- Nedves... és fo-forró... - nyöszörgi.
- Így van. Mostmár mehetsz belé.
- Nem... nem akarom...
Összehúzom a szemöldököm, és végigsimítom mellkasát, hasát. Odalent kemény és tettre kész, rákulcsolom ujjaimat. Hangos nyögéssel veti hátra a fejét, és hozzám simul. Fenekéhez nyomódik szerszámom, de hátrahúzódom mielőtt elveszíteném az eszemet. Nyugalom. Végigsimítom péniszét, majd óvatosan hogy ágyékom ne érjen hozzá hátához simulok és súlyommal előredöntöm, hogy teljesen a lányra feküdjön. Sosem hittem volna, hogy ezt én fogom megtenni, és még nem is voltam hajlandó erre senkinek.
Csípőmmel megtaszítom fenekét, és ő mélyen belecsusszan a lányba. Felkiáltanak egyszerre a kéjtől, én meg felhördülve markolom meg a lepedőt. Nem, nem szabad. Péniszem néha Ewan combjához ér, de nem történik több, mert nem akarom. Van önuralmam. Sok. Újabb lökés, és elkezdem ütemes mozgásra késztetni őt, a lány is aktívan serénykedik, simogatja és csókolgatja a fiút. Egy idő után már magától csinálja, így hátrahúzódom majd lemászom az ágyról. Miközben ők nyöszörögve, zihálva mozognak, én lassan öltözöm fel. Fáj mindenem, sajog férfiasságom a vágytól. Hátravetek egy pillantást, mellkasomat összefacsarja az irigység. Ewan...
Mielőtt becsukom az ajtót, meghallom Ewan kéjes nyögését, és tudom hogy vége. Hát első alkalommal senki sem bírja sokáig.
Mosolyogva dőlök a folyosó falának, és várom hogy összeszedjék magukat. Talán nyomnak még néhány menetet... ki tudja.
Nem kell sokat várnom, nyílik az ajtó és kioson a lány, arcán boldog pírral. Egy kis zacskó aranyat adok neki.
Odabent Ewan kábán fekszik az ágyon, meztelenül és csodaszépen. Ó te szentisten! Ráborítom a takarót és megborzolom a haját.
- Üdvözöllek a férfivilágban - mosolygok le rá büszkén.
Sajnos hamar vége a csóknak, érzésem szerint túl hamar. De még nem enged el, nagy, meleg testéhez szorít, mintha egész lényével vigasztalni akarna… Hihetetlen… nem gondoltam volna, hogy ennyi empátia rejlik ebben az emberben, bár valószínű, hogy az első gyilkosságánál, Ő is hasonlóképp reagált. Gyilkosság… ismét eszembe jutnak a nemrég történt borzalmas, és reszketés fut végig a testemen.
-Megöltem. - lehelem, magam elé meredve.
-Nem. Tisztességes harcban, szemtől szembe győzted le. –áll fel, majd segít nekem is lábra állni, bár úgy érzem, bármelyik pillanatban visszaeshetek. Lábaim remegnek, alig bírják megtartani a súlyom. - Mától te is a lovagok véres ösvényén haladsz, és én a kezdeteknél fogom majd a kezed. Dicső harcos leszel, ez az első igazi küzdelmes bizonyítja rátermettségedet. Szárítsd hát fel könnyeidet és jöjj, mert a nap már lenyugvó-félben, s a fogadó messze. Sietnünk kell, ha nem akarunk a szabadban éjszakázni.
-Igen. Jó lesz sietni, esni fog éjszaka az eső. –talán sikerül elterelnem a gondolataimat.
-Ez a beszéd. Siessünk. Ettől a kis csetepatétól megéheztem.
Viszonylag hamar megérkezünk a kicsi, barátságos fogadóhoz. Holminkat felhordom a szobába, majd az istállóban leszerszámozom a lovakat, majd enni adok nekik. Hűséges hátasom boldogan nyerít fel, amikor egy hátvakaróval kényeztetem. Még hosszan ellennék velük, de ekkor hatalmasat kordul a gyomrom. Azt hiszem, ideje vacsorázni. Bent rögtön meglátom Marcust, amint egy nővel beszélget. Ekkor valami furcsa érzés költözik a gyomromba, amit nem tudok beazonosítani, de a nőt puszta kézzel meg tudnám ölni… de inkább nem szólok semmit, csak csendben odaballagok az asztalunkhoz.
- A lovak rendben vannak, előkészítettem őket a holnapi úthoz - mondja nekem. Bólintok.
- Rendben van, de most együnk.
- Megvártál engem?- nagyon jól esik ez a figyelmesség, de igyekszem nem mutatni.
- A társam vagy, ez természetes. Mondd el az asztali áldást. – eleget teszek a kérésnek, majd csendben, gondolatainkba mélyedve enni kezdünk., bár a fogadósné, és félreérthetetlen ajánlatai eléggé elveszik az étvágyam. Marcus is láthatja ezt rajtam, de csak elnézően mosolyog.
- A lovagi tornán sokkal különb asszonyok is lesznek majd, akiknek kegyeit könnyedén elnyerheted majd. Azonban ha kedvet kaptál hozzá, megengedem, hogy felvidd a szobánkba, én még pihenek egy kicsit itt lent. –Hogy én, azzal a nővel? A hideg is kiráz, ráadásul rettenetesen elpirulok. Azt sem tudom, mit kell olyankor csinálni, hiszen tanításom erre a területre nem terjedt ki. Zavaromban az asztal alatt a földet kezdem rugdosni.
- Ha nem hát nem. - mondja, majd mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna az imént, belekortyol kupája tartalmába, nekem viszont véglegesen elment az étvágyam, így felállok, és a szobánkba vonulok. Fent már elő van készítve a mosdótál, mellette kancsóban pedig víz gőzölög. Gyorsan levetkőzök, majd pár pillanatig élvezem a meztelen bőrömön végigfutó hűs érzést, de észbe kapok, és sietősen ledörzsölöm magam, majd felveszem az alvóruhának szánt könnyű öltözetet és leülök, hogy naplómba rögzítsem a mai nap eseményeit, de ekkor megérkezik Marcus. Szinte hihetetlen, ahogy lényével betölti a szobát.
Szó nélkül vetkőzik meztelenre, én pedig, minden igyekezetem ellenére oda - odapillantok. Egész teste izmos, és szépen lebarnult. Bezzeg az enyém… mint valami hamvas barack. Tekintetem alsóbb régiókba kalandozik, és elakad a légzésem is. Annyira nagy... még ott is. Fülig vörösödve kapom el a tekintetem, inkább a fal repedéseit bámulva.
-Készen vagy?
- I-igen k-készen Jó éjszakát... –lehelem, már a takaró alól. Jaj, édes Istenem… még sosem voltam ilyen zavarban…
- Neked is. Próbálj meg aludni, mert holnap nehéz és fárasztó lesz az út. Reményeim szerint estére odaérünk Edinburg-ba.
Könnyű azt mondani. Órákig forgolódva igyekszem álomba merülni, de nem sikerül, így feladom, felkelek, kinyitom az ablakot, és kiülök a párkányra. Kint szakad az eső, de hűvössége kellemesen üdítő a szobában uralkodó fülledtséghez képest. Arcomat felkínálom a játékos szellőnek, és élvezem, ahogyan a hajamba kap. Eszembe jutnak a mai nap eseményei, az első gyilkosságom, és… az első csókom.
Elmerengve és zavarban úszva simítok végig ajkamon, mely csak, pusztán az emlék hatására bizseregni kezd. Pirulva kapom el a kezem. Nem értem az érzéseimet. Teljesen össze vagyok zavarodva. Még sosem éreztem senki iránt olyat, mint Marcus iránt. A szívem kellemesen megmelegszik, akárhányszor látom, vagy csak rá gondolok. Ismét kitekintek az ablakon, már látok az ég alján valami narancsos derengést. Tehát hamarosan hajnalodik. Ideje lefeküdnöm, és aludnom keveset. Felállok, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, majd kiscica módjára összegömbölyödöm a kellemesen hűs ágyban.
Hirtelen ülök föl. Álmosan pislogva hordozom tekintetem körbe, de valami hiányzik. Mesterem sehol sem találom… biztosan lement reggelizni. Kóvályogva kelek ki az ágyból, majd megmosakszom a kellemesen hideg vízzel, melytől felébredek kissé. Nem pihentem ki magam, de igyekszem nem mutatni. Felöltözöm, és én is lemegyek, hogy megreggelizek. Lent Marcus már jóízűen faaltozik, majd, ahogy meglát, rögtön tányért tol elém, és mosolyogva üdvözöl.
- Jó reggelt kis álomszuszék.
- Jó reggelt – pittyentem bűnbánóan. Nem szoktam ennyi idejig lustálkodni.
- Ne nézz ilyen szemekkel. Direkt hagytalak aludni, olyan fáradtnak tűntél. Siess az evéssel, hogy indulhassunk.
- Igenis! –mondom már tele szájjal. Ez valami fenséges! Úgy lapátolom, hogy majdnem megfulladok, de hirtelen megállok a mozdulatban. Három férfi lép be, és a hirtelen bekövetkező csendből ítélve nem barátságos szándékkal érkeztek. Testem megfeszül, ahogy támadásra készen várom, mi fog következni.
- Fejezd be nyugodtan az étkezést. –szól rám mesterem, én pedig szót fogadva ereszkedek vissza. Ekkor az egyik rosszarcú feláll, és közel hajol hozzám. Szagától elkap a hányinger…
- Micsoda kis jóképű kölyök vagy te –leheli az arcomba, mire én előrántom a tőröm, és egy gyors mozdulattal a torkának szegezem, bár belülről remegek, igyekszem magabiztosnak látszani.
- Tűnj innen, vagy elmetszem a torkodat. –társai a segítségére sietnének, de Marcus elintézi őket, én pedig útjára bocsájtom a harmadikat.
- Büszke vagyok rád - nézek rá. Remegő kezekkel teszi el a kését, és egy szuszra felhajtja a pohár vizet.
- Tudtad, hogy belénk fognak kötni?
- Igen. Kíváncsi voltam, hogy képes leszel-e megóvni magad. Átmentél a vizsgán. –köpni-nyelni nem tudok. Most komolyan… és ha nem bírok megmozdulni? Nem szólok semmit, csak csöndben felmegyek a szobánkba, és összecsomagolok, hiszen mindjárt indulunk, majd az istállóban felszerszámozom a lovakat. Mikor mindennel készen vagyok, a fogadó elé vezetem őket, ahol Marcus már indulásra készen vár.
Még mindig szótlanul indulunk neki. Tudom, hogy csak jót akart, de valahogy rosszul esett. Lehet. Hogy a kimerültségem miatt vagyok most érzékenyebb. Délig megállás nélkül lovagolunk, majd egy patak menti, enyhet adó fával sűrűn körülölelt tisztáson telepszünk le. Én elmegyek halat fogni az ebédhez, de így nem bírok koncentrálni, és fél óra próbálkozás után belepottyanok a patakba. Marcus persze, aki messziről figyeli ügyetlenkedésemet, erre hangos hahotába kezd.
Még sosem hallottam ilyen jóízűen nevetni, majd odajön, hogy kisegítsen, de én úgy teszek, mintha észre sem venném, kikászálódok, majd kifekszek a kövekre száradni. Durcázásom a tetőfokára hág. Fogjon ő ebédet, ahogyan akar. És láss csodát...percek múlva már a nyársakon pirulnak a szép nagy, zamatos halacskák, én pedig csak a nyálam-nyelem. Ha itt fordulnék le a lábamról az éhségtől, akkor sem kérnék belőle. Amilyen gonosz, jó étvággyal falatozik, de nem érdekel, csöndben száradok, majd ismét útnak indulunk.
Hamarosan a távolban már látjuk a kastélyt, így kissé gyorsabb vágtára ösztökéljük hátasainkat. Amikor odaérünk, utunkat a kapuőrség állja el, de amint megtudják, kit tisztelhetnek mesteremben, szó nélkül beengednek, szinte süt róluk a tisztelet. Marcus karon ragad, úgy irányít szállásunkra, amely egy apró szoba, szegényes berendezéssel. Épp hogy belépnénk, egy szolga elénk áll.
-Uram, kérem. A fiúnak előkészítettünk egy helyet a cselédszálláson. Kövess. –fordul most felém, de mesterem félbeszakítja.
-Szó sem lehet róla. A fegyverhordozóm velem egy szobában alszik, ha éjszaka szükségem lenne rá.– tessékeli ki a meglepődött asszonyságot.
-Nekem most meg kell jelennem a király előtt, te addig pihenj. – szól, majd kimegy. Úgy tűnik, nem nagyon zavarja, hogy nem szólok hozzá, így, magamban pufogva leheveredek az ágyra, hiszen eléggé megfájdult a fejem.
- Az én helyem ott van, ahol a tiéd. Követlek bárhová is mész, hiszen sorsunk összekapcsolódott - válaszolja komolyan, és belém reked a levegő. Egyre jobban a hatása alá kerülök. Még jó hogy mellkasomon is már páncél feszül, így nem érzi a szívemen pihenő kezével, mennyire száguldozik a szívverésem szavaitól.
Szívem szerint megsimogatnám az arcát és megcsókolnám, de nem tehetem. Még nem, bármennyire is sóvárgom puha ajkai után, amelyek olyan édes mosolyra tudnak húzódni, vagy épp dühösen összeszorulnak ha ideges vagy dühös. Arcának minden rezdülését ismerem már, hisz harc közben vagy épp amikor nem figyel rám, mindig őt nézegetem. Olyan szép, hogy folyton bámulnám.
*
Az utunk kellemes és meghitt. A lovagi tornákról faggat engem, a csatákról és a harcokról. Olthatatlan a tudásszomja, és ez igazán jó érzés. Eszes fiú, és nagyon gyors a felfogása is, mégis bizonyos dolgokban szörnyen naív. Nem baj, majd kinövi.
- Közeledik a naplemente, és mi lassan elérjük a birtok határát. Ott lesz egy kis fogadó, ahol megszállhatunk... - mesélem türelmesen neki, de belém rekednek a szavak ahogy kiszúrom a felén közeledő lovasokat. Haramiák. Na még ez is. Ezek a fajták a magányos utazókra támadnak, hogy kirabolják őket, de ezúttal balszerencséjük lesz.
- Légy óvatos, és ne a kardoddal harcolj Ewan. Akkor nem tekintenek téged ellenfélnek, és csak egyikük fog rád támadni.
Leszállunk a lovakról, kirántom kardomat, és már fogadom is az első kardcsapást. Könnyedén hárítom, majd egy vágással leszelem a fejét. A következő kissé ügyesebb, de nem ellenfél számomra. Szemem sarkából közben Ewan-t is figyelem, és elégedetten látom hogy jól boldogul.
Lekaszabolom az utolsót is, és még épp látom ahogy Ewan könnyedén végez ellenfelével. Lebénulva mered a kezében lévő véres késre, majd a földön előtte heverő porhüvelyre.
- Me... megöltem! Megöltem egy embert... - motyogja, és élete első áldozata mellé térdel, keservesen sírva. Az a mocsok meg sem érdemli hogy így elsirassák. Kardomat a földbe szúrva térdelek le Ewan mellé, és átölelem.
- Nincs semmi baj Ewan, nem a te hibád. Nem a tiéd.
- Megöltem... megöltem egy embert... - zokogja keservesen, hatalmas könnycseppekkel orcáján. Ajkai reszketnek. Édes istenem, miért kellett ezt ilyen hamar megtapasztalnia? Miért nem várhatott vele amíg érettebbé nem válik?! Ez elviselhetetlen... őt így látni.
- Ne... ne sírj - suttogom és ekkor olyat teszek, amit nem kellett volna. Mire észbe kapok, már számat az ő puha ajkaira préselve csókolom őt, nyelvemmel forró édes szájába csusszanva. Remeg a karjaimban... mennyire reszket. Puha csókkal szakítom el a számat tőle, és inkább keblemhez szorítom őt, feje búbjára simítva arcomat. Sokáig térdelünk így, és amikor remegése végre alábbhagy, megsimogatom nagy kezemmel a fejét.
- Őrizd meg emlékezetedben az első embert, akit legyőztél. Mindig tisztelettel gondolj vissza rá, de a kétségeidet és félelmedet hagyd magad mögött.
- Megöltem - suttogja.
- Nem. Tisztességes harcban, szemtől szembe győzted le. - Elengedem őt és felállok, kezét megfogva talpra állítom őt is. - Mától te is a lovagok véres ösvényén haladsz, és én a kezdeteknél fogom majd a kezed. Dicső harcos leszel, ez az első igazi küzdelmes bizonyítja rátermettségedet. Szárítsd hát fel könnyeidet és jöjj, mert a nap már lenyugvó-félben, s a fogadó messze. Sietnünk kell, ha nem akarunk a szabadban éjszakázni.
- Igen - bólint, arcát letörölve. - Jó lesz sietni, esni fog éjszaka az eső.
- Ez a beszéd - mosolygok le rá. Talán fel sem fogta hogy megcsókoltam... de jobb is így. Felszállunk a lovainkra, és a holttesteket magunk mögött hagyva elindulunk. - Siessünk. Ettől a kis csetepatétól megéheztem.
*
A fogadóban megszállunk, és amíg Ewab felviszi a szobánkba holminkat majd ellátja a lovakat, én megrendelem a vacsoránkat. A fogadósné, egy kerekded, nagymellű asszonyság boldogan pakolja le elém az asztalra az étkeket, de amikor nyílik az ajtó és belép Ewan, ledermed a mozdulatban, úgy figyeli őt. Tekintetében csodálat, épp olyan amilyennel engem is üdvözölt beléptemkor. Csélcsap természetű egy asszonyság, nem irigyelem a férjét. Ewan leül velem szemben.
- A lovak rendben vannak, előkészítettem őket a holnapi úthoz - mondja nekem. Bólintok.
- Rendben van, de most együnk.
- Megvártál engem? - csodálkozik el aranyosan. Bólintok.
- A társam vagy, ez természetes. Mondd el az asztali áldást.
Amikor hozzálátunk az étkezéshez, a fogadósné azonnal körülzsongja őt. Nem csodálom hogy ennyire tetszik neki, Ewan gyönyörű fiú. Mosolyogva figyelem ahogy hárítja a buja asszonyság hízelgését, és törleszkedését. Amikor magunkra hagy, elvigyorodom.
- A lovagi tornán sokkal különb asszonyok is lesznek majd, akiknek kegyeit könnyedén elnyerheted majd. Azonban ha kedvet kaptál hozzá, megengedem hogy felvidd a szobánkba, én még pihenek egy kicsit itt lent.
Hevesen megrázza a fejét, és elpirul. Annyira aranyos így.
- Ha nem hát nem - kortyolok a boromba. Előbb utóbb úgyis megismertetem az asszonyi testtel, hiszen a szűz fiúk túl görcsösek. A harcban is, mindenben. Majd keresek neki egy megfelelő asszonyt, akitől biztos nem kap el semmilyen betegséget. Néha én is levezetem a fáradt gőzt egy-egy szép darabon, de csak ha már nagyon kell. A szép fiúkat jobban szeretem, de sajnos nagyon ritkán adódik lehetőségem rá.
A szobánkban két ágy egymástól tisztes távolságban. Én később megyek fel utána, mert tudom mennyire szégyenlős, és így megmosakodhat egyedül. Amikor benyitok a szobánkba, ő már az asztalnál ül egyszerű vékony szövetnadrágban és ingben. Haja még nedvesen göndörödik a fürdéstől, és érezni a friss tiszta illatát. Izgató, de inkább elterelem róla a gondolataimat, és hagyom hogy nyugodtan tisztogassa a kardomat és a páncélzatomat.
A mosdótálhoz lépek a sarokba. Már előkészített nekem mindent, így ledobálom ruháimat, és alaposan megmosakszom, és megszárítkozom. Nem szégyenlősködöm előtte, nem szokásom. Testem szilaj és nagy, számtalan heg borítja bőröm. Meztelenül fekszem az ágyamba, és betakarózom.
- Készen vagy? - nézek rá, és látom hogy olyan piros az arca akár a sült pecsenye.
- I-igen k-készen - dadogja, és leejt valamit. Gyorsan felkapja és sietve az ágyához suhan. - Jó éjszakát...
- Neked is. Próbálj meg aludni, mert holnap nehéz és fárasztó lesz az út. Reményeim szerint estére odaérünk Edinburg-ba.
A hajnal első sugarai és a madarak ébredező danolászása kelt fel. Fájdalmasan erős merevedéssel ébredek. Amikor álmosan a hajamba túrva felülök, tekintetem a szomszédos ágyra siklik. Ewan édesdeden alszik, haja borzasan öleli körül arcát. Hosszú szempillái árnyékot vetnek bőrére, puha ajkai kissé elnyílva. Olyan szívfájdítóan szép, ami már szinte fáj. Halkan káromkodva szorítom kezemet merevedésemre. Ha ez így megy tovább... nem, inkább ebbe most nem gondolok bele.
Halk sóhajjal fordul a másik oldalára, amennyire én látom, kezd lassan ébredezni, akkor szokott így mocorogni.
Kitápászkodom az ágyból, és felöltözöm. Mire végzek, merevedésem is enyhül.
Lent, a fogadóban már javában a reggelimet fogyasztom amikor lejön végre utánam.
- Jó reggelt kis álomszuszék - üdvözlöm melegen, és elé csusszantom a tányérját.
- Jó reggelt - motyogja bűntudatosan pislogva.
- Ne nézz ilyen szemekkel. Direkt hagytalak aludni, olyan fáradtnak tűntél. Siess az evéssel, hogy indulhassunk.
- Igenis! - lelkesül fel, arcán sugárzó mosollyal, és nekiront az ételnek. Aranyosan tömi magát. Hehe.
Nyílik az ajtó, és három férfi jön be. Első ránézésre alsóbb társadalmi rétegből származnak, oldalukon kard függ. Sötét, kutató tekintetük semmi jót nem ígér, és örülök amiért volt annyi rutinom hogy kardomat lehoztam magammal. Habár ahogy elnézem, ezekhez kard sem kell.
A szomszédos asztalhoz ülnek, és egyikük, egy szakállas, zord külsejű alak az asztalra csapva elkurjantja magát.
- Bort ide! - A fogadós nem engedi a feleségét hozzájuk, maga viszi ki nekik a kancsót és a poharakat. Gondterhelt arcát látva érdeklődve szemlélem a fickókat, nem kicsit feltűnően, kihívóan. Ewan félbe hagyná a reggelijét és felállna, de csuklójára teszem megnyugtatóan a kezemet. Ne idegeskedj, nincs miért.
- Fejezd be nyugodtan az étkezést. - Szót fogad, és egyik férfi a háromból feláll, közelebb lép és az asztalra tenyerelve hajol a fiú képébe.
- Micsoda kis jóképű kölyök vagy te - közli vele zavaros nyelvvel, lehelete bűzlik a piától. Mielőtt megmoccanhatna, a következő pillanatban egy éles tőr szorul a nyakához.
- Tűnj innen, vagy elmetszem a torkodat. - Ewan hangja nyugodt, tekintete pedig fagyos. Elégedett mosollyal dőlök hátra a székemben. Ez az. Ezt akartam látni. Erre készítettem fel őt, és most megállta a helyét.
A másik kettő felpattan, de én nemes egyszerűséggel felállok, és egy üres széket vágok hozzájuk, mert a kardjukért nyúltak. Eszméletlenül terülnek ki, én pedig visszaülök kényelmesen.
Még látom hogy kimenekül Ewan zaklatója.
- Büszke vagyok rád - nézek rá. Remegő kezekkel teszi el a kését, és egy szuszra felhajtja a pohár vizet.
- Tudtad, hogy belénk fognak kötni? - kérdezi. És még finoman fogalmazott. Gyakorlatilag kiprovokáltam.
- Igen. Kíváncsi voltam, hogy képes leszel-e megóvni magad. Átmentél a vizsgán.
Az eső elállta után elindulunk vissza a faluba. A rövid úton nem szólunk egymáshoz, mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Amikor odaérünk, elköszönünk, és megbeszéljük az első lecke idejét.
Hamar eljött a nap, én pedig izgatottan dobogó szívvel vágtaok a megbeszélt találkozóhely felé. Ő már ott áll, magas alakjára tökéletesen illő öltözékben. Hírtelen kiszárad a szám, nagyot nyelve igyekszem túl lenni az érzésen. Leugrok lovamról, majd hagyományos módon üdvözlöm. Biccent, és felém nyújt egy tőrt. Meglepődve nézek hol a fegyverre, hol Marcusra.
-Köszönöm, de van már tőröm. –hebegem zavartan.
-De nem ilyen. Nézd meg, de csak óvatosan.–megszemlélem közelebbről. Igazán gyönyörű darab, éles pengéjén megcsillannak a nap sugarai. Lélegzetelállító.
-Miért adod ezt nekem?
-- Csak úgy válsz hasznossá, ha képes vagy megóvni magad. Ez lesz az első leckéd. Nagyon alapos és szigorú leszek veled, önvédelmedet magas fokon sajátítod majd el, mert szépséged miatt állandóan veszélynek leszel kitéve, és én nem lehetek mindig melletted, hogy megóvjalak. –nagyon meglepődök szavain. Muszáj megtudnom, mire is gondolt pontosan.
-Hogy érted ezt? Én... én nem vagyok…. –sikerült ismét zavarba hoznia. Lángvörös orcámat félrefordítom, úgy hallgatom magyarázatát.
A kemény harcosok az asszonyi öl örömét nem mindig becsülik. A fiatal, szép és sápadt fiúk mindig veszélyben vannak közelükben, mert bűnös gerjedelmet ébresztenek testükben. Ezért megtanítom neked, hogyan óvd meg magad bármilyen helyzetben. Mától ezt a tőrt - mutatok kezére - mindenhová magaddal viszed.
Combodra szíjazva, vagy derekadra csatolva, de mindig elérhető helyen legyen, ahonnan gyorsan előhúzhatod. Ne féld használni, főleg emberéletet kioltani ne, ha az életedre törnek. Egy pillanatig se hezitálj. – most már értem. Tehát.. vannak férfiak, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Kissé meglepett a dolog, de csöppet sem taszító számomra.
Nekikezdünk a gyakorlásnak. Részletesen elmagyaráz mindent, türelemmel, és szakértelemmel. Most már értem, miért Őt tartják a legjobb harcosnak. Próbálom megjegyezni a rengeteg tudást, de félek, nem teljesen sikerül. Amikor a gyakorlatban is megmutatja a dolgokat, kezd minden a helyére kerülni. Nap végére sokkal magabiztosabban forgatom fegyverem, mint azt valaha is képzeltem volna…
A következő hetek is gyakorlással telnek, képes vagyok a legbonyolultabb támadás végrehajtására is, pedig suta kezemből nem néztem volna ki.Sokkal magabiztosabban is érzem magam, tekintetem most már egyenes, nem sütöm le, ha piszkálnak, emelt fővel viselem. Ezt mind tanítómesteremnek köszönhetem.
Egyik este, már hazafelé lovagolva megszólal:
- Holnap hajnalban elindulunk. Az edinburghi várban vár királyunk, hogy részt vegyünk a lovagi tornán. –hírtelen megmerevedek, de igyekszem nem mutatni meglepődöttségem. Erős hangon kérdezem.
-Mi a teendőm?
-Holnap reggel a házamban várlak. Megtanulod, hogyan kell feladni rám a páncélzatomat, és megmutatom, hogyan kell karban tartanod, aztán elindulunk. Csomagolj sok elemózsiát, és ne hagyd itthon fegyvereidet sem, melyeket tőlem kaptál. –bólintok, majd külön válnak útjaink.
Másnap már hajnalok- hajnalán búcsút veszek szüleimtől. Összeszorul a torkom, ahogy édesanyám könnyes szemébe nézek, de amikor apám büszke arccal figyel, érzem, megérte. Biztosítom Őket, hogy vigyázni fogok magamra, majd egy utolsó ölelés és útra készen állok.
Még Marcust is fel kell készítenem. Igyekszem mindent a legjobban csinálni, úgy ahogyan mutatta. Egyesével adom rá a páncélzat részeit, ügyes kis csomókkal rögzítve. Végül minden a helyére kerül, már csak a díszes siska árválkodik az asztalon, de ekkor megszólal:
-Azt még nem, amíg nem fontad be a hajamat. Állj mögém, és egy hosszú fonatot készíts. –engedelmeskedem, és beletúrok sűrű, hosszú hajába. Finom illata csiklandozza az orromat, és furcsa melegség támad a gyomrom környékén… remegő kezekkel kényszerítem szoros fonatba fürtjeit, majd a végén elégedetten szemlélem munkámat. De ekkor elkapja a kezem, és forró ajkait a tenyerembe nyomja, közvetlenül a sebhelyem fölé. Szívem izgatottan lódul meg, majd érzem, ahogy vérem egyre lejjebb ereszkedik, egy konkrét helyre. Zavarban vagyok… nagyon zavarban.
-Felkészültél, Ewan? Ma rálépsz a harcosok rögös útjára, és többé nincs visszaút. –mélyen a szemébe nézek, és bólintok.
-Az én helyem ott van, ahol a tiéd. Követlek bárhová is mész, hiszen sorsunk összekapcsolódott.
Hosszú utunk első napján nem történik semmi említésre méltó. Kellemes tempóban haladunk, nem szeretnénk kimeríteni hűséges patásainkat. Kétszer állunk meg pihenni, először ebédkor, majd sötétedéskor. Ilyenkor már veszélyes lovagolni, hiszen az ismeretlen úton bármikor beleléphetünk egy gödörbe vagy csapdába.Barátságos helyet találtunk magunknak, egy kövekkel védett kis tavat. Ellátjuk lovainkat, megvacsorázunk, majd Marcus közli, hogy lefekszik aludni, én pedig úgy döntök, hogy megmártózom a hűs vízben. Gyorsan ledobom magamról a ruháimat, és derékig merülök. Ez mennyei! Felfrissít a fárasztó nap után. Egy idő után viszont úgy érzem, mintha valaki figyelne, de a sötétben nem látok senkit. Gyorsan megszárítkozom, és én is lefekszem pihenni.
Másnap a napfelkelte már nyeregben talál minket. Még ugyan van három napunk, de bármi közbejöhet. Én a torna mentéről faggatom, minden kis részlet érdekel. Sosem láttam ezelőtt lovagi tornát, már előre izgulok. A második nap is hamar eltelik. Lassan sötétedni kezd, amikor hangos patadobogás üti meg a fülem. Nemsokára már meg is látjuk követőinket, rosszarcú alakok, heten vannak. Gyorsan beérnek minket. Marcus arcán nincs rémület csak színtiszta bosszúság.
Leszállunk, mire ránk rontanak. Ösztönösen nyúlok a tőröm felé, bár kezem remeg, mégis igyekszem felidézni a tanultakat. Késem a hasam előtt, igyekezve minél kisebb támadási felületet hagyni. Marcus tökéletesen ura a helyzetnek, egymaga elintézett már ötöt közülük, míg én a védekezéssel vagyok elfoglalva. Lassan végzünk, amikor váratlan dolog történik. Egyikük nekem ront, mire automatikusan felé fordítom a tőr hegyét, ami így a szívébe fúródik. Hörögve csuklik össze, szájából vér bugyog elő. Rettegéstől elkerekedett szemekkel meredek rá.
-Me… megöltem! Megöltem egy embert… - hajtogatom megállás nélkül. Egész testemben reszketek. Olyan, mintha egy nagydarab jég lenne a hasamban. Eddig bírom, kezemből eldobom a fegyvert, majd zokogva roskadok a holttest mellé, kezemen vöröslő vérfoltokra meredve. Szemeimből szivárogni kezdnek a könnyek. Ekkor szoros ölelést érzek magam körül, Én pedig elveszett gyermekkén bújok bele. Lágy susogást hallok a fülem mellet:
-Nincs semmi baj, Ewan, nem a te hibád. Nem a tiéd. –még mindig nem bírom abbahagyni a zokogást, légzésem néha-néha kihagy, majd újraindul. Próbálom kizárni a külvilágot, és csak Marcus megnyugtató szavaira figyelni. Hirtelen forró ajkakat érzek a sajátomon. Nem foglalkozom semmivel, csak átadom magam az érzésnek…
Visszafelé úton elered az eső. Meg sem kottyanna, de kitör az égiháború, a víz pedig úgy ömleni kezd, mintha dézsából folyna ránk. A fák közé terelem lovainkat, és egy barlangban keresünk menedéket. A skót felföldön a villámcsapások miatt jobb az óvatosság.
Kis tüzet gyújtunk, hogy ő felmelegedhessen. Én kemény harcos vagyok, egy kis hideg meg sem kottyan, de ő még törékeny és gyenge teremtmény. Utasítom, hogy vesse le nedves ruháit.
- Nem is fázom annyira - hebegi elpirulva. Komoran nézek rá.
- Ez nem kérés volt fiam. Ha megbetegszel, nem tudlak tanítani, és elvesztegetünk egy csomó időt. Képzetlen fegyverhordozóval pedig nem járulhatok a király színe elé. Egy lovag inasának felkészültsége az igazi mérce a tudásáról. Tehát: Vetkőzni, nincs apelláta!
Néhány percig eltart amíg szégyenlősen lehámozza magáról ruháit. Fogalma sincs, akaratlanul is mennyire izgató látványban részesít engem. Gyönyörű teste van. Vékony, formás, bőre pedig oly fehér, mint a frissen fejt tej. Vad lángok marják végig testemet, ágyékom hevesen lüktetni kezd, annyira megkívánom őt. Szebb annál is, mint ahogy elképzeltem őt. Figyelem ahogy félénken egy sarokba kuporodik, és én a viseletem részeként hordott plédemet leveszem hátamról, és mellé telepedve nyújtom oda neki.
- Takarózz be jól Ewan. - Figyelem őt, ahogy hernyóként gubózza be magát, majd ellentmondást nem tűrően magamhoz ölelem. Nem lenne rá szükség hogy melegítsem, de érezni akarom karcsú testét a karjaimban. Fejét mellkasomon pihentetve merül álomba, én pedig hajának puha fürtjeibe szagolok. Elkábít az illata, és ahogy haja arcomat cirógatja... fájdalmasan dobban szívem az ágyékomban, és behunyt szemekkel idézem magam elé meztelen bőrét. Gyönyörű... és éppen ezért sok gondja lesz még ebből, ha hagyom. Azonban engem nem olyan fából faragtak, aki hagyja hogy fegyverhordozója bajba kerüljön.
Álomba merülök én is, amolyan éber félig alvásba. Bármilyen neszre azonnal felriadnék, kardom pedig szabadon lévő kezem ügyében pihen.
Órákkal később alábbhagy az eső. A barlang bejáratánál pihenő lovaink türelmetlen horkantásokkal jelzik, és kilépkednek legelészni. Óvatosan elengedem az alvó fiút, és a kijárathoz sétálok. Már csak szemerkél az eső, az ég is tisztulni látszik.
- Ébredj fiam - szólok neki hátra, és amíg öltözik, magára hagyom és ellenőrzöm a lovakat. Mikor visszatérek, már felöltözve fogad.
Felpattanunk lovainkra és rövid időn belül már a faluban is vagyunk.
***
Az ébredező nap tétova sugarainak fényében a fűszálakon ragyognak a harmatcseppek. Figyelem a lován felém közeledő fiút. Arcán halvány pír, szemeiben elszántság tüze ég. Vörös hajtincsei lobognak arca körül. Ahogy megérkezik, leugrik a nyeregből és meghajol előttem üdvözlésképp. Biccentek, és felé nyújtok egy tőrt. Csodálkozva veszi el.
- Köszönöm, de van már tőröm.
- De nem ilyen. Nézd meg, de csak óvatosan.
Széthúzza, és a hihetetlenül éles kés megvillan a napfényben.
- Miért adod ezt nekem?
- Csak úgy válsz hasznossá, ha képes vagy megóvni magad. Ez lesz az első leckéd. Nagyon alapos és szigorú leszek veled, önvédelmedet magas fokon sajátítod majd el, mert szépséged miatt állandóan veszélynek leszel kitéve, és én nem lehetek mindig melletted hogy megóvjalak.
Őszinte szavaim hallatán felkapja fejét, és döbbenten ereszti le a kését. Elgondolkodva mérem végig. Talán nem érti.
- Hogy érted ezt? - leheli, arcán csodás pírral. - Én...én nem vagyok...
Felemelem a kezem hogy csendre intsem.
- A kemény harcosok az asszonyi öl örömét nem mindig becsülik. A fiatal, szép és sápadt fiúk mindig veszélyben vannak közelükben, mert bűnös gerjedelmet ébresztenek testükben. Ezért megtanítom neked, hogyan óvd meg magad bármilyen helyzetben. Mától ezt a tőrt - mutatok kezére - mindenhová magaddal viszed. Combodra szíjazva, vagy derekadra csatolva, de mindig elérhető helyen legyen, ahonnan gyorsan előhúzhatod. Ne féld használni, főleg emberéletet kioltani ne, ha az életedre törnek. Egy pillanatig se hezitálj.
Az idő gyorsan telik, s mire az ég csúcsát eléri a fényes napkorong, ő már ismer minden olyan pontot és helyet az emberi testen, amelyet elmetszve halált, kínt vagy éppen bénulást okozhat támadóin. Amikor leteszteljük újra és újra a támadásokat, ő ügyesen érinti meg a tokjában pihenő tőrével a tanított pontokat.
- Együnk.
Megnyugodva rágom a magunkkal hozott ételt, miközben őt figyelem. Álmában sem lesznek ezentúl képesek őt meglepni.
A puha fűben, velem szemben teljesen ártalmatlannak tűnik, pedig alig hat óra leforgása alatt, kemény munkával alattomos kis gyilkost képeztem belőle. Gyorsan tanul szerencsére, de hát pontosan ezt vártam tőle.
A délutánt is együtt töltjük, estére már hihetetlenül pontosan, nagy profizmussal forgatja halálos tőrét. Megnyugodhatok.
Együtt lovagolunk haza, és a háza előtt búcsőt intek neki.
Így telnek a hetek. Szigorú szabályok ezreit tanítom neki, megtanítom a nemesi kardforgatás alapjaira, fő hangsúlyt fektetve az önvédelemre. Egyenlőre nem kell erős harcossá válnia, fizikuma még nem elég ehhez. Elegendő, ha képes megvédeni magát, és ügyesen szolgálni engem.
Egyik este, hazafelé lovaglás közben fordulok felé.
- Holnap hajnalban elindulunk. Az edinburghi várban vár királyunk, hogy részt vegyünk a lovagi tornán.
- Mi a teendőm? - kérdezi komolyan bólintva. Elmosolyodva figyelem komoly arcát. Egy hónap alatt sikerült őt alaposan kiismernem, tudom mennyire eszes és ügyes, ráadásul talpraesett is. A fizikuma ugyan nem fejlődött sokat, de hát egy hónap alatt ne várjon senki csodát.
- Holnap reggel a házamban várlak. Megtanulod hogyan kell feladni rám a páncélzatomat, és megmutatom hogyan kell karban tartanod, aztán elindulunk. Csomagolj sok elemózsiát, és ne hagyd itthon fegyvereidet sem, melyeket tőlem kaptál.
Igen, már kardot is készíttettem neki a kovácsommal. Könnyű és kecses fegyver, pont neki való...
***
Figyelem ahogy hosszú, finom ujjaival a bőrszalagokat köti össze mellvértemen. Hagyományos, könnyű skót páncélzatot viselek. Csak mellkasomat, alkaromat és lábszáraimat védi a hűvös fém. Sisakom nemesi származásomnak megfelelően díszített, kardom pedig jóval vastagabb és hosszabb a hétköznapi viseletűnél. Felerősíti rám a lábszárvédőket is, és én halvány mosollyal figyelem őt ahogy előttem térdel. Tetszik ez a póz...
Amikor az asztalomon heverő sisak felé nyúl, megállítom.
- Azt még nem, amíg nem fontad be a hajamat. - Leülök egy székre. - Állj mögém, és egy hosszú fonatot készíts.
- Rendben...
Végigsimítja ujjaival hajamat, és én behunyom önkéntelenül is a szemeimet. Élvezem minden érintését... talán most először ér hozzám így. Már el is feledtem, milyen csodálatos ha bőrömet gyengéden érinti egy kéz. Hosszú perceken át élvezem törődését, és amikor egy kis bőrszalaggal beköti a végét, és előre fekteti vállamon súlyos fonatomat, elkapom remegő kis kezét és belepuszilok a tenyerébe, pontosan a sebhelyére. Hosszan, forrón tapasztom ajkamat puha bőrére, beszívom illatát és felsóhajtva szorítom aztán szívem fölé.
- Felkészültél, Ewan? Ma rálépsz a harcosok rögös útjára, és többé nincs visszaút.
