Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Rauko2014. 05. 24. 18:45:53#29995
Karakter: Phoenix Chi Turner
Megjegyzés: ~ Louisnak


- Édes Jézus… Megőrjítesz, ha ilyeneket mondasz – mondja nevetve és hátradől, de mire ezt felfognám, már én vagyok alul.
- Julian? – kérdezem félve. A mondatát sem nagyon értem, meg azt sem, hogy most mi jön.
- Dőlj hátra és élvezd.
Én meg élvezem… Az ajkai és a kezei ott vannak mindenhol, azt sem tudnám biztosan megmondani, hogy éppen pontosan hol is érzem, annyira intenzív, abban sem vagyok igazán biztos, hogy mikor került le a pólóm, annyira elmerülök az érzésben. Ahol megérint, elkezd lángolni a testem, remegek, pláne mikor a mellkasomra hajol és elkezdi kényeztetni az egyik mellbimbómat. Az érzés szokatlan, de kifejezetten kellemes, pláne mikor áttér a másikra. Ott mintha még jobb lenne, de ahogy elindulnak az ajkai lefelé, még jobban remegni kezdek. Mi jön most?
- Emeld meg a csípőd. – Gondolkodás nélkül teszem, amit kért, hiszen bármit megtennék neki, érte, most meg pláne. Nem érdekel, hogy zavaromban elvörösödöm, hiszen már meztelen vagyok.
Amit rögtön elfelejtek, különösen a zavart, hiszen mikor megérzem az érintését ott, ívbe feszül a testem és felnyögök. Az ajkai most a combomnál vannak, de ahogy halad felfelé, aztán a nyelvével érinti azt, amit korábban csak az ujjaival, nem bírom. Az eddiginél hangosabb nyögés szakad ki belőlem, hiszen már az ajkai között vagyok. Teljesen!
- Aahhh… Julian… - Semmi más nem jut eszembe, most csak mi ketten vagyunk. Csak a teste, a neve… de annyira intenzív, ahogy a szájában vagyok, hogy nem tudok hova lenni. A hangomat sem tudom visszafogni, a hajába túrok, hogy valami kapaszkodót találjak, a testem meg remeg az érzéstől. Annyira, hogy hirtelen robban ki minden, szinte már csak azt érzem, hogy megtörtént. Én… Én Julian szájába…
De ahogy mellém fekszik és érzem, hogy nem haragszik, hanem simogat és velem maradt, megnyugszom. Nem baj, hogy…hogy oda.
- Gyönyörű vagy, amikor elélvezel. – Elpirulok, majd szavak helyett felnyö9gök ahogy mozdulok. Még mindig érzem, hogy a testemben száguldozik az érzés.
- Julian… - Meg kell kérdeznem. Ő még… ő nem élvezett el.
- Hm?
- Te még nem… Én is… lehet?
Nem is tudom igazán, hogy tényleg tudnám-e, vagy csak úgy… de. Megpróbálni meg szeretném, de talán még korai… nem tudom mit tegyek! De ő megint tudja. Megfogja a kezem és odavezeti. Bele a nadrágjába, én pedig hozzáérek és felnyögök az érzésre. Sokkal nagyobb, mint az enyém! Ez… így hogy fog beférni oda? A gondolatra is elpirulok, de ahogy mozdítja a kezét a kezemen, felveszem az ütemet és én folytatom egyedül, figyelve közben az arcát, hogy mennyire szép. Miattam ilyen szép most, és miattam… miattam, most tényleg én érez hozzá és ettől fog elélvezni.
Meg is történik hamarosan, nekem pedig nincs ellenemre a dolog, hogy a kezemre élvez. Tetszik… hogy ezt én okoztam. Ez jó érzés.
- Jó volt? – kérdezem.
- Varázs ujjaid vannak. – Szóval jó volt. Ennek örülök, így hozzá kuporodok és csókot kérek, amit meg is kapok, de aztán eszembe jut megint, hogy hogy fog beférni…?
- Julian?
- Mondd.
- Öm… Szóval… Ha majd mi ketten…  Ho-hogyan foglak… befogadni? Mert nem… nem kis méretű vagy…
Ahogy kijön, még zavaróbbnak érzem, miközben mondtam. Nem is zavaró, zavarba ejtő, de ő most is ellazít, ahogy a fenekemre simít. Először meglep, de aztán… aztán megint jó.
- Ne aggódj, mire oda kerül a sor, már hozzá foglak szoktatni. – Egy ujjat érzek bekíváncsiskodni, és bár most még szokatlan, bízok benne. Tudom, hogy nem bántana.
- Fájni… fog?
- Ha jól csináljuk, akkor nem. – Az ujja ott simogat, ahol majd belém fog hatolni. Idegen az érzés, kicsit kellemetlen, hogy… de ő Julian. Ő nem akar nekem rosszat és soha nem bántana engem. Tudom. – Teljesen el foglak lazítani, az ujjaimmal kezdjük majd, ha azok már könnyedén kitöltenek, akkor jöhet majd a következő lépcső. Először talán kicsit feszíteni fog téged, de nagyon fogok igyekezni, hogy ne fájjon.
Igen. Tudtam, hogy valami ilyesmit fog mondani, hiszen nem bántana. Ő engem soha nem bántana és ez nagyon jó érzés. Tudni, hogy számíthatok rá… adok is egy csókot, hogy valahogy levezessem a bennem feltolódó érzelmeket.
- Vegyem el a kezem?
- N-ne. Jó érzés…

Simogat, én egyre közelebb húzódok hozzá, és a mellkasát kezdem érinteni.
- Szeretem a mellkasodat - nézek fel rá mosolyogva. - Meg a hasadat is. Meg az arcodat is… - Közelebb hajolok hozzá, ő pedig nem veszi el a kezét. - Julian… fel fogok izgulni… - suttogom a nyakába, de csak kuncog egyet, majd szabad kezével az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Az ajkai az enyémekhez érnek. Rsajta még van alsó, így elkezdek ficeregni, hogy beakasztva az ujjam, lentebb húzzam rajta, még ha nem is tudom teljesen. Megemeli magát, majd egyik lábát fentebb húzza, így gond nélkül letolom és elkezdek hozzá simulni.
Így… nadrág nélkül rögtön intenzívebb minden. Nyögve hajtom a fejem a vállára, de a csípőmet nem tudom megállítani. Külön növeli az egészet, hogy az ujja ismét a fenekemnél van, hiszen amíg levette az alsót, elvette onnan. De most megint, és ahogy elöl is meg hátul is érzem, az elmondhatatlan.
Olyan, mintha pillanatok telnének el addig, hogy elélvezzek, majd utánam nem sokkal pár lökéssel később ő is. Rajta fekve szuszogok, majd amikor rájövök, hogy talán nehéz vagyok, inkább mellé fekszem és olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak tudok. Szeretnék mondani valamit, talán el is kellene mennem zuhanyozni, de annyira elönt a fáradtság, hogy már csak arra van erőm, hogy a fejem a vállára hajtva elaludjak.



 

Másnap korán kelek, korábban, mint ő, de ez nem is baj. Kimászok mellőle, nyomva egy puszit az arcáéra, amit egy morranással reagál le,majd megfordul és alszik tovább. Meztelen vagyok, így felkapom az alsómat legalább. Nagypapi tuti ébren van már, így sunnyogva haladok a fürdőig, de még szerencse, hogy vittem a ruháimat és fel tudok öltözni. Amikor kész vagyok még visszalépek és egy tiszta törülközőt teszek a szék karfájára, hogy ha felkel, ő is tudjon menni, és nem tudom, hogy hozott-e magával vagy nem.

Ahogy a konyhába érek és rám pillant nagypapi, megmerevedek. A tekintetéből látom, hogy… hogy valamit tud, és azt hiszem, hogy talán túl hangos voltam….? Zavaromban kapkodni kezdek, de mellém lép és elkapva a kezem, a szemembe néz.
- Semmi baj, Chi - nyugtat meg mosolyogva. - Én is voltam fiatal. És ma már nem is zavarlak titeket - mosolyogja.
- É… én… én sütök neked apró kekszet elvinni.
- Rendben - mondja, majd kapok a homlokomra egy puszit és olyan jelszóval, hogy elintéz Tommal mindent, hogy a lehető legkevesebbet zavarjon minket, elsiet. Sóhajtok, majd úgy döntök, erről egy szót sem szólok Juliannek. Inkább összepakolok egy tálba egy kis maradék husit és kiteszem a teraszra, hogy ha Hádész visszatér a felfedezésből, tudjon enni.

Pakolok, teát főzök, reggelire tojásrántottát készítek, majd a hűtőn meglátom az értesítőn, hogy nagypapiért ötre jönnek, így elkezdem a kekszeket is. Elég sokat tervezek, hogy nekünk is maradjon, ételt úgysem visz magával, csak ezt a kis rágcsálnivalót.
Gyorsan elkészül a tészta, így mire Julian leér, már sül az első adag, pedig nem is aludt sokáig. A rántotta már készen is van, még pont meleg. Hallom, hogy közeledik, így nem ijedek meg, amikor mögém lép és átölel.
- Jó reggelt - simítok a kezére.
- Neked is. - Érzem az illatán, hogy már lezuhanyozott. Megfordulok a karjai között és az ajkához hajolok, de ő ér el előbb engem. A lényeg így is az a hihetetlenül kellemes csók, amit váltunk. Szeretek vele csókolózni… meg mást is.
- Már tálalom is a reggelit - mosolygok rá. Elenged és segít nekem, de közben kérdez.
- Mai terv?
- nagypapit ötkor viszik el. Mit szólnál, ha én készítenék vacsorát és sütném a kekszet, te pedig… - Beharapom az alsó ajkamat. - Te pedig keresnél az interneten valami néznivalót estére… - A tekintete furcsa lesz, így megijedek, és magyarázkodni kezdek. - Mármint csak ha van kedved! Mert ha nincsen, nekem az sem baj, hidd el, nem fogok haragudni és nem is lesz semmi baj belőle! - hadarom gyorsan.


louisMayfair2014. 05. 24. 11:40:51#29991
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak


Finoman megcsókolom hívogató, édes ajkait, ujjai körbejárják és felfedezik a felsőtestem, szinte cirógatás az egész. Érzem, hogy jobban hozzám simul, lábait kinyújtja és átfonja velük a testem. Élvezem a bátorságát, örülök, hogy bízik bennem, szépen lassan akarom vele megismertetni a gyönyöröket, hogy hozzá tudjon szokni. Lepillantok az arcára és mézédes ajkait akarom duzzadtra csókolni, az illata bekúszik az elmémbe és, mint valami afrodiziákum, felkorbácsolja a szenvedélyem. Ujjaimmal arcára simítok, finom bőre, mint a bársony. Birtoklóan csókolom meg, akarom őt, minden porcikáját, a magaménak akarom ezt a kedves szépséget, aki olyan gyengéden viszonozza a szeretetet.
- Ju… Julian… - nyögi a nevem, és tudom, hogy felizgult, ahogy én.
- Mit szeretnél, Chi? – kérdezem.
- Nem tudom. Fogalmam sincs, de azt nagyon - néz rám és halvány mosoly terül szét az arcán. Nem tudom, mit tervez, de aztán hátradönt és fölém hajol. A lélegzetem is elakad egy pillanatra, de engedem neki, hadd irányítson.
- Mire készülsz? – végigsimítok arcán cirógató mozdulattal.
- Csak… - nem válaszol, viszont hozzám dörgölőzik, majdnem úgy, mint a hintaágyon. Elmosolyodom magamban és élvezem, ahogy felbátorodva teszi meg ezt az első lépést. Nagyon jó, ösztönösen tudja, hogy mit tegyen, bízik bennem, hogy megtegye velem és jól is csinálja. Nem kell rögtön beleugrani a mély vízbe. Nekem pedig van türelmem. Élvezkedve hallom nyögdécseit, fejét mellkasomra hajtja, kezemmel a derekára simítok, ajkaimmal pedig a nyakát kezdem csókolgatni. Olyan finom a bőre, egész testét tudnám csókolgatni.
- Julian… - nyöszörgi - Nagyon jó… - suttogja, én pedig nem bírom ki és én is mozdítom a csípőmet, kezeimmel pedig testén barangolok. Hirtelen elhajol tőlem, amit nem tudok mire vélni.
- Várj – szuszog.
- Mi a baj? – feltámaszkodom a könyökeimre és úgy nézek rá. Talán megijedt valamitől?
- Nagypapa holnap este fog elmenni – suttog, mintha ez nagy titok lenne. - Szóval… én… ha akkor… mármint… Ezt nem csinálhatjuk alsó nélkül? Csak hogy… ha jobb lenne, nem?
Nem igazán értem, hogy miről is van szó, most szeretné alsó nélkül, vagy holnap? Eléggé fel van izgulva és nem volna jó, ha az alsójában menne el. A szívem őrülten ver a mellkasomban, minden erőmet próbálom visszafogni, hogy ne dugjam meg alsón keresztül, ő pedig ilyeneket mond. Nyögve hátra hanyatlok a matracba.
- Édes Jézus… Megőrjítesz, ha ilyeneket mondasz. – nevetek fel egy kicsit, rámosolygok és átkarolom testét, úgy fordítom magam alá. Lábai szétnyílnak, én pedig közéjük kerülök, szinte áhítozom a forróságra, amit adni fog majd nekem.
- Julian? – kérdez, nyilván nem érti az előbbi mondatom. Az arca kipirult, a szája csókra csábít,
- Dőlj hátra és élvezd. – csókolom meg ajkait, aztán a nyakát borítom be csókjaimmal.
A pólója aljába akasztom az ujjam és felhúzom a mellkasáig. Felsóhajt, és a teste vágyakozva remeg meg. Gyönyörű az egész fiú, ahogy van. Még szerencse, hogy nagykorú.
Ajkaimmal végigcsókolom a kulcscsontját, lejjebb ereszkedve pedig eljutok rózsaszín, kemény mellbimbójához. Arra is nyomok egy csókot, nyelvemmel körbesimítom, aztán beszívom és finoman szopogatom. Édesen nyögdécsel alattam, a testét hozzám dörgöli, ujjaival a hajamba túr, és én ezt nagyon élvezem. Elhúzódom bimbójától pár centire és ráfújok a nedves felületre, amitől csak még jobban megremeg. Áttérek a másik mellbimbójára, ami még érzékenyebb neki, a reakciói ezt mutatják. Egy apró izzadtságcsepp gördül le a mellkasán, fut a köldöke felé, mire lenyalom bőréről. Mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, ujjaimmal végigcirógatom az érzékeny zónákon. Belecsókolok a köldökébe és ujjaim beakasztom az alsójába.
- Emeld meg a csípőd. – kérem, mire vágytól ködös szemekkel meg is teszi.
Könnyedén húzom le róla az anyagot és simítom le a lábairól, hogy aztán a padlóra dobjam. Az arca hasonlít a pipacsra, vagy a legérettebb paradicsomra a kertből, az élvezetektől talán még szégyenlősködni is elfelejtett. Kívánom minden érzékszervemmel.
Kezemmel lassan simítok végig ágaskodó szerszámán, mire egy érzéki nyögést csalok ki belőle. Lábai megremegnek mellettem, végigsimítok a combján és a térdhajlatától kezdek el haladni felfelé a belsőcombján a csókjaimmal. Kezeivel a lepedőbe markol, kéjesen nyöszörög, férfiassága pedig kő kemény. Amint oda érek a számmal végignyalok rajta, mint egy nyalókán. Teste megfeszül, de még nem élvez el. Megnyalom a szám és szépen be is kapom őt. Lassan fogadom be az ajkaim közé, Chi pedig összeszorított szemekkel nyög az érzésre.
- Aahhh… Julian… - pihegi a nevem, vágyakozva, de félénken.
Válaszképp megszívom és egy szenvedélyesebb nyögést váltok ki belőle. Eleinte lassan emelgetem a fejem, fel és le, aztán egyre gyorsabban, a teste tekereg a kéjtől, ujjaival a hajamba tép, felmordulok és erősebben szívogatom a számmal.
Nem is kell sok, a teste teljesen megfeszül, a számat pedig elönti a forróság. Lenyelem élvezetét és kiengedem a számból elernyedt férfiasságát, megtörlöm az ajkaim, aztán felkúszok hozzá, hogy láthassam az arcát. Lustán simogatom hasát, míg az orgazmus utáni mámorító érzésből összeszedi magát.
- Gyönyörű vagy, amikor elélvezel. – mosolygom rá, de csak egy szégyenlős nyögést kapok válaszul.
A farkam fájdalmasan kemény az alsóban, de igyekszem lecsillapítani. Nem akarom egyből többnek kitenni Chit, bármennyire is kívánom.
- Julian… - néz fel rám csillogó szemekkel.
- Hm? – simogatom továbbra is bőrét.
- Te még nem… - pirul és lesüti a szemeit. – Én is… lehet?
Kicsit meg kell erőltetnem az agyamat, hogy értsem, mire gondol, de aztán beugrik. Elmosolyodom, megfogom a kezét, kézfejére csókot nyomok és lassan levezetem a nadrágomba. Nem kell rögtön a száját használnia, a keze is éppen eléggé megteszi. Tenyerét és ujjait rásimítom a farkamra a nadrág alatt. Chinek elakad a lélegzete, ahogy ágaskodó férfiasságom érinti. Kis útjelzőként rákulcsolom ujjait, és lassan mozgatni kezdem, fel és le. Mikor végre felbátorodik, elveszem a kezem, és én is felsóhajtok az érzésre. Az érintése a farkamon, lenyűgöző, csillagokat látok tőle. Kíváncsisága hajthatja, mert erősebben kezd el masszírozni, én pedig reagálok rá. Varázsujjai vannak, mert nekem sem kell sok, hogy nyögve elélvezzek. Lihegve borulok el a párnán, hogy csitítsam a szívverésem és a légzésem, Chi pedig kihúzza kezét a nadrágomból, tenyerén és ujjain az élvezetemmel.
- Huhh…
- Jó volt? – kérdez félénken és pipacs pirosan, de én csak bólintani tudok.
- Varázs ujjaid vannak. – vigyorodom el, ez neki is tetszik, mert hozzám bújik egy csókra.
- Julian? – kezdi bátortalanul, de hősiesen.
- Mondd. – fordítom felé az arcom.
- Öm… Szóval… Ha majd mi ketten… - rettenetes kínban van, és én nagyon élvezem. – Ho, hogyan foglak… befogadni? Mert nem… nem kis méretű vagy…
A farkam mérete átlagos, nem kicsi, de nem is nagy, épp akkora, hogy ki tudjam elégíteni a partnereimet. A kezemet lesiklatom a fenekére, és cirógatni kezdem.
- Ne aggódj, mire oda kerül a sor, már hozzá foglak szoktatni. – felelem és mutatóujjam besiklik félgömbjei közé, teste megfeszül egy pillanatra.
- Fájni… fog? – kérdez kicsit félve.
- Ha jól csináljuk, akkor nem. – mutatóujjammal simogatni kezdem bejáratát, csak lassan, apró simítások fel és le. – Teljesen el foglak lazítani, az ujjaimmal kezdjük majd, ha azok már könnyedén kitöltenek, akkor jöhet majd a következő lépcső. – magyarázom neki, az arca forró és vörös, de a tekintete vágyakozó. Megremeg mutatóujjam simogatásába. – Először talán kicsit feszíteni fog téged, de nagyon fogok igyekezni, hogy ne fájjon.
Chi arcomhoz hajol és kapok egy félénk csókot.
- Vegyem el a kezem? – szabad ujjaimmal megmarkolom fenekét, felnyög, de nem ellenkezik.
 
- N-ne. Jó érzés… - sóhajt és hozzám bújik. Szabad karommal átölelem, míg a másik kezemmel továbbra is lent simogatom a kényes területen.


Rauko2014. 05. 18. 11:49:31#29949
Karakter: Phoenix Chi Turner
Megjegyzés: ~ Louisnak


- Na, ha most szemét akarnék lenni, azt mondanám, aludni.
Meglepetten, kicsit talán ijedten nézek rá. Hát, ha aludni akar akkor oké, bár én azért… nem is tudom. Ahogy viszont felnevet tudom, hogy nem gondolta komolyan. Kapok egy csókot is, de utána elkomolyodik az arca.
- Chi, valamit meg kell veled beszélnem, mielőtt bármit is elkezdenénk. Tudom, hogy ez hogy megy, neked én leszek az első férfi az életedben, és ez nagy megtiszteltetés, igen, de tudom mivel jár. Ragaszkodni fogsz hozzám, túlságosan is, az első szerelemben mindig azt képzeljük, hogy a sírig tart, házasság, rögtön összeköltözés, de ez nem így megy. Ha meg fogjuk tenni, akkor lehet, még évekig ingázni fogok közted és a lakásom között… Elő fog fordulni, hogy nem találkozunk egy hétig a munka miatt, vagy bármi más miatt és nem akarom, hogy csalódj. Meg tudod érteni ezt? És ha évek múlva, HA a kapcsolatunk még működik, akkor talán összeköltözhetünk, de a lakásom soha nem adnám fel, mert kell egy biztos pont. Mi van, ha rám unsz, vagy én unok rád? Kemény szavak, de megtörténhet, a világ nem egy tündérmese… - Nyelek egyet. Nem vagyok buta, hogy másra számítottam volna. Persze, jó lenne együtt élni, de ő nem adná fel az életét értem most még, ahogy…. ahogy talán én sem, hiszen amit szeretek, az itt van.
- Én… Értem, hogy mit akarsz mondani… És azt hiszem, megértem… De nem lehetne, hogy a kétségeket elhagyjuk…? Úgy értem, tudom, hogy az élet néha kegyetlen dolgokat művel… Tudom, milyen elveszíteni valakit és… Ha attól félsz, hogy nem élném túl a szakítást később… akkor tévedsz. - Erős vagyok, nem egy kislány, akinek bármivel fájdalmat lehet okozni. Eddig is éltem, és ezután is fogok, ha kell vele, de… de nélküle is, hiszen nem vagyok egyedül.
- Nem akarok neked fájdalmat okozni… - jegyzi meg. A hangja őszinte.  
- Nagypapi beszélt veled, igaz? – kérdezem, miközben a nyakamat csókolja. Felemelkedik, és a homlokát az enyémhez dönti.
- Félt téged…
- Csak… Hadd, érezzelek, Julian… - Most nem akarok mással foglalkozni, csak vele és velem. Semmi sem érdekel. Önző dolog, de most csak ő és én vagyunk. – Te jó ember vagy, pont o-olyan férfi akivel én… akivel sz-szeretkezni akarok. –Bár… nem tudom, hogy kész vagyok-e rá most rögtön, így mély pír kúszik az arcomra.
- Tudod mit? – Felültet. – Érints meg és fedezz fel. – Megfogja a kezem, és az ajkaihoz vezeti. Hangosan veszem a levegőt, ahogy a tenyerembe csókol, majd a szíve fölé vezet.
- Hű, hogy ver a szíved… - suttogom. Szinte érzem…bár az enyém sem ver kevésbé.
- Nos, megemeled a vérnyomásom.

Ahogy az ajkai az enyémekhez érnek, szinte nem is én parancsolok az ujjaimnak. Már csak az érdekel, hogy a számon érezzem az övét, az ujjaim alatt pedig a bőrét… az izmait… a testét. Nem vad semmi, minden érintés finom, hiszen most simogathatom először ott, ahol akarom, és már attól nagyot dobbant a szívem, hogy ledobta a pólóját. A csók közben picit közelebb kúszok és a teste mellett kinyújtom a két lábam, majd azt is köré zárva ölelem. Pedig tudom, nem menne sehova, de olyan jó mindenhol ismerni és érinteni őt.
Ahogy véget ér a csók, picit elhajol, így az arcát is megsimogathatom.
Mindene annyira szép. Soha… soha nem láttam még annyira szép férfit, mint ő. Arányos, csodálatos. És… és ő engem akar? Mit akarok egy ilyen tökéletes embertől? A nyomába sem érek.
Nem tudom, hogy látja-e az arcomra kiülő felhőket, vagy csak olvassa a gondolataimat, de a következő pillanatban finoman megérinti az arcomat és közelebb hajol. Megcsókol, de ezúttal úgy, hogy elszállnak a kétségeim. Nem finomkodva, nem lágyan, hanem birtoklóan. Érzem a csókból, hogy hol a helyem és az most mellette van.

Percekig csak simogatom őt és csókolózunk, de kezd sürgetőbb lenni a dolog…
- Ju… Julian… - nyögöm a nevét. Már feszül a nadrágom, és az övé is.
- Mit szeretnél, Chi? - kérdezi mosolygós hangon.
- Nem tudom - ismerem be. - Fogalmam sincs, de azt nagyon - nézek rá és egy halvány mosoly szalad át az arcomon. Épp kezdenék azon elgondolkodni, hogy milyen furcsa lenne, ha most én őt szájjal, vagy kézzel, de aztán eszembe jut a hintaágy. Azt merem. Abban semmi félelmetes nem volt, ahogy ő csinálta és végülis most is itt van.
Lassan döntöm hátra, és fölé hajolok.
- Mire készülsz? - simít végig az arcomon.
- Csak… - Nem tudom, mit mondjak, azt se tudom, hogy ennek a dörgölőzésnek van-e neve. Így inkább csak előre mozdítom a csípőmet, hogy az alsón keresztül találkozzon az övé és az enyém. Nyögve hajtom a fejem a mellkasára, ahogy aztán még egy kicsit lökök.  Nem fájdalmas, ahogy összeérünk, lágy és olyan, mintha minden érzékem ott összpontosulna. Pláne, amikor a kezei a derekamra siklanak, ajkai pedig a nyakamra.
- Julian… - nyöszörgöm. - Nagyon jó… - suttogom rekedten, akadozva. Ő is segít, mintha a lökéseim elébe menne, így még intenzívebb minden, közben pedig a kezei ott vannak mindenhol.
Aztán egyik pillanatról a másikra eszembe jut valami. Hirtelen hajolok el.
- Várj - szuszogom.
- Mi a baj? - kérdezi, és a könyökére támaszkodva hajol fel.
- Nagypapa holnap este fog elmenni - suttogom. - Szóval… én… ha akkor… mármint… - nyekergek. - Ezt nem csinálhatjuk alsó nélkül? Csak hogy… ha jobb lenne, nem?

 

 


louisMayfair2014. 05. 15. 21:24:38#29939
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak


Chi jókedvűen nevet a nagyapjával, miközben én ádáz harcot vívok a kakassal.
- Jaj, megszakadok - kiált fel az öreg. - Chi, menj és segíts neki, mert már fáj a hasam – Nekem meg mindenem!!!
Megvárom, ahogy Chi elhessegeti a bottal a kakast a kis karám felé, majd bezárja.
- Gyere - lépek ellém és megvárja, míg leérek. - Így a legegyszerűbb.
Figyelem a technikáját, ahogy odasomfordál az etetőhöz, majd lábánál csípi el a tollas jószágot.
- Így könnyű – morgom, de Chi egy puszival igyekszik kiengesztelni.
- Chi, intézd el a kisasszonyt, mi addig megiszunk egy sört, már ha meghívhatlak, fiam – kacsint felém az öreg, én meg Chire pillantok, nem igazán értem a dolgot, de bólintva elfogadom és utána megyek.
 
A nappaliban már kapom is a mézsört, ugyan jobban szeretem ami rendes alkoholos sör, de ez is megteszi. Nem utasíthatom el az öreg meghívását, mert a végén még ki tudja, mivel tréfál még meg!?
- Jobban vagy?
- Tessék? – kapom fel a fejem a gondolataimból.
- Azt kérdeztem, hogy jobban vagy-e?
- Ha ezt azért kérdezed, hogy ne haragudjak a kis tréfákért… - csóválom a fejem, de felsóhajtok. – Igen, jobban, köszönöm.
- Nem való neked a vidéki élet. – csóválja a fejét megértően.
- Hát dolgozni nem is. – értek vele egyet.
- Ez így is van jól. – bólogat. – Ugye tudod, hogy Chi még szűz?
Sikeresen félrenyelem az aktuális kortyot a sörből.
- Igen, khhhh… Tudom. – köhécselek, de visszanyerem a hangom. – Nem is akarok tolakodó lenni…
- Te vagy az első férfi az életében, ugye tudod miken járhat majd a buksija? Amint lefeküdtetek, már azt fogja tervezni, hogy összeköltöztök, stb.
- Hát, arra azért várnia kell… - csóválom a fejem. – Tudom, hogy ha én vagyok neki az első, akko nagyon fog kötődni hozzám, ha pedig később úgy alakul, hogy nem tudok vele lenni, vagy ő velem, akkor fájdalmat okozok neki, ez valamilyen formában elkerülhetetlen… - őszinte vagyok.
- Ezt mondd el neki is, mielőtt még jobban magadhoz csábítgatod. Nem vagyok a kapcsolatotok ellen, örülnék, ha melletted lenne boldog, szüksége lesz valakire, ha én már nem leszek. De érted is aggódom, mert jó ember vagy. Neked is van sötét oldalad, depresszió, kimerültség, elfojtott düh és harag a sors ellen…
- Nem ismersz engem. – jelentem ki hirtelen fagyosan.
- Nem, de emlékeztetsz valakire, aki ugyanilyen volt.
- Nem akarom tudni, ki volt az. – kortyolok a sörből.
- Csak beszélgess el Chivel. Fel kell készülnie, hogy nem olyan biztos a közö jövőtök. Kicsit butus ebben a tekintetben… - dörzsöli ráncos arcát. – De kedves, gondoskodó és arany szíve van. Ne törd össze.
- Nem akarom. 
Abba hagyjuk a csevejt, mert halljuk Chi lépteit. Fel is bukkan, ahogy átlibeg a nappalin, a konyha felé.
- Gyors voltál – nézek rá, és elpirul… igaza van a nagyapjának.
* * *
Estefelé Chi megy először zuhanyozni, addig én kicsit Hádésszal is foglalkozom. Bekönyörgöm az öregnél a nappaliba, mivel lakásban tartom, de megengedi és a kutya a kényelmes szőnyegen terpeszkedik el egy alapos mancsmosdatás után. Én is lezuhanyozom, egy tiszta pólóba és naciba bújva megyek a szobájába. Az ágyon ül és elkapja a fejét.
- Zavarban vagy? - ülök le mellé.
- E… egy kicsit – ismeri be. – megérintem az arcát és magam felé fordítom, hogy rám nézzen.
- Nem kell. Nem lesz semmi baj. Tudod, bizalom.
- Nem félek! Tudom, hogy semmi olyat nem tennél, ami nekem nem lenne jó. Csak… csak ez az első, hogy én… valakivel…
Egyik ujjam a szájára nyomom, hogy maradjon csendben és lassan eldöntöm az ágyon, aztán fölé magasodom.
- Mit szeretnél csinálni? – nézek le rá. Olyan gyönyörű alattam…
- A… azt amit te, legyen az bármi is. – ezen elmosolyodom.
- Na, ha most szemét akarnék lenni, azt mondanám, aludni.
Az arcát látva kicsit felnevetek. Adok az ajkaira egy csókot.
- Chi, valamit meg kell veled beszélnem, mielőtt bármit is elkezdenénk. – komoly vagyok és remélem ő is az lesz. – Tudom, hogy ez hogy megy, neked én leszek az elsp férfi az életedben, és ez nagy megtiszteltetés, igen, de tudom mivel jár. Ragaszkodni fogsz hozzám, túlságosan is, az első szerelemben mindig azt képzeljük, hogy a sírig tart, házasság, rögtön összeköltözés, de ez nem így megy. – sóhajtok egyet. – Ha meg fogjuk tenni, akkor lehet, még évekig ingázni fogok közted és a lakásom között… Elő fog fordulni, hogy nem találkozunk egy hétig a munka miatt, vagy bármi más miatt és nem akarom, hogy csalódj. Meg tudod érteni ezt? És ha évek múlva, HA a kapcsolatunk még működik, akkor talán összeköltözhetünk, de a lakásom soha nem adnám fel, mert kell egy biztos pont. Mi van, ha rámunsz, vagy én unok rád? Kemény szavak, de megtörténhet, a világ nem egy tündérmese…
- Én… Értem, hogy mit akarsz mondani… – feleli halkan, pár pillanatnyi csend után. – És azt hiszem, megértem… De nem lehetne, hogy a kétségeket elhagyjuk…? Úgy értem, tudom, hogy az élet néha kegyetlen dolgokat művel… Tudom, milyen elveszíteni valakit és… Ha attól félsz, hogy nem élném túl a szakítást később… akkor tévedsz.
Szavaira elmosolyodom, fájdalmas mosoly ez, mert igen, ez így van, de attól még tisztáznunk kellett. Lehajolok hozzá és megcsókolom, Ő pedig készségesen viszonozza.
- Nem akarok neked fájdalmat okozni… - mondom, hisz ezért vagyok végig őszinte. A nyakát csókolgatom, amit annyira szeret és apró sóhajokkal jutalmaz.
- Nagypapi beszélt veled, igaz? – kérdezi hirtelen, én meg a homlokához döntöm a sajátom.
- Félt téged… - felelem gyengéden.
- Csak… Hadd, érezzelek, Julian… - pirul fülig, de a teste vágyik rám. – Te jó ember vagy, pont o-olyan férfi akivel én… akivel sz-szeretkezni akarok. – nyögi ki, nekem meg fájdalmasan szűkké válik a libidóm.
- Tudod mit? – felhúzom, ülő pozícióba, majd leveszem a pólóm, immár csak egy rövidgatya van rajtam. – Érints meg és fedezz fel. – megfogom a kezét és számhoz emelve a tenyerébe csókolok, aztán mellkasomra vezetem, pont a szívem fölé.
- Hű, hogy ver a szíved… - ámul.
 
- Nos, megemeled a vérnyomásom. – mosolygom, ahogy ismét ajkaira tapadok. Ez annyira eltereli a figyelmét, hogy a teste önálló életre kel, kezei ösztönösen kezdik el bejárni felsőtestem.


Rauko2014. 05. 15. 12:01:43#29936
Karakter: Phoenix Chi Turner
Megjegyzés: ~ Louisnak


- Kedves az ajánlat… - Nem felel azonnal. – Gondoltam rá, hogy szabadságot kérek. Túl sokat dolgoztam az elmúlt időben, és Hádésznak is jót tenne egy kis friss levegőt szipákolni a porszívójával.
- Hát, van neki elég hely - felelem nevetve. Ez a hasonlatkifejezetten vicces volt! - Bőven futkározhat a farmon.
- Azt hiszem, megpróbálok itt eltölteni egy pár napot. Ha mégis magányra vágyom, majd haza megyek. De akkor át kell hoznom némi cuccot.
- Menj csak. - Hirtelen eszembe jut valami, így gyorsan közlöm is, mielőtt megint elfelejtem. - Ó, a fürdőben maradt az egyenruhád… Nem akartam turkálni benne, ezért nem mostam ki.
- Tudod, most piros pontot szereztél nálam. Szeretem, ha tiszteletben tartják a dolgaimat. Köszönöm.
- Természetes – pirulok el.

Ő elmegy, én meg úgy döntök, hogy husit fogok rántani, az elég lesz majd enni, vacsorára talán, vagy nem is tudom.  Már majdnem eltelik az egész délután, mire visszaér. Az ablakból látom, hogy nagypapival beszélget, aki be sem jött egész nap. Bele sem merek gondolni, hogy milyen csínt eszelt ki Julian ellen megint.
Ahogy beér, mosolyog, azt hiszem, rajtam.
- Megjöttél? Mi az?
Megmutatja, hogy az orrom csupa liszt, így gyorsan le is törlöm.
- Tyúkot kell fognom. – Hogy… Mi?
- Tyúkot fogni?
- Azt. - Nagypapi!
Nem merek felnevetni, de azért szólok neki, hogy menjen a szobámba és pakoljon ott,. úgyis egy szobában lakunk majd, amíg itt van.

Alig fél óra telik el, mire ő kint van, már a tyúkudvaron, én meg elindulok utána. nagypapi a kerítésnél vigyorog.
- Julian vigyázz a… - Kakasra…. hiszen én már látom, hogy ő látja Juliant, és nem fog neki örülni.
- Jujj! – Felugrik az egyik ól tetejére és onnan szemléli az ideges kakast.  – Mi a ló…?!?!?
- Elfelejtettelek figyelmeztetni Bestiára. – Nagypapi!
- Bestia?!
- Így hívjuk a kakast.
- Meg tudom érteni.

Nem tudom visszatartani a nevethetnékem, ahogy kedvesem a tetőn kucorog, előtte a megvadult kakas, nagypapi meg olyan jóízűen nevetgél. Én is felnevetek, de lassan rájövök, hogy segítenem kellene Juliannek, de nem teszem meg rögtön. Nézem őt, hiszen annyira… aranyos. Olyan jól áll neki ez is. Igaz, hogy most nem egy erős és kemény férfi látszatát kelti, ahogy kézzel és lábbal próbálja úgy elhessegetni a kakast, hogy ne csípje meg közben. Most inkább édes.
- Jaj, megszakadok - kiált fel nagypapi jókedvűen. - Chi, menj és segíts neki, mert már fáj a hasam - ütögeti meg nagypapi a vállam, én pedig elindulok. Kinyitom a kaput, de Bestia nem foglalkozik velem azonnal, így van időm kinyitni a külön neki kialakított kis kennelt, amibe bezárjuk, ha tyúk kell. Felkapom a botot, amivel terelgetni kell, és ahogy közelebb lépek, már észre is vesz és nekem szalad. A bottal elhessegetem, egyenesen beirányítva a kennelbe és bezárom rá a kaput.
- Gyere - lépek Julian mellé, és mosolyogva várom be. - Így a legegyszerűbb.
A etetőhöz lépek, lassan, halkan, és hirtelen kapok el egyet, nem a szárnyára menve, hanem a lábaira.
- Így könnyű - morogja Julian, de nincs jó kedve. Mosolyogva hajolok oda egy pusziért, hiszen nagypapa már elindult a ház felé, de legalábbis elfordult.
- Chi, intézd el a kisasszonyt, mi addig megiszunk egy sört, már ha meghívhatlak, fiam - kacsint visszafordulva kedvesemre. Ő rám néz, majd bólintva nagypapi után siet, én pedig mosolyogva nézem őket. Tetszik, hogy itt van…

A víz már forr, mire levágom a pipit, így gyorsan, a ház mögött meg is tudom kopasztani. Hádész nem bukkan fel, gondolom talált valami izgalmasabbat. Kárt úgysem tesz, okos ő.
Mikor végzek, és már csak meg kell mosni a hölgyet, elindulok befelé, nagypapit és Juliant pedig a nappaliban találom. Mézsö9r, nagypapi szereti, és nagyon gyenge utal, még én is kapok néha egy üveggel.
- Gyors voltál - néz rám kedvesem. Elpirulva mosolygok rá, majd megmosom a tyúkot, és vizet engedve beáztatom. Ma vacsira már van rántott husi, de holnapra remek lesz, ha kicsit megpárolom levesben, aztán megtöltve megsütöm.


* * *


Este én megyek esőnek zuhanyozni, és mire bejön, már az ágyon ülök. A szokásos rövidnadrágom és egy póló van rajtam.  Zavartan pirulok el a gondolatra is, hogy együtt fogunk aludni, és ahogy belép, szintén pólóban és rövidnadrágban, még jobban elpirulva kapok félre a fejem.
- Zavarban vagy? - ül le mellém.
- E… egy kicsit - ismerem be. - Hirtelen nagyon finom érintést érzem az arcomon, és alig hozzámérve tereléi magára a figyelmem.
- Nem kell. Nem lesz semmi baj. Tudod, bizalom.
- Nem félek! - jelentem be azonnal. - Tudom, hogy semmi olyat nem tennél, ami nekem nem lenne jó. Csak… csak ez az első, hogy én… valakivel…
Egy ujja az ajkaim elé kúszik, belém fojtva a szót, majd finoman hátradönt az ágyon.
- Mit szeretnél csinálni? - néz rám, de a hangja annyira mély és a szemei olyan nagyon csillognak, hogy pillanatokig szólni sem vagyok képes, csak nézem őt. Most annyira… most még szebb!
- A… azt amit te, legyen az bármi is - nyögöm ki végre. Igen. Akarom. Kétségbeesetten akarom. Azt sem tudom, hogy mit, de…

 

 


louisMayfair2014. 05. 14. 19:49:53#29934
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak


Chi felkacag, mire rásandítok, majd szerencsétlenül próbálom fejni szegény tehenet. Amint ráérzek a lényegre, egyre ügyesebben fejem, és a legvégére bele is jövök. Chi mellém lép és elveszi azt a vödröt.
- Nagyon ügyes voltál – néz rám és megsimogatja a tehenet. - nem gondoltam, hogy sikerül – vigyorog megint.
- Nos, én sem voltam biztos benne - nevet fel az öreg. - De ezt remekül megoldottad.
Figyelem, amint leakaszt a falról egy szerkentyűt és rácsaolja a másik tehénre. Csészealj méretűre kerekednek a szemeim.
- Az…
- Fejőgép – vigyorog az öreg. A bánatos békáját!!! - Így gyorsabban megvan.
Az állam a padlón koppan és az agyam is megáll egy pillanatra dolgozni. Még magamhoz sem tértem, mire Chi ragadja meg a kezem és kezd húzni kifelé.
- Tényleg jól csináltad – néz fel rám szépséges szemeivel.
- De ha volt gép… - kezdeném.
- Nagypapi huncutkodott, ne haragudj – tekintete bocsánatért esedezik, én pedig nem tudom, sírjak, röhögjek, vagy bosszankodjak? Végül a három keverékét egy halvány mosolyt engedek magamnak.
- Semmi baj. Új élmény volt. – De ezt még visszakapja az öreg!
- Így van! És remekül megoldottad! Cserébe csinálok neked sütit, ha megebédeltünk. Valami nagyon finomat

A konyhában leteszi azt az izét, amiről megtudom, hogy sajtár a neve. Elém lép.
- Szabad…? – mellkasomra teszi a kezét, a szívem fölé, és hozzám hajol.
- Kérdezned sem kell. – felelem.
Azonnal ajkaira tapasztom az ajkaimat. Nem vagyok vad, vagy követelőző, hanem gyengéd, mert annyi mindent tett értem, azt hiszem, ha nem vígasztalt volna hajnalban, már egy fának hajtottam volna, elkeseredettségemben. Csók után a mellkasomhoz simul, karjaimmal átfonom a testét.
- Tudod, nagypapi is ezért csinálta. Kedvel téged és úgy gondolta, jót fog tenni, ha nem gondolsz a rosszdolgokra. De… Meddig maradsz itt? Ha veszel ki szabadságot és van kedved, töltsd itt, de ha szeretnél egyedül lenni, én azt is megértem.
- Kedves az ajánlat… - gondolkodom el és tekintetem megállapodik a fali képen. – Gondoltam rá, hogy szabadságot kérek. Túl sokat dolgoztam az elmúlt időben, és Hádésznak is jót tenne egy kis friss levegőt szipákolni a porszívójával.
Felnevet, ahogy a kutyám orrát a porszívóhoz hasonlítom.
- Hát, van neki elég hely. Bőven futkározhat a farmon.
- Azt hiszem, megpróbálok itt eltölteni egy pár napot. Ha mégis magányra vágyom, majd haza megyek. De akkor át kell hoznom némi cuccot. – kezdetnek a ruháimat.
- Menj csak. Ó, a fürdőben maradt az egyenruhád… Nem akartam turkálni benne, ezért nem mostam ki.
- Tudod, most piros pontot szereztél nálam. – elmosolyodom. – Szeretem, ha tiszteletben tartják a dolgaimat. Köszönöm.
- Természetes. – szabadkozik.
 
Kicsit később már autókázom is haza. Otthon egy sporttáskába pakolok mindent, amire szükségem van, személyes dolgok, piperék, ruhák. Hádész izgatott, le sem tagadhatná.
- Jól van nagyfiú, most szépen szabadságoljuk magunkat.
- Vau!
Felnevetek a beleegyezés hallatán, majd viszem a táskát a kocsiba. Bemegyek az állomásra, hogy megmondjam a főnöknek, kiveszek egy kis szabadságot. Mivel összejött elég sok túlórám, ezért egy hetet kapok.
 
Visszaérve a farmra ugyanoda állok be a kocsival, de ahogy kinyitom az ajtót Hádész már ki is ugrik, rajtam keresztül.
- Lassabban, Hé! – kiáltok utána, mire megáll, visszanéz rám a bánatos kölyökkutya szemeivel. – Jól van, na, mehetsz. – intek, de amint leengedem a karom, már el is tűnik szem elől, csak egy porfelhőt hagyva maga után.
A fejem csóválva kiveszem a táskámat és felfelé indulok a teraszra. Az ajtóban majdnem bele is ütközöm az öregúrba.
- Áhá, visszajöttél, fiam?
- Igen, csak elhoztam a cuccaimat.
- Remek, remek, tehát meddig maradsz?
- Nem tudom, pár napig.
Bólogat, ahogy huncutkásan az állát simogatja, a szeme is gyanúsan csillog.
- Mondd, fiam… - kezdek félni. – fogtál már tyúkot?
- Tyúkot…? – pislogok, de gyanakodom. – Nem, de van egy olyan érzésem, hogy fogatni akar velem egyet…
- Tegezz csak. És igen, eltaláltad.
- De ha van erre egy korszerűbb módszer…? – pislogok sandán.
- Nincs, tyúkfogó masinát még nem találtak fel. Na! Öltözz át, aztán elkapsz egy tyúkot, vacsorára.
Félve megyek be a házba, és a konyhából összefutok szerelmes szívemmel is. Még a nózija is lisztes. Elvigyorodom, de nem szólok róla.
- Megjöttél? – mosolyog rám, de zavart a tekintete a vigyoromra. – Mi az?
Az orromra mutatok, pontosabban az orrom hegyére, mire a tükörbe néz. Felnevetve letörli magáról.
- Bocsi, sütök éppen.
- Tyúkot kell fognom. – vágom rá gyorsan, meglepett pillantás rá a válasz.
- Tyúkot fogni? – kérdez.
- Azt.
A szája elé teszi a kezét, mire legyintek. Nem akarom hallani.
- Vidd csak fel a szobámba. – mondja aztán félénken, nekem meg tetszik, hogy beenged a személyes légterébe. Adok érte neki egy puszit az arcára, majd felszaladok a lépcsőn a táskával.
 
Fél óra nem telik el, és már egy régi melegítőnadrágban, meg pólóban hajkurászok egy nyomorult tollaslabdát az ól környékén, de mire oda vetődöm, pont elugrik.
- Ne, ne, ne, ne fussál már el, hé!!! – kiabálok. – Te nyomorult kis tollaslabda! – puffanok megint a földön. Feltápászkodom, leporolom magamról a tyúk… mellékterméket. Fúj… – Kispárnát csinálok a tollaidból, ha elkaplak! – nekiiramodom, de a tyúk bevár, aztán az utolsó pillanatban ugrik egy hatalmasat és a csőrével esik nekem. – ÁÁÁ! Te kis rohadék! – passzolom el magamtól távolabb. Most már tényleg mérges vagyok és ismételten üldözőbe veszem.
Az öreg persze a kerítésen kívül áll és röhög, Chi pedig mellette fogja a fejét.
- Julian vigyázz a… - próbál figyelmeztetni, de nem jut el odáig, hogy kimondja a kakas szót. A szemtelen kapirgáló pernahajdernek nem tetszik, hogy az egyik hölgyikéjét kergetem, és mivel nem tűrheti szó nélkül, Ő ugrik a lábamnak.
- Jujj! – felugrom a legközelebbi tákolmányra, ami valami sufni tetőre hasonlít. – Mi a ló…?!?!?
- Elfelejtettelek figyelmeztetni Bestiára. – röhög az öreg.
- Bestia?! – kiáltok vissza, miközben próbálom elhessegetni a megvadult kakast.
- Így hívjuk a kakast.
 
- Meg tudom érteni. – morgom.


Rauko2014. 05. 13. 20:27:56#29932
Karakter: Phoenix Chi Turner
Megjegyzés: ~ Louisnak


- Maradj. – A szívem nagyot dobban. Tehát fontos vagyok neki és velem akar lenni. Ez… ez jó. Mellé fekszem, és helyezkedek egy kicsit. Amikor megtudom, hogy jól fekszem, bocsánatot kér, amiért rám tört.
- Pihenj egy kicsit. Hosszú éjszakád volt. – Suttogva beszélek és közelebb hajolok. Még egy ühümm-öt kapok válaszul, majd hirtelen kinyúl értem és magához ölel. Megszeppenek, de aztán lehunyom a szemeimet, hogy pihenhessek egy kicsit.

Kilenc körül ébredek fel. Nem kelek ki az ágyból azonnal, nem is nagyon tudnék, hiszen még mindig ölel, így nagyon közel vagyok hozzá. De van lehetőségem megnézni, ahogy alszik, és nagyon szép. Nyugodt és szép még így is. Majd fél órát nézem, mire mocorog egy kicsit és leveszi rólam a kezét, én pedig kipattanok mellőle. Mosolyogva nézem, ahogy ismét mély álomba merül, én pedig már megyek is zuhanyozni és átöltözni. A fürdőben megtalálom az egyenruháját, de nem merem kérdezés nélkül kimosni. Ha jónak látja, majd biztosan engedélyt ad rá, ha kérem, de a zsebeibe is be kell nyúlni, én meg aztán biztos, hogy nem fogok turkálni benne!


Nagypapát a teraszon találom, épp teázik. Megbeszéljük, hogy egy kis paradicsomos husit fogok csinálni, ahhoz pont van is bent minden.
Mikor már épp keverek össze minden hozzávalót, mert ugye egy pár perc és kész, meghallom a hangját.
- Szép vagy, tudod? – kérdezi, mire picit elpirulok. Jól esnek a  bókjai.
- Oh… izé… Felébredtél? – Mielőtt elé érnék, megszólal.
- Az mi? - zavartan nézek a kötényemre. Vörös, hát persze, a paradicsom. Ezt neki is elmondom és gyorsan le is dobom, hogy ne zavarja.
- Jót pihentél? Jobban érzed magad? Kérsz enni? – kérdezem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét. Buta voltam, le kellett volna vennem azonnal!
- Igen, igen és igen. Bevallom, nem pont így képzeltem az első „együttlétünket” az ágyadban. –Köldökig pirulok, ahogy eljut a tudatomig, hogy mit mondott.  Csak hebegek-habogok, de aztán folytatja. - Imádom, amikor zavarba hozhatlak!
- Látom, tényleg jobban vagy. – Őszintén mosolygok rá. Örülök, hogy jobban van, tegnap este ijesztő volt. – Ülj csak le. Már jobban is nézel ki.
- Köszönöm. Mindent. – Mielőtt elmondhatnám, hogy bármikor, megjelenik nagypapi és előáll egy furcsa ötlettel.
- Volna kedved tehenet fejni?
- Mit csinálni? – kérdez vissza Julian.
- Ismered a mondást, aki nem dolgozik, ne is egyék! Gyere, segíts megfejni. - Jajj nagypapi! Hát azt sem tudjuk, hogy csinált-e már ilyet! De ahogy elképzelem, egyre nehezebb visszatartani a nevetésemet.
- Ne aggódj, menni fog. – Bátorítanám, de közben meg nevetnék is.  
- Hát… megpróbálhatom… De az életben nem csináltam ilyet…
- Ugyan már, ha máskor nem, csecsszopó korodban biztos! Ez is olyan, nem felejti el az ember.
- Azt hiszem, ezt nem akartam hallani.

Nagypapi elmondja, hogy hogyan is kell, de elsőre nem sikerül zökkenőmentesen. A tehén megijed és ugrik egyet, Julian pedig fenékre esik. Felnevetek. Tudom, hogy nem bántaná, ő a legszelídebb tehénkénk, soha nem volt még vele baj, egy dologra allergiás.
- Hideg a… hihih… hideg a kezed. Dörzsöld össze. – Nagypapi alig tudja végigmondani a nevetéstől, és nekem is nehéz visszafogni.
- Menni fog – bíztatom azért, bár vannak kétségeim.
- Jó kislány, ööö… Ha apám most látna, infarktust kapna a röhögéstől…

Nem bírom, felnevetek, Julian pedig felém pillant, de nincs rosszallás a tekintetében. Kíváncsian figyelem, ahogy eleinte ügyetlen mozdulatokkal fej, de aztán belejön és egyre ügyesebben csinálja a végére pedig már egész jól megy neki. Nem merek még egyszer nevetni, így csak mosolyogva lépek mellé, mikor már látom, hogy nem nagyon lesz már benne több.
- Nagyon ügyes voltál - nézek Julianre, de megsimogatom a tehénkét is, hogy ne rémüljön meg a közelségemtől. Elveszem tőle a sajtárt. - nem gondoltam, hogy sikerül - csúszik megint vigyor az arcomra.
- Nos, én sem voltam biztos benne - nevet fel nagypapi. - De ezt remekül megoldottad.
Odasétál a falhoz, leakasztja a fejőgépet és rácsatlakoztatja a másik tehénkére. Julian meglepve néz oda.
- Az…
- Fejőgép - vigyorogja nagypapi. Huncut. - Így gyorsabban megvan.
Egyik kezemben fogom a sajtárt, a másikkal megfogom Julian kezét és kivezetem, még mindig nevetgélek közben. Jó a kedvem.
- Tényleg jól csináltad - nézek rá, ahogy közeledünk a ház felé.
- De ha volt gép…
- Nagypapi huncutkodott, ne haragudj - nézek rá bocsánatkérőn, de aztán egy halvány mosoly szökik az arcára.
- Semmi baj. Új élmény volt.
- Így van! És remekül megoldottad! Cserébe csinálok neked sütit, ha megebédeltünk. - Bólint. - Valami nagyon finomat - pillantok rá.

A konyhában aztán leteszem a sajtárt és elé lépek. Nagypapi még kint van, legalább tíz  perc, amíg beér.
- Szabad…? - állok elé, és a mellkasára támasztva a kezem, felhajolok hozzá.
- Kérdezned sem kell.
Ajkai az enyémekre nyomódnak és finoman megcsókol. Ugyanolyan gyengédséggel, ahogy én tettem hajnalban. Van egy olyan furcsa érzésem, mintha ezzel is köszönetet mondana. Ahogy elhajolok, a mellkasához bújok.
- Tudod, nagypapi is ezért csinálta. Kedvel téged és úgy gondolta, jót fog tenni, ha nem gondolsz a rosszdolgokra. De… - Felpillantok rá. - Meddig maradsz itt? Ha veszel ki szabadságot és van kedved, töltsd itt, de ha szeretnél egyedül lenni, én azt is megértem - mosolygok fel rá őszintén. Nem szeretnék ráakaszkodni.

 

 


louisMayfair2014. 05. 13. 17:10:19#29931
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak


- Gyere, zuhanyozz le. – feláll és megfogva a kezem magával húz. - Keresek neked egy nagyobb pólót, nadrágot és alsót – mosolyog rám halványan, mire csak bólintok. Bemegyek a fürdőszobába és lerángatva magamról a ruháim beállok a zuhany alá. Jót tesz, érzem, hogy kezd belém visszatérni az élet.
- Julian, itt vannak a ruháid. Nem nyitok be csak résnyire, öltözz csak nyugodtan, a konyhában leszek.
- Oké… - mondom, mire be is adja a ruhákat. Belebújok az alsóba, meg a pólóba, aztán a rövidnadrágot is magamra húzom. Madzaggal megkötöm a derekamon. Amint kész vagyok a konyhába megyek, ahol azonnal a kezembe is kapom a finoman illatozó teát. Nem túl forró, nyilván lehűtötte közben.
A szobájába vezet, szó nélkül követem és figyelem, ahogy serénykedik.
- Feküdj csak le - tol az ágyhoz, és egy lágy csókot kapok, ami nagyon jól esik. Lefekszem az ágy egyik oldalára.
- Nem zavarlak, ha szeretnéd, itt is hagyhatlak azonnal – ül mellém és megsimogatja az arcom. - De itt is maradhatok, ha úgy érzed, hogy nem szeretnél egyedül lenni.
- Maradj. – felelem és odébb húzódom. Szükségem van a közelségére. Kissé tétován, de lefekszik mellém, velem szemben.
- Így jó?
- Ühhüm. – hunyom le a szemeim. – Ne haragudj, hogy rád törtem. Csak az ember, ha nehézségei vannak, olyanhoz fordul, akiben megbízik és kedvel.
- Pihenj egy kicsit. Hosszú éjszakád volt. – hajol közelebb és összeérinti a homlokunkat.
- Ühüm. – aprót bólintok és hamar el is szundítok. Félálomban automatikusan nyújtom ki a karom, hogy átöleljem a mellettem fekvő testet. Mintha kicsit megmerevednének az izmai, de aztán elernyed.
 
Mikor felébredek, egyedül vagyok. Nem tudom, Chi mikor mászott ki mellőlem, de lassan felülök és körbe nézek. Tipikus fiatal férfi szobája. De szépen rendben tartva, annyi különbséggel. Szalmakazal hajamba túrok és hátrasimítom a tincseim a fejemen. Az órára nézve látom, hogy már bizony délután van. Kimászom az ágyból és Chi keresésére indulok. A konyhában sertepertél, éppen főzőcskézik. Karba tett kezekkel nekidőlök az ajtókeretnek és csak nézem, ahogy a napfényben főzőcskézik. Akár egy angyal, kicsit el is mosolyodom.
- Szép vagy, tudod? – kérdezem, mire kérdőn felém kapja a fejét.
- Oh… izé… Felébredtél? – lép közelebb hozzám, de mielőtt túl közel jönne, felhúzott szemöldökkel a kötényére mutatok.
- AZ mi?
Hasonló zavart arckifejezéssel lenéz és észrevesz egy piros foltot.
- Óh, csak paradicsom! – szabadkozik és már dobja is le magáról a kötényt. – Jót pihentél? Jobban érzed magad? Kérsz enni? – záporoznak a kérdései.
- Igen, igen és igen. – felelek mindháromra. – Bevallom, nem pont így képzeltem az első „együttlétünket” az ágyadban. – vigyorodom el és fülig pirul, hiszen érti, miről van szó.
- Öm… Nos, khm… - kínlódik, mire felnevetek.
- Imádom, amikor zavarba hozhatlak!
- Látom, tényleg jobban vagy. – mosolyogva hárítja a dolgot. – Ülj csak le. Már jobban is nézel ki.
- Köszönöm. Mindent. – a szőke üstököm a helyére igazítom, aztán befut a nagyapja is.
- Á, látom, felébredt. – mondja derűsen.
- Igen. Sajnálom, ha gondot okoztam. – szabadkozom.
- Ugyan, mindenkinek vannak rossz napjai, én már csak tudom. A Te szakmádban pedig főleg.
- Hát… vannak nehéz esetek. – bólintok, mert mást erre nem tudok mondani.
- Volna kedved tehenet fejni?
- MIT csinálni? – pislogok értetlenül.
- Ismered a mondást, aki nem dolgozik, ne is egyék! Gyere, segíts megfejni.
Csészealj méretűre kerekednek a szemeim és Chire pillantok, aki alig bírja visszafogni a kitörni készülő röhögését.
- Ne aggódj, menni fog. – motyogja nagy nehezen a nevetéssel küzdve.
- Hát… megpróbálhatom… De az életben nem csináltam ilyet…
- Ugyan már, ha máskor nem, csecsszopó korodban biztos! Ez is olyan, nem felejti el az ember.
Egy pillanatra elképzelem a jelenetet és elsápadok.
- Azt hiszem, ezt nem akartam hallani. – sápítozok, de az öregúr elkapja a karom és magával húz az istálló felé. Még mindig nem tudom, mire vállalkoztam, leültet a kis sámlira a tehén és a vödör mellé.
- Fogod, és meghúzva megszorítod. – magyarázza a bácsi.
Na, az első próbálkozásnál a tehén megugrik, én pedig az ijedtségtől hanyatt esem.
A hátam mögött hallok egy elfojtott kacagást, mire oda pillantva látom, ahogy a nagypapa meg Chi egymás mellett állva igyekeznek nem hangosan kiröhögni.
- Hideg a… hihih… hideg a kezed. Dörzsöld össze. – mondja a nagypapa, mire úgy teszek, ahogy mondja.
- Menni fog. – bíztat Chi, de én nem vagyok ebben olyan biztos.
Visszaülök a sámlira és picit megpaskolom a tehén oldalát.
 
- Jó kislány, ööö… Ha apám most látna, infarktust kapna a röhögéstől… - motyogom magamnak, aztán megpróbálom a fejést újra.


Rauko2014. 05. 13. 14:36:38#29930
Karakter: Phoenix Chi Turner
Megjegyzés: ~ Louisnak


- Ezt megértem, természetes, hogy megosztod vele – jegyzi meg, de gyorsan túl is lép rajta, aminek kifejezetten örülök. – Mmm, nagyon finom!
- Örülök, hogy ízlik – mosolygok rá és egy kicsit elpirulok. Tőle valahogy más a dicséret… jobb.
- Ahha. Akkor csomagolsz nekem?
- Persze - felelem vidáman.  - Mikor kezdődik a műszakod?
- Olyan… Háromnegyed óra múlva.
Mire végez az étellel, a tányér teljesen üres, pedig szép nagy adagot szedtem neki.
- Huh, látom, tényleg éhes voltál. – Kuncogok, hiszen szeretem, ha szeretik, amit készítek. – Kérsz még?
- Nem, majd melóban. – A szívem furcsa kezd lenni a mosolyától. Olyan… szép.
- Mikor látlak legközelebb?
- Most húzós hetem lesz, de igyekszem. - A telefonja csörgése után mennie is kell, így gyorsan csomagolok neki, és egy puszi után már megy is.


* * *

Nem igazán tudunk találkozni, hiszen tényleg nehéz hete lehet. A telefonban is hallani a hangján, hogy fáradt, és bár nagyon hiányzik, nem nyaggatom, hogy jöjjön, hiszen nagypapa szerint is jönni fog majd, ha tud. Épp ezért lep meg, hogy az egyik hajnalban hallok megállni egy autót a ház előtt, majd pillanatokkal később valaki dörömböl az ajtón és kinyitva őt találom. Ijesztő az arca… nagy baj lehet!
- Julian…? Mi történt? – kérdezem rögtön. Picit hideg van, minél előbb be kell hoznom,hiszen láthatóan nincs jól!
- Nem tudtam segíteni rajta, Chi… - Nem néz rám, halkan beszél.
- Kit…?
- A babát…
- Babát? Milyen babát? – Megfogom a kezét és miközben én is próbálom felfogni a helyzetet, behúzom a házba.
- Koraszülés, a mentőben küzdöttem érte, de nem ment. Nem tudtam megmenteni, állítólag túl kicsi volt, de a kezem alatt halt meg… - Istenkém… ez borzalmas lehet!
- Nem te tehetsz róla, hallod? – Vigasztalni kezdem, ahogy lecsúszik a fal mentén. Sajnálom, hiszen, bár átérezni nem tudom, megérteni igen. Rossz lehet… nagyon rossz! - Nem a te hibád…
- De, ha a kórházig életben tartom…
- Ha túl kicsi volt… - Igen, biztosan ez lehetett a baj. Mondta is, hogy koraszülés. – Akkor nem tehettél semmit. Megpróbáltad, mindent megtettél…
- Nem tudok visszamenni dolgozni… - nyöszörgni. Tudom, hogy mit kell tennem. Nem hagyhatom most magára!
- Vegyél ki egy kis szabadságot. Jó? Figyelj, lezuhanyozol, főzök neked egy nyugtató teát és bebújsz az ágyba… Oké?
- Oké… - Élettelen hanggal érkezik a válasza, én pedig aggódom.

 

Csak ül, én pedig csak ölelem. Hallani is rossz, nem pedig átélni… elképzelni is nehéz, hogy egy kicsi élet a kezei között hunyt ki. Egy picike baba, aki még nem is élhetett. De azt hiszem, most nekem kell erősnek lennem. Nem mozdulok még percekig, de amikor már eltelik egy kis idő, eltolom és a szájára puszilok. Nem csókolom meg, nem szeretném felzaklatni.
- Gyere, zuhanyozz le. - Felállok és nagyon finoman megfogom a kezét, majd elindulok. Bár mindig én vagyok az, aki segítségre szorul, most valamiért képtelen lennék csak úgy hagyni őt. Az ajtóig vezetem. - Keresek neked egy nagyobb pólót, nadrágot és alsót - mosolygok rá halványan, de csak élettelen tekintettel néz majd bólint egyet. Ahogy záródik az ajtó, hallom, hogy szinte azonnal engedni kezdi a vizet, de direkt nem figyelek semmire. A konyhába megyek, hogy elkészítsem a teáját, amikor felbukkan nagypapi.
- Mi a baj? - kérdezi aggódva.
- Volt egy kis baj a munka közben Juliannél. Itt maradna most, ha nem gond - fordulok felé.
- Sejtettem, hogy ő lesz az - mosolyog rám, és letesz az asztalra egy kis papírtasakot. - Bontatlan póló és alsó van benne, meg egy rövidnadrág, amit kibontottam, de sosem hordtam, add oda neki, a te holmid úgyis kicsi lenne rá. Ha úgy alakul, pihenjetek nyugodtan, majd én megetetek reggel. - Bólintok, majd nagypapi visszacsoszog a szobájába, én meg a fürdőajtóhoz megyek.
- Julian - szólok be -, itt vannak a ruháid. Nem nyitok be csak résnyire, öltözz csak nyugodtan, a konyhában leszek.
Egy okét kapok, és mire leforrázom a gyógynövényeket és egy kis mézet csepegtetek bele, hogy elviselhetőbb legyen az íze, meg is jelenik. Valamivel élettelibb, de még mindig messze van a régitől.
A kezébe adom a bögrét, megissza, majd elindulunk a szobám felé. Résnyire nyitom az ablakot, de visszahúzom a sötétítőt. Az ágyam nem kicsi, de nem is túl nagy. Kétszemélyesnek árulták, és el is fér rajta két személy, csak a kisebb fajtából.
- Feküdj csak le - tolom az ágyhoz, majd megfogom az arcát és egy lágy csókot adok neki, de nem mélyítem el. Érzem, hogy még mindig a történtek hatása alatt van és nem is hibáztatom, hiszen valahol én is. Csak azt remélem, hogy sikerül pihennie egy kicsit és mire felkel, talán már jobban lesz.
Miközben ő elhelyezkedik én egy pillantást vetek az órámra, majd gyorsan kinyomom rajta az ébresztőt, hiszen percek múlva csörögne.
- Nem zavarlak, ha szeretnéd, itt is hagyhatlak azonnal - ülök le mellé, és megsimogatom az arcát. - De itt is maradhatok, ha úgy érzed, hogy nem szeretnél egyedül lenni.


louisMayfair2014. 05. 13. 13:37:49#29929
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak


Elmegyek a reggelire és magamban alig várom, hogy végre láthassam. Hádész kiugrik a kocsiból és már el is tűnik a szemem elől. Nagyon élvezi, hogy egyedül van. Chi mellé sétálok fel a teraszra.
- Szia - mosolyog fel rám. A mosolya annyira megnyugtató. - Gyere be.
Bemegyünk a házba és egy könnyed csókkal üdvözöl. Ez már jobban tetszik.  
- Remek illatok vannak – jegyzem meg.
- Hát, igyekeztem - nevet fel halkan. - Bár mindent feldob a házi husi. Ha gondolod, majd csomagolok egy kicsit.
- És, hogy érzed magad? – kérdezem.
- Kifejezetten jól, köszönöm. Nagypapa észrevette bár, hogy nem barátok vagyunk, de nem haragszik és mindent meg tudtam vele beszélni. Már ha nem haragszol, hogy megtudta. – leteszi elém a tányért, nekem meg megkordul a gyomrom. - Nem hazudok neki, senki kedvéért sem tenném, sajnálom. Remélem ez nem fog rosszat tenni kettőnknek…
- Ezt megértem, természetes, hogy megosztod vele. – én magam nem csinálok ebből nagy problémát. Nekilátok a reggelinek és egy finom kávét is kapok. – Mmm, nagyon finom!
- Örülök, hogy ízlik. – mosolyog.
- Ahha. Akkor csomagolsz nekem?
- Persze. Mikor kezdődik a műszakod?
- Olyan… - ránézek az órára. – Háromnegyed óra múlva.
Szépen megeszek mindent, ami a tányéromon van, elég éhesen jöttem ide, úgyhogy nem is csoda, hogy mindent az utolsó morzsáig.
- Huh, látom, tényleg éhes voltál. – nevet fel Chi. – Kérsz még?
- Nem, majd melóban. – mosolyodom el.
- Mikor látlak legközelebb? – kérdez, én pedig elgondolkodom.
- Most húzós hetem lesz, de igyekszem.
Szívesen beszélgetnék még, de csörög a telefonom, felveszem és azonnal be is rendelnek a melóba.
- Ahh, ne haragudj, Chi, mennem kell. – kelek fel, ő pedig a kezembe nyomja az elcsomagolt kaját.
- Jó munkát. – mosolyog, én pedig odahajolok és könnyed csókot lehelek az ajkaira.
 
Ahogy mondtam, húzós a hetem, napokig nem tudok találkozni Chivel, de többször is felhívom munka közben. Az egyik éjszakai műszakom alatt tragédia történik, egy koraszülés, a kicsi a mentőautóban jön a világra, de mire a kórházba érünk, a kicsi már nem lélegzik. Mindent megpróbáltam, hogy életben tartsam, de nem sikerült. A kórházban az orvos szerint nem is tehettem semmit, a baba túl pici volt, 5 hónaposan még nem volt rendesen kifejlődve. Annyira megviselt a dolog, hogy amint a műszakomnak véget vetek, elkéredzkedem, beülök az autóba és egyenesen a farmhoz hajtok. Még a mentős egyenruhámban vagyok. Hajnali 5 van, Chi valószínűleg alszik, de most túl ideges vagyok. Az ajtóhoz szaladok és elkezdek dörömbölni. Chi nyit ajtót, álmos fejjel, meglepetten pislog rám.
- Julian…? Mi történt? – összehúzza magán a köntösét.
- Nem tudtam segíteni rajta, Chi… - remegek és nézek magam elé.
- Kit…?
- A babát…
- Babát? Milyen babát? – fehéredik el, és megfogva a csuklómat, beránt a házba és becsukja mögöttem az ajtót.
- Koraszülés, a mentőben küzdöttem érte, de nem ment. Nem tudtam megmenteni, állítólag túl kicsi volt, de a kezem alatt halt meg… - dőlök a falnak, mire Chi átölelve megtámogat.
- Nem te tehetsz róla, hallod? – a fal mentén lecsúszok a padlóra, Chi pedig mellém telepszik. A szemeim könnyben égnek, ilyen még nem fordult elő velem, Chi átölel és a fejem a mellkasára húzza. Gyengéden kezd el babusgatni.
- Nem a te hibád… - súgja és vígasztal.
- De, ha a kórházig életben tartom…
- Ha túl kicsi volt… - ő is megrendült, látom. – Akkor nem tehettél semmit. Megpróbáltad, mindent megtettél… - ad egy puszit a fejemre és behunyom a szemeimet.
- Nem tudok visszamenni dolgozni… - nyögöm.
- Vegyél ki egy kis szabadságot. Jó? Figyelj, lezuhanyozol, főzök neked egy nyugtató teát és bebújsz az ágyba… Oké?
A szívem is belesajdul a kedvességébe és a gondoskodásába és erre most nagyon szükségem van. Remegek, ő pedig szorít magához és csendben vígasztal.
 
- Oké… - bólintok, de nem igazán akaródzik föltápászkodnom. Csak élvezem a közelségét, ölelő karjait és vigasztaló igyekezetét.


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).