Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

A Fõsuli szervezett egy kis diákkurzust, melyen a diákoknak részt kellene venniük, miszerint az év végi vizsgákhoz, elengedhetetlen segédanyagokat biztosítanak. Összesen három hetet kellene itt tölteniük, a tanári kar, lealkudta két hétre. Vincenttel megbeszéltük, hogy mindketten jelentkezünk, mert szeretnénk jól teljesíteni. Ám az édes anyucikája nem engedi el velem, mert vettek egy új tengerparti villát, ami fel kell avatniuk egy partyval. Ami náluk ez már hagyomány, szerencsétlen Vincent nem is tartja azt a nõt az anyjának, hiszen nem is foglalkozott vele. A dadája volt neki a pótanyja, nekem szerencsére ott volt az anyám, aki megadott mindent, amit csak kértem. Tudom, hogy emiatt irigyel, csak le kell olvasnom az arcáról a jellegzetes vonásokat. Nagyon ragaszkodik hozzám, ami örömmel tölt el, mert neki sincsen testvére, meg nekem se, pont kiegészítjük egymást. Szigorúan baráti a kapcsolatunk, nem is tudnék másképp ránézni, vagy ha mégis, akkor egy életre elveszíteném õt. Nem mondom, hogy nem játszottam el sokszor azzal a gondolattal, hogy mi ketten együtt… A vége szenvedés lenne, ami most nem hiányzik az életünkbe. A szülei, nekem is sokszor pedzegették, hogy menjek hozzá, nekem ilyen meg se fordul a fejemben, lehet, hogy csak a vagyon szeretnék, ki tudja?

Most a tanulmányaimra koncentrálok és erre a két hét fogságra Vincent nélkül, így unalmasan telnek a napjaim. Hogy hol vagyok? Jelenleg egy olyan helye, ami úgy néz ki mint egy tábor, rengeteg barakk van, amiket különbözõ ország nevekkel különböztetnek meg. Mint utólag kiderült a suli ki is bérelt egy ilyen tábort, csak nekünk. Egy ilyen barakkban legalább húsz férõhely található, emeletes ágyakkal, amik majdnem szétesnek, de aludni jó rajtuk. A szoba padlózata parketta, ami még elég friss és új, az ablakok hatalmasok, totális tatarozáson eshetett át itt ez a placc. A falak pedig halvány sárgára vannak festve, az egyik okos tojás, szõke cica - mica szerint, ez nem egy egyszerû sárga, hanem sárgadinnye sárga. Nem is állunk le vele veszekedni, higgyen amit akar. A fürdõbe belépve, plafonig fel van csempézve, egyszerû fehérrel, amilyen a kórházakban is van. Itt egyszerre négy fõ tud fürdeni, na ebbõl is hatalmas nagy viták lesznek, én meg nem leszek hajlandó tömeges fürdõzésben részt venni. A mellékhelység, még úgy ahogy elmegy. A táskámat az egyik alsó szintre ledobom, az utazótáskámból, pedig a nekem szánt szekrénybe elkezdek kipakolni. Csupa márkás krémek, meg és ruhák, vannak olyanok is közötte, amiket Vincenttõl kaptam. Vele szívesebben lennék egy szobába, mint ezzel a sok ribivel. Már az elsõ éjszakámat megkeserítették, mert folyamatosan vihogtak, és horkoltak, az meg a halálom. Voltak olyan lányok, akik a huzatot fel sem bírták húzni a párnára és a takaróra, õket szépen ki is nevettem. Volt egy - egy éjszaka, amikor kimerülten dõltem el, mint egy krumpliszsák. A tanórák tényleg érdekesre sikeredtek, nagyon sokat jegyzeteltem, mert ettõl is függ a vizsgánk. Volt olyan is, hogy spontán elõadást kellett tartani, egy kalapból elõhúzott cetlibõl. Sok hebegtek habogtak, a legegyszerûbben és lényegre törõen meséltem el mindent. Nagyon hosszú ez a két hét, és kezd Vincent hiányom lenni, a mosolya, a közelsége, mindig is megnyugvást hozott nekem. A tizenharmadik napon, kihirdették, hogy melyik barakk nyújtotta a legjobb teljesítményt és a miénk nyert, amin nem vagyok meglepõdve. Egyes diákokat jutalomban is részesítették, köztük én is kaptam egy nagyon hasznos archeológiáról szóló könyvet, mely nagyon értékes, szinte múzeumba való. Aznap este hazatelefonáltam az egy szem szolgálólányomnak, hogy készítsen ki nekem egy koktél ruhát, mert holnap este megyek Vincentékhez a partyra.

Másnap a ruháimat, szépen gondosan belehajtogatom a táskámba, és ezzel együtt megyek ki a többiekhez. Visszafele a legkényelmesebb vonattal térünk majd haza, az a szerencsém, hogy az autót a vasútállomáson hagytam megõrzésre.

Késõ délután érünk be a hatalmas pályaudvarra, mindenki elköszön a barátaitól, én nem barátkoztam össze senkivel, leginkább kiosztottam pár embert, hogy fogjon vissza az arcából. Az autómhoz sietek, bepakolom a cuccaimat a csomagtartóba, és egyenesen a lakásomra hajtok, ahol mosolyogva vár a szobalányom. Meg is ölel engem, nagyon kedves kis fiatal lányka, picivel lehet idõsebb mint én, tényleg csillog-villog minden. A szobámba felérve, levetkõzöm és elsõ utam a fürdõbe vezet, ahol nagyon sok a tükör, itt is a falig van felcsempézve, gyönyörû krém színben pompázik minden. Itt azért megtalálható egy két férfi tusfürdõ, mert az a nagy mamlasz, néha itt alszik nálam. Van neki külön törölközõje, köntöse, és ruhatára. Direkt nem szólok neki, hogy hazaértem, mert akkor el sem szeretne innen menni tõlem arra a bugyuta összejövetelre. Amint végre tisztának érzem magamat, a legdrágább fehérnemût magamra kapok, majd az ágyra kikészített, gyönyörû fekete koktélruhámat a kezembe véve, mosolyogva veszem fel. Testhez simuló és selyem anyagból készült, a dekoltázs rész még egész visszafogott, van egy olyan érzésem, hogy sokan meg fognak nézni. Hajamat kivételesen nem kötöm fel, mert nem illik ehhez az összeállításhoz. Fekete magas sarkú cipõmet felvéve, úgy tipegek át az íróasztalomhoz, ahol hagytam a sötét ridikülömet, melybe az igazolványom, a telefonom és a kulcsaim férnek. Az autómhoz sietek, beülök elõtte leveszem a cipõmet, mert így nagyon kényelmetlen vezetni. Legalább jobban érzem az autó, miden egyes rezdülését. Egyetlen egy piros lámpát kapok, szerencsére egész hamar megérkezem, egy hatalmas villa elõtt parkolok le, el is tûnõdöm azon, hogy jó helyen járok e. az épület színét nem tudom meghatározni, mert a nap, már rég lement. Ide lehet hallani a tenger zúgását, és a kellemes szellõ, csak tetézi a jó hangulatot. A zenét már idáig elhallatszik, akkor mi lehet odabent? Gyönyörû márványlépcsõ vezet fel a bejáratig, szinte eltörpülök alatta. Az egyik pincért le is támadom, hogy merre van Vincent. Annyit mondd, hogy a teraszon látták utoljára, megkérdezem még, hogy merre található az a bizonyos terasz, elmagyarázza, hogy a második ajtó balra. A tömegen átnézve meg is pillantom a nyitott ajtót, mégis nem kerüli el tekintetemet a berendezés és a díszítése. Itt a márvány dominál leginkább, meg egy két antik darab, annyira nem vagyok otthon ebben a berendezésben és mi illik mi nem, számomra egy a lényeg, kényelmes legyen és gyönyörû. Ez nekem kicsit túlzás, amit itt látok. Elsuhanok a táncoló emberek mellett, akik nagyon ki vannak rittyentve erre a jeles alkalomra. Az ajtóban megállok és megpillantom õt, közelebb megyek szépen halkan, majd óvatosan kezemmel átölelem a kezét és elmosolyodom. Összerezzen az érintésemtõl, mégis amikor felém kapja a fejét, egybõl mosolyra húzza ajkát. Senkivel és semmivel törõdve, magához ölel, ami nekem is hiányzott, a hátát megpakolom, jelezvén, elég lesz, mert félreérthetõ ez a helyzet. Nagy nehezen, de enged a szorításból.

- Miért nem szóltál? – szegzi nekem a kérdést, úgy teszek, mint aki elmélkedik kicsit.

- Gondoltam megleplek. – elmosolyodom.

- Sikerült. Mesélj, milyen volt! – Sejtettem, hogy egybõl errõl fog kérdezni.

- Különösebben nem maradtál le semmirõl. A szokásos fejtágítást kaptuk meg. – vonok vállat, mert nem érdekes, majd megtudja, magamon érzem tekintetét is.

- Nagyon csinos vagy. – Váratlanul ér a megjegyzése.

- Te is – végigmérem, és a nyakkendõjét meg kell igazítanom, mert csálén áll. – Így az igazi.

- Jajj már, legszívesebben ledobálnám magamról ezt a göncöt. – Tudom, hogy utálja az öltönyös rendezvényt.

- Még bírj ki néhány órát. – nyugtatom meg.

- Hát itt vagytok gyerekek! – Az anyja megjelenésének nem örülök, mégis egy kedves mosolyt erõltetek az arcomra. – Sera, hogy te milyen gyönyörû vagy ma! Gyere, megmutatom a házat. – Megragadja a kezemet és elhúz Vincent mellõl.

Megmutatja az antik vázákat és bútorokat, amik tényleg nagyon szépek, majd a vendégek következnek. Mindenki nagyon fess, de nem az eseteim, a hátamon mégis érzem, hogy valaki figyel, tuti, hogy õ.

Nem is telik el sok idõ, bizony meg is jelenik mellettem, derekamra teszi a kezét és úgy húz magához, ezzel is jelzi mindenki felé, hogy hagyjanak békén. A táncparkettre vezet és lassú ringatózásba kezdünk.

- Köszi, hogy elhoztál onnan. Már kezdtek tolakodóvá válni. – szólalok meg.

Az este további részét együtt töltjük, jókat beszélgetünk. Nagy vonalakban elmesélem, hogy miket is tanultunk az elmúlt napokban. Azt is megemlítem, hogy jegyzetet készítettem neki. Hálásan mosolyog rám, mert tényleg jól fog neki jönni.

Az este végeztével, elköszönünk mindenkitõl, jó éjszaka szó, már a könyökömön jön ki, annyiszor elmondtam én is. Tõlem külön köszön el, jutalmul, amiért jó fiú volt, kap egy puszit az arcára. Tudom, hogy ez szokatlan és váratlanul érte, mert egy kifejezéstelen arcot vág, amin jót mosolygok.

Nem engednek a saját autómba beülni, megígérik, amint feljön a nap, házam elõtt lesz, ami tudom, hogy így is lesz. Egész hamar hazaérek, leveszem a cipõmet, mert kicsit törte a lábamat, a ruhát levéve, fogasra felakasztom, majd egy francia bugyis, kis pizsamát öltök magamra. Befekszem hatalmas francia ágyamba, a telefonomat a párnám mellé téve, a tévét bekapcsolom, hogy legyen mire elaludnom. A telefonom világítani kezd, hadd találjam ki, kinek hiányzom.

- „ Szia, Sera! Remélem, még nem alszol. Nagy baj lenne, ha reggel eljönnél értem? Együtt reggelizhetnénk.” - megmosolygom, hogy ilyenkor még ébren van.

Gyorsan pötyögni kezdem a választ. - „Szia! Nem, még nem alszom. :) Jó ötlet, mikorra menjek?” – El is küldöm, az órára pillantok, mert már nagyon késõ van, van egy sejtésem, hogy el is alszik. - „Olyan nyolc óra körül?” – Igazam is van, tényleg elbóbiskolt, mert késõn válaszolt. - „Rendben ott leszek. Most pedig aludj! Fogadok, ezt már félálomban olvasod. :)” Úgy tûnik fel is ébresztettem. - „Nyertél! Várni foglak! Jó éjszakát.” Az ébresztõmet beállítom hét órára, és magam mellé téve, a tévét kikapcsolva elhelyezkedem és el is alszom, mert kimerítõ napjaim voltak.

Reggel a telefonom csörgésére kelek fel, egész éjszaka hülyeségeket álmodtam, aki jobban kimerített, mint ez a két hetes túra. Álmosan nyitom ki a szememet, telefonomért nyúlok, hogy kikapcsoljam az idegesítõ ébresztõt. Sajnos az érintõképernyõs telefonokkal az a baj, hogy nem érzékeli ha elhúzom, így legalább tíz perc után megint megszólal. Kimegyek a fürdõbe, veszek egy kellemes meleg fürdõt, a kedvenc tusfürdõmtõl kellemes illat terjeng a fürdõben, ahol rengeteg tükör van. Fehér törölközõt tekerek magam köré, majd a hajamra is egyet. Papucsomba belebújva lépkedek be a szobámba, hogy kiválasszam miben mutatkozzam. Szoknyákat is végignézem, ma nem vagyok olyan hangulatban, inkább egy rövid farmernadrágnál, hozzá egy türkizkék színû passzos felsõt választok, mely a mell részénél, szét van vágva, meg ujján is. Felveszek egy fehér arany nyakláncot, hozzá való fülbevalóval, majd egy kis szájfénnyel feldobom az ajkamat. Táskámat magamhoz veszem, beleteszem a jegyzeteket, majd a bejárathoz érve, felveszem a fehér magassarkú cipõmet. Kitipegek a garázsba gyönyörû autómhoz, kinyitom az ajtaját, beülök, majd a kulcsot elfordítva, egybõl dorombolni kezd a kezem alatt. A garázsajtót távirányítóval nyitom ki, a napszemüvegemet elõhalászom a kesztyûtartóból, amint megvan, felteszem és nyomban az útra koncentrálok. Sok barom megy az utakon, ilyenkor lehet szidni a fel és lemenõit az illetõnek, mert béna. Egybõl Vincenték felé veszem az irányt, mert megígértem neki, hogy ma elmegyünk reggelizni. Bekanyarodom a megfelelõ utcába, már messzirõl kiszúrom, hogy rám vár. Farmernadrág van rajta és egy fehér ing, mely tökéletesen áll rajta.

- Szia. – köszönök neki kedvesen. – Tetszik az inged. – Tolom le a szemüvegemet.

- Szia, akkor jó. – elmosolyodik.

- Hova menjünk? – kérdezem és elindulok valamerre.

- Szokásos? – kérdezi, ez azt jelenti, hogy egy az egyik étterembe megyünk, ahol reggeliket szokta csinálni.

Leparkolok azon a helyen, ahová, már olyan régóta szoktam, bemegyünk, a pincér, már nagyon jól ismer minket, a kedvenc helyünkre vezet és az étlapot is hozza.

- Panini menüt kérek. – Ebben ropogós bacon, tükörtojás, grillezett gomba, enyhén pirított ciabattával van tálalva.

- Én egy sima omlettet kérek. – Közli, majd az arcát gyûrögeti.

- Na mi van, nem aludtál? – kérdezem kedvesen.

- Dehogynem. – Vágja rá.

- Aha, látom. – Csipkelõdöm vele.

Reggelinket kihozzák, szépen lassan elkezdünk falatozni, Vincent szeme néha megakad egy két lányon, akik elmennek az étterem elõtt, ilyenkor én is elmondom a véleményemet, és néha igazat is ad nekem. Õ férfi szemmel nézi õket, én meg nõi szemmel. Természetesen, ha férfiakról van szó, õ nyomban olyan arcot vág, mint aki citromba harapott. A viselkedéseitõl sokszor agybajt kapok, egyes megmozdulásaiból, nem jövök rá, hogy miért ilyen. Nem nagyon foglalkozom ezzel jelen pillanatban, ugyanis a Fõsulin óránk lesz fél óra múlva és oda is kell érnünk. Kártyával fizetem a reggelinket, addig megengedem, hogy elõre menjen és beüljön az autóba. Amint megvagyok a számla kiegyenlítésével, kimegyek hozzá.

- Hello baby, jössz egy körre? – Szemöldökömet felhúzom erre a kijelentésre.

- Megártott neked a reggeli. – Mindketten jót nevetünk a bolond beszólásain.

Egyenesen a sulihoz hajtok, néha túllépem a sebességkorlátot, hát ez van, ha az ember be szeretne érni az órára. Mivel elfoglalták a parkolómat, kénytelen vagyok messzebb megállni, Vincent nem megy elõre, csak velem hajlandó megjelenni, egyedül nem. A sulinak több szárnya is van, az abc négy betûjébõl. Minden szárnyban más tagozat van, mi jelen pillanatban a B részlegre megyünk, ugyanis a kis utazásról lesz ma szó, meg az ottani szereplésekrõl. Körülbelül két emeletet kell fellépcsõznünk, a végére majd kitikkadok, kellett nekem, magassarkú cipõbe jönnöm. A friss gólyák még nem tudják, hogy nem szabad a felsõbb évesekkel szórakozni, a beszólásaikkal és a fütyülésükkel, csak olajat öntenek a tûzre. Vincent rájuk morog én meg, önelégülten intek nekik. Nagyon sokan vagyunk ebbe az évben, legalább háromszáz diák, ennek a töredéke volt ezen a kurzuson. Vincentnek megígértem, hogy megkapja tõlem másoltba, hogy feltudja használni a vizsgára. A tanár megköszöni a munkákat, hogy elmentünk és írásba is adta, hogy azoknak, akik elmentek két hétre, azoknak nem kell vizsgázniuk egy tantárgyból, amit õ tanít. Ennek nagyon megörülök, míg Vincent a homlokára csap és a fejét csóválja és az anyját szidja.

- Ne aggódj, segítek a felkészülésben. – Ettõl, mintha kicsit megnyugodott volna.

- Köszi. – mondja hálásan.

Körülbelül három két órát eltöltünk az órán, aztán megkapjuk feladatba, hogy egy ez esszét kell írnunk. Mindegy milyen téma, csak antropológiával kapcsolatos legyen. Amint elengednek minket, könyvmollyá válunk és beesszük magunkat a könyvtárba. Fénymásolunk és jegyzeteket készítünk, cetliket ragasztok oda, ami nekem fontos lenne. Vincent még mindig vakarja a fejét, hogy milyen témát válasszon. Kezébe nyomok egy könyvet, amitõl egybõl ott csillog az a bizonyos értelem, a szemében. Néha tényleg olyan, mint egy kisgyerek, aranyos, meg minden, nem tudnék úgy tekinteni rá, mint udvarlóra, hiába ismerem, mint a tenyeremet, nekem, biztosan nem hazudna és csalna meg. Bár amikor megölel, túlságosan jólesik a közelsége, amikor olyanokat mondd, tényleg megdobban a szívem, de utána egybõl elönt a magány, mert hiába próbálkoznak nálam férfiak, õ nyomban ott terem és óv mindentõl és mindenkitõl. Randik, amiken voltam, nem alakultak úgy, ahogy kellett volna, azt a hatást kerestem mindegyikben, mint amikor Vincenttel vagyok. Ilyet senkiben sem találok, ami kicsit aggaszt. Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy azt se hallom, amint a nevemen szólongat. Mélyet is sóhajtok, amint a kezemre pillantok, meglátom az õ kezét.

- Sera. – Most térek észhez.

- Mi? – kérdezek vissza.

- Akkor megbeszéltük? – kérdezi.

- Mi van? – nézek rá mérgesen.

- Kérdezem, hogy akkor amit mondtam, rendben van? – Komolyan nem tudom. mirõl beszél.

- Mit mondtál nekem egyáltalán? – Szerintem hülyét, akar csinálni belõlem.

- Tudod. – Felhúzom szemöldökömet.

- Nem, nem tudom, beavatnál? – kérdezem mát tényleg mérgesen.

- Jól van, na, csak szívatlak, nem kell egybõl harapni. – Emeli fel kezeit.

- Azzal szórakozz, ami veled egy idõs. – Nem esett jól, most ez.

- Ne haragudj. – nem nézek rá, ide hallom, hogy megbánta, amiket mondott.

Vállat rántok, hogy nem érdekel.

- Sera. – Ide érzem, hogy pánikban van.

- Mi van? – kérdezem halkan és írogatni kezdek.

- Kérlek bocsáss meg. – közelebb jön a székével.

- Láttad, hogy elgondolkoztam, erre csesztetni kezdesz. – Most érezheti, hogy nem vagyok jól legbelül.

- Hé, gyere ide. – Felállít, szorosan magához ölel, ami most nagyon jól esik, fejemet a nyakába belefúrom és próbálok megnyugodni.

Hiába mutatom magam betonerõsnek, vannak gyenge pontjaim, a hátamat kezdi el cirógatni, amit nem sûrûn kapok, sõt hiányzik.

- Mit szólnál, ha lemennénk csak mi ketten, a nyaralónkba? –Na, ezzel meglepett.

Az orvos mindenkit kiküldene, mert kicsimnek pihennie kell, de Sarah megkéri, hogy én had maradjak. Eleinte nem igazán akar belemenni, de végül csak rábólint. Megköszönjük, majd amikor kimegy, leülök kicsim mellé és megfogom a kezét, aki könnyes szemekkel néz rám.

- Köszönöm. Köszönök mindent. Hogy itt vagy velem és nem hagytál egyedül egy pillanatra sem… nélküled nem ment volna…- mondja halkan, miközben elkezd sírni.

- Csss… ne erõltesd meg magad… a lényeg, hogy minden rendbe jött. – súgom neki mosolyogva. Ezért tényleg nem kell hálálkodnia, hiszen szeretem, és nem tudnám magára hagyni. Képtelenséget ne várjon tõlem.

- Annyira szeretlek… - olyan átéléssel mondja, hogy kicsit meg lep vele, de végül csak boldogan mosolyodok el és felülök mellé az ágyba, hogy onnan töröljem le a könnyeit, és hogy minél közelebb legyek hozzá. A haját kezdem el simogatni, amire lehunyja a szemét. Pihennie kéne, hiszen eléggé kimerítõ volt a mûtét és látszik, hogy õt is megviselte.

- Én is szeretlek. Elmondhatatlanul. – válaszolom neki, mert ez az igazság. Mindennél jobban szeretem.

- Annyira féltem, Masamune… úgy megijedtem… azt hittem mindennek vége, hogy meg fogok halni… - kezd bele kicsikém és kiadja magából a gõzt. – Ott voltam, egyedül a sötétben… teljesen egyedül… tudtam, hogy itt a vég… könyörögtem. Nem hiszek Istenben, de bárki is irányítja ezt a világot, könyörögtem neki, hogy adjon még idõt… hogy boldogok lehessünk… - de ahogy ezeket elmondja, csak most kezdem kicsit megérteni, hogy milyen élményben volt része és emiatt dühös is vagyok arra a mocsokra, de ez nem elég. Magamra is mérges vagyok, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Nem akartam, hogy ilyeneket éljen át, csak azt akarom, hogy boldog legyen és mosolyogjon.

- Kicsim… úgy örülök, hogy nem adtad fel… annyira boldoggá teszel ezzel… - mondom õszintén. Nagyon erõs lány és ezek után tényleg örökre fogok rá vigyázni, ha kell akkor nem fogok dolgozni, de azt akarom, hogy vele lehessek örökre. Nem bírnám ki, ha elveszíteném.

- Amit mondtál… igaz lesz…? – kérdezi halkan, én meg nem tudom mire gondol. Ha a mostanira, akkor minden féle képpen.

- Mire gondolsz? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Hogy a feleséged leszek… és hogy lesznek majd gyerekeink… igaz lesz…? – kérdésére elmosolyodok, majd lehajolva hozzá édes csókot adok ajkaira. Ilyet megkérdezni…

- Igaz. Ígérem, hogy egy család leszünk és életünk végéig boldogan fogunk élni. Gyönyörû gyerekeink lesznek, és talán majd egy kutyánk is. Mit szólsz? – nézek kicsim, amire látom, hogy elmosolyodik. Jó mosolyogni látni, és mindig csak azt akarom látni az arcán. Amint lesz rá egy kis idõm elfogok menni gyûrût venni és tényleg meg fogom kérni a kezét, mert soha nem akarom elveszíteni.

- Remek lesz… már alig várom… - mondja eléggé álmosan. – Itt maradsz velem, ugye?

- Persze. Egy pillanatra sem mozdulok mellõled.

Folyamatosan bent vagyok kicsimmel, esetleg csak mosakodni megyek haza, de azt is csak akkor ha tudom, hogy valaki van bent vele és nem kell teljesen egyedül hagynom. Szerencsére az állapota javul, bár még sok van hátra ahhoz, hogy rohangálhasson és ugrálhasson. Mindenki meglátogatja szerelmemet, még Sebastian is megtenné, ha kicsim nem tiltotta volna ki a szobájából, amit meg is értek.

Nem is akartam eleinte rákérdezni, mert láttam, hogy milyen állapotba kerül miatta, de nem bírtam sokáig. Tudni szeretnék mindent, ami szerelmemmel történik és ebbe az ilyen dolgok is beletartoznak. Nagyon nehezen, de elmondja, hogy mi történt, az én dühöm a testvére iránt meg még nagyobb lett. Ha még egyszer megfogom látni a testvére közelébe komolyan mondom, nem fogok jót állni magamért, az egyszer biztos.

- Masamune, nem akarom, hogy miattam elhanyagold a munkád. A végén még kirúgnak…- kezd el kicsim aggódni, mikor már összepakoljuk a cuccait, mert haza mehetünk. A munkám meg kit érdekel?

- Ne beszélj ostobaságokat. A pokolba a munkával, te vagy az elsõ. – vágom rá egybõl, mert ez az igazság. Ez a válasz azonban kicsimnek nem nagyon tetszik, ezért odamegyek hozzá. Kezeim közé fogom arcát és a homlokára adok egy csókot. – Figyelj kicsim. Állást találhatok másikat, egész könnyedén, de belõled csak egy van. – jelentem ki és ezt õ is tudja, hogy igazam van. Megsimítja a kezemet, amire elmosolyodok.

- Nem érdemellek meg… - egy fenéket nem.

- Dehogynem. – adok egy csókot neki, majd beültetem a kocsiba, hogy kiguruljunk ebbõl a kórházból végre. Legközelebb csak akkor akarok visszajönni, amikor kicsim az elsõ gyerekünket fogja megszülni.

A bejárathoz érve a csomagot elveszem, majd kicsimet felállítva ültetem be a kocsiba. A csomag a csomagtartóba én meg a volán mögé, hogy végre mehessünk haza, ahol vigyázhatok szerelmemre, ahogy nekem az jól esik.

- Annyira jó újra itthon lenni. – jegyzi meg szerelmem, amikor már a házunk ajtaján lépünk be.

- A számból vetted ki a szót. – mosolyodok el. Ledobom a csomagjait. Azok ráérnek. Kicsimet a karjaimba veszem, és úgy viszem fel a hálóba. Eleget mászkált a mai nap folyamán és folyamatosan kell hozzá szoktatni az edzéshez az orvos szerint is.

A hálóba érve az ágyra teszem és alaposan betakargatom, mint egy jó ápolóhoz méltó, majd a homlokára adok egy édes kis csókot.

- Most pedig hozok neked finom vacsorát, és együtt, összebújva megnézünk egy filmet, aztán lezuhanyozunk és alszunk egy jót… mit szólsz? – kérdésemre teljesen belelkesül és most már az õ szemei is csillognak nem csak az enyémek.

- Nagyszerûen hangzik! – egyezik bele, ami nagyon jól esik.

- Akkor jövök nem sokára addig pihenj, vagy ha gondolod, hívd fel anyukádat. Biztos aggódnak érted. – adom oda neki a telefont.

- Rendben. – mosolyodik el.

Odahajolva hozzá adok neki egy édes, szenvedélyes csókot, amilyet mostanában nem igazán váltottunk, de ez olyan jól esik most, hogy azt elmondani nem lehet, és ahogy érzem neki is jól esik, mert alig szeretne elengedni utána, de mennem kell vacsorát készíteni neki.

Amíg kicsim telefonál én egy kis lágyabb vacsorát ütök össze, ami remélhetõleg még ízleni is fog neki. Amint elkészülök felmegyek a tálcával együtt, amin az ételek vannak.

- Igen tudom. – még mindig anyukájával beszélget gondolom én. – Jó apa, majd megmondom neki. – Vagy tévedtem. – Na de visszajött, majd holnap átjöttök és személyesen is elmondhatod neki…. Én is szeretlek titeket… Szia puszilom anyut. – le is teszi a telefont, én meg elmosolyodok.

- A vacsora tálalva. – teszem az ölébe és leülök mellé.

- Köszönöm. – néz rám. – Apuék átjönnek holnap. – na ezen most egy kicsit meglepõdtem.

- Apud is? – kérdezek vissza.

- Úgy néz ki kellett ez a kis halál közeli élményem neki, hogy rájöjjön, nem szakíthat el tõled, és hogy tényleg nagyon szeretsz. – az eleje nem igazán tetszik, ahogy kifejezte magát, de végül is igaza van.

- Rendben, na de akkor most együnk, és elõbb fogunk fürdeni, majd utána nézünk filmet. – mosolyodok el, amire bólint egyet.

Megesszük a vacsorát és még az utána lévõ fürdõ is nagyon jól telik annak ellenére, hogy nagyon látja mennyire is kívánom õt, bár most ez érdekel a legkevésbé. Azt akarom, hogy rendbe jöjjön és ezzel õ is így van. Megbeszéltük, hogy még egy kicsit javuljon és majd utána annyit leszünk együtt, amennyit csak szeretné. Boldoggá akarom tenni, de ahhoz elég az kell, hogy egészséges legyen.

Másnap reggel végre nem hogy én ébredek kipihenten, de kicsim olyan kipihenten ébred, hogy nincs is mellettem, amikor felkelek. Megdörzsölöm a szememet, majd egy alapos nyújtózás után na meg egy kis reggeli merevedéssel sétálok, hogy kicsimet megkeressem… A konyhában rá is találok.

- Jó reggelt. – ölelem magamhoz hátulról, miközben a nyakára adok édes csókokat.

- Neked is jó reggelt, bár még inkább van dél, mint reggel. – állapítja meg én meg az órára nézek.

- Ne haragudj, hogy így elaludtam. – kérek tõle bocsánatot.

- Ugyan már ha azt nézzük, hogy mikor aludtál utoljára normálisan csoda, hogy most felkeltél. – állapítja meg én meg csak magamhoz ölelve csókolom meg, miközben fenekébe markolva húzom magamhoz még közelebb. Igen azt hiszem, hogy kicsit kanos vagyok, de nem tiltakozik ellenne, ám még nem akarom erõltetni a dolgokat.

- Szeretlek. – suttogom a csók után mélyen a szemébe nézve.

- Én is szeretlek. – elmosolyodik, majd az órára néz. – Készülõdjél, mert nem sokára megjönnek a szüleim és nem biztos, hogy így szeretnének látni ennyire látványosan. – tekint le a kis haverra.

- Tudom. – mosolyodok el, mert ahogy lenézett úgy pirult el egy kicsit. – Megyek, felöltözök. – adok egy csókot neki, majd felmegyek és egy normálisabb ruhát veszek magamra, hogy tudjak azért kicsimnek is segíteni a fõzésben, amiben még tudok.

Nem túl sok mindenben tudok már neki segíteni, de azért megpróbálok mindent. És a szülei is megérkeznek, akiket én fogadok.

- Sziasztok gyertek beljebb. – köszöntöm õket. Layla egy ölelést ad, míg Sebastiannal igaz nem voltunk soha annyira jóba, de még is a kezemet nyújtom neki, amit elfogad. Elsõ alkalom, hogy nem teljesen elutasító.

- Sarah? – teszi fel a kérdést Layla.

- Az étkezõben van. Gyertek utánam. – mondom kedvesen, majd elindulok az étkezõ felé, ahol valóban szerelmem van.

- Szia kicsim. – megy oda Sarah-hoz Layla és megöleli, aki viszonozza az ölelését, majd amikor elszakadnak egymástól, apjára néz, aki viszonozza a tekintetét. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.

- Szia apa. – köszön neki kicsim.

- Szia Sarah.- közelebb lép, majd megöleli a lányát, aki viszonozza az ölelést. – Ne haragudj rám, kérlek. – mondja én meg csak a falnak dõlve figyelem az eseményeket. Azt hiszem sok minden van, amit meg kell beszélniük.

- Nem haragszok, de nem csak tõlem kell bocsánatot kérned. – jegyzi meg kicsim apukájának, aki elengedi, majd rám néz és odasétál hozzám.

- Tõled is bocsánatot kell kérnem. Félre ismertelek. – jegyzi meg. – Köszönöm, hogy vigyázol a lányomra. – mondja és õszinteséget látok a szemébe.

- Az életemet is odaadnám azért, hogy õ boldog legyen. – mondom õszintén, miközben odajön hozzám. Magamhoz ölelem, miközben õ szorosan hozzám bújik és egy puszit is kapok az államra.

- Ezt már nagyon jól tudom. – bólint és azt hiszem ez lesz a legjobb, ha kibékülnek kicsimmel.

- Üljünk le ebédelni. – ajánlja fel kicsim és le is ülünk ebédelni, ahogy azt szerelmem kéri.

Nagyon jól telik az ebéd. Nem csak az ebéd nagyon finom, hanem a beszélgetés is kellemesen telik, ami eléggé furcsa, hiszen itt van Sebastian, akivel elején tûzharcban álltunk egymással, de most úgy néz ki belátta a dolgokat, hogy eszem ágába nincs rosszat csinálni a gyerekével. Inkább szeretném én is boldognak látni és egészségesnek.

Az ebéd után a nappaliba ülünk, beszélgetünk. Kicsim hozzám bújva ül, míg a szülõk az egymás mellett lévõ fotelekben foglaltak helyet. A beszélgetés azonban érdekes fordulatot vesz, amikor kicsim megszólal.

- Anya, apa. – kezd bele. – Nem tudom, hogy köszönjem meg, hogy találtatok nekem újszívet. – mondja hálálkodva szüleinek, amin én csak elmosolyodok, de a szülei meglepõdnek.

- Masamune. Nem mondtad el Sarah-nak? – teszik fel nekem a kérdést, de a fejemet rázom. Nem akarom, hogy hálás legyen. Én csak azt akarom, hogy egészséges életet éljen.

- Mirõl van szó? – ül fel kicsim és rám néz meg a szüleire.

- Masamune intézte el neked az új szívet és õ is fizetett mindent. – mondja el Layla az igazat neki.

Nagy gyõzködések árán még arra is sikerül rávennem, hogy este idõben lefeküdjön és ne hajnalban keljen, hanem kicsit késõbb. Szeretném, ha kipihenné magát, és ha õ nem vigyáz az egészségére, hát majd én fogok.

Annyira jól esik a törõdése. Becézget, ölelget és csókolgat, még soha senki nem éreztette velem ennyire, hogy szeret. Boldogabb vagyok mint valaha… bárcsak megállna az idõ és örökre ebben a pillanatban ragadhatnék… hogy sose múljon el… a szívem szinte túlcsordul, annyira boldognak érzem magam, hogy az már lassan fáj…

Délután sajna szerelmemnek be kell mennie a munkahelyére, nehéz szívvel engedem el, de nincs mese, dolgozni muszáj. Úgy húsz perc múlva viszont csörög a telefon, az én szívem pedig félrever. Azzal a biztos tudattal veszem fel, hogy õ az.

- Szia!- köszönök mosolyogva, és mikor meghallom az ismerõs, mosolygós hangot, megborzongok.

- Szia életem. Csak hallani szerettem volna a hangodat, mert már most hiányzol.- búgja negédesen, én pedig lehunyom a szemeimet és hallgatom, hogy valami édes bizsergés áradjon szét a bensõmben.

- Te is hiányzol nekem, de mire hazaérsz, készítek neked valami finom vacsorát, és akkor együtt eszünk.- mondom lelkesen, már az estét tervezgetve.

- Biztos, hogy csak evés lesz ott?- kuncog fel, én pedig elvigyorodok. Perverz…

- Hát… majd meglátjuk, mire lesz energiád.- mondom huncutul.

- Rád mindig van, édesem.

Beszélgetünk még pár percet, végül kénytelen vagyunk letenni, mert beért az irodába. Lelkesen állok neki a készülõdésnek. Igazi gyertyafényes vacsorát akarok, sok, soook romantikával. Épp a vacsi elõkészületeinél tartok, mikor hirtelen megszólal a csengõ. Rózsaszín felhõkkel a fejem körül lépek a bejárati ajtóhoz, és széles, boldog mosollyal nyitom ki, de mikor meglátom, ki ácsorog ott, lefagyok.

- Sebastian…?- súgom elképedten. Nagy, karikás szemekkel támaszkodik a falnak, a ruhája piszkos, a haja zilált…

- Sarah…- súgja, viszont van valami furcsa a hangszínében… - Én egyetlen kishúgom… életem…- nyögi, majd ellöki magát a faltól és felém botorkál. Belém pedig villámként csap a felismerés: részeg. Legalábbis illuminált állapotban van, és csak remélni merem, hogy alkoholtól, és nem drogoktól…

Bebotorkál, én pedig ösztönösen hátrálok.

- Sebastian… mit keresel te itt? Részeg vagy?- pillantok végig rajta aggódva. Az ajtófélfának támaszkodik, onnan néz rám.

- Nem ittam sokat, ne butáskodj… de nem is ez a fontos… azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire szeretlek… te vagy nekem a világon a legfontosabb… már évek óta… nélküled semmit se ér az életem…- kezd bele elkínzott hangon. Miért? Miért most, mikor minden annyira tökéletes volt…? Miért kell folyton elrontania mindent…? – Aztán jött az a féreg és elvett tõlem… de nem engedem, hogy az övé legyél… hozzám tartozol…- felém lendül, én pedig felsikoltok, mikor elkapja a vállaimat és a falhoz taszít. Testével teljesen hozzám simul, kezeimet lefogva, én pedig kétségbeesetten, könnyes szemekkel próbálok szabadulni, de túl erõs… a mellkasomba fájdalom nyilall… neee…

- Sebastian… engedj el… könyörgöm…- súgom erõtlenül, de meg se hallja…

- Hol van az a szemét? Ha kell, szétverem a képét, de akkor se engedem, hogy egy olyan seggfej tologassa a húgomat… mért vagy vele? Mi van benne, ami bennem nincs? Mért õt szereted helyettem…?- könnyek peregnek az arcán, én pedig elborzadva tekintek rá. Mi lett a bátyámból, akit régen annyira szerettem…?

- Mi a fenét tettél magaddal…?- kérdem elcsukló hangon, immáron zokogva. – Könyörgöm, ha szeretsz, akkor elengedsz és engeded, hogy boldog legyek. Szeretem õt, Sebastian, életemben elõször igazán boldog vagyok és nem engedem, hogy ezt elvedd tõlem…- kiáltom elfúló hangon, a könnyeimet nyelve. A szívem egyre jobban szúr, és érzem, ahogy hirtelen fordul velem egyet a világ. A lábaim megremegnek, és ha Sebastian nem tart, összecsuklok…

- Nem! Nem érhet így vége! Képtelenség! Te az enyém vagy!- üvölti, miközben szétrántja a blúzom, és ez az a pillanat, mikor elvesztem a kapcsolatot a világgal…

Sötétség vesz körül… hideg, borzongató sötétség… egyedül vagyok… annyira nyomorultul egyedül… de nem, várjunk, hallok valamit… tompán, távolról, egy ismerõs hangot… Masamune…?

Lassan nyitom ki a szemeimet. Minden tagom sajog, fõleg a mellkasom. Borzalmasan érzem magam…

Ahogy oldalra fordítom a fejem, meglátom õt. Hát nem álom volt… tényleg itt van…

- Ma… sa… mu… ne…- sóhajtom erõtlenül, mire azonnal felém kapja a fejét és felpattan.

- Kicsikém.- sóhajtja megkönnyebbülten, megcirógatva az arcom. Milyen meleg a keze… és milyen gyengéd az érintése… - Bírd ki, rendben? Nemsokára jobb lesz.- ígéri, miközben csókot hint a homlokomra. Könnybe lábadnak a szemeim.

- Annyira sajnálom…- súgom elvékonyult hangon, könnyekkel küzdve. Minden annyira ijesztõ… félek… annyira félek…

- Ne búcsúzkodj kicsim, mert itt fogsz még velem élni. A feleségem leszel és gyerekeink is lesznek, nagyon sok.- magyarázza komolyan, nekem pedig mosoly ömlik szét az arcomon. Milyen jó lett volna… - Meg megígérted, hogy leérettségizel és a titkárnõm leszel.- annyira szerettem volna összekötni vele az életem… nem tett volna semmi boldogabbá, minthogy a felesége és a gyermekei anyja legyek… szerettem volna vele megöregedni…

- Saj… nálom…- súgom lemondóan.

- Ne sajnálj semmit, hiszen boldogok vagyunk és itt leszel még velem nagyon sokáig.- hadarja, én viszont nem tudok tovább küzdeni a hideg és a fáradtság ellen. Fáradtan hunyom le a szemeimet… szeretlek Masamune… annyira elmondhatatlanul szeretlek…

Halk pittyegés… minden olyan csendes… és meleg… melegséget érzek… valami kellemes, pilleszárnyszerû érintést a kezemen… ujjakat… valaki fogja a kezem…?

Lassan nyitom ki a szemeimet, és pillantok oldalra. Masamune…

- Szoo…- próbálnék valami értelmeset kinyögni, de annyira kapar a torkom, hogy egyszerûen képtelen vagyok rá. Mindenki felém kapja a fejét.

- Kicsikém…- és már megy is, hogy egy pohár vízzel térjen vissza. Óvatosan megitat, én pedig az egész pohárral megiszom. Mindjárt jobb… - Hogy érzed magad?- kérdi aggódva, a hajamat simogatva.

- Kicsit szédülök, meg fáj a torkom, de ezeket leszámítva jól.- mondom bágyadtan. Látom az arcán szétterülni a megkönnyebbülést, ami boldogsággal tölt el. Viszont… annyira nyúzottnak tûnik… a szemei vörösek és karikásak…

- Úgy örülök neked.- sóhajtja, miközben csókot nyom a kézfejére. Látom, ahogy néhány csillogó könnycsepp szánkázik le az arcán. Mi ez az édes, kínzó érzés…?

- De te nem vagy kicsit fáradt…?- kérdem lassan pörgõ nyelvvel, aggódva.

- Ezzel most ne foglalkozz. Az a lényeg, hogy felébredtél és közöttünk vagy.- súgja boldogan.

Ekkor betoppan egy orvos, aki vizsgálni kezd, én pedig meglepetten konstatálom a kötést a mellkasomon. Egy új… szív…? Új szívet kaptam…? Az orvos elmondja, hogy még kórházban kell maradnom egy ideig, de úgy tûnik, minden rendben, és a szervezetem befogadja az új szívet. Majd mindenkit kitessékelne, de kérem, hogy Masamune had maradjon, és ebbe nagy nehezen beleegyezik.

Leül mellém egy székre, a kezemet megfogva, én pedig könnyes szemekkel nézek rá.

- Köszönöm. Köszönök mindent. Hogy itt vagy velem és nem hagytál egyedül egy pillanatra sem… nélküled nem ment volna…- súgom halkan, hagyva, hogy a könnyek újra feltörjenek.

- Csss… ne erõltesd meg magad… a lényeg, hogy minden rendbe jött.- súgja mosolyogva, miközben hozzám hajol és gyengéd mozdulatokkal letörli a könnyeimet. Mosolyogva simítom arcomat a tenyerébe.

- Annyira szeretlek…- súgom teljes áhítattal, a szemébe nézve. Meglepetten pislog rám, majd széles, boldog mosollyal ül fel az ágyam szélére, hogy közelebb legyen. A hajamat kezdi cirógatni, miközben szabad kezével a kezemet fogja, én pedig lehunyom a szemeimet. Rettentõ fáradt vagyok, de annyi dolgot kell elmondanom neki… megijedtem, mert azt hittem nem lesz alkalmam mindezt elmondani neki… meg akarom elõzni a problémát, azt akarom, hogy tudja, mennyire szeretem…

- Én is szeretlek. Elmondhatatlanul.- súgja, én pedig boldogan elmosolyodom.

- Annyira féltem, Masamune… úgy megijedtem… azt hittem mindennek vége, hogy meg fogok halni…- súgom, és a könnyeim megállíthatatlanul folynak. – Ott voltam, egyedül a sötétben… teljesen egyedül… tudtam, hogy itt a vég… könyörögtem. Nem hiszek Istenben, de bárki is irányítja ezt a világot, könyörögtem neki, hogy adjon még idõt… hogy boldogok lehessünk…- súgom lehunyt szemekkel. Az álom lassan nehezíti el a végtagjaimat, de ellenállok neki, csak még egy kicsit… érzem, ahogy szavaimra simogató keze megremeg…

- Kicsim… úgy örülök, hogy nem adtad fel… annyira boldoggá teszel ezzel…- súgja rekedt hangon, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Lassan fátyolt borít az elmémre a fáradtság, de még félig magamnál vagyok. A peremen egyensúlyozok, az álomvilág és a valóság között…

- Amit mondtál… igaz lesz…?- kérdem halk, álomittas hangon, szemhéjaim alól pislogva fel rá.

- Mire gondolsz?- kérdi zavartan, láthatóan nem érti, hogy mire gondolok.

- Hogy a feleséged leszek… és hogy lesznek majd gyerekeink… igaz lesz…?- kérdem újra, áhítattal várva a válaszát. Lágy mosoly ömlik szét az arcán, majd lehajol hozzám, és apró puszit ad a számra.

- Igaz. Ígérem, hogy egy család leszünk és életünk végéig boldogan fogunk élni. Gyönyörû gyerekeink lesznek, és talán majd egy kutyánk is. Mit szólsz?- kérdi lágy hangon, mire apró mosoly jelenik meg a szemeim elõtt. Lelki szemeim elõtt látom is a tágas, barátságos családi házat, a nagy kertet a kutyával, a bent szaladgáló gyerekeket…

- Remek lesz… már alig várom…- súgom. – Itt maradsz velem, ugye?

- Persze. Egy pillanatra sem mozdulok mellõled.

Egy hét telt el, minden nagyszerû. Egyre jobban érzem magam, bár még mindig elég fáradt vagyok, a seb lassan gyógyul a mellkasomon. Vigyázom kell, nehogy felszakadjon. Masamune pedig végig itt van mellettem. Anyuék is minden nap meglátogatnak. Sebastian is jött volna, de megkértem az orvosokat, hogy ne engedjék be. Nem akarom látni. Én… én nem akarom látni… félek tõle…

Masamune egy ideig nem is hozta szóba, de aztán csak rákérdezett, mi történt köztünk, amiért kórházba kerültem. Elõször nem akartam neki elmondani, de aztán csak kiböktem. Meg kell beszélnünk ezt a dolgot…

Elmondok neki mindent, és azt is, hogy többé nem akarom látni a bátyámat. Én tényleg szerettem õt, de mint csak testvért, és… ha ez neki nem elég, nem tudom, mit tehetnék… de nem fogom engedni, hogy szétzúzza a boldogságomat.

- Masamune, nem akarom, hogy miattam elhanyagold a munkád. A végén még kirúgnak…- mondom aggódva. Épp pakolunk, végre hazamehetek a kórházból.

- Ne beszélj ostobaságokat. A pokolba a munkával, te vagy az elsõ.- vágja rá határozottan, miközben becipzárazza a táskámat, én pedig megrovón pillantok rá. Lágy mosollyal lép hozzám, arcomat a kéz kezébe veszi és csókot hint a homlokomra. – Figyelj kicsim. Állást találhatok másikat, egész könnyedén, de belõled csak egy van.- mondja komolyan a szemeimbe nézve, én pedig ellágyult tekintettel simítok a kezeire.

- Nem érdemellek meg…- súgom meghatódottan.

- Dehogynem.- kapok egy finom csókot, majd segít beleülni a tolószékbe. A csomag az ölembe kerül, így megyünk le a földszintre. Végül ahogy a bejárathoz érünk, szerelmem fogja a csomagot, majd átkarol és segít felállni. Ez a végtelen gyengédség és odaadás pedig egészen levesz a lábamról.

Segít beülni a kocsiba, bepakolja a csomagokat majd beül a volán mögé. A szeme csillog, az arcán széles mosoly, rég láttam ennyire lelkesnek.

- Annyira jó újra itthon lenni.- sóhajtom, mikor belépünk a ház ajtaján.

- A számból vetted ki a szót.- mosolyog le rám. A csomagokat ledobja az ajtó mellé a falhoz, majd se szó, se beszéd az ölébe kap, én pedig nevetve engedem, hogy felvigyen a hálóba és lefektessen az ágyba. Alaposan be is takargat, majd csókot nyom a homlokomra.

- Most pedig hozok neked finom vacsorát, és együtt, összebújva megnézünk egy filmet, aztán lezuhanyozunk és alszunk egy jót… mit szólsz?- kérdi mosolyogva, nekem pedig felcsillannak a szemeim.

- Nagyszerûen hangzik!- mosolygok rá boldogan…

- Masamune… ez… ez… ó istenem, nem kellett volna! – de igen kellett, mert ennyi a minimum, amit megérdemelsz édesem. - Ez fantasztikus… én… köszönöm! – mondja boldogan miközben a nyakamba borul, amire elmosolyodok, de szorosan ölelem, miközben a hátát simogatom. Végül kicsit eltolom magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Ne köszönd, szerelmem. – törlöm le könnyeit, õ meg hevesen csókol meg. Kicsit meglepõdök, de végül viszonzom csókját. Kicsit megfeledkezve magunkról meg a környezetünkrõl faljuk egymást, de végül nagy nehezen elszakadunk a másiktól, hogy anyósomra tekintettel legyünk. – Add a kezed, felteszem neked. – veszem kezeim közé csuklóját és szépen ráhelyezem a karkötõt.

- Pont stimmel! – szeretem nézni, hogy ennyire csillog a szeme és boldog. Azt hiszem figyelni fogok rá, hogy most már mindig ilyen boldog legyen.

- Nos fiatalok, én nem is zavarnék tovább. Ünnepeljetek. – áll fel Layla, mosolyogva hát igen kicsit ki vagyunk éhezve, de hát na. Ilyenek a fiatalok.

- Oh, ne haragudj… mi csak… - hiába akarja kimagyarázni. Layla nagyon jól tudja, hogy mit akarunk és fogunk csinálni ha elment. – Köszönöm, hogy átjöttél. – köszöni meg szerelmem végül, mire kap a homlokár egy puszit. Ketten kísérjük ki az ajtón, és amikor becsukódik, szerelmem egybõl a nyakamban köt ki.

- Nem kellett volna ilyen drága ékszert venned. – magamhoz ölelve csókolok a nyakába felborzolva a kedélyeket még jobban.

- Életem szerelmének a legjobb jár. – suttogom, majd a karjaimba kapom, amire egy picit felsikít.

- Mit mûvelsz? Tegyél le! – kezd el nevetni és követelõzni, de hülye leszek letenni egy ilyen kincset a kezembõl.

- Dehogy teszlek. – indulunk is el az emeletre, ahol végre bepótolhatjuk szerelmem vágyát is. – Kivettem egy egész hét szabadságot, amit csakis veled fogok eltölteni. Se munka, se semmi más. – látom rajta, hogy ez tetszik neki, ami meg engem vidít fel.

- Egy egész hét, amíg csak az enyém vagy…? Ez csakis egy álom lehet! – lefektetem az ágyra óvatosan.

- Egy valóra vált álom, angyalom. – kezdem lazítani a nyakkendõt, mert már igazán nem kellemes. Leeszem az ingemet is, amit szerelmem nem kicsit kipirult arccal figyel. Felé mászom meztelen felsõtettel, mire õ türelmetlenül húz magához édes csókra, amit örömmel viszonzok. – Egész éjjel kényeztetni foglak… - szavaimra kezeit a nyakam köré fonja az én nadrágom pedig kezd egyre szûkebb lenni, mert nem már attól beinult a fantáziám, ha tudom, hogy mit fogunk csinálni.

- Már alig várom…

Jó pár meneten vagyunk már túl, ami olyan jól esett bár kicsit aggódok szerelmemért, hogy nem-e sok a szívének, bár nem panaszkodott, de attól még aggódok egy kicsit… ám olyanokat megcsinált az éjszaka folyamán, hogy csak leste, de olyan jól csinálta, hogy alig tudtam türtõztetni magam… Ha nem lett volna önuralmamm olyan hamar elsülök, hogy az már szégyen.

Karjaimba kapva viszem a fürdõbe, hogy egy kis forró vizes fürdõt vegyünk, mert kicsit le is izzadtunk, meg kell a felfrissülés utána meg alszunk egy jót, hogy kipihenjünk magunkat. Amint megtelik a kád bele is szállok, amíg szerelmem leveszi a karkötõt. Bejön õ is a kellemes vízbe és én már egybõl lábaim közé húzom, mire mellkasomnak dõl és úgy élvezi a vizet, meg a társaságom.

- Mit akarsz csinálni az elkövetkezendõ egy hétben? – ölelem magamhoz és kezdem finoman cirógatni, mire õ az én kezemet simogatja.

- Hát… el akarok menni étterembe… moziba… és lemehetnénk a tenger partra is. – kezdi el sorolni és nagyon jó programok… ám hirtelen gondol egyet és csillogó szemekkel fordul hátra. – És szeretnék jó sok idõt tölteni a hálóban is, szerelmem. – nocsak… kicsikém rákapott a jóra. Azt hiszem mostantól több testmozgás lesz az életünkben…

- No lám… pedig az elején még milyen pirulós voltál. – jegyzem meg azért a dolgokat.