Lábaim alatt a mélységben a Randir folyó hasítja ketté a kősziklákat. Innen a magasból csupán ezüstösen csillogó cérnaszálnak tűnik. Ha lezuhannék, nem éreznék fájdalmat. Megkönnyebbülve hagynám magam mögött a múltamat. Csak zuhannék, míg el nem sötétülne a világ. Annyival könnyebb lenne.

Remegő sóhajjal emelem pillantásomat a felhőket megérintő csúcsokra. Mindegyiknek ismertem a nevét egykor, de a tudást elhomályosítja a fájdalom. Egy emlék fájdalma, ami lassan összemosódik a valósággal.

- Látod azt a két hegyet? Egy történet szerint egykor tündék voltak.

- Most jön valami tanulságos, szomorú történet két szeretőről, akik sosem lehettek egymáséi? – fintorogva pillantok fel a mellettem ülő tündére. Ajkai nevetésre húzódnak, ónix szemei ragyognak a boldogságtól. Éjsötét tincseibe belekap a szél, szebbé téve őt bárkinél. A belőle áradó melegség körbe ölel akár egy puha takaró.

- Mindig lenyűgöz a finom romantika, amit a lelkedben hordozol, Eliath – ujjai észrevétlenül csúsznak az enyémekre. A gyomromban pihenő pillangók egyszerre rebbennek fel érintésétől. Nem rázom le magamról. Először megtettem, de már képtelen lennék rá. Mert ő Tawarion, akinek sikerült átjutnia a falaimon.

A könnyek maró forróságként égetik végig arcomat.

Miért hagyott magamra?

Azt mondta nincs miért maradnia.

A fájdalom halk zokogásként tör fel lelkemből. Arcomat tenyereimbe temetve rejtem el a világ elől könnyeimet. A könnyeket, amik nem akarnak elapadni. Amik képtelenek elmosni a múltat.

A magányt.

Az árulást.

oOoOo

Halk, izgatott mormogás szakítja át éber álmamim függönyét. A valóság és az álomvilág egy pillanatra összemosódik, mielőtt felnyitnám szemeimet. Még nincs reggel. A függöny résein csak a Hold sápadt fénye szökik át, amit a felettem ragyogó ezüstkék szempár tükröz vissza. Elmém tompán csikorgó kerekei lassan dolgozzák fel, hogy mi is történik. Arun.

- Mi a baj? – egy pillanatnyi aggodalommal pillantok végig rajta, de nem látok sérülést. Egyáltalán miért van még ébren? Most tért volna vissza a szobánkba? Amikor összegyűjtöttem az erőt a kert elhagyásához, sem őt, sem Gelwielt nem találtam itt. Talán együtt rejtőztek el valahová a világ elől, kiélvezve a kettesben töltött időt. Úgy tűnik megértik egymást, és jól elvannak együtt. Túlságosan jól.

- Ezt neked is látnod kell. Gyere! – ujjai szinte égetik lehűlt bőrömet. Úgy szorulnak csuklóm köré, mint egy jeges bilincs. Nem tetszik. Most nem vágyom érintésekre. A feltépett sebek még túl érzékenyek.

- Hova? – gyanakodva fürkészem arcát, amin lassan felismerhetővé válnak az árnyékból kirajzolódó koszfoltok. Hol járt megint? És miért kelt fel az éjszaka közepén? Ha olyan fontos lenne, amit talált, rögtön a mesterekhez kellett volna rohannia.

- Mutatni akarok valamit – eltávolodik tőlem, és türelmetlenül kihúzódik ágyam szélére. Fel sem tűnt, hogy ennyire közel volt hozzám. Arun nem ismeri a személyes tér fogalmát.

- Nem érne rá holnapig? – mogorván dörzsölöm meg arcomat, míg feltornázom magam a takaró alatt. A fejem tompán hasogat, a szám kiszáradt, szemeim szúrnak. Régen éreztem ennyire nyomorultul magamat. Utoljára a Tawarion eltűnése utáni napokban.

Torkom összeszorul, testem és lelkem nem vágyik másra, csak visszamenekülni a takaró alá, és ott maradni napokra. Egyetlen porcikám sem vágyik követni a tündét, aki már az ajtóban állva pillant vissza rám. A lelkesedése és energiája csodálatra méltó, de a kényszeres szabályszegése most jobban bosszant, mint valaha.

- Nem. Most kell látnod – még mindig nem mozdulok. Nincs erőm. Sem lelki, sem fizikai. Arun egy hurrikán, és én most nem vagyok elég erős, hogy talpon maradjak az általa kavart viharos szélben. Mégis, könyörgése eléri a lelkem egy kis darabját. Tényleg olyan, mint egy kölyökkutya. Ha gyenge pillanatodban találkozol vele, képtelen vagy ellenállni a tekintetének.

Néma sóhajjal forgatom meg szemeimet, és próbálom mozgásra bírni testemet. Még a csizma felvétele is egy külön harc, de győztesen kerülök ki belőle. Szerencséje, hogy az önelégült mosoly hiányzik az arcáról, különben faképnél hagynám, és visszafeküdnék. Okosabb döntés lenne, mint árnyakba olvadva, nesztelenül osonva a kihal folyosókon. Miért kell mindig tilosban járnunk?

- Megmagyaráznád? – számonkérésem meg sem próbálom elrejteni a hangomból. Ha annyira fontos, amit látnom kell, akkor mondja el. Sokkal értelmesebb megoldás, mint hagyni, hogy vakon tapogatóddzak a sötétben. – Először is nem térsz vissza takarodóra, most meg az éjszaka közepén kirángatsz az ágyamból, hogy elvigyél… Hova is? – halkan suttogom hátának, követve őt a hosszú folyosók útvesztőjében.

- Majd megérted, ha odaértünk – ajkaim vonallá préselődnek a hangjában rejlő mosoly hallatán. Szerinte ez szórakoztató? Az éjszaka közepén kirángatni a szobatárad az ágyából, és rávenni őt, hogy szegjen meg szabályokat? Talán meg is érdemelné, hogy rajtakapjanak minket, és innen is elküldjék őt. A katonák közt jobb helye lenne. Ott nem varázsolhatna ugyan, de biztosan találna hozzá illő kényszeres szabályszegőket.

- Arun, semmi hangulatom nincs most ehhez – túl kimerült vagyok. Máskor nem bosszantana ennyire a viselkedése, hiszen elfogadtam, hogy ő ilyen, de most minden más. Most fél lábbal a múltban vagyok, ami nem ereszt. Bárcsak képes lennék a jelennek élni, mint ő.

- Csak bízz bennem, kérlek – a ragyogó kék szemek ékkőként csillannak meg az árnyakkal színezett folyosón. Bízzak benne. Hogyan tehetném, ha még nem is ismerem őt? Nem vagyunk barátok, csupán két tünde, akiket egymás mellé kényszerítettek. Talán, ha egy másik időben találkozunk, más lenne a kapcsolatunk. Ha az előtt ismerjük meg egymást, hogy Tawarion eltűnt. Azt az Eliathot még kedvelte is volna. Képes lennék újra azzá válni? Nem tudom.

Némán, gondolataimba merülve követem lépteit. Nem aggódok a lebukás miatt, hagyom, hogy Arun vezessen. Ez is egyfajta bizalom. Nem az, amit kért tőlem, de arra még nem biztos, hogy készenállok. Gyerekként elzártam a lelkem, hogy ne sebezze meg a családom kegyetlen szigorúsága. Sosem illettem közéjük. Azt hittem azzal, hogy ide jövök az iskolába, végre önmagam lehetek, de rá kellett döbbennem, hogy túl mélyre rejtettem az igazi lényemet. Féltem, hogy sosem szabadulok a magam húzott falak közül. Aztán jött Tawarion. Ő segített azzá a fiatal tündévé válnom, akit meg akartam óvni a világtól. Végre szabadnak és önmagamnak éreztem magam. Ő ismert és elfogadott. Legalábbis azt hittem.

Azt mondta nincs miért maradnia.

Mi a garancia rá, hogy Arun nem tenné ugyanezt? Ha engedném, hogy megismerjen, ha kitárnám előtte az ajtókat, akkor csak ismét lehetőséget adnék rá, hogy valaki megsebezzen. Ha az élet ebből áll, akkor talán a szüleimnek volt igazam, és az érzelmek mindent tönkretesznek.

Hosszú percek múlva torpanunk meg egy látszólag jelentéktelen folyosón. Ugyanazok a kőfalak, ugyanazok a táncoló árnyékok, amiket a fáklyák lángja fest a falra. És ugyanaz a vigyor Arun arcán, ami semmi jót nem jelent.

- Ezt nézd! – óvatosan kezdi tapogatni a falat, mintha keresne valamit. Összehúzott szemekkel figyelem ténykedését. Már kezdem azt hinni, hogy ostoba vicc az egész, mikor a simára csiszolt kövek megmozdulnak. Megrezzenek a kellemetlen hangtól. Egymáson elcsúszó súlyos kövek nyöszörgése. El kell takarnom orromat, hogy ne kezdjek tüsszögni a felszálló portól. Tehát ezért szokott olyan koszos lenni, amikor előkerül. – Gyere! – alakja beleolvas az alagút fénytelen sötétségébe. Ezt ő sem gondolhatja a komolyan.

- Arun, nem mehetsz be az éjszaka közepén egy alagútba, amit nem ismersz – ostoba és felelőtlen döntés. Milyen gyakran teszi ezt? Mi történne, ha egyszer eltévedne, vagy megsérülne és beragadna? Senki sem tudná, hogy hol keresse, és mire ráakadnánk, késő lenne. Ez még nappal sem jó ötlet, de most kifejezetten hatalmas ostobaság.

- De ismerem. Erről nem akartam beszélni, de… - újra felém fordul, és egy kupac viseltes papírlapot nyom a kezembe. Nem tudom mi lep meg jobban, az, hogy Arunnál papírokat látok, vagy az, hogy felfed előttem egy titkot. Egy olyan titkot, amivel minden létező szabályt megszegett. Komoran pörgetem végig a telefirkált papírokat, amiken egy labirintus rajzolódik ki. Hosszú folyosók, kanyargó alagutak és végtelen zsákutca. Néhány helyre apró jegyzet biggyesztve Arun vékony, szálkás betűivel. Ostoba tünde. Mégis hány alkalommal lógott be ezekbe a járatokba, kockáztatva az életét?

Némán pillantok a lelkesen csillogó tekintetbe, majd a felém nyújtott maszatos kézre. Megint bele akar rángatni valami ostobaságba. Egy veszélyes ostobaságba. Nem is gondolt rá, hogy milyen következményei lehetnek ennek? Hogy kiknek okozna fájdalmat, ha szó nélkül eltűnne?

Egyszerűen eltűnne.

Ujjaim meggyűrik a lapokat, minden erőmre szükség van, hogy ne forduljak sarkon, és eredjek futásnak.

- Nem – megrezzen, mintha felpofoztam volna. A tekintetében megjelenő érzelmek pedig engem vágnak gyomorszájon. A csalódottsága kézzel fogható, képtelen elrejteni. Keze visszahullik teste mellé, és egy pillanatra eltűnik az élettel teli, lelkes kölyökkutya. Csak egy sérülékeny fiatal tündét látok, aki ugyanúgy rejtegeti magát a világ elől, mint én. Tekintete még akkor is kísért, mikor a kőfal csendesen visszahúzódik a helyére. Képtelen vagyok megmozdulni. Képtelen vagyok elfelejteni azt, amit a ragyogó kékségben láttam. Az érzést, amit én is jól ismerek.

Magány.

Arun magányos. Talán pont ezt próbálja elrejteni a viselkedésével. Míg én összezárom magam a nehézségeimmel, ő megpróbálja lehagyni őket. Azért hozott magával, hogy ne legyen egyedül. Felfedte egy titkát, remélve, hogy megértem és elfogadom, de én hátat fordítottam neki.

Úgy vélem idővel meglátod majd az értékeit, csak légy türelmes.

Ilennil mester hangja halk suttogásként tör elő emlékeimből. Erre gondolt vajon? Hitt benne, hogy ha megismerem Arunt, képes leszek a barátjává válni? Talán pont ezért kérte, hogy ne veszítsem őt szem elől. Nem azt akarta, hogy folyton kövessem és megállítsam a szabályszegésben, egyszerűen csak nem szerette volna, hogy Arun magányos legyen. Torkom összeszorul a gondoskodástól és szeretettől, ami ebből a tettből sugárzik. A mester nagyon szeretheti ezt az ostoba tündét.

Magam sem tudom mikor jutok elhatározásra. Ujjaim lassan kutakodva akadnak rá a pontra, ami nyitja a vastag kőfalat. Az évszázados por újra megtölti a levegőt, ahogy az alagút bejárata feltárul. Az alagúté, ahol Arun néma alakja várakozik. Tekintete mélységes megdöbbenéssel kutatja az enyémet, de nem szolgálok neki válaszokkal. Félek, hogy ha megszólalok, csak megint elutasítom őt. Néha annyival könnyebb menekülni és a megszokotthoz ragaszkodni, mint beleugrani az ismeretlenbe. Talán ideje kockáztatnom a nagyobb fájdalmat. Talán mindkettőnknek szüksége van erre a kicsavart, érthetetlen kapcsolatra.

Mellé lépek a szűk folyosóra. Illata az orromba kúszva nyomja el a falakból áradó kor dohos szagát. A fal halk rezzenéssel zárul be mögöttünk. Már csak mi vagyunk. Mi ketten és a sötétség. Nem látom, csupán érzem ahogy ellép mellőlem. Nem félek, hogy magamra hagyna a sötétben. Arun nem tenne ilyet. Velem nem. Honnan tudom ezt ilyen biztosra? Egyszerűen érzem.

A sötétséget eloszlató hideg fény szinte bántja szememet. Pislogva próbálok hozzászokni a meggondolatlan mágus alkotta fénygömb erejéhez. A mágia sem tudná őt megvédeni attól, hogy örökre elvesszen ezekben az alagutakban. Le kell őt beszélnem ezekről az utakról, vagy legalább rávenni, hogy szóljon, ha ide készül. Nem látok sok esélyt rá, hogy megtalálnám őt ebben az útvesztőben, de megpróbálnám. Bármennyire is idegesítő, hiányozna.

Mosolya erőtlen, egyáltalán nem illik hozzá. A széles, részben megjátszott vigyort ismerem, ahogyan az apró, boldog kis mosolyt is, ami időnként ajkaira költözik. De ez nem tetszik. Emlékeztet arra, hogy magányossá tettem őt.

- Óvatosan – kezemet megfogva von maga után a szűk, pókhálóktól hemzsegő folyosón. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyi nyolclábú fog előmászni tincseim közül, ha egyszer kijutunk innen. Szükségem lesz egy forró fürdőre. Arun megérdemelné, hogy büntetésképp neki kelljen minden mocskot kimosnia a hajamból.

A folyosó levegője hűvös, és megtölti a természet illata. Valahol egy apró patak csordogálhat, csobogása megnyugtató kísérőnk a túra alatt. Egyikünk sem szól semmit. Minden, ami most közöttünk van, törékeny. Mindketten attól tartunk, hogy egyetlen szóval lerombolhatjuk. Nem ismerjük egymást igazán. Nem ismerjük a másik határait. Nem tudjuk mi teszi boldoggá, és mi tép fel mély sebeket. El is felejtettem, mennyire nehéz az ismerkedés. Hogy mennyit küzdött Tawarion, hogy elfogadjam. Hogy mennyire kitartóan hisz Gelwiel a lassan szárba szökő barátságunkban. Nekem is adnom kell egy esélyt Arunnak, bármennyi fájdalmat is hordoz magában a kudarc lehetősége.

Hosszú percek múlva szélesedik ki a járat, így elengedhetem Arun kezét, és mellé lépve figyelhetem a környezet változását. Nem csak azért látok jobban, mert a szemem hozzászokott a sötétséghez. A Hold és a csillagok fénye valahogyan bejut erre a helyre. Erre a gyönyörű, varázslatos helyre. Hatalmasra nyílt szemekkel futtatom végig tekintetem a növényekkel beszőtt falakon a padlót borító fűfoltokon, és a mélybe vezető kristálytiszta vizű csermelyen. Az egész helyet ezüstős fénybe vonja a Hold, amitől még különlegesebbé válik. Mint egy apró édenkert. Szinte várom, hogy tündérek és unikornisok lépjenek elő, mint egy gyerekmesében. A repedéseket olyan növények töltik ki, amiknek egy részét nem ismerem. vagy még csak rajzokon láttam. Legszívesebben körbe forognék, mint egy gyermek, aki most csodálkozik rá életében először a világra.

- Hol vagyunk? – tudom, hogy senki sem hallhat meg minket, mégsem akarom megtörni a hely varázsát. Félek, hogy ha felemelném hangomat, az tönkre tenné ezt a békét. Vajon ki tud még erről a helyről? Járt már itt előttünk valaki? Vetek egy pillantást társamra. Lépteinek hangját elnyeli a vastag fűpárna, amin lépdel. Ujjai végig simítanak néhány magasra nővő sárga virágon. Sosem láttam még őt ilyen gyengédnek a gyomokkal, amiket úgy megvet. Talán tényleg félreismertem őt. Vagy egyszerűen csak változik, ahogyan mindannyian. Illik ide. A tincseit csak még ragyogóbbá teszi a Hold sápadt fénye. Arun gyönyörű, amikor hagy időt, hogy igazán elmélyedj a szépségében. Amikor nem csak szélviharként gázol át az életeden.

- Nem tudom. De biztosan az iskola területén kívül – igaza van, eleget jöttünk ahhoz, hogy elhagyjuk az iskola falait. Nem tudom hogyan keveredhetett ide, ennyire messzire a biztonságot jelentő folyosóktól és termektől. Mintha szándékosan keresné a bajt, hogy veszélybe sodorhassa magát. – Gelwiel érdeme is – apró fintoromat már nem láthatja, mert inkább a Hold fényében sütkérezik. Hát persze, gondolhattam volna. Ki más mutatna neki ennyire veszélyes helyeket, mint Gelwiel? Azt hiszem ideje, hogy őt is felelősségre vonjam.

- Ő mutatta neked ezt a helyet? – ostoba tündék. Tudtam, hogy Arun vakmerő, de hogy Gelwiel is ilyen könnyen bánjon az életével, az már túl sok. Egyiküket sem akarom ilyen gyermeteg dolgok miatt elveszteni. Ők mit szólnának, ha én kockáztatnám folyton az életemet?

- Nem, ő csak a konyhába vezető utat ismeri – lépteim a sötétlő mélységhez vezetnek, ahol az apró vízfolyás eltűnik. Ma már másodszor állok egy peremen. Második alkalommal pillantok a feneketlen mélységbe. Mintha vonzana magához. Elgondolkodva figyelem a talpam alól meginduló apró kődarabokat, de nem hallom csobbanásukat. Mintha a zuhanásnak sohasem lenne vége. A megkönnyebbülés elmarad, és örökké csak zuhansz. Míg valaki meg nem ragadja a karod, és vissza nem ránt. De erre csak akkor van esély, ha nem vagy egyedül. Ha nem vagy olyan magányos, mint én. – Ezt a helyet én találtam. És meg akartam mutatni neked. Reméltem, hogy ettől jobb kedved lesz. Azért most kellett jönnünk, hogy lásd a Holdat – csak távolról hallom a szavait. Megbabonázva bámulom a végtelen sötétséget. Mintha halk suttogással hívna magához. Tényleg hangokat hallok, vagy csak képzelem? Rejtőzik valami a sötétben, vagy csak a múltam árnyai hívnak magukhoz?

Mielőtt engedhetnék a csábításnak, karok fonódnak körém. Szorosan, ölelik derekamat, és vonnak magukkal, távol a szakadéktól. A gondolataimra ült tompaság szappanbuborékként robban szét. Döbbenten kiáltok fel, ahogy a valóság újra elér hozzám. Arun. Lélegzete forrón simogatja bőrömet még ingem vékony anyagán keresztül is. Fejét nekem döntve, mély lélegzetekkel próbálja elűzni alig érezhető remegését.

- Ne csináld ezt velem. Ha folyton az életedért aggódom, ki fog hullani az összes hajam – döbbenten hallom kétségbeesett szavait. Hangja erőtlen, mintha borzalmakat kellett volna túlélnie. Aggódik értem? Nem terveztem véget vetni az életemnek, bár ő ezt nem tudhatta. Azért hozott ide, hogy felvidítson, és én riogatással hálálom meg a figyelmességét.

Elgondolkodva fürkészem arcát. Vállai megsüllyedtek, mintha tényleg megrézta volna ez a helyzet. Visszarántott a peremből. Arun lenne az, aki megragadhatja a karomat zuhanás közben? Talán mégsem vagyok annyira egyedül, mint gondoltam. Apró, forró kacsok indulnak útnak testemben, háttérbe szorítva a délután óta terjedő fagyos hideget.

- Ennyire megviselt? – móresre akartam tanítani. Rá akartam ébreszteni, hogy nem veheti félvállról a tanulmányait. Talán durvábbra sikerült, mint szerettem volna, de nem ismerem eléggé Arun korlátait. Úgy kezeltem őt, ahogyan engem a szüleim. Ez hiba volt. Úgy tűnik Arun érzékenyebb, mint amilyennek mutatja magát. Végre visszakapom a ragyogó tengerkék tekintetek fényét. Még mindig van bennük egyfajta sebezhetőség, ami ellágyítja a szívemet.

- Rettegtem. Nem adhatod csak úgy a kezembe az életed – meglepetten fürkészem arcát. Meglepő, hogy ennyire meg tudtam rémíteni a fiút, aki a mesterek haragjától sem fél. És meglepő, hogy elismeri ezt. Felvállalni a gyengeségeidet a legnagyobb erő. Meg kell tanulnia elviselni ezt a fajta nyomást. Nem tudom meddig marad velünk, de ha gyógyítóként él, gyógyítóként is kell gondolkodnia. Meg kell értenie minket.

- Ügyes voltál – felesleges az aggodalma. Az ösztönei működésbe léptek, és tökéletesen ellátott. Felhasznált mindent, amit tanult.

- Hát nem érted? Fogalmam sincs, mit csináltam. Meg is mérgezhettelek volna – kétségbeesése csak tovább lágyítja szívemet. Miért nem bízik magában? Ha mágiáról van szó, megrengethetetlen az önbizalma. Akkor miért nem hiszi, hogy képes jó gyógyítóvá válni?

- De nem tetted – a forróság eléri ajkaimat is, nehéz visszafogni mosolyomat. Nem akarom megbántani őt, még azt hinné, hogy gúnyolódom esetlenségén. Pedig egészen különleges őt így látni. Ennyire valódinak. – Ez a legfontosabb.

- Megfordult már valaha is az okos fejedben, hogy nem bízhatsz rá ilyesmit egy olyan alakra, aki miatt kigyulladt egy szoba? – kezd rátalálni magára. A szavak, és a zavart tarkó simítás már ahhoz az Arunhoz tartozik, aki gyakran játszik az idegeimmel, és bármit megtesz, hogy az őrületbe kergessen. – Nem hallottad még, mennyire felelőtlen és veszélyes vagyok? – hallottam, de egyáltalán nem érdekel. Olyanok állítják ezt róla, akik nem ismerik őt. Felelőtlennek felelőtlen, de nem veszélyes. Talán magára és a józanságomra nézve, de másképp nem. Sosem féltem attól, hogy kárt tesz bennem.

- Nem hiszek a pletykáknak – pontosan ő volt az, aki erre intett az első találkozásunkkor. Valószínűleg már elfelejtette. Én viszont sosem fogom. – Mikor veszed észre, hogy több vagy annál, amit rólad mondanak? – rám nem szokott hallgatni, akkor miért ad mások szavára? Miért nem tudja lerázni magáról a véleményüket olyan könnyedséggel, mint az én intő szavaimat?

Elmenekül a válasz elől. Talán zavarában. Ki hitte volna, hogy a tornádó, aki felkavarta az életemet, erre is képes. Halvány mosollyal követem őt a puha fűpárnáig, amire letelepedett. Tényleg illik ide.

- Szóval ezért nem jöttél vissza takarodóra – vajon hány alkalommal járt már itt? Nem gondolt rá, hogy legalább szóljon róla? Remélem legalább Gelwielnek szólt, mielőtt kalandozásra adta a fejét. Valakinek tudnia kell róla, hogy merre jár. Ha itt ragad, akkor a saját szivárgó mágiája hamarabb végez vele, mint az éhség vagy a szomjúság. Felelőtlen döntés egyedül kóborolni a sötétben.

- Úgy tűnt, nem vágysz társaságra – felpillant rám, tekintete tükrözi az égen ragyogó Hold fényét. – Tiszteletben akartam tartani – lágy, szomorú mosoly kúszik ajkaimra. Nem sikerült túl jól a terve. Értékelem, hogy nem kutatott utánam, de még jobban értékeltem volna, ha nem szabályszegéssel próbálja elfoglalni magát. Bár az nem lett volna ő.

- Mégis felkeltél az éjszaka közepén és magaddal rángattál egy titkos, valószínűleg tiltott alagútba – egészen bájos a fintor, ami megjelenik arcán. Azt hiszem már ő is látja, hol vannak a buktatók a tervében. A szándék értékelendő, de a kivitelezésen van még mit dolgozni.

- Én… Azt reméltem felvidít – a forró kacsok lassan indákká nővik ki magukat bőröm alatt. Furcsa, hogy számítok valakinek. Nem is igazán tudok mit kezdeni ezzel a gondoskodással és törődéssel. Az életem legnagyobb részében csak magamra számíthattam, nehéz elfogadni, hogy ez másképp is lehet. Azért lettem gyógyító, hogy másokról gondoskodjak, de talán ideje engednem, hogy valaki rám is figyeljen. Talán most nem fogok csalódni és összetörni.

Óvatosan telepszem le mellé a puha fűre. A pára rögtön átnedvesíti vékony nadrágom, megborzongok a jeges érintéstől. Nem szeretem, ha vizesek a ruháim. Jobban kedvelem a puha, meleg kényelmet, ezért szokott nálam váltás lenni, ha az erdőbe indulok. Nyilván nem jutott eszembe, hogy hozzak magammal, amikor kirángattak az ágyamból. De megbocsájtom neki. Kizárólag a szándék miatt.

- Köszönöm, hogy megmutattad ezt a helyet. Csodaszép – végre látom felvidulni arcát. Ha boldoggá teszi, hogy boldogságot okoz nekem, akkor hagyni fogom. Nem fogok az útjába állni. Nehéz lesz, de engednem kell neki. Nem maradhatok örökké magányosan a falaim mögött.

Kiélvezem a ránk telepedő békés csendet. Nem töri meg más, csak a víz csobogása, és néhány apró rovar motozása. Arun válla az enyémhez simul, és már ez a kis érintkezés is elég ahhoz, hogy megnyugtasson a közelsége. Korábban nem gondoltam volna, hogy pont ez a hurrikán lesz, aki békével tölt el, és gyógyírt nyújt a sebeimre. Tekintetem körbe vándorol a nedvesen csillogó kőfalakon, követi a felfelé kúszó hófehér virágokat. Fel egészen a nyílásig, amin keresztül a Hold elárasztja fényével a termet. Lassan telihold, így teljes pompájában csodálhatjuk égi vándortársunkat.

- Gelwiel mennyit mondott el? – ideje megtörni a nyugalmat. Fáj feltenni a kérdést, de nem ülhetünk itt örökké, míg el nem nyom minket az álom. Ő tett felém egy lépést a gyengesége beismerésével, nekem is meg kell próbálnom. Nem gondolom, hogy sikerrel járnék, még biztosan nem, de megpróbálom. Nem áltatom magam azzal, hogy a titkaim titkok maradtak. Arunnak magyarázatot kellett kapnia a menekülésemre, Gelwiel pedig minden részlettel tisztában van. Az életem ezen részét sosem titkoltam előle. Neki köszönhetem, hogy nem zárkóztam el teljesen a világtól, Tawarion után.

- Amennyit feltétlenül szükséges volt. Meg akarom várni, míg készen állsz rá, hogy te magad oszd meg velem a titkaid – egyikünk sem néz a másikra. Kitartóan bámuljuk a plafonon tátongó nyílást. Valamiért könnyebb úgy feltárni a lelked, ha közben nem kell állnod a másik pillantását. Szívem összefacsarodik az újabb figyelmességtől. Azt hittem nem fogja megállítani semmi abban, hogy felfedje a titkaim. Azt hittem kíváncsibb és önzőbb ennél. De ismét megmutatta egy olyan oldalát, amit eddig még nem ismertem.

- Miből gondolod, hogy ez valaha megtörténik? – nincs garancia rá, hogy megnyílok. Hogy képes leszek elég közel engedni őt magamhoz. Talán a hibás nevelésem miatt, talán így születtem. Az érzelmek bonyolultak és nehezen lavírozok közöttük. Mintha folyton tojáshéjon kellene járnom.

- Csak remélem, hogy így lesz – vékony ingjeinken keresztül is érzem a belőle áradó forróságot. Miért reménykedsz ebben Arun? Miért nem engedsz el egyszerűen, és tűröd meg a társaságom addig, míg a mágusok visszafogadnak? Könnyebb lenne. De ő mégis próbálkozik. Nem ér ennyit a barátságom.

Ismét ránk telepszik a némaság. Testem lassan lázadozik a szokatlan ébrenlét ellen. Elnyomok egy ásítást, és próbálom figyelmen kívül hagyni egyre hosszabbra nyúló pislogásaimat. A józan eszem tudja, hogy vissza kéne mennünk a szobába, de a lelkemnek most jól esik elszakadni a szobától, ami annyi emléket hordoz. Lehet nem is a világtól zárkóztam el, hanem Tawaion emlékével akartam összezárni magam? Milyen szánalmas vagyok.

- Mindig szerettem a csillagokat figyelni – kényszerítem magam, hogy másra gondoljak. Hogy megpróbáljak valami apróságot megosztani magamból Arunnal. Nem akarom, hogy azt érezze, nem értékelem őt. – Gyerekkoromban sokszor ők voltak az egyetlen társaságom. Ők nem ítéltek el azért, aki vagyok – sokszor éjszakákba nyúlóan tanulta régi, kopott könyveimből, amiket gyakorlatilag összelopkodtam a környezetemből. Nem tudom, hogy a szüleim tudtak-e róla, ha igen, legalább ezekben az órákban nem próbáltak meggátolni benne. Addig nem, amíg az ő leckéiket hibátlanul, teljes figyelemmel teljesítettem.

- Olvasni is kés vagy belőlük? – ajkaimra hálás mosoly kúszik. Nem próbálmélyebbre ásni a múltamban, nem próbál kérdésekkel kirángatni a falak mögül, inkább lassan csalogat elő. Türelmesen vár, míg én magam lépek ki a biztonságból. Arun és a türelem. Milyen szokatlan páros.

- Nem, a látás képessége hiányzik belőlem – sosem értettem a csillagok által suttogott titkokat. Nekem csak gyönyörű, fényes pontok az égen. Útmutatók a sötét magányban.

- Szerencse. A jövőbelátók rettenetesen furcsa szerzetek – szemforgatva támaszkodom meg magam mögött, hogy enyhítsem nyakam fájdalmát. A legjobb lenne elfeküdni és úgy vizsgálni az eget, de azzal az elalvást kockáztatnám. Az elalvást, és hogy undorítóan vizes leszek.

- Mondja az ezüst hajú tünde, aki tornyokat gyújt fel, és pókhálós folyosókon bóklászik az éjszaka közepén – hosszú idő után újra felé fordítom tekintetemet. Szinte belezuhanok a kék örvényekbe, amik szórakozottan ragyognak a félhomályos teremben. Gyomrom megrándul a mosolytól, ami vékony ajkaira költözik. Ez igazi mosoly. Gyönyörű és szikrázó. Ritka és értékes.

- Örülök, hogy visszatértél, Eliath – zavart bólintással dőlök hátra. Inkább a vizes ruhák, mint a mosoly látványa, amivel nem tud mit kezdeni a szívem. Érzem, hogy ő is mellém heveredik. Karunk még mindig egymáshoz ér, de nem érzek késztetést, hogy odább húzódjak. Most jó így. Most jó, hogy nem vagyok egyedül.

Az idő lomhán vánszorog körülöttünk. Meg merem kockáztatni, hogy még bele is süppedek egy rövid, felületes alvásba. Egy hűvös szellő ránt ki a kába kókadozásból, és figyelmeztet, hogy nem okos gondolat éjszaka, vizes ruhákban idegen, tiltott helyen álomra hajtani a fejemet. Vissza kéne mennünk. Ha túl sokáig maradunk, akár vizes hálóruhákban is mehetünk majd az első órára. Biztosan nem keltenénk feltűnést. Gelwiel legalább két percet várna, mielőtt faggatni kezdene minket.

- A növényeket már beazonosítottad? – megrezzen mellettem, mintha őt is a legszebb álmaiból rántottam volna ki. Tökéletesen választottam meg az időt. Még egy kis hezitálás, és tényleg itt ragadunk.

- Jellemző. Itt egy gyönyörű édenkert, de te csak azzal foglalkozol, hogy melyik gyomból főzhetsz lázcsillapítót – megjátszott drámai fájdalma mosolygásra késztet. Ő sem gondolhatta, hogy szó nélkül hagyom a hely különleges flóráját. Gyógyító vagyok, akkor is, ha ő ezt időnként nem akarja elfogadni. A gyógyítók pedig kissé megszállottak. Mintha ő nem akarna azonnal megvizsgálni minden varázstárgyat, ami a közelébe kerül. – Nem ismertem fel őket – sejtettem. Nem vonom kétségbe Arun tehetségét, de ezek nem hétköznapi növények, amikkel az erdőben találkozhatunk. Az árnyéktűrő és nedvességkedvelő barlangi fajok csak később fognak előkerülni a tanulmányaiban.

Lassan állok föl mellőle, fintorogva igazítva meg a bőrömhöz tapadó nedves ruhadarabokat. Esküszöm inkább mászkálnék meztelenül, mint ezekben. Hogy eltereljem figyelmem, már célba is veszem a kőfalat beszövő virágot. Nincs szükség alapos vizsgálatra, hihetetlenül erős, édeskés illata azonnal alátámasztja korábbi sejtésemet.

- Ez tündérkönny, a nektárja erős hallucinációt okoz – és sajnos sokan bedőlnek neki a kellemes megjelenése, és a finom illata miatt. – Főleg idegmérgek alapanyaga – az iskola alapanyagszekrényeiben nem is találkozni vele. Magasabb szintű órákon már használják, de azokra a mesterek a saját privát készleteikből hoznak mintákat. Vajon itt szerzik be őket? Nehezen tudom elképzelni Ilennil mestert, ahogyan sötét alagutakban bolyongva gyűjt csokrokat.

- Szerencsére nem terveztem nyalogatni – szemforgatva pillantok hátra vállam fölött, mielőtt körsétára indulnék. Tudom, hogy teljesen hidegen hagyja, de minden növény nevét és felhasználását megosztom vele. Hátra ragad rá valami a koszon kívül is, ha már itt vagyunk. Nem szakít félbe, csak békésen fekszik hátán. Talán érzi, hogy most erre szükségem van. A tudás, a növények, az, hogy valami egészen másról beszélhetek, mint a múltamról. Vagy lehet, hogy egyszerűen elaludt.

A végére hagyom a hely legfurcsább pontját. A szakadékot, amitől libabőrössé válik karom. Ajkaimba harapva, óvatosan pillantok be a sötét mélységbe. A feneketlennek tűnő űrbe. Éppen mikor elfordulnék, tekintetem megakad egy apró virágon. A peremtől nem messze, a sziklafal repedésében megbújva pihen. Mélylila szirma nem tűnnek ismerősnek, még csak nem is olvastam hasonlóról.

- Ezt én sem ismerem – halkan motyogva vetem magam hasra, nem törődve vele, hogy ingem koszosabbá és nedvesebbé válik, mint valaha. Lassan kúszom a peremhez, néhány apró kavics szinte némán indul útnak a mélybe. Tekintetem nem lát mást, csak az apró kis növényt. Nyújtózva próbálom elérni, egyre jobban belehajolva a szakadékba. Ekkor hallom meg őket újra. A suttogó hangokat. A halk duruzsolást, ami magára vonja minden figyelmemet. Tekintetem a sötétséget kutatja, de nem látom őket. Talán, ha közelebb kúsznék. Akkor megérinthetném őket?

Még egy kicsit.

- Eliath! – rémült kiáltás tép ki a bágyadt kábulatból. Mintha megismétlődne a múlt. Erős karok ragadnak meg, és vonnak magukkal a peremről. Vagy inkább már a szakadékból. Pillanatokon múlott, hogy nem csúsztam az apró kavicsok után. Mikor lógtam bele ennyire? Mikor váltam ennyire figyelmetlenné? Arun az ölébe vonva, szorosan tart. Érzem heves szívverését, rendezetlen légvételeit hátamhoz simuló mellkasán. – Te tényleg megőrültél! Egyetlen ostoba kóró sem ér annyit, hogy a mélybe zuhanj miatta! – dohogva, az aggodalomtól érdessé vált hangon mormogja. Fejét az enyémnek támasztva próbálja megnyugtatni magát. Nem akartam ismét megrémíteni. Egyáltalán nem volt szándékos, egyszerűen csak… furcsa. Mintha nem én irányítottam volna. Talán kezdek megőrülni?

- Bocsáts meg – gyengéden megérintem karját, jelezve, hogy ideje eleresztenie engem. Vonakodva ugyan, de megteszi. Szinte hallom, ahogy összeszorított fogakkal áll ellen a késztetésnek, ami arra sarkallja, hogy megragadjon és elvonszoljon innen. Megértem. Most tényleg majdnem elveszített. – Le tudnál küldeni egy fénygömböt? – tekintetem képtelen vagyok levenni a szakadékról. Érzem ahogy Arun mellém csúszik, hogy együtt üldögéljünk a peremtől nem messze. Így könnyebben megragadhat, ha újra ostobaságra készülnék.

- Miért? – tétovázva pillantok rá, de képtelen vagyok sokáig állni fürkésző tekintetét. Most hiányzik belőle a játékosság. Most azt a mágust látom, aki komor odafigyeléssel bármilyen varázslatot képes lenne létrehozni. Nem szólhatok neki a hangokról, őrültnek nézne. Ő nem hallotta őket, különben megértette volna, miért teszem, amit teszek. Talán tényleg kezdem elveszteni az eszem. De tudnom kell. Látnom kell mi rejtőzik odalent.

- Kíváncsiságból – érzem magamon tekintetét, és bár hosszú ideig nem szól semmit, végül megjelenik egy sápadt fényű gömb a tenyerében. Feszülten figyelem, ahogy a mágia elválik bőrétől, és elkezd ereszkedni a mélységbe. Közelebb csúszok a peremhez, de egy figyelmeztető érintés a hátamon megállít. Igaza van. Csak óvatosan előre hajolva követem a parázsló gömb útját. Vagy Arun nem tette elég fényessé, vagy a sötétség nem természetes. Vagy csupán képzelgek. De mintha a sötét tinta túl lassan oldódna. Mintha az árnyak nem tartanának a fénytől. Van valami ebben a lyukban, amitől libabőrössé válok, és számban érzem a félelem ízét.

Örökkévalóságnak tűnik, mire a gömb leér a mélységbe. Illetve még nem egészen az aljára, de a sötét vizű tó jól kivehető alattunk. A tó, amit több apró csermely táplál, amik különböző szintekről zuhannak alá. Felesleges, hogy Arun tovább pazarolja az erejét. Óvatosan megérintem a karját, és ő azonnal megérti, és véget vet a varázslatnak. A sötétség azonnal visszaveszi az uralmat, én pedig hátrébb kúszok, mielőtt meghallhatnám a hangokat. A hangokat, amik valószínűleg nem is léteznek.

- Szerinted jártak itt korábban mások? – hangom idegennek tűnik, nyelvem lassan forog, ahogy testem próbál feléledni a bágyadtságból. Arun elgondolkodva pillant rám, tekintete mélyén látom a kezdődő kimerültséget. Nem tudom mennyit szívott el tőle ez az apró varázslat, de úgy érzem valami nincs rendben. Nem kellett volna, hogy ennyire lemerítse őt.

- Az alagutak nagy része mesterséges, szóval igen – az ő tekintete is visszasiklik a szakadékra. ez egy olyan pillanat, amikor egyikünk sem őszinte. Érzem. Megint körbevettük magunkat a titkainkkal.

- Úgy értem az alkotóikon kívül – már maga a kérdés is fájdalmas. Lehetséges lenne, hogy Tawarion véletlen az alagutakba keveredett? Nekidőlt volna egy kőfalnak, ami aztán elnyelte őt? Meddig bolyonghatott itt, míg elérte a vég?

- Például diákok? – tökéletesen megérzi mi jár a fejemben. – Még mindig nem hiszel benne, hogy egyszerűen csak elment, ugye? – vigasztaló érintése kézfejemen túlzottan ismerős. Zavartan rántom el kezem, és fordítom felé tekintetemet. Csak meredünk egymásra, mint két fiatal, riadt őzbak, akik nem tudják mit kéne kezdeniük a másikkal.

- Ígérd meg, hogy soha nem mész le oda – halk suttogással terelem el a témát. Nem akarok Tawarionról beszélni. Most nem.

- Mit láttál odalent, Eliath? – csak most érzem a jeges pánikot, ami eddig megfagyasztotta gondolataimat. Most értem meg, hogy ezért nem tudok tisztán gondolkodni. Ez a mélység megriasztott. Felkeltett bennem valami zsigeri félelmet, amit nem tudok legyőzni. Egyetlen egy dolgot tudok. Hogy Arunt távol akarom tartani tőle. Nem szabad lemennie oda.

- Csak ígérd meg – kétségbeesetten ragadom meg kezét, amit néhány pillanattal ezelőtt ellöktem magamtó. Tekintetem a ragyogó kék óceánokba merítem, remélve, hogy megért engem. – Kérlek.

„Mi nem úgy kezdtük, ahogy mások kezdték,

mi nem csodáltuk meg a holdas estét,

Te csak szelíden – most is érzem – megfogtad a kezem.

/Balla Ignác/

Meglep, hogy nem oktat ki egyből. Nem korhol, amiért megsértem a személyes terét. Azt hittem, hogy legalább egy kicsit megbotránkozik majd a dolgon, de még csak le sem löki fejemet combjáról.

Egy darabig csak a lovak szórakozott motoszkálását hallani, és a falevelek közt játszadozó szél susogását. Egy darabig olyan, mintha megállt volna az idő körülöttünk.

– Nem biztos, hogy emlékszem még hogyan kell – motyogja az orra alatt. A hangja most nagyon távolinak tűnik.

Meg kéne lepnie annak, hogy ezt mondta, de valahol már sejtettem. Eliath egy olyan tünde, aki élete minden pillanatát hasznosan akarja tölteni. Onnantól kezdve, hogy reggel kinyitja a szemét, egészen addig, amíg este álomra nem hajtja a fejét, teljesen kihasználja a perceket, órákat, az egész napját. Nem fér bele az idejébe olyasmi, mint az üldögélés, vagy a semmittevés. Olyan, mintha nem fáradna bele soha, mintha csak ez éltetné és hajtaná előre. Azt hittem, hogy ez a természetéből fakad, de szavai mögött olyan űr ásítozik, ami miatt képtelen vagyok elhinni, hogy ilyennek született. Vajon vágyik a pihenésre? Vagy a saját démonai elől menekül azzal, hogy élete minden percében lefoglalja a tudatát? Miért tűnsz most ennyire magányosnak, Eliath?

– Miért vagy ennyire megszállottja a tanulásnak, Eliath? – kérdezem csendesen, de nem nyitom ki szemeim. Félek, ha a szemébe nézve tenném fel a kérdést, nem válaszolna nekem. Kérdésemet hallva így is megrezzen.

– Mindenkit az csábít, ami egykor tiltott volt a számára – feleli halkan.

Levágták a szárnyaid. Ez még annál is rosszabb, mint hogy kalitkába zárjanak.

Talán jobb is, hogy nem ismerem a történetét. Még nem állok készen rá, hogy megossza velem. És ő sem. Talán soha nem is fogom megtudni. Ha igaza lesz, és Folen mester lassan megenyhül, már nem lesz értelme az egésznek. Nem tudom mi rémít meg jobban; a gondolat, hogy Eliath hamarosan csak egy emlék lesz, vagy az, hogy nem akarom, hogy csak emlék maradjon. Meg akarom ismerni őt. Azt akarom, hogy önszántából, a saját szavaival mondja el az életéből azt, amire érdemesnek tart. Bár nem voltak különösebben nagy nézeteltéréseink, attól még barátok sem vagyunk. Csak két idegen, akikre ráerőltettek egy kölcsönösen kellemetlen helyzetet. De nem kell, hogy így legyen. Lehetnénk barátok. Tényleg tanulhatnánk egymástól, egymásról.

Nem tudom, mi szüli bennem ezeket a gondolatokat. Nem tudom, miért zavarna, ha Eliath elutasítana, hiszen annyian elutasítottak már. Mégis, remélem, ha tiszteletben tartom a határait, egyszer közel enged majd magához annyira, hogy barátok lehessünk.

– Akkor tiltsalak el a pihenéstől? – szakítom ki magam saját gondolataim közül egy egyszerű, könnyednek szánt kérdéssel.

– Aludj, léhűtő tünde – dorgál meg, mégsem hallok hangjában bosszúságot.

Elmosolyodom és nem szólok többet. A faleveleket táncoltató szél és a kabócák zúgása hamarosan egyre távolabb visz az ébrenléttől.

.o.O.o.

Amikor kinyitom szemeim, látom, hogy Eliath is elaludt. Hátát a fa törzsének vetve, ellazult, békés arccal alszik. Felülök és megbököm az arcát. Puha bőrének érintése szinte szürreális. Vajon használ rá valami kenőcsöt, hogy ilyen legyen? Nem ébred fel érintésemre, így arrébb ülök és előveszek egy süteményt a táskámból. Most olyan nyugodtnak tűnik, mint eddig soha. A közös szobánkban valahogy nem tűnt fel, nem is figyeltem rá, mennyire kisimulnak vonásai alvás közben. Szép arca van, és jól áll neki, hogy most kivételesen nem ráncolja a szemöldökét.

Már épp azon gondolkodom, hogy lassan felébresztem, amikor megmoccan. Apró fintor fut végig arcán, ahogy megmozgatja nyakát. Kinyitja szemeit, talán egy kicsit még kába, de ahogy megtalál engem tekintetével, lassan az álom is kiröppen nehéz szempillái alól. Füle mögé tűri haját és felhúzza lábait törökülésbe.

– Jól áll neked a pihenés – töröm meg a csendet. – Mégiscsak eszedbe jutott, hogyan kell – vigyorodom el.

– Sokat törtem rajta a fejem – jegyzi meg csipkelődve. Tetszik, hogy nem tudom őt olyan könnyen megsérteni. Hogy nem olyan törékeny az egója, mint annak a jómadárnak, akit helybenhagyott. Bekapom az utolsó falat süteményt és megtámaszkodom, hogy ne essek hanyatt, ahogy a levelek közt átfolyó fény felé fordítom arcomat. – A mágus tanulmányaidat is ilyen komolyan vetted? – kérdezi elgondolkodva.

Hogy válaszoljak erre a kérdésre? Amíg a gyógyítók főzeteket készítenek, és jegyzeteket memorizálnak, a mágusok intenzív testedzést végeznek, hiszen sok függ a fizikális teherbírástól, ha mágiáról van szó. Minden napot ezzel kezdünk és zárunk. Csak ez után jönnek az elmélet és gyakorlati órák. Tudom, hogy Eliath szerint minden csak tűzlabdák és villámok szórásáról szól, de a mágia annyival több ennél. Megtanuljuk megtisztítani a szennyezett vizet, fény csiholni a legmélyebb sötétségben, növekedésre sarkallni a növényeket. Átlényegítünk dolgokat, hogy létrehozzunk valami újat. Vajon máshogy állna hozzá, ha tudná, hogy a mágia javarészt nem a pusztításról szól, hanem arról, hogy jobbá tegyük magunk körül a világot? Csak most, a háború fenyegetése miatt kezdtük harci eszközként használni a varázslatokat, de előtte olyan szinkronban és harmóniában volt a természettel az erőnk, amiből a tanítások szerint táplálkozik, hogy öröm volt feltöltekezni a föld erejéből. Felébreszthetjük a tavaszt a tél közepén, karnyújtásnyira hozhatjuk a világ másik felét. Ha a tünde tudja a megfelelő igéket, rúnákat vagy ráolvasásokat, az isteneket is megszégyenítheti az erejével.

– Azok izgalmasabbak voltak, mint a kertészkedés – válaszolok, de válaszomat csak félig gondolom komolyan.

– Miért nézed le ennyire a gyógyítókat? – kérdezi, hangjában szemrehányás csendül. Ez elég, hogy szemeibe nézzek.

Nem ezt tesszük mind? Lenézzük a másikat. A tudósok a mágusokat, a gyógyítók a katonákat, a mágusok mindenki mást. Mintha ez lenne az élet rendje. Az előítéleteink nem engedik, hogy egymás közt elvegyüljünk.

– Nem nézem le őket – füllentem egy vállrándítással. – Egyszerűen nem érdekel különösebben, amit csinálnak. Hiányzik belőle az izgalom.

Eliath tekintete megkeményedik. Ebben a pillanatban, mintha nem is az a tünde ülne velem szemben, akit megismertem. Nem tudom, mi járhat a fejében, de valószínűleg most sikerült megsebeznem a szavaimmal. Már épp nyitnám a szám, amikor megszólal.

– Valóban?

Hangja olyan színtelen, mintha elméje nem is ezen a földön, nem is az ő testében lenne. Mire észbe kapok, kioldja és magához veszi a tőrömet. Keze után kapok, de a döbbenetem lelassítja a reflexeimet. Egy másodperccel később a penge már az alkarjához feszül. Olyan értetlenül figyelem a tőr hegyét, mint egy oktondi gyermek a tarajos sült. Nem hiszi el róla, hogy veszélyes.

– Eliath mit csi… – zavarodott kérdésem befejezetlenül marad, amikor ingujja recsegve szakad szét. – NE! – kiáltok rá elhűlve, ahogy megértem, nem a ruhát vágta fel. – Mi a francot művelsz?

Fel sem fogom, ahogy elveszem tőle a tőrt és magam mellé hajítom. Mintha mást nem is látnék a patakzó véren kívül. Érzem, ahogy a gyomrom mogyorónyira zsugorodik és minden épkézláb gondolat elmenekül elmémből. Lever a hideg veríték, a fejem zsong, lélegzetvételem szaggatottá válik.

– Miért vagy ilyen zaklatott? – kérdezi a tünde, aki előttem ül. A tünde, akinek Eliathnak kéne lennie, de most mégsem az. Hová lett? Mi ez a sötétség helyette, ami úgy szorítja a torkomat, hogy nem kapok levegőt? – Ez csak egy sérülés, nincs benne semmi izgalom – hangja nyugodt, mintha nem ő sérült volna meg.

Ezt csak álmodom. Ilyen a valóságban nincs. Eliath soha nem tenne kárt magában. Ő ennél sokkal bölcsebb. Ha meg is haragudna rám, miért saját magát veszélyeztetné, hogy visszavágjon? Ennek az egésznek nincs semmi értelme! Mi történik most? Fel akarok ébredni! Nem mozdulnak a tagjaim. Érzem, ahogy reszketnek a kezeim, hogy minden erő kiszáll a testemből. Ekkor az előttem ülő megadja a kegyelemdöfést.

– Lassan kezdeni kéne vele valamit, ha nem szeretnéd, hogy elvérezzek – rárebben pillantásom. Nem értem! De végre ismét ura vagyok tagjaimnak. Óvatosan megfogom a csuklóját és emelem fel a kezét, másik kezemmel feltűröm ingujját. – A táskámban megtalálsz mindent, amire szükséged lehet.

– Tartsd a magasban a kezed – motyogom, de saját szavaim már szinte meg sem hallom.

Elmosódnak szívem zakatolásában. Mintha nem is én lennék az, aki cselekszik. Mintha testemen kívülről figyelném a történteket, közben mégis saját szemeimen keresztül látnék. Az érzés leírhatatlan, és a velőmig hatolóan rémisztő. Figyelem magam ahogy különböző növényekért nyúlok és használom őket, a nevüket sem tudom. Nem tudom, hogy kerül kötszer a kezembe, és nem tudom, hogy megfelelően kötözöm-e be a sebet. Elég laza? Vagy túl szoros? A gyomromat mardosó jeges rémület nem engedi, hogy ép ésszel eldönthessem.

– Ügyes – ránt vissza a földre Eliath hangja.

Penge vékonyra húzom számat, hogy ne lássa remegni. Amikor látom, hogy valóban jól érzi magát, és a kötés sem vérzik át, a harag felülkerekedik a rémületen.

– Mégis mit képzeltél, Eliath?! –Hangomban nincs semmi erő. Üvölteni szeretnék, de összeszorult torkom csak hátráltat. – Miért csináltál ekkora ostobaságot? – kérdezem rekedten. – Mi van, ha átvágsz valami fontosat?

Nem felel. Derűs nyugalommal nyúl csuklóm után. Ujjbegye elidőzik pulzusomon.

– Ha a gyógyításból hiányzik az izgalom, akkor miért ver ennyire a szíved? – kérdezi.

Nem bírom tovább. Elrántom a kezem és felkelek. Hogy dobhatja mások elé ilyen felelőtlenül az életét? Mi van, ha nem tudok segíteni rajta? Mi lett volna, ha későn veszi észre, és már nem tud magán segíteni? Mégis kinek képzeli magát, hogy így zsaroljon meg? Mi haszna származik belőle, hogy engem a saját életével szorít sarokba?

Szóban is elmondhatta volna, mennyire fontos neki a gyógyítás. Számtalan alkalom lett volna arra, hogy megmutassa, a tanulmányai nem mindig csak növények gyűjtögetéséről és könyvek bújásáról szól. Hogy lehet egy ilyen okos tünde ennyire ostoba?

– Érted, hogy miért tettem, Arun? – kérdezi rendületlen nyugalommal.

Most mit kéne tennem? Demonstráljam én is, hogy a mágia nem csak tűz és pusztítás? Építsek belőle hóembert? Fakasszak esőt a feje fölött? Netán virágkoszorút? Miért hiszi azt, hogy nem értek a szóból? Rosszul esik, hogy alábecsül. Azt hittem, ha együttműködök vele, békében megleszünk. Ha engem zabolázatlannak tartanak a mesterek, nem tudom rá mit mondanának, ha tudnák, milyen hajlamai vannak. Neki kéne figyelnie rám és nem fordítva.

– Akkor is ostobaság volt – bólintok aprót válasz gyanánt.

– De hatékony ostobaság – dől vissza a fa törzsének és hunyja le szemeit egy pillanatra. Nekiállok összepakolni a holmijainkat. Ameddig nem kell a szeméve néznem, nem érzem azt a tehetetlen dühöt, ami hatalmába kerített. – A gyógyítás izgalmas és fontos. A körülötted lévők számítanak rád. Sokszor az életüket adják a kezedbe. Tudnod kell kezelni ezeket a helyzeteket, mert egyetlen másodpercen is múlhat. Ezért nem szabad félvállról venned, Arun. Amíg itt vagy, és velünk tanulsz, ezt el kell fogadnod – magyarázza türelmesen. Ez nem tudta volna azelőtt a fejemhez vágni, mielőtt levágta a karját?

Nem tudok a szemeibe nézni. Elfordulok tőle és Gwilithez sétálok. A mén nyálas csókot nyom arcomra. Émelygek a dühtől és a feszültségtől, ami bőröm alatt úgy cikázik, mint egy fékezhetetlenül ismétlődő villámcsapás. Ki ez a tünde, akivel összezártak?

.o.O.o.

Eltelik pár nap. Látszólag minden visszatér a régi kerékvágásba, mégis megtartom a három lépés távolságot. Nem tudom, hogyan szóljak Eliathoz. Kényelmetlenül érzem magam a közelében. Minden pillanatban azt lesem, mikor változik meg a személyisége, hogy kárt tegyen magában. De ez szerencsére nem következik be.

Kompromisszumot kötünk, hogy az első pihenőnapon kilovagolunk. Ez valamelyest feloldja a szorítást a gyomromból, de nem űzi ki teljesen. Gelwiel hallgatja meg minden sirámomat, és ért egyet velem. Ha ő nem lenne, talán bele is bolondulnék.

– Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted – korholja most is Eliathot a szoba sarkában kuporogva. – Neked valami komoly gond van a fejeddel, Eliath – ingatja meg a fejét.

– Én is folyton ezt mondom neki – bólintok egyetértően, de már repül is felém egy párna. Elvigyorodom szobatársam fintorán.

– Összefogtatok ellenem? – kérdezi felsóhajtva.

– Az ostobaságod ellen fogtunk össze – felelem, de választ nem kapok, mert a barna szemek újra elmerülnek a könyv lapjaira írt szövegben.

Én becsukom az előttem heverő vaskos kötetet és pihenésképp beszélgetésbe elegyedek Gelwiellel, aki lelkesen fogadja szavaimat. Minden gyermeteg ostobaságról beszélünk, és nevetünk. Mintha csak testvérek lennénk. Tisztelem az éleslátásár és a bölcsességét, amit nem rejthet el gyönyörű arca és szemei mögé. Pontosan azért nehéz bárkinek a közelébe férkőznie, mert ennyire okos.

– Igaz, hogy egy diák eltűnt? – kérdezem, ahogy eszembe jut egy szóbeszéd, amit a minap hallottam. – Hallottam, ahogy erről suttognak az egyik vacsoránál. A mesterek szerint hirtelen elhagyta az iskolát, de...

– Arun, ezt ne! – szól rám halkan, de figyelmeztetően Gelwiel.

Tekintete aggodalmasan rebben Eliathra, akinek kezéből kiesik a könyv. Egészen lesápad, és ahogy felpattan a székről, az hangosan csattan a földön, ahogy eldől.

– El kell mennem a könyvtárba – motyogja és kirohan az ajtón.

Összezavarodva nézek utána, aztán Gelwielre, akinek szomorúság csillan szemeiben, ajkai lefelé görbülnek.

– Mi volt ez? – kérdezem, mert látom rajta, hogy tudja a választ.

– Egyre többen döntenek úgy, hogy félbehagyják a tanulmányaikat – túr hajába egy gondterhelt sóhajjal. – Nem tudom, elmondhatom-e neked, de… – ajkaiba harap.

Felkelek az ágyról és leülök vele szemben. Megszorítom kezét, ahogy a szemeibe nézek.

– Csak annyit mondj el, amennyit tudnom szabad. A többit majd elmondja ő, ha készen áll rá.

Látom rajta, ahogy tépelődik, végül döntésre jut és aprót bólint.

– Eliath korábbi szobatársa is ilyen hirtelen hagyta el az iskolát. De ő meg van győződve róla, hogy Tawarion eltűnt és veszélyben van. Nagyon… közel álltak egymáshoz – süti le a szemeit.

Szó nélkül kelek fel ültömből és hagyom magára szegény lányt. A múltkori incidens után nem haragíthatom magamra még jobban. Bocsánatot kell kérnem tőle. Sietős léptekkel indulok a könyvtár felé. Belépek a hatalmas könyvespolcokkal zsúfolt helységbe. A délutáni órákban meglepően sok diák lézeng a sorok közt. De egyik sem Eliath. Kétszer is végigjárom az egészet, de nyomát sem találom. Hol lehet? Azt mondta, a könyvtárba jön. Az ajtón kilépve gondolkodom el, hová mehetett. Nem ismerem annyira, hogy ismerjem, milyen helyekre mehet, ha feldúlt. Mégis egy az eszembe jut.

Szinte szaladok a folyosókon, fel a csúszós, keskeny lépcsőn, a párkányig, amiből az ugrás a mélybe vezet, vagy a halálba. Kihajolok a párkányon és lenézek. Ott van! Ott ül a kert peremén, lábait lelógatva a kőfalon. Már épp készülök átvetni a lábam, hogy utána ugorjak, amikor összegörnyed a válla és arcát tenyerébe temeti. Megállok a mozdulatban. Megértem, hogy Eliathnak nincs szüksége a társaságomra. Most egyedül akar lenni. Nem erőltethetem rá a jelenlétem, ha nem akar látni.

Visszalépek a folyosóra, felkötöm a hajamat és elindulok, hogy a rejtélyes alagutak egy újabb részét térképezzem fel. Talán az én fejem is kiszellőzik, talán mire visszaérek, Eliath kedve is megenyhül.

.o.O.o.

– Eliath, ébredj! – suttogom a fülébe és finoman megrázom a vállát.

– Mi a baj? – kérdezi zavartan, ahogy kinyitja a szemét. Tekintete kábán kutatja arcomat sötétségben.

– Ezt neked is látnod kell – ragadom meg a csuklóját. – Gyere!

– Hova? – Kezd magához térni és elhúzza a kezét.

– Mutatni akarok valamit – kelek fel türelmetlenül az ágya széléről.

– Nem érne rá holnapig? – kérdezi bosszúsan és felül.

– Nem – fordulok vissza felé az ajtóból. – Most kell látnod – nyúlok a kilincs után, de amikor nem mozdul, esdekelve nézek rá. – Kérlek!

Bár sötét van, le merném fogadni, hogy előbbi könyörgésem egy szemforgatással díjazta. Kelletlenül kászálódik ki az ágyból és veszi fel a cipőjét. Mellém lép, de amikor kinyitom az ajtót és elindulunk, nem hagyja szó nélkül a dolgot.

– Megmagyaráznád? – kérdezi szemrehányóan, ahogy szinte lábujjhegyen lopakodunk a folyosón. – Először is nem térsz vissza takarodóra, most meg az éjszaka közepén kirángatsz az ágyamból, hogy elvigyél… Hova is?

– Majd megérted, ha odaértünk – mosolyodom el és befordulok a sarkon.

– Arun, semmi hangulatom nincs most ehhez. – Hangja inkább fáradt, mint dühös.

– Csak bízz bennem, kérlek – fordulok vissza felé, hogy tekintetem belezuhanjon az övébe.

A máskor méz-barna szemek, most sötéten kavarognak és nem látom bennük azt az Eliathot, akit ismerni véltem. Nem tudom, hogy ezt csak a folyosók fáklya-világította félhomálya teszi-e, vagy valami más, de nem tetszik.

Hosszú percekig sétálunk a zord kőfalak között, lépcsőkön le, kerteken át. Némán. Eliath nem szól hozzám, én pedig nem erőltetem a beszélgetést. Hallgatom halk lépteit a hátam mögött, ez most mégsem nyugtat meg. Nehéznek érzem a levegőt, ami megtölti tüdőmet. Egyre azon töprengek, hogy mi válthatja ezt ki belőlem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen feszült lettem volna. Van valami a barna szemek mélyén. Valami kimondatlan fájdalom, amihez nekem semmi közöm. Mégis miért akarom, hogy közöm legyen hozzá? Miért nem tudok csak úgy rákérdezni? Azért mert láttam az arcát, amikor kiviharzott a szobából. Nem válaszolna nekem. A sötétben hagyna egyedül.

Lábaimat csak az izommemória viszi előre. Végül megállunk a folyosó közepén, körülnézek, hogy tényleg csak magunk vagyunk-e, utána elvigyorodva fordulok szobatársam felé.

– Ezt nézd! – suttogom, aztán kezemmel kitapogatom a kis réseket. Amikor megbizonyosodom róla, hogy jó helyen keresem a bejáratot, tenyereimmel nekifeszülök a falnak és erősen meglököm. Hallatszik, ahogy kő súrlódik a kőnek, apró porfelhőt sóhajt ki a nyílás, végül a fal elmozdul és elénk tárul egy alagút. – Gyere! – lépek be a dohos sötétségbe.

– Arun – hangja nem dühös, inkább figyelmeztető. – Nem mehetsz be az éjszaka közepén egy alagútba, amit nem ismersz.

– De ismerem – fordulok vissza felé. – Erről nem akartam neked beszélni, de... – előveszem a papírosokat, amikre a térképet rajzoltam és a kezébe adom. Ahogy rápillant a lapokra, tekintete elkomorodik. Felteszem, ha korábban is tudta volna, hogy merre járok, amikor nincs velem, egy pillanatig sem tévesztett volna szem elől. Hátrébb lépek, hogy ő is beléphessen, de ahogy tekintete az enyémre rebben, mintha egy hatalmas szikla zuhanna a gyomromba. Az ellenkezőjét értem el ezzel, mint amit szerettem volna. Felé nyújtom a kezem, de csak mered rá, mintha békanyálas mocsárból emeltem volna ki.

– Nem – közli szárazon.

Tudom, hogy nincs jó kedve. Azok alapján, amit Gelwiel elmondott, nagyon szoros barátságban volt a korábbi szobatársával. Talán még haragszik is rám és a mesterekre, hogy elfoglaltam a helyét. De ha most nem jön velem, attól félek, hogy a szakadék csak mélyülni fog köztünk. Magam mellé ejtem a kezem és beletörődök a sorsomba. Nem rángathatom tovább, már az is csoda, hogy idáig eljött. Figyelem, ahogy ott áll előttem és azt latolgatja, hogy lehordjon-e, vagy a fülemnél fogva rángasson vissza a szobánkba. Most már tudom, hogy nem vagyok más, csak nyűg. Egy púp a hátán. Nem tudom, mit gondoltam, amikor azt hittem, barátok is lehetnénk. A csalódottság, ami rám tör, szinte elviselhetetlen.

Figyelem arcát, ahogy a kőfal lassan elindul és visszacsúszik a helyére. A kőfal, ami olyan szilárdan áll közöttünk, mint még soha. Mégis mindig itt volt. És nem tudom áttörni. A világ összes mágiája sem lenne elég hozzá. Engem is meglep a sóhaj, ami felszakad ajkaim közül. Nem értem, mi ez az érzés. Nem értem, miért vagyok zaklatott, hiszen mindig is egyedül voltam. Miért pont egy unalmas gyógyító barátságára vágynék? Talán azért, mert Eliath egyáltalán nem unalmas. Olyan, mint az időjárás, mindig más oldalát mutatja. Minden alkalommal valami újat ad, valami érdekeset. Mintha ezer arca lenne és mégis egy. De Eliath nem akarja, hogy megfejtsék. Nem egy kirakós, vagy egy újabb szórakozás. Ő élő, lélegző tünde, olyan összetett és bonyolult, mint egy műalkotás. Mint egy végletekig részletes szobor, vagy faragás. Csak a művész érti, mit látott benne. De nekem nincs hozzá szemem. Nem, ha ő eltakarja.

Ahogy a sötét, huzatos alagútban őrlődöm, meghallom a rejtett kőajtó nehéz zaját. Felkapom a fejem, szemeim elkerekednek a csodálkozástól, ahogy megpillantom az ismerős arcot a túloldalon. Azt hittem, már rég elment. Ahogy a barna szemekbe nézek, a gyomromban ülő szikla, mintha még mélyebbre rántaná a gyomromat. Nem szólok egy szót sem, amikor belép mellém az alagútba, ahol legfeljebb csak másfél tünde férne el egymás mellett. Szavak nélkül figyeljük egymás vonásait. Bárcsak a fejébe látnék! Bárcsak biztosan tudnám, hogy azzal, hogy itt van, kaptam egy újabb esélyt.

Aztán a kőfal ismét bezárul átadva minket a sötétségnek. Hátrébb lépek egyet és gondolataimat a kezemre összpontosítom. Nem kell sok idő, mire halvány derengés kezdi átvenni a feketeséget. Felemelem a kezem és figyelem, ahogy tenyeremben megszületik egy maréknyi fénygömb. Hideg, fehér fénye csak annyira világítja meg az alagutat, hogy ne bukjunk orra, ha elindulunk. Ebben a kísérteties fényben Eliath arca évtizedekkel idősebbnek látszik. Komor, és mélységesen magányos. Mintha a jövőbe látnék. Egy gyengére sikerült mosollyal próbálom meg elűzni sötét gondolataimat, másik kezemmel vigyázva megfogom a kezét és elindulok.

– Óvatosan – szólok hátra a vállam fölött halkan.

Percekig némán haladunk a szűk alagútban, de aztán lassan és biztosan, egyre erősödő hangon kúszik mellénk a víz hangja. Hallani, ahogy csordogál a falak közt, elrejtve a napfény elől, örökké a sötétségben törve utat magának. A huzat egyre erősebben ütközik arcunknak, táncra hívja Eliath szabadon lógó tincseit. A dohos levegő lassan kitisztul és olyan frissé és hűvössé válik, hogy szinte harapni lehet. Az alagút lassan kiszélesedik és Eliath felzárkózik mellém. Ahogy egyre beljebb haladunk, úgy válik csarnokká. A víz nem messze tőlünk tör elő, bokáig érő csermelyt formálva halad tovább, és beömlik egy szakadékba, amiről csak az istenek tudják, milyen mély. A barlang mennyezetén egy hatalmas, víznyelőszerű hasadék tátong, beengedve a Hold és a csillagok fényét, sejtelmes derengésbe borítva a teret körülöttünk. A hasadék alatt mohák, füvek és egyéb apró levelű növények vetették meg gyökereiket a durva sziklakő-padló repedéseiben. Olyan, mint egy lázálombeli oázis. Az egyik falon sötét levelű növény fut a fény felé, hófehér virágainak édes illata keveredik a vízpárától terhes levegővel.

Nem nézek Eliathra. Beiszom magamba a látványt, és tudom, hogy nem utoljára járok itt. Olyan ez a hely, mint a béke szigete. Mint az a kis rejtett terasz, amit Eliath mutatott.

– Hol vagyunk? – kérdezi halkan, hangjától mégis megelevenedik a levegő.

– Nem tudom – felelem őszintén, ahogy körbejárok a növények közt. – De biztosan az iskola területén kívül. – Végre erőt veszek magamon és felé fordulok. Nem tudok kiolvasni vonásaiból semmit, de látom rajta, hogy mélyen elgondolkodott. – Gelwiel érdeme is – teszem hozzá és fordítom arcomat a holdfény felé.

– Ő mutatta neked ezt a helyet? – hallom hangján a rosszallást.

– Nem, ő csak a konyhába vezető utat ismeri. – Lehunyom szemeim, ahogy a Hold előbújik a felhők közül. Hallom, ahogy Eliath elindul, körbejárja a barlangot. – Ezt a helyet én találtam. És meg akartam mutatni neked. Reméltem, hogy ettől jobb kedved lesz. Azért most kellett jönnünk, hogy lásd a Holdat – fordítom vissza felé a tekintetem.

Ahogy megtalálom alakját a félhomályban, megfagy bennem a vér. A szakadék szélén áll. Egy erősebb széllökés és már zuhan is. A jeges félelem úgy ragadja meg a gerincem, hogy egy pillanatig moccanni sem bírok. Mire a nevét kiáltanám, már késő lenne. Szinte már látom is magam előtt, ahogy zuhan, ahogy hosszú barna hajtincsei az utolsók, amiket látok, mielőtt végleg eltűnne a szakadék peremén túl tátongó sötétségbe. Szinte nem is érzem, ahogy lépek, egy pillanat alatt mögötte vagyok és karcsú derekát átkarolva húzom biztos távolságra a végtől. Meglepett hangja alig több egy fél-kiáltásnál, de nem hallom a fülemben zúgó vértől. Homlokomat a hátának döntöm.

– Ne csináld ezt velem – nyögöm elgyötörten. – Ha folyton az életedért aggódom, ki fog hullani az összes hajam.

Elengedem és elfordítom tekintetem, amikor szembe fordul velem. Soha többé nem akarom olyan tehetetlennek érezni magam, mint akkor. Soha többé nem akarom, hogy bárki élete is függjön tőlem. Elgondolkodva fürkészi arcomat. Szinte már szégyellem magam, azért amit tettem, amikor végre megszólal.

– Ennyire megviselt? – kérdezi halkan, és hangjában végre megtalálom azt az Eliathot, akivel az első nap találkoztam.

Megkönnyebbülve nézek vissza rá.

– Rettegtem – ismerem be. – Nem adhatod csak úgy a kezembe az életed.

– Ügyes voltál – rebben pillantása bekötött alkarjára.

– Hát nem érted? – kérdezem esdekelve. – Fogalmam sincs, mit csináltam. Meg is mérgezhettelek volna.

– De nem tetted – enyhül meg a tekintete, talán még egy halvány mosoly is bujkál benne. – Ez a legfontosabb.

– Megfordult már valaha is az okos fejedben, hogy nem bízhatsz rá ilyesmit egy olyan alakra, aki miatt kigyulladt egy szoba? – simítom tenyeremet a tarkómra. – Nem hallottad még, mennyire felelőtlen és veszélyes vagyok?

– Nem hiszek a pletykáknak – válaszolja egyszerűen. – Mikor veszed észre, hogy több vagy annál, mint amit rólad mondanak?

Nem felelek. Inkább hátat fordítok neki, hogy lassú léptekkel a pamacsokba gyűlt gyepre telepedjek. Az sem zavar, hogy a lecsapódó párát magába issza a nadrágom. Hallom Eliath közeledő lépteit, végül megáll mellettem.

– Szóval ezért nem jöttél vissza takarodóra – töri meg a csendet halkan.

– Úgy tűnt, nem vágysz társaságra – nézek fel rá. – Tiszteletben akartam tartani.

A Rovenn-nel történtek jobban megviseltek, mint vártam. Nem hittem volna, hogy ennyi emléket kavarnak fel, amiket már régen mélyre ástam magamban. Úgy tűnik nem elég mélyre. Régen aludtam ennyire rosszul, éber álmokban forgolódva megállás nélkül. Nem nevezném őket rémálmoknak, inkább zavaros emlékképeknek, amiktől újra reménytelen gyermeknek éreztem magam, aki nem találja helyét a világban. Egy gyermeknek, aki rossz helyre született, és ezzel magának és a családjának egyaránt csalódást okozott.

Hosszút pislogva űzöm el a szürke elmék foszlányokat, és inkább az előttem siető karcsú alakon pihentetem meg tekintetemet. Bárcsak egyszer órára sietne úgy, mint most, az istállóba. Hálás vagyok neki, amiért nem hozta fel a tegnap történteket, és nem keres magyarázatot csöndességemre. Talán nem is igazán érdekli. Néha nem tudom eldönteni, hogy kedveli a társaságomat, vagy csupán elfogadta, mint egy szükséges kényszert? Még mindig büntetésként él meg minden pillanatot, vagy megpróbálja élvezni? Valószínűleg az előbbi. Azonnal megragadná a lehetőséget, ha valahogy módjában állna visszatérni a sajátjai közé. A gondolatra, hogy ő is eltűnik az életemből, összeszorul a gyomrom. Döbbenten csúsztatom tenyeremet hasamra.

Hiányozna?

A felismerés kizökkent kedvtelenségemből, a folyékony ezüst tincseken szikrákat szóró napfény is ragyogóbbnak tűnik. Ki hitte volna, hogy szeretem kínozni magam. Csak ezért hiányozhat egy neveletlen mágus tanonc, aki az idegeimmel játszadozik.

- Itt várj – halk utasítása, és rosszat sejtető mosolya az, ami végleg visszaránt a valóságba. Nem tetszik ez az arckifejezés. Jobb lenne, ha vele mennék, még a végén egy meglovagolhatatlan lovat hoz nekem, csak hogy felbosszantson. – Bízz bennem – ráérzett a gondomra. Annyira meglep éleslátása, hogy már csak néma pislogásra marad időm, mielőtt elnyelné az istálló. Arun sokkal figyelmesebb a környezetére, mint először gondoltam. Mikor kezdtem el megkedvelni a társaságát? Mikor lettem újra kész közel engedni valakit magamhoz?

Tawarion elvesztése és árulása egy hatalmas, tátongó sebet hagyott maga után, ami nem akart gyógyulni. Egészen mostanáig. Szinte érzem, hogy lassan megalvad a vér, és enyhül a tompán lüktető fájdalom. Halk sóhajjal dörzsölöm meg mellkasomat, amibe hónapokkal ezelőtt mártották bele az árulás tőrjét. Kezdem érteni, hogy a családom miért inkább a valódi fegyvereket választotta. Azok gyorsabb, és kevésbé fájdalmas véget rejtenek magukban.

Arun ezt a pillanatot választja a visszatérésre, mintha ismét megérezte volna, mikor van rá a legnagyobb szükségem. A figyelmemet azonban az a nemes állat ragadja meg, akinek a kantárját a kezembe nyomja. Halovány, de igazi mosoly kúszik ajkaimra, ahogy elmerülök a meleg, barna tekintetben, ami kíváncsian végigmér. Most dönt a sorsom felől. Tenyeremet puha, bársonyos orrára simítom néma üdvözletképp. Csodálatos élőlény. A belőle áradó melegség és jellegzetes illat végre pezsdítő izgalmat ébreszt véremben. Nem is tudom, mikor lovagoltam utoljára. Kerültem a helyet az emlékek miatt, de hiba volt. Hiszen most azt tehetek, amit én akarok. Akár céltalanul is lovagolhatnék, míg le nem száll az éjszaka. Élvezhetném, hogy együtt vágtázunk, és magunk mögött hagyjuk a világot. Ahogy gyerekkoromban sokszor képzeltem.

- Remélem megfelel – csak messziről hallom szavait, amikből kiérezni ritkán látott mosolyát. Most még is csábítóbb látvány az ujjaim közt átfolyó puha sörény barna és fakófehér szálai. Azt hiszem átmentem a vizsgán, és megkaptam a beleegyezést.

- Gyönyörű – inkább a csodálatos lónak szólnak szavaim, semmint Arunnak. A melegbarna szemek szinte már szórakozottan csillognak a bók hallatán.

- Veryához beszéltem – ezt most komolyan mondta? Hitetlenkedve, mégis meglepően jókedvűen pillantok rá. A mosolya levakarhatatlan, de nem bánom, jól áll neki. Igazinak tűnik, mégis valami hiányzik belőle. Talán a lovaglásra mindkettőnknek szüksége van. Valójában meg sem lep, hogy egy ló véleménye jobban érdekli, mint az enyém. Eddig sem mutatott túl nagy hajlandóságot a tanácsaim betartására, vagy a véleményem kikérésére. Inkább elengedem a fülem mellett a megjegyzést, és az ő ébenfekete hátasához lépek. Halk üdvözlő szavaimra egy kedveskedő érintés a válasz. Puha orra csiklandozza érzékeny fülemet, képtelen vagyok ellenállni a feltörő kuncogásnak. Többször kéne meglátogatnunk ezt a helyet és ezeket a csodás teremtményeket.

Végig simítok az ívelt, izmos nyakon, de tovább már csak tekintetemmel folytatom az érintést. Gwilith láthatóan kedvel, de nem szeretném kihasználni a jóindulatát. Ki tudja milyen a természete, lehet ő sem kedveli, ha túl hamar, túl közel kerülnek hozzá.

- Hol a nyerged? – már a legutóbbi alkalommal is feltűnt a hiánya, de akkor betudtam az éjszakai sietségnek. Megértettem, hogy nem akarja húzni az időt, amikor bármelyik pillanatban lebukhat. Most azonban bőven megtehette volna, hogy felnyergeli.

- Gwilith nem szereti a nyerget. Már az is csoda, hogy a kantárt elviseli. Te például fel sem ülhetnél a hátára. Csak nekem engedi meg – micsoda páros. Tökéletesen kiegészítik egymást. Egy makacs paripa, és egy csökönyös tünde. A sors rendelte el, hogy ők egymásra találjanak. Ettől függetlenül nem kéne ilyen nagyra lennie magával. Erősen kételkedem benne, hogy ledobna a hátáról, hiszen legutóbb Arun maga nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon maga mögé. Inkább nem is teszem szóvá hibás logikáját, csak megforgatom a szemeimet.

Szinte azonnal átjár egyfajta nyugalom, amint elhelyezkedem Verya nyergében. Kényelmes és tökéletes. Csupán a néhány ficergő lépés elég ahhoz, hogy tudjam mennyire nyugodt vérű lóról van szó. Össze sem hasonlítható a sötét ménnel, aki már alig fér meg a bőrében. Akár a hátán ülő ezüsthajú tündével együtt. Nem tudom melyikük tekintete csillog izgatottabban, de el kell ismernem, egy kicsit rám is átragad a lelkesedésük.

- Verseny az erdő széléig? – szinte még ki sem értünk az épületből, már fordul is felém. Az arca olyan, mint egy vásott kölyöké, aki éppen csínytevésre készül. Aggódnom kéne, mégsem teszem. Azt hiszem tehetett valamit a reggeli teámba.

- Mindenben a kihívást keresed. Nem élvezhetnénk egy kicsit tovább a reggeli sétát? – olyan régen ültem lóháton, hogy minden percet ki akarok használni. Méltatlankodó sóhaj mögé rejtem ezt a vágyakozást. Nem akarom megadni neki az örömöt, hogy megtudja mennyire jól esik a kikapcsolódás. Még akkor is, ha igazából tanulási célzattal vagyunk itt.

- Ahogy szeretnéd, öregember. Akkor ott találkozunk – mire felfogom szavait, Gwilith kiugrik, és beleveti magát a csillogó harmattal fedett mezőbe. Csak egy kiáltásra telik, amit már nem is hall. Vagy inkább nem akar meghallani.

- Csak nem hagyhatjuk nyerni, ugye? – halkan mormogom szavaim Verya sörényébe hajolva. Az illata puha és megnyugtató. Mintha csak helyeslően bólintana, mielőtt vágtázni kezdene. Halvány mosollyal emelkedek el kissé a nyeregből, üdvözölve az arcomba csapó kora reggeli hűvös levegőt. Bár évek óta nem ültem lóháton, könnyedén visszatérnek a berögzült mozdulatok. Veryaval könnyű. Pár vágtaugrás elég, hogy egymásra hangolódjunk. Fáj ezt mondani, de Arun tökéletesen választott. Úgy tűnik a lovakhoz legalább olyan jól ért, mint tornyok felrobbantásához.

Mintha csak megérezné, hogy körülötte járnak gondolataim, hátra pillant száguldó ménje hátáról. Határozott vonásaiban nyers vadság rejlik, tekintete zafírként csillog a lelkét elárasztó boldogságtól. Máskor viszketni kezd a tarkóm, ha így néz rám, de most tetszik. Mert ez a mosoly nem illik egy iskola falai közé, viszont annál inkább passzol a zabolázatlan vágtához, és a minket körbevevő lüktető természethez. Tetszik a mosolya. Mert most igazán boldognak és felszabadultnak tűnik. Most először.

Alig pár méterrel előznek meg minket. Nem terveztem versenyezni, mégis kissé rosszul érint, hogy legyőzött. Bár lehet, hogy csak az önelégült vigyort viselem nehezen, ami ajkain pihen, mikor lecsúszik Gwilith hátáról. Ezüst tincseit összekuszálta a szél, nadrágjának szára nedvesen tapad rá ott, ahol a magas fű ráragasztotta a harmatot. Legközelebb nem hagyunk nekik ennyi előnyt, és legyőzzük őket. Csak azért sikerült, mert pár másodperccel hamarabb indult.

Magamat is meglepem, hogy mennyire nehezemre esik hátra hagyni lovainkat, de nélkülük könnyebb lesz az erdőben való mozgás. Arun arcán ugyanezt a szomorú lemondást és beletörődést látom. Kezd kicsit megijeszteni, hogy vannak közös vonásaink.

- Mi ez? – úgy méregeti a felé nyújtott lapot, mintha mérgező bogyókat kínálgatnék. Megtehetném, úgysem ismerné fel őket. Bár valamennyire próbálkozik, még nagyon az elején jár a tanulmányainak.

- Egy lista azokról a növényekről, amiket be kell gyűjtenünk. étfelé szedtem, hogy gyorsabban haladjunk. Ne hidd, hogy hagylak lazsálni – itt az ideje, hogy ő is kivegye a részét ebből a feladatból. A héten fel akarom vetni neki a mágia használatának lehetőségét, hiszen ő jobban ért a finom részletekhez, mint én. Talán többet is fog érteni a könyvekből. lapvető gyógyítási technikákhoz én is használom a mágiámat, de ez kicsit összetettebb a leírások alapján. Nem annyira, mint amit a magas szintű kurzusokon oktatnak, de talán arra elég, hogy lekösse Arun figyelmét. Beletörődő fintorral fogadja el, hogy most nincs menekvés, és elveszi tőlem a papírt. – Fel kell tudnod ismerni őket, mert a napokban pontosan ezekről olvastál – már csak abban kell reménykednem, hogy figyelmesen tanult. Át fogom nézni, amiket gyűjtött, de remélem nem csinál nekem túl sok plusz munkát.

- Ez most egy vizsga? – akár annak is nevezhetjük. De miért élénkül fel a vizsga gondolatától? Nem tetszik ez a villanás a tekintetében. nem tetszik, mégis örömmel fogadom. Talán megsütött a reggeli Nap ébredező ereje. – Mit kapok, ha hibátlanul összeszedem a gazokat? – szóval erre ment ki a dolog. Egy újabb verseny. Verseny saját magával. Milyen reménytelen egy tünde.

- Óh, fanfárokat, kitüntetést és egy emléktáblát – gúnyosan tárom szét kajaimat, de igazából nem bánom. Minden motiváció értékelendő, akkor is, ha ennyire… egyszerű. Ha hibátlanul összegyűjtöd a növényeket – adja meg nekik a tiszteletet. Ezek az élőlények millió életet mentettek már meg, és egyszer talán neki is szüksége lesz a segítségükre. Nem packáznék az istenekkel és szellemekkel a helyében. –, akkor talán sikerül teljesítenünk a feladatot, amit a mester adott. Ha sikerül teljesítenünk a feladatot, akkor talán Folen mester is látni fogja, hogy a javulás útjára léptél és talán előbb visszaenged a tornyodba robbantgatni – gondolom még mindig ez a legnagyobb vágya. Pedig tehetséges mágusok is válhatnak kiváló gyógyítóvá. Arun még a vérmérséklete ellenére is tehetséges lehetne a mi világunkban. Vajon hogyan tudnám erre ráébreszteni? Miért hiszi minden mágus, hogy az erejét csak harcra és pusztításra használhatja? Na meg néhány bűvészmutatványra.

- Te most gúnyolódsz rajtam? – meglepő, hogy én is tudok? nem vagyok annyira karót nyelt, mint gondolod, Arun. Nagyon sok mindent nem tudsz még rólam. Hogyan is tudhatna, mikor elzártam magam a világ elől? Már én magam sem emlékszem tisztán, hogy milyen voltam ezelőtt. Abban a pár lehetetlenül rövid hónapban, amikor Tawarion segített kilépni az árnyakból, amikben a gyerekkorom töltöttem. Az árnyékból, ahová ő maga lökött vissza.

Összeszorult torokkal fordítok hátat Arunnak, hogy elrejtsem előle érzéseimet.

- Váljunk szét – nem hallani hangomban a zaklatottságot. Hosszú évek tapasztalatainak köszönhetem, és egy olyan családnak, amiben az érzelmek gyengeségnek számítottak. Néma hálával üdvözlöm a listámon lévő első növényt. Gyengéden simítok végig széles levelén, mielőtt letépnék néhányat. A munka segít elterelni a gondolataimat. Segít arra koncentrálni, ami igazán fontos. A gyógyításra.

Az egyetlen, amit nem tudok kizárni, az ezüst hajú tünde jelenléte mögöttem. Miért? Miért pont ő jut át ezeken a falakon?

oOoOo

Hátamat egy fa törzsének támasztva figyelem, ahogy Arun újabb és újabb csomag élelmet vesz elő hátizsákjából. Arca maszatos a porhanyós földben való kutakodástól, ezüst tincsei között megült egy apró, száraz levél. Nincs okom megszólni őt, ügyesen dolgozott. Lelkiismeretesen megkeresett minden növényt, és meglepő, de nem hibázott. Úgy tűnik mikor éppen sikerül rávenni a tanulásra, akkor komolyan veszi. Ahogyan az evést is. Hozott magával bármi mást szendvicseken, péksüteményeken és gyümölcsökön kívül? Kétlem. De nem bánom, mert én teljesen elfeledkeztem róla. Körültekintőbbnek kell lennem, nehogy baja essen a szivárgó mágiája miatt. Nehezen szokom meg, hogy magamon kívül másra is ügyelnem kell.

- Azt olvastam az egyik könyvben, hogy mindig azok a gyógynövények nőnek körülöttünk, amikre szükségünk van – tényleg csak akkor marad csöndben, ha éppen étel van a szájában. Legalább ehhez az egy illemszabályhoz tartja magát, ha a többi nem is igazán az erőssége. A szavai azonban elgondolkodtatnak. Elmerengve forgatom ujjaim között az almát, amit néhány pillanattal ezelőtt nyomott a kezembe.

- Én úgy gondolom, hogy a sérüléstől, vagy betegségtől függően keressük tudat alatt a megfelelő alapanyagokat, és a többit nem vesszük észre, mert azokra éppen nincs szükségünk – az elménk tökéletesen tudja mire van szüksége a testünknek. Legyen szó ételről, gyógyszerről, vagy akár személyekről. Sőt, helyeken is érezhetjük, hogy oda tartozunk, vagy éppen ártani fog nekünk. Hiszek benne, hogy ezek nem felsőbb erők által irányított dolgok, hanem a testünk jelzései, amiket nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

- Igen, ennek így több értelme van – újabb pillanat, amikor egyetértünk valamiben. Tényleg riasztóan sok kezd lenni belőle. – Ugyanebben a könyvben olvastam, hogy bizonyos mérgeket és mély vágásokat mágiával is meg lehet közelíteni – pontosan ez az, amit szeretnék vele majd átbeszélni. Legalábbis az alapjait, és az elméleti kivitelezést. Viszont ahhoz, hogy ezeket hatékonyan tudja valaki használni, áthatóan kell ismernie a test felépítését és működését, valamit a különböző mérgek összetevőit és hatásait. Nem lehet csak úgy robbanthatni és mágikus trükköket puffogtatni.

- Igen, de… - mielőtt vele is megosztanám a finom részleteket, bevillan valami. Hogyan olvashatott ezekről? A mágusok nem hiszem, hogy gyógyítással foglalkoznának, a könyvtárra pedig allergiás. Mind a két téma, amit megemlített, a szobámban lévő kötetben szerepelt. – Ezt a könyvet oda sem adtam neked! – ártatlannak tűnő vigyora nem tud megtéveszteni. Szándékosan kutakodott a holmim között, vagy csak véletlen akadt a kezébe?

- Elnézést, nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy beleolvassak egy könyvbe, ami a szobában hevert – hajlok a véletlenre. Elbűvölve figyelem ahogy rózsaszín nyelve eltűntet némi csillogó cukrot az ujjai hegyéről. Folyton ezt csinálja. Úgy nyalogatja magát, mint egy macska. Gusztustalan kellene, hogy legyen, de valamiért nem érzem annak. Aruntól még ez is valahogy természetesen hat. Neki miért nézek el több mindent, mint más tündéknek?

- Nem gondoltam volna, hogy magadtól a kezedbe veszel egy könyvet – lehet tényleg nem kutakodott? A könyveimet gyakran hagyom szét, és ha nagyon unatkozott, el tudom képzelni, hogy egyszerűen csak belepörgetett, hátha talál egy izgalmas kifestőt. A mágia szón pedig valószínűleg azonnal megakadt a tekintete. Jellemző.

- Sok mindent nem gondolnál rólam – ebben van valami. Arun újabb és újabb meglepetésekkel lát el, és ki tudja mit hordoz még magában. Egymás mellett élünk, de alig tudunk valamit a másikról. Mindkettőnk múltja a homályba vész, és egyikünk sem engedi be a másikat a sötétségbe. Miért is tennénk? A mesterek hamarosan megkönyörülnek rajta, és visszatérhet a megszokott életéhez. Én pedig egyedül maradok. Ismét. Nem akarom újra érezni az elvesztés fájdalmát, így jobb, ha nem is kerül közelebb hozzám. Mégis, görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, hogy a szobánkban lévő másik ágy ismét üres lesz. Hogy ez a bosszantó tünde már nem fog minden szavával és tettével az én idegeimmel játszadozni.

Mikor kedveltem meg őt?

A zavart csak egy még nagyobb sokk követi. Döbbenten figyelem az ölembe dőlő tündét, aki ficeregve helyezi magát kényelembe combjaimon. Egész testem megfeszül a váratlan érintéstől. Szokatlan, hogy valaki ennyire közel kerül hozzám. Szokatlan, de egyáltalán nem taszító. A szüleim még az ölelésekkel is fukarkodtak, ezért váltam én is távolságtartóvá. Sem fizikálisan, sem lelkileg nem kerültem soha senkihez túl közel. Egyetlen személyt leszámítva.

- Mit csinálsz? – nem értem őt. Alig ismerjük egymást, miért ilyen közvetlen? És nekem mit kéne ezzel tennem?

- Alszom. Csak nem gondolod, hogy bemocskolom falevelekkel és bogarakkal a gyönyörű hajamat? Te megtanítasz gyógyítani, én megtanítalak lazítani. Élvezd a jó időt, a napsütést és a virágillatot Eliath – az egész annyira abszurd. Hiába vigyorog, én képtelen vagyok elmosolyodni játékos megjegyzésén. Kétlem, hogy a tincseit féltené, hiszen az istállóban alvás sem a legtisztább dolog, mégis megtette volna. Ez csak kifogás, hogy az ölembe feküdhessen. Talán így is bosszantani akar? Ha igen, rossz úton jár. Inkább tanácstalan vagyok, mint dühös.

Elgondolkodva figyelem arcát, a nyugalmat, ami eluralkodik vonásain. Valóban tanítjuk egymást? Annyira különbözik a világunk egymástól. Annyira másképp látunk dolgokat, de talán pont erre van szükségünk. Egy új nézőpontra, ahonnan rátekinthetünk az életünkre. Talán meglátjuk hol hibáztunk, és merre kell tovább haladnunk.

- Nem biztos, hogy még emlékszem hogyan kell – inkább csak magamnak motyogom halk megjegyzésemet. Nem tudom, mikor lazítottam utoljára. Minden időt, amit nem tanulással töltöttem, pazarlásnak éreztem. Elvesztegetett pillanatnak. Mintha mindig attól tartanék, hogy a családom visszaránt, és örökre elszakít a gyógyítástól. Talán így is van. Talán ezért akarok minél több dolgot megtanulni amíg még nyugalmam van. Vajon keresnek majd valaha? Tíz, ötven, vagy száz év múlva felkutatnak, hogy megpróbáljanak meggyőzni a kötelességekről. Nem hiszem. Ha mégis megtennék, képes lennék nekik nemet mondani. Ehhez már elég erős vagyok.

- Miért vagy ennyire megszállottja a tanulásnak, Eliath? – megrezzenve figyelem a lassan mozgó ajkakat. Azt hittem már alszik. A szemei még mindig lehunyva, arcán a lombok közt átszűrődő napsugarak fényfoltjai játszadoznak. Megértem Gelwielt, Arun gyönyörű tünde. Amíg ki nem nyitja a száját. Azután meg inkább megütnéd, mint megcsókolnád.

- Mindenkit az csábít, ami egykor tiltott volt a számára – bukik ki belőlem halkan az igazság. Ezek a szavak többet mondanak a múltamról, mint eddig bármi, amit megosztottam vele. Nem is értem miért tettem. Ösztönös volt. Nem akartam hazudni neki. Arun nem ostoba, lassan össze fog állni neki a kép, az apró morzsákból. Mennyire bánnám, ha így lenne? Nem tudom. Még nem.

A ránk telepedő csendet csak a levelek halk suhogása töri meg. A nap legmelegebb óráiban még az állatok is pihennek. A madarak visszahúzódnak a lombok közé, a rovarok csendesen meghúzzák magukat a fűszálak közt. A természet nyugalma.

- Akkor tiltsalak el a pihenéstől? – most tudtam, hogy nem aludt még el. Figyeltem a vonásait. Gondolkodott, messze járt, de nem aludt. Valószínűleg a szavaimon elmélkedett, de okosan nem kérdez rájuk. Újabb bizonyíték rá, hogy Arun nem meggondolatlan. Legalábbis nem minden esetben.

- Aludj, léhűtő tünde – halvány mosolyom tükörképe rémlik fel az ő ajkain is. Hálás vagyok neki, amiért megpróbálta egy bugyuta poénnal oldani a feszült hangulatot. Kivételesen eltalálta mikor kell visszavonulót fújnia.

Nem szól többet, nem vitázik, csak teljesíti az utasítást. Vonásai ellazulnak, ajkai elnyílnak, ahogy ahogy távol sodródik a valóságunktól. Elgondolkodva figyelem a határozott, jellegzetes vonásokat. A tökéletesen faragott arcot, ami elsőre durvának tűnhet, de lassan felfedezhetőek benne a finom részletek. Ha valaki elég ideig nézi, megláthatja bennük a tündét, akit talán Arun maga sem ismer. Fiatalabbnak tűnik, mint éber valójában. A combomon ezüst higanyfolyóként szétterülő tincsek túl csábítóak. Óvatosan érintem meg őket, hogy ne ébresszem fel gazdájukat. Lehetetlenül puhák, mintha bármelyik pillanatban szétporladhatnának az ujjaim között. Durvábbnak hittem őket. Nem olyan, mint a megmunkált ezüst, inkább puha, mint a földből kibányászott nyers ezüstérc. Még sosem látta ehhez hasonlót. Honnan jöttél Arun? Kitől örökölted ezt a különleges külsőt? És mi tett téged azzá, aki vagy? Egy élettel teli, vakmerő, idegesítő tündévé.

Mosolyogva hunyom le szemeimet, és döntöm hátra fejem a fa törzsének. Talán igaza volt Arunnak. Egy kis pihenés nem árthat.

oOoOo

Nem tudom mennyi idő telik el, de mikor kiszakítom magam az álmok birodalmából, már sokkal hűvösebb a levegő. Nem nehéz a párától, és a madarak dallamos éneke és felcsendül időnként. Lassan, hunyorogva nyitom ki szemeim, és fájdalmas fintorra mozgatom meg elgémberedett nyakamat. Ülve aludni egy fának dőlve nem éppen a legkényelmesebb pozíció.

Arun már nem fekszik rajtam, hanem velem szembe ülve majszol egy süteményt. Tekintete arcomat fürkészi, és van egy olyan érzésem, hogy nem pár pillanattal ezelőtt kezdett bele. Nem ítélhetem el érte, hiszen én is ezt tettem, mielőtt elaludtam volna. Zavartan tűröm fülem mögé tincseim, és húzom lábaimat törökülésbe. A zsibbadás és a görcs lassan enyhül.

- Jól áll neked a pihenés. Mégiscsak eszedbe jutott hogyan kell – elégedett vigyora arra csábít, hogy hozzávágjak valamit. Miért kell kényszeresen mások orra alá dörgölnie, hogy igaza volt? A szerénység fogalmát vajon ismeri? Ha igen, akkor is biztos vagyok benne, hogy még sohasem gyakorolta.

- Sokat törtem rajta a fejem – gúnyos megjegyzésem csak még szélesebbé varázsolja mosolyát. Az utolsó falat eltűntetése után megtámaszkodik maga mögött kezeivel, és felpillant a lombokra. Sokkal jobban illik ide, mint egy könyvtárba, ezt el kell ismernem. Miért erőlteti akkor a tanulást? Miért nem él szabadon, és teszi azt, amihez csak kedve támad? Talán túl nagy az ereje, és sosem engednék el a mesterek? Ha kicsit jobban ismerném, talán megkérdezném, de így nem érzem, hogy jogom lenne hozzá. Inkább máshonnan közelítek. – A mágus tanulmányaidat is ilyen komolyan vetted? – ha igen, akkor szeret tanulni és fejlődni. Ha nem, akkor csak kényszerből tölti az életét az iskolában. Pedig itt tanulni valódi megtiszteltetés.

- Azok izgalmasabbak voltak, mint a kertészkedés – csak félig-meddig pillant rám szempillái alól. Fintorogva forgatom meg szemeimet a lekicsinylő megjegyzés hallatán. Megint ezt csinálja. Úgy tesz, mintha a gyógyítás csak egy unalmas hobbi lenne, amit azok a tündék űznek, akik bele vannak szerelmesedve a növényekbe. Nem látja az igazi értékét. Az izgalmat, ami benne rejlik.

- Miért nézed le ennyire a gyógyítókat? – végre hajlandó előre billenteni a fejét, és rendesen a szemembe nézni. Az átható tótükörhöz hasonlatos tekintet szinte magával ránt, mint egy örvény. Koncentrálnom kell, hogy ne vesszek bele.

- Nem nézem le őket – apró vállrándítással javít ki. Hát persze. Tiszteletből nevez minket kertészeknek, akik ostoba gazokkal szórakoznak, miközben nyakig piszkossá válnak. – Egyszerűen nem érdekel különösebben, amit csinálnak. Hiányzik belőle az izgalom – elgondolkodva fürkészem vonásait. Azt hiszem nem érti. Számára az izgalmat robbantgatás, tűzgolyók dobálása és portálok nyitogatása jelenti a világunk különböző pontjaira. Pedig az izgalom egészen más fajta is lehet. Olyan, ami nem felpezsdíti a véred, hanem mozdulatlanná fagyaszt. Amit meg kell tanulnod kezelni, különben a tétovázásod könnyedén valaki halálát okozhatja.

- Valóban? – mire észbe kaphatna, már előre hajolva szerzem meg övéről a karcsú tőrt, amit szinte mindig magánál hord. Ujjai megrebbennek, ahogy csuklóm után nyúl, de a döbbenet lelassítja őt. Csak a levegőt érintheti, mikor én már saját alkaromhoz nyomom a fegyver csillogó pengéjét.

- Eliath mit csi… ne! – arcom megrándul, ahogy a hűvös fém felhasítja ingemet és az alatta húzódó puha húst. A fájdalom végig cikázik testemen, de a penge nem remeg meg. Egy tökéletes hosszú, közepesen mély vágást hagy maga után, mikor Aurn kitépi ujjaim közül. – Mi a francot művelsz? – hangja egyszerre dühös és döbbent, miközben hatalmasra nyílt szemekkel, sápadtan figyeli a földre hulló forró vércseppeket. A tőr térdelő alakja mellett tompán puffanva zuhan a fűbe.

Testem időnként megrezzen a fájdalomtól, de mély, tudatos lélegzetekkel nyugtatom le testemet. Nem hagyhatom, hogy szívem vad száguldásba kezdjen, azzal csak időt vesztenék. Óvatosan leengedem karomat, hogy a ragacsos vér lassan lefolyva, ujjaimról csepeghessen tovább.

- Miért vagy ilyen zaklatott? Ez csak egy sérülés, nincs benne semmi izgalom – fejemet oldalra billentve figyelem ahogy megrándul, mintha pofon vágtam volna. Arca sápadt, már-már sajnálom, hogy ezt teszem vele, de ha másképp nem érti meg, akkor drasztikus módszerekhez kell nyúlnom. Tekintete arcomra rebben, majd vissza a lassan csepegő vörös cseppekre. Várom, hogy mozduljon, várom, hogy tegyen valamit, de még mindig belefagyott a döbbent sokkba. Igazából pontosan ezt vártam. Nem hiszem, hogy a vér látványa borította ki, hiszen elrontott varázslatok mellett ő is biztosan sérült már meg. Azért viselkedik így, mert ez az én vérem. Nem számított rá, hogy látni fogja. Legalábbis nem így és nem itt. De az igazi sérülések ritkán érkeznek várt helyekről. – Lassan kezdeni kéne vele valamit, ha nem szeretnéd, hogy elvérezzek – valójában még messze vagyok attól a vérveszteségtől, ami halálos lehet, de a tompa zsibbadást már érzem. Mintha egy álomból ébredne, végre megmozdul. Ujjai gyengéden fonódnak csuklómra, és emelik magasabbra karomat. Másik kezével sietve tűri fel véráztatta, szakadt ingemet. Arca megrándul a hosszú vágás láttán. – A táskámban megtalálsz mindent, amire szükséged lehet – hangom még mindig nyugodt, szinte fájdalmasan nemtörődöm. Mintha nem csináltam volna vagdalthúst a karomból néhány perccel ezelőtt.

- Tartsd a magasban a kezed – nem tudom eldönteni, hogy dühös, vagy aggódik. Talán a kettő egy furcsa keveréke. Mindenesetre úgy teszek, ahogyan kéri, míg a táskámból előveszi a kötszereket, és a ma gyűjtött gyógynövényeket. Végig figyelem a munkáját, de nem hibázik. Ügyesen választ ki néhány levelet, ami a sebbe nyomva csökkenti a fertőzés kockázatát, és bogyókat, amiknek a leve bőrön át felszívódva is csökkenti a fájdalmat. A kötözés gyors, pontos, és kellően szoros. Mégiscsak tanult valamit.

- Ügyes – jegyzem meg halk biccentéssel, mikor végez. A rám villanó tekintet egy viharos, háborgó óceánhoz hasonlít, de nem rémít meg. Mások talán fejvesztve menekülnének a közelgő hullámok elől, de én láttam már rosszabbat. És amúgy is, ha fel akarna gyújtani, már megtette volna.

- Mégis mit képzeltél Eliath?! Miért csináltál ekkora ostobaságot? – azt hittem kiabálni fog, de a hangja inkább hűvösen dühös és számonkérő. Alig emeli meg kissé. Talán még a döbbenet és sokk utóhatása. – Mi van, ha átvágsz valami fontosat? – akár meg is sértődhetnék azon, hogy kinéz belőlem ilyen hibát. Jobban ismerem a tündék és emberek anatómiáját, mint gondolná. A gyógyítóknál is jobban. Hiszen azt is megtanultam, hogyan kell elpusztítani valakit.

Válasz helyett megragadom csuklóját, és ujjaimmal kitapogatom pulzusát. Szíve riadt, kalitkába zárt madárként tombol, kétségbeesetten küzdve a szabadságért. Elértem, amit akartam.

- Ha a gyógyításból hiányzik az izgalom, akkor miért ver ennyire a szíved? – dühösen rántja el tőlem kezét, és fel is pattan a földről. Ha most nem fogja felgyújtani a hajam, akkor soha. Ujjaira rebben tekintetem, de egyelőre nem látok szikrákat. Kezdetnek nem rossz. – Érted, hogy miért tettem, Arun? – szinte várom, hogy szemen köpjön, belém rúgjon, vagy egyszerűen itt hagyjon. De egyiket sem fogja megtenni. Látom a tekintetén, hogy nem fogja. Remélem, hogy ennyire már ismerem. Hosszú perceknek tűnik, mire végre bólint. Apró, ingerült, de bólintás.

- Akkor is ostobaság volt – vállamat megvonva dőlök vissza a fa törzsének. Még nem lenne okos döntés felállni, hacsak nem akarom a frászt hozni rá egy ájulással is. Ismerem a korlátjaimat, néhány perc és rendben leszek.

- De hatékony ostobaság – nem túl elegáns horkantással kezdi visszapakolni holmijainkat a táskákba. – A gyógyítás izgalmas és fontos. A körülötted lévők számítanak rád. Sokszor az életüket adják a kezedbe. Tudnod kell kezelni ezeket a helyzeteket, mert egyetlen másodpercen is sok múlhat. Ezért nem szabad félvállról venned, Arun. Amíg itt vagy, és velünk tanulsz, ezt el kell fogadnod – nem szól semmit. Egy hosszú pillanatig arcomat fürkészi, majd hátat fordít nekem, és elsétál a lovakhoz. Gwilith elé üget, és már-már vigasztalóan simítja puha orrán Arun arcához. Egy ideig figyelem, ahogy halkan, talán némán társalognak, majd lehunyom szemeim, hogy pihenjek még néhány percet.

Az ezüst hajú tünde ezek után alaposan át fogja gondolni mit kér tőlem. Azt hiszem eltérő képünk van a lazításról. Sajnálom Arun. Egyszer talán majd megértesz.

oOoOo

Az elmúlt pár nap viszonylagos nyugalomban telt. Lassan Arun is megenyhült, és úgy tűnik elfogadta a tettemet. Megértette miért volt rá szükség, és bár látom rajta az ingerültséget, mikor kötést cserél, megvolt a haszna. Azóta sokkal komolyabban veszi a tanulást. Persze ő még mindig Arun, időnként eltűnik pár órára, hosszasan panaszkodik egy-egy unalmasabb lecke fölött, és a nem túl érdekfeszítő órákon pótolja be az éjszaka kimaradt alvást. De ez nem fog változni. A hozzáállása viszont talán megváltozott. Vagy csak én szeretném ezt látni. Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a hétvége első napján minden alkalommal kilovaglunk majd. Neki jutalom, nekem kikapcsolódás. Persze csak azzal a feltétellel ment bele, hogy nem fogok tőröket döfködni magamba. Tudom, hogy neheztel még azért, ami történt, de idővel majd elfelejti. Legalábbis a dühöt. Az emlék örökké vele fog maradni, de ez így van rendjén. Talán ez segít majd neki kiváló gyógyítóvá válni.

- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted – Gelwiel fejcsóválva pillant a kötésre, ami azóta is alkaromat díszíti. Éppen kedvenc foteljében pihen a növényeimmel körbevett sarokban. Ölében egy vaskos könyv pihen, csak úgy, mint az ágyán üldögélő Arunéban, és az enyémben. Csatlakozott párosunkhoz egy bonyolultabb tananyag feldolgozásában. – Neked valami komoly gond van a fejeddel, Eliath – halvány mosollyal rántom meg vállaimat. Csak egy halvány, alig látható heg fog maradni utána, de Arunnál elérte azt a hatást, amit reméltem. Nem bánom, hogy megtettem.

- Én is folyton ezt mondom neki – remek. Megint egyetértenek valamiben. Szemforgatva vágok egy párnát Arunhoz, aki széles vigyorral kapja el még a levegőben.

- Összefogtatok ellenem? – fáradt sóhajjal döntöm fejemet a kőfalnak, és fintorogva dörgölök le egy tintafoltot kézfejemről. Egyszerre bőven elég az egyikükkel vitába szállnom, de ha együtt támadnak rám, akkor már fogalmam sincs, hogy fogok ellenállni. Ahogy megjósoltam, szörnyen veszélyes páros ők ketten.

- Az ostobaságod ellen fogtunk össze – hát persze. Lassan lapozok a könyvben, elmémben forgatva Arun szavait. Nem érzem, hogy ostoba döntés lett volna. Drasztikus és váratlan igen, de nem ostoba. Azt hittem Gelwiel mellém fog állni, hiszen ő is gyógyító, de tévedtem. Túlságosan hasonlítanak Arunnal.

Némán hallgatom, ahogy semmiségekről kezdenek beszélgetni. Pletykák, és olyan témák, amik engem teljesen hidegen hagynak. Csak fél füllel hallgatom, hogy milyen történetek keringenek a mesterekről, hogy merre lehetnek a kastély titkos kincseskamrái, ahol a különleges varázstárgyakat őrzik, és hogy hogyan lehet eljutni a pincébe, ahol egy leláncolt sárkányt tartanak. Egyiknek sincs bizonyított valóságalapja, de ez a két tünde odáig van az ilyen történetekért és kalandokért. Egyszer ez fogja veszélybe sodorni őket, ebben egészen biztos vagyok.

- Igaz, hogy egy diák eltűnt? Hallottam, ahogy erről suttognak az egyik vacsoránál. A mesterek szerint hirtelen elhagyta az iskolát, de…

- Arun, ezt ne! – Gelwiel halk sziszegése későn jön. Túl későn. A testemben szétáradó fagyos hideg a légzést is nehézzé teszi. Ujjaim megremegnek, a valós világ elhomályosul. Összemosódik az előtörő emlékekkel. A fájdalommal. A csalódottsággal. Az ürességgel. El kell innen mennem. Nem tudok itt maradni. A falak mintha egyre közelebb osonnának. Lassan megfojtanak.

A könyvem halkan koppan az asztalon, a szék a padlóra borulva csattan. De alig hallom. Nem hallok mást, csak tompa zúgást és fájó üvöltő emlékfoszlányokat.

- Ő sosem tenne ilyet!

- Azt mondta nincs miért maradnia.

- Nem! Ő sosem tenné ezt! Sosem hagyna itt szó nélkül… Ő nem…

- El kell mennem a könyvtárba – nem is tudom, hogy kimondom-e a szavat, vagy csak akarom, de nem tudok koncentrálni. Most nem. Itt nem. Levegőre van szükségem. Tiszta, friss levegőre.

Feltépem az ajtót, és hosszú léptekkel indulok meg a kert felé, ami mindig menedéket nyújt. Amit senki sem ismer rajtunk kívül.

Rajtam és Tawarionon kívül.

Rajtam és Arunon kívül.

Összemosódik a múlt és a valóság. Az éles fájdalom, és az eltompult lüktetés. Nem akarom újra átélni.

Nem.

Levegőre van szükségem.

– Hogyan lehet, hogy a gyógyítók nem halnak bele néhány hét alatt az unalomba? – teszem fel a költői kérdést.

Úgy érzem, még egy bekezdés a sebkötözésről, fertőtlenítésről, valami gusztustalan betegségről, vagy egy bűzölgő masszává főzhető növényről, és én magam is elpusztulok. Gyönyörű idő van odakint, tökéletes úszáshoz vagy lovagláshoz, de ehelyett idebent kókadozunk, mint Eliath növényei a sarokban. Kezdem azt hinni, hogy azért kuksolunk annyit a négy fal között, mert neki kiütései lesznek a napfénytől. Mintha olvastam is volna valami hasonlót az egyik könyvében.

– Még csak három napja próbálkozol a mi életvitelünkkel, idővel talán te is megtalálod benne az élvezetet – pillant felém szobatársam kétkedő pillantással. Hogy ez a tekintet annak szól-e, hogy nem hiszi el a saját szavait, vagy annak, hogy nem érti, én mi unalmasat találok a tanulásban, nem tudom.

– Kötve hiszem – biztosítom őt a nyilvánvalóról.

– Egy kicsit sem tetszik az új tudás, amit megszerzel? – kérdezi és magához veszi az almát az asztalról.

– Mindenféle kóró, gomba, és undorító betegség? – kérdezek vissza elfintorodva, amire válaszol csak elmosolyodik. – Nem bántam volna, ha sosem látok kelésekről készült vázlatokat – csukom be a könyvet és dobom odébb.

Bárhol lehet felőlem, csak ne az én kezemben. Eliath halk kuncogása mégis visszahúz a tündéhez, és nem folytathatom tovább dünnyögésemet. Kellemes a fülnek és a szemnek is, amikor nem egy ósdi szobrot játszik kifejezések nélkül. De azt azért nem díjazom, hogy az én nyomoromon mulat.

– Majd hálás leszel, ha egyszer a hátsódra nőtt kiütéseket kell kezelni – érvel, de csak félig komolyan.

Tekintetében olyan fény csillan, ami magával hív engem is. Hogy hova, azt nem tudom, mégis vakon követném.

Eliath kellemes társaság, ha hajlandó mással is foglalkozni hőn szeretett tanulmányain kívül. Könnyebb vele egy légtérben lenni, mint eddig bárkivel, akit a mesterek „tanító” célzattal erőltettek mellém, vagy a szobámba. Nem méregeti az mágiáját – ha egyáltalán van neki – az enyémhez, mert tudja, hogy sokkal erősebb vagyok, ahogyan én is tudom, hogy tudásban ő köröz le engem. Ha hagyná, ő lenne a legközelebb ahhoz, akit barátnak nevezhetnék. De nagyon nehéz vele közös nevezőt találni, a legtöbb beszélgetésünk rövid és kínos, mintha nem is lenne közös témánk. Ezért örülök azoknak a pillanatoknak, amikor sikerül rávennem egy kis csipkelődésre. Ezért most is kapva-kapok az alkalmon, pár szóval többet beszéljünk egymással.

– Túl kényes terület, inkább a te szakavatott kezeidre bíznám – húzom számat félmosolyra, és erre ő is felnevet, hogy aztán hozzám vágja az almacsutkát. Szerencsére még időben elkapom és továbbítom a nyitott ablak felé.

– Még nem találták fel azt a védőfelszerelést, amiben hajlandó vagyok hozzád érni ott. – Egészen mulattat a kép, ahogy viszolyogva közelít a hátsóm felé, valami gyanús színű és szagú kenőccsel, és erre a gondolatra majdnem én is felnevetek.

– Megsebzel a szavaiddal vénember – sóhajtok fel lemondóan.

– Szólj, mielőtt a kardodba dőlnél, nem akarom, hogy mindent összevérezz – csukja be az előtte fekvő kötetet és nyújtózkodik egyet. Valamiért egy szárnyait nyújtóztató rigó jut róla eszembe. De mielőtt tovább vihetném ezt a gondolatot magamban, ő folytatja. – Át kéne mennünk a könyvtárba, hogy ott folytassuk.

Ennyit a kellemes beszélgetésről. Eliath minden második gondolata egy könyv, vagy tanulnivaló. Visszavonom a rigókról szóló hasonlatomat. Ez a tünde olyan, mint egy tyúk, kapirgál a könyvei között és kotlik rajtuk. Veszett fejsze nyele. És hogy még én is vele tartsak? Nem is tudom. Neki kéne szemmel tartania engem, mégis én követem őt mindenhova, mint egy juhászkutya.

– Tényleg a vesztemet akarod – nyögöm ki.

– Nem kell velem jönnöd – mondja ki az ítéletet rövid gondolkodás után. Meglep hirtelen elhatározása. Eddig szinte hallani sem akart róla, hogy felügyelet nélkül kódorogjak. Vagy talán végre belátta, hogy nem fogom felgyújtani a környezetemet, ha egy pillanatra leveszi rólam a szemeit. – De cserébe holnap elkísérsz az erdőbe. Be kell gyűjtenünk néhány növényt a feladatunkhoz – köti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– A szabadnapunkon? – kérdezem meghökkenve. Eliathnak tényleg mindene a tanulás. A szerelme, a szeretője, sőt az istene is. Nem csoda, hogy nincsenek barátai. – Végre nincsenek órák, de helyette gázolhatok a szúrós bokrok közt térdig a sárban? Olyan csábító ajánlat.

Elvesztegetni egy napot olyan gombák keresésére, amik beleolvadnak a környezetükbe. Csalán és csigák közt turkálni, hátha találnunk egy értékes gyökeret… Tudom, hogy az előbb még a szabadba vágytam, de nem ilyen módon. Ezer más módja is van eltölteni az időt a szabadban.

– Mehetünk lóháton, ha szeretnéd – veti fel.

Mintha belelátna a fejembe. Zavarnia kellene, hogy ilyen könnyen kiismert, de igazából valahol még örülök is neki. Így nem kell mindent a szájába rágnom. Sokat gondolkodom rajta, hogy tulajdonképpen miért kedveltem meg Eliathot, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy azért, mert nem akar szándékosan korlátozni, nem kötekszik, nem tesz fel felesleges és ostoba kérdéseket, és bár szinte folyamatosan együtt vagyunk, mégsem liheg a nyakamban. Egyszóval nem idegesít, és ezért még valahol hálás is vagyok neki.

– Ha nem vigyázol, te leszel a kedvenc gyógyítóm, Eliath – őszinte szavaimra csak egy szemforgatást kapok válaszul. Nos mindegy, legalább nem sértődött meg rajta.

Felkel a székről és tesz-vesz körülöttem. Könyveket, jegyzeteket pakol egy rongyos táskába. Aztán az ajtóhoz lép.

– Eliath – szólok utána. Megint mindenre gondolt, csak az evésre nem, még időben fordul vissza, hogy elkapja az almát, amit felé dobok. – Figyelj magadra, alig ebédeltél – mérem végig komolyan. Biccent egyet és elteszi az almát.

– Ne csinálj túl nagy ostobaságot, Arun – búcsúzik el, de egy pillanatig még fogva tartja pillantásom.

Sokáig bámulok még a csukott ajtóra egyre a méz barna szemekre gondolva. A szemekre, amikben nyoma sincs félelemnek, undornak, vagy irigységnek. Vajon ő lesz az, aki egyszer végre tényleg annak lát, aki vagyok? A gondolatra összeszűkül a gyomrom és leteszem az éjjeliszekrényre a félig megrágcsált süteményt. Akarom, hogy olyannak lásson? Hirtelen meztelennek érzem magam, és ettől kihűlnek a kezeim, izzadni kezd a tenyerem és a tarkómon égnek állnak a puha szöszök. Olyan gyorsasággal kelek fel az ágyról, hogy a könyv, amit korábban félredobtam hangosan puffan a földön. Felveszem, leporolgatom és visszadobom a helyére.

Akármilyen gondolatok is akarnak megszületni a fejemben, nem engedem nekik. El kell terelnem a figyelmem róluk, hátha nem térnek vissza. Nem vagyok gyáva. Nem félek semmitől.

Nem félek.

Semmitől.

Szénceruzát ragadok és egy üres papírlapot, és eldöntöm, hogy a délután hátralévő részét a Gelwiel által mutatott járatok feltérképezésével töltöm.

.o.O.o.

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de lépéseimet gondosan számolva rajzolom a térképet és írom fel a lapra az adatokat. Nem egyszer vissza kellett fordulnom, mert a hevenyészett alagutak néhol beomlottak, vagy olyan erős és vad gyökerek nőtték be őket, hogy lehetetlenség átjutni rajtuk.

Amikor megkordul a gyomrom, úgy döntök, hogy ideje lassan visszamennem a szobánkba, hátha Eliath is visszatért már. Viszont ezen a folyosón még végig akarok menni, mielőtt visszafordulnék. Pár lépés után már látom, hogy zsákutca, mégis a fal mögül szűrődő hangok kíváncsivá tesznek. Ha így hallom a hangokat, akkor valahol, valami résnek lennie kell. Rövid tapogatózás után találok is egy téglának álcázott gombot, és ahogy megnyomom, a zsákutca halkan feltárul előttem, és kivezet egy fáklyákkal megvilágított folyosóra. Olyan halkan csukódik be mögöttem a fal, mintha minden áldott nap használva lenne.

Semmi nem készíthet fel arra a látványra, ami a folyosón fogad. A korábbi, kötekedő tünde épp sarokba szorítja Eliathot. Megindulok feléjük, épp akkor, amikor a másik ütésre emeli a kezét, azonban megtorpanok, amikor látom, hogy szobatársam milyen könnyedén tér ki a mozdulat elől. Figyelem, ahogy a falnak ütközik egy ököl és azt, ahogy Eliath egy táncos könnyedségével tér minden mozdulat elől. Mintha egy begyakorolt koreográfiát néznék. Meglep, de sokkal inkább elbűvöl a látvány. A jelenetnek az vet véget, hogy a másik tünde homloka keményen csattan a kőfalnak. Eliath lehajol hozzá és mond neki valamit, amit nem hallok, mert nem vagyok elég közel hozzájuk. Pár tétova lépést teszek kettősük felé, végül nem bírom tovább és megszólítom.

– Eliath – összerezzen, és ahogy felkapja a fejét, már nyoma sincs annak a tündének, akit egy pillanattal ezelőtt láttam. Összezavar ez a kettősség. – Ezt te csináltad vele? – kérdezem úgy, mintha nem láttam volna semmit. Nehéz elhinnem, hogy mit láttam. Örülnöm kéne, hogy meg tudja védeni magát, mégis megdöbbent. Tőle nem számítottam ilyesmire.

– Ő tette saját magával – feleli rekedten, ahogy felkel mellőle és összeszedi a földről elhullott táskáját.

Ellép mellettem és én szavak nélkül is megértem, hogy nem akar több szót szentelni annak, ami történt. Mindenkinek vannak titkai. Miért pont neki ne lennének? Ha pedig nekem semmi közöm hozzá, hát nem fogom firtatni.

Némán indulok utána és figyelem feszült alakját. Gyomromba visszafészkeli magát a korábbi, kellemetlen érzés. Ahogy én sem akarom felfedni előtte minden kártyámat, valószínűleg ő sem akarja, hogy lássam más oldalát is azon a könyvmolyon kívül, akit először megismertem. Azt hittem, hogy sikerült kiismernem ezalatt a pár nap alatt, de most szinte arcul csap a felismerés, hogy nem tudok róla a nevén és a tanulás iránti szenvedélyén kívül róla semmit. Korán vontam le a következtetéseimet. Túl korán.

Nem is tudom, hogyan keveredünk vissza a szobánkba, fejemben egymást követik a gondolatok. Úgy cikáznak, mint viharos égen a villámok, és mire egyet is megfoghatnék, már tovább is áll, hogy jöjjön a következő. Az ajtó csukódása ránt vissza a valóságba.

– Vérzel – nyögöm ki esetlenül, ahogy megpillantom ingének szövetén a vörös foltot. Gondolkodás nélkül nyúlok karja után és tűröm fel ingujját.

Eliath az ágyra roskadva tűri, hogy szemrevételezzem a horzsolást a bőrén. Már nem vérzik, és nem is mély, csak felületi a sebe. A környéke már most begyulladt a kosztól, ami belekerült. Pár napig kellemetlen érzés lesz majd, de ennél nem gondolnám komojabbnak.

– Látod? Egész hamar hasznát veszed a tanultaknak – jegyzi meg könnyednek szánt hangon.

Elengedem karját és a szemeibe nézek, de nem viszonozza tekintetem. Mellé ülök az ágyra. Fürkészem az arcát, keresem rajta a válaszokat a kimondatlan kérdésekre. Még mindig feszült, minden porcikája ugrásra kész.

– Mit akart az az idióta? – kérdezem végül.

– Csak erődemonstrációt tartott – feleli. – Várható volt, hogy nem fogja annyiban hagyni a nyilvános megaláztatást.

Elönt a hirtelen jött harag. Annak a fickónak velem volt elintézetlen ügye. Mégis Eliathot vette célba, mert velem nem mert szembe szállni. Pechére ő is alábecsülte szobatársamat. Csak úgy, mint én. A haragot felváltja a szégyen. Ugyanolyan voltam, mint bárki más velem szemben. Én is első látásra ítélkezem, beskatulyázok mindenkit, és anélkül ítélkezem, hogy bármi fogalmam lenne a dolgokról.

– Azok után, hogy ennyire helyben hagytad, többé nincs jogod leállítani – figyelmeztetem komoran. Ha még egyszer meglátom azt a paprikajancsit, nem fogja megköszönni, amit tőlem kap.

– Én nem terveztem felgyújtani őt – mosolyodik el fáradtan és hunyja le szemeit.

– Csak beleverni a fejét a falba – bólintok, amit nem láthat. – Igazad van, sokkal diplomatikusabb megoldás. Egyre kevésbé hiszem, hogy unalmas öregember vagy, Eliath – ismerem be neki is és magamnak is. Egy talány, egy izgalmas, új rejtély, ami megoldásra vár. Ha hagyja. – Hol tanultál meg így harcolni?

Szinte érzem magam mellett, ahogy teste ismét megfeszül és átöleli magát, ahogy kinyitja szemeit.

– Erről nem akarok beszélni – kel fel mellőlem hirtelen.

Magamra hagy a szobában a gondolataimmal. Igaza van. Pár napja ismerjük egymást. Ilyen kérdéseket nem tehetek fel csak úgy és várhatok választ rájuk. Ha megtanultam valamit a hideg kőfalak között az évek alatt, amíg felcseperedtem, hogy a tündék maguknak valók. Megválogatják, kiket engednek közel magukhoz és nem égnek a vágytól, hogy idegeneket engedjenek be a múltjukba. Ugyanolyan hideg kőfalakkal veszik körbe a lelküket, mint amilyenek között álomra hajtják a fejüket.

Amikor egy apró pók kúszik be látóterembe a hajamról, eldöntöm, hogy nekem is ideje lecsutakolnom magamról az alagutak évszázados porát.

.o.O.o.

– Itt várj – állítom meg Eliathot az istállók előtt. Már látom rajta, hogy ellenkezni akar, de leintem. – Bízz bennem – ezzel otthagyom.

Szótlan esténk volt, és a reggelinél sem szóltunk egymáshoz túl sokat. Borongós kedvében van, de én nem értek hozzá, hogy vidítsam fel, így meg sem próbálkoztam vele. Most viszont, ha a megérzéseim nem csalnak, a korábbi kiruccanásunk alkalmával észrevettem vonzalmát a lovakhoz, és azt hiszem tudom is, hogy ki fogja kísérni őt a mai utunkon.

Belépek az istállóba és orromat megcsapja a friss szalma és a lovak jellegzetes illata. Gwilith szinte azonnal felhorkant, ahogy meglát. Kantárt akasztok rá és kivezetem, ő pedig türelmesem megvárja, amíg felnyergelem és felkészítem barátját is. A ló vidáman beszélget Gwilithtel, mintha csak az időjárásról beszélnének a maguk módján. Verya karcsú és büszke tartású, mégis minden lépése olyan, mintha táncolna, mint tegnap este Eliath a folyosón. Érzem, hogy ők ketten remekül ki fognak jönni egymással. Ez a ló a nevével ellentétben megfontolt és higgadt, nehéz megijeszteni, és még soha nem fordult elő, hogy megbokrosodott volna. Nagyon jó természetű, és hamar barátkozik.

Kivezetem a lovakat és Verya kantárját Eliath kezébe adom, aki végre elmosolyodik, ahogy a ló közelebb lép hozzá és ismerkedni kezd a tündével.

– Remélem megfelel – mosolyodom el én is. Szépek együtt, mintha Eliath nem arra lett volna teremtve, hogy a könyvei között elsorvadjon.

– Gyönyörű – feleli.

– Veryához beszéltem – vigyorodom el és megpaskolom a ló nyakát, aki mintha bólintana.

Eliath most végre elszakítja tekintetét az állattól és félig mulatva, félig mérgesen néz rám. Aztán Gwilithez lép és üdvözli őt is. A fekete mén kedvesen böködi meg orrával a tünde fülét, aki csak kuncog rajta.

– Hol a nyerged? – kérdezi, amint szemrevételezi a lovat.

– Gwilith nem szereti a nyerget – ingatom meg a fejem. – Már az is csoda, hogy a kantárt elviseli. Te például fel sem ülhetnél a hátára – kérkedek játékosan. – Csak nekem engedi meg.

Ismét az a szemforgatás. De most egy árnyalattal jobb hangulatban van. A lovak, a napsütés és a kellemesen hűvös reggeli levegő csodákra képes. Megvárom, amíg nyeregbe száll és én is felülök Gwilith hátára. Nem tudom, melyikünk izgatottabb. Ha Eliath nem lenne itt, már vágtáznánk, ki tudja hová.

– Verseny az erdő széléig? – kérdezem, ahogy kibaktatunk az istálló kapuján.

– Mindenben a kihívást keresed – sóhajtja. – Nem élvezhetnénk egy kicsit tovább a reggeli sétát?

– Ahogy szeretnéd, öregember – vonok vállat. – Akkor ott találkozunk – simogatom meg Gwilith nyakát és ő már ennyiből is érti, hogy mehetünk.

– Várj! – hallom még a kiáltást magam mögött, de már nem figyelek rá, mert a szél a hajamba kap, bebújik ingem alá, a szívverésem egyesül a paták koppanásával és szinte repülünk. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, ahogy kiérünk a kőkerítésen és a Nap fénye beragyogja a tájat. Ilyen érzés lehet a gondtalan szabadság. Ha létezik következő élet, vadlóként szeretnék élni. Kantár, ostor, lovaglópálca nélkül, szabadon.

Hamarosan meghallom Verya patáinak ütemes dübörgését nem sokra lemaradva. Hátranézek a vállam felett és szélesen elvigyorodom, amikor meglátom Eliath arcát. Most van a legközelebb ahhoz, amit vidámságnak lehetne nevezni. Alakja szinte ragyog, a reggeli pára úgy öleli körül, mint egy fátyollepel, az apró vízcseppeken úgy fénylenek a napsugarak, mintha aranyló port szórtak volna szerteszét a levegőben. Haja olyan szabadon lobog, mint a ló sörénye, amelyen ül. Szemei tündérfényként csillognak, és az egészet megkoronázza az ajkai körül játszó mosoly, amitől olyan, mintha egy életre kelt festmény bontakozna ki a szemeim előtt. Ezerszer jobban áll neki ez, mint a könyvek fölött görnyedés.

Már-már szép.

Mint egy álomkép.

Az erdő melletti tisztáson elengedjük a lovakat és Eliath hozzám lép. Kis vászontáskájából két papírost vesz elő és az egyiket felém nyújtja.

– Mi ez? – kérdezem gyanakodva.

– Egy lista azokról a növényekről, amiket be kell gyűjtenünk – feleli egyszerűen. – Kétfelé szedtem, hogy gyorsabban haladjunk. Ne hidd, hogy hagylak lazsálni – néz rám szigorúan, hangja ellentmondást nem tűrő. Elhúzom a szám és elveszem tőle a fecnit. – Fel kell tudnod ismerni őket, mert a napokban pontosan ezekről olvastál.

– Ez most egy vizsga? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel, de egyből eltűnik rossz kedvem, amint egy gondolat furakodik az elmémbe. – Mit kapok, ha hibátlanul összeszedem a gazokat?

– Óh, fanfárokat, kitüntetést és egy emléktáblát – szólal meg gúnyosan, de hangjában mosoly bujkál. – Ha hibátlanul összegyűjtöd a növényeket – emeli ki a szót erősen –, akkor talán sikerül teljesítenünk a feladatot, amit a mester adott. Ha sikerül teljesítenünk a feladatot, akkor talán Folen mester is látni fogja, hogy a javulás útjára léptél és talán előbb visszaenged a tornyodba robbantgatni.

– Te most gúnyolódsz rajtam? – kérdezem színlelt meghökkenéssel.

– Váljunk szét – tér ki a válaszadás elől és már hátat is fordít nekem, hogy magamra hagyjon.

Értem én. Még nincs olyan remek hangulatban, hogy civódjunk. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Akkor marad az unalmas munka. Elolvasom a listát és sejtem, hogy az elfelezés inkább egyharmad-kétharmad arányban történt. Elég egyszerű növények vannak a papíron. Még egy utolsó fájdalmas pillantást vetek a nyugodtan legelésző lovakra, aztán egy lemondó sóhajjal keresgélni kezdek az aljnövényzetben.

Mire a Nap a delelőjére ér, nagyjából minden növényt sikerült megtalálunk. Visszatérünk a tisztásra a lovakhoz és leülünk egy fa árnyékos tövébe. Tudtam jól, hogy Eliath nem gondol másra, csak a feladat teljesítésére, így helyette is csomagoltam magunknak ebédet. Amikor rájön, hogy az én táskámban szinte mást nincs is csak elemózsia, fejcsóválva elmosolyodik.

– Azt olvastam az egyik könyvben, hogy mindig azok a gyógynövények nőnek körülöttünk, amikre szükségünk van – töröm meg a csendet, miután elmajszoltuk a szendvicseket. Eliath elgondolkodva forgatja az almát a kezében.

– Én úgy gondolom, hogy a sérüléstől, vagy betegségtől függően keressük tudat alatt a megfelelő alapanyagokat, és a többit nem vesszük észre, mert azokra éppen nincs szükségünk – feleli kisvártatva.

– Igen, ennek így több értelme van – bólintok és harapok bele a briósomba. Ha másról nem is, a gyógyításról és a növényekről tudunk beszélgetni. Így elkerülhető a kínos csönd. – Ugyanebben a könyvben olvastam, hogy bizonyos mérgeket és mély vágásokat mágiával is meg lehet közelíteni.

– Igen, de… – elhallgat és hirtelen rám kapja a tekintetét. – Ezt a könyvet oda sem adtam neked!

– Elnézést, nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy beleolvassak egy könyvbe, ami a szobában hevert – vigyorodom el és nyalom le ujjaimról a cukrot.

– Nem gondoltam volna, hogy magadtól a kezedbe veszel egy könyvet – gondolkodik el hangosan.

– Sok mindent nem gondolnál rólam – felelem és érzem, ahogy megmerevedik a vigyor az arcomon, ahogy a gyomromba megint befészkeli magát az a visszataszító, tiltakozó érzés.

Mielőtt bármit szólhatna, elfekszem a füvön és az ölébe hajtom a fejem. Meglepetten ugrik meg, de nem lök el magától. Érzem combját megfeszülni és látom, ahogy ujjai megfeszülnek az almán.

– Mit csinálsz? – kérdezi hitetlenkedve.

Az idő szinte észrevétlenül száll el felettünk. A nap járása az egyetlen, ami emlékeztet rá, hogy milyen régen belevesztem a betűk birodalmába. Egy pillanatig sem lep meg, nem ez lenne az első alkalom, hogy rám sötétedik ebben az eldugott is kertben. A béke és nyugalom birodalmában. Az viszont egészen meglep, hogy Arun ilyen sokáig nyugodtan bírja. Azt hittem idő előtt feladja, és kíváncsi felfedezőútba kezd, de alig mozdult hasaló pozíciójából. Tudom, mert ellenőriztem, ahogyan azt is, hogy nem alvással tölti-e az idejét. Időnként még a tekintetem is rajta felejtettem. Egészen igéző, ahogy a tiszta ezüsttel bevont szálakat táncra hívja a lágy szellő. Még sosem láttam ehhez fogható színt. A tündék gyönyörű faj, de Arun valami egészen más. Mintha nem is közénk tartozna, ugyanakkor mégis. Nem tudom hová tenni őt. De legalább, amikor nem beszél, vagy tesz idegesítő dolgokat, egészen kellemes társaság. Valahogy el kéne érnem, hogy mindig így maradjon, és látnék lehetőséget a barátságunkra. Már ha képes vagyok még valaha barátságokat kötni.

Elhessegetem a borongós árnyakat, amik gondolataim felett gyülekeznek, és ismét felpillantok a lassan eggyé olvadó sorokból. Azt hiszem én is kezdek fáradni. A napokban a szokottnál is többet tanultam, mintha csak kompenzálni akarnám az új szobatársam hiányzó motivációját. A szobatársét, aki éppen lehunyt szemmel hajtja fejét az összecsukott kötetre, amit olvasnia kellene. Na azt már nem. Ha éjszaka nem bír magával, akkor viselje a következményeit. Ha nem hagyom nap közben pihenni, talán lefárad annyira, hogy ne próbáljon minden létező szabályt áthágni egyetlen éjszaka alatt. Csizmámmal óvatosan megbököm lábát, mielőtt túl messzire sodródhatna a valóságtól.

- El ne aludj – biztosan képes lenne rá. Nem mondom, hogy én nem tettem meg párszor ezen a helyen. Egyszer, ha jó fiú lesz, elhozom pihenni is ide, nem csak tanulni. Akár piknikezhetünk is. Ő eszik, én rendezem a kertet. Túlságosan szeretem ezt a helyet, meglágyítja a szívemet. Valamelyik este ki kéne osonnom csillagokat nézni. Mondjuk akkor, mikor ő is éppen megszökik valahová. Úgy talán nem bukom le, hogy nem csak ő szokott szabályokat szegni.

- Félsz, hogy úgy kell majd visszacipelned? – ajkain szórakozott mosoly bujkál, ahogy felém fordul. Azt csak lesheti. Örüljön, ha nem gurítom le a kert pereméről, amiért el mert aludni tanulás közben.

- Nem – feladom mára a tanulást, de a látszat megőrzése érdekében ujjammal jelölöm meg az oldalt, ahol tartok. Épp az ismert mérgekről és hatásaikról próbálok minél több tudást magamba szívni. Azt hiszem ez a kedvenc témám minden eddigi közül. Szerteágazó, helyenként veszélyes, és igazán nagy precizitást igényel. Nem szívesen hagyom abba, de be kell látnom, hogy az én agyamnak is időnként pihenésre van szüksége. – Itt hagynálak – biztosan nem fárasztanám magam a cipelésével. Ha nem hajlandó magához térni némi unszolásra, akkor megérdemli, hogy itt találjon rá az éjszaka. Majd, ha egy denevérrel a tincsei között ébred, akkor rájön mekkora hibát követett el.

- Nem tennéd – vigyora a tökéletes bizonyíték arra, hogy mennyire nem ismer még. Jobb napjaimon tényleg addig keltegetném őt, amíg magához nem tér, de vannak pillanatok, mikor tényleg itt tudnám őt hagyni.

- Ó, dehogy nem – egyszer talán a saját bőrén is meg fogja ezt tapasztalni, bár remélem, hogy előbb benő a feje lágya. Ha időben észbe kapcsol, és rájön mennyire fontosok a tanulmányai, akkor nem fog váratlan helyeken váratlan időpontokban elaludni. Ha elég kitartóan készül s a vizsgáira, talán megbocsájtanak neki a mesterek, és visszatérhet a mágusok közé. Arra a kaotikus helyre, amit annyira imád.

- És ha a mester benéz hozzád este és nem talál? Mit mondanál neki, hol vagyok? – egy egyszerű féligazságot, miszerint biztosan tilosban jár. Szégyelleném magam a mesterek előtt, talán bűntudatom is lenne, de képes lennék hazudni nekik. Leginkább azért, hogy megmutassam Arunnak, téved. Talán kezd feléledni a régi Eliath. Az, aki Tawarion előtt voltam.

Némán tűnődve figyelem, ahogy egy ragadozó könnyedségével és eleganciájával kel föl a puha mohapárnákról. Átnyújtóztatja elgémberedett tagjait, lehetőséget adva rá, hogy szemügyre vegyem alkatát. Hogy igazán szemügyre vegyem. Karcsú, izmos és ruganyos. Mint egy tökéletesre fent vékony kard. Biztos vagyok benne, hogy a mágia mellett a fegyverekkel is jól bánik. Az egész testfelépítéséből és tartásából süt a harci képzettség. Felismerem, hiszen ebben a világban nőttem fel. Nem lep meg, hisz a mágusok biztosan másféle kiképzést kapnak, mint a gyógyítók. Alap harci tréningeken mi is részt veszünk, de nem kötelező tökélyre fejleszteni ezeket a képességeinket. Én is csak a korábbi életem miatt emelkedem ki a többiek közül. Arun viszont kitűnik közülünk, mint egy magas nyárfa a terebélyes tölgyek köztül.

- Máris mennél? – elgondolkodva figyelem, ahogy könnyed léptekkel keresi meg növények közt rejtőző létrát, és emeli fel. Innen is jól látom mennyire megviselt darab. Ki tudja mi óta pihen ezen a helyen, hiszen már akkor is itt várt minket, mikor felfedeztük ezt a kertet. Aggódva pillantok fel az ablakra, méregetve a távolságot. Kizártnak tartom, hogy fel tudunk oda mászni. Nincs elég kapaszkodó a sima kőfalon. Arun lehet, hogy egy gyík képességeivel rendelkezik, de rajtam biztosan kifogna.

- Ezzel a létrával, kétlem – szavai csak megerősítik borongós gondolataimat. Remek. Remélem lapul a zsebében egy varázslat, amivel felrepíthet minket az ablakig. Bár nem tudom, hogy megbíznék-e benne annyira, hogy ezt engedjem. Kicsit tartok tőle, hogy lila hajjal, vagy három lábujjal végzem egy félresikerült mágikus szó miatt.

Tanácstalanul figyelem ahogy a falnak támasztja a reszkető tákolmányt. Talán még kibír minket egyszer, ha elég szerencsések vagyunk. De honnan fogok szerezni helyette másikat? Feltűnés nélkül nem tudok majd lopni sehonnan. Szívem összeszorul a lehetőségtől, hogy többet nem jöhetek majd ide. Túl nagy veszteség lenne. Azonban mintha Arun meghallaná néma őrlődésem, a mágiájával megmenti a helyzetet. Nem gyújt fel semmit, nincs robbanás és pusztítás, csak egyszerű és gyönyörű élet. Megbabonázva követem tekintetemmel a leveleket bontó inda mozgását. Céltudatosan öleli körbe az öreg fát, új életet lehelve belé. A borostyán tökéletesen harmonizál a torony szürke kőtömbjeivel, mintha mindig is ott lett volna. Gyönyörű. Nem gondoltam volna, hogy ez a zabolátlan tünde ilyesmire is képes. Kezdem jobban becsülni a mágusokat.

- Így már elbír minket – tekintetében ott bujkál a néma elégedettség. Vajon mennyi energiát követelt ez tőle? Már órák óta nem evett, és a lassú szivárgás mellett akár meg is terhelhette ez a kis trükk. Nem igazán vagyok tisztában a mágia működésével, csak az alapokat ismerem. Sosem volt több tudásra szükségem, csak a gyógyítás egyszerű folyamataihoz és főzetekhez használom. Most Arun mellett mégis azt érzem, hogy többet akarok tudni erről az egészről. Segíteni akarok neki, hogy megállítsa az ereje lassú szivárgását. – De még maradhatunk, ha szeretnéd – meglep a kedvesség, amivel felajánlja, hogy unatkozik még itt velem, de nem akarok visszaélni az elhivatottságával. Ügyes volt ma, megérdemel egy kis pihenést.

- Lassan úgy is éhes leszel – a jutalom mellé egy kis aggodalom is társul, felesleges tagadnom. Nem akarom, hogy a kimerültségtől összeessen, sosem tudnám felcipelni ezen a létrán. Felállva nyújtom ki elgémberedett tagjaim, mielőtt mellé lépnék.

- Nem tudom, mit gondolsz rólam, de ennyitől azért nem fogok összeesni – szórakozott mosolya egy pillanatra magával ragad, de végül tekintete az, amivel összefonódik sajátom. Tetszik ez a csillogás benne, még akkor is, ha nem sok jót ígér. Arun mellett izgalmas napjaim lesznek. Túl izgalmasak. Elnyomom gondterhelt sóhajomat, és inkább engedek a mosolynak, ami az övé szakasztott mása. Az az igazság, hogy egyre kevésbé bánom, hogy mellém sodorta a sors. Talán pont rád volt szükségem Arun. Arra, hogy kiragadj a komor és szürke világból, ahová magamat száműztem.

oOoOo

A kora reggeli napsugarak üdvözlő érintése teszi tökéletessé a reggelt. A ragyogóan kristálytiszta égre pillantva hunyom le szemeim egy pillanatra, hogy kiélvezzem a selymes melegséget. Forró napnak ígérkezik, amit a legokosabb döntés a hűvös kőfalak közt átvészelni. Remélem egyetlen oktatónknak sem támad kedve éppen ma kivinni minket az erdőbe. Arun biztosan végtelenül nyűgös lenne, a reggeli vergődéséből kiindulva. Azt hiszem ő nem az a korán kelő fajta, és még hálásnak is kéne lennem, hogy nem bűvölt gennyes hólyagokat a hátsómra bosszúból. Kétségem sincs afelől, hogy ha eléggé rám un, akkor meg fogja tenni.

Szemem sarkából pillantok mogorva szobatársamra, aki egészen felélénkül, mikor kilépünk az asztalokkal teli teraszra. Azonnal forgatni kezdi fejét, mintha ki akarna szúrni valakit a reggeli aligha nevezhető sűrűnek forgatagban. Vajon Ilennil mestert keresi? Ők nem szoktak velünk enni, felesleges energiapazarlás.

- Miért nyújtogatod a nyakad? – kíváncsian fürkészem én is a szállingózó diákokat, de nem látok köztük olyat, aki felkelthetné Arun érdeklődését. Nincs itt elég rég óta ahhoz, hogy túl sokunkat ismerje. A mágusok és a gyógyítók nem igazán keverednek egymással, túl különbözőek vagyunk. Ők unalmasnak tartanak minket, mi túl hevesnek és meggondolatlan idiótának őket. Túl rég óta törvényeke ezek.

- Gelwielt keresem – csalódottan huppan le egy székre, mert láthatóan a keresett tünde még nincs itt. Ő általában az utolsók közt érkezik, túlságosan szereti az alvást. Pont, mint Arun. Tényleg nagyon-nagyon rossz dolgok fognak kisülni abból, hogy ők megismerték egymást. A párosuk az egész iskolát romba döntheti. Gelwiel valamennyivel megbízhatóbb, de ha a fejébe vesz valami őrültséget, akkor az istenek kegyelmezzenek nekünk.

Megcsóválom a fejemet, amit nem láthat, mert már most az ételekkel van elfoglalva. Hát persze, pótolnia kell az erejét. Én inkább valami hasznossal töltöm ezeket a kora reggeli órákat. Szeretem átnézni a legutóbb tanult részeket az tanórák előtt. Jobb mindennel képben lenni, főleg, ha Arun hiányosságait is nekem kell majd pótolnom. Fogalmam sincs hogyan hozom fel őt a szintünkre ilyen rövid idő alatt. Főleg, ha a könyveim csak úgy kireppennek a kezemből. Méltatlankodó fintorral nyúlnék a kötet után, de az elém halmozott étel látványa megállít. Ez meg mikor került került ide? És hogyan?

- Egyél – szemem sarkából az ezüst színű tündére pillantok, aki már egy újabb adag ételt halmoz, csak most a saját tányérjára. Komolyan készített nekem reggelit? Nem tudok rajta kiigazodni. Az egyik pillanatban úgy viselkedik, mintha a világ legszörnyűbb dolga lenne, hogy pont én lettem a szobatársa, a másikban figyelmes és gondoskodó. Furcsa teremtés vagy te, Arun.

- Tudod, ha meggondolnád magad, akár még szakács is lehetnél – szép munkát végzett. Nem szokott érdekelni az étel, de amit elém halmozott attól összefut a nyál a számban. Utoljára egészen kis koromban készített nekem bárki ételt, elég korán elvárták, hogy ezt is egyedül oldjam meg. A családom sosem volt túl gondoskodó típus.

- Ezzel nem engesztelsz ki – összehúzott szemekkel követem a mozdulatot, amivel egy gőzölgő bögre teát tesz a tányérom mellé. nem egészen tudom követni a gondolatmenetét, pedig nem tartom magamat ostobának.

- Ugyan miért kéne kiengesztelnem téged? – semmi olyat nem tettem, ami megsérthette volna a finom kis mágus lelkét. nem tűnt olyan típusnak, akinek könnyedén beletaposhatnék az érzéseibe, de lehet, hogy félreismertem. Vagy egyszerűen csak a bolondját járatja velem. Tanácstalanul fürkészem arcát, míg türelmetlenül felfelé nem mutat az ujjaival. Viszont hiába követem az irányt, nem jutok közelebb a megoldáshoz. Mintha egy egészen más nyelvet beszélnénk. Látja rajtam a tanácstalanságot, de csak egy szemforgatást kapok. Köszönöm, ez igazán sokat segített.

- Embertelen ilyen korán kelni – még jó, hogy nem vagyunk emberek. Tündeként sokkal többet bírunk, meg se kottyan egy kis koránkelés. Vagy ez, vagy nem marad időnk a reggelizésre. Vajon eszébe jutott egyáltalán, hogy miatta is választottam ennyire korai időpontot? Ha nem eszik rendesen, még ájultam omlana össze valamelyik óránkon. Ha az éhes Arun vagy a fáradt Arun nyavajgása közt kell választanom, akkor legyen inkább a fáradt. Azon hamarabb túllendül.

- Nem tudom, hogy a mágusok meddig alszanak, de nekünk korán kezdődnek az óráink – nem emelem ki, hogy hálásabb is lehetne, felesleges vitába torkollana az egész. Így megúszom egyetlen horkantással. Hát legyen. Legalább ezzel elértem, hogy könyvet olvasson. Annyira már nem is bánom, hogy ellopta tőlem. Hátha ragad rá valami, csak remélem, hogy a könyv lapjait nem ragasztja össze a mancsaival.

 Tekintetemet az ég felé fordítva próbálom rendezni gondolataimat, és felállítani egy sorrendet a mai teendők között. Szeretem a reggeleket. A nyugalmat, az éledező természetet, a még kellemesen simogató erejű napsugarakat. A korai időpont távol tartja a gyógyító tanoncok zajos tömegét, és teret enged az állatok neszeinek. Egyszer néhány vakmerő pacsirta volt a társam, akikkel osztozhattam a reggeli falatokon. Sokkal jobban megértettem magam velük, mint a legtöbb tündével. Néha érzem a gyerekkoromból adódó hiányosságokat. Nem vágyom kifejezetten arra, hogy a csendes különc szerepét töltsem be, de nem tudom hogyan kezdhetnék hozzá a barátkozáshoz. Nem tudom hogyan kellene igazi kapcsolatokat kialakítani. Talán pont ezért találnak rám a harsány, vakmerő alakok. Gelwiel meglátta bennem mindazt, amit mások nem. Vele könnyű volt barátkozni. És valami furcsa okból kifolyólag Arunnal ugyanezt érzem.

Azonban a nyugalmunk nem sokáig marad érintetlen. Van, akinek semmi sem szent. A napfényt egy kellemetlenül idegesítő alak takarja el előlünk. Elfojtom halk sóhajomat, és próbálok úgy tenni, mintha itt sem lenne. Rovenn. Aki azt hiszi, hogy a gyógyítók közt nincsenek kiálhatatlan alakok, azok biztosan nem találkoztak még hozzá hasonlóval. Nem szoktam a külső és kisugárzás alapján ítélni, de neki meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy ellenszenvessé váljon. Szemei sárgán csillognak, akár egy ragadozónak, és pont úgy is méregeti a tömeget. Szereti éreztetni, hogy mindenkinél jobb, mintha felettünk állna. Gelwiel a gyógyítók önjelölt kiskirályának hívja. Én egy igazi szemét alaknak, aki csak a gyengébbeken akarja kiélni különböző komplexusait. Eleinte engem is próbált gyötörni, de miután minden szava teljesen hidegen hagyott, rám unt. De félek Arun nem tudja majd ennyire könnyen ledobni magáról a kötekedő megjegyzéseket. Itt baj lesz. Komoly baj.

- Azt pletykálták, hogy egy mágust küldtek hozzánk tanulni, de nem látok itt mást, csak egy konyhamalacot – ujjaim megszorulnak a bögrén, de arcom üres és kifejezéstelen marad. Nem finomkodik, rögtön a közepébe csap. Vajon az bosszantja, hogy Arun mágus, vagy hogy ennyire jóképű és különleges? Ha az állatok viselkedéséből indulok ki, akkor csak a pozícióját félti.

- Azért eszem ennyit, hogy nagyra nőjek – ajkaim megrándulnak a válasz hallatán, de elfojtom mosolyomat. Örülök, hogy Arun nem rohant azonnal fejjel a falnak. Ha valamivel sarokba lehet szorítani Rovennt, akkor azok az elmés visszaszólások. Ő sosem számított igazán éles késnek a fiókban. A tanulmányaiban a legjobb indulattal is csak középszerű, bár hiszem, hogy azt is csupán a rajongóinak köszönheti. Ha nem lenne ekkora hiány a gyógyítókból, akkor talán a mesterek nem is tűrnék meg őt itt, de a helyzet időnként mindenkitől áldozatokat követel.

- És még félkegyelmű is – most egy horkantással kell némán megküzdenem. Arun sok minden, de nem ostoba. Elég volt két napot vele töltenem ahhoz, hogy erre rájöjjek. Forró fejű, bosszantó, izgága, türelmetlen, de nem ostoba.

- Ostoba kérdésre, ostoba válasz jár – igaza van, de lehet meg kellett volna tartania magának ezt a megjegyzést. Rovenn vonásai gyűlölködő fintorba torzulnak, de azonnal elégedetté válnak, mikor Arun felemelkedik az asztaltól. Okos. Jobb, ha most megyünk, mielőtt elharapóznak az indulatok. Ő nem tudja elereszteni a füle mellett a megjegyzéseket, ezért inkább maga mögött hagyja őket. Bár lehet, hogy egy ragadozónak nem kellene hátat fordítani. Nem tudom mi lenne az igazán jó döntés.

- Máris menekülőre fogod? – hát persze, ezt is a saját elképzelése szerint formálja. Arun sosem menekülne. Ahhoz túl büszke. Csak nehogy egyszer ez legyen a veszte. Bár lehet, hogy félreismertem őt, még friss és gyenge a kapcsolatunk. Becsúsztatom zsebembe az almát, és én is felemelkedek az asztaltól.

- Mehetünk? – szórakoztat Arun derűs arckifejezése. Az viszont nem, hogy Rovennt egy dühösen fújtató bikává változtatja. Nem unt még rá? Látnia kéne, hogy egyikünkbe sem tud majd beleállni, más szórakozást kell keresnie. Bólintva igazítom meg ruhámat, és kapom föl könyvemet Arun elől.

- Hé! A szemembe nézz, ha hozzád beszélek! – hogy lássa az ürességet? Az ott van a szavaiban is, felesleges pillantást pazarolni rá. Kezd egyre jobban bosszantani ez a makacs kötözködés. Nincs jobb dolga ennél? Miért okoz neki ekkora örömet mások sértegetése? Időnként nem értem a tündéket.

- Bocsáss meg – szemeimet lehunyom egy pillanatra a zavarba ejtő jelenettől, ami éppen kibontakozik. Ennek nem lesz semmi jó vége. Arun csak tovább szítja a tüzet, ahelyett, hogy eltaposná még a kósza szikrákat is. Miért kell ráncigálni az oroszlán bajuszát? Neki is éreznie kéne, hogy hol kell megállni. – Azt hittem, eddig a tomporoddal társalogtam – a körülöttünk felsejlő halk kuncogások sem segítenek a helyzeten. Látom a pillanatot, mikor Rovenn teljesen elveszíti a kontrollt, és dühösen vetődik előre, hogy elkapja Arun ingét. Én vagyok az egyetlen, aki elég közel áll ahhoz, hogy hallja a szavait. Sértő, gusztustalan megjegyzések és fenyegetések. Olyan kijelentések, amiktől még az én vérem is pezsegni kezd. Mégis, hogy képzeli ezt? Hogy jön ő ahhoz, hogy ezekkel a szavakkal illesse Arunt? Olyan dolgokat vág a fejéhez, amik eddig halkan elsuttogott pletykák voltak. Amik mindenki fejében megfordultak, de otrombaság lett volna őket kimondani. Én láttam őt Ilennil mesterrel, kizárt, hogy egy kéretlen gyermek legyen valaki eltitkolt románcából. A mester tényleg szereti őt. Egy hibára nem tudott volna úgy nézni.

Tekintetem azonnal kiszúrja a változást. Arun kezei izzanak. Alig láthatóan, de a mágia félreismerhetetlen érintésétől feláll a szőr a karomon. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Ha elveszíti a fejét, és meggondolatlanul cselekszik, romba döntheti az erkélyt, a mélységbe taszítva mindannyiunkat. Ha tudja is kontrollálni magát, akkor is kockáztatja, hogy a támadás miatt a mesterek elvágják mindennemű tanulmányát. Az apró szikrák, amik ujjai között pattognak, majdnem belekapnak a ruháiba is. Remek lenne, ha előbb gyújtaná fel magát, mint Rovennt. Meg kell őt állítanom. Karjára simítom tenyeremet, egy percig sem aggódva azon, hogy dühös mágiája rajtam csattanna. Arun nem bántana engem. Legalábbis szándékosan nem. Ő nem kegyetlen és ostoba.

- Mehetünk? – megrezzen érintésemtől és hangomtól, de kék szemeit nem veszi le Rovenn arcáról. A tekintetében azok a lángok lobognak, amiket hamarosan meg is fog idézni. Ha nem viszem őt távol innen. – Lassan kezdődnek az órák – úgy tűnik eljutnak hozzá szavaim, mert bólint, és a mágia ereje sem karcolja már tovább bőrömet. Helyes. Talán neki is eszébe jutott, hogy mi forog most kockán.

- Még a könyvmoly is a védelmedre kel – mielőtt bármit is tehetnék, Arun már az arcába hajol, amire ráfagyott korábbi nevetése. Látom a félelmet a tekintetében, és őszintén, van is rá oka. Bárki megrettenne attól, ha Arun így nézne rá.

- Téged akart megvédeni tőlem. Én a helyedben megköszönném neki – ha így folytatják, sosem lesz vége. Nem vágyom én köszönetre senkitől, csak egy kis nyugalomra, és békés tanórákra. Miért nem tudta egyszerűen figyelmen kívül hagyni a kötözködést? Már régen távol lennénk, ha ugyanúgy képes lenne levegőnek nézni Rovennt, mint én. Ellene ez a legjobb és talán az egyetlen működő stratégia. Kár, hogy ezzel a lépéssel Arun most tönkre tette a dolgot. Rovenn bosszút akar majd állni, ebben egészen biztos vagyok.

- Arun – halkan, de éppen megfelelő hangsúllyal ejtem ki nevét. Ideje mennünk. Már biztosan elrohantak egy mesterért, vagy tanársegédért, aki rendet tehet. Nem lenne jó, ha ilyen helyzetben találnák Arunt. Most kifejezetten sokan neheztelnének rá, nem hinnék el, hogy nem ő kezdeményezett, még akkor sem, ha több tanú állítja.

Ha más öröm nincs is ebben a reggelben, legalább ismét hatnak rá a szavaim. Részben. Azért még ki kell rúgnia a széket kellemetlenkedő társunk alól. A többiek nevetésétől kísérve indulok el a termünk felé, ő pedig szerencsére követ. Nem voltam biztos benne, hogy nem akar még egyet belerúgni a földön fekvőbe. Nem támogattam volna ugyan, de teljesen megértettem volna. Gusztustalan, amiket Rovenn a fejéhez vágott.

Hogy képes még egy ilyen közjáték után is vigyorogva falatozni? Zaklatottan bököm meg kezét, jelezve, hogy ez nem a legjobb pillanat a nassoláshoz. Na meg persze azt is, hogy nem a legjobb módon oldotta meg ezt a helyzetet. Néhány részt kihagyhattunk volna. Mondjuk mikor megszólal vagy megmozdul.

- Mi van? – vajon mi? Véletlen sem egy étellel borított dühös gyógyító, aki innentől biztosan megpróbálja majd megkeseríteni az életünket. Remek döntés volt Arun. Igazán remek. – Nem használtam mágiát – mintha rajta múlott volna a dolog. – Azt hittem, ezt szeretted volna – valóban, ez a vágyam teljesült. Az viszont, hogy feltűnés nélkül távozzunk, nem. Talán legközelebb sikerül maradéktalanul teljesítenie az elképzeléseimet.

- Belehaltál volna, ha nem vágsz vissza neki – van egy olyan érzésem, hogy ő sosem lesz képes arra a stratégiára, mint én. Ő heves és forrófejű, akár csak Gelwiel. Ő osztott már ki pofont Rovennek egy-egy igazán sértő megnyilvánulása után. Riasztó, hogy ezek ketten mennyire hasonlítanak.

- Nos, ha nem is haltam volna bele, de biztosan ágynak döntene a tudat, hogy hagytam elkallódni a lehetőséget. És akkor ápolhattál volna ahelyett, hogy a hőn szeretett óráidra járnál – felszabadult élcelődése lassan fellazítja az én hangulatomat is. Nem értem, hogy lehet még most is ennyire laza. Nem is sértették meg igazán Rovenn szavai? Vagy egyszerűen ez az ő önvédelmi mechanizmusa?

- Tehát tulajdonképpen azzal, hogy felrúgtad, engem mentettél meg a büntetéstől, hogy téged ápoljalak? – lássuk jól értem-e a kicsavart logikáját. Ebben szerintem csak ő lát értelmet. Ki mondta, hogy hajlandó lennék ápolni őt? Jó, biztosan megtenném, de mégis. Ne vegye ennyire kézenfekvőnek.

- Azért nem mondanám büntetésnek. Nekem legalábbis nem lenne az – tessék? Döbbenten meredek rá, és ezt csak még tovább mélyíti kacsintása. Most kedveskedni akart? Nem ismerem még ehhez eléggé. Lehet, hogy úgy gondolta, nem lenne neki büntetés, hiszen kiszolgálnám. Egész nap feküdhetne, lóghatna az órákról, és annyit ehetne, amennyit csak akar. Egy Arun féle léhűtő mágusnak ez csodálatos lenne. Mégis kicsit úgy érzem, a személyemnek is szólnak szavai. Bármelyik is a valóság, sikerül elérnie, hogy mosolyra húzódjanak ajkaim. Hihetetlen ez a fiú. Ha nem ismerném, akkor el sem tudnék képzelni hozzá hasonlót. Hihetetlen és lehetetlen egyszerre. Megrázom fejemet, és lépteimet szaporázva kerülök elé a napfénytől védett folyosókon. Ide senki sem követett minket, talán nyugtunk lesz a nap további részében. Talán. Bár Arun mellett ezt eléggé kétlen. A legrosszabb, hogy egyre kevésbé bánom, hogy mellém sodorta a sors, ezt az ezüst hajú hurrikánt.

oOoOo

- Hogyan lehet, hogy a gyógyítók nem halnak bele néhány hét alatt az unalomba? – halk sóhajjal dőlök hátra székemen, és a puha karosszékben vergődő Arun felé pillantok. Az elmúlt napokban elfoglalta a növényeim közötti kényelmes kis helyet, pont, mint Gelwiel. Tényleg több minden hasonlítanak, mint gondolnák. Ő mégis valahogy jobban illik erre a helyre. Nem sokakat engednék be ennyire a privát aurámba, de Arunnak nehéz nemet mondani. A lelki békém érdekében nem is próbálkozok vele túl sokat. Az ölében egy vaskos könyv pihen, amivel meglepően sokat haladt az elmúlt órákban. És még össze sem kente a kezében lévő cukormázas süteménnyel. Gyorsan fejlődik.

- Még csak három napja próbálkozol a mi életvitelünkkel, idővel talán te is megtalálod benne az élvezetet – szemöldökömet felhúzva, apró mosollyal figyelem a fintort, ami eluralkodik vonásain. Igazából én sem gondolom komolyan a szavaim. Mindent megpróbált az elmúlt napokban, ami csak tőle tellett, de láttam, mennyire szenved. Ez nem gyógyító vagy mágus lét kérdése, hanem egyszerű vérmérséklet. Arun egy izgága, kíváncsi kölyökfarkas, aki nem tud megmaradni a hátsóján néhány percnél hosszabb ideig. Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy ennyire próbálkozik. Nem gondolom, hogy én lennék rá hatással, sokkal inkább Ilennil mester szavai. Az öt éjszakából, mióta mellém sodorta az élet, csak kettőn osont ki, ezt egészen jó aránynak gondolom. A második alkalommal már nem mentem utána. Illetve nem tudtam utána menni, mert már csak az üres ágya fogadott, mikor az éjszaka közepén megébredtem. Fogalmam sincs, hogy merre járt és miket művelt, de talán jobb is, ha nem tudok róla.

- Kötve hiszem – szkeptikusan pörgeti ujjai között a megsárgult lapokat. Pedig, ha egyszer sikerül elég tudást összegyűjtenie ahhoz, hogy a magasabb szintű órákon is részt vegyen, biztosan elkezdené élvezni. Ott használhatná az imádott mágiáját.

- Egy kicsit sem tetszik az új tudás, amit megszerzel? – ha már úgyis félbeszakította a munkámat, van idő elrágcsálni az almát, amit ő tett az asztalom szélére. Fogalmam sincs honnan szerzi ezeket a nassolni valókat, de azt hiszem ez is egy olyan dolog, ami felett jobb, ha szemet hunyok.

- Mindenféle kóró, gomba és undorító betegség? – mosolyom elmélyül kérdésétől. Szerintem most csak túloz. Még nem tudok mindent kiolvasni a ragyogó kék szemekből, de próbálkozom. Egyelőre lepattanok a falakról, amiket maga köré húzott, de nem adom fel. – Nem bántam volna, ha sosem látok kelésekről készült vázlatokat – halkan felnevetek, mikor becsapja a könyvet, és undorodva átdobja az ágyamra. Azt hiszem mára elérte a határait.

- Majd hálás leszel, ha egyszer a hátsódra nőtt kiütéseket kell lekezelni – szemei megvillannak, és ajkai sarka is felfelé ível. Az elmúlt napoknak hála kezdi talán belátni, hogy nem vagyok az az unalmas öregember, akinek a találkozásunk óta hisz. Nem igazán tud zavarba hozni, sem pedig kibillenteni a nyugalmamból. Kivéve, ha valami extrém ostobaságot csinál. Mellette sokkal élőbbnek érzem magam, mint az elmúlt hónapokban. Gelwiel is elégedett lenne a változással, ha rám is figyelne, nem csak Arunra. Zavaróan gyakran dugják össze a fejüket, és fogalmam sincs, hogy mire számítsak tőlük.

- Túl kényes terület, inkább a te szakavatott kezeidre bíznám – alattomos megjegyzése ismét előcsalja nevetésem, és kiérdemel vele egy alacsonyan szálló almacsutkát is. Sajnos túl jók a reflexei, és gond nélkül elkapja, csak hogy utána kihajíthassa az ablakon. Nem is tudom mikor nevettem utoljára ennyit.

- Még nem találták fel azt a védőfelszerelést, amiben hajlandó lennék hozzád érni ott – panaszra nincs oka, a teste izmos és tökéletes, mint egy harcosnak, nem hiába bámulják meg annyian a folyosókon. És nem hiába kap Gelwiel annyi gyűlölködő pillantást, amiért szinte ő az egyetlen lány, akivel szóba áll. Amennyire észrevettem, Arun nem egy barátkozós tünde. Elüldögél velem, és beszédbe elegyedik a többiekkel, ha mellénk csapódnak, de magától nem igazán keresi a társaságukat. Gelwiel kivételével.

- Megsebzel a szavaiddal, vénember – már csak az hiányzik, hogy teátrálisan a mellkasához kapjon, de megkímél ettől a műsortól. Ezüst tincsei valódi fémként ragyognak a délutáni Nap ablakon beszökő sugaraiban. Igazán megkapó látvány.

- Szólj mielőtt a kardodba dőlnél, nem akarom, hogy mindent összevérezz – én is becsukom könyvemet és nyújtózkodva lazítom ki elgémberedett izmaimat. – Át kéne mennünk a könyvtárba, hogy ott folytassuk – mielőtt arcára pillantanék, már tudom mit fogok látni. Végtelen megvetést a csendes, békés, por és papír illatú terem iránt. Szerintem még a folyosót is kerüli, amin található, mintha valami fertőző betegség lenne. Nem is értem az aggodalmát. Az ő magaviseletével úgyis percek alatt kidobnák onnan.

- Tényleg a vesztemet akarod – fejemet oldalra billentve, elgondolkodva fürkészem vonásait. Őszintén, egy kicsit megesett rajta a szívem. Tényleg mindent megtett az elmúlt napokban. Az óráknak csak kis hányadán aludt el, az étkezések alatt nem kötött bele senkibe, és a délutánok nagy részében is velem tanult, vagy beszélgetett. Megérdemel egy kis kikapcsolódást és pihenést.

„Ne veszítsd őt szem elől, Eliath.”

Bocsáss meg Ilennil mester, de nem liheghetek folyton a nyakában. Neki is éreznie kell a bizalmat. A bizalmat, amivel remélem nem él vissza, különben mindketten megütjük a bokánkat.

- Nem kell velem jönnöd – úgy néz rám, mintha éppen azt fejtegetném, hogy éjszaka szalamandrák bőrét kell majd nyalogatnunk, hogy fényesebb legyen a hajunk. Ennyire meglepi, hogy nem akarom folyton rajta tartani a szemem? Követem a szabályokat és az utasításokat, de időnként hajlandó vagyok lazábban értelmezni őket. Ha hibázok vele, akkor pedig vállalom a felelősséget. – De cserébe holnap elkísérsz az erdőbe. Be kell gyűjtenünk néhány növényt a feladatunkhoz – a feladathoz, amin inkább csak én dolgozok. Az egyik óránkra párokba szerveződve kell gyógymódot találnunk egy betegnek, akinek a tüneteit a tanárunk írta le egy-egy lapra. Magától érthetődő volt, hogy én Arunnal fogok dolgozni, még ha ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen egyedül végzem a feladatot. Most is emiatt kell még néhány órát a könyvtárban töltenem. Még nem tudja, de keresem a módját, hogyan tudná hasznosítani a mágiáját ebben a feladatban. Nem akarom, hogy halálra unja itt magát, még a végén valami ostobaságot művel.

- A szabadnapunkon? Végre nincsenek órák, de helyette gázolhatok szúrós bokrok közt térdig a sárban? Olyan csábító ajánlat – fájdalmas grimasszal dörzsöli meg törökülésben pihenő lábait, mintha máris érezné rajtuk a tövisek karistoló érintését. Megint túldrámázza a dolgokat. Honnan veszi, hogy sáros, tüskés helyre akarom őt vinni, és nem egy virágos rétre, vagy árnyaktól hűvös, gyér aljnövényzetű kis erdőbe? Mindig a legrosszabbra gondol, pedig ő is tudná élvezni a kirándulást. Tudom is, hogy hogyan.

- Mehetünk lóháton, ha szeretnéd – azt hiszem megtaláltam a varázsszót, pedig nem is vagyok mágus. A tekintetében ragyogó fagyos ellenállás azonnal megolvad, átveszi a helyét egy valami, ami egészen közel áll a boldog elégedettséghez. Reméltem, hogy így már lelkesebb lesz. Nekem is könnyebb, ha nem egy vergődő, hangosan panaszkodó tündét keresztülvonszolnom az erdőn. Azt már nem bírnák az idegeim. De itt sem hagyhatnám. Egy egész nap egyedül… veszélyes. Talán már szobánk sem lenne, mire visszatértnék.

- Ha nem vigyázol, te leszel a kedvenc gyógyítóm, Eliath – nem hiszem, hogy valaha Ilennil mester elé kerülhetnék, de értékelem a játékos bókot. Egy szemforgatással. Ez a leggyakoribb reakció, amit kivált belőlem. A sóhajokon és a vágyon kívül, hogy hozzávágjak valamit.

Felkászálódok, összeszedek néhány papírt, amire a korábbi jegyzeteimet készítettem, és könyveket, amiket ideje visszavinnem. Mindent belesüllyesztek egy táskába, ami csodák csodájára még egyszer sem szakadt el. Esküdni mernék rá, hogy az istenek maguk áldották meg, mert én mindent megtettem, hogy a határait feszegessem.

- Eliath – már az ajtóból fordulok vissza, éppen időben ahhoz, hogy elkapjam a felém repülő almát. Ez aljas volt. Ha nem lennének igazán jó reflexeim, ez most rendesen fejbe kólintott volna. Talán ez is volt az eredeti cél. Bár apró mosolyát látva erősen kétlem. Ez most az igazi, ritkán látott, őszinte mosoly, nem az, ami hozzá tartozik a szabályszegő szélvihar természetéhez. Sokkal jobban szeretem ezt a mosolyát. – Figyelj magadra, alig ebédeltél – gondoskodása jobban zavarba hoz, mint bármi más, amit mondd, vagy tesz. Ezzel nem tudok mit kezdeni, túl ritkán volt benne részem. Tétován bólintok, és táskámba süllyesztem a gyümölcsöt. Ha tudná, hogy mióta mellém sodorta a sors, többet ettem, mint előtte gyakran hetekig. Szerintem az ő étvágyával el sem tud képzelni ilyesmit. Egy feneketlen verem a gyomra helyén. Erről jut eszembe, ha már ott járok, elkezdhetnék utána nézni ennek a témának is. Gondolatban feljegyzem magamnak az emlékeztetőt.

- Ne csinálj túl nagy ostobaságot, Arun – szemeim egy pillanatra összefonódnak a napfényben fürdőző óceán vizéhez hasonló tekintettel. Nem tudom mit fog kezdeni a rá szakadt szabadsággal, de remélem tudja, hogy minden kihágása rám is hatással van. Mielőtt válaszolhatna, behajtom magam mögött az ajtót, és nehéz szívvel, aggodalmakkal telve vezetem hosszú lépteim a könyvtár felé. A tudás birodalma majd segít elterelni a figyelmemet. Legalábbis nagyon bízom benne.

oOoOo

Sajgó háttal és lüktető fejjel szelem keresztül a kihalt folyosókat. Sikerült az utolsó utáni pillanatig maradnom a könyvtárban, így sietnem kell, ha időben vissza akarok érni a szobámba. Nem történne semmi, ha néhány perccel takarodó után a fáklyákkal megvilágított kőfalak közt találnának, mindenki elhinné, hogy csak sokáig tanultam, de nem akarok okot adni arra, hogy Arun hollétéről érdeklődjenek. Néha már így is paranoiásnak érzem magam, olyan, mintha minden tanár és tanársegéd azt lesné, mikor követ el valami apró hibát, ami miatt legorombíthatják. És valljuk be, Arun munkásságába nem nehéz belekötni, főleg, ha nincs mellette valaki, aki próbálja kordában tartani.

Az egyik gyéren megvilágított folyosóra fordulva próbálom levágni az utat, de egy pillanatra megtorpanok a falnak támaszkodó alak láttán. Hunyorognom kell, hogy sikerüljön azonosítanom. Az első reményem, hogy Arun az, szinte azonnal elhal, hiszen az ő tincsei még ilyen kis fényben is szinte ragyognának. Nem is Gelwielt rejti az árny, ahhoz túl alacsony. Szükség van még néhány lépésre, hogy felismerjem azt, akire a legkevésbé vágyom ezen a kései órán. Rovenn. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hátat fordítok, és másik útvonalat keresek, de azzal csak erősíteném benne a tévképzetet, hogy ő az önjelölt uralkodója a kastély ezen szárnyának. Egy pillanatig sem szeretném egy ostoba zsarnok önimádatát táplálni, így felszegett állal, határozott léptekkel indulok el az irányába. Már azt hiszem, hogy szó nélkül el fog engedni, de megmozdul. Mellkasa előtt összefűzött kezekkel, arcán széles, rosszat sejtető mosollyal állja el utamat, és hiába próbálkozom a kikerülésével, követi mozdulataimat. Kivételesen nem fog működni a levegőnek néző módszerem. Sóhajtva torpanok meg, és lépek hátra egy lépést, hogy a homályban csillogó sárga szemekbe pillanthassak. Egy ragadozó tekintete, aki azt hiszi, hogy végre sikerrel járt.

- Mit akarsz, Rovenn? – hangom nyugodt, minden indulatot mellőző. Én nem fogok támadási felületet adni neki. Ha heves ellenfelet akar, akkor Gelwielt vagy Arunt kellett volna megtalálnia.

- Hol hagytad a kis ölebedet? – összehúzott szemekkel pillant mögém. – Napok óta össze vagytok nőve a mocskos kis mágussal – gyomorforgató ez a mosoly. Gonosz és ostoba. Pont, mint a tünde, aki viseli. – Befuccsolt az idomítási kísérleted és megszökött? – láthatóan jól szórakozik a saját elmés megjegyzésén. Ha itt lenne a saját kis rajongótábora, akkor biztosan ők is elégedetten heherésznének mögötte. Szánalmasak.

- Azért gyűlölöd őt ennyire, mert mágus? – arca eltorzul, mosolya már sokkal inkább nevezhető vicsornak. Azt hiszem érzékeny helyre tapintottam.

- A fajtája nem közénk való. Veszélyes – elgondolkodva figyelem a megvetés szántotta ráncokat szemei körül. Valami komoly titok lapulhat a múltjában, de nem az én tisztem ezt megfejteni. Nem is igazán érdekel. A múltunk ugyan befolyással lehet arra, milyenek vagyunk, de mi választjuk meg a cselekedeteinket a jelenben. Ő döntött úgy, hogy mindenki fölé helyezi magát, és mindenkibe beleköt.

- Arun nem veszélyes – már nyitná száját, hogy válaszoljon, de nincs kedvem tovább hallgatni, ahogyan szobatársamat becsmérli. – De ha ennyire félsz tőle, szívesen megvédelek – nem tudom mi bújt belém, hogy odaszúrok neki szavaimmal. Ez Arun hatása. Rossz útra visz.

- Én nem félek tőle – sziszegi vékonyra préselt ajkai között. Koponyája simára borotvált oldalán életre kelnek a sötét tetoválások, ahogy megfeszül álkapcsa. Egyre inkább hasonlít egy felbőszült ragadozóra. De mindenki, akit a düh vezérel, idővel hibázik.

- Akkor csak azt nem bírod elviselni, hogy a bolondját járatta veled? Igazán nagy szégyen lehet, hogy megalázott egy félkegyelmű mágus – szándékosan használom az ő szavait, átitatva gúnnyal és némi megvetéssel. A düh homályos köddel vonja be tekintetét, izmai megfeszülnek, ahogy felém lépve próbál megragadni. Ujjai azonban csak a levegőt markolják. Könnyedén táncolok hátra néhány lépést. Túl lomha, túl meggondolatlan. Az én ösztöneim és reflexeim pedig egész gyerekkoromban csiszolódtak. Esélye sincs ellenem. Csak ő még nem látta be. Ő nem tudja elviselni a vereséget egy könyvmolytól.

Dühödt morranással indul meg ismét, kezét ütésre emelve. Ezúttal nem hátrálok ki, csak egy könnyed, határozott mozdulattal ütöm félre öklét. Megtántorodik ugyan, de nem veszti el egyensúlyát. A felesleges lendületet inkább egy újabb csapás erejébe próbálja beleforgatni. De minden hiába. Újra és újra eltáncolok előle. Egyre dühösebb, egyre hangosabb, egyre meggondolatlanabb. Homlokán apró cseppek csillognak az erőfeszítéstől, pedig szinte csak a levegővel harcol. Szánalmas. Lépteimet a fal felé irányítom, míg hátam a hűvös kőtömböknek nem simul. Rovenn arcán egy diadalittas mosoly jelenik meg, a látszólagos zsákutcától, amibe saját magamat kergettem. Rezzenéstelen arccal figyelem a közeledő öklöt. Már érzem arcomon a hűvös levegőt, amit maga előtt tol, de mielőtt célba érhetne, lebukok. Könyökömet lehorzsolja ugyan a durva kőfal, talán az ingem is elszakad miatta, de a fejem felett felharsanó fájdalmas üvöltés biztosít róla, hogy támadóm sokkal rosszabbul járt. Kezét mellkasához szorítva próbál belém rúgni, de már késő. Csizmája tompán csattan az üres falon, ahol korábban még én guggoltam. Ismét egy halk kiáltás, hagyja el ajkait, akár egy felbőszült vadállatnak. Ha így folytatja, mindenkit idecsődít. Muszáj elhallgattatnom. Ujjaim belemarkolnak a sötétbarna tincsekbe, és tökéletesen megválasztott erővel csapják fejét a szürke tömbökhöz. Homloka tompán puffan, testéből szinte azonnal kifut az erő. Pontosan az történt, amire számítottam. Eszméleténél maradt ugyan, de az elméje szétcsúszott. Nem hagyom, hogy a földre zuhanjon, óvatosan csúsztatom le ernyedt testét a fal tövébe. Felhasadt homlokából apró vércsík indult útnak napbarnított bőrén, de a sérülés nem komoly. Torkom összeszorul a szánalomra méltó test láttán. Utálom, hogy ezt kellett tennem. Utálom, de nem bánom. Rovenn bizonyította, hogy nem ért a szép szóból. Nem aggódok, hogy megbüntetnének ezért, hiszen önvédelem volt. És úgysem fog erről beszélni senkinek. A hírnevén túl nagy csorba esne, ha kiderülne, hogy miattam került ilyen állapotba. Egy ártalmatlan könyvmoly miatt.

Ujjamat álla alá csúsztatva billentem hátra fejét, hogy belenézhessek a kába tekintetbe. Nem tudom mennyire hallja és érti szavaimat, de szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére. Legalábbis egyelőre.

- Kerüld el Arunt, Rovenn. Ne keresd a bajt – egészen közel hajolok füléhez, hogy biztosan hallja szavaimat. Megborzongok a tudattól, hogy most pont úgy viselkedem, ahogy a szüleim elvárták volna. Pont azt teszem, ami elől mindig menekültem. De ahogy már korábban is állítottam: a múltunk befolyásolhatja, hogy kik vagyunk.

- Eliath – megrezzenve kapom föl fejem, ezúttal végre azt a tündét találva magam fölött, akit legutóbb is szerettem volna. Arca és kezei maszatosak, mintha valami egészen poros helyen járt volna. Ezüst tincsi közt szinte láthatatlanná válnak az apró pókhálók. Mint egy kölyök, aki most mászott elő a pincében lévő rejtekhelyéről. Mégis hol a fenében járt? – Ezt te csináltad vele? – döbbenten pillant végig Rovenn romokban heverő testén. Várom a megvetést, a dühöt, az undort, de csak döbbenetet, és néma elismerést látok szemeimben. Hát persze. Arun is pontosan ezt tette volna vele, ha nem állítom le akkor reggel. Képes lett volna meggyújtani őt, amihez képest elenyésző, amit én tettem vele.

- Ő tette saját magával – száraz kijelentésemmel egyidőben egyenesedem fel, és veszem magamhoz táskámat, amit időközben elejtettem a folyosó közepén. Hátra sem pillantva indulok el a hálószobánk felé. Hamarosan hallom, hogy szobatársam sietős léptekkel zárkózik fel mellém. Nem lassítok, csak mihamarabb vissza akarok jutni a biztonságot jelentő kis barlangomba. Ahol nem talál rám a múltam, ami elől folyamatosan menekülök.

Arun dicséretére legyen szólva, hogy nem szól semmit, míg be nem csukódik mögöttünk az ajtó. Valószínűleg ő is látta rajtam, hogy nem alkalmas a pillanat ostoba fecsegésre. Túl feszült vagyok. Feszült attól, hogy meg kellett tennem, feszült attól, hogy ennyire félnek ettől a kissé heves, de ártalmatlan mágustól, és feszült attól, hogy Arun ki tudja mennyit látott és hallott az eseményekből. Bár valószínűleg nem rég óta állt ott, különben biztosan a védelmemre kelt volna.

- Vérzel – mielőtt még felé fordulhatnék, már meg is ragadja karomat, és elkezdi feltűrni ingem ujját. Az ágyamra rogyva hagyom, hogy hozzá nem illően komoly arccal mérje fel a sérülés nagyságát, amiről pontosan tudom, hogy nem több egy horzsolásnál. Majd a fürdőben kitisztítom, és annyi pont elegendő lesz.

- Látod? Egész hamar hasznát veszed a tanultaknak – látom megrándulni ajkait a megjegyzésre, de tekintetében nincs nyoma mosolynak. Csak egy kis aggodalommal kevert kíváncsiságnak. Hamar rájön, hogy tényleg csak egy karcolásról van szó, így leereszti karomat, és letelepszik mellém az ágyra.

- Mit akart az az idióta? – szóval az elejéről lemaradt. Szemem sarkából pillantok csak rá, hogy lássam, engem figyel az átható lagúnakék szemekkel.

- Csak erődemonstrációt tartott. Várható volt, hogy nem fogja annyiban hagyni a nyilvános megaláztatást – és van egy olyan sejtésem, hogy ezt sem fogja szó nélkül tűrni. Amint eléggé kitisztul a feje, elkezdi szövögetni a bosszúját. Arun és én is nyertünk magunknak egy ellenséget a személyében. A kérdés már csupán az, hogy mennyire veszélyes ez az ellenfél.

- Azok után, hogy ennyire helyben hagytad, többé nincs jogod leállítani – apró mosoly kúszik ajkaimra, és fáradt fejcsóválással hunyom le szemeimet.

- Én nem terveztem felgyújtani őt.

- Csak beleverni a fejét a falba. Igazad van, sokkal diplomatikusabb megoldás – az ő szájából tényleg kissé groteszknek hat a dolog. De lángra kapni még mindig kellemetlenebb, mint egy kis puklit szerezni a homlokodra. – Egyre kevésbé hiszem, hogy unalmas öregember vagy, Eliath. Hol tanultál meg így harcolni? – megmerevedek a kérdésre, és mosolyom is lehervad arcomról. Megdörzsölöm karjaim, mintha így képes lennék elűzni a fagyos hideget, ami elkezdett szétáradni bennem.

- Erről nem akarok beszélni. – most még biztosan nem. Talán egyszer eljön a nap, amikor képes leszek megosztani vele a múltam, de itt még nem tartunk. Ettől még nagyon messze állunk. Felkelek az ezüsthajú tünde mellől, és bár végig magamon érzem pillantását, nem próbál megállítani. Hagyja, hogy menekülőt fújva induljak el a fürdők irányába.

Érintése váratlanul ér, de nem kellemetlenül. Meglep, de nem érzem tehernek.

– Ez az iskola nem csak neked jelenti az otthont – szólal meg csendesen, mire ránézek és várom, hogy folytassa. – Közel sem olyan rég élek itt, mint te, de évek óta ez az apró szoba jelent nekem mindent – mosolyodik el, ahogy egy apró gesztussal körbeint.

– Sosem utazol vissza a családodhoz? – kérdezem meggondolatlanul. Azt sem tudom, hogy van-e családja, hogy nem azért jött ide, mert nincs senkije. Lehet, hogy ilyen dolgokban nem vagyok túl okos, de azt azért tudom, hogy sokunknak jelent nehézséget a családról beszélni. Vagy annak a hiányáról.

– Elváltak az útjaink, és valószínűleg soha többé nem keresztezik majd egymást – feleli szomorúan.

Tessék! Érzékeny pontra tapintottam. Én és az a nagy szám! A tekintete sokkal több fájdalomról árulkodik, mint amennyit önszántából meg akar osztani velem, és bár felkelti bennem a kíváncsiságot, nem kérdezek tőle többet. Ahogyan én is gyűlölöm, ha a családomról kérdeznek, a nem létező szüleimről, úgy valószínűleg Eliath sem rajong túlzottan ezért a témáért.

– Sajnálom, Eliath – kérek tőle bocsánatot őszintén. Legközelebb jobban odafigyelek rá, hogy mit mondok a közelében.

Pár percig komoran fürkésszük egymást, aztán Eliath, mintha eszébe jutna valami, hirtelen felkel az ágyról.

– Gyere velem – kéri és ahelyett, hogy az kezét nyújtaná felém, két vaskos könyvvel áll elém. Pedig lehetett volna ez egy szép gesztus is.

– Mire készülsz? – kérdezem gyanakodva. Mindent tudó mosolya nem tölt el bátorsággal vagy reménnyel.

– Úgy érzem, szükségünk van egy kis friss levegőre – lép az ajtóhoz és várakozva tárja ki. – Mutatok egy helyet, amit még te sem ismerhetsz – közli derűs csillogással a szemeiben.

– Gondolod, hogy többet tudsz az iskoláról, mint én? – kérdezem, de válaszadás helyett csak kilép az ajtón.

Ha a könyvtárba visz, esküszöm kipróbálom, hogy hány könyvet tudok ledugni a torkán, mielőtt megfulladna. Elhúzom a számat és követem a folyosón, miközben előhalászok zsebemből egy brióst. Csendesen haladunk egymás mellett, és Eliath nem is tudja, hogy egy hajszálon múlt az élete, amikor a könyvtárral ellentétes irányba fordul be egy sarkon.

– Egy szóval sem mondtam, hogy jobban ismerem nálad – kanyarodik vissza a beszélgetésünkhöz. Újabb folyosók, újabb sarkok, végül egy keskeny, rég elfeledettnek tűnő lépcsősor, ami a poros félhomályba vezet felfelé. – Vigyázz, csúszós! – figyelmeztet, mielőtt elindulna.

Elismerem, igaza volt, ez a lépcsősort nem láttam még. De azt a titkos folyosót sem, amit Gelwiel mutatott. Szeretném azt hinni, hogy a gyógyítók unalmasak és egyszerűek, de a mai nap megtanultam, hogy néha kidob a föld magából egy-két vállalkozó szellemű, kalandvágyó tündét is, akiknek épp olyan izgalmas brióst lopni a konyhából, mint gyógyító levelű füvekről tanulni. Apropó vállalkozó szellemű tündék! Eliath pont nem olyan típusúnak tűnik, mint aki csak úgy magától felfedező útra indulna, vagy megszegne egy-két szabályt.

– Kezdek aggódni, hogy miféle szabálytalanságba sodorsz bele – sóhajtok teátrálisan.

– Kicsit ironikus annak a szájából, aki minden éjszakai lovaglásával legalább három szabályt szeg meg – csóválja meg a fejét.

– Ötöt, ha pontosak akarunk lenni – vigyorodom el, mire csak egy félig kuncogásba ívelő horkantás a válasz. Tetszik, hogy nem riad vissza a szócsatáktól, vagy legalábbis az, hogy nem sértődik meg minden második szavamon. Rejtély vagy Eliath.

Kiérünk egy viszonylag szélesebb folyosóra és egy ablak előtt szobatársam megáll, hogy szembe fordulhasson velem. Most mi jön? Oldalra billentett fejjel várom, hogy kioktasson a szabályokról, ehelyett kiveszi az utolsó fala brióst a kezemből és megeszi.

– Hé! – kiáltok fel felháborodva, de szemeinek kötekedő csillogása nem engedi, hogy valóban mérges legyek rá. Ez érdekes. Kezembe nyomja könyveit.

Nem tud varázsolni, azt viszont tudja, hogy én mire vagyok képes. Mégis olyan fesztelenül és félelem nélkül jár-kel a közelemben. Hiába hallott rólam eltúlzott pletykákat, egyáltalán nem tart tőlem. Sőt! Egyszerűen csak ugyanúgy kezel, mint bármely másik diáktársát.

– Az almáért – ránt vissza sejtelmes mosolya a valóságba, aztán felül a párkányra. – Vigyázz a könyveimre – búcsúzik el tőlem és a mélybe veti magát.

Szemeim kikerekednek és kezeimből kipottyannak a könyvek. Na ne! Még senki nem lett öngyilkos miattam. Ne mondd azt, hogy Eliath titokban már most beleőrült a feszültségbe és nyomásba, hogy a mesterek megbízták a felügyeletemmel, és nem bírta tovább!

– Eliath! – kiáltok utána és kapaszkodok meg két kézzel a párkányba, ahogy kihajolok és lenézek.

Lent, nem is olyan mélyen szobatársam néz fel rám széles mosollyal. Ha a könyvtár könyveit nem is nyomhatom le a torkán, ezt a kettőt biztosan megpróbálom majd, ami a földön hever a lábaim mellett.

– Jól vagyok – lép hátra párat. – Dobd le a könyveket és utána ugorj te is – utasít még mindig mosolyogva.

Lehajolok a könyvekért és áthajítom őket a párkányon. Titkon reménykedem benne, hogy legalább az egyik eltalálja a fejét, de nincs szerencsém. Ezután én magam lendülök át és ugrok Eliath után.

Egy rég elfeledett terasz, egy rég elfeledett részén a kastélynak. A fény reggeltől estig éri, mindig másik arcát mutatva meg a kis szigetnek a tornyok között. De ajtót, vagy egyebet nem találok, csak az eldőlt létrát, amit benőtt a gaz. Indák tekeregnek mindenfelé, egy-két helyen kinőtt a fű a téglák elöregedő rései között. Egy kis munkával igazi tündérkert lehetne belőle. Vajon ki építhette? És milyen céllal? A csillagokat akart tanulmányozni? Vagy titkos légyottok színhelye volt?

– Gonosz játék volt, de csodállak érte, Eliath – fordulok társam felé, aki arcát a Nap felé fordítva fürdőzik a fényben lehunyt szemekkel. – Azt hittem, egy unalmas öregember vagy.

– Sok mindent nem tudsz még rólam, Arun – fordul felém, ajkai körül még mindig a korábbi mosoly visszhangja ücsörög. Borostyán színű szemeit olyan szögben éri a fény, mintha a lelkembe látna. Kutakodó pillantása mintha felfedné minden titkomat. Elfordítom fejem, hogy meneküljek előle.

– Miféle hely ez? – kérdezem szemügyre véve az alacsony kőfalakat és a rajtuk futó, kúszó növényeket.

– Egy kert – érkezik az egyszerű felelet. – Néhány éve akadtunk rá, és kezdtük el rendbe hozni – meséli.

– Kezdtétek? – kérdezem, de csak megingatja a fejét és leül egy mohával benőtt pad-szerűségre, majd kinyitja az egyik könyvet és olvasni kezd.

Hát persze! Eliath nem járna magától felfedezni. Ezért is volt gyanús nekem az elejétől fogva. Nyilván ezt a helyet is Gelwiel találta meg és rángatta ide őt is, hogy kimozduljon a szobájából. Eliath egy remete. És hogy ezt a feltételezést igazolja, mintha a fejembe látna, szólal meg.

– Ülj le, és tanulj te is. Ezt a könyvet neked hoztam – biccent a másik könyv felé.

– Ezért hoztál ide? – fintorodom el. – Tanulni?

– Felőlem kertészkedhetsz is – vonja meg a vállát, de már csak félig van itt velem. Tanulnivalója szépen lassan magába szippantja.

Eliath a könyvek szerelmese. Ezt ilyen rövid idő alatt is megtanultam, és a vak is látja, hogy jobban érdekli őt a papírra vetett tinta, mint bármi más a világon.

– Visszavonom – vetem oda neki csalódottan. – Unalmas öregember vagy.

Mellé hasalok a mohára és kinyitom a könyvet. Mily meglepő? Növények. Lemondó sóhajjal kezdem el olvasni az első fejezetet, de csak azért mert Ilennil mester megkért rá.

Olyan csend van itt fent. Csak a szél borzolja néha a hajunkat és cirógatja a bőrünket. Egy-egy kíváncsi madár néz meg magának minket. De csend van. A felhők zavartalanul úsznak az égen. Mintha ez a kis szelet, mohával benőtt terasz egy másik világ kapujában lenne. Egész álmosító ez a nyugalom. Lehunyom szemeim egy pillanatra, de Eliath gyengén megrúgja lábamat. Azt hittem, minden figyelmét a könyvnek szenteli.

– El ne aludj – figyelmeztet.

– Félsz, hogy úgy kell majd visszacipelned? – fordulok felé.

– Nem – ingatja meg a fejét és hajtja be a könyvet, de egyik ujját ott hagyja könyvjelző gyanánt a lapok közt. – Itt hagynálak.

– Nem tennéd – vigyorodom el.

– Ó, dehogy nem – bizonygatja.

– És ha a mester benéz hozzád este és nem talál? – kérdezem kötekedve. – Mit mondanál neki, hol vagyok?

Nem várok választ. Becsukom az előttem fekvő könyvet és felkelek. Megnyújtóztatom tagjaimat és felnézek az égre. Meglepődve tapasztalom, hogy már jó ideje itt vagyunk. A Nap jócskán haladt az égen. A gazban fekvő létrához sétálok és leguggolok hozzá.

– Máris mennél? – kérdezi csendesen érdeklődve.

– Ezzel a létrával, kétlem. – Most rajtam a sor, hogy megrázzam a fejem.

Kirángatom a gazból és a fal mellé állítom. Megette a nap, az idő és a korhadás. Nem kétlem, hogy még elbírna minket, ha felmásznánk rajta, de vajon meddig? Lehajolok egy indáért és megfogom. Varázserőmet használva vezetem az inda kacskaringózó szárát a létrához, aztán a zöld levelek körbefonják az egészet, fás szárával megerősíti a fokokat, és remek rejtőszínt kölcsönöz neki. Ha illetéktelenek figyelnék, talán észre sem vennék, hogy ez létra volt. Ahogy végzek, hátra lépek párat, hogy megcsodáljam a művemet. Olyan, mintha a borostyán magától nőtt volna így.

– Így már elbír minket – fordulok vissza Eliath felé, aki elgondolkodva figyeli a falba olvadó létrát. Nem tudom, mi járhat a fejében. – De még maradhatunk, ha szeretnéd.

– Lassan úgy is éhes leszel – kel fel a kis kőpadról és porolja le magát.

– Nem tudom, mit gondolsz rólam, de ennyitől azért nem fogok összeesni – mosolyodom el, de különös csillogású tekintete újra az enyémbe akad. Ráhibáztam a gondolataira. Ha csak egy kicsit is elengedné magát és nem érezné felelősségének a jóllétem, talán egyszerűbb lenne vele normális beszélgetéseket is folytatni.

.o.O.o.

A reggeli Nap és az enyhe szellő kellemes álmosító párosa arra késztetné az embert, hogy a másik oldalára forduljon és a füléig húzza a takarót, hogy békésen visszaaludjon. Ehelyett túlbuzgó, de nem kevésbé idegesítő szobatársam, már hajnalok hajnalán kirángatott az ágyból, hogy reggelizni induljunk. Sértődötten baktatok a nyomában a terasz felé, ahol már gyülekeznek a korábban kelő diákok. Reméltem, hogy Gelwiel is köztük lesz, hogy még egyszer megköszönhessem neki a tegnapit, de bánatomra ő a normális tündék közé tartozik, akik ilyenkor még alszanak.

– Miért nyújtogatod a nyakad? – kérdezi Eliath érdeklődve, követve a pillantásom.

– Gelwielt kerestem – dünnyögöm, miközben leülök a legközelebbi székre az asztalnál, ahová az átható borostyánszemek gazdája vezetett és magam elé húzok egy egyelőre üres tányért, aztán nekilátok válogatni a kínálatból.

Friss, tenyérnyi cipók, zöldségek, gyümölcsök és felvágottak, sajtok, forró víz, tealevelek és füvek, tej, gyümölcsök facsart leve. A látvány valamelyest javít a hangulatomon. Felvágok két kis cipót és ami csak a kezeim ügyébe kerül, belehalmozom. A két szendvics mellé gondosan, finom cikkelyekre vágok egy almát és mellé teszem, aztán Eliath orra alá tolom a tányért és kiveszem a kezéből a könyvet. Komolyan, hova dugja őket? Legközelebb a füle mögül is előhúz egyet?

– Egyél – szólok rá, mielőtt felháborodhatna és nekilátok, hogy magamnak is összedobjak valamit. Közben a könyvet magamnál tartom, biztos, ami biztos.

– Tudod, ha meggondolnád magad, akár még szakács is lehetnél – szemrevételezi a reggelit, mielőtt nekiállna az elfogyasztásának.

– Ezzel nem engesztelsz ki – teszek elé egy bögre teát.

– Ugyan miért kéne kiengesztelnem téged? – hangjában szinte már túl őszintének hangzik a meglepetés.

A Nap felé mutatok, de csak értetlen pislogást kapok tőle. Türelmetlenül forgatom a szemeimet.

– Embertelen ilyen korán kelni – harapok bele saját szendvicsembe és beleolvasok az elkobozott könyvbe.

– Nem tudom, hogy a mágusok meddig alszanak, de nekünk korán kezdődnek az óráink – közli kioktató hangnemben.

Csak egy szórakozott horkantásra futja tőlem, és több szó nem is nagyon esik köztünk a következő percekben. Csendben reggelizünk egymás mellett, halkan szól a többi diák nyüzsgése, ami belevegyül a napkeltét köszöntő madarak csiripelésébe. Finom, halovány sugarak melegítik az arcom, a tea ma különösen jól esik, és még az sem zavar, hogy Eliath helyett én olvasok könyvet. Legalább addig is eszik. Nem tudom, hogy min élt eddig, de gyanítom, hogy a betűfalásból nem lakott jól. Kötelességtudóan pusztít el mindent, amit a tányérra tettem neki, és elgondolkodva figyeli a felhőket, ahogy lassan majszolja az almát. Félig már meg is bocsájtottam neki, amiért ilyen korán keltett. De csak félig.

Arcomra árnyék vetül és a könyv lapjain a tinta olvashatatlanná válik a fény hiányától. Felpillantok, és egy idegen diákot látok. Az asztal előtt áll és gúnyosan méreget. Egy lemondó sóhajjal csukom össze a könyvet és adom vissza Eliath-nak. Nagyon is jól tudom, mi következik. Az, aki ilyen arcot vág, kötekedni is fog. És ahogy erre gondolok, már nyílik is a szája.

– Azt pletykálták, hogy egy mágust küldtek hozzánk tanulni, de nem látok itt mást, csak egy konyhamalacot – szólal meg, hangjából csöpög az önelégültség és a gúny. Páran felkuncognak körülöttünk, a többiek érdeklődve figyelik a jelenetet.

– Azért eszem ennyit, hogy nagyra nőjek – bólintok felé, ő pedig letelepszik velem szemben az asztal túloldalára.

– És még félkegyelmű is – jegyzi meg most már kendőzetlenül vigyorogva.

– Ostoba kérdésre, ostoba válasz jár – felem egyszerűen és felkelek az asztaltól, de még elrakok pár brióst, hogy kitartson délelőtt és Eliath kezébe nyomok még egy almát.

– Már is menekülőre fogod? – kérdezi diadalittasan.

– Mehetünk? – fordulok szobatársam felé derűsen, aki csak bólint. Tisztelem, hogy bölcsen tartózkodik a közbelépéstől.

– Hé! – morran fel a feltűnési viszketegségben szenvedő tünde. – A szemembe nézz, ha hozzád beszélek!

– Bocsáss meg – lépek hozzá és hajolok meg előtte színpadiasan. – Azt hittem, eddig a tomporoddal társalogtam.

Többen felnevetnek, de az ellenséges diák nem veszi jó néven és elkapja ingem nyakát. Fogai közt kinyög egy olyasmit, hogy ezt úgy sem fogom megúszni. Különféle sértéseket vág a fejemhez, majd közli, hogy nem vagyok más, csak egy zabigyerek, aki valamelyik mester áldatlan viszonyából pottyant ki. Ennyit az idilli reggeliről. Nem is ismerem ezt az alakot! Miért sérteget? Még csak hozzá sem szóltam soha! Ő itt a helyi nagyágyú?

Érzem, ahogy egyik tenyerem felforrósodik, ahogy egyre dühösebb leszek. Lassan apró lángok kezdenek játszani az ujjaim körül, amit ez a szerencsétlen nem vesz észre. Nem akarom bántani, csak kopaszra égetni a haját. Megpörkölni a szemöldökét, vagy felgyújtani a ruháját. De egy lehelet könnyű érintés kiránt a kútból, amelybe zuhanni készültem.

– Mehetünk? – kérdezi most Eliath. – Lassan kezdődnek az órák. – Felegyenesedek és biccentek felé. A lángok eltűnnek, én kihúzom magam és megigazítom ingem gyűrött nyakát.

– Még a könyvmoly is a védelmedre kel – röhög fel hangosan az ismeretlen tünde. Nem tudja, mikor kell leállni.

Lerázom magamról Eliath kezét és a másik diák válla mellett a széktámlára támaszkodom. Arcom csak centiméterekre van az övétől, és most végre tényleg, igazán megijed.

– Téged akart megvédeni tőlem – közlöm vele komoran. – Én a helyedben megköszönném neki.

– Arun – hallom az említett hangját türelmetlenül csengeni mögöttem.

A fenébe is! Pedig megérdemelné, hogy megszégyenüljön. Elengedem a széktámlát és Eliath mellé lépek. Ő sem kevésbé feldúlt, mint én vagyok, de ő józanabban gondolkodik, mint én. Még utoljára megnézem magamnak a tündét, aztán elindulunk a folyosók irányába. De képtelen vagyok uralkodni magamon, ezért búcsúzóul elegánsan kirúgom alóla a széket. A diák nagyot nyekken a földön és magára is ránt néhány zsemlét és salátalevelet. Hangos nevetés tör ki az asztalok körül lézengő tündék között.

Távoztunkban Eliath-ra pillantok, aki rosszallóan néz vissza rám. Én csak lustán elmosolyodom és előveszek egy brióst a zsebemből, de ahogy a számhoz emelem, szobatársam meglöki a könyököm.

– Mi van? – horkanok fel türelmetlenül. Tekintete a káoszra siklik, amit magunk mögött hagyunk. – Nem használtam mágiát – vonok vállat. – Azt hittem, ezt szeretted volna.

– Belehaltál volna, ha nem vághatsz vissza neki – állapítja meg.

– Nos, ha nem is haltam volna bele, de biztosan ágynak döntene a tudat, hogy hagytam elkallódni a lehetőséget – bólintok komolyan. – És akkor ápolhattál volna ahelyett, hogy a hőn szeretett óráidra járnál.

– Tehát tulajdonképpen azzal, hogy felrúgtad, engem mentettél meg a büntetéstől, hogy téged ápoljalak? – kérdezi szkeptikusan.

– Azért nem mondanám büntetésnek – gondolkodom el a kérdésén. – Nekem legalábbis nem lenne az – kacsintok rá és veregetem meg a vállát.

Hitetlenkedő pillantását egy visszatarthatatlan mosoly követi, és egy atyáskodó fejcsóválás. Beérünk a fedett folyosóra, a jól megérdemelt briósomat majszolva követem Eliath hosszú lépteit. Figyelem az egyenes tartását, keskeny csípőjét, hosszú lábait, melyeket elegánsan bővebb szárú nadrágba bújtatott. Meglep, hogy nem állnak sorban a kegyeiért. Léptei nyomán meglibbenő haját megfesti az ablakokon beszűrődő napfény, olyan hatást kölcsönözve neki, mintha vadméhektől lopott lépes méz lenne tincsei között.

Tarkómra kulcsolom kezeimet és nyújtózkodva zárkózom fel mellé. Nekem nem is kell tudnom a napirendet, mert Eliath kettőnk helyett is memorizálta valószínűleg a következő száz évre előre az oktatási tervet.

… A növény kemény termését feltörjük, majd a puhább belső részeket egy mozsárban összeőröljük a korábban felaprított gyökerekkel. A keveréket ezután felmelegítjük, néhány csepp vízzel elkeverjük. A kihűlt masszát a sebek kö…

- Hé! – méltatlankodva kapok könyvem után, ami valamilyen varázslatos oknál fogva eltűnt kezeim közül. Nem varázslat, csak egy bosszantó szobatárs, aki nehezen tudja elviselni, ha nem rá figyelsz. – Add vissza! – fogalmam sincs meddig volt távol, de legalább addig nyugtom volt. Könnyebb haladni, ha nincs mögötted egy nyughatatlan erdei egér, aki folyton rágcsál, ficereg és kapargászik.

- Annyit olvasol, hogy a végén elromlik az a gyönyörű szemed – a micsodám? A következő morgolódó monológ torkomon akad, nem csak szavai, hanem érintése miatt is. Ujjai puhák és melegek, de szokatlan érzést keltenek bőrömön. Mielőtt sikerülne eldöntenem, hogy ez az érzés kellemes vagy taszító, már véget is ér. Csak arcomat fordította az asztalom felé, ahol olyan dolgok sorakoznak, amik eddig biztosan nem voltak itt. A semmiből hozta volna létre őket? Nem… a mágia nem képes erre. – Béke ajándék – ennél gyanúsabb már nem is lehetne a helyzet. Rosszat sejtve bámulok az alma viaszosan csillogó héjára, és a széles bögre még enyhén gőzölgő tartalmára. A gyümölcsöt még értem, hiszen azzal kezdte az ismeretségünket, hogy eltulajdonította az enyémet, és dinnyét csinált belőle. Micsoda pazarlás. Értékelem, hogy emlékszik rá, és szeretne a maga módján bocsánatot kérni miatta. Értékelem, de szörnyen gyanúsnak találom.

A bögrében lévő folyadék egyszerű teának tűnik. Mintha érezném is a citromfű jellegzetes illatát, bár ez még nem jelent semmit. Sokszor fedik el vele egy-egy tea valódi alkotóinak nyomát, főleg, ha hátsó szándékuk van vele. Vajon Arun a hátsó szándékok tündéje, vagy pont a mérhetetlen egyszerűség és egyenesség vezérli tetteit? Még nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ezt eldönthessem.

- Mi ez? – közelebb hajolok a bögréhez, hogy jobban szemügyre vehessem. A legjobb lenne kézbe fogni, de valamiért képtelen vagyok megtenni. Mintha attól is elsorvadhatnának az ujjaim, hogy a kerámiához érek. Miért vagyok ennyire bizalmatlan vele?

- Még mielőtt megvádolnál engem, nem mérgeztem meg. Nem is én főztem – nem tudom, hogy ennek örüljek, vagy még jobban aggódjak. Ha nem ő főzte, honnan szerezte? Tekintetem az almára ugrik, majd vissza a teára. Gelwiel. Szóval ez volt az az üzlet, amire készültek. Biztosan levitte Arunt a konyhába. Remek, most már két túlságosan vakmerő tündéért kell aggódnom. Bár… Gelwielt még sosem kapták el, talán ez a szerencse át fog ragadni Arunra is. Nem kívánom neki, hogy egyhamar a mesterek kezére jusson, bármennyire is az idegeimre megy.

- Mi ez? – legalább azt tudnia kéne, hogy mit csent el, ha már ilyen enyveskezű. Tenyerembe veszem a bögrét, és beleszagolok a nem túl gyanús színű italba. Ránézésre és illatra is citromfűnek érződik. Ha a konyháról szerezte, akkor kétlem, hogy méreg lenne benne, bár lehet, hogy ez az egész csak valami ostoba tréfa része.

- Citromfű tea, gondolom – kis híján felhorkantok, de végül sikerül egy szemöldökfelvonásnál megállnom. Nos, ez a válasz nem volt túl biztató.

- Gondolod? – ennyi erővel lehet forró mosogatóvíz maradvány is, amit még nem távolítottak el a konyhából. Szerintem ő még ezt a két dolgot is képes lenne összekeverni. Meg kéne próbálnom kicsit több bizalommal fordulni felé, de nehéz. Olyan, mint egy szertelen, betöretlen csikó.

- Ugyan már! Csak idd meg és nyugodj le – ettől a parancsolgatástól pont, hogy nem fogok megnyugodni. Nem tudom hogyan képes ilyen rövid idő alatt felbosszantani. Mintha a türelmem elpárologna, ha a közelében vagyok. De leginkább akkor, ha ennyire bosszantó ostobaságokat hord össze. Összeszűkült szemekkel figyelem, ahogy az ágyra telepedve vesz elő valamilyen péksüteményt a zsebéből. Most már biztos vagyok benne, hogy a konyhán volt. Lesz egy-két keresetlen szavam Gelwielhez emiatt. – Azért öregszel ilyen gyorsan, mert annyit idegeskedsz – nem, én miattad öregszem gyorsan, Arun. Ezalatt az egyetlen nap alatt több tíz évvel lettem idősebb melletted. Még szerencse, hogy a kor rajtunk nem látszik, különben pár hét múlva őszülni kezdenék, mint az idős emberek. Egy pillanatra lehunyom szemeim, veszek egy mély lélegzetet.

- Arun, ne akard, hogy olyat mondjak, amit később meg fogok bánni – ha kimondanám, ami a fejemben jár, valószínűleg megsérteném. Nem szeretném, ha rosszul érezné magát a gyógyítók között, vagy mellettem, de feszeget bizonyos határokat. A nyugalmam határait.

- A világért sem akarnám! Azért hoztam a teát, hogy megnyugodjanak az idegeid! – ahhoz egy teánál többre lenne szükség. De miért látok az arcán döbbenetet? Tényleg azt várta, hogy gyanakvás nélkül fogom fogadni az ajándékát? Eddig úgy tűnt, nem én vagyok a kedvenc szobatársa. Lehet valóban nincs mögötte ártó szándék, de… nem is tudom. Arun olyan, mint a tavaszi időjárás: szeszélyes, és sosem tudhatod milyenné válik a következő órában.

Mielőtt megoszthatnám vele legújabb felfedezésem, halk kopogás szeli át a szoba feszült csendjét. Arun felém fordítja ékkőként csillogó kék tekintetét, de én csak tanácstalanul megrázom fejem. Nem vártam vendéget, és ezek szerint ő sem. Az egyetlen ember, aki meg szokott látogatni, az Gelwiel, de ő már régen ránk törte volna az ajtót, illedelmes kopogás helyett. Apropó kopogás.

- Igen? – pont annyira emelem meg hangom, hogy jól lehessen hallani az ajtó túloldalán. Fogalmam sincs kit vártam, de az ajtón belépő karcsú alakot biztosan nem. Pedig két napon belül már másodszor van itt. Miért jött? Máris elvinné Arunt, vagy csak a saját szemével akarta ellenőrizni, hogy valóban tanulással tölti az idejét? Meggyőzőbb lenne a látvány, ha nem éppen egy félig megrágott briós heverne mellette az ágytakarón.

Arunnal egyszerre ugrunk talpra, csak míg az én arcomon a döbbenet, az övén egy széles mosoly veszi át az uralmat. Ez a mosoly most más, mint minden eddigi. Sokkal ragyogóbb. Sokkal őszintébb. Egy pillanatra rajta felejtem tekintetem, de nem időzhetek sokáig.

- Ilennil mester! – tökéletes összhangban köszöntjük a Nagymestert, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna. Szemem sarkából látom, hogy Arun tesz felé néhány lépést, de a mester köhintése megállítja. Mi ez az egész? Zavartan rebben tekintetem egyik arcról a másikra. Még Ilennil mester arcán is ott egy apró mosoly. Van valami megfoghatatlan közöttük, valami ősi kapocs, abban, ahogy egymásra néznek.

- Arun – hangjában nem érződik az, amit az apró, bujkáló mosoly sugall. – Sikerült berendezkedned? – a kérdés láthatóan zavarba hozza örökmozgó szobatársamat. Egyik kezét tarkójára simítva nevet fel, mint egy kisgyermek, aki szégyelli magát. Hát persze, ezt a furcsaságot látom rajta. A mosolyában, a mozdulataiban… egy gyermek. Most sokkal fiatalabbnak látom őt, mint mikor próbál az idegeimre menni.

- Nem sok holmim maradt – látom átsuhanni a szégyent arcán. Helyes. Végül is romba döntött egy egész tornyot, kockáztatta mások testi épségét, és megszegett szinte minden létező szabályt, ami a biztonságunkat szolgálja az iskolában.

- Nem sérültél meg? – zavartan fordítom el róluk tekintetem, mikor a mester közelebb lép, hogy megigazítsa Arun ruháját. Olyan könnyed gyengédséggel, amit biztosan nem tenne más diákkal. Nem érzem helyesnek, hogy most itt vagyok velük. Mintha egy bensőséges pillanatot bámulnék árgus szemekkel. Bárcsak kiosonhatnék anélkül, hogy észrevennének.

- Csak az önérzetem – pedig azt nem éreztem túl sérültnek az elmúlt egy napban. Jobban leplezi a valódi érzéseit, mint hittem. Eddig azt hittem, minden kimutat és semmit sem rejteget, de talán tévedek.

- Remélem, nem hanyagolod el a tanulmányaidat – ismét el kell fojtanom horkantásomat. Attól eltekintve, hogy elalszik az órákon, összekeni cukorral a könyveim, ahelyett, hogy olvasná őket, minden a legnagyobb rendben megy a tanulmányai terén. Végül is a délutáni órákon már hajlandó volt nyitva tartani a szemét, ezt sikerként könyvelhetjük el.

- Nem, mester. Eliath nagyon sokat segít és minden kérdésemre válaszol – nevem hallatán újra rájuk emelem zavart pillantásomat, és akaratlanul is kihúzom magam. Ilennil mester szürke tekintetétől viszketni kezd a bőröm. Mintha átlátna rajtam, és tudná mi lakozik a lelkemben. Sosem tartottam félelmetesnek őt, egyszerűen csak túl nagy hatással van rám. Letaglóz az erő, ami árad belőle, de közben áthat a nyugalom is, ami körbe öleli őt. Összezavar a jelenlétével. Lehet, hogy ez a kor és hatalom velejárója. Talán a többi mester is ilyen, még nem igazán találkoztam velük.

- Ezt örömmel hallom. Köszönöm, Eliath – halvány ajkai mosolyra húzódnak, amitől még inkább zavar jövök. Még kapkodok és hadarok is, pedig egyik sem szokásom.

- Igazán nincsen mit!

- Arun – ismét szobatársamhoz intézi szavait, én pedig visszaolvadok a szoba árnyaiba, hogy ne zavarjam őket. Vagyis olvadnék, ha meg mernék mozdulni. – Húzd meg magad egy kicsit. Ha Folen mester megnyugszik, biztos vagyok benne, hogy átgondolja a döntését. Csak ne keveredj bele semmibe – ennél nehezebbet talán nem is kérhetne. Arunt távol tartani a bajtól bonyolultabb feladat, mint fellelni egy unikornist az erdőben, és szőrén megülni. A következő szavakat már nem hallom, hiszen csak Arunnak szánja őket. Ismét feleslegesnek és zavarónak érzem a jelenlétemet.

- Igen mester – el sem hiszem. Arun lehorgasztott fejjel, sorsát tűrve fogadja meg a mester szavait. Bárcsak én is képes lennék akár csak egy kicsit hasonló hatással lenni rá. Meg kell tudnom, hogyan lehet elérni ezt nála. Annyival könnyebb dolgom lenne. – Nagyon elfoglalt vagy? Szívesen meglátogatnálak egy teára, ha a teendőid mellett tudsz rám némi időt szakítani – teázni egy nagymesterrel? Mégis ki vagy te, Arun? Talán Ilennil mester rokona? Ki más merne teázást kérni tőle? Ők egy egészen másik világ, a tanáraink, a vezetőink, azok, akik ezt az iskolát fenntartják hosszú évszázadok óta. Én sem kopogok be Folen mester ajtaján, hogy meginvitáljam egy közös vacsorára. Csupán a gondolat abszurditása is mosolyt csal arcomra.

- Megüzenem, ha úgy lesz – nem szól többet, csak egy kecses intéssel búcsúzva hagyja el szobánkat. Hiába csukódik mögötte az ajtó, még érzem a jelenlétét. Szinte vibrál tőle a levegő. Nem értem ezt az egészet. Semmit sem értek.

Arun rongybabaként csuklik össze, mintha lábai feladták volna. Az ágyra rogy, arcát tenyereibe temeti, mintha valami borzalmat élt volna át. Én nem éltem meg ennyire tragikusan, hiszen a mester nem dühöngött, nem gorombította le őt, nem kérte számon. Elgondolkodva figyelem görnyedt alakját, az előre omló ezüst tincseket. Most olyan megtörtnek látszik. Sokkal apróbbnak és kevésbé bosszantónak. Ha nem izeg-mozog folyton, akkor pont olyan, mint minden más fiatal tünde. Most el tudom róla hinni, hogy egyidős velem, talán fiatalabb is. Csak a nagy szájától ezt általában nem látszik.

- Arun, mi volt ez az egész? – muszáj enyhítenem kíváncsiságom. Valamiért úgy érzem, tudnom kell, hogy mi van közöttük. Hogy mi okozta ezt az egész furcsa helyzetet.

- Ilennil mester látogatóba jött – szavait elnyeli tenyere, de még éppen megértem őt. Persze, látogatóba. Ő sem hiheti, hogy ennyivel elintézheti ezt a dolgot. Válaszokra van szükségem. A kíváncsiságom túl erős, nem hagyna aludni. Se enni. Se tanulni. Addig járnék a nyakára, míg el nem árulja az igazságot.

- Ilennil mester nem jön látogatóba csak úgy – remélem érzi, hol sántít a magyarázata. Talán kellemetlen neki beszélni róla? Ha sebeket tép fel, akkor nem lenne szabad erőltetem a témát. Tanácstalanul ülök mellé a puha matracra. Nem tudom mit kéne tennem. Faggassam? Vigasztaljam? Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Nem tudom, mi lenne a helyes. Felemelem kezem, hogy átkaroljam vállait, majd inkább visszaejtem magam mellé. Sosem voltam igazán jó, az ilyesmiben. Az én családomban az érzelmek nem játszottak fontos szerepet. Nálunk az ölelés inkább egyfajta külső elvárás volt, semmint valódi jelentőséggel bíró dolog. – Ti... régebbről ismeritek egymást? – szavakkal próbálkozom, ezeket jobban ismerem. Végre elérem, hogy rám emelje tekintetét, amiben ott csillan a döbbenet kis szikrája.

- Amióta csak az eszemet tudom, ismerem őt. És Folen mestert, meg a többieket is – ez hogyan lehetséges? Talán valamelyik mester gyermeke lenne? Mi van, ha igazak Gelwiel ostoba pletykái, és Folen mester egyik szeretőjétől született? Megérteném, hogy titokban tartották ezt az információt. Oldalra billentett fejjel várom a folytatást, jobbnak látom nem félbeszakítani őt, nehogy elfogyjon a bátorsága. – Nekem ez a hely nem csak egy iskola, Eliath. Ez az otthonom. A mesterek neveltek fel. Mindenki gyereke voltam és senkié. Itt élek, amióta csak megszülettem. Korábban azt mondtad, ha megint bajba kerülök, kicsapnak. Nem fognak elküldeni. Lehet, hogy nem folytathatom a tanulmányaimat, de nem fognak elküldeni – némán hallgatom végig a monológot, ami őszintébb, mint bármi, amit eddig hallottam róla. Őszinte és megdöbbentő. Miért itt nőtt föl? Mi történt a szüleivel? Miért fogadták be a mesterek, és nem küldték inkább egy családhoz, ahol hétköznapibb élete lehetett volna? Megannyi kérdés, mégsem merem feltenni egyiket sem. Kicsit félek tőle, hogy milyen választ kapnék.

Bátortalanul simítom tenyeremet hátára, hogy némaságom ellenére érezze, nincs egyedül, hallottam és értettem a szavait. Már értem rutinos mozgását a folyosókon, a különleges kötődést, amit közte és Ilennil mester közt éreztem. Neki a mesterek jelentik a családot, az iskola az otthont. Nehéz lehetett. Bár csodálatos ez a hely, nem lehetett egyszerű gyerekként itt élni. A mesterek biztosan képesek szeretetet és gondoskodást adni, de ez nem helyettesíthet mindent. Nem csodálom, hogy állandóan figyelemre vágyik, amiért bármit meg is tesz. Több száz diákkal kellett megvívni a nevelői figyelméért. Sajnálom és csodálom őt, amiért mindezek ellenére túlélt, és ép marad. Még ha kicsit, vagy olykor rettentően bosszantóvá is vált. Így, hogy többet tudok róla, talán képes leszek több türelemmel fordulni felé. Azt hiszem már értem, Ilennil mester miért engem választott.

- Ez az iskola nem csak neked jelenti az otthont – felemeli fejét, látom a meglepetést a jégkék szemek mélyén. – Közel sem olyan rég élet itt, mint te, de évek óta ez az apró szoba jelent nekem mindent – halvány mosollyal mutatok körbe. Mióta betettem a lábam az iskolába, nem hagytam el. Rácsuktam az ajtót a múltamra, ő pedig sosem kopogtatott, hogy újra bebocsátást kérjen. Túl nagy szégyenfolt vagyok, amit, ha nem emlegetnek fel, talán idővel elhalványodik, majd végleg nyoma vész. A szüleim biztosan így vélekednek rólam.

- Sosem utazol vissza a családodhoz? – értetlen kérdésére megcsóválom fejem. Egy olyan ember számára, akinek sosem volt családja, talán nehezen érthető, hogy miért dobja el valaki a sajátját. De nekem nem volt más lehetőségem. Képtelen voltam megfelelni az elvárásaiknak, nem tudtam azt az értéket képviselni, amit szerettek volna.

- Elváltak az útjaink, és valószínűleg soha többé nem keresztezik majd egymást – mosolyomba kis szomorúság vegyül. Megbarátkoztam ezzel az érzéssel, időnként mégis érzem a tátong űrt. Nehéz, ha egyedül maradsz a világban, mert mindenki eldobható selejtnek tart. Illetve nem vagyok egyedül. Itt van nekem Gelwiel, még ha néha tehernek is érzem figyelmét és törődését. Meg kell tanulnom, hogy nem szégyen, ha gondoskodni akarnak rólad. Még ha a családom mindig is az ellenkezőjét verte belém.

- Sajnálom, Eliath – furcsa hangját ennyire komolynak hallani. Jól áll neki, ha nem egy szeleburdi kölyökként viselkedik. Szokatlan, de furcsamód hiányzik az az idegesítő, pajkos csillogás a tekintetéből. Olyankor olyanok szemei, mint egy tó lágyan fodrozódó víztükre, most viszont fagyott jégpáncél. Valamiért jobban tetszik az előbbi.

Nehéznek érződik a ránk telepedő csend. Alig egy napja ismerjük egymást, mégis olyan titkokat osztunk meg, amik nem illenek egy friss találkozáshoz. Talán a helyzet szülte ezt, talán, hogy mindketten túl sokat voltunk egyedül. Legalábbis én biztosan. Gelwielnek igaza volt. Bezárkóztam Tawarion után. Összezártam magam az emlékével, mert azt hittem gyógyírt hozhat a szenvedés helyett. Tévedtem, és ez nem maradhat így tovább.

- Gyere velem – felállok az ágyról, és az asztalomhoz lépve veszek magamhoz két vaskos kötetet.

- Mire készülsz? – gyanakodva méregeti a könyveket, mintha két döglött mókust ölelnék magamhoz. Kissé sértő, de most próbálom nem felvenni a dolgot. Nem fog belehalni egy kis tanulásba, és legalább részben igazzá teszi a szavakat, amiket Ilennil mesternek mondott.

- Úgy érzem szükségünk van egy kis friss levegőre – az ajtóhoz lépek, és kitárom előtte. Tudom, hogy nem sokáig fog ellenállni. Eddigi tapasztalataim alapján maximum három órát tud egyhuzamban a szobában tölteni, így kapni fog az alkalmon, hogy elhagyhassa. – Mutatok egy helyet, amit még te sem ismerhetsz – húzom el előtte a mézes madzagot. Látom, hogy tekintetében olvadni kezd a jég, átadva helyét egy lassan csörgedező patak tiszta vizének. Valamiért halvány mosolyra késztet a változás.

- Gondolod, hogy többet tudsz az iskoláról, mint én? – szemforgatva lépek ki a folyosóra. Öntelt egy tünde, az már biztos. Attól, hogy itt nőtt föl, még nem ismeri az összes rejtélyt, amit ezek a falak rejtenek. Kétlem, hogy sok időt töltött volna a gyógyítók tornyaiban, hisz ez a hely kevésbé vonz egy komisz kisfiút, mint a mágusok fényes szikrái és hangos durrogtatásai.

Elégedetten szusszanok fel, mikor meghallom magam mögött lépteit. Gyorsan felzárkózik mellém, séta közben ismét egy cukros péksüteményt rágcsálva. Hát persze, a folyamatos energia szivárgás. Valamit tenni kéne ezellen, hiszen mihez kezd, ha egyszer csatatérre kerül? Vagy elfogják és napokig alig kap élelmet? Szörnyű lenne csupán a saját erőd miatt elsorvadni a sötét cella mélyén, még mielőtt megérkezne a segítség. Majd gondolkodom ezen a problémán.

- Egy szóval sem mondtam, hogy jobban ismerném nálad – befordulok egy újabb sarkon, ami egy keskeny lépcsősorba torkollik. A fokokat már elkoptatta az idő, és a diákok lépte, akik hosszú évszázadok óta járják ezeket a folyosókat. Vagyis járták. Mióta én ide kerültem, ez a rész kihalt. Már nem vagyunk elegen ahhoz, hogy megtöltsük a szobákat és termeket. Szomorú, de egyben megnyugtató, hogy vannak helyek, ahová el lehet rejtőzni a világ elől. – Vigyázz, csúszós! – csendesen figyelmeztetem, mielőtt elkezdjük megmászni a meredek lépcsőt.

Rutinosan mozgok, számtalan alkalommal tettem már meg ezt a távot, és Arun is ügyes társnak bizonyul. Hát persze, hisz a fél életét lopakodással és osonással töltötte. Aki folyton tilosban jár, annak meg se kottyanhat az ilyesmi. Felérve egy újabb folyosó vár minket. Ablaktalan, szűk, és nem túl bizalomgerjesztő. Régi fáklyák kormának sötét nyomai látszanak a falakon, de már régen nem fordít rájuk figyelmet senki. Ha éjszaka jöttem ide, mindig hoznom kellett magammal a lámpásomat. Természetesen ilyen nem sokszor fordult elő, hiszen én nem Arun vagyok.

- Kezdek aggódni, hogy miféle szabálytalanságba sodorsz bele – Arun eltúlzottan aggodalmaskodó hangja újabb mosolygásra és szemforgatásra késztet. A hely adottságai miatt csak mögöttem tud haladni, de valamiért megnyugtat léptei ritmusa.

- Kicsit ironikus annak a szájából, aki minden éjszakai lovaglásával legalább három szabályt szeg meg – fejcsóválva haladok tovább a folyosón, ami végre elkezd kiszélesedni.

- Ötöt, ha pontosak akarunk lenni – halkan felhorkantok válasza hallatán. Hát persze, hogy egy cseppnyi megbánás sincs a hangjában. Az viszont már meglep, hogy ennyire tisztában van a pontos számokkal. Szóval ismer minden szabályt, és szándékosan csinál szórakozást abból, hogy sorjában megszegi őket. Vajon mennyi lehet a személyes rekordja egyetlen nap alatt?

Megállok egy széles ablaknál, és szembe fordulok szobatársammal. Egy újabb briós utolsó falatja pihen kezében. Honnan szedi ezeket elő? És vajon mennyi lehet még nála? Valószínűleg kifosztotta a fél konyhát. Legközelebb egy kondér levessel, és egy fonott kosárnyi cukrozott gyümölccsel fog beállítani a szobánkba? Sóhajtva veszem el tőle a süteményt, és tüntetem el számban. Az ebédből sem sokat ettem, és most kezdem érezni az éhség mardosó ujjait. Már bánom, hogy a szobában hagytam az almát, amit nekem lopott.

- Hé! – méltatlankodását figyelmen kívül hagyva nyomom kezébe a könyveket. Ezek egészségesebbek, foglalkozzon inkább ezekkel. Úgy néz rám, mintha a világ legnagyobb szentségtörését követtem volna el.

- Az almámért – apró mosollyal ajkaimon lépek az ablakhoz, felülve a keskeny kőpárkányra. – Vigyázz a könyveimre – átlendítem lábaim az ablakon, és már csak a meglepett kiáltást hallom magam mögött, míg zuhanok. Alig több, mint két métert. Könnyedén érkezem le a növényekkel benőtt kövekre, behajlított térdekkel tompítom az esésem erejét. Bár nem sok szükség van rá, a természet megóv attól, hogy bajom essen.

- Eliath! – Arun hangja elégedettséggel tölt el. Végre egy kis elégtétel a rengeteg bosszantásért. Felpillantok az ablakra, ahol már elő is bukkant az ezüst tincsekkel keretezett arc. Tekintetében mintha aggodalom csillanna, amit hamar felvált a döbbenet, majd a méltatlankodás. Mennyi érzelem ilyen rövid idő alatt. Nyugalom Arun, azért remélem nem tervezel semmit sem felgyújtani.

- Jól vagyok – hátrálok néhány lépést a faltól, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakam, ha fel akarok rá nézni. Sarkam beleakad a létrába, ami a növények takarásában fekszik. Épnek tűnik, és ez jó hír. Csak ezzel tudtuk elérni az ablakot, és miután felmásztunk, eldöntöttük magunk után. Így rejtve maradt a kis titkunk. Ismét felpillantok a szürke üstökre. – Dobd le a könyveket, és utána ugorj te is – látom arcán a civódást, végül két repülő kötet jelzi, hogy döntésre jutott. Könnyedén kapom el őket, mielőtt a földre csattanhatnának, és újra hátrálok, hogy legyen helye leérkezni szobatársamnak. Úgy tűnik neki sem okoz nehézséget ez a magasság. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy nem vetette le magát korábban hasonló helyekről. Ő olyan típusnak tűnik, aki pusztán szórakozásból ugrál le tornyok tetejéről, hogy utána kacagva érkezzen egy szénahalomba.

Hátat fordítok neki, és szemügyre veszem a helyet. Hónapok óta nem jártam itt, és ez meg is látszik rajta. A növények visszavették birodalmukat. Vadvirágok és dísznövények futottak fel a falakra, és a kőből készült boltívekre, gyönyörű színkavalkádot varázsolva erre az eldugott kis helyre. A kövekkel kirakott kis pihenő a kert közepén alig észrevehető a sűrű fűpárnáktól és a vastag mohatakarótól. Lehunyom szemeim, és mélyet lélegzek. Virágok édes illata kúszik orromba, a délutáni langyos szellő üdvözlőleg simít végig arcomon, és kap bele tincseimbe. Hálás, hogy újra itt vagyok.

- Gonosz játék volt, de csodállak érte, Eliath – hallon a hangjában rejtőző mosolyt. – Azt hittem egy unalmas öregember vagy – talán az is voltam, mikor megismertél. Talán magamat is így jellemeztem volna az elmúlt hónapokban. Nem tudom felróni neki, hogy ilyennek látott.

- Sok mindent nem tudsz még rólam, Arun – kinyitom szemeim, és felkutatom a ragyogóan kék tavakat. Elgondolkodva fonódik össze tekintetünk, végül az ő kíváncsisága győz. Elfordítja tőlem arcát, és körbe pillant.

- Miféle hely ez?

- Egy kert – csak egy lesújtó pillantást kapok, ami kis híján megint mosolyra késztet. Inkább én is a növények uralta kis paradicsom felé fordulok. Csupán egy kis kocka, négy méter hosszú oldalakkal. Három irányból derékig érő kőfalak óvják, ám a déli oldalt szabadon hagyták, vakon vezet a mélységbe. Valószínűleg, hogy még több fény érje a növényeket. Hosszú estéket töltöttem azon a peremen, lábaimat a semmibe lógatva, elnyúlva a füvön, csodálva a csillagokat. – Néhány éve akadtunk rá, és kezdtük el rendbe hozni – egy véletlen balesetnek köszönhetjük, hogy megtaláltuk. Az ablakból csak akkor lehet látni, ha lefele figyelsz, és mi pont ezt tettük. Hála egy kireppenő sálnak. Magunk sem hittük el, hogy mire akadtunk, de kincsként őriztük a titkot és senkinek sem beszéltünk róla. Sok időt töltöttünk azzal, hogy kordában tartsuk a növényeket, de ennek az erőfeszítésnek már nyoma sincs. Újra olyan, mint az első alkalommal, mikor itt jártunk. Mindent elölről kell kezdenem. Egyedül.

- Kezdtétek? – megdermedek a kérdés hallatán. Figyelmetlen voltam, és elárultam olyasmit, amiről még nem állok készen beszélni. Észre sem vettem a tompa fájdalmat, ami Tawarion emlékével kúszott lelkembe. Megrázom fejem, és inkább a kert közepe felé lépdelek. Az apró kis kőpadot borostyán tekeri be, ezért inkább egy puha mohapárnára ülök le, és nyitom ki könyvemet. Hallom magam mellett Arun toporgását, mintha nem tudna mit kezdeni magával. Sóhajtva pillantok fel rá.

- Ülj le, és tanulj te is. Ezt a könyvet neked hoztam – fejemmel a barna kötéses album felé bökök, ami mellettem pihen. Az alapvető gyógynövények és felismerésük. Ha egy macskagyökér is nehézséget okoz neki, akkor vannak komoly hiányosságai. Talán kiváló mágus, de ezekkel a képességeivel most nem sokra megy.

- Ezért hoztál ide? Tanulni? – fintorogva pillant a könyvre, és egyelőre nem mutat túl nagy lelkesedést iránta. Ki hitte volna. Pedig a könyvek nem égetnek, nyugodtan hozzájuk érhet.

- Felőlem kertészkedhetsz is – igazán szórakoztató a pillantása. Mintha ő sem tudná eldönteni, hogy felháborodott horkantás, vagy őszinte nevetés illik ehhez a helyzethez. Tényleg úgy gondoltam, könnyebb lesz neki, ha nem a két fal között kell tanulnia. Talán a növények nem az ő világa, de itt legalább nézelődhet, és elfoglalhatja magát, ha már nem bírja tovább a betűk és szavak birodalmát. Nem mertem őt olyan helyre vinni, ami ennél érdekesebb, mert akkor biztosan csak azzal foglalkozott volna, és nem a tanulással. Talán majd legközelebb, ha végre belátja mennyire fontos elsajátítania a tudást, amivel még nem rendelkezik.

- Visszavonom. Unalmas öregember vagy – kelletlenül heveredik le mellém, és veszi magához a könyvet. Na meg egy újabb brióst, amit zsebéből kotort elő. Megcsóválom fejem, és inkább kiélvezem ezt az új fajta csendet. A békés, könnyed csendet. Ennek a kertnek még mindig meg van a maga varázsa, ezt talán Arun is képes lesz meglátni. Egyszer. A távoli jövőben. Az istenek adjanak elég erőt, hogy legyen türelmem kivárni.  

„Ne veszítsd őt szem elől, Eliath.”

Ó, ezt komolyan nem hiszem el. Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el. Összeszorított szemekkel hallgatom a szoba néma csöndjét, de végül döntésre jutok. Nem tehetek mást, a szavamat adtam. Ha elkapnak és felelősségre vonnak, majd a mesterre hivatkozok. Hiszen én csak az ő utasításait követtem.

Nem hiszem el, hogy megteszem.

Csizmáimat felhúzva szegődöm szökevény szobatársam nyomába. Még éppen látom eltűnni alakját az egyik sarkon. Ezüst tincsei szinte ragyognak az ablakokon beszűrődő holdfényben. Hogyan képes ennyire feltűnő külsővel ennyire láthatatlan maradni? Sosem bukott még le? Pedig olyan, mintha ékkövek szikráznának a vékony szálakon. Gyönyörű. Gyönyörű, de idegesítő módon kaparja belülről a koponyámat minden szavával és tettével.

A léptei szinte semmilyen visszhangot nem vernek a kihalt folyosókon, mintha egy szellemet próbálnék követni. Hozzá képest én akkora zajt csapok, mint egy népes vaddisznócsalád. Állandó idegességgel pillantok magam mögé, várva valamelyik tanár vagy tanársegéd fenyegető árnyát a szürke falakon. Azonban csak mi vagyunk itt. Ha elkapnak minket, esküszöm, hogy be fogom dörzsölni a takaróját olyan növényekkel, amiktől napokig viszketni fog az egész teste.

Fogalmam sincs, az iskola melyik részén járhatunk, a folyosók mind egyformák, a kertek túl hasonlóak, és a lépcsősorok is mintha mind ugyanoda vezetnének. Sosem tudtam igazán jól tájékozódni, az első heteimben az órákról is rendre elkéstem, mert nem találtam meg a termeket. Azt hiszem Gelwiel ekkor döntötte el, hogy szükségem van a segítségére. Onnantól minden reggel megvárt a szobám előtt, csak hogy társamul szegődhessen. És ez nem változott azután sem, hogy megérkezett… Megrázom fejem, próbálom minél hamarabb elüldözni a kósza emlékképet, ami fájdalmat csepegtet szívembe. Éppen időben térek vissza a valóságba ahhoz, hogy észrevegyem az előttem megtorpanó alakot. Ó, a fenébe. Minél gyorsabban próbálok bevetődni az udvarra vezető boltív mögé, amin pár pillanattal ezelőtt átléptünk a szabad ég alá, és némán simulni neki a hűvös kőfalnak. Vajon észrevett? Egyáltalán miért bujkálok előle? Miért nem ragadom egyszerűen karon, és rángatom vissza a szobánkba? Mert valószínűleg nem engedné. Jó harcos vagyok, de egy mágussal szemben szinte esélytelen lennék. Az pedig nem hiányzik, hogy véletlen ránk omlassza ezt a folyosót.

- Ha így trappolsz, még a végén elkapnak minket – megrezzenek a közvetlen mellettem megszólaló kellemes hangtól. Szavai nyugodtak, sőt, mintha éreznék bennük egy halvány mosolyt is. Egyáltalán nem lepi meg, hogy itt talál, valószínűleg rég óta tudja, hogy követem. Akkor miért nem szólt hamar? Esküszöm, ha direkt ment körbe-körbe, hogy csak engem bosszantson, akkor belefojtom a saját párnájába, míg alszik. – Meg kell tanulnod halkabban közlekedni, ha ki akarsz surranni – felháborodottan nyílnak el szemeim. Ő az, aki kisurrant, én csak próbálom megakadályozni ebben!

- Én nem surranok ki – fortyog bennem a düh csupán a feltételezéstől is. Összefonom magam előtt a kezeimet, és pengevékonnyá préselem ajkaim. De ő úgy tűnik élvezi, ha bökdöshet egy alvó oroszlánt. Széttárja karjait, felhívva rá figyelmemet, hogy éppen a csillagok sápadt fénye világít meg minket. Mikor léptem én ki utána az udvarra? – Azért jöttem, hogy visszavigyelek. Holnap korán kezdődnek az órák és... – úgy érzem muszáj valamiféle magyarázattal előállnom jelenlétemre. Hiszen tényleg ezért jöttem. Szeretem a kalandokat, de éjszaka kilógni, mikor az órákon fontos a kipihent figyelem… egyszerű felelőtlenség. Pontosan az ilyen tettek vége az, hogy lerombolod a tornyot, ahol élsz.

- Hogyne, hogyne – szemforgatva vág szavamba és hátat fordítva indul meg a sejtelmes árnyak uralta udvaron. Faképnél hagy? Ennyivel? Ekkora egy faragatlan, modortalan, felelőtlen idiótát. Legszívesebben utána vágnék valamit, ha nem lenne épp üres a kezem. Így maradnak a dühös, méltatlankodó szavak.

- Mondd csak, fájdalmat okozna, ha egyszer hagynád, hogy valamit rendesen végig mondjak? – senki sem mondta még neki, hogy egy társalgáshoz két személy kell? Komolyan olyan, mintha elvadultan nevelkedett volna valamelyik erdő mélyén. Megszaporázom lépteim, hogy mellé érhessek. Felesleges kullognom mögötte most, hogy már tudja itt vagyok.

- Olyan lassan beszélsz, Eliath, hogy nem győzöm kivárni a végét – mostmár biztos, hogy bekenem az ágyát azokkal a növényekkel. Félelmetes ügyességgel utánozza le beszédemet, de ezt nem vagyok hajlandó elismerni. Nem beszélek ennyire lassan, túlzásba viszi. Nem tehetek róla, hogy a figyelme addig tart ki, mint egy frissen született mókusbébi energiája.

- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek! – érzem, hogy arcom felforrósodik, de nehezen tudom eldönteni, hogy a düh, vagy a zavar okozza ezt. Fél nap után ennyire megfigyelte a szokásaimat? Azt hittem hidegen hagyta a jelenlétem, erre tessék.

- Te meg úgy viselkedsz, mint egy öregember – már megint az idegesítő nemtörődömség. Inkább leszek unalmas öregember, mint egy felelőtlen kölyök, aki folyton veszélybe sodorja magát. Nem gondolt arra, hogy mi lehet ennek a kisurranásnak a következménye? Ha bármelyik tanár megtalálja őt, simán kicsapják. Nem sok esélye maradhatott már, ő mégis eljátssza mindet. Ostoba. Dühös szusszanással lépek át a kapun, amit kitár előttem. Miért nem veszi észre magát? Miért nem foglalkozik egy kicsit a jövőjével? Ha nem tanulja ki megfelelően a mágiahasználatot, akkor még veszélyes is lehet az ereje. Ha magára nem gondol, akkor legalább a környezetére figyelne. De ő túlságosan el van szállva magától.

- A te korodban már lehetne annyi eszed, hogy egy kicsit felelősségteljesebben viselkedj – tovább folytatom halk dühöngésem, aminek hangját elnyeli az éjszakai rovarok fülsértő kórusa. Eltart néhány pillanatig, hogy rájöjjek, ismét egyedül sétálok. Értetlenül torpanok meg, és fordulok vissza. Ismét elszorul torkom a gyönyörű, halvány derengéstől, amibe a Hold öltözteti őt. Kár, hogy az arca rideg. Félelmetesen rideg. Mi történt?

- Honnan tudod, hogy hány éves vagyok? Mi közöd van ahhoz, hogy kell viselkednem? – hangja ugyanolyan fenyegető, mint jeges örvényként kavargó tekintete. Felém lép, én pedig csak a bénító döbbenet miatt nem kezdek azonnal hátrálni. Én… most mire készül? Miért közelít? Jeges borzongás fut végig hátamon, de még mindig képtelen vagyok megmoccanni. Válaszra nyitom a szám, próbálnám menteni magam, de képtelen vagyok szavakat formálni.

- Én nem így értettem – én nem gondoltam át igazán, hogy mit mondok. Nem akartam gorombának tűnni, sem túlságosan parancsolgatónak, egyszerűen csak felbosszantott. Ő valamiért sokkal hamarabb ki tud zökkenteni a nyugalmamból, mint mások. Újabb lépéssel közelebb kerül hozzám, és ez egy újabb súlyos követ jelent a gyomromban. – Nem akartalak megbántani – szándékosan sosem tennék ilyet. Ahhoz hatalmas ostobaságokat kéne művelnie.

Újabb lépés. Újabb szikla. A hűvös tóként kavargó tekintet megbénít. Lábaim a földbe gyökereznek. Az éjszakai levegő hűvös simogatását felmelegíti a közelsége. Hallom szívének lüktetését… nem… a sajátomat hallom eszeveszett erővel lüktetni fülemben. Keze a levegőbe emelkedik, én pedig összeszorított szemekkel várom a csapást. Nem tudom, hogy ütni készül, vagy mágiával sújt majd le rám. Bármelyik is az, nem védekezek. Mintha a gyerekkorom óta belém nevelt ösztönök egyszerűen eltűntek volna. Ő üldözi el ezeket belőlem.

A fájdalom azonban elmarad. Nincs büntetés a szavaimért cserébe. Egyetlen gyengéd pöckölésen kívül. Résnyire nyitom szemeim, és még éppen látom széles mosolyra húzódó ajkait, mikor ellép mellettem. Ez meg mi volt? Érteletlenül fordítom utána fejemet, mintha bármiféle választ kaphatnék hátától. Komolyan megpöckölte a homlokomat? Mi vagyok én, apró gyermek? Értetlenség, zavar és felháborodás furcsa elegyével követem őt tovább, néhány lépéssel lemaradva tőle.

- Te most csak szórakoztál velem? – számonkérő hangon, szúrós tekintettel figyelem az ezüstös tincseket, amikbe belekap egy gyengéd éjszakai szellő. Nem is bántottam meg? Akkor miért játszik megint olyan játékokat, mint egy ostoba gyermek? Talán mert az is.

- Vedd, aminek akarod – esküszöm, ha még egyszer megvonja a vállát, hátbavágom. És a fejére húzok egy üstöt. Aztán addig verem, míg bele nem siketül. Hogy tud egyetlen egy mozdulattal ennyire feldühíteni? Éppen készülök a fejéhez vágni legújabb sértéseim, mikor észreveszem, hová is érkeztünk.

A jellegzetes illatok és hangok kavalkádja szinte mellkason vág. Olyan rég éreztem már ennek a világnak a sajátosságát. Miért jöttünk ide? Ugye nem akar minden állatot szabadon engedni, hogy ezzel okozzon újabb felfordulást? Azt sem díjaznám, ha egyiküket be akarná csempészni a szobánkba. Kissé nehéz lenne elrejteni.

- Mit keresünk itt?

- Én egy kényelmes szénabálát – ezt nem gondolhatja komolyan. Az ágy helyett komolyan egy rovaroktól hemzsegő szénakupacot választana? Mi a baj ezzel a fiúval?

- Itt akarsz aludni? – kétkedve kérdezek vissza, mert nem tudom elképzelni, hogy valakinek efféle tervei legyenek. Nem vagyok finnyás, gyerekkoromban sokszor aludtam az erdőben, de ha választani lehet, akkor inkább egy kényelmes matrac.

- Nem ez lenne az első alkalom – furcsa mód ez egyáltalán nem lep meg annyira, mint vártam. Még illik is hozzá. Ő nem tűnik olyannak, akit könnyű korlátok közé szorítani. El tudom képzelni a maszatos arcú, csapzott hajú kisgyereket, aki kilóg a szobájából, csak hogy az állatok között aludhasson. Szegény szülei, nem lehetett könnyű vele.

Elbűvölve figyelem, ahogy belép egy sötét szőrű jószág mellé. Gyönyörű, nemes, tiszteletet parancsoló. Néhányszor megkaparja patájával a földet, halkan, már-már szinte szemrehányóan prüszköl, de végül elfogadja a váratlan látogatót. Arun úgy öleli magához az izmos nyakat, mint aki számtalan alkalommal megtette korábban. Elég csak pár pillanatig figyelnem őket, hogy biztossá váljon, ez így van. Az kapcsolatuk harmonikus. Látom a mozdulataikon, a hatalmas mén bizalom jeleként lehunyt szemein. Egy keserű érzés szorítja össze gyomromat. Eltart néhány rövid szívdobbanásnyi ideig, míg rájövök mi az. Irigység.

- Arun… - nem szívesen szakítom meg őket, túlságosan kellemes a béke, ami körülveszi ölelkező alakjukat. Hallom halk duruzsolását, de szavait nem tudom kivenni. És nem is akarom. Ez most csak kettejükre tartozik. Viszont nem maradhatunk itt túl sokáig. Ha lebukunk, ő hatalmas bajba kerül, ahonnan még én sem tudom biztosan kimenteni őt. Sok tanárt meg tudok győzni, mert kedvelnek, de nem mindenkit. És nem örökké.

- Gwilith, ő itt Eliath, a cinkos társam – megemeli hangját, hogy én is hallhassam szavait. Milyen gyönyörű név. Tökéletesen illik hozzá. Tekintete csillog, ahogy fejét kissé felemelve rám pillant. Valamiért kényelmetlenül érzem magam ettől a pillantástól. Mintha a lelkembe látna.

- Nem vagyok a cinkostársad – sértett suttogással javítom ki, de tekintetemet nem szakítom el a fenséges csődörtől. Mindig is lenyűgözött hogyan lehet ennyi kecsesség egy ennyire erős lényben.

- Most miért suttogunk? – már megint kifigurázza viselkedésemet. Ugyanúgy lehallkítja hangát, mint én tettem, miközben felém fordul. Talán, ha elég nagyot lökök rajta, belezuhan egy kupac lótrágyába. Igazán felhagyhatna a bosszantásommal. És még ki is nevet. Hangja szinte kettévágja a nyugodt csendet, mégis… mégis melegséggel tölt el. Ez az őszinte nevetés sokkal jobb, mint mikor folyton gúnyolódik. – Nem jössz közelebb? – őszintén? Egyszerre vágyom rá borzasztóan, és tartom a világ legrosszabb ötletének. – Jártál te már itt?

- Futólag – eddig sikeresen elkerültem. Nem mintha nem vágytam volna ide, egyszerűen féltem az emlékektől, amiket előhozhat. Mindig is imádtam a lovakat, hiszen annyira csodálatos teremtmények. Az otthonomban azonban egyszerű eszközök voltak. Nem lovagolhattam ki bármikor, csupán akkor szállhattam nyeregbe, ha a lóhátról történő harcot gyakoroltam a szüleimmel, vagy a tanáraimmal. Nekik meg sem fordult a fejükben, hogy kedvtelésből tartsanak egy lényt, aki akár a barátjukká is válhat. Végül annyi rossz emléket gyűjtöttem össze, hogy inkább sosem jöttem el ide. Kerülök mindent, ami kicsit is a múltammal köthet össze. De talán ideje belátnom, hogy nem dughatom örökké homokba a fejem.

Óvatosan lépdelek közelebb a pároshoz, akik akkor is maguknak követelnének minden figyelmet, ha tömve lenne az istálló. Tökéletesen kiegészítik egymást. Vajon hány ilyen titkos éjszakai találkozót ejtettek már meg? És miért érzem azt, hogy innentől én is szeretnék ezeknek a részese lenni? Kivéve, ha titkos, és éjszakai. Erről le kell szoktatnom. Nem hagyhatom, hogy az ellenkezője történjen meg, és magával rántson a borzasztó ötleteibe. Ennek ellenére mellé lépek, hogy gyengéd óvatossággal simítsak végig Gwilith nyakán. Bőre megrezdül érintésem alatt, de nem húzódik el. Kíváncsian nyújtja felém bársonyos orrát, halk, üdvözlő horkantás kíséretében. Én is örülök, hogy találkozunk. Képtelen vagyok visszatartani mosolyomat. Mennyire ostoba vagyok, hogy eddig megfosztottam magamat ettől. Homlokára simítom tenyerem, ujjaim henyével érintve néhány szálat sörényéből.

- Miért jöttél utánam? – már vártam, mikor tér rá erre.

- Felelősséggel tartozom érted – nem is igazán figyelek rá, csak kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut. Az igazságot. Minek hazudnék? Ilennil mester nem engem választott volna, ha olyan társat szán Arun mellé, aki hazugságok hálóját szövi köré. Én túl egyenes vagyok az ilyesmihez. Talán akkor is feladatomnak érezném, hogy távol tartsam őt az ostoba döntéseitől, ha nem kaptam volna rá utasítást.

- Dehogy tartozol – makacskodik. Milyen meglepő, sosem gondoltam volna, hogy valamiben nem ért velem egyet. Túl kiszámítható vagy, Arun. –, hacsak nem bíztak meg a felügyeletemmel – végül csak rájött. Talán nem is olyan menthetetlen, és lesz esélye utolérni minket a tanulmányaival. Már ha nem éjszakai lovaglásra fecsérli az erejét és idejét.

- Nem veszíthetlek szem elől – ennél többet jobb, ha nem tud. Nem kell megosztanom vele mindent, amit a mester mondott.

- Díjazom az őszinteséged – legalább van valami, amit kedvel bennem. Eddig úgy tűnt, nem különösebben loptam be magam a szívébe. Nyugodj meg Arun, tőlem mindig őszinte szavakat fogsz kapni, még akkor is, ha nem akarod hallani őket.

Ó, ezt nem hiszem el. Ezt már tényleg nem gondolhatja komolyan! Kétségbeesetten figyelem, ahogy magához vesz kantárt, felcsúsztatja Gwilith fejére, és a kantárszárat tartva vezeti ki őt a boxból. Valahogy meg kell állítanom őt. Ha most kilovagol az éjszakába, nem tudom követni, és le fog bukni. Biztosan észre fogja őt venni valaki.

- Most mit csinálsz? – figyelem ahogy felpattan a ló hátára, és lépdel vele még néhányat. Miért teszi ezt velem? Miért nem tud egyszerűen hallgatni rám, és visszajönni velem? – Nem az én hibám, hogy ebbe a helyzetbe kerültél. Ne engem büntess azért, mert a világra haragszol! – talán ez is csak egy gyerekes játszma, amivel dühét próbálja rám vetíteni.

- Eliath – nem tetszik, ahogy kiejti a nevemet. Nem ígér semmi jót. – Attól még, hogy te vagy a bébicsőszöm, nem kell gyűlölnöd minden egyes pillanatát. Akár megtanulhatod élvezni is – a felém nyújtott kézre rebben pillantásom. Egy pillanatra elfog a vágyódás, hogy vele tartsak. Hogy megragadjam tenyerét, és hagyjam magam felhúzni mögé. Kilovagolhatnánk, hagyhatnánk, hogy a kellemes éjszakai szellő kiszellőztesse a fejünket, de nem lenne helyes. Nem. Bármennyire is csábítónak hangzik.

- Vissza kell mennünk a hálókörletbe, Arun – megrémít, mennyire nem lelkesek szamaim. Remélem ő nem hallja bennük, hogy sokkal szívesebben tartottam volna vele erre a kalandra. Ha nem lenne teljes felelőtlenség. – Ne akard nagyobb bajba sodorni magad.

- Nem is magadért aggódsz? – megrázom fejem. Magamért felesleges aggódnom. Sosem követtem el még kihágást, és most is a mester utasítása szerint járok el. Szinte biztos, hogy semmilyen büntetést nem kapnék. Ő viszont… őt kiraknák az iskolából. Valószínűleg örökre. Bármennyire is vágyom rá, hogy újra nyugalom legyen a szobában, nem kívánom ezt neki. Nem akarom, hogy az ostoba konoksága miatt tönkre tegye a saját életét. Miért tűnik ettől ennyire meglepettnek? Nem találkozott még olyanokkal, akik nem csak magukra gondolnak? Bár a mágusok közt kevés ilyen lehet. Ők a saját magukon kívül csak a mágiájukat tartják fontosnak.

- Legyen elég mára – utolsó esélyként olvasztom egybe tekintetünket. Az ő fagyos kékjét az én meleg mézbarnámmal. Éreznie kell, hogy én nem az ellensége vagyok. Hogy csak segíteni szeretnék neki. – Menjünk vissza – hangom beleolvad az éjszaka nyugalmába, de tudom, hogy minden szavamat jól hallja. Ez a döntő pillanat. Most válik el, hogy hogyan alakul a közös sorsunk. Látom a vívódását. Látom a rezdüléseit, a tekintetében fellobbanó dacos ellenállást.

Lélegzetvisszafojtva várom döntését. Szinte várom, hogy Gilith oldalába vágja sarkát, és mindketten belevesszenek a sötét éjszakába. Ehelyett leugrik hátáról, és visszavezeti a helyére. A döbbenettől némán pislogok még akkor is, mikor visszatér hozzám. Nem hiszem el, hogy ezt tette. Nem hiszem el, hogy hallgatott rám. Ez az istenek csodája.

- Mehetünk – erőtlenül bólintok, és egy halvány mosollyal arcomon indulok el hálószobánk felé. Talán még sem fogunk teljesen egymás idegeire menni.

oOoOo

- Eliath – mintha valahonnan messziről hallanám a tompa hangot, ami próbálja felhívni magára a figyelmemet. Most nem érek rá ilyesmire. Miért zargat bárki, mikor látja, hogy tanulok? A tegnap esti kis kalandunk miatt sokkal fáradtabb vagyok, mint általában, így jobban kell koncentrálnom is.

- Hmm? – csak egy halk hümmögéssel jutalmazom, bárki is az.

- Azért enni ne felejts el – a figyelmes szavak átjutnak a tanulnivalóm alkotta falakon. Ez nem a megszokott aggodalmaskodó hang. Ez most valaki más. Eltart néhány pillanatig, mire összerakom, ahogy a mellettem ülő mágus ajkait hagyták el ezek a szavak. Ki vagy te, és mit csináltál az idegesítő, forrófejű szobatársammal? – Kérdezhetek valamit?

- Az attól függ – sejtettem, hogy a figyelmessége csak álca. Ő egy mágus. Akkor kedves valakivel, ha akar tőle valamit.

- Miben másabb az anatómia szemlélete a gyógyítóknál, mint a mágusoknál? – most már még gyanúsabb. A kérdése annyira váratlanul ér, hogy még könyvemet is hajlandó vagyok becsukni miatta. Eddig vadul elzárkózott a gondolat ellen, hogy bármit is megtudjon a gyógyítókról, most mégis válaszra várva figyel engem.

- Miért érdekel ez téged ilyen hirtelen? – tudom, hogy sántikál valamiben. Látom a tekintete csillogásán. Vagy enélkül is mindig így csillogna?

- Minél hamarabb megtanulok tőled mindent, annál hamarabb használhatom a mágiámat – olyan hangsúllyal veti elém a szavakat, mintha teljesen magától érthetődő lenne válasza. Nem mindenki tud olyan kicsavart módon gondolkodni, mint egy mágus, ezt jobb lesz, ha megjegyzi. Elgondolkodva figyelem, ahogy újabb kenyeret ken magának. Velem ellentétben ő már sok mindent elfogyaszthatott, legalábbis koszos tányérja erről árulkodik. Most tudom mi fog következni, bár bízom benne, hogy tévedek. – Azokra az órákra akarok járni, ahol használhatom is az erőmet – bár minden vizsgámon ilyen jól tippelnék. Kár volt neki elárulnom a gyógyítás ezen részét, most azt hiszi, hogy pillanatok alatt felkerülhet a legjobbak közé. Pedig, ha így próbálkozna meg azokkal a varázslatokkal, biztosan végezne a beteggel. És talán saját magával is.

- Arun – halkan felsóhajtva engedek meg magamnak egy apró fintort. Nem lehet ennyire meggondolatlan és felelőtlen. Újra és újra ezt szajkózom magamnak, hátha egyszer csak valóra válik majd. – Nem elég csak a magolás. Hogy tudsz ennyit enni? – az újabb ételadag látványa kizökkent eltervezett monológomból. Hová tűnik benne ez a rengeteg étel? A tegnapit megértem, hiszen felégetett egy egész tornyot, de egy napja nem varázsolt. Minek neki ennyi energia?

- Én egy kicsit máshogy működöm, mint a többiek – kíváncsian fordulok felé ültömben. Ez már talán izgalmasabb is, mint a tanulnivaló. Talán a magyarázata értelmet ad majd Ilennil mester szavainak is. – Képzelj el egy kandallót, amiben ég a tűz. Hogy ne fázz, folyamatosan táplálnod kell. Ha nem dobsz fát a tűzre, az kialszik. Szóval, nekem is sokat kell ennem, hogy tápláljam a mágiámat. Még nem tudom pontosan, hogyan működik, de ki fogom deríteni – elmélyülnek a ráncok homlokomon. Hogy lehet, hogy nem teljesen érti a saját működését? Ez nem egy nyilvánvaló dolog? Nem ezt tanítják meg először a mágusoknak? És miért nem tudja kontrollálni teljesen az erejét? Én el tudom zárni a mágiám kavargó örvényeit. Érzem őket, de amíg értük nem nyúlok, a mélyben várakoznak.

- Szivárog a mágiád akkor is, ha nem használod? – muszáj rákérdeznem, csak hogy biztosítsam magam arról, helyesen értelmeztem szavait.

- Hát ha így fogalmazol, az elég rosszul hangzik – igen, szerintem is. De ez nem veszélyes? A felelőtlenül szabadon engedett ereje nincs káros hatással a környezetére? És mi történik, ha nem tud egész nap enni? Egyetlen nap alatt annyira lemerülnek a tartalékjai, hogy eszméletlenül csuklik majd a földre? Annyi kérdésem lenne még hozzá, de hirtelen felpattan mellőlem.

- Most meg mit csinálsz?

- Szavad ne feledd! – és már nincs is itt. Hosszú léptekkel indul meg a terasz egy másik pontja felé, ahol Gelwiel áll a barátnőivel. Én… most mégis mi a fenére készül? Miért hagyott itt? Mit akar Gelwieltől? Ez a világ legveszélyesebb találkozásának tűnik. Ők ketten olyanok lehetnek, mint az olaj és a tűz. Külön-külön kezelhetőek, de együtt hatalmas pusztítást tudnak véghez vinni. Nagyon nem tetszik a dolog.

Képtelen vagyok levenni tekintetem párosukról, még ha nem is túl illő bámulni őket egy ilyen helyzetben. Egyáltalán mikor lettek ők ennyire jóban? Úgy suttognak egymáshoz hajolva, mintha évek óta közeli barátok lennének, pedig egyeetlen egyszer találkoztak eddig. Vagy van valami titkuk, amiről nem tudok? Gelwiel elég sok részét végigjárta már az iskolának, lehetséges lenne, hogy a mágusok termeiben összefutottak már? Nem, annak biztosan nagyobb hangja lett volna.

Mikor meglátom Gelwiel arcán azt a mosolyt, amitől a legtöbb férfi teljesen összezavarodik és elvakult rajongásba kezd, viszketni kezd a bőröm. Nem tetszik ez az egész. Visszafordulok könyvemhez, és próbálok a papírra vetett szavakra koncentrálni. Hallom a közeledő lépteket, érzékelem Arun jelenlétét magam mellett, de csak még jobban beletemetkezem a gyógynövények hosszú és roppant unalmas leírásaiba.

- Eliath – néhány percnyi némaság után ismét nevemmel próbálja magára vonni a figyelmemet. Ezúttal azonban sikerül is neki. Felpillantok a megsárgult lapokból. – Egyél – tányérom felé bök, amin két szelet kenyér pihen, sonkával, sajttal, zöldségekkel és még egy kis tojással is megpakolva. Le sem tagadhatná, hogy ő készítette. Ennyi mindent senki más nem pakolna egyetlen kenyérdarabra. Remélem azért azzal tisztában van, hogy egy átlagos tündének nincs szüksége annyi ételre, mint neki. Bár abban igaza van, hogy reggeli nélkül nehéz lenne átvészelni a délelőtti órákat. Remek, most már nem csak Gelwiel fog állandóan azzal nyúzni, hogy elfelejtek enni.

- Köszönöm – halk sóhajjal csukom be ismét a könyvet, és veszem kézbe az egyik szörnyeteget, amit Arun készített. Ezen az egyetlen darabon van annyi feltét, mint amit két-három étkezés alatt megeszek általában. – Miről beszéltetek Gelwiellel? – szemem sarkából vetek felé egy pillantás, majd harapok figyelmes ajándékából. Meglepően finom, pedig azt hittem teljesen véletlenszerűen pakolt rá mindent, amit csak elért.

- Ódákat zengtünk egymás szépségéről – szórakozott mosollyal tör föl néhány főtt tojást, és rendezi el őket tányérján, ahol már ott pihen egy halom apróra vágott sajtkocka.

- És valójában? – szemforgatva harapok még egyet reggelimből. Ő sem gondolhatja, hogy ezt egyetlen pillanatig is elhiszem. Túl jól ismerem Gelwielt. Ő faképnél hagyna bárkit, aki bármi hasonló, kicsit is nyálas dologgal próbálkozik. Ezért nincs nála esélye a legtöbb tündének… ő nem egy dalokból kilépett gyönyörű és esendő hölgy. Pont ezért, kevesen értik meg őt igazán.

- Előnyös megállapodást kötöttünk a gyümölcsöző jövő reményében – ezt már sokkal inkább el tudom képzelni. Bár sokkal kevésbé tetszik. Inkább próbáljon udvarolni neki, semmint elintézni, hogy mindkettőjük a mester szobájában kössön ki néhány napon belül. Homlokomat ráncolva veszem magamhoz a második szelet kenyeret.

- Ez rémesnek és roppant veszélyesnek hangzik – le kéne beszélnem őket erről a titokzatos kapcsolatról. Kéne. Úgysem hallgatnának rám. Mindketten makacsok, önfejűek, és túlságosan is vakmerőek. Remélem nem sodorják majd egymást semmilyen veszélybe. Hiú ábránd.

- Mondd, szoktál te mást is csinálni a folyamatos aggodalmaskodáson kívül? – drámai sóhajjal dől hátra székén, miután az utolsó sajtkockát is eltűntette. Csak nem? Sikerült végre tele ennie magát? Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet.

- Időnként még próbálok értelmet is verni makacs mágusok fejébe – meglepetten fordítja felém arcát.

- Eliath, te most viccelni próbáltál? – megjátszott túlzott döbbenete egyszerre bosszant, és szórakoztat. Nem teljesen felelek meg az unalmas gyógyító képnek, amit rólam festett magában, de ezt még nem kötöm az orrára. Helyette inkább felállok az asztaltól, magamhoz veszem táskámat, és várakozva pillantok le rá.

- Ha teletömted magad, akár mehetünk is.

oOoOo

Egész sokáig bírja. Körülbelül húsz perccel az óra kezdete után kezdem érezni, hogy fészkelődik mellettem. Azt nem vártam, hogy bármit lejegyezzen, de legalább figyelhetne. Ezek olyan magyarázatok és receptek, amikhez nem szükséges nagy előzetes tudás, így nem okozhat nehézséget a megértésük. Ez inkább egyszerű unalom.

- Még bírj ki néhány percet – halkan suttogva intem nyugalomra, de csak egy fájdalmas grimaszt kapok válaszul. Hát persze. Egy olyan óra, amin nem dobálózunk tűzgolyókkal, nem robbantunk fel bútorokat, és nem változtatunk kiscsibéket teknőssé, nem nagyon érdekelhetik őt. Egyszerűen nincs hozzászokva az ilyesmihez. A mi világunk sokkal lassabb, mint az övék.

- Ha még egy altató főzet receptjét végig kell hallgatnom, én fogok elaludni itt helyben – látványosan szenvedve borul le az asztalra, de legalább felhagy az állandó mozgolódással. És még csak nem is hangosan fejtette ki véleményét, amivel nem lett volna túl népszerű itt. Számunkra ezek érdekes dolgok, még ha ő ezt el sem tudja képzelni.

- Legalább tegyél úgy, mintha egy kicsit is érdekelne a dolog – vetek rá egy pillantást, de az ezüstös tincseken kívül nem látok semmit. Homlokát kezeire hajtva pihen az asztalon, és lehet, hogy valóban alvásra készül.

- Túl sokat kérsz – szavai alig hallgató dünnyögések.

Hezitálva írom le a tea összetevőinek helyes arányát. Ha hagyom elaludni, sosem fog megtanulni semmit. De ha ébren tartom, akkor elképzelhető, hogy föláll, és egyszerűen kisétál, mikor végleg nem bírja tovább. Nem tudom, melyikkel keverné magát bajba kevésbé. Végül inkább hagyom, és némán fohászkodom az istenekhez, hogy Aranes professzor elnéző legyen vele szemben. Biztosan őket is tájékoztatták Arun érkezéséről, és felkészültek, hogy nem lesz egyszerű bánni vele.

A biztonság kedvéért időnként felé pillantok, és készenlétben maradok, hogy bármikor belerúghassak, ha horkolni kezdene. Ha egyáltalán tényleg alszik, nem csak kínjában fekszik az asztalon.

- Nos, egyelőre ennyi, most ti következtek fiatalok – Aranes professzor a szomszéd terem ajtaja felé int, ahol az üstök és az előkészített tüzek várnak minket. – Mind a három tea és főzet készüljön el az ebédre hívó csengőig. Válasszatok párt magatoknak, mert a gyógyítók igazi ereje a csapatban rejlik, akikkel együtt dolgoznak – ettől tartottam. Nincs sok választásom a párt illetően. Ha én nem maradok mellette, még felrobbant valamit a számára haszontalannak tűnő főzőcskézés közben.

Míg mások összeszedik jegyzeteiket, és a szomszédos terem felé indulnak, én finoman megérintem Arun vállait. Remélem nem riad meg és sújt le rám egy villámmal, vagy hasonlóval pusztán védekezésből. Ma még nem érzek kedvet ahhoz, hogy ropogósra süljek.

- Arun – gyengéden rászorítok vállára, hozzáérve néhány ezüstös tincséhez. Milyen puha… a fémes csillogás miatt sokkal durvábbnak képzeltem. – Fel kell ébredned, dolgunk van! – végre megrándul teste, lassan felemeli fejét, és bágyadt tekintetével bámul rám. Mintha próbálna rájönni, hogy is van pontosan. Nem hiszel egy, hogy valóban képes volt elaludni… ez a tünde hihetetlen. Nincs benne semmi bűntudat, semmi felelősségérzet. Legszívesebben visszanyomnám arcát az asztalba, és addig ott tartanám, míg bocsánatot nem kér.

- Kérlek mondd, hogy már az ebéd ideje jött el – nyújtózkodik egyet, és körbe pillant a lassacskán üressé váló teremben.

- Hamarosan. De előbb a segítségedre van szükségem – homlokát ráncolva fordul felém, mint aki nem számít semmi jóra. Nos, valóban. Neki ez nem biztos, hogy igazán jó lesz.

- Miféle segítségre?

- Együtt kell elkészítenünk azokat a teákat, amiknek még a receptjétől is mély álomba zuhantál – próbálok némi korholást belecsempészni szavaimba, de feleslegesen. Úgyis lepattog róla bármi, amivel próbálnám jobb belátásra bírni.

- Szóval főzőcskézni fogunk – savanyú ábrázatától muszáj összeszorítanom ajkaimat. Még mindig nem tetszik, ahogyan a gyógyítókról vélekedik. Belegondolt már abba, mi történne, ha egyszer úgy sérül meg súlyosan, hogy nincs a közelében egy hozzám hasonló? Akkor is lekicsinylően szólna rólunk, ha a mi kezünkben lenne a túlélése reménye? Megérdemelné, hogy magára hagyjuk. Nem. Ilyet senki sem érdemel.

Halk sóhajjal nyugtatom le háborgó gondolataim, mielőtt mindezt a fejére olvasnám. Nem tudom, ő miért képes ennyire hamar kihozni a sodromból. A türelmem igazán nagy, kivéve, ha ő is benne van a képben. Tőle folyamatosan viszketek. Felnyalábolom jegyzeteim, és elindulok a másik terem felé. Őszintén arra számítok, hogy az ellenkező irányba fog menni és elmenekül a rá kényszerített tanulmányok kötelezettségei elől, de meglepetésemre meghallom magam mögött lépteit. Talán még sem annyira gyermeteg, mint korábban gondoltam.

A másik teremben sok tíz apró tűzrakás lángjai forrósítják fel a levegőt. Mindegyik mellett egy hosszú asztal pihen, rajta különböző méretű üstökkel, késekkel, edényekkel, mérlegekkel, mozsárokkal és minden eszközzel, amire szükségünk lehet. Az alapanyagok a falak mellett sorakozó szekrényekben pihennek, vagy a plafonról lógnak csokrokba kötve. A legtöbbet mi magunk termesztjük vagy gyűjtjük be más óráinkon. Szinte teljesen önellátók vagyunk, csak néhány ritkaság miatt van szükségünk vándor kereskedőkre, de ezt a Mester és a professzorok intézik. Nekünk csak használnunk kell őket.

Lepakolom jegyzeteim az egyik elszigetelt munkaállomásra. Próbálok távol lenni a többiektől, hogy ne tűnjön fel nekik Arun bizonytalansága. Nem szeretném, ha rosszul érezné magát a gúnyos pillantások miatt. Nem minden gyógyító kedves, vannak köztünk olyanok, akikben még ilyenkor is túlságosan dúl a versenyszellem. Pedig mi valóban csak egymásra számíthatunk. Idővel majd talán megértik.

- Gondolom a mágusok nem nagyon foglalkoznak ilyesmivel – intek, hogy kövessen, míg a hozzávalók listájával elindulok a szekrények felé. Az általuk használt keverékeket, amik segítenek hamarabb visszanyerni az erejüket, szintén gyógyítók készítik. Nincs szükségük rá, hogy főzőcskézzenek. – Fogd meg ezeket – kezébe nyomok néhány tárolóüveget, amiket bizalmatlanul méreget.

- Nem, a mi óráink kissé mozgalmasabbak voltak ennél – újabb kis vászonzsákocskákat adok neki, majd én magam is megfogok párat, mielőtt visszamennék helyünkre.

- Szóval robbantottatok, gyújtogattatok, és keléseket gyártottatok egymás talpára – grimaszolva rázom meg fejem, miközben elkezdem szétválogatni az alapanyagokat, és kipakolni a szükséges eszközöket.

- Úgy érzem nincs túl jó véleményed a mágusokról – csípőjét az asztalnak támasztva, kezeit mellkasa előtt összefonva figyeli ténykedésemet. Mintha egy kis neheztelést is kihallanék hangjából. Azért ne próbáljon úgy tenni, mintha ő szent lenne.

- Mintha te olyan sokra tartanád a gyógyítókat – egy apró mosoly jelenik meg ajkain. Azt hiszem, szereztem egy pontot. – Ott felejtettem a macskagyökeret. Tudnál hozni néhány darabot? – kelletlenül bólint, és míg én nekiállok leveleket tépkedni az egyik mozsárba, visszasétál a szekrényekhez. Tulajdonképpen nem is lesz annyira nehéz ez az óra. Egész készségesnek tűnik, és ha elég feladatot adok neki, akkor unatkozni sem lesz ideje.

Már szinte aggódni kezdek, hogy mégis a távozás mellett döntött, mikor végre újra megérzem magam mellett a jelenlétét. Többet aggódok miatta, mint korábban bármikor. Nem tudom meddig bírja még a szívem. Vajon ilyen érzés, ha van egy kisállatod, aki állandóan bajba keveredik?

- Tessék, a gyökered – felém nyújtja, de nem veszem el. Valami nem stimmel vele. És azt hiszem már tudom is, hogy mi.

- Szagold meg – halvány mosollyal hagyom abba a levelek előkészítését, és inkább felé fordulok. Megfizethetetlen élmény, hogy végre az ő arcán látok zavarodottságot. Egészen aranyos így.

- Hogy mi? – értetlenül kérdez vissza, a kezében tartott növénydarabra pillantva.

- Emeld az orrodhoz, és szagold meg. Mit érzel? – egy rövid csend után óvatosan teljesíti utasításomat.

- Semmit – aprót bólintok, és elveszem tőle az alapanyagot.

- Pontosan. Mert ez itt csucsor – sóhajtva csóválom meg fejemet. – Majdnem sikerült mérget keverned az altató helyett – szemeiben zavart sértettség csillan, füleinek hegye alig láthatóan elvörösödik. Tényleg aranyos. Így kevésbé érzem azt, hogy ketté akar tőle szakadni a fejem. – Inkább idehozom én, te addig tépkedj leveleket – mosolyogva biccentek a mozsár felé, majd magára hagyom, hogy fortyoghasson.

Remélem az istenek megóvnak minket ma.

oOoOo

- Hová mész? – felpillantok könyvemből, amit a délutáni óránk vége óta olvasok asztalomnál. Arun eddig az ágyán fetrengett, egészen sokáig bírta. Talán lefárasztotta a sok új információ, amivel nap közben bombáztam. Így is egészen büszke vagyok rá, hogy kitartott.

- Találkozóm van – az ajtóhoz lépve még visszapillant rám. Kék szemei izgatottan csillognak, mintha eljött volna a pillanat, amire egész nap várt. – Most megint megpróbálsz követni, mint egy lelkiismeretes kotlós? – milyen kedves. Ezt kéne tennem. Utána menni, és megóvni mindentől. Mégis ellenállok. Lehunyom szemeim, és megrázom fejem.

- Csak ne kerülj bajba, kérlek.

Ideig óráig elvagyok a képek nézegetésével, de nem tudom rávenni magam, hogy akár csak egy szót is olvassak.

– Mi a jó az egyszerű gyógyításban? – kérdezem unottan. – Mágiával annyival könnyebb megoldani a dolgokat.

Mintha kötelező köröket futnánk, mindenkire az újdonság erejével hatok. Nyilván elterjedt a pletyka a robbanásról. Hát tudják is csak meg, hogy mire vagyok képes. Akkor talán nem kell minden málészájúval összebarátkoznom. Nem azért vagyok itt, hogy a keblemre öleljem őket és virágszirmokat szórva elszökdécseljünk a naplementében. Nem kell, hogy kedveljenek, nem az a dolguk. Csak ne üssék bele az orrukat az én dolgaimba és békével megleszünk egymás mellett.  

Eliath útközben meg-megáll, elhalmoz hasznosnak ítélt információkkal. Mindenhez van valami kis hozzáfűznivalója. Igyekszik jó diákhoz híven bemutatni a gyógyítók szívélyességét. Egy erkélyre vezet az utunk, ahol hosszú asztalok sorakoznak, roskadásig tele mindennel, amivel csillapíthatom az éhségemet. Érdekes helyszínválasztás. Hallottam róla, hogy az iskola más területei megsínylik a háborút, de nem gondoltam volna, hogy pont a gyógyítók lesznek kevesen. Ez nem jó hír. Bezzeg a mágusoknál tumultus van. A sok idióta azt hiszi, hogy ha megtanul tűzlabdákat dobálni, attól rettenthetetlen harcos válik majd belőlük. Aztán el is tántorodnak a tanulástól, amikor rájönnek, hogy a mágiának ára van és nem olyan egyszerű, mint elképzelték. 

Maradj a könyveidnél és a növényeidnél méregbomba, akkor talán nem lesz köztünk túl nagy a súrlódás.

Az egész terület, az épületegyüttesek és kertek, teraszok és gyakorlópályák mind úgy vannak kialakítva, hogy könnyen el lehessen tájékozódni. Csak az igazán gyengeelméjűek tévednek el. Úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet. Bejártam már minden zegét-zugát. Nincs szükségem fényre sem, hogy kiigazodjak. Ez viszont a mögöttem ólálkodó árnyékról nem mondható el. Azt hittem, jó fiú marad és ül a könyve mellett a szobában. Ki hitte volna, hogy utánam ered? Egy darabig elszórakoztatom magam azzal, hogy céltalanul bolyongok, hátha le tudom őt rázni, de Eliath kitartóan követ. Vajon mikor veszíti el a türelmét végre? Megállok és megfordulok. Még épp látom a sarkát eltűnni a fal mellett. Most magát menti, vagy engem néz hülyének? Lassú, halk léptekkel sétálok vissza és nézek be a sarkon, ahová elbújt.

– Ha így trappolsz, még a végén elkapnak minket – szólítom meg, ő pedig leírhatatlanul mókás arckifejezéssel néz vissza rám. Mint aki nem tudja eldönteni, mihez kezdjen: álljon neki lehordani, vagy rángasson vissza a hálókörletbe? – Meg kell tanulnod halkabban közlekedni, ha ki akarsz surranni.

– Én nem surranok ki – húzza ki magát sértődötten. Felvonom szemöldököm és némán széttárom kezem, jelezve, hogy a szabad ég alatt vagyunk, gyakorlatilag ő is kilógott. Ettől csak még mérgesebb lesz. – Azért jöttem, hogy visszavigyelek. Holnap korán kezdődnek az órák és...

– Hogyne, hogyne – vágok szavába és sarkon fordulva folytatom az utam.

– Mondd csak, fájdalmat okozna, ha egyszer hagynád, hogy valamit rendesen végig mondjak? – zárkózik fel mellém dohogva. Már-már szórakoztató a fújtatása. Mennyi időbe fog telni, mire követeli a mesterektől, hogy rakjanak el mellőle?

– Olyan lassan beszélsz, Eliath, hogy nem győzöm kivárni a végét – felelem neki az ő beszédét utánozva.

– Úgy viselkedsz, mint egy gyerek! – Arcára fut a méreg pírja.

– Te meg úgy viselkedsz, mint egy öregember – vonok vállat és nyitom ki a kis fakaput. Előre engedem, és ő annyira el van foglalva azzal, hogy rám legyen mérges, hogy észre sem veszi magát, ahogy belép a kapun. Nagyon, nagyon szórakoztató.

– A te korodban már lehetne annyi eszed, hogy egy kicsit felelősségteljesebben viselkedj.

Megtorpanok és összeráncolom a szemöldököm. Visszafordul felém és egy pillanat hezitálás után leolvad arcáról a düh. Helyét átveszi az értetlenség.

– Honnan tudod, hogy hány éves vagyok? Mi közöd van ahhoz, hogy kell viselkednem? – kérdezem sötéten és felé lépek.

Némán kezd hápogni, mint aki nem tudja, mit feleljen. Alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Eliath, szeszélyesek voltak az istenek, amikor téged az utamba sodortak.

– Én nem így értettem – vesz vissza a hangjából és bátorságából. Én még egyet lépek felé, próbálom tartani a zord külsőt, amennyire csak megy. – Nem akartalak megbántani.

Még egyet lépek. Most már kevesebb, mint egy fél lépés van köztünk. Közvetlenül előtte állok. Felemelem a kezem és ő összeszorítja a szemeit. Vajon mit mondtak neki rólam? Hogy egy fékezhetetlen dúvad vagyok, aki mindent elpusztít maga körül? Tényleg megfordul a fejében, hogy bánthatom? Különben is, miért hiszi mindenki azt, hogy bántani akarom? A fene essen beléjük! Az összes tünde, aki kívülről jött ilyen gyanakvó?

Megpöckölöm a homlokát és vigyorogva ellépek mellette. Pár hosszú pillanatig szinte hallom a csikorgó fogaskerekeket a fejében, ahogy feldolgozza az információt. Aztán meghallom a lépteit is, de most inkább csak biztos távolból.

– Te most csak szórakoztál velem? – kérdezi felháborodva.

– Vedd, aminek akarod – vonok vállat és ajkaim széles mosolyba szaladnak, amikor meghallom az ismerős prüszkölést.

Eliathnak is most esik le, hogy hová jöttünk.

– Mit keresünk itt? – kérdezi gyanakodva.

– Én egy kényelmes szénabálát – felelem.

– Itt akarsz aludni? – képed el.

– Nem ez lenne az első alkalom.

Kinyitom az egyik karám ajtaját és belépek, mintha csak hazatértem volna. Bent a ló élénk szemekkel figyeli közeledésem. Magas, karcsú és koromfekete, szinte beleolvad a sötétségbe. Mérges rám. Már-már kikéri magának, hogy ilyen későn török rá. Pedig nem aludt, látom rajta. Kitárom karjaimat és a ló a vállamra hajtja a nyakát, szemeit becsukja. Érzem, ahogy a finom kis inak megrezzennek a bőre alatt. Mélyen belélegzem az illatát. Ez mindig megnyugtat.

– Arun... – szólal meg mögöttem bűntársam.

Lassan simogatom a ló nyakát. Kedves szavakat mormolok a fülébe, amit Eliath nem hallhat.

– Gwilith*, ő itt Eliath, a cinkos társam – mutatom be őket egymásnak.

– Nem vagyok a cinkos társad – kéri ki magának fojtott hangon.

Megfordulok és értetlenül nézek rá.

– Most miért suttogunk? – kérdezem suttogva. Arcát megint felfújja felháborodottságában. Elnevetem magam. – Nem jössz közelebb? – váltok témát, de fejemben átvillan egy újabb gondolat. – Jártál te már itt?

– Futólag – feleli és óvatosan közelebb sétál.

Mellém lép és megsimogatja Gwilith nyakát. A ló sajátságos módján üdvözli a szobatársam. Kedvesen horkant és prüszköl neki. Eliath leengedi a védelmét és elmosolyodik. Figyelem az interakciót kettejük közt. Gwilith nem szokott elsőre megkedvelni senkit, de ezzel a tündével kivételt tesz. De, amiről nem tud, az nem fáj neki. Erről nem szólok Eliathnak, hátha még az orrom alá találja dörgölni.

– Miért jöttél utánam? – teszem fel a kérdést, ami egész kirándulásunk során ott motoszkált az agyamban.

– Felelősséggel tartozom érted – feleli, még mindig minden figyelmét a lónak szentelve.

– Dehogy tartozol – kezdem könnyelműen, aztán felfogom szavai értelmét –, hacsak nem bíztak meg a felügyeletemmel – komorodom el most valóban.

– Nem veszíthetlek szem elől – ismeri be kelletlenül és végre rám néz.

– Díjazom az őszinteséged – bólintok elismerésem jeléül.

Leakasztok egy hámot a karám faláról és felszerelem vele Gwilithet. A kantárnál fogva kivezetem őt a karámból és felülök a hátára.

– Most mit csinálsz? – kérdezi, szinte már tehetetlenül. – Nem az én hibám, hogy ebbe a helyzetbe kerültél. Ne engem büntess azért, mert a világra haragszol!

– Eliath – nézek le rá a ló hátáról. – Attól még, hogy te vagy a bébicsőszöm, nem kell gyűlölnöd minden egyes pillanatát – kinyújtom felé a kezem. – Akár megtanulhatod élvezni is.

– Vissza kell mennünk a hálókörletbe, Arun – szólal meg kelletlenül. – Ne akard nagyobb bajba sodorni magad.

– Nem is magadért aggódsz? – csodálkozom el szavain őszintén. Válaszul csak megrázza a fejét.

– Legyen elég mára – néz a szemeimbe és nekem ugrik egyet a gyomrom ettől a tekintettől. – Menjünk vissza – kéri csendesen.

A kantárt tartó kezem ökölbe szorul, a másikat magam mellé ejtem. El akarok vágtázni. Ha nem jön velem, az az ő problémája. Legalább megtanulja, hogy engem nem korlátozhat be csak úgy. El akarok vágtázni. Tovább szorítom a gyeplőt, de Gwilith megérzi hezitálásomat és megrázza a fejét.

Még egy napja sem ismerem Eliathot. Ne akarja hát megmondani nekem, hogy mit csináljak. Ő csak egy minden lében kanál, okostojás. Ne viselkedjen úgy, mintha érdekelné, hogy mik lesznek a következményei, ha tilosban járok. Őt úgy sem büntetnék meg. Mondhatná azt, hogy elkövetett mindent, hogy megállítson... Miért is nem a mesterekhez rohant, amikor otthagytam a szobában? Miért nem csinálta ugyanazt, amit bárki csinált volna az ő helyében? Hiszen mást sem tudnak csak pletykálni és árulkodni. Ne játssza itt meg nekem, hogy érdekli.

Elengedem a gyeplőt és lecsusszanok Gwilith hátáról. Odalépek a fejéhez és megpaskolom a nyakát.

– Majd máskor futunk – mondom neki és visszavezetem a karámba, leakasztom róla a hámot és jó éjszakát kívánok neki. A ló szeretettel megcsípi fogaival a fülemet és kedvesen horkant egyet. Visszazárom a karám ajtaját és megállok Eliath előtt. – Mehetünk.

.o.O.o.

Másnap reggel kettesben ücsörgünk a reggeli mellett az asztalnál. Meglep, hogy Eliath barátai nem ültek a nyakunkba. Bár a diákok számából ítélve túlságosan is korán érkeztünk. Elgondolkodva majszolom a rántottát és lassan megfogalmazódik bennem egy célkitűzés. Nem tökéletes, de kezdetnek megteszi. A barna hajú tünde elmélyülten olvassa a könyvét, amit magával hozott.

– Eliath – szólalok meg.

– Hmm? – kérdezi fel sem nézve.

– Azért enni ne felejts el – végre rám néz. – Kérdezhetek valamit?

– Az attól függ – ráncolja össze a szemöldökét gyanakodva.

– Miben másabb az anatómia szemlélete a gyógyítóknál, mint a mágusoknál?

A kérdésem meglepi és le is teszi a könyvet az asztalra. Érdeklődve fürkészi az arcomat, de még mindig gyanakodva. Talán azt hiszi, hogy megint ugratom.

– Miért érdekel ez téged ilyen hirtelen? – kérdez vissza.

– Minél hamarabb megtanulok tőled mindent, annál hamarabb használhatom a mágiámat – veszek el egy szelet kenyeret és kenem meg vastagon valami gyümölcspürével. – Azokra az órákra akarok járni, ahol használhatom is az erőmet.

– Arun – néz rám fájdalmas fintorral. – Nem hetekről beszélünk, hanem évekről. Ha nem vagy elég türelmes és nem ismered áthatóan a tananyagot, akkor esélyed sem lesz.

– Tégy próbára – emelek fel egy almát és jóízűen bele harapok.

– Nem értesz – ingatja meg a fejét. – Nem elég csak a magolás. Hogy tudsz ennyit enni? – zökken ki a kioktató hangnemből, amikor sonkaszeleteket halmozok egy darab sajtra.

– Én egy kicsit máshogy működöm, mint a többiek – magyarázom neki. – Képzelj el egy kandallót, amiben ég a tűz. Hogy ne fázz, folyamatosan táplálnod kell. Ha nem dobsz fát a tűzre, az kialszik. Szóval, nekem is sokat kell ennem, hogy tápláljam a mágiámat. Még nem tudom pontosan, hogyan működik, de ki fogom deríteni.

– Szivárog a mágiád akkor is, ha nem használod? – kérdezi döbbenten.

– Hát ha így fogalmazol, az elég rosszul hangzik – felelem, ám ekkor szemem sarkából észreveszek egy alakot. Felpattanok a helyemről.

– Most meg mit csinálsz? – kérdezi értetlenül.

– Szavad ne feledd! – szólok vissza sietve és elindulok a lány felé. Pár másik társa veszi őt körül. – Gelwiel, jó reggelt! – köszönök neki széles mosollyal.

– Arun? – néz rám meglepetten és utána pillantása egyből Eliathra siklik.

– Beszélhetnénk egy percre? – kérdezem reménykedve. A társai sejtelmesen felkuncognak és magunkra hagynak bennünket.

– Ne haragudj, de nem keresek romantikus kapcsolatot – mosolyog rám bocsánatkérően.

Pislogok párat, hogy felfogjam, valóban félreérthető volt a megközelítésem.

– Ez hízelgő – bólogatok. – És én is elismerem a te szépségedet, de itt most nem erről van szó.

– Hanem? – kérdez vissza gyanakodva.

– Szükségem van a szakértelmedre – hajolok közelebb hozzá bizalmasan. – Tudnom kell, hogy jussak be a konyhára észrevétlenül.

– És nekem mi hasznom származna belőle? – kérdezi, hangja üzletiesre vált.

– Megduplázhatod a szállítmányodat, ha teletömhetem a hasam. Felajánlom a szolgálataimat – hajtok fejet előtte.

Elgondolkodik. Mérlegeli a lehetőségeit. Nem sieti el a válaszadást. Ha csak nincs egy belsős embere, szüksége lehet a képességeimre, hogy gyorsabban és többet zsákmányolhassunk. Úgy hallottam, az itteni diákok nagy részét ő látja el nassolni valóval. Főnyeremény lenne, ha társulnánk. Ahogy arcát fürkészem, ő is erre a következtetésre jutott, mert szemei felragyognak és olyan szépen mosolyog rám, mintha az évezred legszebb szerelmes versét szavaltam volna el neki.

– Rendben – egyezik bele. – Ha vége az óráidnak, találkozzunk a nagyterem környékén délután. Beavatlak.

– Te vagy az új legjobb barátom! – szorítom meg a kezét és ő felnevet. – Akkor délután.

Megfordulok, és széles vigyorral az arcomon sétálok vissza Eliath-hoz, hogy folytassam a reggelit. Nem is indulhatna jobban a nap annál, hogy nyélbe ütöttünk egy ígéretes üzletet.

_______________________

Gwilith: jelentése szellő