Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Onichi2015. 10. 12. 15:20:00#33555
Karakter: Kimitada Isoshi
Megjegyzés: ~ Levinek


 Hangosan tör fel belőlem a zokogás, amint Sato elhúzódik. Még ha csak egy pillanat is, nem tudom megakadályozni. Megállíthatatlanul tör ki, mint mikor egy dühöngő folyó elől gördül el az utolsó szikla. Nem mozdul, de még mindig olyan, mintha ujjai bőrömet simogatnák. Mintha ezernyi apró, undorító kis rovar másznak rajtam. Legszívesebben sikítva kaparnám le a bőröm, hogy nyoma se maradjon. Tudtam, hogy hazudott, tudtam, hogy nem tudja megtartani a szavát. Nem változott meg, ugyanolyan gonosz és kegyetlen, mint régen. Csak hitegetett azzal, hogy minden rendbe jöhet. Én pedig elhittem neki. Naiv voltam, akár egy kisgyerek, és végül fájdalmasan bele is buktam. Össze fog törni… megint megteszi… újra és újra… de… akkor mire vár?
Úgy érzem magam, mint egy esetlen madár, akit kidobtak a fészekből. Egész testem remeg, szívem hangosan dübörög, teljesen kizárva minden más hangot. Fejemet felemelve, könnyektől homályosan próbálom felmérni mi történik körülöttem, mi lehet az, ami leállította Satot. Mert abban biztos vagyok, hogy nem az én könyörgésem. Sosem hatotta meg, bármit is mondtam. Minden elsuttogott könyörgés, minden kétségbeesett kiáltás haszontalan volt. Talán még olaj is a tűzre. Élvezte, hogy játszhat velem, akár egy macska az egérrel. Szórakoztatja, ahogy az apró állat menekülni próbál, egyre inkább feléleszti benne a vadászösztönt, pedig tudja, hogy már rég az ő kezében van az irányítás. Az egérnek nincs esélye. Ahogyan már nekem sem.
Egy pillanatra bennem reked a levő, ahogy meglátom végre az okot. Egy apró, szőrös csomó zuhan a földre, ahogy Sato lerázza vérző kezéről. Ó Istenem, kérlek ne… nenenene, csak ezt ne! Csak Momot ne! A kétségbeesés jeges folyadékként járja át testem, beissza magát minden apró résbe, kisöpörve ezzel a remény apró morzsáit, ami még eddig megvolt. Ha Momot is elveszi tőlem… Ha neki baja esik, akkor én… nem, erre gondolnom sem szabad. Nem engedem, hogy ártson neki, ő nem tehet semmiről. Ó Momo…
Szinte azonnal mozdulok, amint érzem, hogy eltűnik rólam a súlya. Nem tudom, honnan van még energiám, de mindent mozgósítok, hogy eltűnhessek a közeléből. Kétségbeesetten csitítom az apró, remegő testet, miközben magamhoz szorítva kúszom a legtávolabbi sarokba. Újra támadni akart. Ha nem fogom meg, akkor megint megpróbálta volna megharapni Satot, de ő nem hagyta volna. Még azelőtt bántotta volna, hogy szegény apróság hozzáérhetett volna. Olyan kicsi, olyan gyenge, és olyan gyámoltalan, mégis sokkal bátrabb, mint én. Meg akart védeni. Érezte, hogy félek, látta, hogy bajban vagyok, és a segítségemre sietett. Egy kiskutya. Egy apró kölyök véd meg engem. Milyen szánalmas. Mennyire szánalmas vagyok. Pedig ő is fél. Érzem, hiszen remeg a karjaimban. Nyüszít, mert nem érti, mi történik körülötte. Minden, amit eddig ismert, a békés világ, ami körbevette, felborult és összeomlani látszik. Mindenki, akit eddig ismert, másképp viselkedik. Semmi sem a régi. Semmi sem olyan, mint eddig. Én megértem. Én is ezt éreztem, ebbe őrültem szinte bele. Tudom milyen érzés, mikor a szeretteid másképp kezdenek viselkedni. Tudom milyen, mikor az okozza neked a legnagyobb fájdalmat, akiben a leginkább megbíztál. Szegény Momo… Azt az embert kellett értem bántania, aki kihozta őt a menhelyről. Ő is szerette Satot, ahogyan régen én is. Most ezért fél. Ezért retteg ennyire, mert nem ért semmit. Sajnálom. Sajnálom, hogy ezt kellett átélned kicsikém. Sajnálom, hogy miattam kerültél bajba.
Sírva igyekszem megnyugtatni, nem szeretném, ha nyüszítene. Nem szabad nyüszítenie. Sato dühös, és ez még jobban fel fogja idegesíteni. Mintha egy párducot dobálnál kővel, hogy még jobban felhergeld. Ha túl sokáig csinálod, akkor rád ront, és végez veled, mert nincs hová menekülnöd. Ha nem marad csendben, akkor Sato bántani fogja. Így is van rá esély, hiszen megsebezte. Rátámadott, amit ő nem fog szó nélkül hagyni. Sato minden sérelmet megtorol. De nem fogom hagyni. Nem engedem, hogy bántsa. Momo megvédett engem, és én is meg fogom őt. Nem bírnám elviselni, ha miattam esne baja. Ő csak engem akart megóvni. Ő ártatlan és önzetlen. Nem hagyom, hogy ártson neki. Bárcsak csendben maradna. Kérlek Momo, hallgass el. Nem kell félned, minden rendben van, kérlek ne sírj. A sírás nekem való, te ne tedd kérlek nyugodj meg… Kérlek.
Hiába minden, nem tudom lecsendesíteni. Csak akkor hagyná abba, ha az én hangom is nyugodt lenne, de az most nem megy. Rettegek, hogy Sato bántani fogja, rettegek, hogy utána engem vesz elő, és rettegek attól, ami rám vár. Tudom milyen volt régen, és azt még egyszer nem akarom. Nem bírnám. Nem.
Egy pillanatra találkozik tekintetem a kanapén ülő Satoéval. Nem látom a szemeit, de még az arcát sem, mindent zavarossá tesznek a könnyek, amik úgy tűnik, sosem akarnak elfogyni. De nem is kell látnom ahhoz, hogy tudjam mire gondol. Ismerem. Tudom milyen kegyetlen és gonosz. Próbálta leplezni, próbálta elhitetni, hogy változott, de nem. Hazugság volt az egész. Köztünk minden csak hazugság volt, sosem tudott igazat mondani nekem.
- Kérlek… ne… ne bántsd őt, csak… engem védett… Nem tehet róla… - bármit képes lennék megtenni azért, hogy megvédjem Momot. Akármit kérhet, akármit tehet, csak az a fontos, hogy neki ne essen baja. Olyan erősen szorítom magamhoz, amennyire csak merem. Igyekszem eltakarni őt Sato elől, beborítani, akár egy puha takaró. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk remeg jobban. Mindketten reszketünk, mint két rémült őzgida, akik a fűben lapulva várják a veszély végét. Kár, hogy a minket fenyegető vész sosem fog elmúlni. Mindig ott fog járni a nyomunkban, követ majd minket, mint egy árnyék. Egy könyörtelen, gonosz árnyék.
- Te… Te komolyan azt hiszed…? – nem kiabál, nem beszél hangosan, mégis összerezzenek, amint megszólal. Érzem benne a feszültséget, hogy mennyire ideges, és ez nem jó. Korábban, ha így beszélt velem, akkor sosem számíthattam semmi jóra. - Isoshi, miféle szörnyetegnek tartasz te engem?! Komolyan… komolyan azt hiszed, képes lennék bántani egy ártatlan kisállatot? – Igen. Ezen a válaszon nem is kell gondolkodnom. Sato kegyetlen. Ismerem rég óta, láttam számtalan arcát, józanul, bedrogozva, olyan állapotokban, amikbe nem hittem, hogy ember kerülhet. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen is az ő haragja. Bűntudat nélkül okoz fájdalmat, átgázol bárkin, aki az útjába kerül. Ő nem érez szánalmat… Ő nem…
 
,,Nem vagyok önmagam? Ugyan miért mondod ezt? Hidd el, teljesen jól vagyok. Sőt a legjobban. Olyan este lesz ez a mai, amit sosem felejtesz el, kicsi Isoshi.”
 
,,Miért zokogsz ennyire Kiscica? Talán jelentett valamit neked az az ostoba kölyök? Mindegy is, most már egy életre megtanulta, hogy rá se pillantson arra, ami az enyém. Igen kedvesem, jól látod, te az enyém vagy!”
 
Egy pillanatra lehunyom szemeim, hogy elkergessem a rám zúduló emlékeket. Nem kételkedem benne, hogy bántaná Momot. Miben ártatlanabb ő, mint én voltam? Ugyanolyan gyámoltalan és gondoskodásra szoruló lény, mint én akkor. Ha engem képes volt bántani, akkor őt miért ne lenne? Szóval igen, komolyan ezt hiszem.
- Imádlak, vágyom rád, annyira kívánlak, hogy szinte beleőrülök! Fogalmad sincs… milyen érzés annyira szeretni valakit, hogy szinte belepusztulsz! Te csak élsz a kis világodban, fel sem fogod, mi zajlik körülötted! Egy csók? Mégis mit vártál tőlem?! Olyan kegyetlen vagy, mint egy ostoba óvodás! Csak játszol másokkal, mintha egy pók lábait tépkednéd, és élvezed… Valld be, hogy élvezed a kínlódásomat! – Momo nyüszítve kuporodik még apróbbra a karjaim között. Ő még nem hallotta Satot kiabálni, ezért rémült meg. Én már nem először élem át, így sokkal kevésbé visel meg. Annál nagyobb hatással vannak rám a szavai. Nem érti. Sato tényleg nem érti. Miért hiszi azt, hogy én élvezem? Nem látja, mennyire fáj? Én mindig menekülni akartam. Mindig itt akartam hagyni, de ő nem engedte. Akkor én lennék a kegyetlen? Nem. Semmit sem ért. Én szerettem őt, de mindent elrontott. Ő szeretete nem más, mint birtoklási vágy. Engem akart. Magának, csakis magának. Én pedig ezt képtelen voltam elviselni. Tudom mi zajlik körülöttem. Rombolás. Szépen lassan összezúzta a körülöttem lévő világot, mígnem sajátot kellett felépítenem. Ebben az egyben talán igaza van. A saját, elképzelt világomban élek, mert a valódit ő lerombolta. Ha pedig ott maradok, akkor vele pusztulok én is.
Némán figyelem, ahogy közelebb sétál. Hátam a falnak feszül, éreztetve, hogy nincs már hová menekülnöm. Nem tudom, mire készül. Nem is akarom megtudni. Elém térdel, így közelről is láthatom az arcát. Tekintetében nyoma sincs a haragnak, csupán mélységes csalódottságnak. Nem dühös, csak… csak elkeseredett. Sosem láttam még őt ilyennek, ez a Sato számomra ismeretlen. Ha nem ismerném… Ha még képes lennék hinni neki, akkor azt mondanám, hogy szomorú.
- Mindennek vége. Elbuktam, és te nem bocsátasz meg egy botlást sem. A rengeteg munka mind kárba veszett, pedig már olyan közel voltunk… Olyan közel… - Sato… Tényleg azt hitte? Tényleg el tudta képzelni, hogy ez még rendbe jöhet? El sem tudja képzelni, mennyi mindent megbocsájtottam neki. Mennyi tettét próbáltam elfelejteni, és csupán a drogoknak betudni. Én próbáltam. Nagyon sokat próbáltam, de egy idő után nem bírtam tovább. Ennek nem most lett vége. Ami köztünk volt, az már évekkel ezelőtt tönkrement. A mi útjaink réges-régen szétváltak, csak ő ezt képtelen volt elfogadni. Nem értette meg, hogy elrontott mindent. Nem értette meg, hogy olyan mély sebeket hagyott rajtam, amiket semmi sem képes begyógyítani. Az utóbbi hetekben hidat próbált építeni egy olyan szakadékra, aminek nem is látja a túloldalát. Nem Sato, nem volt közel.
- Hogy hihetted…? – szemeimet ismét elborítják a könnyek, ahogy lassan megvilágosodom. Ő valamiért tényleg bízott benne, hogy visszakaphat. Nem tudom, hogy azt akarta-e mint régen, vagy mindent helyre akart hozni, de elhitte, hogy a terve sikerülni fog. Hogy mi újra együtt lehetünk. Milyen ostoba. Kettőnk közül ő az, aki csak magára gondol. Hányszor kértem hogy engedjem el? Hányszor könyörögtem neki, hogy többé ne keressen? De nem érdekelte. Ő is álomvilágban él. Egy álomvilágban, amiben azt hiszi, visszakaphat.
- Olyan közel voltunk… Olyan közel… Mindent elbasztam – ezt legalább jól tudja. Ő az aki elrontott mindent. Ő az, aki miatt idáig jutottunk. Ő az, aki sosem hallgatott rám. Ő az, aki az ostoba döntéseivel tönkretette az életünket. Az életemet.
A harag apró kis szikrája kipattan valahol mélyen, és a fájdalmamból, az emlékeimből táplálkozva tűzvészként terjed szét bennem. Mindent kiadok magamból. Zokogva üvöltöm minden sérelmem Sato arcába. Nem érdekel a reakciója, nem érdekel, hogy Momo rémülten szűkölve szabadul ki karjaimból egy távoli menedéket keresve, csupán azt akarom, hogy tudja. Hogy tudja mit kellett átélnem. Hogy tudja mennyire fájt minden, amit tett velem. Hogy tudja mennyire magányosnak éreztem magam, miután minden barátomat elmarta mellőlem. Hogy tudja mennyire beleőrültem. Hogy tudja mennyire összetört, mikor elárult. Hogy tudja, az életem egy pokollá vált, miután őt megismertem. Soha senkinek nem beszéltem ezekről. Soha, egyetlen orvos sem tudta elérni, hogy így kiadjam magamból, de most eljött az ideje. Nem vagyok képes tovább hurcolni magammal. Tudnia kell. Tudnia kell mit tett velem. Hogy összetörte, akit a legjobban szeret. Azt akarom, hogy neki is fájjon. Legalább annyira, mint nekem.
- Igen, tudom. Minden miattam van. Az én hibám. Sajnálom. Őszintén… Őszintén sajnálom, Isoshi… - elcsendesedve hallgatom nyugodt szavait. Nem kiabál, nem dühös, nem tagad, ahogyan eddig is tette. Azt hiszem végre megértette. Talán ez is egy újabb csapda, egy újabb próbálkozás arra, hogy megsajnáljam, de ennyire Sato sem jó színész. Ezt a mély szomorúságot senki sem tudja megjátszani. A tekintete olyan, mint egy sötét kút, aminek nem látod a végét, de tudod, hogy az alján éltető víz helyett csak fájdalmas halál vár. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott neki megérteni. Ha hamarabb rájön, akkor talán nem szenvedtünk volna ennyit. Akkor mindkettőnknek könnyebb lett volna. Akkor most nem ragaszkodna ennyire hozzám.
Szinte lassított felvételként látom, ahogy előhúzza kését a lábára erősített tokból. A penge lassan, milliméterről milliméterre csúszik ki, képtelen vagyok levenni tekintetem róla. Mindig vonzódott a késekhez, és jól is bánik velük. Vége. Most mindent meg fog bosszulni. Fájdalmat fog okozni, rengeteg fájdalmat.
Sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Hiába kiabálnék, úgysem hallaná senki. Senkinek sem tűnne fel. Senki sem sietne a megmentésemre. Senki. Talán gyorsan végez velem. Talán nem kínozni akar, hanem véget vetni mindennek. Ha így lenne, akkor még hálás is lehetnék neki. Nem kéne több félnem. Csak rövid ideig fáj, aztán vége. Sato profi gyilkos. Lehet, hogy meg sem érezném. Bár így lenne. A hideg fém helyett azonban a fegyver nyele csúszik a tenyerembe. Nem értem. Mit akar ezzel?
- Ölj meg, és megszabadulsz tőlem, Isoshi. Soha többé nem kell szenvedned miattam, boldogan élhetsz, rettegés nélkül, bosszút állhatsz mindenért. Így legalább tudom, hogy nem fogod magadat bántani. Bánts engem, pusztítsd el a borzasztó emlékeket, pusztíts el engem! Csak egyenesen előre kell döfnöd, a szívem pont itt van. Látod? Csináld… Csináld… - szótlanul figyelem, ahogy az apró vágásból szivárog a vére. Nem mély, éppen csak annyira, hogy pár vércsepp előbukkanjon. Szörnyen éles a kés. Egy pillanat lenne az egész. Egy mozdulat. Van abban igazság, amit mondott. Ha most megtenném, akkor soha többé nem kéne félnem tőle. Nem zárnának be, hiszen önvédelem volt. Sokan tudják mit tett velem, senki sem kételkedne a történetemben. Biztonságban élhetnék tovább, talán még boldog is lehetnék. Lenne esélyem végre úgy élni a mindennapjaim, ahogyan a normális emberek teszik. Nem rettegnék minden nap attól, hogy újra felbukkan, és visszarángat a múltba. Csak előre kéne hajolnom, és minden rendbe jöhetne. De nem fog. Semmi sem ilyen egyszerű.
A kés kihullik ujjaim közül, kezemet az ölembe ejtem, szomorúan bámulok Sato sötét szemeibe.
- Annyi éve… annyi éve ismersz, mégsem tudsz rólam semmit. Fogalmad sincs, milyen ember vagyok valójában. Én képtelen lennék ezt megtenni. Hogyan kérhetsz tőlem ilyet? Sosem tudnám elviselni… sosem tudnék együtt élni azzal a teherrel, hogy megöltem valakit. Beleőrülnék… - hiába lenne könnyebb, hiába lenne nyugodtabb az életem, az már nem a sajátom lenne. Én soha nem ölnék meg senkit. Én csak magamnak vagyok képes ártani. Ha most megtettem volna, akkor olyan lettem volna, mint egy szörny. Egy szörny, amit Sato teremtett. Gyűlölném magam, és gyűlölném az életemet is. Ha vele végeznék, magammal is kéne. De megígértem. Megígértem, hogy többé nem teszem. Nem akarom megszegni a szavam. – Ha meg szeretnél halni, akkor magadnak kell megtenned. Ha feloldozást keresel, én azt nem adhatok. Minden a te hibád. Miattad történt így minden, ezzel kell együtt élned, én sosem leszek képes megbocsájtani… - halkan suttogom a szavakat, miközben ő egy szót sem szól. Meredten bámul maga elé, nem mozdul, nem tesz semmit. Mintha csak egy szobor lenne. Szobor egy fájdalomban fuldokló, összeomlott emberről. Fogalmam sincs mit fog ezután tenni, de nem is akarom megvárni. Remegő tagokkal, könnyeimet letörölve indulok a hálószoba felé. Nem maradhatok itt. Nem tudok itt maradni. Egyetlen szó villog a fejemben, fénye elnyom minden más. Menekülj. El kell rejtőznöm. Olyan helyet kell találnom, ahol összeszedhetem magam. Jelenleg nem tudok gondolkozni. Most Sato biztosan megtalálna. Nem tudnék eltűnni előle, ilyen állapotban nem. Egyedül nem. Segítségre van szükségem.
Pizsamámat lecserélem egy tiszta pólóra és nadrágra, irataimat, és a mobilom bedobom egy hátizsákba. Másra nincs szükségem. Felesleges lenne bármit is magammal vinnem, hiszen ez Sato lakása. Itt semmi sem az enyém. Itt semmi sem kötődik hozzám. Csak ő.
Még mindig ugyanott ül a földön. Egy tapodtat sem mozdult. Valamiért nem is félek attól, hogy egyhamar a nyomomba eredne. Ő maga sem tudja, mit kell tennie. Sato összetört. Látom rajta. Felismerem, mert már én is éreztem ezt. Tudom milyen, ha egy ember világa felfordul. Tudom milyen, mikor rádöbben arra, mit is tett valójában. Tudom milyen, mikor a tetteid felelőssége mázsás sziklaként zúdul rád. Összezúz, és szinte levegőt sem kapsz a súlyuk alatt. Fájdalmas, hosszú, és keserves érzés. De nem sajnálom. Képtelen vagyok szánalommal gondolni rá.  Túl sok fájdalmat okozott már nekem.
Momot csak nagyon nehezen sikerül beraknom az utazódobozába. Szegény apróság még mindig remeg, borzasztóan ráijeszthettünk mind a ketten. Ha biztonságban leszünk, akkor majd megpróbálom megnyugtatni, de most nincs erre idő. Most el kell innen mennem.
Torkom összeszorul, ahogy egy utolsó pillantást vetek Satora, de eldöntöttem. Nem maradhatok. Ha maradnék, minden csak rosszabb lenne.
Már az utcán járok, mikor előhalászom mobilomat a táska aljáról. Nem akartam taxit fogni, Sato képes lenne az összes sofőrt kihallgattatni, csak hogy kiderítse, hová mentem. Mert ki akarja majd deríteni. Ez az összeomlás csak ideiglenes. Magához fog térni, és akkor még jobban akar majd. Még durvábban próbál majd magához láncolni. Mindent meg fog tenni, hogy megtaláljon. Ámokfutást fog rendezni. Olyan lesz, mintha egy természeti csapás söpörne végig a városon. Tudom, mert első alkalommal is ezt tette. Ő nem tud belenyugodni ebbe. Nem érti, hogy jobb lenne. Nem tudja elképzelni nélkülem az életét, de azt is képtelen felfogni, hogy velem sem lehet soha boldog. Olyanok vagyunk, mint a mágnes két pólusa. Habár kapcsolatban állunk, van egy távolság, ami után képtelenek vagyunk közeledni egymás felé. A közös életünk már csak egy álom, amit ő kerget, és közben nem veszi észre, mennyire sötét helyekre tévedt. Ha egy picit oldalra fordítaná a fejét, ha levenné a szemét a képről, akkor látná, hogy mennyire mély szakadék tátong mellette. Ha nem vigyáz, akkor bele fog zuhanni. Ha még nem tette meg.
- Szia Nao - köszönök halkan, mikor végre hosszas kicsengés után felveszi.
- Isoshi? Miért hívsz ilyenkor? Minden rendben van? – kicsit álmosnak tűnik a hangja, talán már aludt. Mostanában korábban fekszik, mert hamar elfárad. Pedig még a terhesség elején van. Szegény azt mondta el sem tudja képzelni mi lesz később, lehet, hogy az utolsó két hónapot majd átalussza. Egy kicsit bűntudatom van, hogy felébresztettem, de ez most az ő érdekük.
- Nem igazán. Otthagytam Satot – ennél többet nem igazán tudok mondani, mert összeszorul a torkom. Rémisztő kimondani, mert tudom mi fog történni. Most legalább tudom, nem úgy, mint legutóbb. Nao is tisztában van vele, ezért nem is kérdez többet. Szinte látom, ahogy felkászálódik az ágyából, és már keresi is a ruhákat, amiket be kell pakolnia.
- Miattunk nem kell aggódnod. Már készítettünk tervet erre az esetre is. Elutazunk egy időre, míg csillapodik a helyzet. Nem fog megtalálni minket nem kell félned – hangja határozott, és egy kis erőt ad nekem is. Ha ők biztonságban lesznek, akkor könnyebben találok ki valami megoldást. Bízom benne, hogy el tudnak tűnni Sato elől. A férje rendőr, megvannak a kapcsolatai, ők biztonságban lesznek.
- Sajnálom – miattam kell menekülniük, és ez borzasztó érzés. Mindenkinek csak teher vagyok, megnehezítem az életüket. Ha nem lennék, akkor most nyugodtan pihenhetne, és vásárolhatna a babájának. Csupán hátráltatom őket mindenben.
- Nem a te hibád, ezt felejtsd is el azonnal! Inkább menj biztonságos helyre, hogy az a szadista őrült ne találjon rád. Menni fog?
- Igen – már kitaláltam a tervet. Még Nao sem tudja, nem akartam, hogy Sato esetleg tényleg megpróbálja kiszedni belőle az információt. Ha nem tud semmit, akkor nagyobb biztonságban van. Sato tudja, ha hazudnak neki. Egyszerűen megérzi. Olyan, mint egy keselyű, aki mérföldekről képes kiszagolni a halott állatok tetemét. – Ígérd meg, hogy vigyáztok magatokra!
- Ez csak természetes. De te se csinálj butaságokat! És most siess! – válaszomat meg sem várva teszi a le a telefont, hogy azonnal elkezdhesse a pakolást. Igaza van, nem érünk rá most az ilyesmire. Nem tudhatom Sato mikor indul utánam.
Kikutatom a telefonomból a másik számot. Csak remélni tudom, hogy felveszi. Ha mégsem, akkor nincs B tervem. Akkor csak azt tudom tenni, hogy futok. Minél messzebb.
- Ajánlom, hogy fontos legyen – mogorva, rekedt hang szól bele, mégis megkönnyebbülten sóhajtok fel. Mégis van esélyem rá, hogy megúszom.
- Én… Isoshi vagyok. Kimitada Isoshi – mély csend a válasz. Mintha megállna az idő. Görcsösen szorítom a telefont, könyörögve, hogy végre mondjon valamit. Bármit.
- Hol vagy pontosan? Érted megyek – szinte összesek az örömtől, ami átjár. Bediktálok egy címet, ami pár sarokra van innen, és már bontja is a vonalat. Úgy tűnik, most senki sem akar kockáztatni, és nekik van igazuk. Ha nem lennék ennyire kimerült, akkor valószínűleg én is így vélekednék. Már a gondolkodás is nehezemre esik, csupán a túlélési ösztön hajt előre. Mintha egy sivatagban lennék, ahol tudom, hogy ha megállok, meghalok. Tovább kell mennem bármennyire is nehéz, mert a víz valahol ott van a közelben.
Kiveszem az aksit és a kártyát a mobilból, zsebre vágom őket, a használhatatlan készüléket bedobom az első kukába. Így már nem talál meg a nyomkövetővel, ami az összes ilyen okos kütyüben benne van, a hívás információim pedig mind a kártyára vannak mentve. Így azt sem fogja megtudni kit hívtam, ha véletlenül életet lehelne a telefonomba. A rendőrségen sem fogják kiadni neki, ebben biztos vagyok. Így már nem fog rám akadni.
Momo dobozát szorongatva várok a megbeszélt helyen. Nem túl forgalmas környék, nincsenek térfigyelő kamerák a közelben, semmi olyan, ami lebuktathatna. Sokat tanultam. Sokat tanultam arról, hogyan kell láthatatlanná válni. Reméltem, hogy sosem lesz erre szükségem, de úgy tűnik tévedtem. Sato nincs tisztában azzal, hogy mire vagyok képes. Az ő szemében még mindig egy fiatal, védtelen srác vagyok. Mellette néha annak is éreztem magam, de többé nem engedem, hogy elnyomjon. Sosem voltam olyan gyenge, mint ő hitte. Nem, hiszen túléltem mindazt, amit velem tett. Kis híján beleőrültem. Beleőrültem, de túléltem. Ha egy apró kiskutya képes volt megtámadni őt, hogy megvédjen, akkor én is elég erős tudok lenni ahhoz, hogy mindkettőnket megóvjam.
Óráknak tűnik, mire egy sötétkék autó végre leparkol előttem. Nem gondolkodok sokat, csupán beülök a vezető mellé, és becsapom az ajtót. Most már talán biztonságban vagyok.
- Kérlek… Kérlek segíts elrejtőzni előle…
 
oOoOo
 
 
Már napok óta csak esik. A jó időnek már nyoma sincs, mintha évek óta nem sütött volna ki a nap. Olyan, mintha még az időjárás is a hangulatomhoz próbálna igazodni. A víz szép lassan issza be magát a földbe, egyre mélyebbre és mélyebbre jut, szinte lehetetlen megállítani. Pont, mint az én fájdalmamat. Azt hittem jobban fogom magam érezni, ha otthagyom Satot. Azt hittem majd minden helyreáll, találok egy biztonságos helyet ahol elrejtőzhetek, és végre normális életem lehet. Nem kell többé rettegnem, kell minden pillanatban azt várnom, mikor lép be az én saját szörnyetegem az ajtón. A várt boldogság és nyugalom most mégis elmarad. Mintha egy hatalmas úttorlaszba ütköztem volna. Nem tudok továbblépni, egy helyben veszteglek, és fontolgatom az egyetlen lehetőséget, a visszautat. Tudom, hogy ott még kevésbé lennék boldog. Tudom, hogy ott megőrülnék. Tudom, hogy ott végleg elvesztenék mindent, ami valaha fontos volt nekem. Tudom, hogy ott végleg elveszteném saját magamat is. De akkor miért nem tudok továbblépni? Miért látom magam előtt Sato összetört arcát? Miért látom a kétségbeesést, ami ott búj meg a sötét szemekben? A szemekben, amik szokatlanul tompán meredtek rám. Mintha nem is ő lett volna, csak egy üres báb, ami rá hasonlít. Egy végtelenül magányos, báb. Nem, nem sajnálom. Ez biztos. Ez valami teljesen más érzés. Inkább csak… csak megértem, és együtt érzek vele. Tudom mit él most át, tudom milyen nehéz ezt feldolgozni. Egyszerűen… egyszerűen csak nem akarom, hogy másoknak is azt a keserűséget kelljen átélni, amit nekem. Nem akarom, hogy mások is abban a kihalt, kopár, végeláthatatlan sivatagban bolyongjanak, amiben én. Ezt senkinek sem kívánom, még ha olyan gonosz ember is, mint Sato.
Szánalmas vagyok. Otthagytam, elmenekültem tőle, végre megtettem a lépést, amit mindig szerettem volna, mégsem tudok boldog lenni. A rokonaim és a barátaim biztonságban vannak. Vagy túl messze élnek, vagy elutaztak. Sato is tudja, hogy nem sodornám őket veszélybe azzal, hogy náluk rajtőznék el. Ennyit tud rólam. Ez benne van abban a kevésben, amit tényleg tud rólam. Viszont ott rontotta el, hogy azt hitte ennyi vagyok. Hogy semmi másra nem lennék képes, csupán arra, amire számít. Sosem akarta megismerni minden oldalam. Sosem akarta tudni, milyen vagyok igazán. Neki sosem számított a valódi Isoshi, csak az, akit ő szeretett volna maga mellé. Azt hitte pontos mása vagyok az általa elképzelt, tökéletes játékszernek. De nem. Sokat kellett volna tanulnia még rólam, és ennek köszönhetem, hogy most itt lehetek. Itt, ahol még egy ideig nem fog rám találni. Itt, ahol még pár napig biztonságban lehetek, míg kitalálom, hogy pontosan merre is tovább. Mert ezt kéne tennem. Tervet kovácsolni, menekülő utat találni, és minél messzebb kerülni. De akkor miért nem tudom megtenni? Miért veszteglek még mindig itt? Miért nem tudom elengedni Satot? Miért számít még mindig, hogy mit érez, és hogy min megy keresztül? Annyira beleitta már magát az életembe, annyira nagy lett a szerepe a mindennapjaimban, hogy hiába szeretném, már nem tudom elképzelni nélküle az életem. Mielőtt újra találkoztunk, azt hittem továbbléptem, azt hittem minden rendbejött, és már lehet normális az életem. Akkor is hazudtam magamnak. Sosem felejtettem el, mindig vártam, hogy megjelenjen, és valahol mélyen tudtam, hogy a normális élet számomra azon napon elveszett, mikor találkoztunk.
Az ölemben szundikáló Momo felkapja fejét, és vad farok csóválással kezdi a bejárati ajtót bámulni. Halk sóhajjal vakargatom meg a fejét, és igyekszem egy halvány mosolyt magamra erőltetni. Legalább ő teljesen rendbejött. Féltem, hogy nyomot hagy benne a veszekedés, de úgy tűnik túl kölyök ő még ehhez. Mintha teljesen elfelejtett volna mindent. Irigylem érte, hogy ilyen könnyen megy neki a dolog. És azért is, hogy ilyen könnyen barátkozik.
Mikor kinyílik az ajtó, azonnal leugrik ölemből, és vakkantva veti magát a belépő férfira. Kicsit féltékeny vagyok ugyan, de meg tudom érteni. Benne valamiért én is azonnal megbíztam. Mikor először láttam, nem gondoltam volna, hogy pont ő fog segíteni, de mikor eljöttem, annyira kézenfekvőnek tűnt. Nem kérdezett, nem árult be, egyszerűen vállalta, hogy befogad, és elrejt egy időre Sato elől. A barátja elől.
Suichi mosolyogva hajol le, hogy megsimogassa a lelkes kiskutyát, majd fáradtan kezdi ledobálni a holmiját. A kórházban, aznap mikor Satoval újra találkoztunk, ő is ott volt. Megpróbált segíteni, és csak neki köszönhetem, hogy akkor és ott sikerült meglógnom előle. Ha ő nincs, lehet, hogy már ott összeomlottam volna, a hirtelen sokktól. Külsőre ugyanolyan ijesztő, mint Sato, hiszen rendőr, ez náluk elvárás, de a tekintete sokkal barátságosabb. Talán ezért fordultam hozzá. A számát Sato telefontjából mentettem ki egyik este, míg ő fürdött. Ő ismeri Satot, jó barátok, látta hogyan viselkedett velem, és talán pontosan ezért azt is tudja, mi mindenen mehettem keresztül. Nem tudom mennyire érte váratlanul ez az egész, de az biztos, hogy hálával tartozom neki. Nehéz lehet, ha az ember pont a barátjának kénytelen hazudni, ő mégis megteszi értem. És Satoért. Mind a ketten tudjuk, hogy ha visszakerülnék hozzá, az sem változtatna semmin. Sato kifordult önmagából, és ezt a kollégái is látják.
- Minden rendben ment Isoshi? – a hangja mély, de nem olyan reszelős, mint Satoé, annál sokkal lágyabb. Olyan, mintha egy puha kendővel simítanának végig a bőrödön. Kellemes és megnyugtató. Mintha ő maga lenne a megtestesült nyugalom. Ugyanakkor látom az arcán azt a sötétséget, ami már az ideérkezésem első napján megjelent. Aprót biccentek, miközben lehuppan a tőlem legtávolabb lévő fotelba. Vigyáz rá, hogy ne jöjjön túl közel, mert azt most nem tudom elviselni. Hiába kedvesebb a tekintete, lágyabb a hangja, a testalkata, a mozdulatai, a ruhája, mindig olyan, mint Satoé. Ha közel jön, azonnal remegni kezdek, és eluralkodik rajtam a félelem. Tudom, hogy nem kéne, hiszen ő nem fog bántani, mégis… nem tudok tenni ellene. Egyszerűen csak jön. Olyan természetes, mint hogy télen hideg van, hogy a hó elolvad, ha behozod a szobádba, vagy, hogy egy tigris darabokra tép, ha megpróbálod elvenni tőle a zsákmányát. Igen, számomra a félelem már természetes.
- Sato? – nem kell többet mondanom, ő csak megcsóválja a fejét. Ettől tartottam. Gyomrom görcsbe rándul, fázósan ölelem magam át, holott a lakásban nagyon jó idő van. Mégis, mintha egy fagyos veremben ülnék. Egy veremben, ahol bármerre fordulok, csak falakat látok, amik túl magasak ahhoz, hogy megmásszam őket. Falakat, amik ontják magukból a mardosó hideget. Falakat, amik mintha napról-napra közelebb jönnének, kiszorítva a levegőt, és a fényt mellőlem. Falakat, amik előbb-utóbb össze fognak törni.
- Még mindig nem önmaga. Olyan, mint egy ámokfutó, és ez csak egyre rosszabb lesz. Hamarosan a főnökeink fogják kérni, hogy állítsuk le – bűntudatom van. Nem csak Sato miatt, hanem mindenki más miatt is. Ha én nem vagyok, akkor most nem viselkedne így. Nem lenne olyan, mint egy őrült, aki bármit megtesz a céljáért. És a barátainak nem kéne őt így látniuk. Látom Suichin, hogy mennyire szenved. Hogy mennyire rossz a barátját ilyennek látni, és tudni, hogy nem tehet érte semmit. Minden az én hibám.
- Talán ha visszamennék… - vetem fel a lehetőséget, bár nagyon nehéz kimondanom. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy ez megtörténjen, mégis… mégis a bűntudatom enyhítése miatt fel kell vetnem. Fel kell vetnem, hogy könnyítsek a kínzó érzésen.
- Ezt már megbeszéltük. Akkor sem lenne jobb. Nem is beszélve arról, hogy mit művelne veled – a végére elhalkul, és látom tekintetében a szánalmat. Ismeri Satot. Jól tudja, milyen kegyetlen tud lenni az ellenfeleivel. Még ha azt nem is tudja elképzelni, hogy a barátaival is ilyen. Én már nem tudom eldönteni, mi vagyok. Ártottam neki, elárultam, magára hagytam, minden lehető módon megsértettem. Rám semmi jó nem várna, ha újra találkoznánk. Jól esik, hogy valaki megérti ezt, ugyanakkor gyűlölöm, mikor így néznek rám. Gyűlölöm, mert másnak érzem magam tőle. Egy nyomorultnak. Egy nyomorultnak, akit az élet már annyira meggyötört, hogy mások még csak elképzelni sem tudják. Egy nyomorultnak, akivel mindenki csak finoman mer bánni, mert egy keményebb szótól is összeroppanhat. Egy nyomorultnak, akire semmi jó nem vár az életben, és ezt mások is tudják. Mindenki tudja. – Pár nap múlva eljut odáig, hogy minket is gyanúsítani kezd. Ha nekiáll kutatni, akkor biztosan rád akad. Már nem tudlak sokáig elrejteni, de elengedni is félek, mert biztosan rád akadna. Sato most nem ismer határokat.
- Akkor mit tehetnénk? – ismét csak megcsóválja a fejét. Ő sem tudja. Ha ő nem tudja, akkor nekem honnan kéne? Honnan tudhatnám, hogyan meneküljek el, egy őrült elől? Hogy hogyan meneküljek el a sorsom elől…
 
oOoOo
 
Halk sóhajjal teszem le a telefont, amit Suichi vett nekem tegnap. Olcsó, gombos készülék, de arra jó, hogy pár hívást elintézzek róla, és nincs benne nyomkövető, mint az újabbakban. A szüleim voltak az elsők, de ők azt mondták jól vannak. Sato ugyan kereste őket telefonon, de túl messze élnek ahhoz, hogy el is menjen hozzájuk. Egyelőre. Megfenyegette őket, hogy ha nem árulják el, hol rejtőzöm, akkor meg fogják keserülni. Persze nekik sem árultam el, és ezt Sato is tudja. Ám el fog jönni az az idő, mikor már ez sem fogja érdekelni. Ha igaz, amit Suichi mond, akkor nem sok van már hátra a teljes elmezavarig. Akkor nem lesz az a távolság, vagy szabály, mai visszatarthatná. Ha kell, törvényt is szeg, ebben biztos vagyok. Ő nem hagyja annyiban a dolgokat. Ő nem fogadja el, ha veszít. Ő addig játszik, míg végül övé a győzelem.
Naoékat nem sikerült elérnem. Nem árulta el, hová mennek, és a telefonja is ki van kapcsolva. Megértem, hiszen őket sokkal jobban fenyegette Sato veszélye, mint bárki mást az ismerőseim közül. Sato tudja, hogy ők állnak hozzám a legközelebb, és nyilván náluk keresett volna először. Megértem, de azért aggódom értük. Hiszen én sodortam őket bajba. Szinte állandó jelleggel kínoz a bűntudat. Nao miatt, Suichi miatt, a szüleim, a barátaim, de még Sato miatt is. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyi gondot okozok az embereknek. Egy igazi csapás vagyok mindenki számára, aki közel áll hozzám. Egy csapás, ami ellen hiába próbálkozol védekezni. Bármit teszel, ott van mögötted, és tönkreteszi az életedet. Tudom, hogy nem kéne ezt éreznem, tudom, hogy senki sem haragszik rám, mégis úgy érzem, nem kellett volna mindennek megtörténnie. Ha én nem lennék, most sokkal békésebb életük lehetne. Talán ezért próbáltam meg évekkel ezelőtt végezni magammal. Nem csak a saját fájdalmam elől próbáltam elfutni, de másokat is meg akartam óvni… magamtól. Mégis minden visszafele sült el. Még azzal is csak fájdalmat okoztam, amivel pont az ellenkezőjét szerettem volna. Semmi sem úgy sikerül, ahogy azt elképzeltem. Semmi. De ezen most változtatni fogok. Újra felépítem a világomat, és nem hagyom, hogy lerombolják. Soha senkinek.
 
Épp Momot etetem a konyhában, mikor zörgést hallok a bejárati ajtó felől. Furcsa, mert Suichi azt mondta, ma tovább kell bent maradnia. Bonyolult ügyeik vannak, és most, hogy Sato egy kicsit… megváltozott, gyakorlatilag egyel kevesebb használható emberük van. Sajnálom, mert azok alapján, amiket mesélt, Sato nagyszerűen végezte a munkáját. Ezt neki találták ki. Nem lep meg, hiszen mindig szeretett uralkodni és erőszakoskodni. Az, hogy minden héten lelőhetett valakit, szerintem csak még boldogabbá tette. Csupán azt nem tudom, hogyan jutott át a pszichológiai vizsgálatokon? Hogyan adhattak fegyvert a kezébe? Akkor még nem tűnt föl senkinek, hogy… hogy… Nem. Ő a megtévesztés mestere. Bárkivel bármit el tud hitetni. Könnyen lehet, hogy eddig mindenki egy könyörtelen, de igazságos embernek hitte, aki a bűnözés felszámolásának szentelte az életét. Sato mindenki szemében egy hős. Kivéve az enyémben. Pedig először az volt. Aznap, mikor találkoztunk, azt hittem ő egy civil ruhás Batman, akit azért küldtek, hogy megvédjen engem. Milyen naiv voltam.
Szomorú mosollyal csukom be a konyha ajtaját, hogy Momo ne tudjon kilógni.  Nem szeretem, ha evés után rohangál, nem tesz jót neki, márpedig, ha Suichi megérkezett, akkor ki fog ugrani a bőréből.
- Hogyhogy ilyen korán? Azt mondtad, ma sokáig kell bent maradnod. Talán valami baj történt? – kissé aggódva pislogok körbe a nappaliban, de sehol sem látom. Az egész helység olyan üres, mint mikor itt hagytam. Ezt nem értem. Pedig biztos voltam benne, hogy hallottam valakit. Talán képzelődnék? Nem hiszem. Lehet, hogy a szomszédból jött a zaj? Vagy az utcáról? De hát eddig egyik helyről sem hallottam semmit. És túl közeli volt ahhoz, hogy máshonnan jöjjön. Nem értem.
- Baj? Igen, napokkal ezelőtt történt egy hatalmas probléma, kiscica – rémülten nyögök fel, és fordulok a hálószoba ajtaja felé. A nyugodt szavak ostorként hasítanak végig hátamon, belevágva húsomba, mély, tátongó sebet hagyva maguk után. Szinte érzem a fájdalmat. Érzem, ahogy lüktet, ahogy cikázik a testben, hatalmas kínokat okozva. Ez nem lehet. Még korai. Még nem találhatott meg. Hogyan… hogyan akadt a nyomomra? Hogyan jutott be? Ugye nem… ugye nem Suichi árult el? – A probléma pedig az volt cica, hogy leléptél – dermedten figyelem, ahogy az ajtófélfának dőlve bámul rám. Nem kiabál, és ez rossz jel. A hűvös nyugalom, ami árad belőle, riasztóbb, mint bármi más. Ilyenkor már nem tud leállni. Ilyenkor igazán dühös. Ilyenkor igazán kegyetlen. Ilyenkor nem önmaga. A tekintete is teljesen más. Sötét, és nyoma sincs benne szeretetnek. Eddig ha rám nézett, mindig láttam benne egy keveset. Mindig láttam, és ebből tudtam, hogy érez valamit. A maga módján, az ő birtokló szeretetével, amivel ki akart sajátítani. De most semmi ilyesmi nincs. Semmi, csak a hideg érzéketlenség.
- Sato… én… - remegő kezeim a pulcsim zsebébe csúsztatom, és rámarkolok az egyetlen tárgyra, ami nálam van, a mobilomra. Mit kéne tennem? Hiába mondok bármit, az úgysem győzi meg. Menekülhetnék, de hová? Valószínűleg bezárta az ajtót, ha nem, akkor is utolérne. Gyorsabb nálam. Erősebb nálam. Ügyesebb nálam. Esélye sincs ellene. Ő a csúcsragadozó, én a gyenge préda, amit akkor kaphat el, amikor csak kedve támad hozzá. Pontosan így figyel most. Pontosan azzal a tekintettel, ami egy vadmacskát is megrémítene. Megrémítene, mert azt érezné, hogy itt a vég. Van, aki még képes őt is megölni, és elfogyasztani. Hidegvérrel. Erőlködés nélkül. Nem, itt már elvesztem.
- Te? Hallgatlak, milyen indokkal tudsz előállni? Talán Suichi jobban megtetszett? Olyan dolgokat tudott adni neked, amiket én nem? – még mindig nem mozdul. Nyugodtnak akar tűnni, de látom rajta a feszültséget. Hogy minden tagja ugrásra kész. Ha megmozdulnék, ő azonnal reagálna. Egy lépést sem tehetnék, ő már a nyomomban lenne. Ahogy egész életemben a nyomomban volt. A pánik szép lassan kezd eluralkodni rajtam. A világ összeszűkül körülöttem, a falak egyre közelebb kúsznak. A gondolataim egyre kuszábbak, hiába próbálom őket megfogni és újra rendezni, kicsúsznak az ujjaim közül. Mintha puszta kézzel próbálnám megfogni a sebes úszó halakat. Minél jobban próbálkozom, annál nehezebben megy. Én pedig egyre jobban elfáradok.
- Félreérted, én nem akartalak otthagyni, nekem… nekem csak időre volt szükségem. Időre, hogy kitaláljam… mit is akarok igazán – fogalmam sincs, mit miért mondok, a szavak csak úgy kicsúsznak ajkaim közt. Nem tudom mennyit hall belőle, nem tudom mi suttogás, vagy mi az, amit ki sem mondok, csupán képzelem. A világ csupán egy zavaros masszává válik körülöttem. Egy masszává, amiben az egyetlen biztos pont Sato. Egyedül őt látom élesen. Egyedül őt tudom kivenni a káoszból. Mintha a valóság egy torz mása lenne ez az egész. És én itt próbálok eligazodni. Itt próbálok túlélni.
- Valóban? És itt megtaláltad a választ, kiscica? – gyűlölöm, ha így hív. Ez minden borzasztó emléket felébreszt bennem. A becenév, amit már a legelején rám aggatott. Én voltam az ő cicája. Egy cica, akivel játszhatott, akivel azt tehetett, amit csak akar. Tehette, mert a cica sosem volt képes beárulni őt. Nem, mert a sok fájdalom ellenére is kötődött hozzá. Ebben az egy szóban benne van minden, ami hozzánk tartozott. Rejt magában örömöt, de annál sokkal, de sokkal több fájdalmat is. Ezért gyűlölöm annyira. Főleg, ha így mondja. Ilyen gúnnyal és kételkedéssel. Nem hisz nekem.
- Igen… - pár gyors lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot, amivel sikerül meglepnem. Mielőtt bármit tehetne, már nyakát átkarolva hajolok ajkaira. Talán még sosem csókoltam meg önszántamból. Mindig ő kényszerített, ő követelte, és én engedelmeskedtem. Most mégis… mégis megtettem. Csak pár másodpercig tart döbbenete, utána átveszi az irányítást. Hajamba markolva rántja el fejem, magától, és fújatva, szinte dühösen mered rám. Mint egy felbőszült bika, akit nem sok választ el attól, hogy nekiugorjon ellenfelének.
- Mégis mi a jó büdös francot csinálsz? Ha megint szórakozol… Nem te diktálsz kiscica… - látom tekintetében a vágyat. A sötétséget, ami szinte elemészti. Most visszafogja magát. Nem tudom miért. Talán válaszokat akar. Talán el akarja húzni. Talán tudni akarja, hogy végül igaza lett-e. De az az egy biztos, már nem rajtam akar segíteni.
- Nem szórakozok… Én… annyira sajnálom Sato. Nem akartam, hogy ez történjen. Nem akartam, hogy ezt érezd. Nem akartam, hogy azt kívánd, bár meghalnál. Én soha nem akartam játszani az érzéseiddel, csupán… csupán nem hittem, hogy megváltoztál. Nem hittem, hogy valaki képes arra, hogy annyi kegyetlenség után megjavuljon. Nem hittem, hogy valaha tényleg foglalkozni fogsz velem – pusztító viharként csapnak le rám az érzelmeim. Levegő után kapdosva fuldoklok köztük, keresve valamit, amiben megkapaszkodhatok. Valamit, ami biztonságban kijuttat ebből a káoszból.
- És mitől gondoltad meg magad így hirtelen? Rájöttél, hogy valaki más ágyába bújni még rosszabb? – szinte vicsorog a dühtől, ujjai olyan erővel húzzák hajam, hogy a fájdalomtól könnyek szöknek a szemembe. Azt hiszi… azt hiszi…
- Nem feküdtem le Suichival. Se senki mással. Nem tudnám megtenni…
- Helyes, mert te az enyém vagy kiscica. Csakis az enyém. Soha senki nem érhet hozzád. Senki – rémülten figyelem, ahogy megfeszülnek izmai a visszatartott indulattól. Ha Suichit is itt találja, megöli. Nem tudott volna leállni. Azonnal lelövi, vagy puszta kézzel töri ki a nyakát, akár hozzám ért, akár nem. Nem tudom elhiszi-e amit mondok. Nem tudom mennyit fog föl a szavaimból, mintha már nem is lenne teljesen itt. Mintha már elvesztette volna a kapcsolatot a világgal. Mintha én lennék az egyetlen, ami még ide köti. – Most pedig hazamegyünk, és…
- Ne! – kiáltásomra összehúzza szemeit, látom, ahogy egyre jobban eluralkodik rajta a vörös köd. Tudom, hogy dühös, de nem mehetünk most el. Ha kitesszük innen a lábunk, én megfutamodok. Most van bennem elég bátorság. Most van bennem elég erő, hogy megtegyem. Többé képtelen lennék. Széthullanék, és sosem tudnám újra felkutatni a darabjaim. Nem lenne esélyem. – Én… nem bírom ki addig. Kérlek… olyan rég volt… olyan rég volt minden… Most van időnk… mindenre… - szavaim közben lassan, remegő kézzel simítok végig arcán, nyakán, mellkasán, egészen a célomig. Ha el is akart utasítani, már nem megy neki. A józanész fölött győzött a vágya. Látszik, hogy valami megváltozott. Régen sosem ment volna ebbe bele, most viszont szinte azonnal. Sato összeomlott. Felmordulva veti rá magát az ajkaimra, nem törődve mással, csak velem. A testemmel. Mintha most akarna bepótolni mindent, amit az elmúlt években nem tudott megtenni. Összeszorított szemekkel próbálom visszatartani könnyeim, és emlékeim. Nem akarok emlékezni. Nem akarok gondolkodni. Csupán teszem, amit kell. A testem reagál az övére, ügyetlenül próbálok lépést tartani mozdulataival, és megadni neki mindent, amit csak akar. Mintha nem is én irányítanám magam. Minden olyan, mintha kívülről figyelném a testemet. Mintha csupán egy báb lenne Sato kezei közt, én pedig szótlanul, tehetetlenül nézem, ahogy azt tesz vele, amit csak akar. Mindent. Mindent, amit régen. Mindent, ami nála a szeretetet, a birtoklást, és a kötődést jelenti. Mindent, ami nála egy kapcsolat alapja. Mindent, amire csak évek óta vágyik. Engedem, mert boldognak akarom látni. Engedem, mert így nem szenved, nem fáj neki. Engedem, mert így azt hiszi, az elképzelt világa valódi, nem pedig egy őrült téveszme. Engedem, hogy enyhítsem saját bűntudatom…
 
oOoOo
 
Kisírt szemekkel kuporgok a kanapén, nem is véve tudomást a szobába lépő fegyveresekről. Mind be vannak öltözve, mintha egy veszélyes bűnözőt próbálnának becserkészni. Az arcuk is el van takarva, de tudom jól, hogy Suichi áll az élen, ő az, aki mindjárt beront a hálóba. Tudom, mert én magam hívtam. Sato kimerült volt. Talán napok óta nem aludt, és az okozta a vesztét. Ismerem, tudom jól, hogy szeretkezés után milyen mélyen képes aludni, és erre a fáradtság csak rátett egy lapáttal. Nem riadt fel arra, hogy kimásztam mellőle, és nem riadt föl arra sem, hogy telefonáltam. Nem tudom mi mást tehettem volna. Sato ellen egyedül kevés vagyok. Egyedül esélyem sem volt rá, hogy megszabaduljak a láncoktól, amiket ő rakott rám. Igen, mellette olyan voltam, mint egy láncra vert kutya. Messzire elmehettem, de egy bizonyos távolság után a hideg fém visszarántott. Hamis szabadság volt ez, csak egy álom, amivel mindig is hitegetett. Egy álom, amit lehet, hogy még ő maga is elhitt. Neki más vol a boldogság. Ő máshogy képzelt el mindent. Sato kegyetlen és gonosz, de lehet, hogy ennek az oka csak az volt, hogy mindent másképp látott. Ő különleges volt. Bármi történik is, örökre nyomot hagyott bennem. Mint egy billog. Hiába próbálnék szabadulni, belém égett, és örökre kísérteni fog. Ahogyan az is, amit vele tettem. Valóban vannak emberek, akik kitörölhetetlen nyomot hagynak az életedben. A legtöbbeknek ezek a szülei, a példaképei, vagy a barátai. Nekem nem. Az életemben egy sötét, és kegyetlen alak hagyott örökre nyomot. Bárhová lépett, csak pusztítás és hideg maradt bennem. Olyan hideg, amit semmi sem képes elűzni. Felesleges áltatnom magam. Felesleges azt képzelnem, hogy most már minden rendben lesz. Tudom, hogy elárultam. Tudom, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoztam neki, és szégyellem magam. A gyengeségét használtam fel ellene. Olyan lettem, mint ő. Ez talán tetszene neki. Jót nevetne rajta, hogy végül mégiscsak sikerült átformálnia. Egy kicsit olyan lettem, mint ő. Egy kicsit…
Amint belépnek a szobába, lövés dördül, és kiáltozni kezdenek. Valaki megragad, és kicipel a házból. Először csak kísérni akar, de nem megy neki. A lábaim nem működnek, nem engedelmeskednek nekem. Máskor zavarna, hogy hozzámérnek. Máskor zavarna, hogy csak egy takaró választ el a külvilágtól. Máskor zavarna, de most nem. Hagyom, hogy levigyen a lépcsőn, ki az utcára. Egy mentőkocsi. Egy mentő hátuljába ültet, mond is valamit, de egy szavát sem értem. Minden olyan tompa körülöttem. Mintha egy búra alól hallgatnék mindent. Csupán gyenge zúgásként érzékelem a külvilág hangjait.
Megpróbálnak kihámozni a takaróból, de vadul tiltakozva, görcsösen kapaszkodom belé, míg végül feladják. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem. Ez az utolsó menedékem. Valahol mélyen tudom, hogy ők csak jót akarnak. Ők nem akarnak bántani. Többé már senki sem bánthat.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire megjelennek az első rendőrök az ajtóban. Nincsenek egyedül. Sato is ott van köztük, megbilincselve. Még mindig próbál szabadulni, őrjöng, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Az én nevem kiabálja. Folyamatosan, ismételgeti, hol dühösen, hol kétségbeesetten. Ő csak engem akar. Az ő világa már csak belőlem áll. És most tudja. Tudja, hogy én árultam el. Nyöszörögve szorítom fülemre tenyereim, de más késő. Ezt a kiabálást örökre megjegyeztem. Nem fogom elfelejteni. Álmaimban újra és újra elő fog jönni. A sok szenvedés mellett ez is. Hogy emlékeztessen arra, mit tettem. Hogy emlékeztessen arra, mekkora fájdalmat okoztam másoknak. Hogy emlékeztessen, hogyan tettem tönkre egy ember életét.
Sajnálom Sato.
Annyira sajnálom. 


Levi-sama2014. 04. 28. 22:42:26#29854
Karakter: Seiki Sato
Megjegyzés: ~Oninak


 Visszamegyek Isoshiért a kennelbe. Először kimerültnek tűnik, de amikor nem sokkal később a kocsiban hátradől az ülésen és behunyja a szemeit, ellazultnak tűnik, mint én egy kiadós masszírozás után. Halvány mosollyal nézem a szemem sarkából, miközben vezetek.

– Köszönöm – mondja alig hallhatóan, arcát az ablakon beszűrődő napfényben fürdetve.

- Örülök, hogy jobb kedved lett tőlük.

Többé nem szólal meg, de nem is vártam nagy változást ennyitől. Már csak azért is megérte, hogy végre egy kicsit kikapcsolódhatott, és a mosoly, amit nekem ajándékozott - akaratán és talán tudatán kívül is -, ezért érte meg a leginkább. Ó egek, milyen szép volt… Mindig így kéne mosolyognia, talán a mosolyába szerettem bele először, amikor megláttam.

Bekanyarodok az alagsori parkolóba, beállok a helyemre, és kinyitom neki az ajtót, mint egy kis hercegnőnek. A fájdalmas arcrándulás, amikor a földre lép, kis híján úgy is folytatódik, hogy a karjaimba kapom, de fogaimat összeszorítva visszafogom magam. Sato törékeny kis lepke létére elképesztően akaratos és makacs természetű. Régen ezt elnyomtam, letörtem a szarvát, de most már nem, már értékelem benne, hogy önálló egyéniség, és minden rezdülését imádom, a duzzogó sértett arckifejezését is, amit nem olyan régen láttam rajta először. Gyönyörű, amikor dühös. A szemei csillognak, ajkai reszketnek, állát hegyesen előre tolja olyankor, és én legszívesebben addig csókolnám és csókolnám, amíg ki nem simul a homlokán az összes ránc, és ajkai felfelé görbülnek a mosolytól. Nos, ez az, ami soha nem fog megtörténni. Viszem a cuccait utána, és komoran figyelem a bicegését. A liftben a falnak támaszkodva fújtat, arca olyan fehér, mint a fal. Azért a makacsságnak is van határa.

- Isoshi...

Egy fejrázással lerendez, kihúzza magát és úgy tesz, mintha jól lenne.

- Menni fog, semmi bajom! – Na persze. A lakásban a kanapéra telepszik, én pedig ledobok mindent, és a fürdőszobába sietek az elsősegélyládáért.

- Kérhetek egy takarót? – kérdezi tőlem, amikor visszasietek a nappaliba a dobozzal.

- Miért? Az ágy nem volt elég meleg?

Letelepedek vele szemben a szőnyegre, és a sebes lábát óvatosan megfogom. A zoknija véres, ezek szerint átázott a kötése. Óvatosan lehámozom róla a kis textilt, majd a kötést.

- Ágy? Nem a kanapén fogok aludni?

- Nem, idekint majd alszom én – dörmögöm. Bassza meg. Nagyon ronda a sebe. Biztos egész éjjel keményen robotolt, hiszen Isoshi imád mártírkodni, és most ezzel a sebbel a lábán bőven volt rá lehetősége. - Isoshi, meg kellett volna mutatnod egy orvosnak...

Ő is megnézi a sebet, komolyan, szinte ridegen vizsgálja, pedig a saját testéről van szó. Ilyenkor elgondolkodom, ki is az igazi profi kettőnk közül. A munkája során bizonyára ennél sokkal durvább dolgokat is lát, amelyek vastagon überelik az én tapasztalataimat, hiszen én csak lőtt vagy vágott sebekkel találkozom, de neki aztán biztos kijutott mindenből, ami számomra például gyomorforgató lenne. Talán még több hullát is látott, mint én. Mondjuk, erre nem hinném, hogy büszke lenne bárki is.

- Nem komoly. Ha lefertőtleníted és átkötözöd, hamar rendbe jön.

Ő a szakember, bízom benne, így kelletlenül bólintok, és szót fogadok neki. Amikor kész, azonnal elhúzza a kezemtől a lábát.

- Köszönöm...

- Ugyan...

Visszaviszem a fürdőbe a dobozt, kidobom a kötszert és a véres zokniját. Amikor visszamegyek, még látom, ahogy lenyel valami gyógyszert. Biztos megint az altató az, a fenébe is! Azt hittem, ezt már megbeszéltük, nem hiányzik senkinek, hogy gyógyszer- vagy nyugtatófüggő legyen.

- Nem kéne gyógyszereket szedned.

- Ezek nélkül nem megy.

- Talán csak nem próbáltad eléggé.

Felkapja a fejét, szemei ismerősen szikráznak. Sikerült felhúznom, pedig már olyan jól alakult minden. Természetesen kiabálni kezd velem. Lélekben megdicsérem magam, amiért jól szigetel a lakásom fala és nyílászárói.

- Honnan veszed?! Szerinted hányszor próbáltam letenni? Hányszor kérte az orvosom? Hányszor kértem én, hogy találjunk valami más megoldást? Egyszerűen nincs! – Feláll, de fájdalomtól eltorzult arccal visszazuhan a kanapéra. Ösztönösen felé lépek, hogy segítsek, de rám rivall: - Ne gyere közelebb! Tudod, miért nem tudok ezek nélkül aludni? Tudod miért? Mert Te tönkretettél! Egy roncsot csináltál belőlem. Tudod mit látok, ha lehunyom a szemem és véletlenül elalszom ezek nélkül? Ahogy közelítesz felém, ahogy megütsz, ahogy leszorítasz, ahogy nevetsz rajtam. Minden egyes borzalmat újraélek, amit te okoztál. Csakis miattad kell ezeket a nyavalyás bogyókat szednem! Miattad őrülnék meg ezek nélkül. Miattad fogok megőrülni... meg fogok örülni...

Soha nem ütöttem meg. Miért hányja még azt is a szememre? Igen, durva voltam vele, terrorizáltam, megbántottam, megerőszakoltam, a barátait és a riválisokat bántottam, de soha nem ütöttem meg Őt. Igazságtalan amit mond, mégis visszanyelem a feltoluló szavakat, és a síró Isoshi mellé ülök. Álomba sírja magát a karjaimban, aminek köszönhetően még pocsékabbul érzem magam, mint egyébként.

-  Csssss... Nem fogsz megőrülni... – mormolom monotonul, haját és arcát simogatom, és boldog vagyok, amiért megtehetem. - Minden rendben lesz, pihenj egy kicsit, drágám...

Ringatom, mint egy gyermeket, haja puhán csiklandozza az arcomat, illata édes kamilla és tavaszi virágok keveréke. Csodálatosan finom, a bőre puha mint a selyem…

Rajongva temetem nyakába arcomat, szédülök a rengeteg érzéstől, a sóvárgástól, vágytól, szerelemtől és a félelemtől, hogy elveszíthetem őt… ismét és ezúttal talán örökre is. Nem, ne gondolj erre, Sato. Ez nem történhet meg. Soha nem fog megtörténni, mert nem engedem.

 

***

 

Heteken át tapossuk az állóvizet. Sem előre, sem hátra nem jutunk. Elviszem minden nap a virágos rétre, kedvére fotózgat, aztán elviszem dolgozni, majd hazafuvarozom, ahol aztán nem csinálunk semmit, csak udvariasan kerülgetjük egymást. A gyógyszereit mázsaszám tömi magába, de már nem szólok érte, mert ha megteszem, akkor csak annyit érek el vele, hogy dührohamot kap, majd bőgni kezd.

Legalább eszik. Nem sokat, de úgy tűnik kerekedett kicsit az arca, és a ruhái sem lötyögnek úgy rajta. Ettől persze szebb lett, amitől a kínjaim csak fokozódnak, hiszen nem vagyok fából. Minden áldott nap látni őt, de nem érinteni, érezni az illatát, de nem megcsókolni… ez maga a pokol. Az én egyszemélyes poklom. Reggelente, gyűrötten, kócosan, álmosan ennivalóan látom a konyhában, aztán este fürdés után illatosan és nyakában nedvesen kunkorodó hajtincsekkel. Akárhová megyek a lakásban, az ő jelenléte fogad mindenhol: a kanapépárnán az illata, az asztalon feledett pohár, a kis motyói. Isoshi szétszórt és rendetlen, de ennek köszönhetően belakta már a lakásomat, még át is rendezett benne néhány dolgot, így egyre otthonosabb, még a kocsim is. Egyik reggel is találtam az anyósülésen egy üres csokipapírt, a kesztyűtartóban a pisztolyom mellett pedig van egy rakás édesség, mind másféle, a hátsó ülésen két kardigánja…

 

***

- Meséljen nekem az új élettársáról, mióta vannak együtt?

Felemelem a fejemet, és a pszichológusnőre nézek. Anyám korabeli nő, hullámos barna haja a válláig ér, egyszerű halványkék kosztümben ül velem szemben a foteljében, ölében az elmaradhatatlan jegyzetfüzetével. Amióta Isoshit újra megtaláltam, nem voltam nála, pedig havonta vagy annál is gyakrabban járok hozzá. Kezdetben kényszerből tettem, mert a munkaköri kötelességeim közé tartozik a mentális egészségvédelmem, vagyis a havi egyszeri agykurkászás, de rájöttem mennyire jó ha kibeszélem magamat, és anno is sokat segített nekem, amikor derékig álltam a szarban. 

- Nem mondtam, hogy van. - Csak mosolyog, és várja a folytatást. Mindig ilyen. Nem engedi, hogy eltérítsem arról amit akar. Sóhajtva hátradőlök, kezeimet összefűzöm a tarkómon, a plafonra meredek. – Majdnem két hónapja élünk együtt.

- Hogyan ismerkedtek meg?

- Egy gimnáziumba jártunk, ott találkoztunk először.

- Seiki úr, csak nem azt akarja mondani nekem, hogy ő az a fiú a gimnáziumból, akiről olyan sokat mesélt? – A hallgatásom mindent elárul. Tudja ez mit jelent, és látom az arcán, hogy nem tetszik neki ez a fejlemény. Előrehajol ültében, és a szemembe fúrja tekintetét. – Hogyan találkozott vele újra?

Mindent elmesélek neki, a találkozásról, az érzéseimről, de hogy rákényszerítettem az akaratom, nos, arról nem. Ő mégis tudja, látom az arckifejezésén. Rosszallását sem rejti véka alá. Mindent tud arról, hogyan bántam Isoshival régen, mennyire imádtam és gyötörtem egyszerre, a drogozásomról és alkohol problémáimról, az öngyilkossági kísérletről és az eltűnésről is mindent tud.

- Az jár a fejében, hogy ön majd megmenti Isoshit? Majd ön meggyógyítja? Miből gondolja, hogy képes lesz rá?

- Nem tudom. Talán segíthetne nekem néhány tanáccsal.

- Nos, valóban adok önnek egy tanácsot, Seiki úr. Azt tanácsolom, menjen haza, csomagolja össze annak a férfinak a holmiját, és vigye őt vissza oda, ahonnan elhozta.

- Soha.

Komoran nézünk farkasszemet, persze ő adja fel hamarabb, és bosszús sóhajjal hátradől ismét.

- Felhívta már a szüleit telefonon?

Egy jottányit sem jutok előre itt sem. Még mindig lövésem sincs, mi zökkenthetné kis Isoshit ebből a félholt állapotból.

 

***

 

Korán hazaérek. Büdös vagyok és csupa horzsolás, az éjszakai bevetés egészen kimerített, éppen ezért - mielőtt elmegyek Isoshiért a kórházba - muszáj letusolnom és átöltöznöm. Bent a kapitányságon is megtehettem volna, de elfogyott a váltás fehérnemű és ing odabent. Egy vászonzsákba gyömöszöltem a szekrényemben felgyűlt szennyest, azzal a céllal, hogy majd kimosom otthon.

Belépek a lakásajtón, és lehámoznám a lábamról a bőrbakancsot, de megtorpanok a mozdulatban. Isoshi a kanapén ül, pont a bejárattal szemben.

- Isoshi, hogyhogy itthon vagy? Minden rendben? – Basszus, soha nem jön haza korábban, valami történhetett! Lerogyok az egyik fotelba, közben az ő kisírt szemeit és sápadt arcát fürkészem. Kezében használt zsebkendőt gyűröget, ezek szerint idáig sírdogált. Már a gondolattól is összeszorul a mellkasom.

- Hazaküldtek – mondja halkan, kifejezéstelenül.

- Mégis miért?

- Féltették tőlem a betegeket.

Tudtam!

- A picsába Isoshi, ez így nem mehet tovább. Pihenned kell, rendbe kell jönnöd!

- Te is tudod, hogy mi lenne a megoldás! – fortyan fel ő is azonnal.

- Azt nem teszem meg. Biztosan van más megoldás is...

Felkelek, és sajgó izmaim tiltakozása ellenére fel-alá sétálva töröm a fejem. Mi a fenét tegyek? Vegyek ki megint szabadságot, utazzunk el valami nyugis és szép helyre? Nem, nem… Talán egy szanatórium? Nem…

- Fogadd el, hogy nincs...

- De van! – kiáltok rá, és mielőtt a dühömet őrá zúdítom, felkapom a slusszkulcsot és kirobbanok a lakásból.

Órákon át céltalanul bolyongok a városban, csak a rutin vezeti az autót, mert az agyam nincs itt. Isoshi… Isoshi… Egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkodni, ha őróla van szó. Nincs jól, nagyon nincs, és hiába hoznám le a csillagokat is az égről, bármit megtennék érte, de nem tudom mi olyat tehetnék, ami segíthetne rajta. Még hogy elengedni őt?! Soha! Előbb eresztenék golyót a saját fejembe, mint hogy újra elveszítsem őt!

Egy kutya szalad a kocsi elé, és csak a jó reflexeimnek köszönhetem, hogy nem ütöm el. Satufék. A gazdája, egy kislány siet utána, és sápadtan kapja fel a rémülten ledermedt kisállatot. Szorosan magához öleli, és megkönnyebbülten elsiet vele. Egy kurva szót sem szólok, csak nézem őket. A kutya csóválja a farkát, és nyüszögve nyalogatja a kislány arcát, aki pedig őt simogatja. Egymást nyugtatják… A kislány mosolyog a kutyára, és ekkor eszembe jut, Isoshi mennyire boldog volt a kölyökkutyákkal. Imádja a kutyákat, még a szüleim öreg mogorva tacskóját is állandóan abajgatta. Talán segítene neki egy saját kutya… Egy próbát megér.

Előkaparom az okostelefonomat a zsebemből, és a keresőben néhány perc alatt betájolom a legközelebbi állatmenhelyet. Az út zökkenőmentes, nem kell sokat keresgélni sem a telepet. Amikor kiszállok a kocsiból, megszagolom magamat. Hát, büdösen és kissé leharcoltan nem lehetek valami megnyerő látvány. Legalább az orromra biggyesztek egy napszemüveget, hogy némileg javítsam az összhatást. Odabent a recepción egy férfi ül, „Save the world, love the dogs” feliratú sárga pólóban. A kitűzője szerint ő Jon.

- Üdv, egy kölyökkutyát szeretnék.

Felnéz a laptopról. A haja lenőve söpri a vállát, arcán gondráncok, sötét szemei kedvetlenül néznek a világra, most pedig rám. Alaposan végigmér, de a police feliratú mellényt látva érdeklődés csillan tekintetében.

- Milyen elképzelései vannak? Sajnos rendőrkutyának alkalmas ebünk nincs.

- Nem nekem kell, ajándék lesz egy kedves és magányos fiatalembernek. Valami aranyosat, kicsit, szobatisztát és bútorkímélő darabot szeretnék, olyat ami nem szőrözi össze a lakást, és nem ugat hangosan, vagy egyáltalán nem.

- Khm. Plüsskutyát játékboltban is vehet.

Összehúzom a szemöldököm, leveszem a napszemüvegem és a fejem tetejére tolom. Nem nézek rá szépen.

- Nem vagyok vicces kedvemben.

- Elnézést…

- Szóval van ilyen kutya, vagy nincs?

- Máris megnézem, egy pillanat… - vadul kattogtatni kezd a laptopon, majd felfirkant néhány számot egy cetlire. – Kövessen kérem, találtam néhányat, talán megfelel önnek valamelyik.

Odabent a ketrecek között végigsétálunk. Érdeklődés nélkül, körül sem pillantva haladok előre, és végül megtorpanunk egy ketrec előtt. A sarokban kuporog egy aprócska szőrcsomó.  Jon kinyitja a ketrecet és kiveszi belőle, felém nyújtja. Az első amit az eb tesz, hogy felém kap, majd vadul ugatni és morogni kezd.

- Ez nem jó, jöhet a következő – dörmögöm. A kutya visszakerül a kalitba, mi meg döcögünk tovább. A következő ketrecig, majd a következőig, és már kurvára kezd elegem lenni a harapós dögökből, amikor végre az egyik ahelyett, hogy megharapná az óvatosan felé nyújtott kezemet, inkább megnyalogatja az ujjaimat, és megcsóválja a farkát. A marjánál fogva veszem át, úgy nézek a csillogó kis gombszemeibe. Játékosan nyújtja felém a mancsait, nyüszög és megnyalja az orrom hegyét. Döntök.

- Ez jó lesz.

Fél órával később, a kitöltött papírokkal, oltási könyvvel, táppal együtt enyém a kutya. A hordozóban kuporog, és egy nyikkanást sem szól, amikor a mellettem lévő ülésre rögzítem, és beindítom a kocsit.

 

***

A lakásban csend fogad. Bekukkantok a hálóba, Isoshi alszik még. Kiengedem a kutyát a hordozóból, és előkotrok a konyhaszekrényből néhány műanyag tálat. Vizet kap, meg tápot, és mohón felfalja, megissza amit kap. Halkan dörmögöm neki, hogy ne szokjon meg nagyon itt, és eszébe se jusson bepisilni, megrágni és összeszőrözni semmit, stb, és ami a legfontosabb, fel ne ébressze a gazdáját, majd akkor játszhat vele, ha már felébredt. És most én megyek zuhanyozni, és nem akarok arra visszajönni, hogy a lakásban kárt tesz.

Egy frissítő zuhany, tiszta ruha, finom rántotta és erős kávé után már nem látom értelmét az alvásnak, hiszen más késő délután van.

- Úristen! – hallom a sikkantást, és leteszem a tányért a mosogató melletti edényszárítóra. Kezemet egy konyharuhában törölgetve benézek a hálószobába, vállammal az ajtófélfának támaszkodom. Isoshi boldog mosollyal gügyög a kutyának, aki bizonyára most áldja a szerencséjét, hogy nem én vagyok a gazdája, hanem ez a kedves és szép valaki.

- Látom megismerkedtetek. – Vállamra dobom a konyharuhát, és felhúzom a redőnyöket, hogy bejöhessen a délutáni napfény.

- Honnan...? Miért...?

Igen, ezt az arckifejezést akartam látni, a boldog meglepettséget, a reménykedő csillogást a szemeiben. Most érzem, hogy helyesen döntöttem.

- Egy menhelyről hoztam, mától a te kutyád. Reméltem, hogy ez egy kicsit felvidít. – Megkeményítem magam, mielőtt elolvadok az édes mosolyától. - De teljesen a te felelősséged! Te takarítasz utána, te eteted, és neked kell mindenre megtanítanod!

Lelkesen vág közbe, mielőtt folytatnám.

- Mi a neve?

- Amit csak adsz neki. Ez a feladat is rád vár.

 

Az ezt követő napokban amikor elmentem dolgozni, egy mosolygós, nyugodt Isoshit hagytam otthon, és amikor hazaértem, ugyanígy találtam őt.

Isoshi rendkívül lelkes, egyik napról a másikra egy életunt, depressziós sápadt árnyékból átváltozott lelkes, jókedvű, kedves emberré, és ez annak a dögnek köszönhető. Ó nagyon jól tudom, miért illatozik az előszobaszőnyeg a szőnyegtisztítótól, és miért olyan tiszta a konyhapadló. A kis „baleseteket” Isoshi szorgalmasan feltakarítja. Nem bánnám én azt sem, ha térdig gázolnánk a kutyaszarban, annyira örülök, amiért ilyen sokat javult az állapota. Minden reggeli és vacsora közben Momo a téma (ezt a gügye nevet adta neki), de azt sem bánom.

Én is kiegyensúlyozottabb vagyok, amióta látom, hogy Isoshi jól van. Odabent a kollégáim is megjegyezték már.

Minden szép és kerek, már csak a szex hiányzik, de az kurvára. Minden pillanatban, amikor csak meglátom, a gyomrom összeszorul, ágyékom megfeszül. Álmaimban őt ölelem és csókolom, a mezőn, az autóban, az ágyban, a kádban, a konyhában, bárhol. Bőre forró és selymes, lágy nyögései, sóhajai a fülemben, illata az orromban…

Most is, ha belegondolok, hogy amíg én a híreket nézem a tévében, hallgatom ahogy a fürdőszobában csobog a víz, elképzelem ahogy a meztelen testét simogatja szappanos kezeivel.. Leizzadok, és kiszárad a szám. Felhajtom a poharamból az ásványvíz utolsó kortyait is, és lemondó sóhajjal dőlök hátra. Nehéz napom volt, annak ellenére is, hogy nem voltam bevetésen. Két bírósági tárgyalást kellett végigülnöm, az egyiken még tanúskodnom is kellett, majd a rengeteg papírmunka is…

Isoshi kijön a fürdőből, abban a halványkék csíkos pizsamában van, amit úgy szeret. Amikor leül mellém a kanapéra, kérdőn nézek rá. Ilyet magától sosem tesz, inkább kucorog a fotelben vagy a szőnyegen az ölében Momóval, minthogy mellém üljön. Komolyan néz rám.

- Köszönöm… - mondja halkan. Leoltom a tévét, mert ebből végre hosszú idő óta egy rendes beszélgetés lehet.

- Mégis mit? – kérdezem lágyan.

- Mindent... – Rám borul, átölel és arcát a nyakamba fúrja. - Hogy nem mondtál le rólam, hogy nem hagytál megőrülni, hogy gondoskodsz rólam, hogy megpróbálsz felvidítani, és hogy elhoztad nekem Momot. Annyira hálás vagyok...

Döbbenten ülök, teljesen ledermedve hallgatom a szavait. Azt gondoltam, ez a pillanat, ez a perc soha nem fog eljönni, és most mégis hálásan átölel engem. A szívem hevesen dobog, zaklatottam kapkodok levegőért. Úgy érzem, a vérem száguld az ereimben, bizsereg a fejbőröm, és ez az sugallat végigkúszik a gerincemen. Remegő kezeimet felemelem, hosszú másodperceken át lebegnek a levegőben. Nem merem megölelni.

Isoshi… el fogom veszíteni az önuralmamat… Nem szabad engednem a heves követelőző érzéseknek, ez most nem erről szól… De már olyan régóta szeretem őt, vágyom rá, kívánom, akarom… Akarom…

- Isoshi… - reszelős sóhajjal ölelem végre magamhoz őt. Haja puhán cirógat, bőre melegen süt a ruháin keresztül, karcsú testének enyhe remegése csak fokozza a kínjaimat. Fogaimat összeszorítva húzódom el tőle. Kezeimmel megérintem imádott arcát, ujjbegyeim alig érintik puha bőrét.

Ha száz karom volna, mind őt ölelné, mind az ezer ujjam a bőrébe vájna, úgy szorítanám magamhoz.

Remegő kezeimmel cirógatom, hüvelykujjam puha ajkára csúszik, úgy bámulom ezt a lélegző, élő csodát, amelyet álmaimban ezerszer és ezerszer magamévá tettem.

Csak egy csók… egy csók, elég volna, semmi több, csak egy csók…

Sóvár pillantásomra, vagy talán gondolataimra válaszul Isoshi bólint.

Lehet, hogy kimondtam, ami a fejemben zúg? Lehetséges, hogy hangosan könyörögtem?

Nem érdekel már semmi…

A boldogság édes savként marja mellkasomat, és én mosolyogva hajtom le a fejem, hogy megcsókoljam.

Ez tényleg megtörténik? Ez nem csak egy szeszélyes álom?

Nem, nem álmodom, ujjaim puha selymes hajtincsek közé túrnak, édes tusfürdő illata az orromban, szám pedig rásimul az Ő megreszkető ajkaira. Nyelvemmel megcirógatom őket, lassan csúsztatom közéjük. A visszatartott levegő egy sóhajjal tör fel belőlem, amikor ő megadóan nyitja szét ajkait, nyelve pedig finom érintéssel fogadja az enyémet. Lassan simogató, körző mozdulatokkal kóstoljuk egymást, olyan ismerősen ismeretlen ez az érzés…

Lassan húzódik el tőlem, elválunk egymástól.

Megsajdul a bordám mögött, még a dobogás is eláll egy pillanatra.

Az eszem, a szívem, a szám is tudja, hogy ez milyen fontos pillanat, az agyamban harsog a saját hangom, talán ordítok…

Talán ordítok, mégis csak némán emelődik a testem, és minden elsötétül.

 

Isoshi… Isoshi…

 

Ne, nem szabad! Nem szabad… Nem… Csak egy kicsit… Csak egy kicsit…

 

A vágy vörös hullámai elnyelik az utolsó ép gondolataimat is. Ujjaim a puha bőrt simítják, fogaim marcangolják. Megfulladok, megfojt ez a gyötrelem…

 

Annyira kívánom őt, sziszegve szedem szét, széttépem… felfalom…

 

Szétszedlek… széttéplek…

 

Az enyém… az enyém… Isoshi… Az enyém vagy…!

 

A távolból a szívdobogásom harsogó zajain túl beszűrődik az ugatás, és éles fájdalom hasít a karomba.

Zihálva dermedek meg, a fájdalom hideg jégként kúszik végig a karomon, tiszta szélként fújja el a vörös ködöt a fejemből.

Felemelem a fejemet, és lenézek az alattam zokogó, tépett ruhájú Isoshira, majd a vérző alkaromra. Momo csahol, és ismét belém harap, de egy mozdulattal lerázom a vérző kezemről.

- A kurva életbe – sziszegem. Zihálva egyenesedem fel, Isoshi azonnal kicsusszan alólam.

- Momo! Ne! – kiáltja, remegve szorítja magához az ugató kutyát, és esetlen mozdulatokkal arrébb kúszik vele, egészen a falig. Szinte a kutya köré csavarja magát. – Ne ugass, ssss… Semmi baj… ssss…

Fújtatva, egész testemben remegve ülök fel, ujjaim kínomban a levegőt markolják.

Még érzem Isoshi ízét, illatát, bőrének melegét… Még érzem, de már nincs itt, már nagyon távol van.

Két kezemmel túrok a hajamba, legszívesebben belemarkolva tépném ki csomókban, de csak hangos és keserves nyögéssel hajolok előre, összegörnyedek.

- A kurva életbe…! A kibaszott kurva életbe… - Behunyom a szemeimet, de hiába próbálok megnyugodni, egyszerűen nem megy. Nem megy! Mintha mozognának a falak, hullámzik a föld, testem rázza az indulat, visszafogom magam, és mindenem sajog, némán ordítanak az izmaim.

Sötét árny szalad át szemeim előtt, sajog a bordám mögött a szívem is.

- Semmi baj, sss… Kérlek hallgass, Momo… Kérlek… - hallom Isoshi sírósan reszkető hangját.

 

Úgy munkál bennem, mint a méreg: a vágy, az őrület vörös hullámai, a levegő pedig olyan kevés körülöttem…

 

Isoshi… Isoshi… Isoshi… Isoshi…

 

Elbasztam mindent. Mindent! Mindent! A harag könnyei forrón marják az arcom, amikor felemelem végre a fejem, és ránézek. Sírva kuporog a szoba legtávolabbi sarkában, ajkai remegnek, szemeiben ott a tömény félelem. Találkozik a tekintetünk.

- Kérlek… ne… ne bántsd őt, csak… engem védett… Nem tehet róla… - zokogja, görcsösen szorongatja a kutyát, amely épp olyan keservesen nyüszít, mint ő.

Egy újabb kegyetlen pofon, mintha arcul vágott volna, úgy fájnak a szavai. Nem… inkább mintha egy hideg kést mártott volna meg a mellkasomban.

- Te… - nyögöm rekedten – Te komolyan azt hiszed…? - elfúl a hangom, ezért tenyerembe temetem az arcom, és mély lélegzeteket veszek, mielőtt újra megszólalok. – Isoshi, miféle szörnyetegnek tartasz te engem?! Komolyan… komolyan azt hiszed, képes lennék bántani egy ártatlan kisállatot? – elcsuklik a hangom.

Letörlöm a könnyeimet, és a némán engem bámuló imádott arcra nézek. A bennem gyűrűző érzelmektől még mindig remegek egész testemben.

- Imádlak, vágyom rád, annyira kívánlak, hogy szinte beleőrülök! Fogalmad sincs… milyen érzés annyira szeretni valakit, hogy szinte belepusztulsz! Te csak élsz a kis világodban, fel sem fogod mi zajlik körülötted! Egy csók? Mégis mit vártál tőlem?! Olyan kegyetlen vagy, mint egy ostoba óvodás! Csak játszol másokkal, mintha egy pók lábait tépkednéd, és élvezed… Valld be, hogy élvezed a kínlódásomat! – harsogom, mély hangom visszaverődik a falakról. A kutya hangosan felsipít, mintha bántanám, pedig csak megijedt, mert még soha nem hallott kiabálni. A feszültségtől robbanni készülnek az izmaim, az asztalt a falhoz vágom, és zihálva állok a szoba közepén.

 

A csend fojtogató sötét ködként nehezedik ránk.

 

Az éjszaka odakint az ablakon túl sötétre fest mindent, s mintha a fal résein keresztül szűrődne be, egészen a szívemig.

 

Mindketten tudjuk, hogy vége. Mindennek vége.

Lassan hozzá sétálok, letérdelek elé.

- Mindennek vége – suttogom szomorúan. – Elbuktam, és te nem bocsátasz meg egy botlást sem. A rengeteg munka mind kárba veszett, pedig már olyan közel voltunk… Olyan közel…

 

Szemei könnybe lábadnak, ajkai megremegnek, mintha mondana valamit, talán mond is, de nem jut el hozzám.

 

Kínomban a kezeimbe temetem arcomat.

 

- Olyan közel voltunk… Olyan közel… Mindent elbasztam – nevetek rekedten.

 

Remegnek a kezeim… A kurva életbe…

 

Minden álmom szertefoszlott. A boldog közös jövő, a szerelmes mosolyok, az érzéki éjszakák… A sok terv… Mind-mind elveszett. A tengerparti nyaraló, amit venni akartam, hogy a nyarainkat ott tölthessük, és együtt megöregedve a nyugdíjas éveinket is… A sok boldog nyaralás, a sok boldog vacsora, a tánc a holdfényben… a séták a tengerparton…

 

Annyi mindenre vágytam, annyi mindent akartam vele együtt tenni…

Annyi tervem volt… olyan sok tervem…

Minden összeomlott.

Nem.

 

Én omlottam össze.

 

Isoshi kiabál, azt hiszem arról, hogy szörnyeteg vagyok, hogy megőrül, tönkretettem, egy pokol az élete… Egyenesen az arcomba kiáltja a fájdalmát, de képtelen vagyok már figyelni rá. Képtelen. A szavai úgy csöpögnek rám, mint a hűs esőcseppek. Mindent elmond, mindent kiad magából, a fájdalmát a haragját a félelmét, és én némán hallgatom. Nem számít már. Nem számít már semmi.

 

- Igen, tudom. Minden miattam van. Az én hibám – hallom a saját rekedt hangom. – Sajnálom. Őszintén… Őszintén sajnálom, Isoshi…

Elnémul, csak néz rám könnyes szemeivel. olyan gyönyörű, mint egy angyal. Az én meseszép angyalom, a szerelmem.

Lábszáramhoz rögzítve a borotvaéles túlélőtőr. Halkan szisszen a penge, amikor előhúzom, Isoshi ajkai néma sikolyra nyílnak. Megragadom a csuklóját, és a tenyerébe teszem a csontnyélt, ráhajtogatom az ujjait. Csuklójánál fogva vezetem a fegyvert, a hegyét egyenesen a mellkasomhoz. A pólóm vékony szövete azonnal átszakad, felsérti a bőrömet, de csak egy karcolás. Isoshi szemébe nézek.

- Ölj meg, és megszabadulsz tőlem, Isoshi. Soha többé nem kell szenvedned miattam, boldogan élhetsz, rettegés nélkül, bosszút állhatsz mindenért. Így legalább tudom, hogy nem fogod magadat bántani. Bánts engem, pusztítsd el a borzasztó emlékeket, pusztíts el engem! Csak egyenesen előre kell döfnöd, a szívem pont itt van. Látod? Csináld… Csináld… 


Onichi2013. 11. 20. 15:23:05#28296
Karakter: Kimitada Isoshi
Megjegyzés: ~ Levinek


- Isoshi, nézd - halk, mély hangja töri meg a csendet, végigsimogatja bőröm, és eltölt melegséggel. Mindig el tudta ezt érni, még akkor is... még akkor is, ha épp fájdalmat okozott. Ő az én szörnyetegem, de egyben a rejtekhely is, ahová a szörny elől bújhatok. Olyan kettősség ez, amit sosem fogok megérteni, és szerintem senki más sem. Az egyetlen aki segíthet, hogy ne a józanság peremén egyensúlyozzak tovább, az pont az, aki egy könnyed mozdulattal belelökhetne az őrület uralta mélységbe. A világom kicsavarodott magából, groteszk és érthetetlen mindenki számára.
Kábán, szipogva emelem föl fejem, és nem hiába. A látvány egyszerűen varázslatos. Egy apró kis pillangó telepedett le Sato cipőjén, élvezve a nap melengető sugarait. Nyitogatja szárnyait, amik egyedülállóan csillognak, szinte sziporkáznak, mintha csillámporra szórták volna be őket. Mindig is szerettem a lepkéket, mert olyan gyönyörűek és törékenyek, mégis képesek vigyázni magukra. A szél csak dobálja őket, mégis képesek szembeszállni vele, nem adják föl, csak kitartóan repülnek, míg el nem érik a céljukat. Én is ilyen akarok lenni, én is így akarom élni az életem. Annyira szeretem őket.
- Nincs nálam fényképezőgép. A francba - motyogom halkan, ismét szipogva egy kicsit. Észreveszi, hogy mi a gond, és már a kezembe is nyom egy zsebkendőt. Olyan vagyok, mint egy gyerek, akiről gondoskodni kell. Aki szeretet és törődés nélkül csak sírva gubbasztana a földön, míg más rá nem talál, vagy amíg meg nem hal. És valóban ilyen vagyok. Sato az, aki gondoskodik la, aki felelősséget vállalt értem, aki megpróbálja megóvni szánalmas életem. Nem vagyok büszke rá. Erre senki sem lenne.
Mivel mást nem tehetek, csak gyönyörködök az apró kis lepkében, egészen addig, míg tovább nem áll. A kellemes idilli kép apró szilánkokra hullik, bennem lassan tudatosul, hogy még mindig Satóhoz bújok, így elhúzódom tőle. Nem próbálja megakadályozni, elereszt, hagyja, hogy menjek amerre akarok. Régen nem ezt tette volna. Utánam kapott volna, ujjai bilincsként szorultak volna csuklóm köré, és visszarántott volna, hogy újra szorosan szorítson mellkasához. Most nem teszi. Talán mégis minden megváltozik köztünk, talán mégis élhetünk úgy, mint egy normális pár. Szeretném ez hinni, mégsem megy. Hogy is mehetne annyi borzalom után?
- Akkor hozlak ide, amikor csak szeretnéd - elgondolkodva bámulom a nyugodt tájat, amit soha, senki nem háborgat. Ide nem jár senki, itt valóban egyedül lehetnék. De tényleg hajlandó lenne az én igényemhez igazodni? Sato sosem szerette, ha mások parancsolna neki, ha mások igényeihez kell igazodnia. Mindig az volt, amit ő akart. Egy ilyen ember hogy tudná elviselni azt, hogy egy összetört, esetlen embert kelljen fuvaroznia amikor annak eszébe jut? Sosem volt a jótékonyság mintaképe. Soha semmit nem tett másokért pusztán jóindulatból. Mindig volt valami hátsó szándéka. Régen mindig. Talán azóta már megváltozott. Évek teltek el, és ezt a Satót még annyira nem ismerem. Nem ismerem, de nem akarok ezért bajba keveredni és szenvedni!
- És ha azt mondom, minden nap ide akarok jönni? - dacosan pillantok rá szemem sarkából, fölkészülve arra, hogy el kell ugranom lendülő keze elől. Ám nem történik ilyesmi. Miért is történne, hisz megígérte, hogy nem bánt. Bár tudjuk, Sato ígéretei nem mindig megbízhatóak. És én egy ilyen emberre akarom bízni az életem. Dehát ki másra bízhatnám? Naoéknak van saját gondjuk, a szüleimmel nem tehetem meg ezt újra, egyedül pedig elvesznék. Tudnom kell, mennyire számíthatok Satora. Ha nem is teljesen megbízható, de legalább... legalább nem érzem majd magam annyira magányosnak.
- Akkor eljövünk minden nap. Ha kell, a kocsiban várok, így nem kell elviselned engem. Együtt lehetsz a kedvenc virágaiddal és bogaraiddal, ahogy régen. Fényképezed, rajzolgatod őket és pihensz. Gyógyulsz - csak nézek magam elé némán, magamban ismételgetve szavait. Vajon mennyire hihetem el ezt neki? Vajon tényleg képes lenne órákat ülni a kocsiban csak azért, hogy én jól érezzem magam? Boldog lennék, ha gyakrabban jöhetnék ide, ha fotózhatnék, ha kikapcsolódhatnék, de vajon tudnám úgy tenni, hogy tudom, ő itt van a közelben? Vajon nyugodt tudnék úgy lenni, hogy engem néz? Hogy magamon érzem tekintetét minden egyes pillanatban? Nem tudhatom. Addig nem, míg meg nem próbáltam. Hisz igaza van, szükségem van rá. Ő segíteni akar nekem, ő nem mondott le rólam. Neki az a fontos, hogy rendbe jöjjek. 
- Gyógyulok - suttogom halkan, a fontosságát, a súlyát fontolgatva. Talán tényleg itt az esély, hogy minden helyre jöjjön. Talán pont Sato lesz az, aki meggyógyít. Ő tudhat valamit, amit az orvosaim nem. Ő tudja, hogy miért váltam ilyenné. Vajon megteszi? - Gyógyulok? - kérdem az apró pillangótól, ami újra megpihen egy gyönyörű vérvörös virágon. Bárcsak tudna válaszolni. Annyi mindent mesélhetne, annyival könnyebb lenne, ha ő tanácsot tudna adni. Akkor sosem lettem volna ennyire magányos.
- Sajnos mennünk kell - ismét Sato hangja töri meg a csendet, én pedig bólintva jelzem egyetértésem. Fölállok, és követem a nagy fekete kocsihoz, de utoljára még fájó szívvel visszapillantok a mezőre. Továbbra is nyugodt békesség uralja, mintha nem is jártunk volna itt. Semmi sem zavarja azt a békét, amiben ők élnek. Irigylem tőlük, és bármit megtennék azért, hogy az én életem is ilyen legyen. Talán majd egyszer ilyen lesz. Talán.

oOoOo

 Sato kinyitja nekem az ajtót, én pedig zavartan elsietek a lakásom felé. Pár holmit össze kell szednem, mert azt mondta, egy ideig nála kell laknom. Nem akarok. Rettegek tőle, de ha ellenkeznék, az csak még több bonyodalmat szülne. Egyszerűbb beleegyezni, és  megtenni mindent, amit kér. Ez még nem annyira fájdalmas, hogy ellenkeznem kéne. Talán tudja mit csinál. Talán így tényleg tud nekem segíteni, és így nem fogok az őrület mélységébe zuhanni. 
Nem nagyon nézem, hogy miket dobálok a táskába, csak az a fontos, hogy mihamarabb végezzek. Nem érzem magam jól attól, hogy Sato a lakásomban van. Ez az én kis menedékem, és mikor a legutóbb itt járt, akkor... akkor nem volt túl kedves. Nem akarom, hogy tudja, hogyan élek, nem akarom, hogy tudja, mi zajlik körülöttem. Így is jobban ismer, mint kéne, nem szeretném ezt tovább mélyíteni. Minél kevesebbet lát, annál boldogabb leszek.
A csöngő bántóan éles hangjára ledermedek, de nem merek fölegyenesedni. Ujjaim szorosan markolják a kezemben tartott pólót, félő, hogy még kárt teszek benne, ha nem teszem le gyorsan. Ki lehet az? Nao? Vagy valamelyik barátom? A telefonomat kikapcsoltam, így nem tudtak elérni, nem lepne meg, ha valaki idejönne. Mit tesz Sato, ha az ajtó túloldalán Suichi áll? Vagy Taoki? Vagy bármelyik fiú ismerősöm? Szörnyen bedühödne, hisz már Nao látványa is kiborította. Mi van, ha azonnal lepuffantja őket? Hogyan magyaráznék meg egy lövöldözést a rendőröknek? Bár ezt Sato megoldaná, hisz ez a szakterülete. Mégsem hagyhatom, hogy megtegye, bármennyire is félek tőle, muszáj megakadályoznom.
Nagyot nyelve rakom még be a pár zoknit a táskába, majd összeszorult torokkal sietek az előszoba felé. Beszédet halok, de nem kiabálást. Akkor nem férfi, mert velük Sato üvöltene. Nem Nao, mert ő Satoval ordítana. Akkor ki lehet az?
- Csókolom - köszönök megkönnyebbülve a ház tulajdonosának. Általában nem vagyok boldog, ha találkozom vele, mert mindig kínos beszélgetéseket szül. Látszólag kedves, idős hölgy, de valójában egy kőszívű behajtó. Ráadásul nem is nagyon kedvel engem, mert sokszor kérek haladékot. Eddig mindig fizettem, így nem küldhetett el, de már nem egyszer megpróbálta. Hűvös és hiányzik belőle az együttérzés. Néha Satora emlékezetet, bár ő sosem bántott fizikailag, csak mentálisan. De hát mit tehettem volna? Kegyetlen emberek mindenhol vannak.
- Hah, Kimitada úr! De jó, hogy sikerült utolérnem magát! - láthatóan megkönnyebbül, hogy én is itt vagyok. Sato talán megijesztette, amit meg is értenék. Nyilván arra számított, hogy megint kiabálhat majd velem a pénz miatt, de helyette egy hatalmas, izmos, riasztó férfi nyitott ajtót. Ha valóban egy aranyos néni lenne, valószínűleg már elmenekült volna, de ebből is látszik, hogy őt nem ilyen fából faragták.
- Történt valami? - félve kérdezem meg, mert sejtem a választ. Sejtem, és nagyon nem szeretné, ha ezt Sato hallaná. Így is azt hiszi, hogy nem tudok gondoskodni magamról, ezek után pedig csak még biztosabb lesz majd benne. Nem szeretném, ha még nyomorultabbnak gondolna.
- Az albérleti díjról lenne szó. A múlt hónapban nem tudott fizetni, gondoltam egy füst alatt odaadhatná ma a kéthavi bért - zavartan harapok ajkamba, és ujjaimat tördelve fordítom félre tekintetemet. Igen, ettől tartottam. Megmondta, hogy többet már nem ad haladékot, hogy ideje végre betartanom a határidőket, de elfelejtettem. Sato felbukkanása... a rengeteg dolog ami az elmúlt hetekben történt velem... minden gondom nagyobb volt ennél. Eszembe sem jutott, hogy előleget kérjek a munkahelyemen. Tudom, hogy adnának, egyszerűen csak kiment a fejemből. Mostanában elcsúsztam anyagilag. Fogalmam sincs miért. A fizetésem sosem volt magas, de arra elég volt, hogy fenntartsam magam. Az utóbbi időben viszont... viszont elvesztettem az irányítást. Pedig mindig takarékos voltam.
- Most nincs annyi pénzem, Risa-néni. Csak két nap múlva kapok fizetést… Korábban tetszett jönni… - és ez igaz is. Valószínűleg azért jött ilyenkor, mert már a múlthavit sem fizettem ki. Dehát még nem kaptam meg a fizetésemet. Tudhatná. Tudja is, de nem érdekli. Neki csak a pénz a fontos, amit részben megértek, mert neki is meg kell élnie, de ilyen áron? Lehetne kicsit együtt érzőbb. A mai világban már senki sem gondol másokra, ezért ilyen borzasztó az életünk.
- Jaj kicsikém, ez így nagyon nem jó. Sajnos nagyon rosszul állok én is, a számlákat pedig fizetnem kell. De azt hiszem, lehetek egy kicsit türelmesebb - még sosem becézgetett, és azt mondta, nincs több haladék. Akkor meg mi történhetett? Még a hangja is olyan más, mintha félne valamitől. Sokkal magasabb és vékonyabb, pont mint azoknak, akik valami borzalomtól tartanak. Sok ilyet hallottam a klinikán. De persze, hogy borzalomtól tart, hiszen itt van Sato. Hogyan is felejthettem el? Valószínűleg ő is fél tőle, mint mindenki, mikor megpillantja. Olyan ő, mint egy mumus. A világ összes emberének mumusa. Magas, szigorú arcú, kegyetlen kisugárzású férfi. Elég csak ránézned, hogy tudd, ő könyörtelenebb mindenkinél, akit eddig ismertél. Kétlem, hogy lenne bárki aki képes lenne szembeszállni vele. Ha mégis van ilyen, akkor biztosan nem épelméjű. Hiányzik belőle a félelemérzet és minden más is, ami az életben maradáshoz szükséges.
Szinte már sebesre harapom ajkaim, de nem tudom mit mondhatnék. Most nincs pénzem kifizetni, és szinte biztos vagyok benne, hogy ha Sato elmegy, akkor azonnal visszajön, és könyörtelenül behajtja rajtam. Ha nem talál itt, akkor bejön, és elszállítattja a holmijaim. Tudom, hogy megtenné.
- Csekket is elfogad? - nem vagyok hajlandó felemelni tekintetem, csak bámulom a szőnyeget. Szörnyen megalázó. Megalázó, hogy megint neki kell gondoskodnia rólam, pedig elvileg önellátó, felnőtt férfi vagyok. Legszívesebben kiverném a kezéből a csekk könyvet, és kiabálnék vele, hogy hogyan tehet ilyet, de nem szabad. Hagynom kell, különben sosem lenne nyugtom Risa nénitől. Bármennyire fáj, bármennyire nehéz elviselnem, hagynom kell. Csak összeszorítom a fogaim, lehunyom szemem, és szótlanul tűröm. Pont mint szinte minden mást az eddigi életemben.
- Hogy csekket? Igen, persze… Ha van fedezete… - hát persze, retteg, de még most is csak a pénzre gondol. Bár megértem, Sato olyan sötét és kegyetlen, hogy még egy maffiózó is megirigyelhetné. Elsőre senki sem gondolná, hogy becsületes polgár, az pedig végképp meg sem fordulna a fejében, hogy rendőr. Kegyetlen gyilkos? Az sokkal inkább.
Hallom ahogy előveszi a csekkfüzetét, lapozgat benne, és kattan egy toll is. Egyre kisebbre húzom össze magam, és mikor az összegre kerül a sor, már úgy érzem, inkább hasonlítok egy apró kis bogárhoz, mint egy ápolóhoz. Senki sem vágyhat arra, hogy az az ember segítse ki, akitől a legjobban fél. Ha mégis erre vágyik, akkor furcsa. Nagyon-nagyon furcsa. És beteg. Lediktálja a számokat szépen sorban, Sato tolla serceg a papíron, majd átnyújtja neki. Megvárom, míg Risa néni mögött becsukódik az ajtó, és csak akkor emelem föl végre a tekintetem. Nem tudom mit mondhatnék. Hálás vagyok érte, hogy megtette, ugyanakkor borzasztóan érzem magam miatta. Mint a foghúzás. Szörnyű érzés, de mégis szükséges. A világ sajnos tele van ilyenekkel. Túl sok szükséges borzalom vesz körül. Az orvosom is azt mondta, próbáljam ezeket kerülni. Próbáljam, mert túlságosan hajlamos vagyok magamra venni őket. Szerinte túl érzékeny vagyok, és megviselnek a világ apróságai. Ha átélte volna azt, amit én, akkor ő is érzékeny lenne.
- Amint megkapom a fizetésemet, visszaadom neked az egészet - hadarom, minél nyugodtabb hangot erőltetve magamra. Utálom, hogy ezt kellett tennem. Utálom magam, hogy ennyire esetlen vagyok, és utálom őt is, amiért felajánlotta. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, ez olyan dolog, ami csak a rémálmaimban jött eddig elő. Sato segítségére szorultam. Megint tőle függök. Megfogadtam, hogy soha nem fogom ezt tenni, és most mégis. Gyűlölöm magam. Sosem vagyok képes kitartani az igazam mellett. Sosem tudok kitartani semmi mellett. Inkább menekülök. Menekülök, mert menekülni mindig könnyebb.
- Indulhatunk a kórházba? - nem feszegeti tovább a témát, amiért hálás vagyok neki. És utálom, hogy hálásnak kell lennem. Kelletlenül egyezem bele, és követem a kocsijához. Újra elkezdődött. Újra elkezdett közeledni hozzám. Újra tőle függök. És ez újra a vesztemet fogja okozni.

oOoOo

Szótlanul bámulom a kezemben szorongatott Lakáskulcsot. Sato lakásáét. Nem volt éppen idilli a búcsú, ezt mégis csak tartalékból adta ide. Tartalékból, mert azt mondta, hazamehetek. Végülis miért tartana a saját lakásán fogva, mikor ezt távolról is megtehetni? Azt mondta bízik bennem, de inkább csak abban, hogy elég nagy az uralma fölöttem. Hiszen hogyan mernék elszökni azok után, hogy megfenyegette a családom? A szüleim, Naoék, bárkit bánthatna, akit csak akar. És megtenné. Ha én eltűnnék, pusztításba kezdene. Olyan rombolásba, amit a szeretteim szenvednének meg a legjobban. Nem tehetem ezt velük. Nem szökhetek el. 
Táskám mélyére süllyesztem a kulcsot, és nagyot sóhajtva lépek be a kórházba. Nem tudom, hogyan gondolta, hogy bármi is rendbe jött köztünk. Nincs semmi, ami kialakult volna. Ugyanúgy rettegek, csak... csak elfáradtam. Ezért nem ellenkezek. Pihenni akarok, egyszerűen nincs erőm. De vajon tényleg ez az igazság? Mi van, ha Satonak volt igaza, és valami elkezdett formálódni? Mi van, ha tényleg segíteni fog rajtam? Talán el kéne hinnem, hogy nem minden borzasztó, amiben az ő keze benne van. Talán már tényleg jót akar nekem, és nem csak magára gondol. De nem tudom. Képtelen vagyok elfogadni. Vágyom rá, hogy meggyógyuljak, vágyom rá, hogy többé ne kelljen a szüleimnek értem aggódniuk, hogy ne kelljen altatókat szednem életem végéig, de biztos, hogy ez a helyes út? Bárcsak pszichológus lehetnék. Talán az orvosomhoz kéne fordulnom, aki segített a... a kísérletem után helyrejönni. Nem, ez nagyon rossz ötlet. Ezt ő nem értheti. Azt mondaná jelentsem föl Satot, és költözzek messze. Azt javasolná, hogy kerüljek tőle minél messzebb, és kezdjem újra. De minden felesleges lenne. Hiszen Sato nem tett semmi törvénybe ütközőt- Most nem. És hogyan tudnék bizonyítani valamit, ami évekkel ezelőtt történt? Ráadásul olyan kapcsolatai vannak, ami ellen semmit sem tehetnék. A Szahara közepén, egy karavánban is megtalálna. Nem, itt nem számíthatok mások segítségére. Itt csak magamra számíthatok. Nekem kell eldöntenem, hogy mi az, amit szeretnék, hogy mi az, ami a javamat szolgálja. Kár, hogy ennyire nehéz.
- ISOSHI!!!! - összerezzenek a hangos kiáltásra, és sóhajtva nyitom ki öltözőszekrényem. Felesleges azzal foglalkoznom, hogy Nao mit keres a férfi öltözőben, hisz őt ilyenek nem érdeklik. Oda megy, ahová szeretne, és ha valaki ellenszegül, akkor reszkessen, mert mindennek vége. Vele jobb nem vitatkozni. Tudom, hogy most is csak értem adódott, de kicsit ijesztő. Valószínűleg jókora adag fejmosást fogok kapni, és örülhetek, ha nem szakad ki közbe a dobhártyám. Nagyon szeretem Naot, de mindenképpen le kell szögeznem, hogy rémítő. Ha dühös, akkor pedig főleg. Ha azonban választanom kell, hogy ő vagy Sato, akkor mindenképpen ő. 
- Szia Nao - ártatlan mosolyt varázsolok arcomra, és úgy fordulok felé, de reménytelen. Őt ilyenekkel nem lehet meghatni. Arca kipirosodott a dühtől, szinte látom ahogy a füstkarikák emelkednek az orrlyukaiból miközben felfújja magát, hogy még nagyobbnak tűnjön. 
- Nekem csak ne szia Naoz itt nekem. Tudod mennyire aggódtam érted? Miért nem vetted föl azt a nyavajás telefont? És ha végre méltóztatol fölvenni, akkor meg lecsapod?! Hát adok én neked! - hadarva, vadul gesztikulálva magyaráz, de nem szakítom félbe, mert teljesen felesleges lenne. Hamarabb szabadulok, ha békésen végighallgatom. Mindig ez van. Ő az én igen ingerlékeny védőangyalom. - Csak úgy eltűnsz egy szó nélkül, ráadásul azt mondták, látták, hogy egy fura alakkal voltál a kávézóban. Néhányan hallották, ahogy veszekedtek is, és utána elrohantatok. Tudod milyen rossz volt ezt hallgatni? Azt hittem elraboltak, vagy... vagy még rosszabb! - elakad hangja, látom arcán, hogy most tényleg kiborult. Nem lenne szabad, nem tesz se neki, se a babának jót, ha ennyire ideges. Nem akarom, hogy miattam bajuk essen.
- Nyugodj meg kérlek. Ülj le, vegyél pár mély levegőt, és mindent elmesélek - karját finoman megfogva húzom le, és kivételesen nem ellenkezik, hagyja, hogy én irányítsam. Leülök mellé, zavartan kezdek babrálni ujjaimmal, de azért elkezdem a történetet, egészen a legelejétől. Igyekszem minden részletet elmondani neki, kivéve a fegyveres dolgot. Nem akarom, hogy még jobban aggódjon, erről jobb, ha nem tud. Kiborulna. Borzalmasan fölzaklatná, amit nem akarok. Talán jobb, ha ez örökre Sato és köztem marad. Egy újabb borzalmas dolog, ami összeköt minket. Egy újabb szál, amit csak úgy vághatok el, közben másoknak fájdalmat okozok. Ezért nem tehetem meg. Ezért nem fogom soha megtenni.
Türelmesen végighallgat, látom, hogy néha közbe vágna, de magában tartja a végéig. Időközben lenyugszik, a végére már inkább izgatott mint dühös. Ez legalább egy fokkal jobb.
- Jajjj Iso... Szólnod kell valakinek! Nem hiszem, hogy ez így rendben van. Sőt, egyáltalán nincs rendben! - kezemet szorongatva néz rám, szemeiben könnyek csillognak, amit képtelen vagyok elviselni. Inkább elfordítom fejem, csak hogy ne kelljen látnom.
- Tudod, hogy nem szólhatok senkinek, ezt már elmondtam. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen az én gondjaim miatt. Elmondtam neked ezeket, de cserébe meg kell ígérned, hogy nem szólsz senkinek! Ez csak az én dolgom, majd megoldom egyedül, ahogy tudom - hangom elhalkul, és torkom is összeszorul, de nem sírom el magam. Erősnek kell mutatkoznom, különben még kevésbé hisz majd nekem. Így sem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm, hisz ismer engem, de úgy indoka is lenne. 
- Ahogy tudod?! - kérdez vissza élesen, majd magához ölel. Tudom mire gondol, de most nem fogom megtenni. Többször nem. Megígértem. Ezt az egy ígéretemet megpróbálom nem megszegni. Egyenlőre.
Egy darabig még ölelkezve ülünk, élvezve a pillanatnyi nyugodt idillt, végül azonban muszáj indulnunk dolgozni. Nincs sok kedvem, kimerült vagyok, de ez legalább egy kicsit eltereli a gondolataimat a rám váró borzalmakról. Hogy mit fogok tenni akkor, mikor nem dolgozom? Hogy hogyan fogom elviselni Sato látványát nap mint nap? Hogy mit fogok tenni, ha ismét az ő segítségére szorulok? Fogalmam sincs. Most nem is akarok ezen gondolkodni. Most nem.

oOoOo

Aggódva nyelek egy hatalmasat, miközben végigpillantok a széken ülő, bilincsbe vert embereken. Fáradt vagyok, a lábam is lüktet, túlságosan megterheltem szegényt, legszívesebben leülnék, hogy pihenhessek, de nem teszem. Inkább a lehető legmesszebb húzódok a rengeteg gyanús alaktól. A rendőrök jelenléte sem nyugtat meg, inkább csak Satora emlékeztetnek. Tudtam, hogy rossz ötlet idejönni. Tudtam, hogy haza kellett volna mennem, és csak bedobni a postaládájába a borítékot. De a büszkeségem nem hagyta. Miután megérkezett a pizza, amit küldött, mert igaz, hogy névtelenül jött, mégis tudom, hogy ő fizette ki, még biztosabb lettem abban, hogy előleget kell fölvennem. Amíg a többiek ettek, én fölmentem a főnökhöz, és megbeszéltem vele a dolgokat. Szerencsére kedves idős úr, így nem volt gond. Mire visszaértem már mindenki jóllakva hálálkodott nekem, pedig nem rajtam múlott. Persze én egy falatot sem bírtam enni belőle, mert folyton csak az járt a fejemben, hogy mindezt azért küldte, hogy rólam gondoskodjon. Nem akarok tőle függeni. Nem akarok a marionett bábja lenni, akit rángathat és irányíthat ahogy kedve tartja. Hiba mondja, hogy nem ez a célja, én nem tudom neki elfelejteni azokat, amiket eddig tett. Egy oroszlán sem pusztán jóindulatból engedi magához közel a gyanútlan növényevőket. Elhiteti velük, hogy jóllakott, hogy nem érdeklik őt, de végül nem tudja legyőzni az ösztöneit. Bármit csinálhat, a vége mindenképpen ugyanaz lesz, megtámadja és megöli. Könyörtelenül kivégzi, akár szüksége van a húsra akár nem. Hisz erre született, minden porcikája ezt követeli. Ahogyan Sato vágyik az én fájdalmamra. Mindig és mindenhol, bármi történjék is.
Hirtelen egy magas, izmos férfi terem előttem, fejem mellett támaszkodik meg a falon, én pedig rémülten pislogok rá. Mi-mit akar tőlem? Én nem vagyok bűnöző! Ugye nem bántani akar? Istenem, miért jöttem ide?
- Hát te meg hogy kerülsz ide? Eltévedtél, kölyök? - vigyorogva mér végig, pont ahogy Sato is szokta. Nem biztos, hogy ő is olyan gonosz, de... de nem akarom, hogy megtörténjen! Nem akarom, hogy ő is bántson!
- Én csak... én... - motyogásomat szerencsére folytatnom sem kell, mert megjelenik Sato, és a férfi vállára teszi a kezét. Sosem örültem még neki ennyire! Soha, de soha! Valószínűleg nem is fogok többé, de most hálás vagyok neki. Ki tudja mi történt volna, ha nem jön ilyen gyorsan. 
Figyelem ahogy elküldi a férfit, mosolyogva, szinte jókedvűen. Nyilván ismerik egymást. Itt mindenki ismert Satot, hisz magas rangú tiszt. Legalábbis azt hiszik, hogy ismerik, mert van egy oldala, amit még sosem láttak valószínűleg. Egy sötét és kegyetlen oldal, amit még a bűnözők sem tudnak kihozni belőle. Egy önző, birtokló oldal, ami nem engedi, hogy mások a tulajdonához érjenek. Nem, ezt a Satot biztosan nem ismerik, ezt az oldalát csak nekem mutatta meg. Csak nekem jutott ki abból a borzalomból, amire képes. Csak nekem.
- Szia Isoshi - kedvesen köszön, még az arca is nyugodt vonású, de én nem nyugodtam meg tőle. Tudom, hogy nem engedné, hogy ez a sok borzasztó alak bántson, de nem érzem magam biztonságban a közelükben. Inkább lennék innen messze, hogy falak válasszanak el minket. Még Satoval is inkább lennék. Ő lehet, hogy gonoszabb, de legalább egyedül van... ha ennyien esnének nekem, én... én nem tudom mit tennék.
- Szia. Ne haragudj, hogy itt zavarlak… - zavartan pislogok rá, de nem úgy tűnik, mint aki ideges. Pedig biztosan sok dolga van, hisz vezető. Féltem, hogy nem lesz itt, hanem a terepen van, de szerencsém volt. Viszont így is lehet még dolga. Papírmunkák, edzés, vagy valami sokkal fontosabb az én gondjaimnál.
- Nem zavarsz, örülök hogy eljöttél hozzám. Itt nem tudunk nyugodtan beszélni, menjünk az irodámba, jó? - tétován bólintok, és feltűzöm magamra a kártyát, amit a portástól kér. Furcsa, hogy ennyire kedves. Szokatlan, és... zavarba ejtő. Nem tudok mit kezdeni vele. Hogyan kéne reagálnom erre a kedvességre? Kedvességgel? Nem, ebben nem vagyok biztos. Ha tudnám, hogy komolyan gondolja, ha biztos lehetnék benne, hogy nem viccel és kihasznál, akkor talán megpróbálnám, de így... így nem. Csupán ugyanaz lenne a vége, mint a legutóbb. Bárcsak bízhatnék benne, de nem szabad. De ha nem teszem, hogyan fog segíteni? Ez egy ördögi kör, amiből nem tudok kiszabadulni. Nem tudom mihez kéne kezdenem, mindig csak ugyanoda lyukadok ki. Bármerre fordulok, egyetlen dologhoz érek vissza. Egy olyan dologhoz, amit gyűlölök. Egy olyan dologhoz, ami ellentmond a világnak. Egy olyan dologhoz, amitől rettegek. Bíznom kell Satoban.
Kíváncsian nézelődök, ahogy egyre beljebb haladunk a kapitányságon. Itt, ahol nincsenek bűnözők, már egészen barátságos a hely. Meleg színek, egy-két növény, és az itt dolgozók személyes holmijaival teli asztalok. Egyszer egy barátom mesélte, hogy alig látja az apukáját, aki nyomozó, mert szinte az irodájában él. Most kezdem érteni, hogy mire gondolt. Nem csak bögrék és evőeszközök, de néhány helyen még fogkefét is látok, sőt szinte biztos vagyok, hogy az egyik széken egy összehajtogatott takaró volt. Ezek az emberek tényleg azért dolgoznak, hogy mi biztonságban élhessünk. A nap minden percében figyelnek ránk, csak... csak engem nem tudtak megmenteni.
Elkenődve lépek be Sato irodájába, ami szintén elég otthonosan fest. Otthonosan, de rendezetten, ahogy az Saohoz illik. Nincs nyoma koszos dolgoknak, pornak, vagy akárcsak egy olyan képnek a falon, ami ne lenne teljesen vízszintben. Ő már csak ilyen. Volt időszak, mikor nem figyelt ezekre, de akkor... akkor sokat drogozott. Olyankor semmi nem érdekelte, csak az, hogy bántson. Nem! Isoshi nem szabad erre gondolnod! Nem szabad hagynod, hogy a maró, sötét bánat ismét körbeöleljen. Megint elvesznék, és nem látnék semmi. Megint egyedül maradnék, és rettegnék. Mindentől.
- Sajnálom… Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni… én csak… - motyogva harapdálom ajkaimat, és meredten bámulom a padlószőnyeget. Láttam, hogyan néztek rám Sato kollégái. Nyilván nem nagyon gyakori, hogy vendégek jönnek ide, talán nem is szabad ennek megtörténnie, és amúgy is, lehet hogy ők nem tudják Sato vonzalmát a férfiak iránt. Lehet, hogy nagyon kínos helyzetbe hoztam azzal,hogy ide jöttem. Ezután el is kezdhetik faggatni, felidegesítik, és ha dühösen jön haza, akkor... akkor....
- Hékás, nyugi - csitít le, én pedig elhallgatva, próbálom kicsit összeszedni magam. Nincs semmi gond. Mindenki ismeri Satot, ha nem akarta volna, hogy lássanak, nem hív be magához. Nem lesz dühös, nem lesz semmi gond. - Örülök, hogy eljöttél és láthatlak, bármi is az oka. Kérsz egy kávét? Nem vagy éhes? - éhes is vagyok, hisz egész este nem ettem, a pizzához hozzá sem tudtam nyúlni,és minden mástól is elment az étvágyam, most mégis inkább csak kávét kérek. Azt hiszem az elég lesz. 
Már mondanám is a dolgot, de mikor fölpillantok, bennem reked a levegő. Felém nyúl, mintha végig akarna simítani az arcomon, de az utolsó pillanatban félbehagyja a mozdulatot. Istenem... ha hozzám ért volna, nem biztos, hogy kibírom. Mellette állni, az autójában ülni más, mint hagyni hogy hozzám érjen. Megígérte, hogy nem fog megérinteni, megígérte, hogy amíg nem engedem, addig egy ujjal sem ér hozzám! Most úgy tűnik megpróbálja betartani. De ha már most elgyengült, akkor hogyan fogja bírni? Nagyon félek.
- Egy kávé jól esne… - nagyot nyelve hajtom le fejem, remélve, hogy nem vette észre mennyire megrémültem. Nem örülne neki, ha tudná mennyire nem bízom még most sem benne.
- Máris hozom neked, addig ülj le és várj meg itt, kicsim - kicsim? Egyre inkább kétségbe esve rágom ajkaimat, és lassan leereszkedem a puha kanapéra. Miért becézget? Miért csinálja ezt? Éreztetni akarja, hogy fontos vagyok neki, de számomra ez csak olyan, mintha újra és újra belém rúgna, pedig már eszméletlenül heverek a földön. Nem, ha eszméletlen lennék, már nem érezném a fájdalmat. Ezt viszont határozottan érzem. Csak kínoz, mert azt hiszi, így mindenkinek jobb. Nem, maximum neki
Nem kell sok idő, és már vissza is jön, kezében egy bögre kávéval, és egy fánkkal. Mindkettőt felém nyújtja, és bár nem kértem, hálásan fogadom el. Ismer már annyira, hogy tudja, nem eszem eleget. Nem amiatt, mert félek, vagy beteg vagyok, egyszerűen ilyen vagyok. Már azelőtt is mindig problémás volt, hogy őt megismertem volna. Van amikor elfelejtettem, van amikor csak nem kívántam. Hiába korog a gyomrom, ránézek az ételre és felfordul tőle a gyomrom. Anyáék szerint ezért maradtam ilyen apró és beteges. Pedig ha nem így néznék ki, akkor talán Sato észre sem vett volna. Egyszerűen átsiklik a tekintete rajtam, és akkor boldog életem lehetett volna. Olyan kis apróságokon múlik az ember élete. Akkor jelentéktelenül kis dolgoknak tűnnek, de csak később jössz rá, mennyire nagy hatással voltak rád. Mi történik, ha aznap nem megyek be? Mi történik, ha másik irányba fordulok a sarkon? Mi lett volna, ha a szünetben a teremben maradok? Annyi a kérdés, és közel sem biztos, hogy akkor nem pont ez történt volna. Van amit lehetetlen elkerülni, bármennyit is próbálkozik az ember.
- Köszönöm… - beleharapok a fánkba, és egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, annyira jólesik az édes, omlós tészta íze a számban. Nagyon szeretem a fánkot is, mint szinte minden süteményt. Sato tudja ezt, ezért hozta. Tudta, hogy ezzel segít feloldódni, és megnyugodni. Mennyi hátsó szándék.
- Nincs mit. Hogy ment a munka? Bírtad rendesen? - úgy kezdeményez beszélgetést, mintha minden rendben menne köztünk. Mintha valóban egy boldog pár lennénk, akik már évek óta együtt vannak, és meghallgatják egymást. Kíváncsiak milyen volt a szerelmük napja, hogy hogyan érezte magát. Nao mesélt erről, de én sosem élhettem át. És nem is fogom, mert Sato nem a szerelmem. És soha nem is lesz az.
- Igen, minden rendben ment, és a kollégáimmal együtt köszönjük a pizzákat - csak azért válaszolok, mert nem szeretném feldühíteni, és mert megígértem a munkatársainak, hogy a nevükben is köszönetet mondok. 
- Ugye te is ettél belőle? - kis híján félrenyelem a fánkot, de még idejében sikerül összeszednem magam. Nem tudhatja meg, és azt sem veheti észre, hogy hazudok. Nem akarok hazudni, de nem tehetek mást. Inkább ez, mint a dühös leszidás.
- Igen... - nem kérdez tovább, úgy tűnik elhitte. Csend telepszik ránk, amit csak az ő kortyolása, és az én rágcsálásom tör meg. Ha minden rendben lenne köztünk, akkor meghittnek mondanám, de így... így inkább kínos. Azt hiszem jobb ha belekezdek, mielőtt elszáll a bátorságom. 
- Nem zavartalak meg semmiben? - nagyot nyelve próbálom összeszedni gondolataimat. Talán a legegyszerűbb út a legjobb. Csak át kell adnom neki a borítékot, és minden rendben lesz. Ezt felesleges túlbonyolítanom, annak semmi haszna. Ami bonyolult, az nem jó. De ami körülöttem van, az mindig bonyolult. Szóval semmi sem jó körülöttem. Semmi sincs rendben.
- Csak lőtéren voltam és gyakoroltam, semmi komoly - a pisztolyok gondolatára picit megborzongok, de nem borulok ki. Az, hogy munka előtt kimentünk a kedvenc helyemre, lenyugtatott. Nincs akkora zűrzavar a fejemben, nem csaponganak úgy a gondolatok, nem érzem, hogy elveszek a kavalkádban.
- Értem... - kortyolok egyet a kávémból, amit Sato pont úgy készített el, ahogy mindig is ittam. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is emlékszik rá? Vajon mi mi mindent tudhat még rólam? Vajon milyen emlékeket őriz? Vajon kellemesebbek, mint azok a képek, amik bennem élnek róla?  – Elhoztam neked a pénzt, amivel… tartozom. Köszönöm - nehezen tudom csak kimondani a szavakat. Még mindig borzasztóan érzem magam attól, hogy rá volt szükségem, hogy el kellett fogadnom a segítségét, de így már kiegyenlítettem a tartozást. Elveszi a borítékot, így most már végleges a dolog. Nem ragaszkodott hozzá, hogy ezt most ő fizesse, nem ragaszkodott ahhoz, hogy tartsam meg, és nem ragaszkodott ahhoz sem, hogy innentől mindig ő fizesse.
- Én is végeztem mára. Hazaviszlek, jó? - lenyelem az utolsó falat fánkot, megtörlöm számat, és fölpillantok rá. Bár sejtem a választ, azért mégis megkérdezem.
- Hozzád? - persze bólint, ahogy vártam. Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy vitába szálljak vele, már csak aludni szeretnék. Lezuhanyozni, átkötözni a lábam, és pihenni. Ha beveszem a gyógyszerem és lefekszem, akkor talán mire felébredek, minden rendben lesz. Talán kiderül, hogy az egészet álmodtam. Kár ilyen lehetetlen dolgokba ringatni magam, de... de nem tudom nem ezt tenni. Már csak a remény maradt nekem. Ezt az apró kis fénysugarat nem oltotta még ki Sato sötétségé. Az a sötétség, ami mindent körbeölel és elemészt körülötte.
- Nagyon elfáradtál, Isoshi? - igen, borzasztóan. Fizikálisan és lelkileg is. Mindenhogy. De a kíváncsiságom még megvan. vajon miért kérdezi? Vajon mire készül már megint? Ha arra.... ha arra, akkor... régen Az előtt kérdezte mindig ezt. Akkor bármit válaszoltam nem érdekelte. Ha igent mondtam, csak még durvább volt, amiért megpróbáltam lerázni. De most nem teheti ezt. Nem teheti, mert megígérte.
- Miért?
- Nemrég születtek kölykei az egyik rendőrkutyának, van kedved megnézni őket? - elgondolkodva bámulom a bögrémben lötyögő kávét. Ez nem hangzik olyan rosszul. Annyira szeretem a kiskutyákat, és ha tényleg csak oda akar vinni, akkor nem lehet baj. Nem, mert ott biztosan nem maradunk kettesben. Minél tovább vagyunk itt, annál kevesebb időt kell vele kettesben töltenem. A kis apróságok pedig olyan csábítóan hangzanak. Tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Vajon ezzel mi a célja? Vajon most mi a gonoszság, ami az ártatlan kérdés mögött rejtőzik? Magamtól rájönni nem fogok, mert túlságosan sok homály rejti el. Csak akkor tudhatom meg, ha Sato is azt akarja. És ha már ő azt akarja, akkor nincs menekvés.  Akkor pedig minek halogatni a dolgot? Állok a szenvedés elébe. Úgy sem tehetek mást. Legalább addig élvezem Sato csapdáját, amíg lehet. Addig amíg engedi. Addig, amíg kitart az önuralma.

oOoOo

Érdeklődve figyelem a ketreceket, de egyenlőre egy kutyát sem látok sehol. Mind üres, de kétségtelen, hogy itt szoktak lenni. Tálak, pokrócok és a kutyák jellegzetes illata. Ennyi az egész. Valószínűleg mind a gazdáikkal vannak, hiszen nem ülhetnek egész nap egy kennelben. Nem azért képezték ki őket, hogy csak díszek legyenek. 
Majdnem beleütközök Satoba, mert hirtelen áll meg, egy ajtó előtt. Még éppen idejében fékezek le, így nem szaladok bele a hátába. Bekopog, és alig pár pillanat múlva már meg is jelenik egy barátságos arcú, rövid hajú nő. Nem mondanám kifejezetten szépnek, inkább karakteres. Tipikusan olyan, amilyennek az ember a rendőrnőket elképzeli. De hát ahhoz, hogy tudja tartani a lépést a férfiakkal, muszáj alkalmazkodnia. Itt egy bálkirálynőnek nincs helye.
- Seiki százados? - láthatóan meglepi Sato látványa, engem pedig a megszólítás zökkent ki egy pillanatra. Százados. Komolyan ekkora hatalma van? Miért mindig a leggonoszabb emberek uralkodnak? Mindig a legkegyetlenebb zsarnokok veszik kézbe az irányítást? A világ igazságtalan, és kegyetlen.
- Üdv, Mariketa. Hoztam valakit, aki kíváncsi kiskutyákra - rögtön felragyog az arca, gondolom félt, hogy Sato legorombítani jött ide, de így már sokkal boldogabban fogad. Megragadja kezem, és végig széles mosollyal tanulmányozza arcom, míg Sato bemutat minket egymásnak.
- Mariketa zászlós, ő itt Isoshi. Isoshi, ő Mariketa a kutyák dadája.
- Üdvözöllek drágám, örülök hogy megismerhetlek.
- Én is nagyon örülök, asszonyom - igazán szimpatikus nő, még egy mosolyt is sikerül kicsikarnia belőlem. Karon ragad, és vidáman csivitelve vezet körbe a ketrecek között. Jókedve hamarosan rám is átragad, és már erőlködnöm sem kell a mosolygáshoz. Olyan, mint egy vidám kis napsugár. Beragyog mindent, és megmelengeti a közelében lévők lelkét. Rám is határozottan jó hatással van. Csak hallgatom és hallgatom, nem is figyelek másra, csak a hangjára. Szinte minden mást kiver a fejemből, és mikor meglátom a kiskutyákat, tényleg minden borzalom törlődik. Istenem milyen aranyosak! Csak pici szőrgolyók, akik ide-oda mászkálnak a ketrecben, néha nekimenve egymásnak, felborulnak, nyüszögnek, aztán tovább másznak. Hihetetlenül édes, gondtalan apróságok. Imádom őket! Imádom, imádom, imádom!
- Már hathetesek - mondja Mariketa, segít levenni a kabátomat, és már megyünk is be a kis labdacsokhoz. Azonnal leülök a földre, és ők másznak is hozzám. Boldogan simogatom őket, játszom velük, és nevetek a botladozásukon. Rég éreztem már magam ennyire jól. Ezek a kis tündérek minden felhőt eloszlatnak körülem. Bárcsak gyakrabban jöhetnék ide. Ha lennének otthon ilyen kiskutyáim, akkor minden rendben menne. Nem rágódnék a borzalmakon, nem gondolnék arra, hogy mi fog velem történni, csak velük foglalkoznék. Az egyik kis apróság felfedező útra indul a lábamon, és hogy segítsek neki fölkapom és ölembe veszem. Apró kis nyelvével végignyal orromon, mire ismét fel kell nevetnem. Hiszen ez csikiz! A kis sunyi, tudja, hogy mennyire csikis vagyok. Istenem de édes.
- Nagyon édesek, és ő itt a leg-leg-legédesebb! - adom mindenki tudtára a véleményem, mire gondozójuk mosolyogva bólint, és végigsimít az apróság pocakján. Mert igen pocakja az van. A kis husika. De így az aranyos. Hát aranyos vagy, nem igaz, drágám?
- Ez a kis rosszcsont mindenki kedvence - nem lep meg. Ő a legéletrevalóbb, a legvakmerőbb, és a legbátrabb. Persze a többiek is elképesztőek, de ő a legcukibb. És ha már a többiek is így gondolják, akkor biztosan így van!
- Hogy hívják? - kérdem kíváncsian, mert nekem rengeteg ötlet megfordult a fejemben, de nem is tudom melyik illene rá a leginkább. 
- Még csak sorszámuk van, ő itt 36-os. Majd a kiképzője fogja elnevezni - ó. Ez olyan furcsán hangzik. Persze értem én, hisz számukra a kiképző lesz az egyetlen gazda, de 36-os? Ez annyira személytelen, és zavaró, és... jajj nem kell ilyennel foglalkoznom! Ő boldog vele, és boldog lesz, a gazdájával is, aki majd gondoskodik róla és vigyáz rá. Biztos nagyon kis ügyes rendőrkutya lesz majd belőle. 
- Értem - inkább tovább játszom a kis aprósággal, nem is figyelve arra, ami körülöttem történik. Az orvosok azt mondták, talán jót tenne nekem egy állat, akiről gondoskodnom kell. Az állat terápiákat is ajánlották, szerintük sokat segíthetett volna rajtam. Mégse mertem rájuk elmenni, saját állatra meg féltem, hogy nem lesz időm. Mindig vágyakozva sétáltam el a menhelyek előtt, úgy sajnáltam azokat az apróságokat, akik ilyen helyen kötöttek ki, de nem tudtam volna mit tenni Nálam sem biztos, hogy jobb helyen lettek volna. Azt pedig nem akartam, hogy újra visszakerüljenek oda. 
- Itt az etetés ideje, kapnak kölyöktápot tejjel. Segítesz nekem? - fölpillantok Mariketára, majd Satora vándorol tekintetem. Én nagyon szívesen maradnék még akár órákat is, de nem rajtam múlik. Ő fuvaroz, a kocsijában van a táskám, és... gyakorlatilag ő mondja meg mit tehetek és mit nem. Nekem ő nem a főnököm. Ő az uralkodóm. Az, aki minden léptemet irányítja, aki nélkül nem dönthetek. Ha mégis, akkor annak súlyos következményei lesznek.
- Szabad? - úgy tűnik könyörgő tekintetem meghatja, mert bólint. Hihetetlen nagy boldogság árad szét bennem, és legszívesebben megölelném, de még idejében eszembe jut, hogy mennyire gyűlölöm. Az apró kis jó cselekedetei összezavarnak. Ezt nem szabad engednem.
- Maradj itt nyugodtan. Addig visszamegyek átöltözni és elintézek még néhány dolgot, utána visszajövök érted.
- Köszönöm - felmosolygok rá, és már fordulok is vissza 36-os felé, aki a fejébe vette, hogy lerágja az ujjamat a helyéről. A kis tünemény. Még pár hónap, és talán még sikerülne is neki. Így inkább csak jól összenyálaz, és megkarcol a pici, tűhegyes fogaival, de nem bánom . Ez efajta fájdalommal nincs bajom, nem tudok haragudni rá.
- Mond csak, honnan ismered Seiki századost? - összerezzenek Mariketa kérdésétől, és zavartan kezdem babrálni 36-os bundáját. Sejtettem, hogy ezeket a kérdéseket nem kerülhetem el, mégis, nem szívesen válaszolok rájuk. Nem szívesen, mert borzalmas emlékeket ébresztenek bennem. Olyanokat, amiket mindig is próbáltam eltemetni. De... mégsem ülhetek itt szótlanul, még feltűnne neki, hogy valami nincs rendben. Végül is rendőr, nekik jó a megfigyelő képességük. Nem szabad megsejtenie, hogy mennyire rettegek Satotól, hogy mennyire gyűlölöm őt.
- Még a gimnáziumban találkoztunk - apró mosolyt erőltetve magamra leteszem a kutyust, és a zászlós nyomában elindulok, hogy előkészítsük az ételüket. Nem hittem volna, hogy ilyen korán esznek már tápot, de ezek szerint nem ismerem annyira a kutyákat. Látszik, hogy sosem volt háziállatom. Illetve volt, de egy aranyhal nem hasonlítható a kutyákhoz. Velük nincs sok baj, csak úszkálnak, esznek, és néha ki kell őket takarítani. Talán egy aranyhalra most is lenne időm. Talán be kéne szereznem egyet, majd ha újra a saját lakásomban élhetek. Vagyis sokára. Vagy talán soha.
- Valóban? Nem gondoltam volna, hogy a századosnak vannak barátai. Tudod ő a munkahelyén mindig olyan...
- Hűvös és érzéketlen - fejezem be szomorúan a mondanivalóját, mire bólint. Egy darabig szótlanul öntögetem a tejet a kimért adagokba, végül mély levegőt véve erőltetek magamra egy mosolyt. - Nehezen tud kapcsolatot teremteni az emberekkel. Nem mindig ilyen, tud ő... kedves is lenni - ez ugyan hazugság, de mit tehetnék? Nem mesélhetem el, miket tesz otthon. Nem omolhatok zokogva a földre, és mesélhetem el, hogy velem mennyivel kegyetlenebb, hogy mennyi fájdalmat és szenvedést okozott. Pedig legszívesebben ezt tenném. Bárcsak lehetne.
- Ezt örömmel hallom. Furcsa erről az oldaláról hallani. Na, de menjünk, etessük meg a kis kópékat, mielőtt éhen halnak - nevetve nyom a kezembe egy pár tálat, én pedig mosolyogva bólintok. Legalább addig nem akarok Satora gondolni, amíg nincs itt. Most csak a kiskutyák az elsők. 

Mire Sato visszajön, 36-os és a testvérei tele pocakkal szundiznak az anyukájuk mellett, mi pedig fáradtan figyeljük őket. Illetve lehet, hogy csak én vagyok kimerült, de én nagyon. Legszívesebben odadőlnék melléjük, hozzábújnék kicsi szőrős testükhöz, és velük együtt aludnám át az elkövetkező pár órát. Kár, hogy nem lehet, mert nincs nálam altató, és mert Mariketa biztosan furcsállná. Azt már nem tudnám kimagyarázni, hogy miért nem megyek inkább Satoval. A legtöbb ember inkább választaná egy ismerőse puha ágyát, mint a kemény földet pár kutyakölyök között. De a legtöbb ember nem ismeri Satot.
Elbúcsúzunk a zászlóstól, visszaveszem a kabátom, és Sato nyomában elindulok az autója felé. Még megvan bennem a kiskutyák okozta vidámság és békesség, még nem kezdte elhomályosítani a rám váró borzasztó nap. Nyugodt vagyok. Még. Csak az a kérdés, hogy meddig.
- Köszönöm - mondom halkan, az ablakban elsuhanó tájat nézve. Az elmúlt napokhoz képest egészen jó idő van, süt a nap, pont ezért rengeteg ember van az utcákon, hogy kiélvezze a meleg sugarak cirógatását. Olyan boldognak látszanak. Ha vannak is gondjaik, nem foglalkoznak vele, nem olyan mélységesen borzalmasak, hogy elrontsa a kedvüket. 
- Örülök, hogy jobb kedved lett tőlük - aprót biccentek, de nem folytatom a beszélgetést. Ennyi pontosan elég volt, nincs több mondanivalóm a számára. Egy apró kis figyelmességtől még nem lesz köztünk minden rendben. Nem tudom, mi járhat a fejében. Nem tudom mit miért tesz, de ő biztosan. Az ő gondolatai nem olyan kuszák és bonyolultak, mint az enyéim. Ő biztosan sokkal összeszedettebb, mint én. Amíg én a saját sötét sikátoraimban próbálok kiigazodni, ő egy tágas, világos dombtetőről lát be mindent. Annyi jóra használhatná ezt. Sato értelmes, és el tudja érni azt, amit akar. Értelmes, azt mégis képtelen megérteni, miért tettem azt, amit. Képtelen megérteni, hogy nem szeretem, hogy rettegek tőle, és hogy minden vágyamnál nagyobb, hogy távol kerüljek tőle. Képtelen megérteni, hogy nekem ő csak egy szörnyeteg. Olyan, mint a gyerekeknek a mumus, ami az ágyuk alatt, vagy a szekrényben rejtőzik. Olyan, mint a gyerekeknek a zsákos ember, aki eljön értük, és elviszi őket, ha rosszak. Kiskoromban énis rettegtem ezektől a rémektől. Rettegtem, mert akkor még nem tudtam, hogy van náluk sokkal rosszabb. A gyerekek világa még más. Ők szinte rejtve élnek a valós borzalmak elől. Őket bárhogy keresik az igazi szörnyek, csak nehezen találják meg. És ez így van rendjén. Énis csak addig lehettem boldog, míg nem tudtam ezekről. Utána elsötétült minden. A világom darabokra tört, az engem körülvevő burok apró szilánkokra hullott, és már bármit tettem, nem menekülhettem. Nem volt hova bújni többé. A szörnyek megtaláltak. A szörnyem megtalált.
Mire kikapcsolom az övemet, Sato már kinyitja nekem az ajtót, vállán ott pihen a táskám, amit még este a kocsijában hagytam, de most nem kérem el. Bántja a büszkeségem, hogy ő hozza táskámat, hiszen nem vagyok nő. Alacsony, vékony, beteges az igen, de nő nem. Erre mindig ingerlékeny voltam. Most viszont kimerült vagyok, és borzasztóan fáj a lábam. Igaz, hogy nem mély a vágás, de egész este mászkáltam, és ez nem tett jót neki. Mikor kilépek a kocsiból, meg is rándul az arcom, látom, hogy Sato szemeiben valami aggodalomhoz hasonló csillan, de nem nyúl felém. Ennyire nem akar az önérzetembe gázolni, de tudom, hogy ha elbotlanék, azonnal megfogna. Nem hagyná, hogy a kedvenc játékának baja essen. Nem hagyná, mert akkor megszegné az ígéretet, hogy megóv engem. Akkor összeomlana az álca, amit felépített, ami mögé elrejtette az igazi szándékát. Ami mögé ő maga is elrejtőzött.
- Menni fog, hagyd csak - azért még megerősítem, hogy nincs szükségem segítségre, bár nem tudom, hogy halk motyogásom mennyire meggyőző. Mindenesetre én megtettem amit tudtam, és beletörődött. Bezárja a kocsit, és türelmesen lépked mellettem, amíg elérünk a liftig. Nem is tudom menne e a lépcsőzés. Egészen a lakásáig biztosan nem. Hálát adok annak az építésznek, aki ragaszkodott a lift beszereléséhez. 
Szemeimet lehunyva, mélyeket lélegezve igyekszem megnyugodni, csak a lift halk, monoton zúgására figyelni. Végülis tényleg nagyon megnyugtató. Valamiért a liftezés mindig olyan békés. Kivéve, ha valaki retteg a bezárt helyektől. De addig tökéletes a felborzolt idegek lenyugtatására. 
- Isoshi... - kezdene bele halkan, de megrázom fejem kihúzom magam, és igyekszem határozott pillantással nézni arcába. Nem, nem a szemébe, csak az arcába. Az ajkait könnyebb figyelni, mint a szemeit. Vékonyak és szigorúak, de legalább nem olyan hideg és könyörtelen, mint a tekintete. Akárhányszor a fekete szemekbe nézek, olyan, mintha egy feneketlen tóban süllyednék egyre lejjebb és lejjebb. Kiáltanék segítségért, de nem jön ki hang a torkomon, hiába kapálózok, olyan, mintha nehéz súlyokat aggattak volna a tagjaimra. Ha egyszer belezuhansz, onnantól nincs menekvés, örökre a rabja leszel. Magához láncol, húz, sosem ereszt. A tekintete mutatja meg igazán, milyen ember is Sato. Önző és gonosz.
- Menni fog, semmi bajom! - szemei megvillannak, de nem kezd el vitatkozni velem, inkább csak kiszáll a liftből, hogy mire elbicegek a lakásáig, már nyitva legyen az ajtó. Megkönnyebbülten szabadulok meg cipőmtől, és kimerülten huppanok le a kanapéra. Erre vártam egész este. Egy kiadós pihenés, álomtalan alvás, ahol nem érhet utol Sato. Ott nyugtom lehet tőle, ott nem vadászik rám. Hogy mi lesz akkor, ha felébredek? Még nem tudom. Ezen ráérek akkor gondolkodni.
- Kérhetek egy takarót? - reménykedve fordulok Sato felé, aki éppen akkor jön ki a fürdőből egy kis dobozzal a kezében. Mintha ezt már láttam volna valahol. Valami halvány, ködös emlék, nem is olyan régről. Talán... Ajkaimba harapva koncentrálok a homályos emlékfoszlányra, és szép lassan összeáll a kép. Akkor is ezt hozta, mikor elvágtam a lábam. Hát persze, ki kell cserélni rajta a kötést. Hogy felejthettem ezt el? Azt hiszem már nem nagyon tudom követni a saját gondolataim. Kezd akkora káosz eluralkodni benne a fáradtságtól, hogy képtelen vagyok figyelni mindenre. Pihennem kell. Az a kis alvás nem segített. A mentális fáradtságomon biztosan nem. Mintha egy mocsárban próbálnék előre haladni, ahol folyton csak beragad a csizmám, és azt kell rángatnom. Nem fogom bírni az örökkévalóságig. Ki kell kapcsolnom egy kicsit. Biztonságos helyen. Hogy a mocsárban mi számít biztonságosnak, azt nem tudom. De itt csak az alvás. Az alvás, ahol nincsenek álmok.
- Miért? Az ágy nem volt elég meleg? - kérdezi, miközben leül elém a földre, és óvatosan megfogja bokámat. Megrándulok, már rántanám el, de végül erőt veszek magamon, és hagyom, hogy lehúzza róla a zoknit, és elkezdje kioldani a kötést. Hidegek az ujjai. Pont olyan az érintése, mint régen is, vagy talán még rosszabb. Fagyos és kellemetlen. Elszoktam tőle. Olyan emlékeket ébreszt bennem, amikre nem szabad figyelnem. 
- Ágy? Nem a kanapén fogok aludni? - inkább csak azért kérdezem, hogy eltereljem a gondolataimat az emlékekről. Gondolhattam volna, hogy nem fogja hagyni, hogy itt aludjak. Gondolhattam volna, hogy majd ragaszkodik ahhoz, hogy az ágyában aludjak. Nekem kényelmesebb, de neki mi a jó ebben? Mi hasznot tud szerezni ebből? 
- Nem, idekint majd alszom én - nem vitatkozok, inkább csak figyelem, ahogy összeráncolt szemöldökkel nézegeti a talpamat. Miért néz ilyen csúnyán. - Isoshi, meg kellett volna mutatnod egy orvosnak... - minek? Ez csak egy vágás, semmi komoly. Elhúzom lábamat, hogy én is megnézhessem, és sajnos igaza van. Nem a legszebb, de nem is olyan vészes. Csak kicsit begyulladt. Sato túlaggódja a dolgokat. Én jobban értek hozzá, szóval kénytelen lesz elfogadni amit mondok.
- Nem komoly. Ha lefertőtleníted és átkötözöd, hamar rendbe jön - ebben határozottan biztos vagyok, és ha nem is túl boldogan, de bólint. Szótlanul tűröm, hogy lekezelje, és amint rögzíti a kötést, már el húzom a lábam a közeléből. - Köszönöm...
- Ugyan... - összepakolja a dobozt, föláll, és amíg visszaviszi a fürdőbe, én előkotrom táskámból az altatómat. Végre, ezzel nyugodtan pihenhetek. Nem lesznek borzalmas emlékek, fájdalmas víziók, és olyan dolgok, amik talán megtörténhettek volna, ha nem menekülök el. Olyan dolgok, amik most, hogy újra rám talált, megtörténhetnek. Csak idő kérdése, hogy mikor. Már megmondtam, Sato kegyetlen és ezt nem tudja levetkőzni. Bárhogy próbálkozik, sosem fog megtörténni. Soha.
- Nem kéne gyógyszereket szedned - összerezzenek a rosszalló hangtól, de mit sem törődve vele, beveszem az apró kis tablettát. Ő nem tudja mit élek át ezek nélkül. Ő nem tudja, mennyire fájdalmas, ha nem veszem be őket. Ő nem tudja, mit látok minden egyes álmomban. Tudja, hogy ő szerepel bennük, valószínűleg sejti is, milyenek lehetnek, de ez a közelében sincs annak, amit átélek. Életem legborzasztóbb pillanatait élem újra. Újra és újra túl kell őket élnem. Ott vagyok, tudom mi fog történni, de nem változtathatok rajta. Küzdök egészen addig, míg erőm bírja, de végül mindig föl kell adnom. Föl kell adnom, és el kell tűrnöm, hogy azt tegyen velem amit akar.
- Ezek nélkül nem megy - megrázom fejem, és visszasüllyesztem táskámba a dobozkát.
- Talán csak nem próbáltad eléggé - nem próbáltam? Mégis... mégis hogy gondolja ezt?!
- Honnan veszed?! Szerinted hányszor próbáltam letenni? Hányszor kérte az orvosom? Hányszor kértem én, hogy találjunk valami más megoldást? Egyszerűen nincs! - kiborulva pattanok föl, de azzal a lendülettel vissza is huppanok a párnák közé. Elfelejtettem a lábam. Látom ahogy megmozdul, de kezemet felemelve jelzem, hogy maradjon távol. - Ne gyere közelebb! Tudod miért nem tudok ezek nélkül aludni? Tudod miért? Mert Te tönkretettél! Egy roncsot csináltál belőlem. Tudod mit látok, ha lehunyom a szemem és véletlenül elalszom ezek nélkül? Ahogy közelítesz felém, ahogy megütsz, ahogy leszorítasz, ahogy nevetsz rajtam. Minden egyes borzalmat újraélek, amit te okoztál. Csakis miattad kell ezeket a nyavajás bogyókat szednem! Miattad őrülnék meg ezek nélkül. Miattad fogok megőrülni... meg fogok örülni... - a vége már sírásba fullad. Nem akartam kiborulni, én tényleg nem, csak a fáradtság és a stressz. Nem így terveztem, nem akartam, hogy ezt tudja. Nem akartam, hogy emiatt haragudjon rám. Nem gondoltam komolyan. Bocsánatot akarok kérni, de már nem megy. Az altató lassan hatni kezd, és én kezdem elveszteni a kapcsolatot a külvilággal. Hiába próbálok beszélni, már csak néma szavakat formálnak ajkaim. Nem, még nem akarok aludni. Még el akarom neki mondani, hogy nem akartam kiabálni. Nem akartam...
-  Csssss... Nem fogsz megőrülni... minden rendben lesz, pihenj egy kicsit, drágám...

oOoOo

Már két hete. Két hete élek Satonál. Két nyomorúságos hete. Azt mondta segíteni fog, azt mondta segít abban, hogy ne omoljon össze minden körülöttem, de én nem érzem. Szinte minden másnap kivisz a kedvenc helyemre, ott kicsit helyrejövök, de amint visszaszállok a kocsiba, mintha elölről kezdődne. Alig beszélünk. Ő próbálna, de én nem vagyok hajlandó. Lehet, hogy nyitnom kéne, ha azt akarom, hogy jobban legyek, de nem tudok. Azt hittem menni fog, de túl nehéz. Túlságosan félek attól, hogy minden olyan lesz mint régen. Hiába alszom az altatók miatt rendesen, nem tudom kipihenni magam. Karikásak a szemeim, és nem tudok koncentrálni. Folyton csak az jár a fejemben, hogy mikor fog nekem esni? Folyton azt figyelem. Várom, hogy elinduljon felém, és ne érdekelje többé a nekem tett ígérete. Eddig nem ért hozzám. Csak akkor, ha a lábamon kellett kötést cserélni, de mióta az rendbe jött, már ez sincs meg. Látom rajta, hogy ő is egyre feszültebb. Nem tudom,hogy a tehetetlenségtől, vagy a vágyakozástól e, de riasztó. Ha mindketten otthon vagyunk, csak a mozdulataira tudok figyelni, egy pillanatra sem merem szem elől téveszteni. Az egyetlen menekvés, ha zárt ajtók mögött vagyok, de ezt ő nem szereti. Fél, hogy megint kárt teszek magamban. Bevallom, megfordult a fejemben, de nem mertem megtenni. Ha megint megakadályozza, akkor nagyon dühös lett volna. Én pedig félek a dühös Satotól. Satotól mindenhogy félek. Pedig én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam! Az első napokban igyekeztem elfogadni a segítségét, de aztán... aztán csak a vészvillogók fényére és harsány szirénájára tudtam figyelni. Ha egy kutyába belelőnek, ő is örök életre rettegni fog a fegyverektől. Hogyan tudnám akkor én elfogadni annak a közelségét, aki tönkretett? Minden mellette töltött pillanat kivesz egy kicsit belőlem. Egyre szétszórtabbnak érzem magam, egyre kevésbé tudom mit miért teszek. Néha már csak kovájgok, mint aki eltévedt a sötétben. Ezért is küldtek haza a kórházból. Kényszerszabadságra küldtek, amíg rendbe nem jövök. Nem akartam, de hajthatatlanok voltak. Talán Nao keze van a dologban, talán a betegeket féltették tőlem. Bármelyik is a valódi ok, mind a kettőt megértem. Saját magamért sem tudok felelősséget vállalni, másokért pedig még kevésbé. Csoda, hogy eddig nem tettem kárt senkiben.
A zár kattanására felemelem a fejem, és az ajtó felé fordulok. Sato ma éjszakás volt, ahogyan én is, de velem ellentétben őt nem küldték haza, így csak most érkezik meg. Bezárja maga után az ajtót, és csak akkor vesz észre, mikor már a cipőjét veszi le. Megáll a mozdulatban, és aggódva fordul felém. 
- Isoshi, hogyhogy itthon vagy? Minden rendben? - gyorsan végigfuttatja rajtam a tekintetét, de az, hogy nem lát rajtam külső sérülést, nem nyugtatja meg. Rá ilyen hatással voltak az elmúlt hetek. Egyre zárkózottabb, idegesebb, és nyugtalanabb. Talán értem aggódik, talán azért, hogy egy feladatot nem tudott teljesíteni. Nem tudta elérni, hogy megkedveljék.
- Hazaküldtek - kifejezéstelenül nézem, ahogy leül az egyik fotelba. Először ki voltam borulva, még sírtam is, de most már jobban vagyok. Már csak üresség van, ha a történtekre gondolok. Jobb így. Mindenkinek jobb így.
- Mégis miért?
- Féltették tőlem a betegeket - bár hangom elhalkul, továbbra is kifejezéstelenül bámulom Satot. Vonásai megfeszülnek, szinte látom, ahogy az idegesség végigfut rajta, ujjai ropognak, ahogy ökölbe szorítja őket.
- A picsába Isoshi, ez így nem mehet tovább. Pihenned kell, rendbe kell jönnöd! - akkora lendülettel dől hátra, hogy félő, a fotel feldől, de szerencsére még időben kiegyensúlyozza.
- Te is tudod, hogy mi lenne a megoldás - az üresség helyét kezdi újra betölteni a fortyogó düh. Azóta a kirohanás óta nem emeltem föl a hangom, de most érzem, újra a végéhez közelít a türelmem. A türelmem, és minden más is. Belefáradtam abba, hogy várjam, hátha rájön magától is. Belefáradtam abba, hogy várjam, majd rendbe jön minden. El kell fogadnia, hogy mi együtt nem lehetünk boldogok. Mi csak külön maradhatunk boldogok. Különmaradhatunk életben.
- Azt nem teszem meg - hát persze. Nem fog elengedni, ezt már számtalanszor megmondta. Újra és újra. Az övé vagyok, és Sato nem mond el a tulajdonáról. Soha. - Biztosan van más is... - hajába túr, majd fölállva kezd el körbe-körbe sétálni, mint egy csapdába szorított vadállat. Nem tud menekülni, ezt ő is tudja. Nincs más lehetősége, csak az, hogy elengedjen-
- Fogadd el, hogy nincs...
- De van! - rám kiált, arca eltorzul a tehetetlen dühtől, majd már csak azt látom, ahogy kiviharzik a lakásból. Letörlöm könnyeimet, fölállok, és elindulok a konyhába. A konyhakések előtt megtorpanok egy pillanatra, ujjaim akaratlanul is végigcsúsznak a csuklóimon lévő hegeken. Ennyi lenne. Csak újra meg kéne tennem. Most nem érne ide időben. Most tudom, hogyan érhetne véget hamarabb. Kár, hogy gyáva vagyok még egyszer megtenni. Így nem. Máshogy talán.

oOoOo

Valami meleg, puha, nedves dolog rángat ki álmomból. Nyöszörögve próbálom elhesegetni arcomtól a kellemetlenkedőt, de nem akar tágítani. Fáradtan nyitom föl szemeim, és a látvány...
- Úristen! - boldog sikkantással ülök föl, és döbbenten meredek a legalább ilyen döbbent kiskutyára. Egy apró kis fekete szőrgolyó, fehér pofival, és a hátsó lábain fehér zoknikkal. Még elég fiatal, talán nem rég lett elválasztva a mamájától, de... de most nem ez a lényeg. Az sokkal fontosabb, hogy... - Hogy kerültél te ide, picúr? - gügyörészve veszem kezeim közé, amire egy kiadós farokcsóválás, és egy arcon nyalás a válasz. Istenem, de kis édes. Nevetve ültetem ölembe, közben az órára pillantva állapítom meg, hogy késő délután van. Szóval azért tudott felébreszteni, mert az altató kezdett elmúlni. De ez még mindig nem magyarázza, hogyan került ide. 
- Látom megismerkedtetek - az ajtó felé kapom tekintetem, de egy pillanatra sem hagyom abba a kutyus simogatását.  Sato az ajtófélfának dőlve figyel minket, majd besétál, és felhúzza a redőnyöket, beengedve a délutáni napsütés halvány sugarait. Egy kiskutya... egy kiskutyát hozott nekem? Sato? Aki annyira nincs is oda az állatokért? Nem utálja őket, csak sosem akart sajátot. Ezt régen elmesélte, és most mégis itt van egy kutyus. A házában. Miért hozott ide egy kölyökkutyát?
- Honnan...? Miért...? - nem is tudom minek kezdjek neki először, annyi kérdés kavarog a fejemben. Láthatólag ez tetszik neki, mert halványan elmosolyodik. Sato igazán jóképű, de még mosolyogva is egy kicsit... ijesztő. Számomra mindenképp, mert tudom mit jelent ez a mosoly. Talán örül, hogy végre győzött? Vagy annak örül, hogy boldognak lát? Melyikkel járok jobban?
- Egy menhelyről hoztam, és innentől a te kutyád. Reméltem, hogy ez egy kicsit felvidít. De teljesen a te felelősséged! Te takarítasz utána, te eteted, és neked kell mindenre megtanítanod! - bólogatva hallgatom szavait, és szinte megbabonázva meredek az ölemben lévő kis cukiságra. Még mindig nem hiszem el, hogy ezt megtette értem. Tényleg azt akarja, hogy meggyógyuljak? Talán ő is hallott az állatterápiákról? Nem, ezt azért nem hiszem, de mégis, ráérzett. Megérezte, hogy mire van szükségem, mert... mert ő mindenkinél jobban ismer engem.
- Mi a neve? - a menhelyi kutyusoknak általában már van neve, ezért kérdezek rá. Remélem olyat választottak, ami illik hozzá!
- Amit csak adsz neki. Ez a feladat is rád vár - egy ideig nézegetem a kutyust, aki időközben elhelyezkedett az ölemben, és úgy tűnik aludni készül. A sok új élmény biztosan kimerítette szegényt. Az ilyen kicsi kutyusoknak még megerőltető ennyit koncentrálni. Próbálok neki kitalálni valami megfelelő nevet. Nagyon sok ötletem lenne, de egyik sem illik hozzá igazán. Mindegyikhez túl édes, túl szőrös, és túl aranyos. Azt hiszem, ez el fog tartani egy darabig. Legalább addig lefoglalom a gondolataim. Istenem, még mindig nem hiszem el...

Végül Momo névre kereszteltem. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, három napomba tellett, de végül megszületett. Momo, a világ legaranyosabb, legédesebb, legtündéribb kislánya. Ő az én kis hercegnőm. Egy lökött, vicces, de igen intelligens hercegnő. Sokkal jobb a hangulat, mióta ő itt van. Nincsenek feszült csendek, nincsenek veszekedések. Még mindig nehezen viselem el Sato közelségét, de próbálok felé nyitni. Ha másról nem is, Momoról mesélek neki, mindent elmondok, ami aznap történt velünk, amit aznap tanult, vagy éppen szerencsétlenkedett. Ő mindig türelmesen meghallgat, és látszólag sokkal jobban érzi magát. Nem tudom, hogy ez a javulás mennyire valóságos. Nem tudom, hogy egy kiskutya tényleg meg tudja e változtatni ennyire kettőnk világát. Nem tudom, hogy Momo elég e ahhoz, hogy elfelejtsem a rengeteg borzalmat, és kiérjek a sötétségből, nem tudom, de nem is érdekel. Nem foglalkozok se a múlttal, se a jövővel, csak azzal, ami most van. Csak Momoval. A többi várhat. Ő az, aki nem enged visszazuhanni a közönybe, nem engedi, hogy kárt tegyek magamban, vagy bárkiben. Momot mindenki szereti. Nao egyszerűen odavolt érte, mikor átmentem hozzájuk vele. Igaz, hogy allergiás a kutyákra, de ettől függetlenül imádja őket. Mióta szabadságon vagyok, nem nagyon láttam, így mikor találkoztunk, nagyon megdöbbentem. Már látszik, hogy dudorodik a hasa! Ha Momo mellé még jön majd egy kisbaba is, akkor nem tudom mit kezdek majd ennyi aranyos dologgal. Talán a világ nem is olyan borzasztó. Talán van még benne vidámság egy olyan meggyötört embernek is, mint én. Talán van remény, és nem tűnt el örökre egy sötét kút mélyére. Mostmár kezdem azt hinni, hogy van jövőm. Olyan jövőm, ami nem csak szenvedést tartalmaz. Olyan jövőm, amiben talán.... talán nyugalom és békesség is lesz.
Momo a kosarában alszik, Sato pedig a tv-t nézi mikor pizsamámban kijövök a fürdőből. Egy pár napja már tervezem, de eddig nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Félek, de úgy érzem meg kell tennem. Eljött ennek az ideje. Ha most nem teszem meg, akkor örökre csak egy helyben fogok toporogni. 
Lassan a kanapéhoz sétálok, lépteimet elnyeli a puha szőnyeg, így Sato már csak akkor vesz észre, mikor mellé ülök. Látom a kérdést az arcán, hisz szokatlan, hogy ennyire közelre ülök. Általában minél messzebb próbálok letelepedni tőle, így ez teljesen szokatlan. 
- Köszönöm... - motyogom halkan, hallom, hogy kikapcsolja a tv-t, és leteszi a távirányítót. A kis vészcsengők megint megszólalnak a fejemben, de megpróbálok nem figyelni rájuk. Minden rendben lesz. Nem fog bántani. Most nem.
- Mégis mit? - hangja olyan mély és simogató. Nyelek egy nagyot, de már annyira kiszáradt a torkom, hogy csak igen nehezen megy. Most, vagy soha Isoshi.
- Mindent... - összeszorított szemekkel ölelem át, arcomat nyakába fúrom, és beszívom férfias illatát. Szinte sosem öleltem meg magamtól. Csak akkor, ha ki voltam borulva. Csak akkor, ha nem tudtam magamról. De így, józanul, szinte soha. - Hogy nem mondtál le rólam, hogy nem hagytál megőrülni, hogy gondoskodsz rólam, hogy megpróbálsz felvidítani, és hogy elhoztad nekem Momot. Annyira hálás vagyok... - egy pillanatra sem engedem el, mert ha megtenném, akkor biztos, hogy elrohannék. Kicsit félek. Félek, mert ő mégiscsak Sato. Az a Sato, aki annyit bántott. Nem tudom, hogy fog rá reagálni.
- Isoshi... - magához szorít, majd egy kis idő múlva távolabb húzódik tőlem. Ujjai végigsiklanak ajkaimon, mire nyelek egy nagyot. Bólintok a ki nem mondott kérdésre, ő pedig halvány mosollyal hajol ajkaimra. Ez a csók most más. Puha és finom, nem olyan követelőző, mint korábban. Megtettem. Csókolóztam Satoval. Önszántamból, és... és még nem is olyan rossz. Csak szokatlan. Ezt... ezt még meg kell szoknom. 
 
Elhúzom tőle arcomat, de szinte azonnal újra ajkaimra kap, és ez már... ez már olyan mint régen. Kezei pizsamám alatt simítják végig hátamat, én pedig egyre jobban megrémülök. Nem, ezt nem akarom! Ezt még nem! Most nem! Próbálnék menekülni, elhúzódni, de minden hiába. Szorosan tart, nem enged. Átvert. Tőrbe csalt. Megvárta, míg közel engedem magamhoz, hogy utána nekem eshessen! Nem bírta tovább. Tudtam... tudtam hogy feladja! De miért most? Miért?
 A félelem jeges ujjai szorongatják a torkomat, üvölteni tudnék, de nem engedi. A félelem lassan eluralkodik rajtam, és gondolataimat kitölti a rettegés. Csak marcangolja ajkaimat olyan durván, ahogyan azt régen tette. Nem figyel rám, nem érdekli, hogy én nem szeretném. Ne... ne folytasd... kérlek ne!  


Levi-sama2013. 09. 08. 15:52:23#27261
Karakter: Seiki Sato
Megjegyzés: ~Oninak


A kocsimban néma csend van. Ilyenkor néha bekapcsolom a rádiót, de most nem teszem. Nincs kedvem semmihez, cafatul érzem magam. Elég csak oldalra néznem az anyósülésen kuporgó Isoshira, és ronthatok kedvemre a hangulatomon. Olyan távolinak érzem őt, mintha egy vastag fal túloldalán állna és a hangom sem jutna el hozzá.

Nem indult valami rózsásan a reggelünk, de végre túl vagyunk azon a holtponton, amin idáig egyensúlyoztunk. Isoshi végre beszél, dühöng, kiabál ha mérges, és nem némán retteg. Ez is valami.

Megcsörren a mobiltelefonja az ölében fekvő kabátzsebében, gyorsan előkotorja.

- Nao? – kérdezi tanácstalanul. Ezek szerint az unokatestvére hívja.

- Isoshi! Miért nem vetted föl eddig? Mégis mit gondoltál, csak úgy eltűnhetsz a semmiben egy szó nélkül? Merre vagy? Jól vagy? Nincs semmi bajod? Ugye nem csináltál semmi őrültséget? Ha megtudom, hogy már megint valami ostobaságot tettél magaddal, odamegyek és hátsón billentelek, de úgy, hogy egy hétig még leülni sem tudsz majd! – sipítja egy női hang.

- Nao, sajnálom, hogy nem vettem föl, de a telefonomat a kocsiban hagytam, és csak most vettem észre.

- Kocsi?! Kinek a kocsijában vagy te? Iso, ugye nem?! Mondd, hogy nem! Hol vagy? Érted menjek? Megsérültél? Ha bántott, akkor én...

Megfeszülnek kezeim a kormányon, fogaimat csikorgatva kényszerítem magamat, hogy a vezetésre koncentráljak. Picsába.

- Nyugalom Nao, egy kicsit kérlek nyugodj meg. Csak lélegezz mélyeket. Élek, jól vagyok, senki sem bántott, nem sérültem meg, minden rendben. Őket ne! A rendőröket ne! Nao, mondtam, hogy... Majd visszahívlak rendben? Ma este már bemegyek dolgozni is, és ott találkozunk. Sajnálom Nao.

Suttogja az utolsó szót és szemem sarkából látom, ahogy elteszi a telefont.

Csendben vezetek tovább, hagyom őt. Úgysincs semmilyen mondanivalóm, eddig is hiába ismételgettem neki folyamatosan ugyanazt újra és újra, nem jutott el hozzá egy szavam sem.

- Állj meg! – kiabálja hirtelen, és csak a kötélidegeimnek köszönhetem, hogy meg sem rezdülök.

- Isoshi...

- Állj meg, vagy esküszöm, kiugrok! – sikítja. A fékbe taposok és oldalra rántom a kormányt. Egy park mellett vagyunk, és ő kirántja az ajtót, kibukdácsol a kocsimból, hogy aztán térdre zuhanjon a járda melletti fűben. Olyan hangosan és nehezen veszi a levegőt, mint egy súlyos traumán átesett pánikrohamot kapó áldozat. Nem tévedek sokat. A fenébe is, lehet hogy most tudatosult benne a tegnap esti öngyilkossági kísérlete? És így akar bemenni dolgozni a kórházba? Így akar emberek közé menni?

Kiszállok én is, mögé lépek és tétován megérintem a hátát. Persze hogy elhúzódik tőlem, mi mást tenne? Ki van borulva, és én vagyok az oka. Még szép, hogy nem kér belőlem.

Rendeződik a légzése, de még mindig a földön térdel, kezeivel a fűbe kapaszkodik, barna hajtincsei selymesen hullnak előre az arcába, így nem látom. Leguggolok mellé.

- Rendben vagy, Isoshi? – dörmögöm. Megrázza a fejét.

- Én... én csak... nem kaptam levegőt. Mintha valaki a torkomat szorongatta volna – suttogja, de tisztán értem. A sarkára ül, kezeibe temeti arcát.

- De most már jól vagy, és...

- Nem vagyok jól! Szépen lassan megőrülök, hát nem látod?! Miért nem veszed észre, hogy tönkreteszel?! Nem lehetsz ennyire vak! Nem lehetsz ennyire kegyetlen! A puszta ittléted roppant össze, de nem teszel ellene. Semmit sem teszel ellene, csak vársz, mint egy nyomor... Azonnal engedj el! – Hónalja alá nyúlva emelem fel. Ebből elég volt. - Tegyél le, nem hallod?! Hagyj békén, nem akarom, tegyél le!

Csapkod, rugdalózik és kiabál, mégis bekerül a hátsó ülésre. Van némi gyakorlatom ebben, nem egy bűnözőt masszíroztam már be a járőrkocsiba, de vele a lehető leggyengédebb vagyok, vigyázok rá, hogy ne üsse meg magát. Bezárom a járgány központi zárával az ajtókat, és a gázba taposok. Emlékezetből vezetek, és alig húsz perc kiabálás után Isoshi fáradtan elhallgat.

- Lenyugodtál végre? – kérdem komoran. A visszapillantó tükörben nézem ahogy bólint.

- Hová megyünk?

- Visszaérsz az esti műszakodra, ne aggódj.

Elszundít az út alatt, amit nem is bánok, mert teljesen kimerült, így talán egy kis pihenés jót tesz neki.

Remélem jól emlékszem az útvonalra. Igen, a nagy és furcsán göcsörtös tölgyfa ismerős, megérkeztünk, még annál a sziklánál jobbra kell kanyarodni, és elvileg földút következik. Igen.

A délutáni napfényben színesen vibrálnak, ragyognak a kora-őszi virágok a mezőn. Körülötte a fák már bordó-arany színű lombokkal várnak minket.

- Máris itt vagyunk? – hallom Isoshi hangját, miközben leállítom a motort. - Ez... ez nem lehet...

Csendben figyelem őt, kioldom a központi zárat, ő pedig megbűvölten kiszáll és a mező közepe felé sétál a térdig érő fű és virágtengerben. Követem őt. Kellemesen langyos az idő, a szél belefúj Isoshi puha hajába, és az arcába söpri tincseit, de ő egy kecses és finom mozdulattal a füle mögé simítja. Órákon át képes lennék nézni őt, ahogy régen is. Állandóan bámultam ahogy evett, ivott, olvasott, rágcsálta a ceruzája végét, ahogy tanult, aludt, pihegett és nyögött, ahogy mosolygott, ahogy sírt. Minden mozdulatát, légvételét imádtam.

- Miért hoztál ide? – kérdezi halkan, de nem fordul felém.

- Mert ez a kedvenc helyed, gondoltam megnyugtat.

Elindul, kissé imbolyogva és bizonytalanul lépked előre, de aztán leesik hogy miért. Nem akar eltaposni egy méhet vagy egyéb állatkát sem. Régen is ezt csinálta, amikor a kezemet fogva vezetett beljebb, és mosolyogva figyelmeztetett, hogy nézzek a lábam elé, nehogy megöljek egy lepkét vagy méhecskét, a katicákról nem is beszélve. Összefacsarodik a mellkasom az emléktől.

- Ezzel nem tudod jóvátenni mindazt, amit tettél. Sosem fogod tudni jóvátenni.

- Mert nem hagyod. Ha nem ellenkeznél, minden könnyebb lenne, Isoshi.

- Egyszer már megpróbáltam nem ellenkezni. Te is tudod mi lett a vége. Egy olyan dolgot próbálsz rendbe hozni, amiről már mindenki lemondott. Ami már menthetetlen és mindenkinek csak fájdalmat okoz.

Leül egy kis domb tetejére, kezeivel átöleli a térdeit, szürke szemei kéknek tűnnek, ahogy visszatükrözik az égbolt kékjét és a napfényt. Amikor pedig lenéz a fűre, zölddé válnak.

Mögötte megállok, nem megyek közel hozzá, hagyom hogy nyugodtan élvezze a kedvenc helyét, és a természet gyógyító erejét. Tudom milyen ez, amikor összetört voltam, gyakran eljártam magányosan túrázni, vagy futni az erdőbe és hegyekbe, mert jót tett az erdők csendje, a madarak hangja. Zsebeimbe gyűröm kezeimet, felnézek én is a kék égre, elmerengek egy felhőn. Lemondani Isoshiról? Soha.

- Nem mindenki mondott le róla – válaszolom.

- Sato... én... én nem tudom mit tegyek – suttogja, és fejét lehajtva kuporodik össze kisebbre. - Félek... félek, hogy bárhogy is döntök, fájdalmas lesz. Bármerre fordulok, ugyanazokat a borzalmas befejezéseket látom. Már nem tudom mi a helyes. Olyan... olyan, mint egy borzalmas útvesztőben, ahol minden lépésnél egy csapda vár rád. Nem tudom mit kéne csinálnom. Nem tudom hogyan kéne döntenem... nem tudom, hogy hogyan bízhatnék meg benned. Az egész életem kicsúszott az irányításom alól... már csak sodródom, és nem tudok megkapaszkodni. Félek... nem akarok megőrülni...

Minden szava olyan fájdalmakról árulkodik, amelyet egyedül elviselni képtelenség. Leülök mellé, nevét suttogva húzom magamhoz közelebb. Mellkasomba temeti könnyes arcát, halkan sír, csak a vállainak rázkódása árulja el.

Lassan nyugszik le, nagyon lassan. Végül már csak behunyt szemekkel pihen, kezecskéi az ingembe kapaszkodnak. Ujjaim monotonul cirógatják a haját és a nyakát, mert emlékszem hogyan szereti.

Egy nagy fehér-sárga színű pillangó repül felettünk, a körülöttünk hajladozó virágokra le-le száll, majd újra felreppen. A szellő dobálja őt, de mégsem megy távolabb, és végül leszáll és megkapaszkodik a cipőmben.

- Isoshi, nézd – dörmögöm. Felemeli a fejét, kábán pislogva vezeti tekintetét arra, amelyre mutatok. A lepke lassan kitárja nagy szárnyait, amelyek csillognak a napfényben. Színes és látványos mintázata van, tényleg nagyon szép.

- Nincs nálam fényképezőgép – mondja náthás hangon. – A francba…

Előkotrok neki egy papír zsebkendőt, kifújja az orrát, letörli a könnyeit és kimerülten, de halvány mosollyal nézi a szélben billegő lepkét. Forró érzelmek kavarognak bennem, elgyengülök teljesen. Olyan régen láttam már mosolyogni őt, annyira jó így látni…  

A lepke felrebben, és a szél szárnyán elrepül, mi pedig újra kettesben maradunk. Isoshi elhúzódik tőlem, szinte fázni kezdek, mintha kitépett volna egy darabot belőlem.

- Akkor hozlak ide, amikor csak szeretnéd.

Csendben üldögél, hosszasan gondolkozik.

- És ha azt mondom, minden nap ide akarok jönni? – kérdezi hirtelen, azzal a makacs hanghordozással, amelyet reggel is használt, amikor a kanapépárnákon vezette le a dühét.

- Akkor eljövünk minden nap. Ha kell, a kocsiban várok, így nem kell elviselned engem. Együtt lehetsz a kedvenc virágaiddal és bogaraiddal, ahogy régen. Fényképezed, rajzolgatod őket és pihensz. Gyógyulsz.

- Gyógyulok – suttogja maga elé. Pont ekkor rebben egy kékesen színpompázó lepke elé, egy nagy fehértölcsérű virágra száll. Isoshi megbűvölve nézi. – Gyógyulok? – kérdezi, de tudom hogy nem tőlem.

Az órámra pillantok.

- Sajnos mennünk kell.

- Jó – válaszolja halkan. Feláll, leporolja a nadrágját ahogy én is, és követ a kocsihoz. Meglep ez a szelídség ahogy viselkedik, egyfajta törékeny békét sikerült elérnem, de így is érzem hogy pengeélen táncolunk, mert bármikor összetörhet. Beköti a biztonsági övet.

A háza előtt engedi hogy kinyissam neki az ajtót és kövessem a lakásába, nem szól semmit. Egy sporttáskába hajít random módon néhány ruhát a szekrényből, addig én az ajtófélfának támaszkodva várom. Csöngetnek, és Isoshi megdermed a mozdulatban. Én állok közelebb az ajtóhoz, így kinyitom. Egy középkorú nő áll a küszöbön, csodálkozva néz fel rám.

- Öh, jó napot – mondja. – A tulajdonos vagyok, mármint az egész házé, tudja… ez egy bérlakás, és én vagyok a… - dadogja egyre értelmetlenebbül.

- Jó napot – válaszolom nyugodtan.

- Kimitada úr itthon van? Be-beszélnem kell vele…

- Jöjjön be.

Félreállok az útból, a nő pedig nagyokat pislogva betipeg. Egyszerű zöld ruhában van, őszülő haja kontyba tűzve.

- Csókolom – mondja Isoshi, épp kilép az előszobába.

- Hah, Kimitada úr! – mondja a nő megkönnyebbülten. – De jó, hogy sikerült utolérnem magát!

- Történt valami?

- Az albérleti díjról lenne szó. A múlt hónapban nem tudott fizetni, gondoltam egy füst alatt odaadhatná ma a kéthavi bért.

Isoshi az ajkába harap, látom rajta hogy ez bizony probléma.

- Most nincs annyi pénzem, Risa-néni. Csak két nap múlva kapok fizetést… Korábban tetszett jönni… – nyögi lesütött szemekkel.

- Jaj kicsikém, ez így nagyon nem jó – sápítozik a néni. Karba font kezekkel támaszkodom a falhoz, úgy hallgatom őket. A nő felém pislog, láthatóan zavarom a jelenlétemmel, ha nem lennék itt, vajon hogyan viselkedne Isoshival? Arcvonásai élesek, a szája keskeny, állkapcsa előreugró, a homloka gömbölyű, és az arccsontjai magasan vannak. Tipikus agresszív vonások. Ő nem egy kedves ember, és most finoman fogalmaztam. Naná, hogy nem az. Ha egy bérházat üzemeltet sok lakással, nyilván nem rendelkezik Teréz-anyai személyiségvonásokkal. Felismerem a hozzám hasonló embereket. – Sajnos nagyon rosszul állok én is, a számlákat pedig fizetnem kell. De azt hiszem, lehetek egy kicsit türelmesebb – újra rám néz, látom rajta hogy nagyon elküldené Isoshit innen, nyilván akadnának jelentkezők a lakására, hiszen olyan környék ez, amelynek a közelében sok gyár és iskola van. Fél tőlem az öreglány, látom rajta.

- Csekket is elfogad? – kérdezem, nagyon mély hangomtól rémülten összerándul. Tényleg ennyire ijesztő lennék?

- Hogy csekket? – kérdezi meglepetten, és Isoshira néz, majd újra rám. – Igen, persze… Ha van fedezete…

A derekamon lógó fekete övtáskámból előveszem a kis keskeny bőrtokos füzetet, és a benne lévő tollat kihúzom a tartójából.

- Mennyi?

Lediktálja nekem az összeget. Kitöltöm a csekket, aláírom és kitépem. Felé nyújtom, de amikor megfogja, nem engedem el a papírt addig, amíg a szemembe nem néz, csak akkor lazítom el az ujjaimat. Érti mi a stájz, már hátrál is kifelé, a csekket a zsebébe süllyeszti.

- Köszönöm, további… Szóval jó estét, viszlát…

Már csukódik is mögötte az ajtó. Elteszem a csekkfüzetet és a zavartan álldogáló Isoshira pillantok.

- Amint megkapom a fizetésemet, visszaadom neked az egészet – mondja. Látom rajta, hogy szégyelli magát és gyűlöli, hogy a segítségemre szorul. Dühös. Mondhatnám, hogy felejtse el, de ettől csak szarabbul érezné magát. Biccentek.

- Indulhatunk a kórházba?

- Igen.

A kocsi felé menet engedem neki, hogy vigye a saját táskáját. Alig láthatóan biceg a bal lábára, a vágások bizonyára fájhatnak neki.

A kórház előtt megállítom a járgányt, és ránézek.

- Vacsorázz valamit meló előtt, jó? Ma még egy falatot sem ettél – dörmögöm neki. Bólint, a táskáját szorongatja. - Hogy érzed magad? Képes leszel dolgozni ilyen állapotban? Nem veszélyezteted senki életét sem így?

- Csak nem félted a betegek életét? – kérdezi nagyon halkan.

- Igen. Téged is, de az embereket is, elvégre az életmentés az én hivatásom is, Isoshi.

Felnéz a szemembe néhány másodpercre, majd újra lehajtja a fejét. Valahogy nyugodtabbnak tűnik, amióta eljöttünk a mezőről, de igazából fogalmam sincs arról, mi járhat a zavaros kis fejében. Talán még mindig nem jutnak el hozzá a szavaim, talán még mindig a saját kis nyomorult világának mocsarában ragadva szenved.

Megcsörren a mobilom, a lehető legrosszabbkor. Amikor befejezem a beszélgetést, kinyomom a készüléket és lenézek az ülésen kuporgó szerelmemre.

- Holnap reggel sajnos nem tudok érted jönni, sajnálom. Hívj egy taxit és menj haza ha szeretnél, vagy hozzám is jöhetsz, tessék egy kulcs a lakásomhoz. A címet tudod. – Felé nyújtok egy kulcsot, de nem veszi el.

Felkapja a fejét.

- Miért gondoltad meg magad? Azt mondtad, hogy nálad fogok lakni, amíg… - elharapja a mondatot.

- Mert bízom benned.

- És mert úgyis megtalálsz, ha elszöknék.

- Ne mond ezt, Isoshi. Ne tedd tönkre azt, ami ma kialakult kettőnk között.

- Kialakult? Miről beszélsz? Nem alakult ki semmi, egyszerűen csak… Egyszerűen csak… Elvittél a kedvenc helyemre, mert tudtad hogy megnyugtat, de ez nem változtat semmin! – megint hadar, megint felemeli a hangját, újra csúszik a hisztériába, de nem szakítom félbe. – Érted? Semmin!!!

Türelmesen hallgatom, de nem folytatja, csak ül tovább, pedig kiszállhatna, elfuthatna. Talán kezdi elfogadni a segítségemet. Talán. Vagy csak egyszerűen túl kimerült.

- Akkor megyek – mondja, de még mindig nem mozdul. Kiszállok a verdából, kinyitom neki az ajtót és segítek neki kiszállni. Nem tiltakozik egy szóval sem, csupán halkan elköszön tőlem.

 

Odabent az irodában már várnak. A helyettesem röviden tájékoztat, majd megtartjuk a közös megbeszélést a bevetés előtt. El kell kapnunk egy sorozatgyilkost, akiről fülest kapott az egyik nyomozó, és most tudja hol van. Meg kell szállnunk a környéket ahol él, betörni a házába és ledarálni a fazont, hogy aztán szépen becsukják.

Mialatt a bevetési egyenruhát öltöm magamra, Isoshi körül járnak a gondolataim. Ellenőrzöm a géppisztolyom tárát, tartalék lőszereket teszek az övtartóba.

Isoshi mit csinálhat most? Vajon sántikálva megy vizsgálóból vizsgálóba, keményen dolgozik? Egyáltalán képes ilyen állapotban bármire? Biztos nem vacsorázott… Egész nap nem evett egy falatot sem, és ilyen állapotban akar betegeket gyógyítani?

Amíg a bevetési jármű előkerül és beszállunk, előkotrom a telefonomat. Sisakom a mellettem lévő ülésre teszem, és tárcsázom a pizzafutár szolgálatot.

- Igen, szeretnék tíz családi pizzát rendelni üdítővel együtt, és mellé kókuszos süteményeket Kimitada Isoshi névre a Hanzo Megyei Közkórház Baleseti Ambulancia dolgozóinak. Nem, én fizetem, maguk csak vigyék ki nekik, nem kell elárulni hogy kitől van. A kártyám száma…

Remélem a kollégái és a barátai körében ennek hatására lesz olyan jó a hangulat, hogy őrá is átragad egy kicsi és eszik rendesen.

És most ideje a munkámra koncentrálni.

 

*****

 

Az éjszakai bevetés után nem megyek haza, a többiekkel együtt az ilyen esetekre biztosított pihenőben heverünk a keskeny és kemény ágyakon. A falra rögzített tévé halkan duruzsol, én pedig lassan álomba merülök, miközben gondolataim Isoshi körül forognak…

 

DURR-DURR-DURR

A géppisztolyok és pisztolyok hangosan durrognak a lőtéren. Az én célpontom a lehető legtávolabb van, és lövöm rá a sorozatokat. A lőtéren vannak a többiek is, együtt gyakorlunk.

- Utána kosarazunk egyet? – kérdezi egyikük. Nem is kérdés, gyakran szoktunk munka végén levezetésként játszani.

Valaki megkocogtatja a vállamat. Leteszem a géppisztolyt az előttem lévő asztalra, és félrehúzom a fülvédőmet, hogy halljam amit mond nekem a kollégám.

- Téged keresnek, főnök.

- Ki?

- Azt mondta, Kimitada Isoshinak hívják.

Felkapom a fegyvert és a kezébe nyomom, őt pedig faképnél hagyva kisietek. Az órám szerint alig múlt reggel nyolc, ezek szerint végzett a munkájával és egyenesen hozzám jött. Valami baj történt? A fülvédőt menet közben egy asztalra hajítom, és a védőszemüveget a fejem tetejére csúsztatom, kettesével veszem a lépcsőfokokat, néhány másodperc múlva már a főfolyosón hasítok. Nem, nem rohanok, de majdnem.

A portafülke mellett a falnál sorakozó székek zsúfoltak, rajtuk bilincsben ülnek prostik és egyéb alakok, körülöttük egyneruhás rendőrök nyüzsögnek. Isoshinem ül, hanem ácsorog a fal mellett, és félénken nézelődik. Szemmel láthatóan nincs baja, így az aggodalmam enyhül, mielőtt észre vehetne engem, elé lép egy kollégám és mosolyogva mond neki valamit. Vállára esik a tenyerem, és barátságosan megropogtatom a vállát.

- Kösz, Dom. Innentől átveszem – dörmögöm.

- Oké, oké, bocsi – hadarja és lelép. Lenézek az én gyönyörű Isoshimra.

- Szia Isoshi. – Úgy megcsókolnálak, megölelnélek, hajadba túrnék és belélegezném az illatát. De nem mondom ezt neki, mert így is látom rajta, hogy zavarban van.

- Szia. Ne haragudj, hogy itt zavarlak…

- Nem zavarsz, örülök hogy eljöttél hozzám. – Válaszolom lágyan, kedvesen. - Itt nem tudunk nyugodtan beszélni, menjünk az irodámba, jó?

Bólint. A portás felé fordulok, felé nyújtom a kezem.

- Egy vizitkártyát kérek.

- Tessék.

A kártyát Isoshinak nyújtom, közben türelmesen magyarázom neki.

- Ezt tűzd fel, mert így látják hogy látogató vagy. Ez a szabály, ha külsőst engedünk be.

- Jó…

Leveszi a kabátját, elveszem tőle és megvárom amíg remegő ujjacskáival feltűzi a vékonyka pulcsijára. Hideg van kint, nem fázott ezekben a vékony ruhákban?

- Menjünk.

Kinyitom neki az ajtót, és rengeteg tekintet kereszttüzében végigkísérem a folyosón, az hosszú irodán és végül a hátsó folyosón, majd a bevetési részleg irodáján. Csupán néhányan lézengenek ott, a többiek a lőtéren gyakorolnak, de ők látják amit látni kell, és álmélkodva bámulják a látogatómat. Kapnak egy gyilkos pillantást, és azonnal elkapják a fejüket.

Kinyitom az irodám ajtaját is, amin nagy betűkkel áll a nevem és a rangom.

Odabent, amikor becsukom az ajtót, Isoshi felém perdül.

- Sajnálom… Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni… én csak…

Látom, hogy zavarban van, és szorong, ezért megrázom a fejemet. Úgy szeretném megölelni és megcsókolni, de csak elé lépek és lemosolygok rá. Olyan fáradtnak tűnik, de még így is gyönyörű.

- Hékás, nyugi – dörmögöm. - Örülök, hogy eljöttél és láthatlak, bármi is az oka. Kérsz egy kávét? Nem vagy éhes?

Kezem megindul az arca felé, egy cirógatás csupán a célom, de észbe kapok és leejtem a karom. Megígértem, hogy nem érek hozzá, így még ha bele is fájdulnak az ujjaim, akkor is inkább a zsebembe gyűröm az ökleimet.

- Egy kávé jól esne…

- Máris hozom neked, addig ülj le és várj meg itt, kicsim.

Magára hagyom, és a teakonyhában töltök neki egy bögre kávét, teszek bele neki cukrot és tejet ahogy régen is itta, és az asztal közepén a közös fánkokból elveszek egy lekvárosat, szalvétával együtt viszem vissza, magamnak is viszek egy bögre kávét.

Bent a rövid irodai kanapén kuporogva találom őt. Felé nyújtom a kávét és a süteményt, majd leülök vele szemben az egyik székre lovagló ülésben. Belekortyolok a langyos kávéba.

- Köszönöm…

- Nincs mit. Hogy ment a munka? Bírtad rendesen?

- Igen, minden rendben ment, és a kollégáimmal együtt köszönjük a pizzákat.

- Ugye te is ettél belőle?

- Igen…

Csendben majszolja a fánkot, én pedig próbálom nem sóvárogva nézni őt. Inkább a kávémat kortyolom és türelmesen várom, hogy elmondja amiért jött.

- Nem zavartalak meg semmiben? – kérdezi félénken. Ránézek, és pont ekkor nyalja le a szája sarkából a lekvárcseppet. Összeszorul a gyomrom, és forróság cikázik végig a gerincemen, de kifejezéstelen az arcom.

- Csak lőtéren voltam és gyakoroltam, semmi komoly.

- Értem… - Belekortyol a kávéjába, kezecskéjében a szalvétát gyűrögeti. Látom, hogy gondolkozik, végül lassan kinyitja szép szájacskáját. – Elhoztam neked a pénzt, amivel… tartozom. Köszönöm.

Azt mondta, 2-3 nap múlva kap fizetést. Ezek szerint előleget vett volna fel, vagy kölcsön kért valakitől? Felém nyújt egy borítékot, kórházi pecsét van rajta, tehát az első tippem nyert. Nem számít a pénz, különben sem nagy összegről van szó, de tudom hogy ő ezt komolyan veszi, így nem gázolok bele az érzelmi életébe ami így is elég kusza már. Elveszem és az asztalomra teszem. tehát ezért jött. Az én édes kis szerelmemet a büszkesége hajtotta ide hozzám. Hát már ez is valami.

- Én is végeztem mára. Hazaviszlek, jó?

- Hozzád? – Bólintok. – Jó…

Nem tudom, mire gondol. Mindenesetre nem kezd ellenkezni, ami jó jel, vagy csupán a kimerültségnek köszönhető.

- Nagyon elfáradtál, Isoshi?

- Miért? – kérdezi a bögréjébe kapaszkodva.

- Nemrég születtek kölykei az egyik rendőrkutyának, van kedved megnézni őket?

A kávéjára néz, és hosszas gondolkodás után bólint. Felállok, és ő felém nyújtja a bögréjét. Az asztalra teszem az enyémmel együtt, és az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam neki.

 

*

 

A hátsó udvaron keresztül megyünk a K9 feliratú ajtóhoz, és odabent sok üres ketrec mellett sétálunk el. Az iroda ajtaján bekopogok, egy középkorú rövid hajú nő jön ki.

- Seiki százados? – kérdezi hökkenten.

- Üdv, Mariketa. Hoztam valakit, aki kíváncsi kiskutyákra.

Felderül a nő arca, és kedvesen mosolyogva fog kezet Isoshival, amikor bemutatom őket egymásnak.

- Mariketa zászlós, ő itt Isoshi. Isoshi, ő Mariketa a kutyák dadája.

- Üdvözöllek drágám, örülök hogy megismerhetlek.

- Én is nagyon örülök, asszonyom.

Isoshi kedvesen rámosolyog, a nő pedig azonnal elolvad, a karjába fűzi a sajátját és elindul vele a ketrecek között. Mögöttük kullogok, próbálok nem irigykedni és nem keseregni. Rám ezer és millió éve nem mosolygott sem így, sem sehogy.

Mariketa mindent elmesél, megmutatja a kicsik apját Ben Hurt, majd végre megérkezünk egy nagyobb ketrechez, ahol édes kis kölykök nyüzsögnek és szőrös kis labdácskákként gurulnak össze-vissza. Az anyjuk a sarokban pihen, érkezésünkkor csak felnéz és visszaalszik.

- Már hathetesek – mondja Mariketa büszkén. Lecibálja Isoshiról a kabátot és a kezembe nyomja, majd kinyitja a ketrec ajtaját, behúzza őt maga után. A kis szőrcsomók vékony hangon csaholva gurulnak feléjük, egyszerre az összes. Talán tíz kiskölyök, nem tudom megszámolni őket, annyira izgágák. Én nem megyek be, csak a rácsoknak támaszkodva figyelem őket. Isoshi leguggol hozzájuk, és boldog mosollyal simogatja az ujjait csócsáló hangos kis kövérke rosszcsontokat. Az egyik, egy kis fekete lelkesen mászni kezd rá, és Isoshi ölbe veszi, cserébe ad az arcára néhány nyelvcsapást, majd megcsócsálja az orra hegyét. Isoshi kacagása akár egy ezüstcsengettyű. Ujjaim sóváran szorítják meg a rácsot, képtelen vagyok elszakítani a tekintetem róla. Olyan szép amikor mosolyog és nevet, olyan forrón lángol a mellkasomban a szerelem… Alig kapok levegőt, annyira oda vagyok érte.

- Nagyon édesek, és ő itt a leg-leg-legédesebb!

Mariketa helyeslően megcsiklandozza a kölyök kövér pocakját.

- Ez a kis rosszcsont mindenki kedvence.

- Hogy hívják?

- Még csak sorszámuk van, ő itt 36-os. Majd a kiképzője fogja elnevezni.

- Értem.

36-os Isoshi ujjait csócsálja, és kényelmesen elterül az ölelésében. Elég egy pillantás az én kedvesem arcára, hogy lássam, mennyire oda van érte. Tudom, hogy nagyon szereti az állatokat, főleg a kutyákat. Emlékszem, mesélte nekem, hogy az anyukája allergiája miatt neki sosem lehetett kutyája, és amikor átjött hozzánk, mindig megsimogatta a faterom öreg és mogorva tacskóját, játszani is próbált vele, de ő nem túlságosan lelkesedett a dologért.

Isoshi hosszasan babusgatja a kiskutyát, a többi kölyök pedig inkább letámadja Mariketát.

- Itt az etetés ideje, kapnak kölyöktápot tejjel. Segítesz nekem?

Isoshi tanácstalanul felnéz rám.

- Szabad?

Bólintok.

- Maradj itt nyugodtan. Addig visszamegyek átöltözni és elintézek még néhány dolgot, utána visszajövök érted.

- Köszönöm – mondja bájosan, és máris az ölében viháncoló kutyával foglalkozik. Néhány másodpercig még nézem őket vágyakozva és sóváran, majd inkább elszakítom magam a látványtól és kisétálok. Isoshi kabátját egy széken hagyom. 


Onichi2013. 07. 22. 23:17:26#26534
Karakter: Kimitada Isoshi
Megjegyzés: ~ Levi-samának


 Némán, lehunyt szemekkel fekszem a puha takaró alatt. Fáradt vagyok, kimerült, mintha évek óta talpon lennék, mégsem tudok aludni. Csak heverek és hallgatom a néma csendbe borult lakást. Sato elment, már akkor is fönt voltam, hallottam ahogy mászkál, de nem mertem kinyitni a szemeim. Nem tudom mit kéne tennem. Tanácstalan vagyok, akár egy szerencsétlen utazó, aki a sivatag közepén marad magára. Az egyik felem szeretne rendbe jönni. Meggyógyulni, hogy soha többet ne legyen szükségem altatókra és nyugtatókra. Ez egyik felem szeretné, ha normális életem lenne, olyan amiről mindig is álmodtam. De a másik felem tudja, hogy erre nincs esély. Ő emlékszik mindenre, amit Sato tett, ő tudja, hogy sosem fog tudni megváltozni. Én pedig nem tudom melyik felemnek engedjek. Legszívesebben elfutnék, elmenekülnék a saját gondolataim elől, hogy ne kényszerítsenek ilyen kínzó változásra. Annyival egyszerűbb lenne újra megtenni. Pisztolyt már nem találnék, de annyi más mód van rá. Mégsem teszem. Talán azért, mert megígértem Satonak? Nem, ő sem tartotta be soha a szavát, miért pont nekem kéne ezt tennem? Hazugság volt minden, ami köztünk történt. Hazugság az ő részéről, és mély szenvedés az enyémről. Szenvedés, amire nincs megint szükségem. De akkor mit tegyek?
Halk sóhajjal győzöm meg magam, hogy ideje fölkelnem. Nem maradhatok örökre a takarók alatt, hiába nyújtanak biztonságérzetet. A szobában már csak a hiányzó csillár jelzi a tegnapi elkeseredett próbálkozásomat, minden más eltűnt. A fegyvert, az üvegdarabokat Sato gondosan eltakarította, nehogy kárt tehessek magamban. Nem értem miért nem engedi. Komolyan meg akar óvni? Vagy csak a tulajdonának tekint, amit egyedül ő rongálhat? Valószínűleg az utóbbi. 
Arcomra fancsali mosoly kúszik, miközben elbicegek a fürdőig. A tükörből egy borzasztó Isoshi utánzat néz rám vissza. Szemeim fénytelenek, arcom sápadt, olyan, mintha a túlvilágról jöttem volna vissza, hogy gyerekeket riogassak. Pont olyan vagyok, mint évekkel ezelőtt. Mindig ezt teszi velem. Miért jó neki, ha ilyen állapotban lát? Ki akarná így látni azt, akit valóban szeret? Pont innen tudom, hogy hazugság minden amit tesz, amit mond, és az is, amit csak gondol.
Miután megmostam arcomat, a konyhába megyek, bár elég lassacskán. Lehet hogy nem mély a talpamon lévő seb, de elég buta helyen van ahhoz, hogy  minden egyes lépésnél a lehető legtöbb fájdalmat okozza. Bár nem olyan rossz... volt időm megszokni, milyen érzés az, ha fáj valamim. Ennek ellenére mindenképpen el akarok menni ma dolgozni. Éjszakás vagyok, és nem akarom másra hárítani a munkámat. Meg kell valami, ami elfeledteti velem ezt az egészet. Vagy legalábbis kis időre eltereli a figyelmemet. Annyira szeretnék valakitől tanácsot kérni. Valaki biztos tudja, hogy ilyenkor mit kell tenni. Föl kéne jelentenem. Ha a rendőrség megtudná, hogy miket tett velem, akkor örökre távol tartanák tőlem. Ezt kéne tennem. Ezt kellett volna tennem, amíg nem volt rendőr. Most mit tehetnék? Az ország egyik legjobbja. Nem mondja, de elég csak ránéznem, elég csak körbepillantanom a lakásában. Minden modern, rendezett és drága, azt pedig kétlem, hogy egy átlagos rendőr megengedhetné ezeket magának.  Ő pedig elég kegyetlen ahhoz, hogy probléma nélkül öljön és kegyetlenkedjen. Parancsokat osztogatni és irányítani. Mindig is ez volt a neki való munka. Esélyem sincs, hogy az én kedvemért, az én biztonságomért börtönbe jusson. Ha pedig elmenekülök, tényleg képes lenne megmozgatni minden követ, képes lenne bántani a családomat. Tudom, hogy megtenné, és van is hatalma ahhoz, hogy megtegye. Szörnyeteg.
Ahogy belépek, megcsap a friss kávé kellemetlen illata. Sosem szerettem igazán, csak rengeteg tejjel és cukorral voltam képes meginni. Ő persze mindig feketén, erősen és borzasztóan undorítóan itta. Sosem tudtam hogyan képes rá, de hát annyi dolgot nem értek vele kapcsolatban. Furcsa.
Épp a hűtőből halászom elő a tejet, mikor megjön. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy már csak akkor veszem észre amikor köszön. Rémülten rezzenek össze, remegő kezemből azonnal kicsusszan a doboz, de szerencsére a tej nem folyik szét a padlón. Utána kapok, és rettegve fordulok Sato felé. Törülköző a nyakában, arca kipirosodott, de kifejezéstelen, és tréning ruha van rajta. Gondolom futni volt, hogy megőrizze a kondiját. Érthető, hisz ahhoz, hogy így nézzen ki, szüksége is van rá. Korábban is nagyobb volt mint én, de most szinte egy óriás hozzám képest. A kölcsön kapott póló is egészen a combom közepéig leér, amit persze nem bánok, csak... csak olyan rémisztő. Hogyan is állhatnék ellen egy ilyen hatalmas, erős férfinak? Annyi esélyem van ellene, mint egy fél lábú nyúlnak az éhes rókával szemben.
- Letusolok, és mindjárt jövök - bólintva rebegek egy rendbent, jelezve hogy értettem, de a feszültség nem száll el. Figyelem ahogy kimegy a konyhából, de akkor sem tudok mozdulni, mikor már eltűnik. Csak állok lefagyva, mint egy kisállat az autó reflektorának fényében. Miért nem kiabált velem? Kijöttem a szobámból, és nekiálltam pakolászni az engedélye nélkül. Az ő házában. Régebben ezért megbüntetett volna, most viszont.... nem értem.
Fejemet rázva kuporodok le az asztalhoz és tele töltöm tejjel a cukrozott kávémat. Szinte nem is érzem az ízét, csak gépiesen kortyolgatom, hátha kicsit észhez térít. Haszontalan. Kába és tanácstalan vagyok. Nincs senki akihez fordulhatnék, hisz mindenki a rendőrséget vagy a menekülést ajánlaná. Ők nem érhetik az én helyzetemet. Az egész életem ebből állt. Menekülésből és szenvedésből. Bármit megtennék, hogy ne kelljen újra átélnem. Bármit odaadnék azért, hogy boldog lehessek. De milyen ostobaság az, hogy a boldogságot Satotól kéne megkapnom? Milyen kegyetlen lenne a sorstól, ha tényleg csak mellette felejthetnék el mindent. Ostobaság.... sosem lennék képes bízni benne. Annyiszor próbáltam, de mindig kihasználta. Ha kettesben voltunk, ha a barátai látták... bármikor. Sosem voltak gátlásai, ha rólam volt szó. Bárcsak tudnám, hogy mit tegyek.
Mikor visszatér, újra feszültséggel telik meg a levegő. Minden idegszálam rá éleződik ki, csak az ő mozdulatait figyelem. Várom, hogy mikor lendül felém a keze, várom hogy mikor ragad meg és ránt magához, vagy egyszerűen csak mikor hajít föl az asztalra, hogy megerőszakoljon. Mindegyikre volt már példa, nem is egyszer. Olyan, mint egy bomba. Egy bomba, aminek a kioldó szerkezete én magam vagyok. Bármit is mondott tegnap, bárhogy próbálta bizonygatni az igazát, engem nem győzött meg, és remélem, hogy végre ő is rájött. Ha boldoggá akar tenni, elenged. Elenged, és soha többé nem keres. De nem fogja megtenni. Nem, mert úgy ragaszkodik hozzám, mint egy éhező az utolsó falat kenyérhez. Úgy szorongat, mint egy apró kislány a mackóját, ami megvédi a sötétben. Olyan vagyok neki, mint egy függőnek a drog. Hiába mondja azt, hogy leáll, nem tud. Pontosan így érez. Hogy honnan tudom? Látom rajta. A kórházban megtanultam kiismerni az embereket. Tudom, hogy mikor elkeseredettek, és ő az. Nem olyan oldalról mint a haldoklók, nem is olyanról mint én, hanem sajátos módon. Amolyan Satosan.
- Jól aludtál? - próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ezt is sokszor próbálta régen. Akkor is azt hitte, hogy pár figyelmes szóval jóvá teheti amit előzőleg művelt. Sosem mondtam neki, hogy hiába való próbálkozás. Azt hittem rájön magától, de úgy tűnik, túl sokat vártam tőle.
- Ühüm... - dünnyögve kortyolgatom a langyon tejeskávét, hogy legalább a kifogásom meglegyen, amiért nem nézek rá. Félek, hogy ha felé fordulnék, akkor elkapna a sírás. Olyan vagyok, mint egy gyerek. Ha meglátom a fogorvost, kiborulok. Akkor is, ha csak az utcán találkozok vele, és nem a rendelőben. Az én fogorvosom Sato. Kegyetlenebb, ijesztőbb és szadistább mindegyiküknél.
- Fáj a lábad, vagy tudod terhelni?
- Nem, alig érzem - kis túlzással. a elmondom neki, hogy még mindig fáj, akkor nem engedne el. Így sem vagyok benne biztos, hogy megteszi, de nem akarom rontani az esélyeim. Azt mondta mindent jóvá akar tenni. Azt mondta, el akarja érni, hogy megbízzak benne. Erre kicsi az esély, de talán jó indok arra, hogy elengedjen. Ez az egyetlen lehetőségem.
- Szereted még a sajtkrémes szendvicset? - már a hűtőbe bámulva érdeklődik, teljesen ledöbbentve. Hogyan emlékezhet ilyenekre? Valóban imádom a sajtkrémet, ez az emberiség egyik legjobb találmánya, de... de ő mégis honnan tudja? Évekkel ezelőtt láttuk egymást utoljára, és ő mégis emlékszik? Komolyan megjegyzett ilyen apróságokat? De minek? Gyűlölöm őt, mindig csak bántott, de... de ezt miért jegyezte meg? - Vettem nemrég egy dobozzal - ha lehet, ezzel csak még jobban megdöbbent. Egy pillanatra még félni is elfelejtek, az értetlenkedő állítás csak úgy kicsúszik számon. 
- De te azt utálod! - minek vesz olyasmit, amit gyűlöl? Már régen sem szerette, mindig fintorgott, ha azt akartam enni, egyszerűen undorodott tőle. Miért tesz ilyeneket? Miért akar nekem kedveskedni akkor, mikor nem is vagyok itt? Miért pakol olyan dolgokat a hűtőbe, amiket máskor könnyed mozdulattal hajít a szemétbe? Egyre jobban összezavar. Sato nem ilyen volt. Sato sosem tett volna ilyet. Akkor mégis ki ez az alak? Ki ez, és mit akar tőlem?
- Az emberek változnak, kiscica - legszívesebben fájdalmasan felkiáltanék, ahogy az emlékek újra elárasztják elmémet. Gyűlöltem mikor így hívott. Amikor ezt használta, mindig dühös volt és kegyetlen. Ez a szó a fájdalom egyik szinonimája nála. Csak egy eszköz volt, amit kegyetlen játékaira tudott használni. Mégis inkább csendben lehajtom fejem és elkezdem kenegetni a szendvicseket, miközben könnyeimmel birkózok. Még a szavaival is képes fájdalmat okozni. Egyetlen egy szó, és újra magamba roskadok. Hogy akar így rendbe hozni? Hogy várhatja el, hogy újra megbízzak benne? Reménytelen, kétségbeesett próbálkozás ez a részéről, és ezt idővel ő is kénytelen lesz belátni. 
Leül velem szembe, és némán szeletelni kezdi a paradicsomot. Sosem rajongtam érte, de egészséges, így ráveszem magam. Nem élhetek kizárólag sajtkrémes kenyéren. Na meg persze így legalább elfoglalja magát, nem szól hozzám, nem ér hozzám, még csak rám sem néz. Bárcsak mindig így lett volna. Annak a hatalmas szakadéknak sosem lett volna szabad bezáródnia, örökre ott kellett volna tátongania köztünk. El kellett volna sétálnunk egymás mellett a folyosókon, az iskola után pedig minél messzebb kellett volna költöznünk egymástól. De nem ez lett. Egyszer még örültem neki, talán még a közös jövőt is el tudtam volna képzeni, de.... de most? Ez lenne a mi életünk. Összetörten, reményvesztetten, fájdalommal küzdve kenegetném a kenyeret, míg ő némán, elégedetten szeleteli a zöldséget. Sosem ilyet képzeltem el magamnak. Ilyet senki sem képzel el magának. Senki. Még ő sem, legyen bármennyire kegyetlen. De meg kell értenie, hogy olyanok vagyunk, mint két mágnes, akiket az azonos pólusával fordítottak egymás felé. Taszítjuk a másikat, egyenesen bele a sötétségbe. Mert kétségtelen, hogy ő is oda tart. Más félébe, egészen különbözőbe mint az én sötétségem, de az is legalább annyira gyötrelmes lesz számára. És ez ellen csak ő tehet. Ő tehetne azzal, hogy elenged. De soha nem fogja megtenni. Soha, de soha.
- Csinálok teát - muszáj fölállnom, muszáj elmozdulnom mellőle, muszáj megtörnöm a ránk telepedő nehéz csendet. Szorít és nyom, egyszerűen... egyszerűen túl sok.
- Jó - a gondolataiba lehetett merülve, mert mire válaszol, már a pultnál járok, és jelenlegi tempómban ez igen nagy szó. A lábam minden lépésnél lüktet. Még nem mertem megnézni a sebet. Ápoló vagyok, de attól, amit magamnak okozok, még ha véletlen is, egy kicsit mindig viszolygok. Nem ígérném meg, hogy nem ájulok el, ha meglátom. Tudom, furcsa, de... de szerintem sokan vannak így ezzel.
- Ma este be kell mennem dolgozni. Éjszakára vagyok beosztva - halkan, óvatosan, szavaimat jól megválogatva igyekszem magyarázni. Nem akarom, hogy dühös legyen, hogy ne engedjen el, hogy kiabáljon velem. Azt nem bírnám elviselni. Ez így jó. Lassan, nyugodtan, mintha csak egy ragadozót próbálnál megközelíteni a vadonban. Sato is egy ragadozó. Mind közül a legkegyetlenebb.
- Tea a jobb felső polcon - látja, hogy tanácstalanul keresgélek, ezért segít. Motyogva köszönöm meg, de ekkor ismét akadályba ütközök. Sato ritkán ihat teát, hogy így el van rakva, ráadásul én még alacsony is vagyok hozzá képest. Borzasztóan alacsony. Sajnos ezt is észreveszi, érzem ahogy mögém lép, elvágva minden lehetséges menekülőúttól. Beszorulok közé, és a pult közé, ujjaim görcsösen markolják meg a vastag fa lapot. Lehunyom szemeimet, már várom a kutakodó kezeket, az ajkakat nyakamra tapadni, de ehelyett... ehelyett lerakja elém a teát, és visszamegy az asztalhoz. Döbbenten, remegve bámulom az előttem lévő dobozt. Nem ért hozzám. Nem bántott, nem tett semmit. Miért? Mire vár már megint?
- Képes leszel ilyen állapotban dolgozni? Alig bírsz járni. Nem kéne inkább kivenned néhány szabadnapot? - szabadnapot? Az nem szabadnap, hogy itt kell vele lennem. Egy házba bezárva azzal a személlyel, akit a legjobban gyűlölök, akitől a leginkább rettegek. Hol van ebben a szabadság? Hol van a pihenés? De persze ő ezt nem érti. Mindent olyan nehezen ért meg, ami velem kapcsolatos. Nehezen érti meg, mégis... mégis talán ő az egyetlen, akinek halvány képe van arról, hogy min megyek keresztül. Bonyolult.
- Menni fog. Kérlek… - suttogom könyörögve, de csak akkor kapok választ, mikor már a gőzölgő teát rakom elé az asztalra. Csak egy pillanatra nézek arcára, de látom rajta a komoly gondolkodást. Kérlek engedj el. Kérlek...
- Rendben, de engedd meg, hogy elvigyelek. Ilyen állapotban nem hagylak egyedül - tudtam, hogy nem fog egyszerűen menni. Úgy fog nyomozni utánam, mint egy éhező farkas a szarvasok nyomában.
- Először… haza kell mennem, ha nem gond… - ki kell valamit találnom. Ki kell találnom, hogyan kerülök elég messze tőle. Ki kell találnom, hogyan tudom lerázni, hogyan tudok ismét eltűnni. Talán ha a halálomat szervezném meg... elvileg egy kis ideig túl lehet élni, ha élve eltemetnek. Lehet, ezt kéne megpróbálnom. A halálom után már nem zaklatna. Ugye nem?!
- Ha nem bírod a munkát, csak hívj fel és érted megyek, jó? - már megint be akarja szabályozni az életem. Megint ő akar mindent irányítani. Nem bírom... miért nem hagy végre békén? A félelem lassan dühvé alakul bennem. A jól ismert, fortyogó dühvé, ami ostobaságokra késztet. De most nem szabad ostobaságot tennem. Nem, mert akkor nem enged el. Gyorsan le is rakom bögrémet, még mielőtt hozzávágnám, vagy apró darabokra zúznám a padlón, hogy utána egy darabjával essek neki. Vagy magamnak.
- Miért? Most… eltökélted, hogy mindenhová elkísérsz? 
- Vigyáznom kell rád, Isoshi - ostobaság. Én nem azt akarom, hogy vigyázzon rám, hanem azt, hogy eltűnjön. Hogy elmenjen, és vissza se nézzen. Hogy elfelejthessem, hogy soha többet ne kelljen látnom, hogy soha többé ne kelljen a riasztóan sötét, kegyetlen szemekbe néznem. Miért nem érti ezt meg? Mi olyan rettentően bonyolult ebben?!
- De én… nem akarom… hogy vigyázz rám… Ez azt jelenti, hogy a kórházba is bejössz, és a kollégáimat is bántani fogod, mint régen az iskolában… Én… én… én ezt nem akarom… Nem! Nem! Nem! - elszakad a cérna. Kiabálva, dühösen csapkodva pattanok föl, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Futnék, rohannék, ha a lábam nem adná föl két lépés alatt. Felkiáltok a fájdalomtól, és már készülök a még nagyobbra, de elmarad. Nincs padlónak ütközés, nincs semmi, csak erős karok, amik biztosan, bilincsként tartanak. Dühösen rázom le őket magamról, és tovább botorkálok. Sajnos a düh nem ad elég erőt. A testem nem tudja megtenni azt, amit szeretnék. Zihálva, kimerülten rogyok le a kanapéra. Már ennyi kivett belőlem mindent. Már ez kifullasztott, és ez mind az ő hibája. Ha ő nem lenne, akkor nem mentem volna tönkre. Most pedig... most pedig a barátaimat akarja tönkretenni. Bántani akarja őket. Egytől egyik. Ő mondta. Ő mondta, hogy megtenné. Kínozná és börtönbe záratná őket. Meg tudná tenni. Megvan hozzá a hatalma.
Mivel mozdulni nem tudok, azon töltöm ki dühöm, amit elérek. Párnákat dobálok, kiabálok, de mást nem tudok tenni. Belül tombolok, akár egy tornádó, de... de ez kívül szinte nem is látszik. Nevetséges vagyok. Még ő is csak nevet rajtam!
- Ne nézz rám ilyen elégedetten! Akkor sem engedem meg, hogy bántsd a barátaimat! - kiáltok rá még utolsó erőmből, majd kimerülten hanyatlok a kanapéra. Vége. Már a düh sem tud annyi energiát adni, hogy megtartsam magam. Még akkor is csupán rémült pillantásokra telik, mikor meglátom közeledni felém. Se elfutni, se kiáltani nincs erőm. Csak remegve, rettegve figyelem arcát, ahogy elém guggol.
- Nem fogom bántani őket, ígérem - ismerem az ígéreteit. Annyit érnek, mint egy darabokra tépett bankjegy.
- Nem hiszek neked!
- Ha a saját szemeddel látod majd, akkor elhiszed. És most menj és fejezd be a reggelit - utasítgat. Már megint utasítgat. Bár gyomrom korog, a büszkeségem nem törődik vele. Őt nem érdekli az éhség, csak az, hogy dacoljon Satoval. Ezt a kis szikrát nem hagyom, hogy eltapossa.
- Nem vagyok éhes! 
- Akkor öltözz fel.

oOoOo

A szokásos csend telepszik ránk a kocsiban, miközben megszerzem a hátsó ülésen lévő kabátomat. Azóta itt van, hogy Sato összeszedett a parkban. Már megszáradt, így nyugodt szívvel ölelem magamhoz, és mélyen beszívom az illatát. Pont olyan, mint a lakásomban mindené, és ez kicsit megnyugtat. Még ez az apróság is nagyobb biztonságot tud nyújtani, mint bármi amit Sato tesz. Bármit csinál, pont ellenkező a hatása. Egyre távolabb és távolabb kerülünk egymástól. Árral szemben evez, és ezt csupán ő nem veszi észre. 
Hangosan sivító csengőhangom töri meg a némaságot. Gyorsan kihalászom a kabát zsebéből, a kijelzőre pillantva pedig azonnal elsápadok. Nao. Teljesen elfelejtettem szólni neki. Olyan hirtelen, olyan gyorsan történt minden, hogy eszembe sem jutott. Istenem, biztos szörnyen aggódott értem, hisz a mobilom itt volt, így elérni sem tudott. Remélem nem lett baja. A nagy aggodalom árthat nekik. Mekkora idióta vagyok, már megint csak magammal törődtem. Már megint nem érdekeltek mások, csak az, hogy én megszabaduljak a gondjaimtól. Lassan olyan önzővé válok, mint Sato. 
- Nao? - aggódva szólok bele a készülékbe, előrelátó módon jó  messze tartva a fülemtől. Talán ez volt az egyetlen jó ötletem az elmúlt időben.
- Isoshi! Miért nem vetted föl eddig? Mégis mit gondoltál, csak úgy eltűnhetsz a semmiben egy szó nélkül? Merre vagy? Jól vagy? Nincs semmi bajod? Ugye nem csináltál semmi őrültséget? Ha megtudom, hogy már megint valami ostobaságot tettél magaddal, odamegyek és hátsón billentelek, de úgy, hogy egy hétig még leülni sem tudsz majd! - hallom hangján, hogy borzasztó ideges, talán nem is aludt, ami nem a legjobb ötlet, ha róla van szó. Olyan, mint egy időzített bomba, ami azt hiszem most hatalmasat fog robbanni.
- Nao, sajnálom, hogy nem vettem föl, de a telefonomat a kocsiban hagytam, és csak most vettem észre - kezdem a magyarázatot, közben szemem sarkából Satora pillantok. Látszólag az utat figyeli, de valójában hallgatja a beszélgetést. Fülel, akár egy vadászkutya a fűben hasalva, várva a gyanútlanul arra tévedő nyulat. 
- Kocsi?! Kinek a kocsijában vagy te? Iso, ugye nem?! Mondd, hogy nem! Hol vagy? Érted menjek? Megsérültél? Ha bántott, akkor én... - ismét vetek egy rémült pillantást Satora, és igyekszem lecsillapítani Naot. Tuti hogy hallotta. Úgy kiabál, hogy még a pirosnál mellettünk álló autó sofőrje is hallhatta. Az pedig nem jó. Nem akarom feldühíteni Satot, mert olyat tesz... olyat tesz, ami örökre tönkreteheti Nao életét. Tönkre teheti bárki életét. 
- Nyugalom Nao, egy kicsit kérlek nyugodj meg. Csak lélegezz mélyeket. Élek, jól vagyok, senki sem bántott, nem sérültem meg, minden rendben - igyekszem nyugodt hangon beszélni, de közben folyamatosan oldalra pislogok. Ha megállunk egy lámpánál, biztosan meg fog ütni. Tudom, érzem hogy feszült. Ha ideges, azt mindig így vezeti le. Én vagyok a saját, privát kis stresszlabdája, akit bármikor nyúzhat. Hát csodálatos?
- Iso, úgy aggódtam érted... már majdnem értesítettem a rendőrséget, de...
- Őket ne! A rendőröket ne! Nao, mondtam, hogy... - elharapom a mondatot, lehunyom szemeim, és igyekszem megnyugodni. Nincs semmi baj Isoshi. Nincs semmi baj.  - Majd visszahívlak rendben? Ma este már bemegyek dolgozni is, és ott találkozunk. Sajnálom Nao - szinte suttogom a szavakat, közben kinyomom a telefont, lenémítom és visszasüllyesztem a zsebembe. Ismét lehunyom szemeim, próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de nem megy. Már megint a kétségbeesés. Már megint a félelem, hogy nem lesz vége. Ismét a tudat, hogy zsák utcába értem. Sarokba szorítottak. Három út áll előttem, és egyik sem végződik boldogan. Vagy ismét, most már teljes bizonyossággal végzek magammal, vagy Sato karjaiba futok, vagy a rendőrségre menekülök, ami egyet jelent a teljes megadással. Sehogy sem tudok majd szabadulni. Még ha egy helyben maradok is... csak hátráltatnám a dolgokat. Folyamatosan jönnének egyre közelebb és közelebb. Zokogó kisgyerekként kucorogva könyöröghetnék, de őket nem hatná meg a dolog. Csak egyre jönnének és jönnének. Felém tornyosulnának egészen addig, míg már csak az ő arcukat látnám. Mindenhol Sato kegyetlen, nevető arcát. Már a tükörből is ő nézne rám. Nem csak álmaimban lenne ott. Az utcán, a kórházban, mindenhol. Mindenki olyan lenne mint ő. Kegyetlen, rideg, gonosz. Milliárdnyi Sato venne körül, mind arra várva, hogy mikor adom végre fel végleg. Mikor fogadom el, hogy az övé vagyok. Mikor törődök bele, hogy sosem fog elengedni, hogy magához láncol, és...
- Állj meg! - biztonsági övemet kikapcsolva, levegő után kapkodva kiáltok föl, amennyire még képes vagyok. Mintha valaki szorongatná a torkomat. Levegő... levegőre van szükségem. Nem akarok most meghalni. Nem akarok Sato közelében lenni. Nem akarok örökre hozzá tartozni. 
- Isoshi...
- Állj meg, vagy esküszöm kiugrok! - úgy sivítok, mint egy kétségbeesett rágcsáló a ragadozómadár karmai közt. Egy rágcsáló, aki tudja, hogy közeleg a halál, hogy már nincs menekülés. Bármit tesz, már reménytelen, ezért csak visít és visít. Szép lassan borítja el elméjét a sötétség, pont úgy, mint az enyémet. Már megint... már megint ez az fojtogató köd. Ez a sűrű, átvághatatlan vacak ami körülölel. Mindig visszajön. Ha engedek neki, egy idő után könnyebb lesz. Először rossz, nem tudom mit teszek. Nem tudom irányítani a mozdulataim. Kívülről nézem ahogy kárt teszek mindenkiben. Mindenkiben, közte magamban is. Ez a köd volt ott, mikor magamat figyeltem a konyhakéssel. Ez volt ott, mikor Sato fegyveréért nyúltam. Ez próbálta felajánlani a menekülést. Ez volt az, ami jótékonyan körbeölelt, hogy ne érezzem a fájdalmat, hogy csak a boldog megkönnyebbülés érhessen el hozzám. Egy puha vatta, amibe belebújhatok, ami megóv, ami... Nem... nem hagyhatom, hogy megint elnyeljen mindent. Nem szabad hagynom... harcolnom kell. Levegőre van szükségem... ki kell szellőztetnem a fejem. Segít, de sosem teljesen... ez is csak ámít.... kiutat kínál, aztán cserben hagy. Megint csak egy reménysugár. Megint csak egy ostoba lehetőség. Megint csak egy kis falat az őrületből, ami rám vár. Igen. Ha erre megyek tovább, egészen biztos, hogy az őrülethez jutok. Ha nem kanyarodok le, ha kitartóan haladok előre, akkor többé nem leszek önmagam. De hogyan tehetnék bármit? Az út két oldalán milliónyi Sato lök vissza újra és újra. Nem tudok letérni. Nem...
Fölrántom az ajtót, és szinte kizuhanok a járdaszegélyre. A délelőtti hűvös levegő végigkarcolja légcsövem, végre érzem ahogy levegő jut a tüdőmbe. Lehunyt szemekkel, mélyeket lélegezve igyekszem visszanyerni józan eszem. Csak egy kis kiborulás. Semmi több, csak egy kis kétségbeesés. Minden rendben lesz. Nyugalom Isoshi, nem őrültél meg. Magadnál vagy, és a ködöt is sikerült elűznöd az elmédről. Nem fogsz megőrülni. Még nem.
Meleg tenyér érinti meg a vállamat, de elhúzódok előle. Tudom hogy Sato az, de most a legkevésbé sem vágyom rá. Egyszerűen annyit szeretnék, hogy távol maradjon tőlem. Nagyon távol. Egy másik országban... egy másik földrészen... bárhol ami elég messze van. Minden józan gondolatom elvesztem miatta. Olyan leszek mellette, mint egy életképtelen, használhatatlan szerencsétlenség. Csaponganak a gondolataim, azt sem tudom hogy vagyok, hogy mit teszek, vagy hogy mit akarok. Az egész egy hatalmas, végeláthatatlan katyvasz, amihez újabb és újabb szörnyűségeket töltenek hozzá, nem törődve azzal, hogy mi lesz a végtermék. 
- Rendben vagy, Isoshi? - megrázom fejem, kinyitom szemeim, és a szürke betonra bámulok. Tudom, hogy hideg van, tudom, hogy fáznom kéne, de nem érzem. Nem érzek semmit a mardosó kétségbeesésen kívül. Olyan lettem, mint egy gép. Egy selejtes gép.
- Én... én csak... nem kaptam levegőt. Mintha valaki a torkomat szorongatta volna - suttogom halkan, de mintha kívülről hallgatnám magamat. Valami nincs rendben. Valami komolyan nincs rendben velem. Talán... talán megint nyugtatóra lenne szükségem. Otthon még akad a szekrényemben, legutóbb akkor használtam, mikor Sato... mikor ő... Reszketve ülök le sarkaimra, és ölembe fektetem remegő kezeimet. Nem érdekel ha szabálytalanul álltunk meg, én nem fogok visszaszállni a kocsiba. Mellé nem. Most biztos nem. 
- De most már jól vagy, és...
- Nem vagyok jól! - idegesen szakítom félbe, de továbbra sem bírok rá nézni. Csak meredek magam elé, mint egy szobor. De ennél még a szobrok élete is nyugodtabb. Egész életüket ugyanott töltik. Körülöttük változik a környezet, de az ő saját kis világuk mindig ugyan az marad. Nem kell aggódniuk, csak néznek maguk elé és gyönyörködnek az életben. Még egy szobornak is jobb élete van nálam... hát nem nagyszerű? - Szépen lassan megőrülök, hát nem látod?! Miért nem veszed észre, hogy tönkreteszel?! Nem lehetsz ennyire vak! Nem lehetsz ennyire kegyetlen! A puszta ittléted roppant össze, de nem teszel ellene. Semmit sem teszel ellene, csak vársz, mint egy nyomor... Azonnal engedj el! - már megint kiabálok. Megint nem tudom mikor kezdtem el, megint nem én irányítottam a dolgokat. Lassan olyan, mintha csak nézőként vennék részt a saját életemben. Az életemben, amit Sato rángat drótokon. - Tegyél le, nem hallod?! Hagyj békén, nem akarom, tegyél le! - vadul csapkodva, hadakozva küzdök, de ő sokkal erősebb nálam. Még így is, hogy semmi erőszakosat nem tesz. Egyszerűen fölemel, és  berak az autó hátsó ülésére. Nem kiabál, nem üt meg, csak annyira szorítja kezem, hogy ne tehessek kárt semmiben. De most még ez sem hat rám. Egyszerűen csak el akarok menni a közepéből. Kiabálok, próbálom nyitogatni az ajtót, sőt, még az ülésének is nekiesek hátulról, de semmire sem reagál. Beindítja a motort, és elindulunk. Elindulunk, de fogalmam sincs hová. Valószínűleg egy borzalmas helyre. Ő csak olyanokra képes vinni engem. Mint egy sötét csónak, amibe ha beleülsz, többé nem szállsz ki. Olyan helyekre juthatsz el vele, ahová élő ember még nem jutott. Azt hittem ilyen csak a rémtörténetekben, vagy a mítoszokban van. Most viszont már biztos. Az én életem is egy rémmese.

- Lenyugodtál végre? - mióta elindultunk, most szólal meg először. Aprót biccentek, egy pillanatra találkozik tekintetünk a visszapillantóban, de utána már el is rántom fejem. Még mindig képtelen vagyok a borzasztó, sötét, kegyetlen szemekbe tekinteni. Pont olyanok, mint a lelke. Egy feneketlennek tűnő kút, amibe ha beleesel az örökkévalóságig zuhansz. Nem halsz meg, nem történik semmi. Magányosan, a sok sikoltástól kimerülten próbálod elfogadni a sorsod, és reméled, hogy minél hamarabb az aljára érsz, mert az véget vetne mindennek. Minden szenvedésnek.
- Hová megyünk? - arra már rájöttem, hogy nem hazavisz. Kimerített az apró kis közjáték, így nem igen volt erőm ellenkezni. Egyszerűn bámultam az elsuhanó tájat, és kikapcsoltam mindent. Nem gondolkodtam, nem csináltam semmit. Belefáradtam. Mindenbe. Talán csak hagynom kéne magam sodródni az árral. Talán csak hátra kéne dőlnöm, és várni, hogy hogyan végződik mindez. Megtenném. Megtenném, ha nem éltem volna már át ezt egyszer. Megtenném, ha nem tudnám, hogy a végén úgyis ő nyer. Csak ő és a fájdalom marad nekem. 
- Vissza érsz az esti műszakodra, ne aggódj - nem a kérdésre válaszol, de még ezt is fáradt vagyok szóvá tenni. Bólintok és az üvegnek döntöm a fejem. Újabb és újabb tárgyak suhannak el. Házak, emberek, fák, minden, ami a normális világhoz tartozik. Ahhoz a világhoz, amihez mindig tartozni akartam. De az én világom messze áll ezektől. Az én világom az őrület és a kín világa. Egy olyan világ, ahol a fájdalom az egyetlen társad. Ha ő nincs, akkor csak a magány marad. Bármelyiket is választod, rosszul jársz. Olyan játék ez, amit csak elveszthetsz. Az én világom egy elvesztett játszma, egy tönkretett játék, egy kiszáradt oázis. Nincs benne semmi élet, semmi használható dolog. Megtanultam kezelni. Megtanultam hogyan viseljem el. Már csak egy kérdésem maradt: miért pont én?

oOoOo

Amint elhallgat a motor, magamhoz térek. Nem aludtam, csak pihentem. Muszáj volt, különben összeestem volna este a kórházban. Az utóbbi pár nap több erőt vett ki belőlem, mint bármi. Olyan lettem, mint egy gyenge, törékeny, esetlen kis madárfióka, aki a szülei nélkül elpusztulna. De nekem kik a szüleim? Ki fog megóvni? Nem tudom. Olyan kilátástalan az egész.
- Máris itt vagyunk? - arcomat dörzsölve próbálom összeszedni magam. Nem utaztunk sokat, igazat mondott, tényleg időben visszaérhetek a kórházba. Persze csak ha nem töltünk itt túl sok időt. Egyáltalán hol vagyunk? - Ez... ez nem lehet... - elhűlve pislogok ki az üveget túli tájra. Ez... ez a kedvenc helyem. Az a hely, amit mindennél jobban szeretek, ahová fotózni járok, és amit csak egy embernek mutattam meg eddig. Annak az embernek, akiben megbíztam, akit szerettem, akivel igazán boldognak érezhettem magam. Ez életem része ez a hely, ezért úgy gondoltam, tudnia kell róla. Nem csak kikapcsolódni jártam ide. Itt tanultam, itt pihentem, ide menekültem, ha nem találtam máshol menedéket. Szinte a második otthonom. De sajnos messze költöztem tőle, és ezért ritkán tudok ide eljutni. Annyira a természetben van, annyira nincs itt semmi, csak a növények és az állatok, hogy még csak a közelbe sem jár busz. Régen is mindig sétáltam, bicikliztem, igyekeztem minél hamarabb eljutni ide. Napokat töltöttem el itt. Volt hogy csak feküdtem, bámultam az eget, és hallgattam a természet neszezését. Amikor megismertem Sato igazi énjét, egyre többször menekültem ide. Valamiért sosem jött utánam. Azt hittem nem is emlékezett a helyre, hisz ez csak nekem fontos. És ami nekem fontos, az őt nem érdekli. De... de ezek szerint tévedtem. Ennyi év után is idetalált. Ide hozott, mikor látta rajtam, hogy mennyire rossz állapotban vagyok. Miért ilyen figyelmes? Hogyan juthatott pont ez az eszébe? Nem is tudom, hogy boldog legyek e tőle. Csak még jobban összezavar. Miért tesz ilyen dolgokat, ha csak ki akar használni? Talán... nem! Ő nem képes kedvességre. Csak így próbál meggyőzni. De nem fog neki menni. Még egyszer nem leszek óvatlan, nem hagyom hogy berántson a sötétségbe amit maga köré épített. 
Az ajtót kinyitva szállok ki, és halvány mosollyal pillantok körbe. Teszek pár lépést előre, egészen a kátyús földút széléig. Itt semmi sem változott. Minden a régi, mintha az évek nem fognának rajta. Mintha egy olyan hely lenne, ami mindenek felett áll. Saját idővel, saját élettel, saját kis világgal. Az sem lepne meg, ha még a virágok felett döngő méhek is ugyanazok lennének, mint azelőtt. Itt mindig úgy éreztem, hogy máshol vagyok. Olyan volt, mintha kiszabadultam volna a sötét, szenvedéssel teli világomból. Itt nem érhetett utol Sato kegyetlenkedése, itt kívülálló lehettem. Kívülálló, akire nem vár semmi, akinek csak az a pillanat van, amit éppen átél. Aztán minden megváltozott. 
- Miért hoztál ide? - halkan kérdem, hisz úgyis hallja. Hátra sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, mögöttem áll. Kétlem, hogy valódi választ kapnék a kérdésemre. Olyan ő, mint egy ősi jós. Bármit kérdezel, nem kapsz egyenest választ. Csak ködös, értelmetlen szavakat, amiket sosem értesz meg, bárhogy próbálkozol.
- Mert ez a kedvenc helyed, gondoltam megnyugtat - hangja érzelemmentes, de tudom, hogy elégedett. Bevált a terve és megnyugodtam. Megnyugodtam, és még jobban elbizonytalanodtam. Eddig gyűlöltem. Mélyen megvetettem, elítéltem, azt hittem nem képes megváltozni. De most... most megcsillant valami a sötét mélység alján. Valami, ami a megnyugvást jelentheti, de ugyanakkor maga lehet a szenvedés. Elinduljak felé, vagy inkább taszítsa magamtól még távolabb? Nem tudom... nem tudom mi a helyes. Élvezi. Biztos vagyok benne, hogy élvezi ha szenvedni lát. Ha látja az arcomon a küszködést és a teljes reménytelenséget. Nem értem mit akarsz Sato... 
- Ezzel nem tudott jóvátenni mindazt, amit tettél. Sosem fogod tudni jóvá tenni - picit megcsóválom fejem, miközben elindulok a fűben, óvatosan, figyelve nehogy állatra lépjek. Sato persze azonnal követ, mint egy sötét árnyék. 
- Mert nem hagyod. Ha nem ellenkeznél, minden könnyebb lenne, Isoshi - fura úgy beszélgetni, hogy nem kiabálunk, hogy nem sírok, és... és még csak nem is rettegek. Pár lépéssel mögöttem van, pont annyira messze, hogy ne essek kétségbe, de még a közelsége is csak kicsit feszélyez. Talán már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy féljek. Pedig itt könnyedén megölhetne. Megerőszakolhatna, megölhetne, és itt hagyhatná a testem. Nem akadna rá senki. Minden nyoma eltűnne annak, amit tett. Pár mozdulattal véget vethetne ennek a játéknak. De nem fogja megtenni. Nem fogja, mert élvezni, hogy ő vezethet.
- Egyszer már megpróbáltam nem ellenkezni. Te is tudod mi lett a vége. Egy olyan dolgot próbálsz rendbe hozni, amiről már mindenki lemondott. Ami már menthetetlen és mindenkinek csak fájdalmat okoz - egy kisebb domb tetején megállva fordulok körbe, majd elégedetten ülök le a puha fűbe. Az egész olyan, mint egy mesekönyvben. Egy édes, gondtalan, kisgyerekeknek való mesekönyvben. 
- Nem mindenki mondott le róla - nem ül mellém, sőt, még csak túl közel sem jön. Pár lépéssel mögöttem áll meg, akár egy szigorú, magas testőr. Bár ha testőr lenne, akkor egy szavamra ugrana. Egyetlen szó, és örökre eltűnne. De ő nem óvni akar engem, hanem birtokolni. Magáénak tudni, mindörökre.
Némán bámulom a nyugodt tájat, élvezem a szél cirógatását, a hideg levegő finom csipkedését arcomon. Sato nem adta föl. De vajon miért? MI az, ami egy ilyen reménytelen helyzetben is segít neki erősnek maradni? Mi az, amiből erőt tud meríteni egy olyan harchoz, ami mindenképpen vereséggel fog végződni? Vajon mi az, amit ő tud, és én nem? Vajon mi az, ami mindig ot van vele, támogatja és segíti? Ha megkérdezném, biztosan nem tudná megmondani. Az ember nem mindig tudja, hogy mi adja az erőt, egyszerűen csak érzi, hogy jön. érzi, hogy még nem adhatja föl. Az én erőm viszont fogytán van. Szépen lassan szárad ki, mint a folyó, aminek a vizét elöntözik, mielőtt még a forrás pótolni tudná. Az én forrásomat valaki régen elzárta. Már egyedül, kimerülten botorkálok egy üres mederben, várva azt, mikor már arra sem marad erőm, hogy újabb lépést tegyek. Már a medert sem tudom elhagyni. Túl magas a pereme. Egyszerűen csak követem a nyomot, amit már kivágott előttem. Hogy ki vágta ki? Azt nem tudom. Egy jó akaróm, vagy valaki, aki tönkre akarta tenni az életem? Ezt csak akkor tudom majd meg, ha a végére érek. Ha elérek valaha a végére. Az viszont segítség nélkül nem fog menni. De kitől kérhetnék segítséget? A családom ezt nem értheti. Az orvosok még kevésbé. Az egyetlen, aki látott mindent, aki látta, hogyan jutok egyre mélyebbre és mélyebbre, az... az Sato. De hogyan kérhetnék segítséget attól, aki tönkretett? Az egész egy hatalmas paradoxon. Egy olyan spirál, aminek nincs vége, nincs eleje, mégis keringsz benne.
- Sato... én... én nem tudom mit tegyek - halkan suttogva hunyom le szemeim, és átölelem felhúzott térdeimet. - Félek... félek, hogy bárhogy is döntök, fájdalmas lesz. Bármerre fordulok, ugyanazokat a borzalmas befejezéseket látom. Már nem tudom mi a helyes. Olyan... olyan, mint egy borzalmas útvesztőben, ahol minden lépésnél egy csapda vár rád. Nem tudom mit kéne csinálnom. Nem tudom hogyan kéne döntenem... nem tudom, hogy hogyan bízhatnék meg benned. Az egész életem kicsúszott az irányításom alól... már csak sodródom, és nem tudok megkapaszkodni. Félek... nem akarok megőrülni... - nem tudom, miért mondom el ezeket neki. Fogalmam sincs,hiszen valószínűleg úgysem érti meg. Túl zaklatott vagyok, túl haszontalan, túl zavart. Egy zavart elméjű őrült. 
- Isoshi - olyan halkan, gyengéden ejti ki a nevemet, hogy rögtön elindulnak könnyeim. Mellkasához húz, és mire magamhoz térek, már fölsőjét markolva, csendesen sírok karjai közt. Nem húzódok el, nem verekszem, nem teszek semmit, csak megpróbálom élvezni óvó karjait magam körül, simogató ujjait hátamon, a tincseim között, ott, ahol tudja, hogy megnyugtathat vele. Nem tesz mást. Nem erőszakoskodik, nem bánt, nem nyúl oda, ahová nem engedném. Mintha minden rendben lenne. Mintha. Bárcsak elhihetném. Bárcsak igazából elhihetném, hogy ez a vége. Ez a békesség, a nyugalom, és a boldogság kezdete. Bárcsak így lehetne. Bárcsak nem csupán a vihar előtti csend lenne.


Levi-sama2013. 04. 12. 23:36:30#25580
Karakter: Seiki Sato
Megjegyzés: ~Oninak


 A kislámpa félhomályában sötéten csillognak szürke szemei. Olyan nagynak tűnnek most, hogy ilyen sovány lett, de még így is gyönyörűnek látom őt, törékenyebbnek és gyengébbnek is, és ettől erősebb a késztetés, hogy birtokoljam, óvjam őt, vigyázzak rá, megvédjem mindenkitől. Szinte visszatartom a lélegzést, miközben őt figyelem. Gondolkozik… emlékezik… Arcán a félelmet felváltja az értetlenség, majd a düh, és amikor már azt hiszem, hogy ennél több nem is fog történni, megrándul a válla. Kivédhetném az ütést, megtehetném, hiszen ez az életem része - az önvédelem és a harcművészet -, de nem teszem. Hangosan csattan tenyere az arcomon. Lenézek rá, olyan rémülten bámul vissza rám, mintha én ütöttem volna meg őt. Ez az kicsim, mégis csak benned van ott mélyen az igazi Isoshi. Még nem halt meg, még megmutatta magát, jelezte hogy létezik, és segítséggel talán vissza tud térni. A kezdeti meglepettségemet felváltja egy elégedett érzés. Mielőtt világgá szalad, elkapom a karját, és azonnal rázendít:
- Sajnálom nem akartam, én... én... nem tudtam... nem szándékosan...
- Nyugalom, semmi gond – dörmögöm, és belecsókolok tenyerébe. Édes kis madárszárny, meg sem éreztem ez ütését, sőt. Szinte jólesett, mert tudom, hogy előreléptünk végre a holtpontról ő meg én. – Máris jobban érzed magad, ugye? Örülök, hogy megtetted Isoshi. 
Kisimul az arca, eltűnik a félelem végre, de a szemeiből a fájdalom nem, puha ajkai legörbülnek, szomorúan néz fel rám. Összeszorul a szívem, ahogy lehajtja a fejét.
- Hogyan tudnál segíteni? – suttogja. – Hisz… hisz én már menthetetlen vagyok… 
Hüvelykujjam és mutatóujjam közé csippentem óvatosan az állát, és felemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. 
- Nem vagy menthetetlen, ilyenre ne is gondolj. Mindent jóváteszek, olyan lesz, mint aznap, mikor megismertük egymást. Emlékszel még arra, Isoshi?
Az emlékek megelevenednek, újra látom mosolyogni és nevetni őt, akkor régen kisebb és fiatalabb volt, és még talán szeretett is engem egy kicsit. Most is egy pillanatra egy mosoly halvány töredéke kúszik a szép ajkaira, de elkomorul, dühösen megvonaglik az arca, könnyei kicsordulnak, én pedig döbbenten figyelem az érzelemkavalkádot. Már csak arra eszmélek, hogy keresztülcsörtet a szobán meglepően fürgén, de vesztére pont a csillár szilánkjaiba lép, és összecsuklik. Azonnal elkapom, mielőtt még több kárt tenne magában, és térdei alá nyúlva felemelem, átlépem a szilánkokat, a nappaliban a kanapéra ültetem. 
Csak sír csendben. A kibaszott kurva életbe. Remegve öleli magát, ringatózik, mint egy frissen megmenekült túsz a halál torkából. Poszttraumás állapotban  van, tanultam az egyetemen, tudom hogy akár sokkot is kaphat. Nem is csoda, épp az előbb akarta főbe lőni magát! 
Halkan elkáromkodom magam, és előásom a fürdőszobából az elsősegélydobozt. 
Amíg a lábát kezelem, hiába beszélek hozzá, hogy csípni fog a fertőtlenítő, csak értetlenül néz vissza rám, mintha nem is itt lenne, mintha nem is az ő lábából folyna a vér. Mákja van, nem mély a seb, és csak a baloldali talpa ilyen. 
- Beleléptél a csillár egyik szilánkjába – mondom neki, de csak zavartan bámul, mintha valami furcsa dokumentumfilmet bámulna a Discovery csatornán. Befejezem a kötözést, és térdeimre könyökölve még mindig előtte guggolva nézek rá. Nem vagyok rózsás kedvemben.
- Mi a fene volt ez, Isoshi? Mi történt veled? 
- Én… én csak…
Látom rajta, hogy már megint kattog az agya, tudom hogy megpróbál hárítani, de nem engedem. Tudnom kell. 
- Ne hazudj! – morranok rá, de azonnal megbánom. A picsába. – Kérlek… - préselem ki magamból ezt a sosem használt szót. Lassan kezd beszélni, mint mindig, és fokozatosan belelendül. 
- Te nem értheted. Emlékszem arra a pillanatra. Emlékszem, mert... mert Te voltál az első barátom ott! Örültem neked, hisz... hisz olyan kedves voltál...
Tanácstalanul nézek rá, de arcom kifejezéstelen. 
- Nem értem mi ezzel a gond. 
- Persze hogy nem! Nekem ez a nap csak akkor volt boldog. Ott, abban a pillanatban... utána... utána soha. Milliószor átkoztam el azt a percet, amikor észrevettél a folyosón. Mikor álomba sírtam magam, mindig abban reménykedtem, hogy aznap reggel ébredek föl, és akkor örökre elkerülhetlek. – Már hangosan hadar, de nem szakítom félbe, figyelek rá. - Csak akkor, abban a pár napban voltál velem kedves, utána... utána mintha másvalaki lettél volna. Ittál, drogoztál, és... és bántottál – suttogja az utolsó szót. Kezeim fájdalmasan ökölbe szorulnak, észre sem vettem, hogy amióta beszél, levegőt sem vettem. - Elüldöztél mindenkit, mint egy őrült kutya aki a területét védi. Nekem csak ez maradt meg, érted? Az a nap volt mindenek a kezdete... én pedig nem akarom, hogy ismét megtörténjen! 
A szívem olyan hevesen dörömböl, és most hogy befejezte, muszáj járkálnom, a hajamat túrnom és a fogaimat csikorgatnom. Vigyáztam rá, csupán csak vigyáztam rá!! Hát nem érti?! 
- Én ezeket mind érted tettem, Isoshi! – fújtatom felindultan, remegnek a kezeim is, bassza meg! – A te érdekedben… 
Dühösen felcsattan, amire eddig még nem volt példa, igazi haragtól remeg a hangja. Máskor zene lenne füleimnek, de most túlságosan kikészültem. 
- Az én érdekemben kezdtél el inni? Miért lett nekem ettől jobb? 
- Értsd már meg, hogy megőrültem a közeledben! Olyanoktól szabadítottalak meg, akik csak ki akartak használni. Vigyáztam rád, de te rettegtél és elfordultál tőlem. Ki lenne képes józanul elviselni, hogy a szerelme gyűlöli?! – Már én is kiabálok, de nem rémül meg, visszadobja a labdát.
- Nem gyűlöltelek volna, ha meghallgatsz. Nem gyűlöltelek volna, ha megmagyarázod a dolgokat. És nem gyűlöltelek volna a boldogságom fontosabb lett volna a szexnél!
- A boldogságod volt az első! 

És ledobja a bombát:


- Akkor miért erőszakoltál meg annyiszor? 




Belém reked minden levegő, a szívem megszűnik dobogni néhány hosszú pillanatra. Igaza van. 

Kurvára igaza van. 

Olyan sokszor másztam rá, nem érdekelt akarja-e vagy sem, egyszerűen megőrültem érte, akartam, kellett nekem. 

Munkált bennem az őrület. 

Elbasztam. Mindent elbasztam. 


Káromkodva rohanok ki az ajtón, bevágódik mögöttem az ajtó, és a haragtól remegő kezeimmel az elsőt amit találok felborítom, a lábaim találomra rúgják a bútorokat, csörömpölnek körülöttem a dolgok, de nem hallok semmit, nem látok semmit, a vörös köd beborít, és csak saját mérges káromkodásom és az ő szavai visszhangoznak fejemben. 

„Bántottál…” 
„Nem gyűlöltelek volna, ha…”

„Miért erőszakoltál meg annyiszor?” 

Egyre hangosabb és hangosabb a fejemben a zaj, egyszerűen elviselhetetlen a heves harag és a fájdalom, ami a mellkasomat vájja, mint valami karmoslábú dögkeselyű. 




Isoshi… Sajnálom. Sajnálom. Tényleg sajnálom. Ha meg nem történtté tehetném, ha jóvátehetném… 


***



Végre megnyugszom. Behunyt szemekkel állok, zihálva szorítom kezemet a szívem fölé. Milyen maró fájdalom, éget és szorít, felkúszik a torkomon, szinte fullaszt. Ez lenne a bűntudat? Igen, ez az. 

Ismerős, nemde? 

Ugyanezt az érzést fojtottam piába kamaszként, és fűvel, könnyű drogokkal elhalkítottam, de most már felismerem. Ez az. Kibaszottul szar érzés. Sokkal rosszabb, mint régen volt. Sokkal rosszabb. 

A pultra tenyerelek, lehajtom a fejemet és lassan kifújom a levegőt. Tudatosan lassítom a légzést, a szívverést, és amikor már teljesen ura vagyok a testemnek, pont ahogy a harcművészetben tanultak szerint szokás, felemelem a fejem, és meghozom a döntést. 

Meggyógyítani Isoshit. Bármi áron. 

Eltakarítom magam után a szart.

És miután felépült, elölről kezdünk mindent, hibák és rossz döntések nélkül. Boldogok leszünk együtt, egy kibaszott virágoskert lesz az életünk. 


*

Talán egy óra, vagy másfél is eltelik, mire rendbe rakom a konyhát, felsöpröm az összetört dolgokat, és melegítek a fagyasztóban félretett ételek közül egy adagot. Isoshinak ennie kell, első az alapszükségletek, utána jöhet a többi. 
Visszamegyek hozzá a nappaliba. Még mindig a kanapén pihen. A takarót, amit a hátára borítottam, szorosan maga köré csavarta már és abba kapaszkodik. Felnéz rám, szomorú az arca. 
- Még mindig azt hiszed, hogy tudsz rajtam segíteni?
- Igen, és fogok is.
- Hogy tervezted?
Először a félelmét kell legyűrnöm, nem lesz könnyű. 
- Visszanyerem a bizalmad. 
Nem néz rám, haja bájosan kócosan mered szerteszét.  Szánalmas látvány így, de így is őrült erővel hat rám, szinte fájdalmat okoz, hogy nem mehetek oda hozzá, nem ölelhetem meg, mert pontosan tudom, hogy pont az ellenkezőjét érném el vele, egyáltalán nem nyugodna meg.
- Kétlem, hogy sikerülni fog. 
- Majd meglátjuk… 


***

A mobilom éles hangja keresztülsüvít a szobán, kimossa az álmot szemeimből. Ásítva ülök fel, és kócos hajamat megvakarva pislogok néhányat. Lecsapom az ébresztést, kinyújtózom. Ahh basszus, de kényelmetlen a kanapém… Sajog a derekam tőle. Mennyi az idő egyáltalán? Hat harminc. Picsába, elfelejtettem lekapcsolni az ébresztőt. Ledobom a derekam köré tekeredett takarót, és feltápászkodom, megvakarom meztelen mellkasomat, bekukkantok a résnyire nyitva hagyott hálószobaajtón. Isoshi csendesen alszik, szuszogása megnyugtató érzés. Itt van nálam, és az ágyamban fekszik. Ez hihetetlen, leírhatatlan érzés. Reggeli merevedésem megfeszül a nadrágomban, de csak elfordulok, a konyhában bekapcsolom a kávéfőzőt. Kerek 10 perc múlva tiszta tréningruhában lépek ki a lakásajtón, a szokásos hajnali kocogásomra indulok. 
Amikor visszaérek, izzadtan és ellazulva lépek be az ajtón. A konyhából mocorgás hallatszik, amitől a szívem izgatottan dobogni kezd. Benyitok, és őt találom a hűtőajtó előtt. 
- Szia.
Paccs. A konyhaföldön végzi a tejes doboz, de azonnal felkapja, és sápadtan fordul felém. Elszáll a jókedvem, de kifejezéstelenné merevítem az arcomat. Türelemmel kell lennem, naná hogy frászt kap tőlem, ha egyszer én vagyok a mumus. Basszus, de akkor sem esik jól! A nyakamban lógó törülközőben megtörlöm az arcomat.
- Letusolok, és mindjárt jövök.
- Re-rendben…

Frissen, illatosan és tiszta ruhában lépek be ismét a konyhába. Ő az asztalnál ül, tejeskávét szürcsölget. Én is töltök magamnak és leülnék mellé, de inkább a pultnak támaszkodom. Nehezemre esik távol tartani magam tőle, de tudom hogy most ezt kell tennem. 
- Jól aludtál? – kérdezem tőle. 
- Ühüm… - Szinte belelógatja az orrát a bögréjébe. Haja imádni valóan kócos, a pólómban szinte elvész kicsi teste, lábán a tegnapi bumszli kötés fehérlik.  Fogalma sincs, mennyire meg szeretném érinteni, mennyi energiámba kerül nyugton maradnom. A puha hajába akarom fúrni az ujjaimat, belecsókolni a nyakába, magamhoz szorítani teljes erővel addig, amíg már úgy érzem, belehalok az érzésbe. 
- Fáj a lábad, vagy tudod terhelni?
- Nem, alig érzem. 
Elfogy a kávém. Elöblítem a csap alatt, és lázasan teker az agyam, mit is kéne tennem. Első lépésként valami reggelit kéne készítenem. 
- Szereted még a sajtkrémes szendvicset? – kérdezem a vállam felett, és a hűtőajtót feltépem, hogy átvizsgáljam a lehetőségeket. – Vettem nemrég egy dobozzal.
- De te azt utálod! 
Meglepett hangját hallva hátranézek rá.
- Az emberek változnak, kiscica. 
Megrándul a régi becenévtől, és lehajtja megint a fejét. Francba, megint bezárkózott a csigaházába. Kiveszem a sajtkrémet, néhány zöldséget és kenyeret, tányért, kést, és az asztalra pakolom, leülök vele szemben. Csendben kenegeti a kenyereket, amíg én paradicsomot szeletelem. Régen is a kenegetés az ő feladata volt, ugyanolyan akkurátusan és precízen csinálja, mint régen. Emlékek tolulnak fel bennem, szépek és fájdalmasak egyaránt. Ahogy mosolyogva keneget, ahogy síró arcát az előre hulló hajtincseivel elrejti előlem, ahogy remegő ajkakkal hallgatja szidalmaimat, és mindeközben a kenyereket kente. A fenébe is, nem jó érzés. Fáj, és ha valamim fáj, akkor dühös vagyok. 
- Csinálok teát – hallom, és ekkor veszem észre, hogy egy ideje már a tányéron heverő kettévágott paradicsomot bámulom, kezemben a kés ernyedten lóg. 
- Jó – mormolom, és gyorsan felszelem a maradékot, hogy őt figyelhessem, ahogy a pulthoz biceg. 
- Ma este be kell mennem dolgozni – mondja halkan, óvatosan, miközben a vízforralóba önti a vizet. – Éjszakára vagyok beosztva.
Néhány másodpercig hallgatok, csak némán bámulom őt, ahogy bekapcsolja a készüléket, és előkotor egy kancsót. 
- Tea a jobb felső polcon.
- Köszönöm.
Nem éri fel, ezért felállok és leveszem neki, azonban amikor mögé lépek, rémülten kapaszkodik a márványpultba és remeg. Elkomorulva veszem le a dobozt, leteszem elé és visszaülök az asztalhoz. Picsába. 
- Képes leszel ilyen állapotban dolgozni? Alig bírsz járni. Nem kéne inkább kivenned néhány szabadnapot?
Megrázza a fejét, és remegő kezekkel kibontja a teafüvet. 
- Menni fog. Kérlek… 
Sokáig gondolkozom, ám amikor elém teszi a bögrémet az illatozó teával, elhatározásra jutok. 
- Rendben, de engedd meg, hogy elvigyelek. Ilyen állapotban nem hagylak egyedül. 
Felnéz rám, hosszú vékony ujjai egy fehér bögrét szorongatnak. Ma reggel talán most először néz egyenesen a szemembe. Olyan szép… Valamin tipródik, mert rágcsálja az ajkát.
- Először… haza kell mennem, ha nem gond… 
Bólintok, és beleharapok a szendvicsbe. 
- Ha nem bírod a munkát, csak hívj fel és érted megyek, jó?
- Miért? Most… eltökélted, hogy mindenhová elkísérsz? 
- Vigyáznom kell rád, Isoshi. 
Leteszi a poharát, annyira remeg a keze, hogy a tea majdnem kilöttyen.
- De én… nem akarom… hogy vigyázz rám… - suttogja megremegő ajkakkal. – Ez azt jelenti, hogy a kórházba is bejössz, és a kollégáimat is bántani fogod, mint régen az iskolában… Én… én… én ezt nem akarom… Nem! Nem! Nem! – az utolsó szavakat már kiabálja, feláll az asztaltól, de a sebes lábára lép, fájdalmasan felkiált, és egyensúlyát vesztve eldől. Csúnyán megütné magát, ha nem kapnám el időben. Amikor magához tér, ellök engem, és a szoba felé bukdácsol.
- Hagyj! Hagyj békén! - A kanapéig jut, ráhuppan, és felém hajít egy díszpárnát, de nem talál el vele. Kipirult, dühös, könnyesek a szemei, zihálva veszi a levegőt. – Menj innen! Tűnj el! 
Karjaimat mellkasom előtt összefonom, és az ajtófélfának dőlve figyelem, ahogy kidühöngi magát. Minden párnát szétdobál. Szinte jólesik látni ezt. Sokkal de sokkal jobb látvány a sápadtan reszkető, félelemtől bénult Isoshi után. Régen, ilyenkor én is kiabáltam, aztán kegyetlenül megbüntettem ezért, de most örömmel tölt el őt így látni. Isoshi, neked istenien áll a harag. Imádlak. – Ne nézz rám ilyen elégedetten! – kiáltja. – Akkor sem engedem meg, hogy bántsd a barátaimat! 
Kimerülten eldől, és zihálva bámul engem. Elindulok felé, ettől rémülten nagyra nyílnak a szemei, hátrébb próbál húzódni, de nem tud hová, ha csak nem tud átdiffundálni a kanapé háttámláján. Leguggolok elé, fejemet félrehajtva fúrom sötét tekintetem egyenesen a szemébe. 
- Nem fogom bántani őket, ígérem. 
- Nem hiszek neked! – pihegi aranyosan. 
- Ha a saját szemeddel látod majd, akkor elhiszed. És most menj és fejezd be a reggelit.
- Nem vagyok éhes! - kontrázik. Tekintetem végigvándorol a dacosan előrebiggyedő ajkától a nyakán hevesen lüktető érig, és lejjebb, egészen a felgyűrődött pólóból kibukkanó formás combokig. A vágy forrón mar bele az ágyékomba, felkúszik a gyomromon át egészen a torkomig. Legszívesebben felmordulnék, belemarkolnák puha húsába és… De helyette elfordítom a fejem és felállok, hogy ne lássa tekintetemben a forró vágyat.
- Akkor öltözz fel. 
A konyhába megyek, és a csapból hidegebbnél is hidegebb vizet facsarok. Kiszáradt a szám, muszáj innom. 
 


Onichi2013. 01. 09. 17:54:53#24777
Karakter: Kimitada Isoshi
Megjegyzés: ~ Levi-samának


Sötétség. Fülem zúg, nem hallok mást csak saját szívem kétségbeesett ütemét. Miért ver még? Miért küzd, amikor már mindennek vége kéne hogy legyen? Le kéne állnia, ahogy lassan elfogy a pumpálni való vér. Föl kéne adnia, amint nem kap több utasítást. Vége, de akkor miért tombol? Miért vergődik mellkasomban úgy, mint egy esetlen pisztráng a partra sodródva? És miért nem fázok? Fáznom kéne. A sötétség mindig hideg, üres és magánnyal teli. De ez most más. Miért más? Miért tudok ezen gondolkodni? Miért vannak még értelmes gondolataim? Rég apró darabokra kellett volna hullania minden összetett gondolatnak. Kis foszlányként kéne a semmiben úsznia. Akkor miért? Nem értem... annyira nem értem. 
Miért nedves az arcom? Hogyan sírhatok még mindig? Hogyan vagyok képes még ülni és kapaszkodni? Ernyedten, saját véremmel körülvéve kéne hevernem a padlón. Kívülről kéne figyelnem, ahogy bőröm egyre szürkébbé válik, ahogy szép lassan minden véget ér. De akkor miért nem így van? Miért belül fáj? Miért érzem ennyire szörnyen magam, mikor meg kéne könnyebbülnöm? Mindennek boldognak, könnyednek kéne lennie, mégis... mégis minden fáj. Borzalmasan kapar belülről. Tép és szabdal, mintha csak apró fecniket akarna belőlem csinálni. 
Fáj a torkom. Kiabáltam volna? Hogyan voltam képes üvölteni, sikítani? Már régen nem kéne tudom. Hogyan kapkodhatok levegőért, ha testemnek már nem kéne vágynia rá? Miért vagyok még itt? Miért nem haltam még meg?
- Semmi baj, semmi baj, semmi baj - csak ez a két szó ismétlődik fejemben. Szép lassan kúszik át szívem dübörgésének hangján. Először halk, elveszik a sötét űrben ami körül vesz engem, de egyre erősebb. Csak bágyadtan hallgatom, nem nyújtózok felé, nem próbálom kideríteni honnan jön. Hiszen közeledik, és egyszer biztosan ideér.Valamiért biztonságban érzem magam tőle. Olyan, mintha vigyázna rám. Talán nem enged elszakadni innen? Vajon ki lehet ez? Várom, de sosem látom meg. Az őrület sűrű ködként telepedik körém. Miért félek? Mit csináltam? Ez a köd sosem jelentett jót... ez után sosem várt engem semmi. Fájdalom és kín volt csupán a túloldalon, mikor eloszlott. Most miért? - Csak a csillár... A csillárt találtad el, azért van sötét. Semmi baj... Nyugodj meg, nincs semmi baj... - Csillár? Eltalálni? Nem értem. Miről beszél? Miért zokogok? Nem akarok sírni... annyit könnyeztem már, az egész életemet könnyekbe fulladva kell majd leélnem? Olyan homályos, olyan elkeserítő minden.
Nem tudom mennyi idő telik el. Gondolataim lomha szamárként indulnak az emlékek után. Zavaros képek, amik először semmivé nem állnak össze. Kiabálás. Rettegés. Lövés. És Sato. Ő is itt volt. Vele kiabáltam? És a lövés? Honnan volt pisztolyom? Miért nem emlékszem? Miért kell minden egyes foszlányért megküzdenem? Szorosan ölelem az egyetlen biztos pontot, a mellettem lévő meleg testet. Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Hogy ki ő? Nem tudnám biztosra megmondani. Még az is igazán képlékeny, hogy én magam ki vagyok. Nem tehetek mást, míg várom, hogy minden visszatérjen. Hogy megtudja mit és miért tettem. Hogy rájöjjek, megint mindent tönkretettem.
- Isoshi - nevem hallatára finoman összerázkódok. Szóval akkor én nem változtam. Én az maradtam aki voltam. Szomorú, de így igaz. Szemeimet bántja a hirtelen támadt erős fény. Hunyorognom kell, hogy lássak valamit. Pedig engem nem zavart a sötét. Ott legalább nyugalom volt. Így hogyan próbáljak visszaemlékezni? Miért zavar meg? Sato? Igen, ez az ő tenyerének az érintése. Ezer közül is felismerném, hisz oly sok gyötrelmet okozott már. Mit akar? Megígérte, hogy békén hagy, hogy csak akkor ér hozzám, ha megengedem. Akkor miért nem tartja be? Meg se kéne lepődnöm. Számára az adott szó olyan, mint valami ócska vicc.
- Engedj el... Ne érj hozzám... Megígérted... hogy nem érsz hozzám... - küszködnöm kell, hogy hangot tudjak kiadni. Pusztán a gondolatokat is nehéz összeszedni, hogy mit mondjak. A szavak keserves szenvedés árán tudnak csak fölkapaszkodni kiszáradt torkomon. Mennyi küszködés hiába. Hiszen hogyan hathatnám meg? Arra sem emlékszem mi történt. Csak azt tudom, hogy gyűlölöm. Gyűlölöm és rettegek tőle.
- Isoshi! Térj magadhoz - a parancs, az erőteljes határozott hang úgy fújja el a gondolataim között lebegő ködöt, mint egy hatalmas szélvihar. Hirtelen minden eszembe jut, emlékképek sora cikázik át szemem előtt, és mire észbe kapok, megint sírok. Összeomlottam. Olyan rég történt utoljára, de most megint megtörtént. Nem voltam ura önmagamnak. A félelem és kétségbeesés egy őrült szörnyet teremtett. Meg akartam ölni magam. Ismét. De ami még rosszabb, hogy majdnem Satot lőttem le. Akkor képes lettem volna meghúzni a ravaszt, és golyót röpíteni a mellkasába. Nem zavart volna, hogy a fém szétszaggatja a húsát, és örökre megszüntetni a létezését. Csak az számított, hogy meneküljek. Majdnem megsérült miattam. Valaki más... még ha az Sato is! Sosem akartam ilyet tenni, sosem akartam másokat is bántani. Hiszen ez az én harcom, saját magam ellen.
- Sajnálom...  Annyira sajnálom... Meg is halhattál volna...  - mikre képes az őrület. Olyanná tesz, amilyenné sosem akarunk válni. Súlyos láncként tekeredik körénk, hogy nyugton maradjunk míg hosszú damilokat köt ránt. Madzagokat, amikkel utána kénye kedve szerint irányíthat. És te nem tehetsz ellen semmit. Semmit hiszen csak bezárva, megkötözve, a józanság utolsó apró pallóján egyensúlyozol. Remélem megérti. Remélem tudja, hogy nem akartam. Remélem megbocsát, és nem fog megint megbüntetni. Azt nem bírnám ki. Nem tudnám elviselni.
- Isoshi! Itt kizárólag te haltál meg majdnem! Hogy lehetsz ennyire ostoba! - hangja tüzes ostorként csap végig rajtam. Kiabál, megint csak kiabál, mert elrontottam. Úgy viselkedtem ahogy mindig, selejtként. Ostoba voltam ez igaz, jól látja. De ki ne lenne ebben a helyzetben ostoba? Hogyan várhatná, hogy megőrizzem nyugalmam amikor ilyen... így... De igaza van, minden az én hibám. Akkor miért nem hagyott meghalni? Miért kellett magát is veszélybe sodorni? Miért törődik még mindig velem? Hogy lehet fontos neki egy összetört, megzavarodott, selejtes elme? Félek tőle. Félek a ragaszkodásától. 
- Kérlek ne bánts... Ne... ne... - suttogom halkan, mire arca elborul. Düh tombol benne, amit hamarosan én is meg fogok érezni. Sápadtan pislogok rá, igyekszem fölkészülni a legrosszabbra, bár tudom, hogy sosem sikerülhet. Mindig van rosszabb. És én nem fogom kibírni. Még egy verés, egyetlen ütés, és Isoshi örökre megszűnik létezni. Nem marad más utána, csak egy kínok, félelmek közt sínylődő őrült test. Nem akarom ezt...
- Dehogy bántalak! Mégis mi a picsát képzelsz? Azt hiszed az a megoldás, ha szétloccsantod az agyad? Van fogalmad arról, mennyire megrémültem, hogy bajod esik? - A nyers megfogalmazás, az indulat, és a tudat, hogy mennyire igaza van, még jobban elkeserít. Miért ilyen velem? Nem viselkedhetek máshogy, hiszen ilyen vagyok, ilyenné tett. Hogyan várhatná el egy oroszlántól, hogy soha többet ne vadásszon? Hogyan kérhetne egy hattyút arra, hogy soha többé ne repüljön, mikor megtehetné? Nem tehetek ellene. Hiába küzdenék, a félelem már sokkal nagyobb nálam. Úgy gyűr maga alá, mint hegyomlás az apró falvakat. Mire észbe kapok már vége, és nincs vissza út. Miért mondja, hogy nem fog bántani, mikor pont ellenkező képen viselkedik? Miért mondja hogy megrémült, mikor régen ő maga okozta rajtam a sérüléseket. Miért csak ő bánthat engem? Én miért nem bánthatom magamat? Miért ennyire önző? Nem érti, hogy ez az élet nekem már túl sok? Ez már nem is élet, csupán szenvedés. 
- Ne bánts... - csak ennyit vagyok képes kinyögni, csak ennyire futja.
Próbálok elhúzódni, és sikerül is. Térdeimet átölelve kezdem ringatni magam, hogy közelebb kerüljek a hőn áhított nyugalomhoz. Ez az apró kis mozdulat általában segít. Általában, de most nem. Ideje sincs hatni, hiszen ujjaik fonódnak csuklómra, és újra szorító ölelésben találom magam. Hiába kiáltok, hiába ellenkezek, már karok fonnak körül, Sato légvételeit érzem nyakam érzékeny bőrén. Megborzongok, de inkább az rettegés ez, mint jóleső reakció. 
- Isoshi... - olyan lágyan ejti ki nevem, mint még soha. Leállok az ellenkezéssel, és csak döbbenten bámulok el válla felett. Most hogy nyugton vagyok, érzem hogy remeg. Reszket mintha fázna, vagy... vagy sírna. De nem. Könnyeket nem érzek, és Sato sosem lenne képes erre. Akkor mi a baja? Mi történt vele? Még sosem láttam őt ilyennek. Én szoktam így viselkedni. Most miért vette át tőlem ezt a szerepet? – A kurva életbe Isoshi... Ne merészeld többé ezt tenni... Soha többé... - annyira... annyira sajnálatra méltó még a hangja is. Nem olyan határozott, nem olyan parancsoló, mint lenni szokott. Sokkal inkább olyan, mintha könyörögne. Mint egy elkeseredett... kérés? A maga módján ez ennek számítana? Miért borította ki ennyire? Miért rendítette meg ez az egész? Hisz nem először próbáltam végezni magammal. Talán most azért, mert látta... Sajnálom...?
- Ha bántani akarsz valakit, ne magadat tedd tönkre. Itt vagyok. Tégy velem, amit akarsz - felemeli fejét, így láthatom az arcára kiült... milyen érzelem is ez pontosan? Nem tudom meghatározni. Az ő arcán minden olyan furcsa, mintha egy torz tükörbe pillantana az ember. A mosoly riasztóbb mint a vicsor, a könnyek félelmet keltőbbek mint penge vékonyra összeszorított ajkak. Pont ezért vagyok képtelen meglátni, hogy mit gondol. Tenyeremet saját arcára simítja, és elszántan, komolyan fúrja tekintetét az enyémbe. Tanácstalanul várok, hiszen még sosem tett ilyet. Tegyek vele amit akarok? Ezt hogy érti? Hogyan ajánlhat fel nekem ilyet? Sosem lennék képes senkit sem bántani, még ha az egy olyan gonosz ember is, mint Sato. - Tessék, üss meg! Üss meg, haragudj rám, amiért megígértem, hogy hazaviszlek de nem tettem meg - csak kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ez most egy álom. Nem lehet valóság, Sato sosem mondana ilyet. Talán álomba sírtam magam, és még mindig az őrület hajt? Akkor miért olyan, mintha ő őrült volna meg? Tekintete tiszta és elszánt, ám szavai ellentmondanak. Én sosem akartam bosszút állni senkin. Az nem olyan dolog, amit én képes lennék megtenni.
- Sato... - suttogom, de azonnal a szavamba ág, és folytatja az őrületet. Egyre jobban összezavar, mintha csak ez lenne a célja. Mintha még jobban el akarna bizonytalanítani.
- Üss meg, Isoshi! Emlékezz arra a sok rosszra, amit veled tettem, és állj bosszút, vezesd le rajtam minden dühödet! Gyerünk! Tégy velem bármit, de soha, soha többé ne bántsd saját magad! - nem akarok emlékezni! Évekig küzdöttem a rémképek ellen, nem akarhatja, hogy önszántamból felidézzem őket. El akarom felejteni amiket velem tett, nem pedig dühvé változtatni őket. A keserűség engem emészt el, a düh őt. Nem akarom, hogy mások szenvedjenek. Annyit bántott, tudom, hogy milyen fájdalmas az, ha a szerelmed kínoz, akkor meg miért tenném ezt vele? Tudom hogy mennyire borzalmas, és a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Neki sem.
- Nem... nem tudom... Kérlek ne... - zavarodott dadogásba fullad az egész, vékony könnyfátylon keresztül figyelem ahogy halovány mosollyal simítja arát hozzám. Mint egy kismacska. Egy cica, ami csak addig kedves és aranyos, míg nem dobsz elé egy madzagot, ami bevadítja. Neki pedig én vagyok a madzag.
- Megérdemlem, és ezt nagyon jól tudod, kicsim. Sajnálom. Bántottam azt, akit a legjobban szeretek, és bárhogy is próbálkozom, nem tudom meg nem történtté tenni. Mindent megtennék érted, bármit, de elhagyni nem tudlak. Gyűlölj, vess meg, üss meg! Itt vagyok, és hagyni fogom, nem teszek ellene semmit, esküszöm! Engem bánts, ne magad, én kicsi szerelmem. Engedd, hogy segítsek neked.
Néma csönd telepszik közénk. Nem mozdulunk, nem teszünk semmit, csupán meredünk egymásra. A halk szuszág az egyetlen zaj, amit hallani lehet, ha az ember eléggé figyel. Nem értem... annyira nem tudom ép ésszel fölfogni, hogy mit akar. Én ehhez már kevés vagyok. Miért mond ilyeneket, azok után, hogy milyen életünk volt? Hogyan mondhatja, hogy szeret engem, mikor egyetlen dolgot tehetne értem, de arra nem hajlandó? Hogyan akar pont ő segíteni rajtam, mikor a puszta közelségét sem tudom elviselni? Tényleg engem szeret a legjobban? Akkor erre miért nem jött rá hamarabb? Miért nem tudta akkor ezt mondani, mikor még én is szerettem? Mikor nem tudott akkor megváltozni, mikor lehetett volna esélyünk egy boldog életre? Könyörögtem neki, bármit megtettem volna, de ő konok és kegyetlen maradt. Ezek után várja el, hogy higgyek neki? Ezek után reméli azt, hogy a karjaiba vetem magam, mint egy boldog menyasszony mikor meglátja a vőlegényét? Nem, téved, a régi Isoshi talán képes lett volna hinni neki, ám én már nem az az ember vagyok. Túl sokat szenvedtem. Túlságosan fájt, amikor megragadta a szívem, kitépte a helyéről és rátaposott. Vergődött a porban, könyörgött, hogy tegye vissza a helyére, de ő meg sem hallotta. Azóta Isoshi már nem hisz az emberekben. Benne pedig főleg nem. Nem akarom, hogy szerelmemnek szólítson. Nem akarom, hogy így nézzem rám, és nem akarom, hogy... hogy olyan gondolatai legyenek velem kapcsolatban! A kedvessége jobban megrémít, mintha bántani akarna. A bizonytalanság sokkal több félelmet szül, mintha tudnám mi vár rám. Olyan hatalmas káosz ez az egész. Szerethet ő engem valóban ennyi idő után? Vagy csak a bűntudatát akarja így elnyomni? Vagy azt akarja, hogy ne gyanakodjak? Pedig fogalma sincs mennyi ötletem van azzal kapcsolatban, hogy mire készülhet. Dühös vagyok rá, félek tőle, de most nem hagyom, hogy a köd elborítsa a gondolataim. Nem akarom, hogy még egyszer úgy lásson, hisz valahol biztosan örömet okoz neki. Bármit tesz, bármit mond, ő egy szadisa, gonosz...
Csatt.
Mire felfogom mit jelent a hang, mire észreveszem hogy tenyerem zsibbad a csapás erejétől, eltelik jó néhány másodperc. Testem magától mozdult, mielőtt bárkit megkérdezett volna. Azt tette, amit a lelkem mélyén kívántam, de nem lett volna szabad megcsinálnia! Sato biztosan nem gondolta komolyan, és most bántani fog! Látszik rajta, hogy mennyire megdöbbent. Hiszen én még sosem szegültem így ellen, illetve... illetve párszor igen, de azoknak olyan következménye volt, amiről nem szívesen emlékszem. Inkább szorongatnék izzó vaspálcát, minthogy még egyszer átéljem. Rémülten rántanám el kezem, de mintha érezte volna, pont abban a pillanatban ragadja meg. Nyüszögve próbálom kiszabadítani, de az ujjak tartanak. Biztosabban szorítanak, mint bármely bilincs tenné. Erősebbek, mint bármilyen fém. Hidegebbek, mint a legnagyobb jégtábla. Pont olyan, mint régebben. 
- Sajnálom nem akartam, én... én... nem tudtam... nem szándékosan... - kétségbeesetten próbálnék magyarázkodni, de hangom cserben hagy. Olyan vagyok, mint egy esetlen fióka, aki próbálná elhagyni a fészket, de újra és újra a földre hanyatlik. Szánalmas látványt nyújthatok, de őt még ez sem hatja meg. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen.
- Nyugalom, semmi gond - azonnal bennem reked a hang, és döbbenten figyelem ahogy ajkaival finoman megérinti tenyerem, és... és mintha... mosolyogna? Nem, az lehetetlen, ő nem képes ilyen érzésekre! Ő nem lehet kedves, törődő, se semmi ami ezekhez hasonlít! Hogy tűnhet boldognak, mikor éppen most pofoztam föl? - Máris jobban érzed magad ugye? Örülök, hogy megtetted, Isoshi - csupán halk suttogás a hangja, de számomra olyan, mintha üvöltene. Fejem szétszakad tőle, legszívesebben tépném hajamat kínomban. A legrosszabb az egészben, hogy igaza van. Tényleg jobban érzem magam, bármennyire is próbálnám tagadni. Mintha ha egy hatalmas sziklát emeltek volna le rólam. Nem, nem vagyok boldog, nem felejtettem el semmi borzalmat, de távolabb érzem magamtól az őrület ködét. Mintha egy erős fuvallat messzebbre sodorta volna. Bár még látom, még érzem hogy a közelben van és távolról szorongatja torkom, nem mozdul csupán lebeg egy helyben. Nem kúszik vissza aljas módon, mint egy apró kígyó, de nem is megy messzebb. Lecövekelt. Fáj hogy ezt Satonak köszönhetem. Fáj, hogy csak úgy voltam képes visszatérni saját józanságomba, hogy mást kellett bántanom közbe. Fáj, hogy már csak ez a remény maradt nekem. Fáj, hogy tudom, ez sem lesz örökre elegendő. Csak egy kis idő kell, és rájön hogyan kerülheti meg azt a falat, amit elé állítottunk. Pár csattanás, és megtanulja hogyan tudja kijátszani. Ez a módszer nem menthet meg örökké, és ezt Sato is jól tudja. Jobban ismer engem, mint én saját magam. Tudja mint fogok tenni, mielőtt még kigondolnám. Legalábbis akkor tudta, mikor még voltak józan gondolataim, most már kétséges. Kétséges, hogy ő ki tud e igazodni azon a borzalmas csomón, amit gondolataim alkotnak. Ha igen, akkor szeretném ha segítene. Fogalmam sincs hogyan tehetné, de ő okozta. Ő okozta, és talán a megoldását is tudja. Már csak ez a lehetőség maradt. Ez, és a teljes őrület, az állandó rettegés saját magamtól.
- Hogyan tudnál segíteni? Hisz... hisz én már menthetetlen vagyok... - suttogom halkan, szívem szomorúan dobban, ahogy kiejtem a szavakat. Annyiszor megfordult már fejemben ez a gondolat, de így kimondva már ténnyé lépett elő. Elkeserítő, szomorú, ám igaz ténnyé. Az életem olyanná vált, mint egy folyó. Tudod, hogy hová megy, tudod mi lesz a végén, képtelen vagy ellenállni a sodrásnak. Nem tudsz mit tenni, csak tűröd hogy a vad hullámok vigyenek téged. Ki tudna ellenszegülni a természetnek? Ki tudná elérni, hogy a folyó az ellenkező irányba folyjon, és boldogabb helyre érkezzen? Valószínűleg senki. Biztosan sokan próbálkoztak már vele, de mind belebuktak pont úgy, ahogy Sato próbálkozásai is eredménytelenek lesznek. Már nem tudok bízni ebben.
- Nem vagy menthetetlen, ilyenre ne is gondolj! - fölfele tereli tekintetem, egészen addig, míg nem tud szemeimbe nézni. Bárcsak én is olyan határozott lennék mint ő. Látszik hogy elhiszi a saját szavait. Bármit mondanék, úgysem tudnám eltántorítani céljaitól. Mindig ilyen volt, ha valamit elhatározott, akkor az úgy történt. Bárkin átgázolt, hogy sikerrel keresztülvigye, nem érdekelte még az sem, ha én kértem. Pedig állítólag szeretett. Milyen hazugságokban éltem... és most is azok vesznek körül. - Mindent jóváteszek, olyan lesz, mint aznap, mikor megismertük egymást. Emlékszel még arra, Isoshi? - halvány mosoly jelenik meg ajkán, ahogy visszaemlékszik. Persze hogy emlékszem. Sosem tudnám elfelejteni, hisz életem egyik legboldogabb napja volt. Legalábbis azt hittem. Egy idő után rá kellett döbbennem, hogy soha olyan borzalmas dolog nem történt még velem. Mégis... mégis az a nap olyan fényesen ragyog a múlt borzalmas emlékei között, mint egy csillag. Mikor megláttam, már tudtam hogy különleges. Mikor először odajött hozzám és rám mosolygott, akkor éreztem hogy ő mennyire más mint a többiek. Az ő mosolya más volt. Akkor még nem sejthettem, hogy miért. Annyira kedves volt, egy könyvet adott oda, amit akkor ejtettem el, mikor egy nagydarab végzős meglökött, és a padlón kötöttem ki. Szerencsétlen és esetlen voltam, ő pedig megsajnált. Segített összeszedni a holmijaim, fölsegített, és a termemhez kísért. Emlékszem, akkor még azt sem nagyon tudtam, hogy mi hol van. Ő volt az én élő térképem. Olyan szépen mosolygott, olyan vidámnak tűnt... utána nagyon ritkán láttam olyannak. Állandóan ezt a képet igyekeztem felidézni róla, azt akartam hogy mindig mosolyogjon. Már aznap, abban a pár percben is annyit megtudott rólam. Naiv módon csak meséltem és meséltem. Bár ne tettem volna. Akkor talán nem szeret belém. De mikor elhívott, hogy kávézzak vele másnap délután, nem tudtam nemet mondani. Örültem, hogy végre van barátom, hogy nem kell egyedül szembenéznem az új iskola nehézségeivel. Boldog voltam. Igen, voltam.
A mosoly ami gondolkodás közben kúszott ajkaimra, most azonnal eltűnik. Már akkor is csupán megjátszotta magát. Elérte hogy megszeressem, és utána már kénye-kedve szerint bánt velem. Addig volt kedves, míg el nem fogadtam őt. Addig törődött az érzéseimmel, míg az az ő érdekeit szolgálta. Utána már csak a barátaimat bántotta. Próbált elszigetelni mindentől és mindenkit akit szeretek. Egy sötét zsarnok lett, aki mögöttem lépdelt, ha nem láttam, akkor is tudtam hogy figyel. Mindig értesült arról hogy mit csinálok, mindig mindenkit bántott, aki a barátom akart lenni. Valóban ő lett az első barátom. Az első és egyetlen. Egy cellába kerültem, aminek a falait ő maga alkotta. Bármerre fordultam, az ő arcába ütköztem. Dühösen nézet rám, és fenyegetett. Eltiltott másoktól, és bezárt akár egy drága játékszert, amihez senki más nem nyúlhat hozzá. 
Igen Sato, emlékszem arra a napra. És arra is emlékszem, hogy utána mit műveltél velem. Még egyszer nem fogom hagyni, hogy megtedd, még egyszer nem fogsz tudni átverni, nem vagyok olyan ostoba, nem esek kétszer ugyanabba a hibába.
A jól ismert érzés, ahogy forró könnyek csurognak végig arcomon. Mikor fogynak már el?! Elrántom tőle kezemet, és esetlenül kikászálódom az ágyból. Hallom ahogy a nevemen szólít, hallom hogy nem érti. Hogyan is érthetné? Neki az a nap a legjobb volt, hiszen új játékot szerzett, amit élete végéig gyötörhet. Ő boldogan emlékszik vissza rá, de... de nekem nem meny olyan jól. Túlságosan rávetül a többi borzalom árnyéka. Hiába ragyog, a többiek fölé tornyosulnak, és ezen nem tudok változtatni. Elindulok a homályos ajtó felé, de alig teszek két lépést, fájdalom nyilal talpamba. Erőtlen lábaim azonnal cserben hagynak, egyszerűen zuhannék a földre, mint egy zsák, de erős karok ölelik körbe derekam, és megtartanak. Rongybabaként, kimerülten lógok karjaiban, mint egy szerencsétlen baba. Rosszabb állapotban vagyok mint hittem. Már pár lépést sem tudok megtenni egyedül. Hogyan gondolja, hogy ezek után még meg lehet menteni engem? 
Némán sírva hagyom, hogy fölemeljen, és kivigyen a szobából. Nem látok tisztán, de amikor letesz és fölkapcsolja a villanyt, azt hiszem a nappaliban vagyok. A kanapén ülök? Vagy egy fotelben? Képtelen vagyok megállapítani. Szótlanul könnyezve ölelem magamat át, és ringatni kezdem felső testem. Meg kell nyugodnom. A köd újra elindult felém. Ha nem szedem össze magam, akkor ismét elborítja a gondolataim, most már valószínűleg végleg. Ha még egyszer elvesztem a fejem, akkor minden mást is elvesztek. Azt hiszem nem tudnék még egyszer visszaevezni onnan. A csónakom besodródna a tó közepére, és a hullámok többé nem hagynák, hogy a part közelébe kerüljek. Vége lenne mindennek. Ennek örülnék, de... de félek hogy bántok valakit magamon kívül. Nem akarom... többet nem akarok másokban kárt tenni. 
Sato járkál körülöttem, egy takarót terít a hátamra, majd elém térdel. Igyekszem összpontosítani arcára, de szétcsúszik előttem. Mintha egy füstfelhőt próbálnék megmarkolni. Reménytelen próbálkozás. 
- Ez most csípni fog - csípni? Mi? Miért? Mit csinál? Döbbenten pislogok párat, hogy az utolsó könnycseppek is útnak induljanak, de mire megkérdezném már meg érzem is. Riadtan rántanám el lábam, de erősen tartja. Vérzik? Értetlenül figyelem ahogy félrerakja a véres, fertőtlenítő szeres kötszert, majd egy újat megbontva kezdi bekötözni lábam. Némán figyelem ahogy dolgozik, nem akarom megzavarni. Arcát fürkészem, de semmi. Mintha egy hófehér fal mintáját próbálnám megállapítani. Semmi sem látszik rajta.
- Beleléptél a csillár egyik maradványába - válaszolja meg a ki nem mondott kérdést, majd a kötözést befejezve előttem guggolva fúrja tekintetét az enyémbe. - Mi a fene volt ez Isoshi? Mi történt veled? - ez lehet a rendőr énje. Úgy néz rám, mintha vallatna. ha nem válaszolok, akkor elintézi, hogy egy életre börtönbe kerüljek... illetve bármelyik rokonom helyettem. Tudom hogy megtenné. 
- Én... én csak...
- Ne hazudj! - vág szavamba, mire összerezzenve rántom magamon össze a takarót. - Kérlek... - kissé erőltetettnek tűnik, de legalább hozzáteszi. Muszáj elmondanom... úgyis rájön ha hazudok. Akkor bántani fogja Naot és a családját... azt pedig nem bírnám.
- Te nem értheted. Emlékszem arra a pillanatra. Emlékszem, mert... mert Te voltál az első barátom ott! - sűrűn pislogva tartom vissza könnyeim, és küzdöm le hangom remegését. Így is olyan halk vagyok, hogy valószínűleg alig érti, de ha dadognék, az csak rontana a helyzeten. - Örültem neked, hisz... hisz olyan kedves voltál...
- Nem értem mi ezzel a gond - tanácstalanságot látok megvillanni tekintetében, de arca továbbra is nyugodt marad. 
- Persze hogy nem! Nekem ez a nap csak akkor volt boldog. Ott, abban a pillanatban... utána... utána soha. Milliószor átkoztam el azt a percet, amikor észrevettél a folyosón. Mikor álomba sírtam magam, mindig abban reménykedtem, hogy aznap reggel ébredek föl, és akkor örökre elkerülhetlek - egyre hangosabban beszélek ahogy összeszedem magam. Kiabálni nem merek, mert akkor... akkor elveszíteném a fejem. Nyugodtnak kell maradnom, bármennyire is nehéz. Kapaszkodnom kell, hozzá kell kötöznöm magam valami nyugodt dologhoz, ami sosem mozdul el. - Csak akkor, abban a pár napban voltál velem kedves, utána... utána mintha másvalaki lettél volna. Ittál, drogoztál, és... és bántottál - a végére újra csak suttogni tudok. Dühösen törlöm le könnyeim, de folytatom. A lendület visz tovább. Tudni akarta, én pedig elmondom. - Elüldöztél mindenkit, mint egy őrült kutya aki a területét védi. Nekem csak ez maradt meg, érted? Az a nap volt mindenek a kezdete... én pedig nem akarom, hogy ismét megtörténjen - rövid csend telepszik közénk, talán szavaimat emészti, végül fölpattan, és dühös járkálásba kezd. 
- Én ezeket mind érted tettem, Isoshi! - fújja dühösen, miközben kócos tincseibe túr. Mindig ezt csinálta ha nem tudta mit tegyen. Nála ez a tanácstalanság jele... régen is csinálta... úgy tűnik nem szokott le róla. - A te érdekedben...
- Az én érdekemben kezdtél el inni? Miért lett nekem ettől jobb? - dühös vagyok rá. Félek, de dühös vagyok. Már nem tudom megállítani a szavakat. Elegem van a hallgatásból.
- Értsd már meg, hogy megőrültem a közeledben! Olyanoktól szabadítottalak meg, akik csak ki akartak használni. Vigyáztam rád, de te rettegtél és elfordultál tőlem. Ki lenne képes józanul elviselni, hogy a szerelme gyűlöli?! 
- Nem gyűlöltelek volna, ha meghallgatsz. Nem gyűlöltelek volna, ha megmagyarázod a dolgokat. És nem gyűlöltelek volna a boldogságom fontosabb lett volna a szexnél! - mire észbe kapok, már kiabálunk egymással. Nem tudom mikor kezdtük, de nem akarok leállni. Szükségem van rá, különben fölrobbanok a rengeteg érzéstől. Úgy feszít belülről, mintha egy labda lennék, amibe túl sok levegőt fújtak.
- A boldogságod volt az első!
- Akkor miért erőszakoltál meg annyiszor? - csak bámul rám, tesz felém egy lépést, végül szitkozódva sarkon fordul és eltűnik az egyik ajtó mögött, hangos csattanással vágva be maga után. Hallom ahogy dühösen, tehetetlenül kiált egyet, majd edények zörgése csatlakozik mellé. Szóval a konyhában van. Értem. Elmenekült a válasz elől. 
Ledőlök a kanapéra, és apróra összehúzom magam. A takarót szorongatom, úgy ölelem magamhoz, mint egy baba a plüss mackóját, közben száraz szemekkel meredek a fekete bőrre. Már nem tudok sírni. Nem akarom sírni. Minden megtörtént. Hazudott, és most már ő is tudja. Ha eddig azt hitte neki volt igaza, talán felnyitottam a szemét. Talán végre rájött, hogy a világ nem olyan amilyennek ő látni akarja. Inkább hasonlít egy kifordított, torz máshoz az amiben eddig ő élt. Talán a bűntudat innentől feléled benne. Talán a torkának esik és addig marcangolja, míg jobb belátásra nem bírja. Feltépi a húst újra és újra egészen addig, míg el nem enged engem. Míg meg nem látja, hogy ez a legjobb amit tehet. Ez az egyetlen lehetőség. 
Azt hittem félni fogok azok után, hogy kiabált velem. Rettegnem kéne, hisz olyan dühös volt, amilyennek régen láttam. Mégis... mégis inkább üresnek érzem magam. Olyan, mintha egy hatalmas, kopár, sivatag lenne bennem, amit évek óta nem ért eső. Nem mozognak állatok, nem susognak fák, csak a szél és a súrlódó homokszemcsék jellegzetes hangja. Most ilyen tájra vágyok. Bárcsak ott lehetnék, és érezhetném a nap melegét a bőrömön. A szelet ahogy az arcomba kap és messze röpít minden bánatot. Minden emléket magával sodorhatna. Nem hiányoznának. Boldog lennék, ha csak ott heverhetnék, és arra sem emlékeznék, hogy ki vagyok. Talán a halál után ez várna? Lehet. Lehet hogy meg kéne megint próbálnom. Nem lenne nehéz, hisz csak vissza kell bicegnem a hálószobába. A pisztoly biztosan a földön hever még, vagy az üvegcserepeket is használhatnám. Milyen ironikus lenne, hogy az első öngyilkossági kísérletem áldozatával végeznék magammal? Hehh... Vagy a fürdőbe is elég lenne eljutnom. A gyógyszerek, a pengék, bármi elég lehetne. Mégsem teszem. Mégsem állok föl, csak várok. Várok, hogy Sato elfogadja a dolgokat, hogy megértsen, és megpróbáljon segíteni. Nem hiszem hogy tud, de... de akkor meg kell engem ismernie. Hogy miért bízok benne? Magam sem tudom. Talán az első mosolya az oka. Más nem igen lehet. Bárcsak jobban megértenélek, Sato.

Nem tudom mennyi idő telik el. Agyam kattog, így az alvás lehetetlen, ráadásul altatót sem vettem be. Így nem szabad. Ezért csak némán figyelem a sötét anyagot, és hallgatom a konyhából kiszűrődő zajokat. Már nem csapkod, nem dühöng. Időbe tellett, de megnyugodott. Kíváncsi vagyok mire jutott.
Mint egy végszóra, nyílik az ajtó, és hallom ahogy közelebb lépdel. Finom illatfelhő kíséri, gyomrom azonnal kordul egyet. Eddig fel sem tűnt mennyire éhes vagyok, de... de tényleg alig ettem az előző ételből. Nem hiszem hogy most sikerülne, de... de azért megpróbálnám. 
- Még mindig azt hiszed, hogy tudsz rajtam segíteni? - kérdem halkan, fáradtan. Azt hiszem éhes és kimerült lettem a mai naptól. Sok volt ez az én testemnek. Nehezen visel el ennyi szörnyűséget egyszerre. Bármennyire is gyakorlott benne.
- Igen, és fogok is - nyugodt a hangja, látszólag olyan mint a veszekedés előtt. Vajon belül is? Vajon ugyanolyan kegyetlen? Vajon rájött, hogy én mennyire megváltoztam? Hogy mennyire félek tőle, és a rám váró élettől?
- Hogy tervezted? 
- Vissza nyerem a bizalmad - legszívesebben felnevetnék, de csak egy gyenge mosolyra telik, amit még mindig a kanapé anyagának intézek. Kicsit félek megfordulni. Félek attól, hogy mi várhat rám.
 
- Kétlem, hogy sikerülni fog.
 
- Majd meglátjuk... 


Levi-sama2012. 11. 18. 10:24:08#24256
Karakter: Seiki Sato



 
Teleengedem a kádat melegvízzel, egy kis fürdősót is szórok bele. Talán három évvel ezelőtt kaptam egy munkahelyi karácsonyi ünnepségen, azóta a fürdőszoba polcán porosodik, de most jól jön majd. Ellenőrzöm a víz hőmérsékletét a kezemmel, majd megtörlöm egy törülközővel, és az órámra nézek. Délelőtt tíz van. Mintha a kora reggel nem néhány órája lett volna, hanem napokkal ezelőtt, olyan sok minden történt.
A nappalin keresztülsétálok, amikor belehasít a csöndbe Isoshi kiáltása.
 
- Neeeee!! Ne tedd... kérlek...
 
Összerándul a mellkasom, gyomrom ugrik egyet. Feltépem a hálószobám ajtaját, és a haját tépő, zokogó férfihoz sietek. Rosszat álmodott? Leülök mellé, átölelem és görcsös ujjait óvatosan lefejtem a hajáról. Vállamba fúrja az arcát, keserves zokogásától egyre pocsékabbul érzem magam. Utálom őt így látni. Utálom. Ha tudom, hogy ennyire fosul lesz, nem támadom le a lakásában akkor éjjel.
- Isoshi... nyugodj meg – dörmögöm, tétován simítom végig a hátát, és reménykedem abban, hogy nem kap frászt az érintésemtől. Lassan alábbhagy a sírása, elernyed és hajlandó végre visszafeküdni a párnára.
- A kabátom... Kell a kabátom...
- Minek az?
- A gyógyszerem... a zsebében...
Azt mondta, már nem szed semmit. Hazudott nekem? Múltkor altatót vett be, akkor azt gondoltam ez egyszeri dolog volt.
- Milyen gyógyszer?
- Altató... csak azzal megy... csak azzal tudok aludni... kérlek...
Magára hagyom, előkapom zsebemből a kulcsot és lesietek a garázsba, mert a kabátját a kocsiban hagytam. Amikor visszaérek, ő még mindig szipog az ágyban. Egy pohár vízzel beadok neki egy szemet, és akkor tűnik fel, mennyire forró a teste.
Ernyedten engedi nekem, hogy levetkőztessem, és a fürdőszobába vigyem. Ismerős szituáció, nemde? Remélem nem szokja meg.
Megfürdetem sovány kis testét, lázcsillapítót is belediktálok, de nincs magánál, épp csak lenyeli és ismét fennakadnak a szemei, folytatja az álomtalan alvást.
 
Egyik régi pamut pólómat adom rá, nekem már kicsi, de rajta bőven lötyög, egészen a térdéig ér. Meztelenül is lefektethetném, de tudom mennyire szégyenlős, és különben is megígértem, hogy adok neki tiszta alvóruhát. Az ő ruhái vizesek és mocskosak, így bedobom a mosógépbe.
 
Elintézek néhány telefont, kiveszek néhány nap szabadságot, a helyettesemre bízom addig az egységet. Senki nem firtatja, miért teszem ezt, nem is mondanék nekik semmit.
 
Amíg ő a nap további részében alszik, én komoran ülök a nappaliban, és bámulom a tévé képernyőjét. Talán valami focimeccs megy, de nem figyelek oda. A hideg sör sem oldja a torkomat szorító érzést.
 
Kibaszottul elcsesztem.
 
Isoshi... Hogyan tehetném meg nem történtté az egész szart, amit rázúdítottam?
Olyan édes volt, amikor a gimiben megismerkedtünk. Elfogadta a vallomásomat, és járni kezdtünk. Életem legszebb időszaka volt, minden figyelmét, szeretetét magamnak akartam. Törődött velem, ajándékokat kaptam tőle, puszijai szűziesek voltak. Emlékszem, fogalma sem volt róla, mennyi veszélytől óvtam meg őt. Nem tudta, nem is sejtette, hogy az iskolában mennyire kiszolgáltatott helyzetben lett volna, ha nincs egy olyan erős barátja, mint én. Jó néhány arcot zúztam szét miatta, még a mosdóban sem volt biztonságban. Ő persze azt gondolta, hogy olyanokat bántottam, akik barátkozni akartak vele... Haha, mennyire naiv volt! Drága Isoshi...
Persze voltak később olyan srácok is, akik tényleg csak barátkozni akartak vele, nem vitatom, de akkor már mindegy volt nekem. Nem akartam, hogy bárki mással szóba álljon, én akartam neki a világ közepe lenni, ahogy ő volt nekem. Addigra már megmérgezte kapcsolatunkat a totális birtoklási vágyam. Bassza meg! Hiszen még a lába nyomát is imádtam! Ő pedig először megrémült, majd komolyan félni kezdett tőlem, és ez egyre jobban és jobban feldühített. Annyira de annyira próbálkoztam, mégis... Bármit is tettem, csak rontottam a helyzeten. Teljesen a megszállottjává váltam, kissé talán be is diliztem akkoriban. A füves cigi is akkor került képbe, tisztán emlékszem. Ha szívtam és piáltam, előjött belőlem az állat, és akkor Isoshit akartam, még akkor is, ha ő nem akarta. Nem ütöttem meg soha, mindig csak fenyegettem, és durva voltam az ágyban, de soha, soha nem ütöttem meg. Lelkileg terrorizáltam helyette. Kezdetben utáltam magam ezért, később már bemagyaráztam magamnak mindenféle indokot, hogy miért kellett, és felruháztam magam hamis magyarázatokkal, önnönmagamat megerősítettem saját gyökérségemben. Mekkora egy állat voltam! Amikor már teljesen elmérgesedett a kapcsolatunk, annyira kikészültem, hogy szinte nem is voltak józan pillanataim. Jöttek a keményebb anyagok, és ő hirtelen eltűnt. Magamra maradtam egy fájó üres lyukkal a mellkasom közepén, ami hidegen égetett minden nap. Minden egyes kurva napon, az elmúlt tíz évben!
Azután, hogy Isoshi kikerült a képből, leálltam a fűvel, a piával, és a küzdősportba öltem minden energiámat. A szüleim tanácsolták, hogy menjek rendőri pályára, nekem nem számított semmi sem. Most, hogy végre újra rátaláltam Isoshira, úgy érzem, ismét van íze a víznek amit iszom, az ételnek amit eszem, és színesek, illatosak a virágok. Már nem vesz körbe szürke és gyűlöletes közöny. Nem, mert már itt van nekem ismét ő.
 
Kezeim ökölbe szorulnak, a sörös doboz recsegve zsugorodik össze markomban.
 
Ezúttal nem fogom elcseszni. Kibaszottul nem. Bármit megteszek, hogy újra láthassam őt boldogan mosolyogni, mint akkor, amikor először beszélgettünk, vagy amikor először csókoltam meg.
 
*
 
Késő éjszaka van már, ő még mindig alszik. Óránként ránézek, de csak mozdulatlanul alszik. Reggel óta nem evett semmit, akkor is csak keveset. Ideje lenne felkelnie...
Kinyitom a hűtőt, és a délelőtt vásárolt friss kajákat felmérem. Tudok főzni, hiszen egészségesen táplálkozom, hogy karban tartsam a testemet, amely a legfontosabb munkaeszközöm, ezért rövid idő alatt elkészül egy kis könnyű vacsora. Kis olívaolajon megsütök egy csirkemellet, illatos fűszereket hintek rá, és egy adag rizst némi párolt zöldséggel összekeverek. Hm... Kiválasztok egy szép zöld tányért, és belehalmozom, a tálcára teszek mellé egy pohár almalevet, és egy kanalat. Egy kis hideg rizspudingot is odakészítek némi gyümölccsel, hiszen szereti az édeset.
Mocorgást hallok a hálószobából, így benyitok. Igen, ébren van már, kócosan ül az ágyam közepén. Aranyos és bájos, de a szemeiben ülő riadtság és a sápadtsága sajnos más képet alkot róla.
Leteszem a tálcát az éjjeliszekrényre, és leülök Isoshi mellé.
- Jobban érzed magad, Isoshi? Rengeteget aludtál.
Bólint, de nem néz rám. Homlokára simítom a tenyerem, ő pedig rémülten megugrik, csak azért marad végül az ágyban, mert a másik kezemmel fogom a karját. Riadtan zihál, annyira fél tőlem.
- Már a lázad is elmúlt.
Elengedem, és végre felnéz rám gyönyörű szemeivel.
- Miért? – nyögi riadt kétségbeeséssel.
- Már elmondtam. – Elveszem a tálcát, és az ölébe helyezem. - Etesselek, vagy menni fog egyedül is?
Biztosan aranyos lenne, ha hagyná hogy belekanalazzam az ételt. Mint egy édes kisgyermek, kitátaná a száját és engedelmesen lenyelne minden falatot. A képtől halvány mosoly suhan át az arcomon, de azonnal visszatérek a valóságba a hangjától.
- Inkább egyedül. - Néhány falatot eszik csak, végül eltolja a tálcát maga elől és megrázza a fejét. - Nem kérek többet.
Elveszem tőle.
- Keveset ettél – dörmögöm csalódottan. Talán elrontottam a fűszerezést, vagy egyszerűen annyira fél tőlem, hogy képtelen enni. Rémület ül ki az arcára.
- Sajnálom – hadarja, és felbosszant ezzel. Utálom, hogy azt hiszi, képes lennék bántani őt ilyen kis apróság miatt. A szekrényre teszem a tálcát, visszafordulok Isoshi felé. Néhány másodpercig csendben tanulmányozom az arcát.
- Mióta szedsz altatót? – kérdezem tőle halkan. Szégyenkezve hajtja le a fejét, motyogva válaszol:
- A kórház óta... Anélkül nem tudok aludni. Mindig... minden alkalommal... rémálmok...
- Rólam szólnak?
Megrándul, és amikor azt hiszem, hogy már nem fog válaszolni, megteszi.
- Igen.
 
A kurva életbe.
 
Mélyen magamba szívom a levegőt, felállok és kiviszem a tálcát. Muszáj... muszáj innom valamit. Ezt nem lehet elviselni józanul. Akit szeretek, rémálmodik velem. Ez sok nekem.
Az ajtóban megtorpanásra késztet a hangja.
- Most már hazaviszel?
- Még nem.
- De... de azt mondtad, ha fölébredek...
- Késő éjjel van, és te még nem vagy elég jól.
- De ha itt maradok, akkor nem is leszek! – kiáltja, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. - Pedig megígérted!
 
Na ne, ezt nem játszod el velem!
 
- Te hányszor ígérted meg, hogy nem hazudsz nekem?
 
Becsukom magam mögött az ajtót, és a konyhában a mosogatóba vágom a tálcát. Dühösen, ököllel csapok a márványpultra, hosszú percekig tart, amíg lenyugszom. Legszívesebben nem is tudom mit tennék most! Először is szarrá verném magam, ha tudnám. Másodszor pedig Isoshit jól megráznám, hogy helyrebillenjen az agya. A fenébe is! Ha most hazavinném, fogalmam sincs mit tenne. Egyszerűen nincs beszámítható állapotban, így nem hagyhatom magára!
 
Fel és alá sétálok a hálószobaajtó előtt. Idegesen túrok dús fekete hajamba, és azon agyalok, mi a picsát kéne most tennem?
Kérjek tőle bocsánatot? Heh. Jó vicc. Ne haragudj Isoshi, hogy tönkretettelek, és öngyilkosságba hajszoltalak a szerelmemmel. Meg tudsz bocsátani? Nem hangzik röhejesnek? Picsába. Dehogynem.
Be kell mennem hozzá, mert az nem old meg semmit, ha a hálószobámban fogságban tartom és hozzá sem szólok. Attól bárki kiakadna.
Bemegyek hozzá, és bocsánatot kérek tőle, amiért az előbb olyan durva voltam. Igen. Először is... Visszaadom neki a kimosott és megszárított ruháit, aztán bocsánatot kérek. Ez jó ötlet.
 
A szárítóból már délután kivettem a ruháit és összehajtogattam, így most csak megfogom és beviszem a hálóba. A saját pisztolyom csöve néz vissza rám. Kiejtem kezemből a ruhákat. A rohadt élet!
 
- Ne gyere közelebb! – kiáltja remegő hangon. Teljesen kiakadt, nincs semmi józanság a tekintetében. Felemelem a kezeimet, óvatos a hangom.
- Isoshi, tedd azt le!
Hisztérikus kacagás a válasza, hangja természetellenesen magas és éles:
- Nem... nem bírom tovább! Nem akarok a játékod lenni! Nem fogom tűrni, hogy megint kihasználj! Nem hiszek neked. Nem változtál meg. Nem lettél kedves és törődő. Sosem szerettél! Hazudtál! Amit te szeretetnek gondolsz, az egyszerű birtoklási vágy. Nem bírtad, hogy van amit nem kaphatsz meg. Pedig van. Én sosem leszek a tiéd! Inkább... inkább újra és újra végzek magammal. Egyszer biztosan sikerülni fog. Egyszer megszabadulok a láncoktól, amiket rám pakoltál.
Sírva fakad, és szédülni kezdek. Ó a picsába! Hogy lehettem ekkora barom?! Elfelejtkeztem a fegyverről!
- Én... én meg akartam bocsátani... többször is. Reméltem, hogy megváltozhatnak a dolgok. Reméltem, hogy egyszer talán boldogok lehetünk. De nem. Te egy szörnyeteg vagy, aki mindent elpusztít. Köztük engem is. Pedig én próbáltam... tényleg próbáltam... de Te csak bántottál... mindig csak bántottál. Nem bírom... sajnálom, de nem... többet nem... még egyszer nem...
Maga felé rántja a pisztolyt, testemet a beépített rutin irányítja. Már vetődöm is, és amikor a fegyver eldördül, hirtelen minden sötétségbe borul.
 
- Ne! – sikoltja, és nem hagyja abba, csak sikít és sikít, amíg el nem fogy a levegője.
 
Kicsavarom kezéből a fegyvert, lenyomom a biztosító szeget és elhajítom a szoba másik sarkába. Szorosan átölelem, zihálásomtól alig hallok.
 
- Semmi baj, semmi baj, semmi baj – mormogom monotonul. Ringatom zokogó testét. – Csak a csillár... A csillárt találtad el, azért van sötét. Semmi baj... Nyugodj meg, nincs semmi baj...
 
Őt is és magamat is nyugtatom ezzel, simogatom a haját, az arcát, a hátát, ölelem és ölelem sírástól remegő testét. Kicsi öklei a hátamon koppannak újra és újra.
 
Nem tudom mennyi idő telt el, de már az ágyban fekszünk, és egymást öleljük. Én ölelem őt, ő pedig kapaszkodik belém. Már nem sír, csendben van. Talán megint álomba sírta magát, túl nagy volt a megrázkódtatás.
 
Nekem is.
 
Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mit akart tenni az orrom előtt. A fenébe is...
 
Orrommal megcirógatom az arcát, nedves a bőre a sok könnytől.
- Isoshi – suttogom. Megmoccan a neve hallatán, tehát mégsem alszik. Oldalra nyúlok, és az éjjeliszekrényen álló kislámpát felkapcsolom, hogy láthassam. Kezeim közé veszem arcát, komolyan nézek a szemeibe.
- Engedj el... Ne érj hozzám... Megígérted... hogy nem érsz hozzám... – suttogja. Még mindig nincs magánál, a tekintete nem tiszta. A fenébe is, hiszen nem olyan régen épp fejbe akarta lőni magát! Csoda hogy beszélni tud a sokktól! Remegnek a kezeim.
- Isoshi! Térj magadhoz – dörren a hangom, határozottabban mint amilyen valójában vagyok. Talán ez, talán más az oka, de hosszú pislogások után végre megint értelmet látok a szemeiben, és újra sírni kezd, az igazi megkönnyebbülés könnyei ezek.
- Sajnálom... – nyüszögi. – Annyira sajnálom... Meg is halhattál volna...
- Isoshi! Itt kizárólag te haltál meg majdnem! Hogy lehetsz ennyire ostoba!
Remegni kezd, de nem tudom már leállítani a haragomat. Túl nagy volt a sokk nekem is.
- Kérlek ne bánts... Ne... ne...
Őrjítő harag lángol fel bennem, kiül arcomra is, mert halálosan sápadttá válik. Vicsorgok a tehetetlen dühtől. Azt hiszi képes lennék bántani őt? Legszívesebben jól elpicsáznám, de nem emelnék rá kezet soha!
- Dehogy bántalak! Mégis mi a picsát képzelsz? Azt hiszed az a megoldás, ha szétloccsantod az agyad? Van fogalmad arról, mennyire megrémültem, hogy bajod esik?
- Ne bánts...
Elengedem az arcát, hagyom hogy az ágy végébe húzódjon. Pánikba esett, látom rajta hogy mennyire retteg tőlem. Felhúzza lábait, és átöleli a karjaival, kétségbeesetten kezd ringatózni. Megragadom a csuklóját, és magam felé rántom.
- Ne! Ne! – sikoltja zokogva, miközben újra magamhoz ölelem, és nyakába temetem az arcomat.
- Isoshi... – suttogom rekedten, mert az aggodalom összeszorítja torkomat. – A kurva életbe Isoshi... Ne merészeld többé ezt tenni... Soha többé...
Simogatom, ringatom, és majd megőrülök, annyira szeretnék én is sírni, de nem lehet. Én nem tudok.
- Ha bántani akarsz valakit, ne magadat tedd tönkre. Itt vagyok. Tégy velem, amit akarsz. - Felemelem a fejemet, remegő kezecskéjét az arcomra simítom. – Tessék, üss meg! Üss meg, haragudj rám, amiért megígértem, hogy hazaviszlek de nem tettem meg.
- Sato...
- Üss meg, Isoshi! Emlékezz arra a sok rosszra, amit veled tettem, és állj bosszút, vezesd le rajtam minden dühödet! Gyerünk! Tégy velem bármit, de soha, soha többé ne bántsd saját magad!
- Nem... nem tudom... Kérlek ne...
Megenyhülnek az arcvonásaim, belesimítom magam a tenyerébe.
- Megérdemlem, és ezt nagyon jól tudod, kicsim. Sajnálom. Bántottam azt, akit a legjobban szeretek, és bárhogy is próbálkozom, nem tudom meg nem történtté tenni. Mindent megtennék érted, bármit, de elhagyni nem tudlak. Gyűlölj, vess meg, üss meg! Itt vagyok, és hagyni fogom, nem teszek ellene semmit, esküszöm! Engem bánts, ne magad, én kicsi szerelmem. Engedd, hogy segítsek neked.


Onichi2012. 10. 23. 15:16:51#23849
Karakter: Kimitada Isoshi
Megjegyzés: ~ Levinek


Isoshi:

A hideg apró tűkként hatol bőröm alá. Fáj, ugyanakkor csak zsibbadást érzek. Kellemetlen, fagyos érzés, ami eluralkodik testemen. Fogaim összekoccannak, hiába ölelem át térdeim már ez sem segít. Azt hiszem ez a bénító hideg már nem egésze kívülről jön. Tehetetlen vagyok ellene, de talán ez így a jó. Talán korábban kellett volna emellett a halál mellett állnom. Csak először fáj, utána már nem érzel semmit a hidegből. Nincs vér, nincs tétovázás, hogy megtegyem e. Nem egy pillanaton múlik. Csak kiülök, és hagyom hogy a magány, az idő, és a rengeteg borzasztó emlék megtegye a hatását. Még örülök is, hogy vége. Túl nagy a káosz a fejemben. Egyszer már túléltem ezt, de még egyszer nem menne. Még egyszer képtelen lennék tűrni. Már rég elvesztettem a kitartásom. Olyan törékeny lettem, mint egy vékony kis üvegváza. Így jobb lesz mindenkinek.
Könnyebb lenne, ha csak lehunyhatnám a szemem, de nem megy. Hiába vágyom a sötétségre, nem azt látom. A sötét helyett Sato arca vár. A kegyetlen mosoly, mintha csak fenyegetni akarna. Mintha csak egy ígéret lenne. Ígéret, hogyha meghalok, utánam jön, és ott sem hagy békét nekem. Képes lenne rá. Megtenné. Tudom. 
"Isoshi". Igen, mintha most is az ő hangját hallanám. Megint szólongat. Megint a nevemet suttogja azon a hangon, amin annyi fájdalmat, annyi rosszat adott már. Miért csinálja ezt? Csak fájdalmat hozott, én mégis... én mégis... Nem tudom, nem bírom. Miért érezni benne ennyi gyengédséget és aggodalmat? Miért kínoz ilyennel az agyam? Miért nem hagy végre nyugtot nekem? Olyan nyugtot, ami végleg átengedhetne a sötétségnek. Az a pár ember biztosan megértené, akinek hiányoznék. Mind ismerték Satot, mind látták mire képes. Ők sem kívánnának nekem ilyen életet. Nem. Soha.
Hirtelen valami súlyos nehezedik a vállamra, és mintha a hideg is visszahúzta volna felém nyújtózó ujjait. Kábultan szakítom el magam a halál, az elmúlás hűs közelségétől. Nehezen mozognak tagjaim, testemet szinte kontrollálni sem tudom, csak remegek. Mi történt? Miért nem fagyhattam meg? Ki nem engedte? Nao jött volna értem? Ő mindig vigyáz rám. Biztosan most is ő tette. De nem. A hang másé. A kisugárzása, a közelsége semmilyen biztonságérzetet nem ad. Ő nem lehet Nao. Ő csak egy valaki lehet. Az, aki mindent eltapos. A szörnyeteg, akinek a közelében minden jó tönkremegy. A pokoli teremtmény, aki csak arra képes, hogy a gyengéket összezúzza. Ő nem ember. Ő Sato.
- Hallasz engem? - igen. Mindenem átfagyott, de az ő hangja még ezt is képes fokozni. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de mégis meg tudja tenni. Utolsókat rúg egy haldoklóba. Újabb elefántokat ereszt arra, akit már a földbe tiport egy előző csorda. Oroszlánokkal eteti meg a keselyűket, amik már szét tépték a holtat. Nem akarom hallani.
- M-m-m... menj... el... - csodálom, hogy ajkaim még működnek. Szinte magamat is meglepem, bár hangom pont olyan, amit azt bárki várta volna. Akár egy apró, csapdába esett állaté. Kétségbeesett könyörgés, hogy hagyják elmenni, vagy végezzenek vele gyorsan. Egy olyan apróságé, aki nem akar fogságba élni, aki nem akarja, hogy ketrecben mutogassák, hogy gyerekek visongják körül. Én sem akarom, hogy örökké láncra verjen, és kínozzon. Nem... - H-hagyj...
- Hazaviszlek - Haza? A nyugodt kis otthonomba, ami csak az enyém? Nem... az már nem létezik. Beszennyezte azzal, hogy megjelent ott. Olyan volt, mint egy apró kis menedék, amit csak nekem találtak ki. Kis, nyugodt zug, ahol mindenből áradt a nyugalom. Minden a békét jelentette, egy olyan életet, ahol nincs kín, nincs szenvedés, nincs fájdalom, nincs Sato. De ez már nincs meg. Akkor milyen hazáról beszél? Ugye... ugye nem... nem közös? Nem... az ő háza nekem nem otthonom. 
Kétségbeesetten tiltakozom, bár nem igazán tudom mennyire sikerül. Összemosódik a valóság és a képzelgés. Két világ közt vergődök, de dönteni képtelen lenék. Egyik kínzóbb, mint a másik. Az egyikben több szenvedés vár, mint amit el tudok képzelni, a másikban csak a kínzó magány vár. Üresség, tipródás, és az emlékek. Igen, félek, hogy csak ez vár a halál után.  Igyekszem nem gondolni erre, de néha eszembe jut. Mi lesz, ott sem vár megváltás? Félek.
Vacogva fészkelem el magam még jobban a melegben. Lassan olvadnak föl tagjaim, múlik a zsibbadás, és megjelenik a fájdalom. Fájdalom, ami legyőzi a tiltakozás, és felületes álomba taszít. Nem tudom mikor vagyok ébren, és mikor álmodom. Csupán hánykolódom, hagyom, hogy a hullámok sodorjanak magukkal, akár egy élettelen testet. Hagyom, és várom, hátha egy boldogabb helyen vetnek partra...

oOoOo

Sűrűn pislogva igyekszem látásomat helyrehozni. Szép lassan élesednek ki a formák, nyerik vissza teljes valójukat a színek. De ezek ellenére sem értem hol vagyok. Nem a lakásom, nem a park, nem a kórház, nem a szanatórium és nem Naoék háza. Teljesen ismeretlen hely, de a berendezés, a színek hatására jeges félelem járja át szívem. Biztos, hogy itt még nem jártam, de mégis olyan kísértetiesen ismerős. Ezek csak egy emberrel jellemzőek. Egyvalaki képes ilyen helyen élni. Én pedig nem akarok ezzel az a valakivel találkozni. Még akkor is küzdök a gondolat ellen, mikor megjelenik az ajtóban. Olyan akár egy baljós fekete árny. Szemei a legsötétebb éjszakaként ragyognak, amit csillag nem képes fényével elárasztani. Olyan akár egy tökéletesre faragott szobor, mely el van átkozva. Aki csak hozzá ér, annak örökre megpecsételődik a sorsa. Miért nem próbálja óvni magától a világot? Vagy csupán engem? Önző kijelentésnek hangozhat, de inkább ez, mint hogy elviseljem. Minden idegszálam visít, keresi a menekülő utat, olyan káoszt okozva fejemben, amire senki sem vágyik. 
- Hol... - tenném föl a kérdést, de rekedt nyöszörgésem még engem is megrettent egy pillanatra. A hideg. Vajon tüdőgyulladást kaptam? Vajon sikerült elintéznem, hogy többé ne kelljen vele találkoznom? Vajon csak képzelem azt a cseppnyi aggodalmat a tekintetében? Valószínűleg igen, mert mikor komolyabban is szemügyre veszem, már nyoma sincs. Ismét csak a riasztó sötétség.
- Sakurami utca 12. Ez a lakásom, Isoshi. Idd meg - válaszolja meg a kérdést, majd közelebb lépve nyújt át egy üvegpoharat, amiben valami furcsa színű ital lötyög. Inkább csak a döbbenet, és a határozott utasítás, sem mint a saját gondolataim okozzák, hogy elveszem a poharat. Szóval az ő lakása. Tudtam. De mit tehetnék? Kezem már attól is remeg, hogy egy aprócska súlyt kell tartania. A lábaim valószínűleg visítva ellenkeznének és adnák meg magukat, ha megpróbálnék rájuk állni. A menekülés tehát szinte lehetetlenség. Úgyis könnyedén utolérne. 
Beleszagolok az italba, de szinte azonnal fintorogva húzom el arcomtól. Az alkohol kesernyés bűze. Sosem szerettem az italt, ez pedig ritka kellemetlen szagú. Valami tömény lehet. Még a színe sem tetszik. Ráadásul könnyen belekeverhetett volna valamit. Bármilyen gyógyszert, amivel az irányítása alá tudna vonni. Sok ilyen tudatmódosító van, belőle pedig könnyedén kinézem, hogy ilyenekhez folyamodna. Talán örök életemben drog hatása alatt akar tartani, hogy ne ellenkezzek? Hogy egyszer csak függeni kezdjek tőle? Hogy olyanra vágyjak, amit csak ő adhat meg? Én nem akarom... 
- Idd meg - bármennyire is ellenkezik az agyam, az emlékek győznek. A testem tudja, hogy mi történik, ha ellentmond. Tudja, mi lesz, ha nem engedelmeskedik. Többet pedig nem akarja ezt, így kezem rögtön mozdul. Az első kortytól felfordul a gyomrom, legszívesebben messzire hajítanám a poharat, de végül összeszedem magam, és egy gyors mozdulattal tüntetem el az adagot. Fogalmam sincs mi ez, de marja a torkomat. Kegyetlenül, könnyeket csalva a szemembe.  Igyekszem lenyomni rosszullétem, és a bennem szétáradó melegségre koncentrálni. Egy kicsit jobb... kevésbé vacogok, de ettől még nem lesz ez a kedvenc módszerem.. Túl drasztikus, túl rossz ízű, túlságosan nem tudom mit kevert bele Sato.
- Jobban vagy? Már egy kis színed is van - bólintok, és próbálok a takaró alá rejtőzni pillantása elől. Túl átható, és túl furcsa. Hangjában mintha egy kis aggodalom társulna a megvetés és a felelősségre vonás mellett, de ezt nem tudom hová tenni. Teljesen összezavar az ilyen szavakkal. Szívem legszívesebben bedőlne neki, hinne annak, hogy komolyan törődik velem, de minden más részem tudja, hogy ez nem így van. Csak azért akarja, hogy egészséges legyek, mert úgy tovább kínozhat. A beteg játékokkal nem tud mit kezdeni, azok csak hátráltatják a céljaiban. Nem tudja úgy kínozni, úgy élvezni őket, ahogy egy egészségessel tenné. A hátsó szándék minden szava mögött ott lapul, mintha egy szikla alatt megbúvó alattomos kígyó lenne, ami csak arra vár, hogy megmozdítsák rejtekét, és támadhasson. Belemélyeszthesse fogait az áldozatba, és élvezkedve nézhesse végig haláltusáját.
- Haza szeretnék menni - halkan, erőtlenül, szinte könyörögve súgom ezt az apró kérdést, miközben ismét körbepillantok. Az ablakot súlyos függöny takarja el, de valószínűleg túl magasan vagyunk, hogy ott ugorhassak ki. Az ajtó meg biztosan zárva van. Ha ez nem is, akkor a bejárati igen. Tekintetem visszasiklik az ablakra, ami még talán a kisebbik rossz. Hátha van egy tűzlétra, amire ki lehet mászni. Vagy valami, amire biztonságosan érkezhetek, ha leugrok. Bármi. De ennek úgysem most van itt az ideje. Most nincs erőm hozzá. - Kérlek... - teszem hozzá halkan, bár tudom, hogy semmi haszna. Őt sosem lehetett szép szavakkal meggyőzni. Könyöröghettem neki bármennyit, sosem hatotta meg. Miért pont most kezdené el a törődést? Miért pont most kezdenék el érdekelni az érzéseim? 
Elgyötört pillantást vetek rá, de mikor meglátom kezét közeledni felém, rémült kiáltással kezdek hátrébb kúszni. Szívem veszett tempóban kezd dobogni, remegésem ismét erősebb lesz, de már nem a hidegtől. Félek. Még mindig rettegek a legkisebb érintésétől is. Olyan, mintha minden ujja helyén egy vékony kis penge lenne, ami a legkisebb érintkezésre is felhasítja a bőröm. A fájdalmat pedig nem bírom.
- Ne...! Ne érj hozzám! - kiáltásom olyan, mint egy csapdába esett kisállaté. Egy olyan apróságé, aki beszorult valahova, és most szinte esélytelen, hogy kijut onnan, de a reményt még nem adta föl.
Szinte lassított felvételnek tűnik, ahogy leereszti a kezét. Értetlenül figyelem a mozdulatot, szinte várom, hogy helyette rám vesse magát, de...
- Oké, egy ujjal sem nyúlok hozzád - ledermedve bámulok komor arcára, majd elfordítom tekintetemet. Azzal se lepett volna meg jobban, ha bejelenti, hogy valójában egy angyal. Nem nyúl hozzám? Akkor csak távolról fog bántani? Vagy ha már nem is kellek neki, akkor minek hozott a lakására? Ha már nincs rám szüksége, miért nem enged el? Nem értem... ha ennyire érdekli amit mondok, akkor miért nem visz haza? Miért nem tesz meg nekem mindent?
- Te-tessék? - bizonytalanul kérdezek vissza, mert nem igazán akarom elhinni, hogy tényleg ezt mondta. Túlságosan hihetetlen mindazok után, amiket már átéltünk.
- Jól hallottad - dermedten bámulom a cipőimtől sáros takarót. Agyam zakatolva próbálja feldolgozni ezeket a szavakat, de szörnyen nehezen megy. Egyszerűen nem tudja hová rakni őket. Félek, hogy egy rossz mozdulat, és szertefoszlik ez az egész. Egyetlen szó, és rájön, hogy nem is ezt akarta mondani. - Fürödj meg, Isoshi. Adok kölcsön neked ruhát, aztán alszol amennyit akarsz, bizonyára nagyon kimerített a menekülés. Utána hazaviszlek - csak egyre döbbentebb leszek, ahogy sorolja a dolgokat. Túlságosan rendben mennek a dolgok. Túlságosan nyugodt, fájdalommentes ez az egész. Mire készül? Mit akar ezzel elérni? Olyan, mint egy mese fő gonosza, aki csupa jóval kecsegtet, de az apró betűs részről egy szót sem szól. Hazavisz, de ott is marad velem? Vagy egyáltalán nem azt a helyet szánja otthonomnak? Esetleg addig akar elvinni egy ismeretlen helyre, míg alszom, és mindenkinek azt mondta meghaltam? Képes lenne eltüntetni a világ szeme elől. Ő megtenné, ebbe biztos vagyok. És most már kapcsolatai, hatalma is van hozzá, hogy megtegye.
- Nem... Nem fogsz bántani? - kérdem aggódva, hogy megbizonyosodjak a dolgokról. Miért kell egyre jobban összezavarnia? Miért teszi ezt velem?!
- Nem vagyok egy vadállat, kiscica. Sokat változtam az elmúlt tíz évben, van önuralmam. Lehetsz bármilyen szép és édes, nem fogok hozzád érni amíg ennyire rettegsz tőlem. Megyek és teleengedem a kádat meleg vízzel, addig kapard össze magad - magyarázza kissé idegesen, majd föláll, és az ajtó felé indul. Legszívesebben visítanék. Visítanék tehetetlen dühömben. Torkomat kaparja a kétségbeesés, a pánik, és a teljes értetlenség. Miért ennyire ellentmondásos? Miért tapos rá a szívemre, amit már amúgy is a földbe döngölt? Miért ilyen kegyetlenül törődő mindazok után? Miért nem engedi, hogy egyszerűen gyűlöljem? Miért akarja elérni, hogy kételkedjek saját döntésemben?! Biztosan nem tévedtem. Ő egy szörnyeteg, bármit is tesz. Nem szabad hinnem neki. Nem szabad magamat gyűlölnöm helyette.
- Miért csinálod ezt? - kiáltok utána, mikor már könnyeim az arcomat mardossák. Nem értek semmit. Legszívesebben saját körmeimmel kaparnám szét a koponyámat, hogy ne fájjon ennyire a sok gondolat. Puszta kézzel esnék neki az ajtónak, hogy távol kerüljek taszító, mindent összezavaró kedvességétől. Olyan, mint egy édes méreg. 
Tekintetünk találkozik. A könnyeken keresztül is látom, hogy valami megváltozott. De hogy jó vagy rossz irányba? Arról fogalmam sincs. Játszik velem. Biztosan csak saját élvezetéből teszi ezeket a dolgokat velem. Élvezi, hogy kétségekbe taszíthat, hogy mikor végre kapaszkodót találtam a józanság szikláján, ő egy könnyed lökéssel taszít vissza a semmibe.
- Hogy jobban legyél - fájnak... fájnak a szavai. Jobban, mintha kiabálna, mintha nekem esne. Jobban, mint bármi, amit eddig tett. Ezt akarja, de mégsem segít, hogy megtörténjen. Tudja, hogy igazán jól csak akkor lennék, ha ő örökre eltűnne az emlékeim közül. Ha már csak egy kósza árny lenne, ami a legmélyebb, legrosszabb rémálmaimban jön elő. Egy olyan szörnyeteg lenne, amivel a gyerekeimet ijesztgetem. 
- Akkor... engedj el! Engedj haza, és ne keress engem soha többé... - suttogom kétségbeesetten, kimerülten. A sírás az utolsó tartalékaimat is felemésztette. Félek itt maradni vele, félek, hogy sikerül a terve és magamat fogom gyűlölni. Félek, hogy sohasem szabadulok meg tőle, és félek, hogy ha megpróbálom, akkor a szeretteimben tesz kárt. Ő is mondta, képes börtönbe küldeni azt, aki fontos nekem. Nem vállalhatok ekkora kockázatot. De nem is maradhatok. Miért teszi ennyire nehézzé ezt az egészet? Miért nem hagy más lehetőséget, csak a halált?
- Nem tehetem.
- Miért nem...? - ez most a legfontosabb kérdés. Mi a kifogása? Mire hivatkozik? Mi az az életbevágó dolog, ami miatt nem teheti meg? Miért ragaszkodik hozzám ennyire csökönyösen? Miért nem képes elfogadni, hogy az én életemben ő nincs benne?
- Mert szeretlek, amióta csak először a szemedbe néztem. Szerelmes vagyok beléd, és soha nem tudnálak elengedni, Isoshi. Soha.
Magamra maradok a fullasztó, dermedt csendben. Szavai szinte visszhagoznak a szobában, de hiába ismétli el ennyiszer, az értelmüket képtelen vagyok felfogni. Válaszra sem vártam, ő pedig... ő pedig egy olyan dolgot mondott, ami nem lehet hazugság. Nem. Ilyet sosem hazudna. Semmi sem tudná rávenni arra, hogy ezt mondja. Semmi, kivéve, ha komolyan gondolja. De az meg nem lehet. Nem lehetséges, hogy szeret. Ép eszű ember nem teszi meg azokat a dolgokat a szerelmével, amiket Sato velem. Talán pont ez a lényeg. Ő már nem épeszű. A szerelem, a sóvárgás és a birtoklási vágy elvette az eszét. Őrültté, veszélyessé tette. Lehet, hogy egykor tényleg szeretett, de már nem. Már biztosan nem képes ilyen érzelmekre. Már csak egy veszélyes elmebeteg, aki a beteges ragaszkodását nem tudja megkülönböztetni az igazi érzésektől. A múltban él. Az érzéseit onnan meríti, és azt hiszi, hogy én viszonozom egyszer. Azt hiszi, ha elég időt tölt velem, majd megszeretem. Azt hiszi, hogy majd megtörhet, és kisajtolhatja belőlem ezeket az érzéseket. Hát akkor téved. Hatalmasat téved. Olyannyira a sötétség, a vég közelébe taszított már engem, hogy onnan nincs visszaút. Mintha egy farkas várná, hogy beleszeressen a nyúl. Mintha csak egy éhezőtől várná, hogy neki adja az utolsó adag ételét. Nem. Nekem már csak az érzéseim maradtak. Apróságok, amiket megóvtam tőle. Szeretet és türelem az emberek iránt. Remény a jobb érdekében, és félelem a múlttól. Az én világomat már csak ezek tartják egyben.
Amikor megláttam, még én is kedveltem. Ijesztő volt, de... de kedvesen szólt hozzám. Senkit nem ismertem, és boldog voltam, hogy valaki barátkozni próbál. De ez nem tartott sokáig. Szépen lassan marta el mellőlem a barátaim. Megmérgezte a kapcsolataim, kisajátított. Egy hét elég volt, hogy félni kezdjek tőle. Beszélni nem mertem róla, őt pedig nem érdekelte. Neki csak a szex számított. Ezt nevezi szerelemnek? Miféle őrült hívná így? Vágyott rám, óvni akart, ez igaz, de... de semmi más. Miféle szerelmes bántja azt, aki fontos neki? Miféle szerelmes ordít, kiabál? Miféle szerelmes büntet meg azért, mert a barátaiddal beszéltél? Miféle szerelmes hajszol a sötétség felé? Miféle szerelmes éri el, hogy ne legyen más út a menekülésre, csak a halál? Nem. Ez nem szerelem. Ő összekevert valamit. Ha szeretne, elengedne. Ha szeretne, hagyná, hogy éljem az életem. Ha szeretne, engedné, hogy boldog legyek. Ő nem szerelmes. Ő őrült.
Remegve, lehunyt szemekkel kuporodom össze a takaró alatt. Testemet rázza a sírás, a félelem és a hideg. Össze kéne szednem magam, de nem megy. Még az is nehezemre esik, hogy egyben tartsam gondolataim. Egy ideig még próbálkozom, majd átengedem magam a sötétség simogató szellőjének. Karjaimat kitárva hagyom hogy felemeljen, hogy magával röpítsen egy távoli, ismeretlen vidékre. Egy olyan helyre, ahol nyugalom van, ahol figyelnek rám, ahol én vagyok az első. Halvány mosollyal élvezem, ahogy tincseimet az arcomba fújva visz magával. Könnyűnek érzem magam. Gondok és fájdalom nélkül. Ártatlannak, akár egy kisgyermek, aki még nem ismeri a világot. Aki még nem látott erőszakot, nem ismeri a háborút, és a fájdalmat. Bárcsak egybeolvadhatnék a lágy szellőkkel. Nem lenne testem, szabadon mehetnék ahová akarok. Hatalmas erővel pusztíthatnék, vagy apró, lágy simításokkal hűthetném le az embereket. Irányíthatnám a felhőket, szabadon építhetnék homokdűnéket. Formálhatnám a világot. Olyanná tehetném amit mindenki elfogad, amit mindenki szeret. Ahol mindenki boldog.

oOoOo

Könnyektől homályos szoba. Zárt ablakoktól áporodott levegő. Zihálás, nyögések, halk nedves cuppanások. A szex félreismerhetetlen hangjai. Fájdalom, üresség és bánat. Most is ezek társulnak hozzá, akár csak minden alkalommal. Lassan vége. Lassan befejezi. Lassan eléri a gyönyört és legördül rólam. Már csak egy kis idő, és jobb lesz. Már csak egy kis idő, és nem fog ennyire fájni. 
.
.
.
Félelem, könnyek, sötétség és fájdalom. Egy apró sarok, ami nem nyújt védelmet, akármilyen kicsire húzom össze magam. Csapások, kiáltások, amik fájdalmas nyomokat hagynak testemen és lelkemen.
- Isoshi.... aljas, hálátlan kis kurva vagy! Megteszek érted mindent, erre Te mit csinálsz? 
- Se-semmi...
- Ne hazudj! Láttam, hogy ma is beszéltetek. Valld be, hogy hozzád ért! Hogy megölelt, hogy vigasztalt, és végigcsókolta a tested úgy, ahogy csak nekem lenne szabad!
- Nem! Soha! Ő... ő csak...
- Mondd csak, hányszor dugott már meg? Hányszor könyörögtél neki, hogy keményen pakoljon meg a zuhanyzóban? Hányszor futottál már hozzá vigasztalásra?!
- Mi soha...! Én... én nem tenném! Te is tudod, hogy...
- Kis hazug. Úgy tűnik nekem kell leszoktatnom téged erről.
.
.
.
Hányingerkeltő füstszag. A vér fémes íze a számban, a nyelvemben lüktető fájdalom. A cigaretta parázsló fénye, ahogy lassan közeledik arcomhoz.
- Komolyan ezt akartad kiscica? Komolyan fájdalmat kell ahhoz okoznom, hogy végre megértsd, hogy csak az enyém vagy? 
- Kérlek ne! Ne bánts! Ne érj hozzám! Nem akarom... ne... nem teheted!
- Már miért ne tehetném? Te az én játékom vagy. Az én játékom pedig nem nézhet másra. Ha kell, akkor drasztikus módszerekkel fogom ezt meggátolni. 

- Neeeee!! - zokogva, egész testemben remegve riadok föl. Korom sötét körülöttem minden, mintha megvakultam volna. Nem. Az nem lehet. Nem tette meg. Az csak egy emlék volt. Nem tette meg. Akkor nem. - Ne tedd... kérlek... - kétségbeesve markolok izzadtságtól nedves hajamba. A vékony hajszálak megadják magukat, és szúró fájdalommal válnak el fejbőrömtől. Ez az. A fájdalom általában segít kijózanítani. Ha fáj, akkor ébren vagyok. Ha magamat bántom, akkor ő nincs itt. De most biztos itt van. Nem akarok álmodni... fel akarok ébredni!
Hirtelen melegség vesz körül, erős karok szorítanak egy mellkashoz. Kezeimet lefogja, hogy ne tudjak kárt okozni magamban, így csak sírásra vagyok képes. Kétségbeesetten kiáltok föl néha, de hangom a legtöbbször elcsuklik. Megint ezek az álmok... megint...
- Isoshi... nyugodj meg - halk dörmögés fülem mellett. A hang ismerős, de agyam nem tudja dekódolni. Túlságosan az álmok okozta sokkban vergődik. De a halk, nyugodt hang meghozza a hatását, és szép lassan lenyugszom. Már csak zihálás, és pár kósza könnycsepp marad, mikor elenged. Erőtlenül dőlök vissza az ágyra, és lehunyt szemekkel nyalom végig kiszáradt ajkaim. Borzalmasan érzem magam. Aludni akarok, de így nem megy. Nem engedhetem meg magamnak még egyszer. Szükségem van... szükségem van...
- A kabátom... - motyogom halkan, ismét végignyalva ajkaimon. - Kell a kabátom...
- Minek az? - ne kérdezzen vissza. Csak hozza ide. Miért húzza az időt?
- A gyógyszerem... a zsebében... - egyre kétségbeesettebben küzdök a kimerültség ellen, ami hosszú, izmos karokkal próbál visszarántani borzasztó álmaimba.
- Milyen gyógyszer? - legszívesebben ismét sírva fakadnék. Könyörgöm... hozza már ide.
- Altató... csak azzal megy... csak azzal tudok aludni... kérlek... - nyöszörgöm halkan, és csak reménykedni tudok. A gyógyszer óvására van szükségem. Olyan pajzsot csinál körém, ami megvéd az emlékeim okozta borzalmaktól. Csak vele tudok rendesen pihenni. Csak ő képes megvédeni engem a saját szörnyeimtől.
Óráknak tűnő idő után végül karok támasztanak meg hátamnál, és segítenek föl ülő helyzetbe. 
- Nyisd ki a szád - ha lenne erőm még mosolyognék is, de így csak készségesen nyitom ki számat, majd a víz segítségével lenyelem az apró tablettát. Megkönnyebbülten hagyom, hogy visszaeresszen, de mire fejem a párnához ér, tudatom már rég az álomtalan sötétségben pihen.

oOoOo

Lehunyt szemekkel várom meg az ajtó zárjának hangját, és csak csak ez után kezdek mocorogni. Már egy ideje ébren vagyok, de nem akarom, hogy tudjon róla. Akárhányszor erre jár, alvást tettetek. Csukott szemekkel, mozdulatlanul fekszem, akár egy hulla. Bár... ha nincs itt, akkor is leginkább ezt teszem. Félek, hogy ha nagyon mocorognék, rájönne, hogy fölébredtem. Így legalább van időm gondolkodni. Bár nem sokra megyek vele. Annyira tanácstalannak, annyira elveszettnek érzem magam. Képtelen vagyok másra gondolni, csak azokra a szavakra, amikkel akkor este otthagyott. Szeret. Nem értem. Hogyan szerethetne? Annyit bántott, annyiszor bizonyította ennek az ellenkezőjét, most pedig... most pedig... nem tudom. Mintha megpróbálna gondoskodni rólam. Akkor este is, mikor a rémálmaimból fölriadtam... de pont ezen van a hangsúly. A rémálmok. Nem lennének, ha ő nem tette volna meg azokat a dolgokat. Egy olyan kör ez, amiből nincs kiút. Mintha szépen lassan indulna olvadásnak az a jég, amivé a lelke fagyott. Először csak a kellemes oldala kerül felszínre, majd ahogy a jégburok leválik a többiről is, megjelenik a régi Sato. Az, aki ellen felesleges volt harcolni, úgyis ő győzött. Ki tudna helyes döntést hozni? Ki tudna tanácsot adni, hogy mit tegyek? Valószínűleg senki. Valószínűleg az összes élőlény beleőrülne ekkora káoszba. Vajon én meddig fogom bírni ezeket az ellentmondásokat? Vagyon az én elmém mikor bomlik szét apró darabokra? Mikor indul foszlásnak, akár egy ősrégi, az időjárás viszontagságainak kitett kötél?  Talán jobb, ha minél hamarabb. Az őrület legalább elborítja a gondolataimat, háttérbe szorítja az igazi lényem. Amíg tombol, a valódi Isoshi csak egy sötét szobában kuporog valahol mélyen. Nagyon mélyen. De legalább biztonságban. Az elborult gondolatok vastag falakként vennének körül, óvnának meg mindentől. Eleinte lehet fájna, lehet úgy érezném, hogy apró darabokra szakadok, de utána biztos könnyebb lenne. Utána mindig könnyebb. Volt már rá példa korábban is, hogy összeomlottam, akár egy rozoga kártyavár az apró szellőtől. Az orvosok akkor megállítottak, észhez térítettek, de én nem igazán emlékeztem a dolgokra. Olyan, mintha egy buborékból figyeltem volna. Egy nagy, sötét buborékból.
Óvatosan, csendesen ülök föl az ágyban, hagyom hogy a takaró az ölembe hulljon. Ideje bátorságot keresnem. És találnom. Azt mondta, ha fölébredek, hazavisz. Nem nagyon bízom szavaiban, sosem tartotta be őket, most mégis remélek. Mindig ez volt a legnagyobb hibám. Túl sokat, és túlságosan alaptalanul reménykedtem. Persze mindig lezuhantam, mint egy szárnyaszegett galamb, aki bízott benne, hogy így is képes repülni. Talán pont ez segített kitartani Sato mellett. Sokszor azt hittem, hogy a félelem nem engedett elmenekülni, de a sok nyugodt év alatt el kellett gondolkodnom. Reméltem, hogy Sato meg fog változni. Reméltem, hogy egyszer rájön, hogy az élet nem csak a cigiből, az erőszakból és a szexből áll. Reméltem, hogy egyszer majd törődni fog velem. Törődni úgy, ahogy most teszi. 
Nyöszörögve markolok hajamba, és felhúzott térdeimre támasztom fejem. Mindig is erre vágytam, titkon ezt reméltem, most pedig... most pedig képtelen vagyok elfogadni. Mintha egy sorozatgyilkos állna be papnak, és válna Isten hű szolgájává. Abszurd képtelenség, amit nem tudok feldolgozni. Agyam küzd vele, próbálkozik, de minden alkalommal vissza kell vonulnia. Mintha egy hatalmas, meredek sziklafalat próbálna megmászni, de nem megy neki. Újra és újra lezuhan, felsebesedik, ahogy próbál megkapaszkodni, de semmi. Semmi csak a zsibbadt lüktetés és fájdalom. Miért ilyen nehéz? Mintha már Satot örökre elkönyveltem volna egy szörnyetegnek. Mintha bárhol rákeresnék, bármilyen könyvben próbálnék a nyomára bukkanni, nem létezne a jó oldala. Mintha valaki kitörölte volna a világból.
Kattan az ajtó, fejemet fölkapva pedig szembe találom magam Satoval. Kezében tálca, szemeimben a kiismerhetetlen sötétség. Már megint ezek az elviselhetetlen ellentétek. Elfordítom róla tekintetem, és inkább a takarót kezdem bámulni. Léptei hangját elnyeli a szőnyeg, de még így is hallom, hogy az ágyhoz sétál. Mintha minden érzékem rá lenne kihegyezve. Mintha egy apró kis préda lennék, akit a természet csak a gyors észlelés képességével ruházott föl a menekülést segítve. Az ágy besüpped mellettem, ahogy Sato súlya is ránehezedik. Összeszorított ajkakkal küzdöm le a késztetést, hogy arrébb csússzak. Nem szabad magamra haragítanom, hiszen azt akarom, hogy hazavigyen. Ha nem dühös, talán megtartja a szavát. Talán. Vagyis nem. 
- Jobban érzed magad, Isoshi? Rengeteget aludtál - hangja mély, borzongató, érzelemmentes. Soha, senki sem tudná kitalálni, hogy épp mire gondol. Kifürkészhetetlen, akár csak egy sötétbe borult erdő, ahol a fék lombjait lágyan ringatja a szél. Még ezzel is megijeszt. Nem szólok inkább semmit, csak bólintok. Valóban sokat aludtam. Ráadásul a fürdésre sem emlékszem. Mikor fölébredtem, már az ő ruhái voltak rajtam, szóval valószínűleg addig csinálta, míg én aludtam. Nem csodálom, hogy nem ébredtem föl semmire.
A döbbenettől hangosan kiáltva ugranék el, mikor hűvös tenyér csúszik homlokomra, de megragadja karom, és nem enged. Szívem hevesen kalimpál, minden egyes tagomba szétpumpálja a jeges félelmet. Mire készül? Mit akar már megint?
- Már a lázad is elmúlt - közli nyugodt hangom, és elereszt. Már nem akarok menekülni, a döbbenet az ágyhoz szögezett. Döbbenten fordulok felé, de arcán még mindig nem látszik semmi. Nehezemre esik, küzdenem kell a jól berögzült szokások ellen, de nem fordítom el a fejem. 
- Miért? - kérdem halkan, szinte kétségbeesetten. Borzalmas érzés, hogy nem tudom mit miért tesz. Borzalmas érzés, hogy a tanácstalanság hatalmas hullámai közt kell vergődnöm a légvételekért. Bele fogok fulladni abba a sok kérdésbe, amit körém épít. Még egy kis idő, és elzárnak előlem minden fényt. Mindent, ami az életben maradásom segítené.
- Már elmondtam - közli nyugodtan, és a tálcáért nyúl. - Etesselek, vagy menni fog egyedül is? - arcán apró mosoly jelenik meg, ami nem jelent túl jót. Nagyon nyelve rázom meg fejem, és igyekszem összeszedni hangom.
- Inkább egyedül - ki tudja hogyan végződne, ha ő kezdené el. Utálom, ha rá vagyok utalva. Utálom ami most van. Ölembe teszi a tálcát, én pedig óvatosan nekiállok. Csupa könnyű étel, de mégis nehezemre esik a falatokat leküldeni torkomon. Olyan, mintha egy apró locsolócsőn próbálnék keresztülgyömöszölni egy fél disznót. Végül pár perc múlva föl is adom. Felesleges próbálkozni, már ennyitől is felfordult a gyomrom. Túl ideges vagyok, és túlságosan félek. Ezért fogytam le ennyire. Az állandó rettegés kiszívja az ember erejét és kedvét egészen addig, hogy már egy villát sem lesz képes felemelni. Meg sem tudom számolni, hányszor végeztem infúzión. Néha szándékosan, néha véletlen nem ettem. Attól függ éppen hol jártak a gondolataim. Attól függ éppen egy szikla pereméről akartam e levetni magamat a mélységbe, vagy mosolyogva sétáltam e ki egy autópályára.
- Nem kérek többet - suttogom halkan, ő pedig elveszi előlem. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, és ezt szóvá is teszi. Ő nem olyan, hogy némán tűrje a dolgokat. 
- Keveset ettél - szemrehányás és elégedetlenség. Nagyot nyelve fojtom el rosszullétem. Így is haragszik már, nem szeretnék rontani a helyzeten. Legalább ezt a kis táplálékot magamba kell tartanom.
- Sajnálom - válaszomra dühösen fúj egyet, szemei villannak, de nem szid le. Kivételesen nem. Talán tényleg sajnálja, hogy olyan vagyok, mint egy esetlen, törött szárnyú madár, aki a földön próbál menekülni az éhes macska elől. Reménytelenül.
- Mióta szedsz altatót? - torkom még jobban összeszorul a kérdés hallatán. Ezt tényleg nem mondtam el neki. Azt hazudtam már nem szedek gyógyszert, hogy ne haragudjon rám annyira. Nem hittem volna, hogy rá fog jönni. Ostoba voltam. Sato mindenre rájön. Ő mindenről tud. Olyan, akár egy számítógép, amin a világ összes információja áthalad. Csak idő, és kiválogatja azt, amit tudni akar. Hibáztam, mert nem szereti, ha hazudok neki. Régen ha lebuktam, mindig megbüntetett. És mindig lebuktam. Ahogy most is.
- A kórház óta... - megsemmisülten, szégyenkezve hajtom le fejem. Remegő kezeimet a takaró alá rejtem, hogy ne lássa mennyire félek tőle. Bár azt hiszem bugyuta próbálkozás. Tudja, hogy ő számomra egy sötét alak, aki örökre beárnyékolja életemet. Akit mindig látok szemem sarkából, de ha felé fordulok, sehol sincs. Egy kósza, nem létező árny. Amilyen az én boldogságom is volt. - Anélkül nem tudok aludni. Mindig... minden alkalommal... rémálmok... - motyogom kissé összefüggéstelenül. Sűrű pislogással nyomom el könnyeim, mert nem akarok sírni. Nem akarom, hogy megint lássa.
- Rólam szólnak? - összerezzenek. Hazudnom kéne. Ki kéne találnom valamit, de... de felesleges. Úgyis kiderülne. Miért rontanék a helyzetemen, ami már amúgy is maga a pokol? Olyan, mintha az életem az alvilágban játszódna. Mintha kétségbeesetten ugrálnék szikláról sziklára, hogy elkerüljem az izzó lávát, ami hosszú, örökké tartó kínokat ígér.
- Igen.
A matrac rugói megkönnyebbülten nyikordulnak, ahogy megszabadulnak a rájuk nehezedő súlytól. Kezében a tálcával az ajtó felé indul, én pedig követem tekintetemmel. Magas, erős, rémisztő. Pont olyan, mint régen. Vagy még sokkal rosszabb. Bármit is mond, ez így van.
- Most már hazaviszel? - kiáltom utána. Szinte nem is gondolkodom, egyedül az hajt, hogy végre otthon legyek. Távol tőle. Távol attól a zavaró gondoskodástól, amit nem tudok hová tenni. 
- Még nem - megáll az ajtóban, de nem fordul felém. Szívem összeszorul egy pillanatra, könnyeim már elő is törnek. Már annyira megtörtem, hogy a legkisebb csalódás is ezt váltja ki belőlem. Egy érzelmi roncs lettem.
- De... de azt mondtad, ha fölébredek...
- Még nem vagy elég jól - mintha páros lábbal, egy súlyos bakancsban ugrálna a szívemen. 
- De ha itt maradok, akkor nem is leszek! - talán a düh, talán az elkeseredés ad elég erőt ahhoz, hogy kiabáljak vele. Nem érti. Nem érti, hogy ő csak ront az állapotomon? Nem veszi észre, hogy ez a furcsa viselkedés csak még jobban kikészít? Olyan gondolatokat támasz bennem, amiknek semmi értelme. Amik maximum arra jók, hogy savként marják szét megmaradt, tiszta tudatomat. - Pedig megígérted!
- Te hányszor ígérted meg, hogy nem hazudsz nekem? 
Csend. 
Dermedten bámulok a csukott ajtóra, ahol az előbb még ő állt. Igaza van. Miért lennék én másabb, mint ő? Ha én is megszegem a szavam, neki miért kéne megtartania? Miért vagyok én különb, mint ő? Miért gondolom azt, hogy jobb vagyok? Legalább annyi joga van felelősségre vonni engem, mint nekem őt. Ő kegyetlenebb, ő gonoszabb, de... de én sem vagyok teljesen ártatlan.
Könnyek marják az arcomat, de képtelen vagyok levenni tekintetem az ajtóról. Mintha csak arra várnék, hogy visszajöjjön. Mintha csak azt akarnám, hogy újra itt legyen. Pedig nem. Lehet hogy új esélyt kéne neki adnom? De hát már kapott. Kapott és nem élt vele. Akkor is összezúzta a szívem. Ezt nem bírnám ki még egyszer. De... de kedves. Gondoskodik rólam. Ismer. Szeret. Minden olyan dolog, amire vágytam. Minden olyan, amit a tökéletes társban elképzeltem. A tökéletes társban, aki majd elfeledteti velem Sato emlékének borzalmait. Hogyan lehetne ez pont ő?! Hogyan lehet valaki ekkora változásra képes? Hogyan képes valaki ennyire befolyásolni, ekkora erővel lenni az emberekre. Miért én érzem magam gonosznak, amikor valójában ő az? Olyan, mintha ő képes lenne teljesen a visszájára fordítani a világot. Ő a gonosz, és mégis úgy érzem, én hozok sötétséget a világra. Ő pusztít, mégis olyan, mintha én taposnám el az emberek érzéseit, én tipornám bele őket a sárba.
Bármit teszek, semmire sem jutok. Mintha árral szemben úsznék. Bármennyire küzdök, kapálózok, legjobb esetben is csak egy helyben maradok. Vagy még távolabb sodródok a céltól. Egy részem meg akar bocsátani. Egy részem vágyik arra a törődésre, amit most nyújt. A másik küzd. A másik küzd, hogy tisztává tegye a fejem, hogy lássam amit a kedvesség mögé rejt. Küzd, hogy emlékezzek. Küzd, hogy tudjam mi vár rám, ha még egyszer  belemegyek a játékába. Tudja mi vár, ha újra elvállalom, hogy bábú leszek a sakktábláján. Mégis azt hiszem meg akarok bocsátani. Az a fránya remény. Talán tényleg ez lesz a végem. Talán tényleg ez fogja okozni a bukásomat. Hogy mindig remélek. Hogy az utolsó pillanatban is bízni akarok, mikor azt hittem, hogy már mindent kiölték belőlem. Meg kell bocsátanom neki.
Az éjjeliszekrényhez fordulva kezdek zsebkendő után kutatni. Azonban a második fiókban lévő dolgok rögtön elfeledtetik ezt velem. Egy fegyver. Egy koromfekete pisztoly. Egy borzalom, ami mások életének kioltására való. De nem lep meg. Sato rendőr. Minden rendőr tart otthon fegyvert. Viszont... viszont ami alatta van, az sokkal jobban felzaklat. Nagyot nyelve veszem ki a pisztolyt, ölembe fektetem, majd az alatta lévő képért nyúlok. Látásomat újra elhomályosítják a könnyek, de így is tudom mi van rajta. Az első és egyetlen közös képünk. Még az elején készítettem, és adtam ajándékba Satonak. Még boldog voltam. Ekkor még teljesen. Utána... utána fordult rosszra minden. A sajátomat megsemmisítettem. Látni sem bírtam. Pont eleget szenvedtem attól, ha életben találkoztunk, nem kellett egy kép is. Nem.
Az emlékek megállíthatatlanul törnek előre, mintha csak egy gát szakadt volna át. Egy gát, amit azért építettem, hogy megbocsáthassak egy neki. Egy gát, ami mögé megpróbáltam elrejtőzni a fájdalmak elől, hogy azt higgyem minden rendben. Pedig nincs. Sosem volt, és sosem lesz rendben az életem. Addig nem, míg Sato a közelemben van. Addig nem, míg üldöz. Míg eszembe juttatja a régi dolgokat. Hiába próbáltam azt hinni, hogy megváltozott, az nem lehet. Aki egyszer megtette ezeket a dolgokat, az máskor is megtenné. Ostoba voltam. Ostoba, hogy megint bedőltem neki. Mi nem lehetünk boldogok. Mi tönkretesszük egymást. Csak kínokat okozunk a másiknak. nem hiába tettem azt évekkel ezelőtt. Nem hiába döntöttem úgy, hogy nincs más lehetőség. Nem hiába választottam a halált, a nyomorúságos élet helyett. Akkor boldog voltam. Arra a pár percre megkönnyebbültem. Mikor a kés a húsomba szaladt, amikor a fájdalom elárasztotta az elmémet. Már nem gondolkodtam. Nem kínzott a sok emlék. Szabad voltam. De túl lassút választottam. Még tudtak rajtam segíteni. Élvezhettem a rövid szabadságot, de túl nagy ára volt. Visszahoztak. Visszahoztak a pokolba. Most dönthetek okosabban. Most választhatok gyorsabbat. Most megszabadulhatok mindentől, egyetlen mozdulat alatt. És azt már nem lehet visszafordítani. Többet nem kell bedőlnöm Satonak. Többet nem kell elhinnem a kedvességét, és utána hideg zuhanyként rájönni a valóságra. Többé nem kell az aljas húzásait figyelnem, és  botor módon megbíznom benne. 
Remegő kezekkel biztosítom ki a fegyvert. Apa is tartott otthon egyet, és megtanított hogyan használjam. Azt mondta bármikor szükségem lehet rá, hogy megvédjem magam, vagy azt, akit szeretek. Biztosan nem gondolta volna, hogy ilyenre fogom használni a tudását. Sajnálom apu. Ne haragudj, de... de muszáj. Még egyszer nem bírnám ki. Kínoz. El akarja hitetni velem, hogy más. Össze akar zavarni, hogy könnyebben megtörjön. Meg kell értened apa. Sajnálom...
Hangosan felzokogok, ahogy halántékomhoz ér a hideg fém. Egyszer már volt bátorságom megtenni. Egyszer már összegyűjtöttem minden elszántságomat, és véget vetettem ennek az egésznek. Sikerülnie kell még egyszer.
Összeszorított szemeim felpattannak, ahogy meghallom az ajtót, kezem azonnal mozdul, és már Satora néz a sötét cső.
- Ne gyere közelebb! - hangom még engem is megrémiszt. Kétségbeesés, félelem és őrület. Két kézzel markolom az apró fegyvert, és most nem remegek. Megtehetném. Ha ő halna meg, én boldog lehetnék. A családom is boldog lehetne. Az egész világ boldog lehetne. Fölmentenének. Nem vagyok beszámítható. Egy őrült vagyok, akinek intézetben lenne a helye. Ha megtenném, biztosan oda kerülnék. Fehér falak közé egész életemre. De egyedül lehetnék. Biztonságban. Sato nélkül. Nem kéne attól tartanom, hogy visszatér. Csak a pokolban látnám újra. Csak ott kellene újra találkoznom vele. Nézni, ahogy szenved, ahogy a lángok emésztik el testét újra és újra az örökké valóságig. Megtehetném. De nem fogom. Én nem tudok másokat bántani. Én csak magamat tudom. Mert ezzel segítek magamon. Így tudok elmenekülni.
- Isoshi, tedd azt le! - halkan fölnevetek és megrázom a fejem. Nem parancsol nekem.
- Nem... nem bírom tovább! Nem akarok a játékod lenni! - hisztérikus kiabálással kezdem magyarázni a dolgokat. Legalább tudja egy részét. Legalább legyen tőle bűntudata. - Nem fogom tűrni, hogy megint kihasználj! Nem hiszek neked. Nem változtál meg. Nem lettél kedves és törődő. Sosem szerettél! Hazudtál! Amit te szeretetnek gondolsz, az egyszerű birtoklási vágy. Nem bírtad, hogy van amit nem kaphatsz meg. Pedig van. Én sosem leszek a tiéd! Inkább... inkább újra és újra végzek magammal. Egyszer biztosan sikerülni fog. Egyszer megszabadulok a láncoktól, amiket rám pakoltál - hangom elakad, engedek egy kicsit a zokogásnak, majd újra összeszedem magam. - Én... én meg akartam bocsátani... többször is. Reméltem, hogy megváltozhatnak a dolgok. Reméltem, hogy egyszer talán boldogok lehetünk. De nem. Te egy szörnyeteg vagy, aki mindent elpusztít. Köztük engem is. Pedig én próbáltam... tényleg próbáltam... de Te csak bántottál... mindig csak bántottál. Nem bírom... sajnálom, de nem... többet nem... még egyszer nem...
Túl gyorsan történnek a dolgok. 
Magam felé rántom a fegyvert.
Látom ahogy Sato mozdul.
Torkomon felkúszik egy sikítás. 
Ujjaim megrándulnak a ravaszon.
 


Levi-sama2012. 09. 10. 19:22:47#23381
Karakter: Seiki Sato
Megjegyzés: ~Oninak


 Isten éltessen Onicsillag! 

A kávézóban alig néhány ember lézeng. Talán egy órával ezelőtt még sokan voltak, amikor a műszakváltás miatt beugrottak az éjszakások némi frissítő koffeinért, majd utánuk a nappalosok betértek hazamenetel előtt valami harapnivalóért. Most megint nyugalom és csend van. Körbehordozom sötét tekintetem. Sötétvörös műbőrhuzattal bevont székek, hosszú ovális asztalok, kiöregedett pincérlányok. Kávé és péksütemény fullasztóan édes illata. Sajátságos hangulatú ez a hely. Egy ablak melletti asztalt választottam amikor beültem ide, mert innen pont láthatom a kórház személyzeti bejáratát, és rálátok a kocsimra is. A fekete Land Rover nem az enyém, ez speciel szolgálati jármű, kissé fegyverolaj szagú és a csomagtartóban van néhány stukker, meg golyóálló mellény, némi váltásruha és egyebek is. Elfordítom sötét szemeimet a kilátásról, és belekortyolok a csészémbe. Ez már a harmadik tejeskávé. Előttem illatoznak Isoshi kedvenc süteményei, és egy bögre gyümölcstea, ami már rég kihűlt. 
Újra ránézek a karórámra. Már több mint két órája várok rá. Picsába. Mi a faszt művel ennyi ideig odabent?
 
El fog jönni. Biztosan. 
 
Végre meglátok egy kilépő vékony alakot a személyzeti bejárón. Leszegett fejjel, lassan sétál át a zebrán, és amikor benyit a kávézóba, megkönnyebbülés meleg érzése áramlik szét bennem. Szinte azonnal feloldódik a gyomromban lévő ideges görcs.
- Végre ideértél Kiscica - dörmögöm megkönnyebbülten. Mosoly. Mosolyogni kell, mert az bizalomgerjesztő és megnyugtató gesztus. Igen. A nemzetvédelmin azt tanították, hogy ez a leghatásosabb módszer még akkor is, ha a túszmentő akció közepén egy haslövéses áldozatot akarunk megnyugtatni. Még abban a helyzetben is. 
Figyelem, ahogy remegő kezeivel leveszi a kabátot, amely bőven nagy rá, és leteszi a szék háttámlájára. Hosszú szempillái megrebbennek.
- Kicsit... Elhúzódtak a dolgaim - motyogja, és leül velem szemben. Felméri a kínálatot, látom hogy elcsodálkozik. Igen, emlékszem mik a kedvencei, mindenre emlékszem. Semmit sem felejtettem el, hiszen tíz éven át a közös emlékeinkkel kínoztam magam. Valaha együtt jártunk, szeretők voltunk, és sok időt töltöttünk együtt. Mintha évszázadokkal korábban történt volna.
Csak csöndben ül velem szemben, leszegett fejjel és mereven bámulja az abroszt. 
- Egyél valamit - töröm meg a csendet, és összerezzenve néz fel rám. Gyönyörű szürke szemeiben színtiszta félelem tükröződik, de csak egy pillanatra engedi hogy lássam, mert ismét elfordítja rólam tekintetét. 
- Bocsánat... Köszönöm... 
Szófogadóan, automatikus mozdulatokkal kezd bedarálni egy darab süteményt, minden élvezet nélkül. Igen, ez régi szokása volt, bármit megtett amire utasítottam, azonnal és gyorsan, nehogy felbőszítsen. A kurva életbe! Nyugalom, majd megnyugszik. Idővel hozzám szokik majd. 
Még néhány bíztató gondolatot engedek magamnak, majd újra megkísérelem a kommunikációt vele. 
- Mi történt veled, amióta elszöktél előlem, Isoshi? 
Köhögni kezd, szinte megfullad néhány morzsától, de aztán helyrerázódik. Nem tudja leplezni az arcára kiülő döbbenetet. 
- Én... én csak...
- Mindent hallani akarok. Ha valamit eltitkolsz, azt meg fogom tudni. Ezt ne felejtsd el! 
Leteszi a félig megevett süteményt, és végre mesélni kezd. Akadozva beszél, lassan halad a történettel, de végre napvilágra kerül minden rejtély. Amikor hirtelen, nyomtalanul eltűnt, kis híján bekattantam. Felvágta az ereit, de túlélte és kórházba került, majd a szülei azonnal elköltöztek másik városba, senkinek sem árulták el hová, még a szanatórium címét sem. Éveken át rehabilitálták, de már nem jár orvoshoz és gyógyszert sem szed, mert már jól van. Jól volt. Amíg meg nem jelentem az életében újra. Ezt persze nem mondja ki, de ott bujkál minden rezdülésében. Nem kéne itt lennem, nem kéne ráerőltetnem magam ismét, de képtelen vagyok elszakadni tőle. Olyan ő nekem, mint... 
Leírhatatlanok az érzéseim. Imádom, minden mozdulatát, hajának barnaságát, szemeinek szürke csillogását, hangjának puha lejtéseit, testének illatát. Emlékszem, amikor szex után izzadtak és mocskosak voltunk, még akkor is órákon át élveztem kipárolgásának illatait is. Isoshi izzadtan és büdösen is csodásan izgató szagú volt. A haja pedig mindig finom samponos... Olyan kesernyésen virágos, kamillára hasonlító, bódító volt, olyan... Isoshis. 
Már az ápolóiskoláról mesél, majd erről az állásáról, végül elakad, már nincs folytatás. 
- Ennyi...
Belekortyol az almalébe, csendben üldögél tovább. Hát ennyi. Valóban ennyi. Lefogyott, összetört, csupán valamiféle árnyéka önmagának, mégha légiesen szépséges még mindig, akkor is.
- Tönkretetted magad - dörmögöm komoran, a harag marja a torkomat. Olyan érzés, mintha a gyomorsav fel akarna törni, de egy erős ököl összeszorítaná a nyakam, hogy ne tudjon kitörni. 
- Nem... Te tettél tönkre. 
Megáll a szívem, megszédülök és elhomályosul a tekintetem. Az igazság felér egy óriási pofonnal, hiszen ezt én is kibaszottul tudtam, de próbáltam nem tudomásul venni. Mindig is éreztem, hogy komoly szerepem volt az ő eltűnésében. A fenébe is... Emlékszem, amikor utoljára láttam, akkor éreztem valami vészjóslót. Most már tudom mi volt a furcsa. A tekintete. Nem csillogott olyan szépen, teljesen üresen bámulta a semmit, miközben rajta feküdtem és hörögve, nyögve élveztem belé. Nem ellenkezett, nem sírt csendben ahogy szokott. Amikor lefordultam róla, felöltözött és elment. Az ajtóból még visszanézett rám. Valami különös volt az arckifejezésében. Valami... Szomorúság. Igen. Akkor ott nem érdekelt, csak az foglalkoztatott, hogy hol van a hamutartóm. A picsába. Annyira öntelt voltam, elképelhetetlennek tűnt, hogy szétfoszlik a boldogságom. Most itt ül előttem, és ha beledöglök, akkor is megragadom. Belekapaszkodok a boldogságba, és nem eresztem el soha többé. 
Megérinteném őt. Magam sem tudom, talán megsimogatnám, de inkább egy sütemény felé nyúlok. Ő halálra rémülve felpattan, sápadtan és riadtan nézi a kezemet és a pogácsát. Kitör belőlem a tehetetlen düh.
- A picsába, ne rettegj már tőlem ennyire, kiscica! - sziszegem. - Mégis mi a fenét vársz még tőlem? Igyekeztem kedves lenni, nem basztalak meg az első alkalommal mikor lehetőségem lett volna rá, sőt még a másodiknál sem. Még egy kurva reggelire is meghívtalak, de ezt sem tudod értékelni. 
Gőze sincs, mennyire megerőltettem magam miatta! Döbbenten néz vissza rám, hosszú másodpercekig csak bámul, majd hirtelen felkacag. Egy csepp vidámság sincs a hangjában, inkább amolyan hisztérikus kitörés ez, amit már láttam néhányszor a munkám során.
- Te komolyan... Komolyan azt hitted... - lihegi, de már könnyesek a szemei. Már nem nevet, zokog. - Tönkretetted az életemet... egy roncsot csináltál belőlem! Orvosok hada sem tudott újra a régivé tenni. Egy összetört szemét lettem... Haszontalan valami, akit mindig segítenie kell valakinek, különben elvész a semmiben.
Fáj a mellkasom. Valami összeszorítja, levegőt sem kapok tőle. Nem tudom mi ez az érzés, de kitisztul a fejem abban a pillanatban, amikor hirtelen felpattan a székről, mint valami szöcske. 
- Isoshi! Azonnal ülj le!
Megrázza a fejét, puha hajtincsei könnyes arcára tapadnak. Dadogva, hangosan, akadozva, elfúló zokogással válaszol:
- Nem... Ne mondd meg, hogy mit csináljak! Attól... azt hitted egy kikényszeríttet reggeli... pár sütemény tényleg mindent rendbe hoz? Talán azt hitted elfelejtem ezektől, hogy miket tettél velem? Ostoba vagy... ostoba és kegyetlen! Ez pedig egy béna színjáték! - kiáltja. Dübörög a fejemben a szívem, remegnek a kezeim, mégis ahogy előlem hátrál, próbálom finoman megfogni, nehogy elessen, vagy hogy megnyugodjon, fogalmam sincs. Egyszerűen összeomlott itt a szemem láttára. Ez hihetetlen. Soha nem láttam még ilyennek. Kétségbeejtő és dühítő érzés, keserű epe marja a torkomat. Rémült nyögéssel hátrál el az érintésem elől, egyenesen az ajtó irányába. 
- Tégy meg egy szívességet... tűnj el... menj el...! Végezz magaddal valami eldugott helyen, hogy... hogy a holttesteddel se kelljen az embereknek foglalkoznia!
 
Letaglózva állok. Meredten bámulom az átlátszó üveggel bélelt bejárati ajtót, amelynek túloldalán már sehol nem látom őt. Elmenekült. Bénán leejtem a karjaim, és kezeim ökölbe szorulnak. Leszegett fejjel, fújtatva próbálom hevesen dobogó szívemet és kitörni vágyó erős indulataimat visszafogni.   
Végül keserűen elmosolyodom. Mégsem tört össze lelkileg annyira, hiszen egészséges életösztöne kitört belőle, és micsoda hévvel! Rendesen lejáratott a kávézói közönségünk előtt. Felemelem a fejem, és az engem bámulókon végighordozom a tekintetem. Akivel találkozik a pillantásom, azonnal lesüti a szemeit. Visszalépek az asztalomhoz, higgadt és kimért mozdulatokkal magamra öltöm a bőrkabátomat, előkotrom tárcám, dobok néhány bankjegyet az asztalra. Isoshi kabátja a földre borult szék alatt hever. A kis hülye nélküle szaladt ki ebben a hidegben. Felveszem a földről, és lassú léptekkel kisétálok a hullaházi csendbe borult kávézóból. 
 
A kocsi központi zárja pittyen egyet. Bedobom magam a volán mögé, beindítom a motort és a fűtést, a kesztyűtartóban a stukker mellett a hightech mobilomra kulcsolom az ujjaimat. Csupán néhány perc elég, hogy bemérjem őt. Loanan park, az egyik sétány a tó mellett. Padlógázzal süvítek utána. Jó messzire futott, bizonyára a fáradtságtól összerogyott abban a hidegben, és amilyen állapotban van, megvédeni sem tudja magát. A kis hülye! Aggodalom szorítja össze az állkapcsomat, sűrű káromkodások közepette, csikorgó fékkel állok be a park mellé. A csomagtartóból előveszek egy takarót, és a telefonomat figyelve sietek keresztül a sötét fák között. Az éjjeli madarak is hallgatnak, a harsogva zizegő kabócák is lehalkulnak. Ezért hallom meg a halk szipogást, de enélkül is megtaláltam volna őt. Egy vastag törzsű juharfa alatt összekuporodva ül, karjaival a térdeit szorítja mellkasához, és egész teste remeg. 
- Isosi – dörmögöm megkönnyebbülten. Láthatóan nem esett komoly baja. Izzadtan, nedvesen tapad rá a ruhája és a haja, fogai is összekoccannak. Ajkai elkékültek már, szinte halálra fagyott. Ráborítom a takarót. – Hallasz engem?
- M-m-m... menj... el... – dadogja vacogva, a hangja csupán élettelen cincogás. – H-hagyj...
- Hazaviszlek.
Könnyedén felemelem a bebugyolált kis csomagot. Erőtlenül csapkod a kezeivel, lecsúszik válláról a takaró, de ennyi és nem több. Mire az autóhoz érünk, feje a mellkasomon pihen. Küzdőkedve alábbhagyott, de erőtlen kis cincogása nem akar szűnni, mint valami karcolt lemez, csak hajtogatja a magáét arról, hogy menjek el és hagyjam őt békén.
Beültetem az anyósülésre, jobban körébugyolálom a takarót és bekötöm a biztonsági övet is. A meleg kocsiban az út alatt lecsendesedik és elszenderül, és vezetés közben csendben nézegetem őt. Sajnálom őt. Komolyan. Kibaszottul utálom most magam, de az önutálatom nem tart sokáig. Mégis miért kéne nekem bármiért is bűntudatot éreznem? Ő tehet az egészről, senki nem mondta neki, hogy vágja fel az ereit. A világon senki. 

A lakásom egy nagy, régi építésű téglaépületben van, teljesen európai stílusú. A családom, és én sem voltunk sosem hagyománykedvelők. Az alagsori garázsba behajtok, leparkolok a saját kocsim mellé, kikanalazom az édesdeden alvó Isoshit az ülésből, és a lifttel felviszem a másodikra. Meg sem rezdül, amikor berúgom magunk mögött a bejárati ajtót a lábammal, mivel a kezeim foglaltak. Bénán az előszobai komódra hajítom a kulcsokat, és beviszem a nappalin keresztül a hálóba. Lefektetem a barna ágyneműmre, és csípőre tett kézzel, sóhajtva mérem végig a pokrócgombócot. Ismerős szitu. Detto ugyanígy ki volt ütve a múltkor is. 
Ledobom a kabátomat egy fotelbe, a bárszekrényből kerítek egy poharat, félig töltöm konyakkal. Nem kis adag, de most nem számít. Amikor visszamegyek a hálóba, ő az ágy közepén ül, és nagy babaszemekkel némán mered rám. 
- Hol... – nyögi rekedten. 
- Sakurami utca 12. Ez a lakásom, Isoshi. Idd meg.
Lassan, óvatosan veszi el tőlem a poharat, beleszagol és elfintorodik.
- Idd meg.
Engedelmesen belekortyol, majd nagy levegőt vesz és leküldi az egészet, majd kissé krákogva visszaadja az üres poharat. Leteszem az éjjeliszekrényre, és lezseren leülök mellé. 
- Jobban vagy? Már egy kis színed is van.
Biccent, és szorosan maga köré húzza a takarót. 
- Haza szeretnék menni. – Kissé rekedt a hangja, remélem csak az italtól. Szemeivel cikázva méri fel a helyiséget, tétován pislog az egyetlen menekülési útvonal felé, az ajtó irányába. Valószínűleg képtelen lenne odáig elmászni, habár már bebizonyította nem is egyszer, hogy milyen erős akarattal rendelkezik. – Kérlek...
Nem akarom elengedni. Nem akarom. Azt akarom, hogy itt maradjon. Annyi éven át vágytam rá, annyi éjszakán át álmodtam róla. Nagyon-nagyon hiányzott. Egy roncs lett, de még így is olyan szép! Lassan felemelem a kezem, felé nyúlok hogy megérintsem, de elhúzódik tőlem. 
- Ne...! Ne érj hozzám! – zihálja, miközben próbál elhúzódni tőlem. Cipőjével sárcsíkot rajzol a tiszta ágyra, de nem foglalkozom ezzel, csak leejtem a kezemet az ágyra. 
- Oké, egy ujjal sem nyúlok hozzád. 
Megdermed, rám pillant, de elkapja a tekintetét.
- Te-tessék?
- Jól hallottad. 
Meg sem mer mozdulni, úgy ül ott, mint egy szobor. 
- Fürödj meg, Isoshi. Adok kölcsön neked ruhát, aztán alszol amennyit akarsz, bizonyára nagyon kimerített a menekülés – szűröm a fogaim között visszafogott indulattal az utolsó szót. - Utána hazaviszlek. 
- Nem... Nem fogsz bántani? 
- Nem vagyok egy vadállat, kiscica. Sokat változtam az elmúlt tíz évben, van önuralmam. Lehetsz bármilyen szép és édes, nem fogok hozzád érni amíg ennyire rettegsz tőlem. Megyek és teleengedem a kádat melegvízzel, addig kapard össze magad. 
Az ajtóban megállít a hangja, szinte nyüszítés tör fel a torkából:
- Miért csinálod ezt? 
Megtorpanok, a vállam felett nézek vissza az arcára. Megint sír. A picsába. Hogy fogom így kibírni? Legszívesebben lerohannám, belemasszíroznám az ágyba, és addig csókolnám, amíg minden könnyét le nem mosom róla... Hevesen dübörgő szívem a fülemben is lüktetni kezd, mégsem teszek semmit, csak égetően sötét tekintetem a könnyező szürke szemeibe fúrom.
- Hogy jobban legyél.
- Akkor... engedj el! Engedj haza, és ne keress engem soha többé... - Alig hallani a suttogva ejtett szavakat, de az én harcedzett füleimnek ez könnyű feladat.
- Nem tehetem.
- Miért nem...? 
- Mert szeretlek, amióta csak először a szemedbe néztem. Szerelmes vagyok beléd, és soha nem tudnálak elengedni, Isoshi. Soha.

Becsukom magam mögött az ajtót, és a fürdőszobába indulok. Menet közben magamhoz veszem az ajtókulcsot és a zsebembe gyűröm, nehogy megtalálja és elszökjön. 
 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).