Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

Levi-sama2012. 04. 23. 21:26:51#20617
Karakter: Carl Moon
Megjegyzés: ~Darkynak


  

Feltérdel, türelmesen mosolyog rám, azzal a jól ismert arckifejezésével, amelyet látva valahogy mindig megnyugszom a közelében.

- Valahányszor rád nézek, érzem ezt. A vámpírok folyamatosan vágyat éreznek valami iránt. Nem tehetünk róla. A primitívebbje megelégszik a vér utáni áhítattal. De én, másképp működöm. Sajnálom ha megijesztettelek. Nehezen tudom visszafogni magam amikor ennyire csábító vagy.

 

Hogy én csábító?

 

- Igen, az vagy. – sóhajtja. Sápadt arcában izzanak aranysárga szemei, puha haja arcába hull ahogy egy pillanatra lehajtja a fejét, miközben feláll. Mögötte termek, szemmel követhetetlen sebességemmel.

- Szóval ezért kértél engem, hogy maradjak veled?

Felmordul. Ezt a hangot már ismerem, tudom hogy ilyenkor bosszús. A kérdésem bosszantja? Bizonyára igen. Folyton mondogatom magamban, hogy ismerem már őt, de újra és újra szembesülnöm kell saját tévedéseimmel és félreértéseim következményeivel. Szemembe fúrja tekintetét.

- Nem. Csak magányos voltam. És úgy gondoltam, ha már segítségetekre lehetek, olyannal szeretném tölteni az időm, akire szívesen nézek, mert megdobogtatja a szívem. Nem a tündér mivoltod miatt érzem ezt.. ha így volna, már régen tápláléknak néztelek volna.

 

- Bocsáss meg.. én nem így..

 

- Tudom hogy nem így gondoltad. - Sóhajtva fúrja ujjait saját hajába. - Holnap folytatjuk a keresést. Addig pihend ki magad.

 

Elindul az ajtó felé.

 

- Hová mész?

 

- El.

 

-De hát, fent van a nap...

 

Félretol egy könyvszekrényt, mögötte pedig csapóajtóra mutat. Mindent értek.

 

- Ne menj sehová nélkülem.

 

Bumm.

Hangosan döndül mögötte az ajtó. Értetlenül nézek a mellettem álló kiscicára, ő pedig viszonozza tekintetem, majd kényelmesen kinyújtózik és elvackol a puha kanapén. Ideje nekem is lefeküdnöm.

 

A fürdőszobát már jól ismerem, tisztálkodásom után könnyű nadrágban és ingben térek nyugovóra, megint abban a csúszkálós ágyneműben, amely annyira tetszett nekem legutóbb is.

 

 Órákkal később, amikor meghallom a rejtekajtó halk surranását. Kardom karnyújtásnyira a fejtámlához támasztva, de nincs rá szükségem. Tudom ki lép be a szobába, de nem terhelem őt most beszélgetéssel, érzem ahogy egész testéből áramolnak a zaklatott energianyalábok. Inkább behunyt szemekkel pihenek. Nehéz másra gondolnom, amikor ő is velem van, pedig pihenésre szükségem van.

Leül mellém, érzem ahogy lesüllyed mellettem az ágy. Mögém fekszik, hűvös a keze amellyel megérinti arcom. Nekünk tündéreknek egymás érintése természetes szükséglet, és ő hiába nem közülünk való, érzem hogy szüksége van rám. Kellemes érzés, és engedelmesen fészkelődöm el karjaiban, még az sem számít, hogy így a fegyverem elérhetetlen távolságba került, mert... Bízom benne.

Lassan kifújom a levegőt, és azonnal álomba merülök.

 

*

 

Felnyitom szemeim. Kipihentség és békesség amit érzek. Óvatosan felkelek az ágyból, miközben Isaac súlyos karját leemelem derekamról.

Felöltözöm, páncélom hidegen simul testemre, majd amikor odakint a konyhában a hangosan nyávogó cicának keresgélek némi táplálékot, már felveszi testem melegét.

- Whis-kas – mormolom halkan, miközben tanácstalanul forgatom ujjaim között a konzervet, amin egy macska képe látszik. Elolvasom az apróbetűt. Értem, tehát ez a cicáé. Van rajta egy kis gyűrű, ezt kell meghúzni és felnyílik a teteje. Ötletes dolog. Kiborítom a tartalmát a macskatálba, és miközben a cica dorombolva eszik, a hátát cirógatom. Meg tudnám szokni, hogy legyen egy saját állatkám.

Hirtelen felkapja a fejét, és az ajtón belépő Isaac felé siet, és ő mosolyogva veszi ölébe.

- Nem eszel mielőtt indulunk? – kérdezi tőlem. Valahogy... nehezemre esik a szemébe néznem.

- Én...sajnálom a tegnapot.. nem felejthetnénk el..? – kérdezem tőle halkan. Nem szeretném, ha elhidegülnénk egymástól, az fájna nekem. Elmosolyodik, aranyszín szemei melegen csillognak a halvány lámpafényben.

- Sosem akarnám elfelejteni.

A csók azonnal eszembe jut, és ahogy látom mosolygó ajkai között megcsillanó fogait, felrémlik előttem, milyen érzéki élmény volt érezni azokat csók közben, ahogy nekifeszült a számnak. Lángol a bőröm...

- Gyere. Csinálok neked is reggelit. Aztán mehetünk.

 

*

 

Felfedezek néhány nyomot, és azokat követjük. Egy tábort találunk a közeli erdőben. Hát persze, hiszen a laza talaj tökéletes a vámpíroknak, és az erdők sötétje óvja őket. Egy fa lombkoronájából figyeljük őket, ahogy beszélgetnek. Nem értem egy szavukat sem, és mielőtt megkérdezhetném Isaactól, ő máris előretör. Sötét vámpírvér és halál bűze fröccsen szét a holdfényes éjszakában. Gondolkodás nélkül követem, fényesen szikrázik kardom, ahogy a hátát fedezem, és kaszabolom az ellenséget.

A tündérkesztyű, amelyet jobb kezén visel, olyan feketévé változik, hogy szinte magába szívja a sötét éjszakát is. Amikor Isaac az utolsóval is végez és felpillant, véres arcából ugyanaz a sötétség tekint vissza rám. Egy halálos harcos üres pillantása... Arca feszült maszk, fogai hegyesen csillognak, de amikor közelebb lépek hozzá és megérintem a kezét, aláhagy a feszültsége.  

- Mit tehetünk? Az időnk lassan elfogy – kérdem őt aggódva.

- Visszamegyünk a kolóniádhoz. Ha valóban létfontosságú támadást akarnak intézni, biztosan küldenek felderítőket.

Tényleg!

- Igazad van. A társaim láttak is egy-egy gyanús alakot. De gyakran megesik az ilyen, ezért aztán.. nem is..

Felmordul. Ismerem ezt a hangot, de ezúttal nem nekem szól.

- Nincs vesztegetni való időnk... azonnal oda kell mennünk!

Bólintok, és már szelem is keresztül a sötét és csöndes erdő levegőjét.

 

 

Az otthonom lángokban áll. Tündérek és vámpírok harcolnak egymással. Csodaszép teremtmények és visszataszító undorító lények gyilkolják egymást. A testvéreim... Sokan csendesen fekszenek, kristálykéken és holdezüstösen csillogó tekintetük a semmibe mered, rubintvörös drága vérük a fehér köveken csorog, a domb földje szívja magába.

Isaac vad ordítással harcol, gyenge társaim alig bírják fegyvereiket tartani, jómagam is keményen kitartok, kardom több fejet és végtagot vág le, mint hogy számolni tudnám.

 

Sokan vannak. Oly sokan...

 

Már nem látok semmit, csak őrjöngő vámpírokat, szemfogakat és rengeteg sötét vért...

 

Azt hiszem ez a vég, már nem tudom védeni önmagam sem, társaim sem...

 

Vad ordítás hasítja ketté a fejemben lakó süket csendet, és Isaac véres arcát látom magam előtt. Lesöpri rólam a vámpírokat, és kitisztul tudatom, elmúlik az ájulás-közeli homály szemeimről. Feltápászkodom, Isaac pedig végigtapogat engem, aggódó aranyszínű szemei és erős kezei sebeket, sérülések nyomait kutatják. Látni őt, hogy él és jól van, olyan erős megkönnyebbülés árad szét bennem, hogy képtelen vagyok uralkodni erős érzelmeimen. Hozzá lépek, átölelem és behunyom a szemeimet, de csupán rövid időt engedek magamnak. Most erre nincs idő.

Egy vámpír támadja hátba Isaacot, ezért felemelem vértől szinte fekete kardomat, hogy levágjam. Nem tudom mikor és hogyan került rá, de nem tűröm hogy bántsa a bajtársam. Isaac lefogja a kezem, nem tesz semmit, a vámpír pedig a nyakába harap. Dühösen felszisszenek, azonban csodálkozva meredek a görcsölő és néhány másodperc alatt elmúló lényre. Hogyan lehetséges ez? Neki is mérgező a vére, mint a tündéreknek? Mi ez az egész? Miért? Most nincs erre idő, de ha kettesben leszünk majd, megkérdem tőle.

 

A vámpírok elpusztultak. Tündér társaim mágiával átitatott ezüstporral hintik be a földet, hogy megtisztítsák a dombot a szennytől. A tetemek füstté válva szállnak el.

Isaac mély és rekedtes hangjára mind felfigyelünk.

- Azt kell mondjam, még nem vagyunk túl a nehezén. Ez még csak az előőrs volt.

Előőrs? Kezd hatalmába keríteni a kétségbeesés.

- Derekasan küzdöttek, 7-en voltak száz ellen – mondja nekem. Nem vígasztal a gondolat, oldalt a fal mentén két tündér testét takarták le ezüsttakaróval... És még több kerül majd oda melléjük, ha nem találunk ki valamit.

Isaac csupa vér, és ahogy nézem őt, a veszteség fájdalma mélyen megrendít. Az ő elvesztésének gondolata legalább olyan, ha nem még erősebb fájdalmat okoz.

- Ugye nem esett bajod? – kérdi tőlem aggódva, kezemet megfogja. Megrázom a fejemet, nem zavar hogy a többiek minket figyelnek.

- Te viszont megsérültél.

- Pár óra és rendbe jövök. Miattam ne aggódj. Inkább azt kellene kitalálnunk, milyen védelmet vethetünk még be, ha eljön a holnap.

Bólintok. Intek a többieknek, hogy vonuljunk vissza, majd még mindig kéz a kézben besétálok vele a domb védelmező mágikus falai mögé.

A folyosón viszem végig, egyenesen a Domb belseje felé.

- Ismertek erős mágiaűzőt? – kérdi Isaac.

- Királynőnk a legősibb mágiaűző közöttünk. Illetve... a Domb maga.

- Akkor sietnünk kell. Holnapig még sok a dolgunk. Imádkozz hogy a Dombod meghallgassa amit mondani szeretnék neki.

 

A királynő már vár bennünket, elébünk sietett. Ez szokatlan, és a megdöbbenéstől még letérdelni is elfelejtek.

- Jöjjetek! – int nekünk. Aranyszőke haja puha felhőként lebben mozdulatára. Isaac azonban tétován megvakarja a fejét.

- Ha megengeded... Mielőtt bármit is teszünk... szeretnék megfürödni.

A királynő mosolyog...! Eltátom számat a csodálkozástól, amikor pedig int nekem és a nevemet kimondja, becsukom és elpirulok. Igen, illendő lemosni magunkról a szennyes vért.

- Kövess – mondom Isaacnek, de teljesen felesleges, hiszen még mindig egymás kezét fogjuk, úgy kapaszkodom belé, mintha soha nem akarnám elereszteni.

 

A fürdőben üde virágillat keveredik a meleg párás levegővel. Középen egy kör alakú medence, azúrkék vízzel, s rajta színes szirmokkal. A kőbe vésett virágos indák megkapóan tekeregnek a medence szélén, a falakon színes mozaikok mesélnek a tündérek hőstetteiről és szerelmes históriákról.

Nincs időm megszólalni sem, Isaac magával húz egyenesen a vízbe, és hiába próbálnék ellenkezni, a víz alá nyom, vadul dörgöli hajamból és arcomból a vért. Amikor végre lecsillapodik, megenyhülve nézek fel rá. Aggódott értem, most is látom rajta, érzem erejének feszült rezgését is. Melegséget érzek a szívem körül, meghittség van közöttünk. Most, hogy nézem aranyszínű szemeit, tudom hogy sorsfonalaink végleg összefonódtak.

- Jól vagyok. Nincs semmi baj – nyugtatom őt lágyan.

- Nem szeretem amikor vér borít – morogja feszülten, vicsorra húzódik a szája, fogai fenyegetően villannak. Ez nem nekem szól, hanem az érzésnek, hogy elveszíthet, az ellenségeinknek, akik bántani akarnak engem.

Meztelen vállára teszem kezeimet, ujjaim alatt bőre felmelegedik, feszültsége csökken.

- Köszönöm hogy segítettél. Megmentetted az életemet. A társaim életét.

Egy mosdókesztyűért nyúlok, a gyógyfüves és illatos vízzel lemosom róla a vért, sebei szemem láttára gyógyulnak be. Széles és izmos mellkasa van, sápadt bőrén immáron sehol sincs seb vagy akár heg. 

Arcomhoz érnek ujjai, félig lehunyom szemeimet, olyan jó érzés. Szemei elsötétülnek, csupán egy vékony aranyszegélyt látok az engem elnyelő sötét szemekben.

Érzem mire gondol, tudom mire vágyik, arra amire én is.

Szája az enyémhez ér, nyelve végigsimítja alsóajkam. Ellazulva fogadom be őt, megcirógatom én is a nyelvét, s amikor halk mordulással magához ölel és engem átjár a bizsergető forróság...

 

Jön valaki.

 

Egyszerre engedjük el egymást, és amikor David belép, már a medencéből mászom ki.

 

- A királynő már vár.

 

Percekkel később tiszta fekete ruhában megyünk egymás mellett a folyosón. Hajam még nedves, bőröm illatozik a fürdővíztől. A napfény-terem közepén a trónon ül királynőnk. Ezüstösen csillogó fátylai minden mozdulatára szikráznak. A dombtető nyitott, a hold fénye melenget minket. Ezúttal rendkívül vékony sarló csupán, újholdkor gyenge a fénye, és mi is azok vagyunk.

A trónhoz vezető út két oldalán testvéreim sorakoznak, nők és férfiak vegyesen. Mindenki eljött, eddig soha nem mutatkoztunk így senki előtt. Isaac megtorpan, de finoman megérintem a karját.

- Mind eljöttek, hogy üdvözöljenek és megköszönjék a segítséged – súgom neki.

- Mit kell tennem? – mormolja.

- Csak fogadd el, bármit is adnak. Elutasítani egy tündér ajándékát a legnagyobb sértés.

- De még korai hálálkodni, hiszen...

- Tudom – bólintok szomorú mosollyal. – Menjünk, hallgassuk meg a királynőt.

Végigsétálunk a sötétkéken izzó köveken, a trónus előtt én féltérdre ereszkedem, Isaac meghajol.

- Felség.

- Barátom – édes dallam a királynőnk lágy hangja. – Van egy jó hírem mindannyiunk számára.

Csodálkozva emelem fel lehajtott fejemet, és ezüstszín szemem a szépséges arcra szegezem. Milyen hír lehet az? Elképzelni sem tudom. Kecsesen int egyik kezével, és előlép egy férfi. Magas, sötét csuhában van, ősz hullámos haj keretezi ráncos arcát. Kerek szemüvege mögül okosan csillogó kék szemek néznek ránk.

- Követet küldtem több régi szövetségesünkhöz, és szereztem segítséget.

Boldog morajlás a hátunk mögött, megkönnyebbült sóhajok vibrálnak a levegőben.

- És miféle szövetségesekről van szó? – kérdi Isaac gyanakodva. Arckifejezését látva belőlem is elillan a bizalom, és alaposan végigmérem a csuhás férfit. Az oldalán kard lóg. Gyanús. Kellemesen mély hangja van.

- A nevem Marcus. A Szent Tizek Tanácsát képviselem. Odakint háromszáz harcosom őrzi a tündérek dombját.

Előlép mögüle egy szőke nő, falatnyi miniszoknyában és bíborvörös melltartóban. Amikor jobban megnézem, látom hogy valójában nem is szőke, hanem aranyszínű a haja, és azon a tigrisekre jellemző csíkok hullámzanak.

- Én pedig Maya vagyok, a Liberty város vértigriseinek klánja nevében jöttem el, húsz társammal.

Egy újabb férfi lép elő, fiatal és jóképű. Csípős szaga van, csavarja az orrom.

- A nevem Holosss – sistergi. Villás nyelve lenne? Kiráz a hideg. – A Sssárkányvérűektől jöttem. Egyedül.

Valami azt súgja, egyedül is hatalmas erőt képvisel. Nem látok mást, csak egy vöröshajú, zöldszemű férfit, de tündeérzékeim riadóztatnak, hogy hihetetlen erő áramlik belőle felénk.

- Sárkányvérű? – kérdezi Isaac. – Azt hittem mind meghaltatok.

Holos csak sziszegve kuncog, és visszahúzódik a sötétbe. A királynő feláll, széttárja karjait.

- Örvendjetek, a Domb szíve is dalol! Szövetségeseinkkel az oldalunkon már nincs mitől félnünk!

Boldog nevetés, kacagás csilingel körülöttünk. Isaac komoran nézi őt, s amikor a királynő leül, megszólal.

- Korai még az öröm. Következő éjjel, amikor győzelmet aratunk, akkor ünnepeljünk, felség.

A rendkívül udvariatlan szavak hallatán néma csend zuhan ránk, de a királynőnk csak derűsen mosolyog.

- A hősünk igazat szólt. Térjetek hát nyugovóra, holnap nagy csata vár ránk, de előbb... – felemeli mutatóujját. – Fogadd el hálás tündéreim ajándékait.

Isaac bosszúsan ráncolja a homlokát, megszólalna de figyelmeztetően oldalba bököm, és ettől eszébe jut amit az imént mondtam. Bólint és megfordul. Két nő áll előtte, az egyikük az én édesanyám.

- Isaac – szólalok meg halkan, amikor ő lép közelebb először. – Ő az édesanyám, Manen.

- Igen, azonnal rájöttem – mosolyodik el kedvesen. Csodálkozva nézem, mert ilyennek még nem láttam. Anyám sötét haja ezüstszálakkal összefogva pihen a vállán, holdezüst szemei és finom arcvonásai hasonlítanak rám. Sötétkék fátyolruhában van, amelyen ezüstpor csillog. Egy kristálygömböt fog, alig almányi méretűt, és azonnal tudom mi az.

- A nevem Manen – mondja lágy hangján. – Köszönöm amit a legkisebb gyermekemért tettél, ezért kérlek fogadd el ajándékomat. Fénye vezessen utadon, amikor már semmi más nem segít.

Hosszú finom ujjaival Isaac felé nyújtja a gömböt, és némi tétovázás után ő elveszi. Látom hogy mondana valamit, fogalmazza magában a szavakat, de végül csak halkan megköszöni. Megkönnyebbülten sóhajtok, és anyám megpuszilja arcomat, majd visszaáll a többiek közé. A másik nő lép elénk.

- Galamira vagyok. A fiam és a férjem életét mentetted meg.

- A fehérhajúak?

Halk kuncogás száll felénk a tömegből. Galamira bólint, fekete haja élesen elüt férje és fiai hajszínétől.

- Igen, ők.

- Emlékszem – bólint Isaac komolyan. – Remélem jól van a férjed, és felépül.

- A gyógyítók szerint igen. Köszönöm neked, kérlek fogadd el ezt a tőrt. Sárkányfogból faragták.

- Köszönöm, de ez...

- Igen tudom – emeli fel kezét Galamira. – Tudom, harcosunk. Tudom.

Meghajol és elmegy, Isaac pedig dermedten áll, és a tőrt nézi. Nem tudom mitől olyan nagy dolog egy sárkányfogból készült tőr, de a gömb tényleg nagyon komoly ajándék. Felvidulva bököm meg a könyökömmel.

- Menjünk – súgom neki. Felocsúdik, és visszafordul a mosolygó királynő felé.

- És haditerv van? Nem lenne célszerű összegyűlnünk és valamilyen stratégiát készítenünk?

Marcus közelebb sétál, ősz haja meglebben arca körül ahogy elmosolyodik.

- Tarts hát velünk, barátom.

Amikor együtt elindulnak a tanácsterem ajtajához, tétován megszólalok.

- Én is jöhetek?

Királynőnk rám mosolyog.

- Kedves Carl – simogat végig a hangja. – Várd meg őt, ha ez a vágyad.

Isaac szemeibe nézek.

- Várok rád.

Ő bólint, majd elnyeli az ajtó.

 

*

 

Hajnalodik. A Domb bezárja tetejét, hogy elszigeteljen minket a napfénytől. A sötét boltozaton csillagok szikráznak. Ez is a Domb egyik mágikus csodája, mint oly sok más. A trónhoz vezető lépcsők legalsó fokán ülök, zsibbadt végtagokkal, kimerülten és elgyengülve. Normális esetben most ünnepre készülnénk, de elkövetkező éjszakán nem fogunk énekelni és táncolni, nem eszünk süteményeket és gyümölcsöket, nem iszunk mézzel édesített szőlőlevet. Nem lesz vidámság és móka a harc, amely előtt állunk.

 

Léptek halk neszére felemelem fejemet. Isaac közelít, kezében a gömb, övébe tűzve pedig a tőr. Markolata sárkányfejet formáz, és amennyire látom, drágakövek csillognak rajta.

- Vége? – kérdezem, felállok és kardomat is felveszem magam mellől.

- Igen. – Tenyerét arcomra simítja. – Pihenned kell.

- Neked is. Ezúttal én vendégellek meg téged.

Felhúzza egyik szemöldökét, látom hogy felkeltettem az érdeklődését.

- A szobádba hívsz? Tényleg?

- Vendégszobát is felkínálhatnék, de én azt szeretném, ha nálam pihennéd ki magad.

- Menjünk.

A folyosón a tündelámpások ezüstös fényében, miközben egymás mellett lépkedünk, alaposan megnézi a gömböt.

- Mi lehet ez?

- Családunk évszázadok óta őrizte. Ez a remény csillagának egy darabja. Amikor elveszíted minden reményed, nem számíthatsz már semmi jóra az élettől, akkor felfénylik neked, és megfordítja a sorsod. Nem tudni miféle varázslattal hozza el számodra a boldogságot, de megteszi, ha úgy adódik.

- Aha. Érdekesen hangzik.

- És a tőr? – kérdem én. – Meglepődtél, amikor megtudtad hogy sárkányfogból van. Miért olyan nagy dolog ez?

Elkomorul, ujjai a tőr markolatára fonódnak.

- Egyszer majd elmondom neked, Carl. De nem most. Ugye megértesz?

- Igen. - Megállok egy egyszerű ajtó előtt, és a kovácsoltvas kilincsre fonom az ujjaim. – Üdvözöllek nálam.

Kinyitom az ajtót, betessékelem őt és kipirulva figyelem ahogy körbesétál. Minden kék és ezüst színű, a falakon fegyverek csillognak, a plafonon csillagok szikráznak, ők világítanak nekünk, ezüstös félhomállyal. Megérinti az áttetsző kristályvázámat, amelyben egyetlen szál fehér rózsa illatozik, majd a karcsú kovácsoltvas szék karfáját és az üvegasztalt. Leteszi rá a gömböt és a tőrt, majd az ablakhoz lép. A függönyt meglebbenti a szél, odakint sötét égbolt, csillagokkal.

- Fényes nappal miért látok csillagokat az ablakodon túl?

- A Domb műve. Néha eltűnik az ablak, néha megjelenik. Nem mindig van itt.

- Eltűnik?

- Igen. Olyankor kandalló jelenik meg helyette. A bútorok jönnek és mennek, csak a számomra kedves darabok maradnak mindig, mert érzik hogy szükségem van rájuk.

Elgondolkozva néz körül. Amikor meglátom hogy az ágyat meglátja, arcom lángra kap, és zavartan megköszörülöm a torkom.

- Az ágyad is jövő-menő bútor? – hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Öhm... igen.

- Akkor értem.

A széles, hatalmas ágy sötétkéken csillogó párnákkal és takaróval, igazán hivalkodó jelenség. Díszesen faragott ezüstszínű oszlopokkal és áttetsző, kék baldachinnal virít, és hogy zavarom tovább nőjön, Isaac vetkőzni kezd.

- Ideje pihennünk, holnap szükségünk lesz az erőnkre.

Az ágyhoz lép, sápadt meztelen bőre sugárzik a félhomályban. Fellebbenti a takarót, és lefekszik, majd kérdően néz rám. Egyszerű mozdulattal lehúzom magamról a fekete ingemet, kilépek nadrágomból és alsóneműmből. Érzem hogy forrón lángol a bőröm, egész testem borzong ahogy közelebb sétálok. Tekintetem nem veszem le arcáról, látom szemeit elsötétülni, és ismét csupán egy vékony aranygyűrű marad az íriszéből. Fellebbenti nekem a takarót, és én egy határozott mozdulattal csusszanok be mellé. Hozzám simuló teste forró és kemény, ujjaim alatt a bőre selymes. Csókja figyelmes és puha, nem követel csak ad és ad...

Átölelem karjaimmal a nyakát, lábaink összefonódnak, a vágy amelyet érzek erőteljesebb de mégsem ijesztő.

- Isaac – lehelem. Végigsimítja mellkasomat, csípőm vonalát és combom. Nyakamra szorítja száját, nyelve nedvesen cirógatja bőrömet. – Isaac...

Ereje egyre erőteljesebben vibrál, lúdbőrössé válok tőle, halk nyögés szakad fel belőlem, amikor fogai finoman megkarcolják bőröm. Combját megmozdítja, és így hozzáér ágaskodó hímtagomhoz, lágyan megmasszírozza. Megremegek és körmeim hátába mélyesztem.

- Isaac... – kérlelem halkan.

- Carl... – súgja. – Csak még egy kicsit engedj tovább. Had kóstoljam meg a szerelmed ízét, nem kérek mást.

Ujjai lassan és csábítóan köröznek egyik mellbimbóm körül, borzongatóan jó érzés. Pihegve nézek fel rá, nem kell gondolkoznom a válaszon.

- Jó... 


Darky2011. 06. 06. 12:56:35#14101
Karakter: Issac Vraslav Wylar
Megjegyzés: (L-samanak)


Csodaszép dallam ragad magával.

Olyan, mintha a természet hangja szólna, egyszerre derűs-bús, és magával ragad, mintha csak arról énekelne, ami bennem van.

Fáj elmennem innen. Még ennyi idő után is. Mi ez az érzés? Hiszen én nem tartozom ide.

Nem tartozom én sehová sem.

- Még el sem mentem innen, de már vágyom vissza. -sóhajtok halkan.
- A Domb mindig szívesen lát téged, ezért énekelt neked egy búcsúdalt. - feleli lágy mosollyal.
- A Domb? - kérdezem csodálkozva. - Azt hittem egy tündér.
- Igen. A Domb is él, önálló akarata és egyénisége van. Ritkán énekel, én is csak egyszer hallottam eddig a hangját, de felismerem. Ő is az, és mégsem. A Domb minden, ami a tündérek eredete, sajnos nem tudom megmagyarázni. Amolyan esszencia. - magyarázza elgondolkodva.

Furcsa ezt hallani. Fura mert, nem úgy ismertem a tündéreket hogy elfogadnának egy magamfajtát. Nem úgy ismertem őket, hogy megbíznának bárkiben. Pláne nem egy olyanban, aki egy gondolatával is árthatna nekik.

Megérintem az arcát. Bőre olyan lágy és selymes, mint valami finom egzotikus kelme.

- Szóval nekem énekelt? - kérdezem mosolyogva.
- Neked. - feleli halkan.
- Milyen különös.

Figyelem ahogy a holdra pillant. A hold tündérei, bizonyára a hold állásból is látják az idő múlását, az évszakok alakulását, és az időjárást. Úgy, ahogy a valaha élt erdei tündérek kedvenc fáikból.

- Már nincs sok időnk hajnalig. Induljunk! - mondja, én pedig bólintok és követem.

Harag tombol a lelkemben, ha a sok kiirtott tündérre gondolok.

Nem fogom hagyni ez velük is megtörténjen.

Nem fogom.

***

Óvatos léptekkel lépi át a küszöböm, ám hiába a nagy nesztelenség, azonnal a nyakába kapja a - bizonyára egy ideje már lesben álló - macskát.

Mosolyogva, a hófehér bundát simogatva telepszik le a kanapéra, míg én idegesen járkálok fel alá. Látom hogy engem figyel, ezért igyekszem nyugodtnak tűnni. Mellé telepszem.

- Királynőnk azt kérte, újhold ünnepén térjünk vissza, hogy megmentsük a tündérek utolsó élő tagjait – mondja kissé titokzatosan.
- Az még két nap – jegyzem meg halkan.
 
- Addig mit teszünk?- kérdezi.
- Hold kelte után elindulok és megpróbálom megkeresni a vámpírok központját. Egy rajtaütéssel megtizedelhetem őket, valamint a tervükről is több információt szerezhetek.
Közben a konyhába sétálok, és gyors mozdulatokkal, összevágok neki mindenféle gyümölcsöt. Emberi szemmel szinte követetlen mozdulatokkal kezelem az éles kést.
Elismerő pillantással néz végig az elé tett gyümölcssalátán.
Igen, tanulok a leckéből. - mosolyodom el. - Tudom hogy ti tündérek a gyümölcsöket szeretitek.
- Rendben, veled megyek - mondja, miközben belekóstol a gyümölcsbe.
Szemfogaim az ajkamba vájnak ahogy figyelem, miközben a nyelvére illeszt egy lédús dinnye kockát. Mmm..
- Jobb lenne, ha... – kezdem, de közben eszembe jut, mennyire eltántoríthatatlan. Ha itt hagynám, úgyis utánam jönne. Akkor inkább jöjjön velem, úgy biztonságban lesz, és meg tudom védeni, ha kell. – Hát jó, hiszen tudom hogy úgysem tarthatnálak vissza.
- Jól ismersz már. - jegyzi meg mosolyogva.
Nos, évszázadaim voltak tanulni. Most már, egy-egy mozdulatból, vagy gondolatból is képes vagyok kitalálni, mit akar, mit fog tenni a másik.

Figyelem ahogy folytatja az evést egy barack szemmel. Az édes lé lecsorog a villáról, ő pedig lenyalja.
Észreveszi hogy figyelem.
- Te nem eszel mást véren kívül? - kérdezi kíváncsian.
- De igen. - felelem kurtán. Nem hiszem hogy többet ki tudnék nyögni, tekintve hogy már a látvány ahogy eszik, ennyire izgató, nekem pedig nem kis erőfeszítésembe kerül hogy visszafogjam magam.
- Akkor miért nem tartasz velem? - kérdezi közelebb tolva a tálat.
Megrázom a fejem. Nem erőlteti, amiért hálás vagyok. Semmi bajom a gyümölccsel, de jelenlegi hangulatomban inkább őt tudnám elképzelni fő fogásnak, az pedig nem aratna osztatlan tetszést. Legalábbis.. még nem.

***

A nappalt mindketten bezárva töltjük.

Egyikőnk sem szívleli a napfényt, ami azért megmosolyogtat.

Sosem gondoltam volna, hogy a vámpírokon kívül találok valaha más lényt, ami osztozik majd velem ebben az érzésben.

Kellemes vele beszélgetni, őszinte rácsodálkozása pedig, amivel a modern technika vívmányait fogadja, jókedvre derít.

Mivel egyikőnk se fáradt, leülünk tévézni hogy teljen az idő.

***

Megígéri hogy vár rám, amíg én vadászni indulok.

Le kell vezetnem a bennem tomboló feszültséget, mert mindkettőnket veszélybe sodrom vele.

Az éhség szinte mardos belülről, úgyhogy megszaporázom lépteimet, érzékeimmel vámpírok és más természetfeletti lények után kutatva.

Magamban imádkozom hogy belebotoljak egybe. Egy bűnösbe akin kitölthetem a haragom.


***

Nincsen szerencsém.

Találkozom ugyan vámpírokkal, de egyik sem tűnik őrültnek vagy vérszomjasnak.

Egy éjszakai szórakozóhelynél többen is vannak mintsem illendő volna, de ők sem tesznek semmi elítélendőt.

Emberekkel szórakoznak, de az emberek gondolataiban látom, hogy önként vannak velük.

Vannak ilyen emberek. Talán azt remélik őket is átváltoztatják, talán csak szolgálni akarják vérükkel a vámpírt, aki fiatalon tartja őket, amíg meg nem unja.
Alig megyek a közelükbe, szét is rebbennek.

Egy fiatal vámpírlány, el is engedi a fiú nyakát, akiből éppen táplálkozott.

Nem megyek közelebb, pedig rémülten figyel.

Érzik az erőmet, ami megrémíti őket, még ilyen távolságból is.

Hátat fordítok és otthagyom őket.

***

Sétálok az éjszakában.

Próbálok sietni, hiszen Carl otthon vár.

Érzékeimet élesen tartva figyelek, várok a jelre ami majd útba igazít.

Nemsokára meg is érzem.

Vér szaga. Félelem és halál illata.

Azonnal megfordulok és betájolva az irányt, futni kezdek.

***

Dühöm azonnal elborít, ahogy meglátom a sikátort.

Egy fiatal, frissen átváltozott vámpír üldöz egy kicsi 6-7 éves gyermeket.

Ezeknek a friss hulláknak még annyira elborítja az agyát a vérszomj, hogy nem tudnak józanul ítélkezni. Gyermekből inni a legnagyobb bűn, még a vámpírok között is. Azok, akik eszüket elvesztve erre vetemednek, a saját fajtájuk öli meg.

Azonban erre a vámpírra, nem kell pazarolniuk az erejüket.

Megteszem helyettük én.

***

Vértől csöpögő ruhával nyitok be az ajtón, és egy szót sem szólva, a fürdőszobába vetem magam.

Az évek folyamán, már megcsömörlöttem a gyilkolástól.

Fájnia kéne, de nem érzek semmit sem.

Az fáj, hogy nem jutok vele sehová sem.

Mert egy őrült halálával, újabb 2 másik lép a helyébe.

***

Mikor kilépek a fürdőből, immár frissen ő már harcra készen, felöltözve vár.

Furcsa, fekete ruha van rajta, mely elnyeli a fényt. Tündérpáncél, ami megóvja a testét, az erősebb támadásoktól. Azt hiszem felismerem. Ha ilyet nem is, hasonlót láttam már. Hogy miből készül, az rejtély számomra.
- Sisak nem tartozik hozzá? Nem kéne azt is felvenned? - kérdezem végignézve rajta.
- Nem. De ez még mellette volt. - nyújt át egy kesztyű szerű tárgyat.
Furán szemlélem. Ezüst színű, és ahogy a kezembe veszem, halványan feldereng.
Az enyém?
- Miből gondolod?
- A páncél csak a tulajdonosára hajlandó illeszkedni. Látod milyen nagy? Mégsem tudtam belebújtatni az ujjaimat. Ezt a Domb neked szánta.
Felveszem. Erőltetni sem kell. Azonnal rám simul.
- Na és mire való? - kérdezem kíváncsian. Még sosem kaptam ajándékot
. Magamban megköszönöm a Domb-nak, emlékeztetve magam hogy legközelebb ha ott járok, valóban is köszönjem meg. Bár nem tudom, hallaná-e ezt a Domb.
- Fogalmam sincs - vonja meg a vállát. – Ha eljön az ideje, majd megmutatja neked.
Felém nyújtja az öklét. Mosolyogva ismerem fel mozdulatában az ősi, harci köszöntést.
- Vigyázunk egymásra, társam. - mondja, én pedig hozzá érintem, kezéhez képest óriási öklömet.
- Vigyázunk egymásra. -felelem.


***

Egész éjjel kutatunk, de nem lelünk a vámpírok nyomára.

Szorít az idő, a fenyegetés pedig egyre valóságosabbá, sürgetőbbé válik.

Gondolataimba merülve, érzékeimre figyelve sétálok a háztetőn, majd megtorpanok mellette.

Arca feszült, idegességtől összeszorított szája pengevékony. Szinte tapintani tudom a feszültségét.

- Mi a baj? - kérdezem aggódva.

- Már csak egy éj van hátra, és nem váltam hasznára a családomnak – mondja hangjában fájdalommal. – Nálam jobb nyomkövető nincs közöttünk, és mégsem voltam képes megtalálni őket.

Megértem a keserűségét, és bosszant hogy nem tudok mit tenni. Így aztán nem szólok semmit, csak visszakísérem a lakásomhoz. Talán holnap nagyobb szerencsével járunk.

***

Figyelem ahogy a szoba közepén áll, idegesen toporog, mintha mondani akarna valamit.

- Isaac...
-Igen?
-Valamit tudnod kell rólunk. - mondja halkan, hangján hallom a tépelődést.
Újabb titok. Gúnyos mosoly kúszik az arcomra, ha arra gondolok, mennyire nem tartottak sosem méltónak az ilyen titkok tudására. Az egy dolog hogy előbb-utóbb, mindegyiket megtudtam. De voltak olyanok, akik inkább meghaltak, mintsem átadták volna nekem a titkukat. Pedig megmenthettem volna őket. Ezek szerint a külsőm, és a tudat hogy én is vámpír vagyok, túl nagy visszatartó erő.
- Inkább nem mondom el. Nehéz és súlyos titok ez, nem bízhatom egy idegenre.
Dühös morgás fut végig a belsőmön.
Újra megismétlődni látom a régen történteket. Ostoba! - dühöngi a vadállat belül. - Inkább meghalnál?
- Nem bízol bennem? - kérdezem, próbálva elrejteni a hangomban a dühöt és a csalódást. - Az életedet köszönheted nekem, és nem csak a tiédet. És ezek után, de még idegennek nevezel?
Figyelem ahogy engem néz, szinte ijedten, ahogy tudatosul benne hogy hibázott.
Miért teszik ezt folyton? Hát mit kell még bizonyítanom?
Dühös vagyok. Nagyon dühös. Mintha az egész világ súlya a vállaimat nyomná és mégis, én is hibás vagyok abban, hogy fajuk már majdnem kihalt. A fajtám, azért él, hogy fenntartsa az egyensúlyt. Ha nem lenne olyan, aki vámpírt eszik, már nagy bajban lenne a világ.
És mégis, megmentettem, de úgy néz ki ez nem elég. Elpusztíthattam volna az egész családját, a klánját, de ez sem elég. Nem, mert attól én még egy idegen vagyok. Egy senki. Vadállatias vámpír énem morogva tiltakozik a kijelentés ellen.
Ijedten kap a kardjához, ahogy látja terjedni bennem a sötétséget.
Ez nagy hiba, mondhatni, inkább csak olajat önt ezzel a tűzre.
Dühösen kapok utána, egy szemvillanás alatt teperem a földre, hogy mozdulni sem tud alattam.
Összeszorított szemmel várja a csapást, ami nem jön el.
- Nézz rám Carl. - sziszegem dühösen.
Próbálok lenyugodni, hogy ne ijesszem meg, de azt hiszem, már sikerült. Kényszerítem magam hogy lenyugodjak, így mikor kinyitja a szemét, már egy sokkal fegyelmezettebb vámpírral néz szembe.
- Bocsáss meg, Issac. Nem is tudom miért mondtam, talán... a kudarc érzése elkeserített. Nem tudom. Hálás vagyok neked, és soha nem bántanálak meg szándékosan. A társam vagy.
A társa. A társa akiben nem bízik meg. Milyen ironikus. - sóhajtok fel.
- A kimondott szavaknak is van éle, ifjú tündérharcos – válaszolom halkan, keserű éllel a hangomban. – Sérülést is okozhatsz velük, ezt sose feledd. És most halljam azt a titkot. Valami azt súgja, nem fogok örülni neki.
Bólint. Azt hiszem ennyi elég volt.
- Mérges leszel. - feleli. Hangjában azonban nem hallok félelmet.
 
- Mennyire?
- Nagyon. A királynő nem mondta el neked, talán az utolsó pillanatban akarta megosztani veled, nem tudom... de jobb ha felkészülten ér téged ez a probléma.
Ujjaim összeszorulnak a csuklóján. Megint a jó öreg titkolózás. Ne bízzunk a vámpírban mert úgyis elpusztít. Évszázadokig, a tündéreknek az elszigetelődés adta meg azt a lehetőséget, hogy életben maradjanak. Viszont alkalomadtán ugyanez, a halálukat is okozta. Csak remélni merem, hogy nem lesznek ők is ilyen ostobák. Halkan káromkodok magamban, egy rég elfeledett nyelven.
- Halljam. - súgom halkan, de mégis erőteljesen, ellentmondást nem tűrőn.
Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem kapkodó lélegzetét a mellkasomon. Szemei engem figyelnek, arcán ezüstös pír terül szét. Most valahogy mégsem tudok a szexre gondolni.
Szabadulni próbál, de nem engedem.
- Előbb engedj el.
- Előbb a titkot.
Ideges. Látom az arcán. Vajon milyen törvényt szeg meg ezzel? Nem érdekel. Csak az érdekel, hogyha bármit is változtatok ezzel a sorsukon, megtehessem. Viszont nem tudom megtenni, amíg nem tudok meg, mindent.
- Előbb én akarom tudni a te titkodat. - Csodálkozva pillantok rá. Nem igazán értem mire céloz ezzel. Titkom? Nincsenek nekem titkaim. – Mi a célod? Mit akarsz azzal elérni, hogy segítesz nekünk?
Keserűen elhúzom a számat. Szóval még mindig bizalmatlan. Nem tehetek semmit, önző célok nélkül? Anélkül hogy akarnék.. valamit? Hogy viszonzást várnék?
- Ennyire nehezedre esik elhinni hogy egyszerűen nem szívlelem a vérontást? Az ártatlanok lemészárlását? Az oktalan öldöklést.. amit mostanában a magukat erősebbnek kikiáltott fajok tesznek? Te is lenézel mint azok.. akik nem értenek meg. Ne tiltakozz..! – mordulok rá mikor szólásra nyitja a száját.. - Érzem rajtad a morzsáját. Ha nem is így gondolod.. de lehet így fogod. Előbb-utóbb. A fajtám olyan ritka a földön, hogy talán évezredek telnének el mire találkoznék egyetlen hozzám hasonlóval. Olyan nagy baj az hogy közben megpróbálok másoknak segíteni? Igen, vonz minden ami hozzátok köt…, de ennek egyszerű oka van. Régen.. évszázadokkal ezelőtt.. mikor a vámpírok az emberek és minden természetfeletti lény kitagadta a fajtámat hatalmas ereje miatt, egy tündér mentett meg, azzal hogy felkínálta nekem a vérét. Úgy érzem tartozom neki ennyivel. Tessék. Ezt akartad hallani?
Látom elnyíló száját, csodálkozó arckifejezését ahogy befejezem a mondatot. Szégyen érzése terül szét rajta, viszont nem hat meg a sajnálata. Azt hittem ők mások mint a többi. Én megértem a félelmét, akár a nyusziét a farkastól. Képzelem milyen hatással lehetek, egy hozzá hasonló, törékeny mégis csodálatos lényre. Csupán én buta, azt gondoltam tettem annyit, hogy kiérdemeljem a bizalmát, ezek szerint nem.

Vagy mégis? Hirtelen beszélni kezd, és hangja most már nyugodtan, beletörődötten cseng.
- Újholdkor... a tündérek elgyengülnek. Olyankor a legsebezhetőbb a népem – mondja halkan, szemlesütve.
- Hogyan?
Ez valóban megdöbbent. Vajon csak szerencsétlen egybeesés, vagy a támadók tudták ezt, és azért időzítették így a támadást? Vajon miért ünneplik akkor az újhold eljövetelét, ha gyengék mint a harmat?
Újabb káromkodás hagyja el az ajkaim.
- Mennyire? Hiszen olyankor ünnepeltek nem? Ha annyira gyengék vagytok, akkor miért ünnepeltek újholdkor?
- Nem tudom – mosolyog szomorúan. - Mindent én sem tudhatok, hiszen még gyermeknek számítok a több száz-, ezer éves tündérek között. Ezt a titkot meg kell őrizned, mert ha megtudják hogy elárultam, az életembe kerülhet.
- Mit számít? Hiszen ha nem árulod el, az egész kolóniád odavész. - jegyzem meg bosszúsan.
- Ezért árultam el neked. - feleli halkan. Ez megtisztelő - lenne ha nem kellett volna hozzá megfélemlítenem és letepernem.
- És mennyire gyengültök el? Teljesen harcképtelenné váltok?
- Annyira nem, csak a mágiánk alszik, a testi erőnk egy részével együtt. Harcolni fogok, ahogy mindenki... de nem leszünk oly erősek, mint máskor.
Hát ez remek. Vajon mikor szándékozott ezt megosztani velem a királynőjük. Ha a harcosának nevez, nem tisztel annyira hol elárulja merre hány méter?
Dühös vagyok. Ugyanakkor tudom hogy az utolsó csepp véremig védeni fogom őket akkor is, ha rosszul alakulnak a dolgok.
- Majd én vigyázok rád. - felelem eltökélten.
- Nem, nem foglak hátráltatni a harcban. Tudok magamra vigyázni! - vág vissza azonnal, mintha sértőnek találná.
Elmosolyodom magamban.
- Ellenkező esetben te mit tennél, társam? Te nem vigyáznál rám? - kérdezem cselesen, amire nem tud mit mondani.
- De igen. - feleli kelletlenül.
Annyi érzés cikázik át a tekintetén. Megkönnyebbülés hogy elmondhatta. Aggodalom, mert elmondta. Szomorúság, mert a faja sorsa mindennél jobban aggasztja. És szánalom és szégyen, amiért megbántott.
Felnéz rám, szemeiben megértés csillog. Képtelen vagyok ellenállni neki. Már nem.
Meglepettségében nem is tesz semmit, hagyja hogy ajkaim gyengéden az övéhez érjenek. Nyelvem őrjítően lassan cirógatja az övét, szemfogaim a szájának feszülnek, míg eljutok arra a pontra, hogy jobbnak látom visszavonulót fújni, mielőtt nagyon elragadna a hév.

Úgy pattan fel, mint akibe áramot vezettek. A falhoz lapul, ijedten zihálva, mint valami sebzett vad.
- Mit tettél velem? Ez valami mágia? – suttogja halkan.
Elmosolyodom magamban a gondolatra.
Igen is meg nem is. A szerelem a legősibb, legtisztább és legsötétebb mágia is egyben. A vágy pedig, a kistestvére. Ha úgy vesszük.
- Ezt vágynak hívják. - felelem halkan, egyszerűen.
- Vágy? – nézek rám, tekintetében megértés csillan. – Te is érzed? Vagy csak én?
- Valahányszor rád nézek, érzem ezt. A vámpírok folyamatosan vágyat éreznek valami iránt. Nem tehetünk róla. A primitívebbje megelégszik a vér utáni áhítattal. De én, másképp működöm. Sajnálom ha megijesztettelek. Nehezen tudom visszafogni magam amikor ennyire csábító vagy. - felelem őszintén.
"Csábító?" - hallom a gondolataiban a csodálkozást.
- Igen, az vagy. - sóhajtok halkan, tudván hogy muszáj vagyok most egy kis távolságot tartani tőle, mielőtt megijeszteném.

Vadállatias belső énem gondolatban már a szőnyegen fekve nyalogatja testének minden egyes négyzetcentiméterét. Szinte érzem milyen érzés lenne arcomat a hajába fúrni, beszívni az illatát. Milyen érzés lenne nyakának bársonyos bőre..a vérének illata.

Már a gondolatba is beleborzongok. Megrázom a fejem hogy kiverjem belőle. Nem, nem jó ez így.

- Szóval ezért kértél engem, hogy maradjak veled? - kérdezi halkan, pár centire a hátam mögött.

Felmordulok. Ez jobban fájt mint egy arcul csapás.

- Nem. - felelem felé fordulva. Hangon szinte csak halk morgás. - Csak magányos voltam. És úgy gondoltam, ha már segítségetekre lehetek, olyannal szeretném tölteni az időm, akire szívesen nézek, mert megdobogtatja a szívem. Nem a tündér mivoltod miatt érzem ezt.. ha így volna, már régen tápláléknak néztelek volna.

- Bocsáss meg.. én nem így..

- Tudom hogy nem így gondoltad. - legyintek bosszúsan. Sóhajtva túrok a hajamba.

Visszanézek rá a vállam fölött.

- Holnap folytatjuk a keresést. Addig pihend ki magad.

- Hová mész? - kérdezi.

- El. - felelem kurtán.

-De hát, fent van a nap.. - értetlenkedik.

Megnyugtatásképp, vagy csak hogy elhallgattassam, megmutatom neki a falból nyíló csapóajtót, mely egy sötét, katakomba szerű folyosóra vezet.

- Ne menj sehová nélkülem. - kötöm a lelkére, és becsukom magam után az ajtót.

***

Már bőven nappal van, amikor visszatérek.

A könyvespolc halk súrlódással fordul el, ahogy kilépek mögüle.

Már lenyugodtam annyira, hogy higgadtan tudjak gondolkozni.

Volt némi igazság a szavaiban, hiszen vámpír énem magának akarja őt, és tudtomon kívül, ez is benne volt abban, amiért őt választottam. De ezen még, sosem gondolkodtam igazán. Ráadásul a feltételezése, ami abba a sorba alacsonyított, ahol a többi alantas vámpír van, megalázó, és sértő számomra.

Hűvös nyugalommal lépdelek végig a szobám, ám ez a nyugalom rögtön elpárolog ahogy meglátom az ágyamban aludni. Hajamról a csöpög a víz, a föld alatti alagutak hűvösétől átfagyott testem pedig szinte fájón vágyik a melegségére.

A páncélját már levetette, egyszerű, szinte hétköznapi ruhába viszont annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnik.

Miközben leereszkedem az ágy szélére, korholom magam, mert nem bírtam ki. Az a csók, mindent elrontott. Csak reménykedni tudok hogy nem. Mindenesetre a szavam állom. Megvédem őket, bármibe kerül.

Halkan megnyikordul az ágy, ahogy melléereszkedem.

Nem ébred fel, vagy csak nem tesz úgy, mintha.

Mozdulatlanul fekszik amikor átkarolom, majd úgy helyezkedik hogy feje a vállamhoz simuljon. Mögötte fekszem, így nem láthatom az arcát. Nem tudom hogy ébren van-e, vagy alszik, nem adja jelét egyiknek sem. Lágyan kisimítok egy tincset az arcából, és én is a párnára hajtom a fejem.

Aludhatnék a kanapén, de ezek után, képtelen lennék rá.

Viszont nem tiltakozik a közelségem ellen, amit beleegyezésnek vélek, és fáradtan álomba merülök.

Hetek óta nem aludtam egy jót.

***

Szürkületkor felébredek.

Ő már nincs mellettem, a nappaliban találom meg, épp a macskát eteti.

Megmosolyogtat a látvány, ahogy simogatja a cicát. Azonban mikor észrevesz, a kis állat azonnal felém veszi az iránt, a dorombolva törleszkedik a lábamnak, követelve hogy vegyem fel.

Karomban a macskával sétálok felé.

Már felöltözött, a páncélját is felöltötte.

- Nem eszel mielőtt indulunk? - kérdezem nyugodtan.

Hallja a hangomon a változást.

- Én...sajnálom a tegnapot.. nem felejthetnénk el..? - néz rám szomorúan.

- Sosem akarnám elfelejteni. - felelem mosolyogva, emlékeztetve a csókra, amibe belepirul.

- Gyere. Csinálok neked is reggelit. Aztán mehetünk. - váltok témát, ő pedig veszi a lapot, és kicsit jobb kedvűen követ.

***

A tegnapi naphoz képest haladás a mai.

Szervezkedés nyomait látjuk mindenhol.

A vámpírok csapatostul járnak, sehol egy-egy kószáló magányos egyed.

A fák is veszélyt suttognak, készülő vihar előtti csend üli meg a tájat.

Meglesünk egy tábort, ahol vagy 10 vámpír sustorog, véleményük szerint halotti csendben, de az én érzékeimnek hála még ilyen távolságból is tökéletesen értem minden szavukat.

Lecsapok rájuk, ő pedig követ. Egyiket a másik után küldjük a pokolra, morogva csapdosom a falhoz őket, addig szorongatva a torkukat míg bele nem döglenek, de egyik sem mond egy szót sem. Beszélgetésükből is csak egy nagy buli szavait lehetett kivenni, ami készülődik. Nagy buli vajon, egy mára már szinte kihalt fajt a pusztulásba taszítani? A tündérek vére ihatatlan a számukra, nem tudom miért gondolják, hogy könnyebb lesz nekik embereket zsákmányolni, ha nem lesznek. Talán mert a tündér mágiák megvédik az embert is, ha a közelébe téved.

Bosszúsan hajítok el egy letépett kart. Szemeimben olyan sötét gyűlölet csillag, hogy szinte fokozhatatlan.

Letörli a kardját, és halk szisszenéssel csúsztatja a hüvelyébe. Hozzám lép, keze az enyémet érinti.

Megnyugtat az érintése.

- Mit tehetünk? Az időnk lassan elfogy. - néz rám szomorúan.

- Visszamegyünk a kolóniádhoz. Ha valóban létfontosságú támadást akarnak intézni, biztosan küldenek felderítőket.

A homlokára csap.

- Igazad van. A társaim láttak is egy-egy gyanús alakot. De gyakran megesik az ilyen, ezért aztán.. nem is..

Dühösen mordulok fel. A fenébe!

- Nincs vesztegetni való időnk... azonnal oda kell mennünk! - felelem, ő pedig bólint.

A lehető leggyorsabban eredünk futásnak, emberi szemmel követhetetlenül.

***

Mire odaérünk, már javában dúl a harc.

Lehet hogy elkéstünk? -villan át az agyamon. Hiszen még nincs is újhold.

Dühödten ordítva vetem bele magam a harcba, majdnem elsodorva egy szőke tündér fiút, aki épp egy vámpírral harcol.

Kettőt terítek le egyszerre, roppanó csontjaik hangja élesen hasít a levegőbe. Sikolyaik a fülemben csengenek.

Egy másik hátulról ugrik rám, kimeredő, karommá görbülő körmei a hátamba vájnak. Dühödt ordítással kezdem el lerázni magamról, de a húsomba kapaszkodik. Vérem égeti a bőrét, de nem adja magát.

Újabb vámpír támad nekem, én pedig el is feledkezek a hátamon csüngő függelékről, ahogy beléöklöközöm, és karom a hátából mered ki. Visszahúzom a kezem, ujjaimmal megtalálva a szívét, összeroppantom.

Sokan vannak.

Igyekszem kerülgetni a maroknyi tündért, aki harcol, egyre keservesebben.

Segítek nekik ahogy tudok, az apróbb sérüléseket fel sem veszem.

Lassan de fogyatkoznak a vámpírok is.

Nem is látom Carl-t ebben a nagy tömegben.

Mélyről jövő, dühödt morgással söpröm el az útból a vámpírokat, egyetlen karcsapással ötöt téve harcképtelenné.

Ekkorra meglátom őt.

Szinte fuldoklik a vámpír piramis alatt, én pedig a fájdalomtól veszetten üvöltve rohanok oda, és fölvéve a földről egy kardot, apró darabokra vagdalom őket.

Sóhajtva kászálódik ki a halom alól. Teste, ruhája, arca, csupa vér.

Aggódón tapogatom végig, nem tört-e a csontja, de úgy néz ki egyben van. Az apróbb horzsolásoktól, vágásoktól eltekintve, kutya baja.

Felpillant, hozzám lépve simul hozzám, felsóhajtva, mint aki tényleg aggódott. Melegséggel tölt el, és szinte késztetést érzek hogy a karomba vegyem, és megcsókoljam.. ám hirtelen távolabb lép tőlem..

Aztán meg is tudom miért.

Észrevette a potyautast a hátamon, akiről én már teljesen megfeledkeztem, és aki épp a nyakamba vájja a fogait. Fellendíti a kardját hogy levágja rólam, de elkapom a kezét.

Szótlanul tűröm a fájdalmat, ahogy belém vájja agyarait.

Pár másodperc és a vérem kivégzi úgyis, görcsösen rángatózva terül el a földön.

Egymásra nézünk, majd körül.

Lassan az utolsó vámpír is halott, a többiek szétszéledtek eliszkoltak. A tündérek egymást támogatják, a holttesteket szórják be, valami furcsa, ezüstös porral, amitől hamuvá válnak.

Ezüstpor?

Mikor elült a veszély, lassan ők is közelebb merészkednek, Carl-t méricskélik, aki még mindig szorosan közel áll hozzám.

- Azt kell mondjam, még nem vagyunk túl a nehezén. - sóhajtom halkan, letörölve a nyakamról csorgó vért. - Ez még csak az előörs volt.

Végignéz a társain, szemében fájdalmasan tudatosul, hogy ez az alig száz vámpír is hogy megviselte a csapatot.

- Derekasan küzdöttek, 7-en voltak száz ellen. - mondom neki, ám ez nem deríti jobb kedvre.

Felnéz rám, arcán fájdalom.

- Ugye nem esett bajod? - ragadom meg a kezét, de megrázza a fejét.

- Te viszont megsérültél. - feleli rám nézve.

- Pár óra és rendbe jövök. Miattam ne aggódj. Inkább azt kellene kitalálnunk, milyen védelmet vethetünk még be, ha eljön a holnap.

Bólint. Eltökélten int társainak, akiket lassan elnyel a mágikus erőtér.

Engem is beenged, úgy mintha csak a része lennék.

Ez meglep, de most nincs időm ezzel foglalkozni.

- Ismertek erős mágia űzőt? - kérdezem a folyosón lépdelve. Vérem apró cseppekkel színezi a padlót.

- Királynőnk a legősibb mágiaűző közöttünk. Illetve... - itt egy picit elakad. - .. a Domb maga.

- Akkor sietnünk kell. Holnapig még sok a dolgunk. Imádkozz hogy a Dombod meghallgassa amit mondani szeretnék neki.

***

Nagy zajjal csörtetünk végig a folyosón. Azaz inkább én.

Sebeim már hegednek, ám ez fájdalommal jár, ami kissé eltompítja az érzékeimet.

A királynő elénk jön, ami ismételten a protokoll felrúgása a részéről.

Azonban azt hiszem ebben a helyzetben, nem számít a protokoll.
- Jöjjetek! - hív minket, kezével is hívogató mozdulatot téve.
- Ha megengeded... - nézek rá a fejemet vakarva. Mielőtt bármit is teszünk... szeretnék megfürödni.
Elmosolyodik.
- Carl.. - int neki, ő pedig bólint.
- Kövess. - mondja, én pedig elindulok utána.

Egy hosszú folyosón vezet végig, ami egy terembe torkollik, amiben egy hatalmas medence van, partjára kikészítve sok-sok puha anyag, gondolom törölközők.

Megáll az ajtóban, mielőtt azonban karba tehetné a kezét, magammal húzom, be a vízbe.

Tiltakozna, de a víz alá nyomom, és kissé atyáskodva állok neki kimosni hajából a vért, talán a kelleténél kicsit jobban dörgölve, mert tiltakozik hogy hagyjam abba.

Tenyerembe veszem a vizet, és végigöntöm rajta, lemosva arcáról a vért.

Felnéz rám, tekintete kissé értetlen, de melegséggel teli.
- Jól vagyok. - mondja. - Nincs semmi baj.
- Nem szeretem amikor vér borít. - morgom halkan, alig hallhatón. Szemfogaim kivillannak ahogy próbálom titkolni, mennyire feszült vagyok.
A vállamra teszi a kezét.
Szinte érzem, ahogy érintésére ellazulnak az izmaim, gyógyuló sebeim sem fájnak már annyira.
- Köszönöm hogy segítettél. Megmentetted az életemet. - mondja halkan. - A társaim életét.
Nem szólok egy szót sem. Csak figyelem, ahogy elvesz egy rongyot a medence széléről, és nekiáll a vért és a koszt törölgetni vele a vállamról. Az ing leszakadt rólam a harcban.
Nem néz rám, direkt kerüli a tekintetemet, mozdulatai mégis annyira gyengédek, hogy alig bírom épp ésszel.
Kezem az arcára simítom, felemelve a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

Nem tudok más lenni mint ami vagyok, mégis, most az egyszer, annyira szeretnék. Talán akkor, nem kellene ennyire félnie tőlem. - gondolom magamban.

Ezúttal nem hátrál el a csóktól, magától viszonozza, ami meglepetéssel tölt el, ugyanakkor olyan tüzet gyújt bennem, amit a medencében lévő összes víz sem tudna eloltani.

Ha nem jelenne meg egy társa, hogy ruhákat hozzon nekünk, ki tudja mit tennék.

De mivel másképp alakul, elengedem őt, mielőtt a közeledő tündér megláthatná.

Kikászálódik a medencéből és elveszi a ruhákat.

- A királynő már vár. - mondja nekem, egy székre terítve a bizonyára nekem szánt ruhadarabokat. Rejtély honnan sikerült nekik szerezni ilyet, az én méretemben.

Mégis, mint azt pár perccel később felmérem - tökéletesen passzolnak.

Talpig feketébe öltözve sétálok utána a folyosón, magamban elmélyülten gondolkozva.

Koncentrálnom kell.

Ha segíteni akarok, meg kell erősítenünk a védelmet.

Nincs veszteni való időnk.



Szerkesztve Darky által @ 2011. 06. 06. 19:24:51


Levi-sama2010. 07. 28. 22:38:26#6388
Karakter: Carl Moon
Megjegyzés: ~ Darkynak


Carl
 
A fogyó hold ezüstös fénye folyékony fémként öleli körül sötét alakunkat, keresztülsuhanunk nesztelenül a városon. A tetőket választom, mert korán van még, az emberek ébren járkálnak az utcákon az éjjeli élvezeteket hajszolva.
Isaac olyan halkan követ, hogy ha nem érezném a belőle áradó energiákat, azt hinném egyedül vagyok. Néha hátrapillantok rá, talán megszokásból talán önteltségből, hogy bírja-e a gyors tempómat. Most is meglep, mennyire gyors, akár bármelyik tündér.
Rejtekhelyünk titkos bejáratánál már ott várnak minket a társaim. Ben szólal meg elsőként.
- Üdvözöllek itthon, Carl. Aggódtunk érted, a kutatásodra akartunk indulni, de királynőnk tájékoztatott minket, hogy jól vagy és hogy ma visszatérsz.
Szavai hűvösek, de kékes ezüst szemeiben megkönnyebbültség és öröm csillog. Visszamosolygok rá.
- Szívemből üdvözöllek benneteket. Igen, jól vagyok.
- Elhoztad őt... – leheli halkan Damion, a harmadik őrző. Látom rajta, hogy nem tetszik neki Isaac, fél tőle ahogy mindenki. – A királynő eddig soha nem tévedett... – fűzi hozzá, valószínűleg csak magának, megerősítésként.
- Induljunk – fordulok vendégünk felé. Ha jól tudom, ő lesz az első idegen nálunk. Nehéz megmondani, a többiek mindig titokzatoskodnak, a krónikáinkban talán elolvashatnám, de sok kötetet elzártak, hogy a fiatalabb tündérek ne olvashassák.
Keresztülsétálunk egy kis utcán, be a nagy épületbe, amely a tündérmágiának köszönhetően csak egy többszintes tömbháznak látszik, valójában egy karcsú, hófehér torony, ezüstmintázatokkal kívül és belül. Odabent az épület tetején a domb saját mágiájának köszönhetően a sötét és csillagos ég ragyog, falakon karcsú ezüstfáklyákban mágikus ezüsttűz világít. Nem szeretjük az erős fényt, az emberi elektromosságot pedig nem használjuk. Minden tőlünk idegen energiaforrás csak gyengítő hatással bír ránk.
Isaac érdeklődve nézelődik, szép arcán, sápadt bőrén az ezüstös fény új életre kel. Aranyszín szemei lágyan csillognak.
- Szép szavak harcos... – halljuk meg királynőnk hangját. Meghajlunk a felénk libbenő, ezüstfehér fátyolba burkolt nőalak előtt, és félreállunk az útból.
- Üdvözöllek – szólal meg szinte gyengéden Isaac. A királynőnk félrehívja őt, mi pedig hátrébb állunk. Cseppet sem aggódom, nem csak azért, mert királynőnk hatalmas erővel bír, hanem azért sem, mert Isaac nem bántaná őt. Tudom. Ő egy nemes szívű lény. Nem mondom rá hogy vámpír, mert fogalmam sincs, mi is ő valójában. Vámpírnak tűnik, de olyan erő birtokában van, ami más, ráadásul a tündérvér sem árt neki. Különös... láttam ahogy lenyalja Ben vérét a kezéről, láttam ahogy az én véremet is lenyalja rólam, amikor begyógyította sebeimet. Semmi baja nem lett tőle.
Az emléktől megborzongok és elfordítom arcomat. Még nem ért hozzám így senki, ahogy ő. Furcsa volt.
 
***
 
Már több napja, hogy nálunk él. Egy külön lakrészt kapott, sokat sétálunk és beszélgetünk. Én vagyok az egyetlen társasága, a többiek arrogánsan vagy éppen félelemtől eltelve kerülik őt. Engem nem riaszt, szeretek vele lenni. Nagy tudású, ősi lény. Amikor a gyakorlatozó tündéreket figyeljük együtt, sokat mesél a vámpírok harci technikáiról, a régi háborúkról, fegyverekről. Azokról a tündérekről is mesél nekem, akiket egykor látott. Csodálattal tölt el, mennyi tapasztalata van, és irigylem őt, amiért ismerhetett más tündéreket. Én nem találkoztam soha másfajta tündérrel, és már nem is fogok soha.
Hírek minden nap érkeznek odakintről. A hold egyre csak fogy, hamarosan jön az újhold... Isaac szerint nagyon kevesen vagyunk, de bíztat engem. Bár igaza lenne. Vele talán győzhetünk... talán.
Megcsendül a figyelmeztető. Idegenek merészkedtek a domb közelébe!
- Ne! Csak vámpírok – hallom Isaac mély hangját, amely az idegesen csilingelő tündérhangok fölé emelkedik.
- Csak? – vág vissza Ben haragvó tekintettel.
- Ők nem azok, akiket várunk. Bizonyára csak ide tévedtek.. és érzik hogy van itt valami, de nem látják.
- Ide küldték őket! Elárultak minket.
- Áruló.
Elharapóznak az indulatok, a bizalmatlanság kitör társaimból.
- Csendet! – zendül királynőnk hangja. Azonnal meghunyászkodik mindenki. Isaac arca komor, szemei dühösen csillognak. Még csak egyszer láttam őt ilyennek. Mielőtt megszólalhatnék, kiront a védőhálón és megtámadja az idegen vámpírokat. Utána vetődöm, és Ben segítségével lekaszaboljuk azt a néhányat, amely megmaradt. Mikor elhull az utolsó is, ő bosszúsan, dühösen fordul felénk. Letörli arcáról a vért. Még mindig az iménti miatt lenne dühös, vagy más oka is van rá? Nem értem... sok mindent nem értek, elvégre keveset tudok...
 
Megjelenik királynőnk is, és félrevonja őt beszélgetni. Mivel engem, a legfiatalabbat szinte soha nem avatnak be semmibe az idősebbek, múlhatatlan kíváncsiságomat kielégítendő elrejtőzöm a közelükben.
- Nem. Bocsáss meg, de nehezen viselem a megvetést. A félelmet még elfogadom de ez utóbbit nem igazán szeretném.
Ezek szerint a többiek viselkedése bőszítette fel. Szégyellem a sérelmeit, de sajnos a tündérek bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
- Bocsáss meg gyermekeimnek.. olyan sok rosszat kellett elviselnünk.
- Megértem. De akkor sem.
- De kérésemre mi a válaszod?
- Elfogadom. Egy feltétellel.
- Carlt akarod.  Fájdalom nélkülöznöm őt.
Belém reked a levegő.
- A társaságát.
Lehajtom a fejem, ajkaimra halvány mosoly dereng. A közünk kialakuló érzelmek tagadhatatlanok. A közös harc, az érdekeink és a sok beszélgetés, megosztott érdeklődés... mind elősegítette a kötődésünk kialakulását. Ő nem tündér, de attól még harcostársakká, barátokká válhatunk, úgy gondolom.
- Magányos életet élsz – simogatja meg a levegőt királynőnk gyengéd hangja.
- Igen.
- És csodálattal tölt el a szépsége.
- Nemcsak az. Ismertem más tündért de.. az ő bátorsága és jóindulata más mint a többieké.
- Ő különleges.
- Akkor már tudod miért kell nekem.
- Igen. Carl. Előjöhetsz.
Dübörgő szívvel fogadok szót, és finoman meghajlok királynőnk felé. Előtte nincs titok, jól tudta hogy hallgatózom, de nem zavarta. Azonban ezekkel nem vagyok képes ezúttal foglalkozni, mert az iménti szavak csengenek még fülemben. A szépségem, bátorságom és jóindulatom bűvölte el őt. Olvastam már sok történetet, amelyben a tündérek a szépségüknek köszönhetően bűvöltek el más lényeket, sosem gondoltam volna, hogy erre az ősi lényre is hatással volna. Igaz azonban az is, hogy ő inkább a bátorságomat és jóindulatomat emelte ki.
Isaac tekintetében nehezen titkolt meglepettséget látok, a királynőnk pedig remekül szórakozik ahogy hallom halk nevetésén.
- Apró trükk. Elfogadod az ajánlatot? – fordul felém, és én meghajtom fejemet úrnőm előtt.
- El – válaszolom. – Örömmel tölt el hogy én lehetek az akit választottál – intézem szavaimat immár Isaac felé. Igen, örülök. Szívesen vagyok vele, remekül kiegészítjük egymást a harcban, sokat tanultam már eddig is tőle, és még többet is fogok. De mindezek ha jobban belegondolok, nem is számítanak, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból erős kötődést érzékelek közöttünk.
Rám mosolyog, szemfogai megcsillannak. Félelmetes, de engem már nem riaszt.
 
Tündér ének simul az éj fátylai közé. Issac felemeli a fejét és a holdra pillant, majd behunyja szemeit. Királynő és én is őt figyeljük.
 
- Drága Carl – hallom fejemben királynőnk hangját. – Nézd őt, és láss az arca mögé. Lásd a szívét. Újhold ünnepén jöjjetek vissza hozzánk, és mentsétek meg a tündérek utolsó élő tagjait.
 
Királynőm int és szótlanul távozik. Isaac felé fordulok, még mindig behunyt szemekkel hallgatja az éneket. Mosolyogva lépek elé. Lássam a szívét... mire célzott a királynő? Mindig talányokban beszél.
Megvárom amíg véget ér a dal, és magától kinyitja szemeit. Lepillant rám, szemeiben érzelmek kavarognak, melyeket nem tudok értelmezni. Megérinti arcomat ujjaival, halványan mosolyog.
- Még el sem mentem innen, de már vágyom vissza – mondja nagyon halkan.
- A Domb mindig szívesen lát téged, ezért énekelt neked egy búcsúdalt.
- A Domb? – ráncolja homlokát elgondolkozva. Bólintanék, de a keze még arcomon pihen.
- Igen. A Domb is él, önálló akarata és egyénisége van. Ritkán énekel, én is csak egyszer hallottam eddig a hangját, de felismerem.
- Azt hittem, egy tündér...
- Ő is az, és mégsem. A Domb minden, ami a tündérek eredete, sajnos nem tudom megmagyarázni. Amolyan esszencia.
- Semmi baj. Szóval nekem énekelt?
- Neked – mosolygok fel rá.
- Milyen különös.
Arcomon lévő kezére csúsztatom az enyémet. Milyen forró a bőre, bizsereg tőle a tenyerem és az arcom. Fogalmam sincs miért kedveli őt a Domb, hacsak nem azért, amiért én is. Elszakítom tekintetemet aranyszínű szemeitől és a holdra pillantok.
- Már nincs sok időnk hajnalig, induljunk.
A fal halk surranással megnyílik mellettünk, és mintha fehér vízből hullna ki egy vízcsepp, úgy esik ki belőle egy táska. Meglepett mosollyal nézem. Ruhák... tündér ruhák és ősi tündérpáncél van benne. Meghajtom fejemet köszönet jeléül.
 
 
Nesztelenül suhanunk a szűk utcákon át. Isaac otthonának biztonságában megkönnyebbült sóhajjal telepeszem le a kanapéra, és az ölembe mászó cicát figyelem érdeklődve.
Isaac mellém ül, rápillantok.
- Királynőnk azt kérte, újhold ünnepén térjünk vissza, hogy megmentsük a tündérek utolsó élő tagjait – ismétlem a misztikus szavakat.
- Az még két nap – bólint.
- Addig mit teszünk?
Feláll és a konyhába lépked, én pedig karjaimban a hangosan doromboló cicával követem őt.
- Holdfelkelte után elindulok és megpróbálom megkeresni a vámpírok központját. Egy rajtaütéssel megtizedelhetem őket, valamint a tervükről is több információt szerezhetek.
Leülök az asztalhoz és az elém pakolt gyümölcssalátára pillantok. Friss és illatos, érett, lédús darabok, pont ahogy szeretem. Kellemesen meglep ez a figyelmessége. A cica a ruhámba kapaszkodik, nem hajlandó megválni tőlem, így kénytelen vagyok vele az ölemben elfogyasztani a vacsorámat, de nem zavar különösebben. Közben Isaac-al beszélgetek.
- Rendben, veled megyek – tűzöm villám hegyére a dinnyekockát. Édes nedvei szétáradnak a számban. A kedvenc gyümölcsöm.
- Jobb lenne, ha... – elakad, majd mosolyogva bólint. – Hát jó, hiszen tudom hogy úgysem tarthatnálak vissza.
- Jól ismersz már – biccentek elégedetten, és egy édes barack szeletet is levadászok. Kíváncsian figyeljük egymást. – Te nem eszel mást a véren kívül?
- De igen.
- Akkor miért nem tartasz velem? – mutatok a salátástálra. Megrázza a fejét és elkapja rólam a tekintetét. Oh értem... szóval ő legfeljebb húst eszik. Elvégre ő ragadozó. Nagy, erős és vad. Vagy... csak nem éhes.
Kellemesen telik a nappal, nincs kedvem még lefeküdni, ő sem fáradt. Sokat beszélgetünk, majd egy fekete tárgyat megfog és egy lapos, fekete és nagy tárgyra irányítva megnyomja. Halk hangok törnek ki a készülékből, és élénk színes, mozgó képeket látok. Csodálkozva figyelem. Azt hiszem tudom mi ez.
- Ez a tévé? – kérdezem tőle.
- Igen. Most látsz először ilyet?
Számtalan érdekes dolgot mutat még a lakásában. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen különös szerkentyűk is léteznek. Elképesztő.
A kanapén ér az álom, miközben egy vámpíros filmet nézünk, amelyen Issac jól szórakozik, én pedig hitetlenkedve rázom a fejem, mennyire nem ismerik az emberek a valóságot. Vámpír, aki gyengéd és szerelmes tud lenni egy fiatal lányba? Egy emberlányba? A valóságban az a lány nem élne két másodpercig sem, ha igazi vámpírral találkozna.
 
***
 
Türelmesen várom őt. Elment vadászni. Táplálkozni. Tudom, hogy nélkülem nem indulna el a felfedező útra, hiszen társak vagyunk. Nem is kell sokat várnom, hamarosan megérkezik. Véres a ruhája, érzem rajta a vámpír szagát is.
Végigmér engem. Fekete ruhában vagyok, a tündérpáncélom is fekete, tökéletesen simul alakomra, csak ha megmozdulok, néha ezüstös fénnyel megcsillan. Mellkasomat, hátamat karjaimat és combjaimat fedi. Oldalamon kardom pihen, tehát útra készen állok. Még megvárom hogy megfürödjön és átöltözzön. Amikor visszatér, páncélomra mutat.
- Sisak nem tartozik hozzá? Nem kéne azt is felvenned? – kérdezi Issac.
- Nem. De ez még mellette volt – tartok felé egy fél pár kesztyűt. Ezüstösen dereng a holdfényben. Halkan zizeg, a benne élő, lüktető mágia tisztán érezhető. – Ez a tiéd.
Átveszi tőlem, és a mintázatát nézegeti.
- Miből gondolod?
- A páncél csak a tulajdonosára hajlandó illeszkedni. Látod milyen nagy? Mégsem tudtam belebújtatni az ujjaimat. Ezt a Domb neked szánta.
Felhúzza a kezére, és a páncélkesztyű azonnal rásimul, mintha csak ráöntötték volna. Zizegése elhalkul, mintha megnyugodna.
- Na és mire való?
- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. – Ha eljön az ideje, majd megmutatja neked.
Elégedetten bólint, majd a felé nyújtott öklömet nézi. Mosolyogva töröm meg a csendet.
- Vigyázunk egymásra, társam – mondom az ősi szavakat, amelyet minden harcos az elmúlt évezredekben. Elmosolyodik, tekintetében a felismerés fényével és öklét finoman az enyémhez érinti. Ezek szerint valóban látott régen tündéreket, sőt még harcosokat is csata előtt.
- Vigyázunk egymásra – mondja halkan. – Induljunk.
 
***
 
Kudarc. A kezdeti lelkesedést a hajnal közeledte árnyékolja. Egész éjjel kerestünk, kutattunk, de néhány kóbor vámpíron kívül nem találtunk semmit. Keserű kudarcérzés szorongatja a torkomat, rajta is látom hogy bosszús.
Megtorpanok egy háztetőn, halk nesszel érkezik mellém. A vékonyka holdsarlóra pillantok, keserűen összeszorított szájjal. Issac mély hangja töri meg az éj csendjét.
- Mi a baj?
- Már csak egy éj van hátra, és nem váltam hasznára a családomnak – foglalom szavakba a bennem fortyogó keserűséget. – Nálam jobb nyomkövető nincs közöttünk, és mégsem voltam képes megtalálni őket.
Nem vígasztal, nem mond semmit és én hálás vagyok neki. Csak végighallgat, pont ahogy szükségem van rá. Folytatjuk utunkat, megérkezünk az otthonába. Odabent ő a kanapéra heveredik lezserül, komoran túr bele sűrű és sötét hajába, majd óarany szemeivel engem figyel ahogy a szoba közepén állok, vagy toporgok, nem is tudom.
- Isaac... – kezdem tétován.
- Igen?
- Valamit tudnod kell rólunk.
Elhúzza gúnyosan a száját, nem tudom mire gondolhat, de feldühít. Magam sem tudom miért, talán a kudarcérzés frusztrál, nem tudom. Dühösen villannak szemeim, ezüstösen ragyognak a sötétben, de egy mély sóhajjal elűzöm sötét érzéseimet. Ő nem tehet róla, ez különben sem az ő harca. Nem kell tudnia erről... Meggyőzöm magam, és elfordítom az arcomat tőle.
- Inkább nem mondom el. Nehéz és súlyos titok ez, nem bízhatom egy idegenre.
Halkan felmordul.
- Nem bízol bennem? – hangja lágy és halk, de érzem benne a haragot és a fenyegetést. Megborzongok és felé fordulok. A kanapén ül még mindig, de egész lényéből árad a sötét erő. – Az életedet köszönheted nekem, és nem csak a tiédet. És ezek után, de még idegennek nevezel?
Beszívom alsó ajkamat amikor tudatosul bennem, hogy mennyire megbántottam. Ajaj, ezt nem kellett volna. Uralkodom arcvonásaimon és szemeibe nézek. Pupillái kitágultak, szinte feketék a szemei, bennük harag villog, tekintetének mélyében pedig ott lapul a fenevad. Rég nem féltem tőle, most ismét érzem ahogy összeszorul a torkom, kezemmel önkéntelenül is megragadom kardom markolatát.
Ezt nem kellett volna. Mintha ez lett volna a jel, hangos morgással vetődik rám, és hihetetlenül gyors, nem is látom a mozdulatait. Összeszorított szemekkel adom meg magam az erőnek, amely a földre teper, de nem érzek fájdalmat.
- Nézz rám, Carl!
Felemelem szemhéjaimat, és közvetlen közelről nézhetek ismét aranyszínű szemeibe. Lecsillapodott, úgy tűnik. Nem mutatom ki a félelmet, inkább mély levegőt veszek és megköszörülöm a torkomat halkan, hogy ne remegjen a hangom.
- Bocsáss meg, Isaac. Nem is tudom miért mondtam, talán... a kudarc érzése elkeserített. Nem tudom. Hálás vagyok neked, és soha nem bántanálak meg szándékosan. A társam vagy.
Sikerült higgadtan, nyugodtan beszélnem.
Érzem arcomon forró légvételeit, finom pézsmaillatát, rám nehezedő testének melegségét.
- A kimondott szavaknak is van éle, ifjú tündérharcos – válaszolja összeszűkült szemekkel. – Sérülést is okozhatsz velük, ezt sose feledd. És most halljam azt a titkot. Valami azt súgja, nem fogok örülni neki.
Bólintok.
- Mérges leszel.
- Mennyire?
- Nagyon. A királynő nem mondta el neked, talán az utolsó pillanatban akarta megosztani veled, nem tudom... de jobb ha felkészülten ér téged ez a probléma.
Ujjai erősebben fonódnak csuklóimra, majd ellazulnak de nem enged el. Halkan mormol valamit egy ismeretlen nyelven.
- Halljam.
Arca oly közel van az enyémhez, és valamiért szédülni kezdek, légvételeim kapkodóvá vállnak. Nem tudom... zavarban vagyok azt hiszem. Kihúznám csuklóimat a kezeiből, de nem engedi. Lecsillapodva nézek a szemeibe, egyenesen.
- Előbb engedj el.
- Előbb a titkot.  
Idegesen nyalom meg ajkamat. Ha megszegem a tündérek kódexét, az életemmel fizethetek érte. Mégis tudnia kell, a kolóniám életben maradása a tét. Egyszerűen nem tehetek mást.
- Előbb én akarom tudni a te titkodat. - Csodálkozva húzza fel a szemöldökét, de nem válaszol, így folytatom. – Mi a célod? Mit akarsz azzal elérni, hogy segítesz nekünk?
 
- Ennyire nehezedre esik elhinni hogy egyszerűen nem szívlelem a vérontást? Az ártatlanok lemészárlását? Az oktalan öldöklést.. amit mostanában a magukat erősebbnek kikiáltott fajok tesznek? Te is lenézel mint azok.. akik nem értenek meg. Ne tiltakozz..! – mordul rám amikor kinyitnám a számat. - Érzem rajtad a morzsáját. Ha nem is így gondolod.. de lehet így fogod. Előbb-utóbb. A fajtám olyan ritka a földön, hogy talán évezredek telnének el mire találkoznék egyetlen hozzám hasonlóval. Olyan nagy baj az hogy közben megpróbálok másoknak segíteni? Igen, vonz minden ami hozzátok köt…, de ennek egyszerű oka van. Régen.. évszázadokkal ezelőtt.. mikor a vámpírok az emberek és minden természetfeletti lény kitagadta a fajtámat hatalmas ereje miatt, egy tündér mentett meg, azzal hogy felkínálta nekem a vérét. Úgy érzem tartozom neki ennyivel. Tessék. Ezt akartad hallani?
Nézd őt, és láss az arca mögé. Lásd a szívét.”
Elszégyellem magam. Én, a magam huszonöt évével, elképzelni sem vagyok képes, milyen fájdalom rejtőzik a szívében. A szemeiben csak töredékét láthatom.
Soha többé... soha többé nem kérdőjelezem meg a szándékát. A királynő azonnal meglátta benne ezt, és én még őbenne sem hittem, pedig...
Kár keseregni.
- Újholdkor... a tündérek elgyengülnek. Olyankor a legsebezhetőbb a népem – suttogom a szemeibe nézve.
- Hogyan? – leheli, de nem ismétlem meg. Biztos vagyok benne, hogy tisztán értette szavaimat. Arcán a hitetlenkedés, a döbbenet, majd a harag viharzik, szemei ismét elfeketülnek. Megint ismeretlen nyelven beszél, de a hangsúlyból tisztán érzem, hogy káromkodik.
- Mennyire? Hiszen olyankor ünnepeltek nem? Ha annyira gyengék vagytok, akkor miért ünnepeltek újholdkor?
- Nem tudom – mosolygok fel rá szomorúan. - Mindent én sem tudhatok, hiszen még gyermeknek számítok a több száz-, ezer éves tündérek között. Ezt a titkot meg kell őrizned, mert ha megtudják hogy elárultam, az életembe kerülhet.
- Mit számít? Hiszen ha nem árulod el, az egész kolóniád odavész – morogja halkan.
- Ezért árultam el neked – bólintok.
- És mennyire gyengültök el? Teljesen harcképtelenné váltok?
- Annyira nem, csak a mágiánk alszik, a testi erőnk egy részével együtt. Harcolni fogok, ahogy mindenki... de nem leszünk oly erősek, mint máskor.
- Majd én vigyázok rád – bólint hosszabb hallgatás után, de én megrázom a fejemet.
- Nem, nem foglak hátráltatni a harcban. Tudok magamra vigyázni! – hőbörgök.
Elmosolyodik, hosszú percek óta először, és végre nem harag csillog a szemeiben, hanem melegség.
- Ellenkező esetben te mit tennél, társam? Te nem vigyáznál rám? – használja fel ellenem a büszke harc előtti fogadalmat. Legyőzött.
- De igen.
Melegek és puhák az ajkai, sóhajom akár egy nyári fuvallat. Milyen különös és finom íze van...
Behunyt szemekkel, dermedten fekszem alatta, és számmal finoman szétfeszítő nyelvének engedelmeskedve hagyom hogy megcsókoljon.
Még soha nem csókolt meg senki... Nagyon furcsa érzés... Megrándulok amikor forróság robban szét a bensőmben, fel és le áramlik bennem, majd lábaim közé árad. Felnyögök. Hirtelen elenged, én pedig máris néhány méterrel távolabb, zihálva támasztom hátamat a falhoz. Kezeimet fájóan feszülő ágyékomra szorítom, értetlenül. Soha nem tapasztalt, új érzések ezek.
- Mit tettél velem? Ez valami mágia? – suttogom.
- Ezt vágynak hívják.
- Vágy? – nézek rá, de már értem. Értek mindent. – Te is érzed? Vagy csak én?



Darky2010. 07. 27. 22:11:31#6362
Karakter: Issac Vraslav Wylar



- Ki kell mennem... – mondja nekem hirtelen előtűnve a fürdőszobából.
 
- Mégis hová? – kérdezem aggódva. Még nem elég erős. A sebet begyógyítottam de..
 
- ...amíg nem jön a hajnal. – feleli gyorsan és már az ajtónál is van, egy intés és a zárt ajtó sem akadály neki.
 
Az ajtóban állva figyelem ahogy a holdfény megvilágítja.. szinte beragyogja őt, és ő vele ragyog.
Áhh..értem már. Gyógyítja magát. A testét meg tudtam gyógyítani, de a mágikus pajzsa olyan károkat szenvedett amit minden bizonnyal csak így tud helyrehozni.
 
Csodálattal figyelem ahogy áll, teljesen átszellemült arccal, és a Hold mintha beszélgetne vele. Egyszer valaki azt mondta nekem.. a tündérek beszélnek a természettel, a tavi tündérek a tóval, az erdeiek a fákkal, és ők.. a Holddal. Ők az egyedüliek akik hallják a Hold énekét. A Holdét aki mindig magányos, és aki a legenda szerint ezért választotta őket.. tündéreket.
 
- Valóban halljátok a Hold énekét? – kérdezem mögé lépve, úgy hogy ne takarjam el tőle a fényt.
 
- Ez nem igazán ének. Nehéz elmagyarázni, mégis olyan mintha egy gyönyörű dal simogatna belülről. – feleli halkan.
 
- Egykor... hallottam tündér éneket. El tudom képzelni milyen lehet. – jegyzem meg elmélázva.
 
Csodálatos volt. Ott volt benne, a Föld minden fájdalma.. és panasza, ugyanakkor öröme és boldogsága.
 
Látom hogy nagyon elgondolkozott valamin.
 
- Carl... te is tudsz énekelni igaz? – kérdezem hirtelen.
 
A mellkasát figyeli, ahol eddig a seb volt.
 
- Ne akard hallani. Borzalmas hangom van... – feleli.
 
Elmosolyodom.
 
- Nem hiszem. – felelem. - Mit mondott a királynőd?
 
Közelebb lép, komolyabb lesz az arca rögtön.
 
- Királynőm látni óhajt téged. Különös szavakat mondott, és először nem értettem...
 
- Mit mondott?
 
- Népünk új harcosának nevezett téged. – feleli elgondolkodva.
Kissé csodálkozva nézek rá. Tudtommal a tündérek,mint minden más természetfeletti, félnek tőlem. Félnek mert táplálékul szolgálhatnak nekem, nem úgy mint egy rendes vámpírnak. Akkor mégis miért?
 
- Ez... érdekes. – felelem egészen halkan.
 
- Igen. Nagy megtiszteltetésben részesülsz, úrnőnk meghívott téged a „Domb”-ba.
 
- Domb? Még mindig így nevezitek az otthonotokat? Még akkor is, ha már csak egy épület és nem tündérföldi földhalom? – kérdezem mosolyogva.
 
Bólint. Hagyományok. Nekik mindig fontosak voltak. És most is azok.
 
- A föld amelyen házunk áll, az ősi földből van, tehát Domb. – feleli.
 
Az ősi föld. Ami megerősíti a mágiájukat.
 
- Lenyűgöző. – felelem mosolyogva. - És mikor megyünk?
 
- Amikor a hold felkél. – feleli, szokásos tündéres titokzatossággal a hangjában.
 A látóhatáron már dereng a világosság ami neki se kerüli el a figyelmét. Nem szereti a napfényt, akárcsak én, így megkönnyebbül mikor visszatérhet lakásom félhomályába.
 
- A napfénytől elgyengülnék ezért megkérlek, hadd töltsem nálad az időt amíg el nem indulunk... – mondja ki amire gondoltam.
 
- Ez csak természetes – bólintok. - Átengedem neked a hálószobámat, én majd alszom a vendégszobában.
 
Bár.. szívesebben aludnék melletted. – teszem hozzá magamban. Annyira vonz, mint éjszakai lepkét a fény, mint ragadozót a préda.. mint..
 
Hehh.. mindegy. Hagy pihenjen békében.
 
Megköszöni, mire én azon kezdem törni a fejem, mivel vendégeljem meg. Mivel étteremben ettem az utóbbi időben, vagy vadásztam, így nincs sok minden itthon.
 
- Na és mit adhatok neked enni? Macskatápon és némi aszalt gyümölcsön kívül nincs sajnos más itthon. Ha tudom, hogy...
 
- Semmi gond, az aszalt gyümölcs tökéletes. – feleli szerintem inkább óvatosan és udvariasan, mint lelkesen az aszalt gyümölcs említésétől. Bár ahogy hallottam, a tündérek csak ritkán esznek húst, mert hitük szerint az állat húsával amit esznek, magukhoz veszik az erejét, ami annyira idegen az övéktől, hogy megnöveli ám nagyon megzavarja az erejüket.
Leül egy székre, amíg én előhalászom a kongó hűtőből a lecsomagolt aszalt gyümölcsöket, és a szegényes vacsorát egy tálra szedem.
 
Egy pohár vizet töltök mellé, emlékezve rá, hogy a fajtája jobban szereti ezt, mint az emberek cukros löttyeit.Megköszöni, majd enni kezd, úgy hogy elgondolkozom rajta, vajon tényleg ennyire imádja az aszalt gyümölcsöt?
 
Tekintete összeakad az enyémmel.
 
Két falat között megkérdezi:
- Nem kell nyugovóra térned?
 
- Olyan öreg vagyok már, hogy tovább maradhatok fenn, és kevés alvással is beérem. – felelem kurtán. Igazából, az eszméletlen alvás amint feljön a nap, csak a nagyon friss vámpírokra igaz. Az én fajtámra pedig teljességgel nem.
 
- Na és te hány éves vagy? – kérdezem kíváncsian.
 
- Huszonöt. – feleli kertelés nélkül.
 
- Akkor te még szinte gyermek vagy – jegyzem meg mosolyogva. - Tündér szemmel nézve természetesen. – teszem hozzá mikor rám pillant.
 
- És más szemmel is - mosolyog vissza rám. Igen, hozzám képest is. Ennek ellenére.. mégsem hagyod nyugodni sem az agyam, sem a szívem, de még a fenevad vámpír énem sem. Viszont utóbbinak, nem engedem hogy csak rá is gondoljon.
 
- Mégis te vagy az egyik őre a kolóniádnak – komorodom el, ahogy belegondolok.. mennyire fiatal és.. - Ennyire jó harcos lennél? Vagy inkább... ennyire kevesen vagytok már...?
 
- Néhány óra múlva meggyőződhetsz az igazságról a saját szemeiddel. Köszönöm az étket. – feleli és eltűnik fürdőszoba iránt.
 
Addig én elpakolok és a szobámba megyek, elrendezni neki az ágyat.
 
Mikor csatlakozik hozzám, éppen végzek az ágynemű áthúzásával.
 
Ezüst színűt választottam, mert az annyira illene hozzá.
 
Figyelem ahogy közelebb lép és csodálkozva simogatja meg.
 
- Szatén.. – magyarázom mosolyogva.
 
- Szatén - ismétli halkan, elraktározva magában a szót.
- Pihenj le Carl. Szükséged lesz az erődre... Szép álmokat. – felelem és be is takarnám legszívesebben, de megteszi magától. Így aztán csak a kezem mozdul felé, majd a mozdulat közben húzom vissza, és magára hagyom.
 
- Igen... köszönöm... Neked is szép álmokat...
 
***
Másnap, a holdkeltével tényleg el is indulunk.
 
Ugyanoda tartunk, ahol először találkoztunk.
 
Tehát jól sejtettem, ez hát fajtája utolsó menedéke.
 
Azonnal elénk toppan két másik tündér, hozzá hasonlóan fiatalos kinézetűek, de érzem hogy idősebbek nála.
 
Beszél velük, míg én bámészkodom.
 
Elképeszt a védőpajzs amit maguk köré vontak, még akkor is hogyha én átlátok rajta és könnyűszerrel le tudnám rombolni.
 
Ahogy rákoncentrálok, már látom is a kinézetre egyszerű utcának vagy sikátornak tűnő álca mögött, láthatatlanná, észrevehetetlenné tevő varázslat mögött, azt a helyet, amelyhez foghatót még sosem láttam.
 
Itt élnek hát.. a tündérek.
 
***
 
Nem hagynak magunkra, nem tudom azért mert nem bíznak bennem, vagy a királynőjük parancsára szegődtek mellénk.
 
Carl-t nem zavarja a jelenlétük, így én sem aggódom, inkább csak figyelem az ezüst folyondár mintákkal díszített falakat, a lámpásokat … amikben mintha a hold világítana, nincs bennük sem tűz, sem mécses, de villanykörte sem, mégis világítanak és fényük halványan derengő, kissé mélabús, mégis csodaszép.. akár a Holdé.
 
Vajon miért tekintenek a harcosuknak, csak mert nem szeretem a vérontást? Az olyan különleges vérét … mint az övék … az egyszarvúakét, vagy bármilyen más természetfelettiét, aki nem szolgált rá.
Vajon a királynő.. tud valamit amit még én sem?
 
Bármi is legyen, nem fogyom hagyni hogy az emberek tönkretegyék ennek az eltűnőben lévő különleges világnak ezt az apró szegletét, ami igazgyöngyként ragyogja be a világot.
 
- Szép szavak harcos.. – szól hozzám egy nőhöz képest mély hang, mégis olyan zenei és dallamos amelyet még sosem hallottam.
 
Átnézek az előttem lépkedő tündérek feje fölött, és akkor megpillantom őt, ahogy felém közeledik.
Hófehér fátyol takarja el szinte az egész testét, csak az alól kilógó ezüstös bőrű kezét látom.
 
Ő volna.. hát..
 
Meghajolnak előtte, és megnyílik a sor előttem.
 
.. a holdtündérek királynője…
 
Csodálkozással tölt el, hogy hallja a gondolataimat, hiszen olyan erős vagyok, hogy könnyedén szétzúzhatnám, mégsem figyeltem erre az apróságra.
 
Mégis, érzem a hangján a mosolyt, hogy tetszik neki amit a búvóhelyükről, és róluk gondoltam.
 
- Üdvözöllek. – köszönök először. Gőzöm sincs mi az etikett, de gondolom nekem kell.
 
- Gyere… - int a kezével, a terem egy távoli szeglete felé. A többiek, invitálás hiányában ott maradnak ahol voltak.
 
Carl felé tekintek, aki mosolyogva bólint.
 
Nem féltik őt tőlem?
 
Meglep hogy ennyire.. elővigyázatlanok. Vagy csak bíznak a királynőjük ítélőképességében?
 
- Az utóbbi.. – feleli a hölgy mosolyogva.
 
- Honnan tudod.. bocsáss meg.. nem tudom hogyan szólítsalak.. szóval hogy.. nem akarlak én is elpusztítani titeket? Megtehetném.
 
Halkan felkuncog.. nevetése csilingelő akár … a lecseppenő vízcseppek édes zaja.
 
- Láttalak Carl szemével.. az ő emlékeiben. Ahogy megmentetted azt a lényt.
 
- Macska. És nem érdemelte volna meg a halált, ahogy ti sem szolgáltatok rá. – felelem halkan.
 
- Látod? Meg is válaszoltad a kérdésed. – feleli halkan.
 
***
Itt kell maradnom, amíg a betolakodók meg nem érkeznek.
 
A tündérek félve figyelnek, menekülnek az utamból, alig kevesen merészkednek hozzám.
 
Segítenem kellene nekik, de inkább szomorúsággal mint dühvel tölt el, hogy ennyire kevesen maradtak.
 
Alig lézengenek, pedig ezen a helyen évtizedekkel ezelőtt.. nyüzsöghettek a hozzájuk hasonlók.
 
Éjszakai életmódjuk pont megfelel az enyémnek, így nem kell kellemetlenségek miatt bezárkóznom vagy eltűnnöm egy időre.
 
Csodálattal figyelem a gyakorlatozó tündéreket. Ügyesek, de csak maroknyi harcosuk van. Halálra vannak ítélve.. ha igaz amit az a férfi mondott.
 
A híreket minden nap hozzák, Carl hosszasan beszélget velem amit nagyon élvezek. Megvitatjuk a dolgokat, őt is zavarja ez a vihar előtti csend.
 
A tündérek már éppen megszoknák a jelenlétem, amikor is felbolydul a „Domb”. Már éppen rohannának társaik védelmére, mikor elkapom az egyik fiú csuklóját és megállítom.
 
- Ne! Csak vámpírok.
 
- Csak? –kérdezi az dühösen.
 
- Ők nem azok, akiket várunk. Bizonyára csak ide tévedtek.. és érzik hogy van itt valami, de nem látják.
 
- Ide küldték őket! Elárultak minket. – kiáltja egy hang.
 
- Áruló. –sziszegi egy vékonyka másik hang.
 
Villámló szemmel fordulok meg, erőm pusztító auraként ölel körbe, Carl szisszenve lép arrébb mellőlem, mert őt is megégeti.
 
- Csendet. – szól egy halk hang az éterben és elhallgat mindenki.
 
Lassan csillapodom le, dühöm inkább a láthatatlan falat tapogató vámpírokra irányítom.
 
A szájukat nyaldosva, késekkel felfegyverkezve köröznek a fal körül.
 
A rám szegeződő több tucatnyi szempár kereszttüzében lépem át a falat, ami azonnal bezárul mögöttem, épp csak egy pillanatnyi belátást biztosítva a vámpíroknak, akiknek ez azonnal felkelti a figyelmét és rohanva özönlenek arra, míg rájuk nem támadok.
 
Könnyedén szedem össze őket, agyaraim a torkukba vájva végzem ki az első kettőt, míg egyikük a hátamra csimpaszkodik, karmaival végigszántva a gerincemen. Oroszlánt is megszégyenítő ordítással rázom le magamról.. a föld felhólyagzik és megrepedezik ahogy rácsöpög a vérem.
Még többen rohannak rám, egyetlen rántással töröm ki az egyik nyakát, majd a fejét leszakítva dobom félre, ahol hamuvá is lesz rögtön. Az utolsó kettő menekülne, de nem engedhetem el őket.
 
Látták a bejáratot.
 
Csak azt nem értem.. rendes vámpírokkal ők is elbírnak.. akkor mégis..
 
Épp hogy végiggondolom.. Carl és egy társa már meg is jelenik és levadásszák, majd kardélre hányják a maradék két vámpírt.
 
Letörlöm a vért az arcomról, zord, bosszús kifejezéssel nézve a tündérek felé.
 
Mi volt ez? Holmi kicsinyes teszt?
 
A királynő suhanva jön elém, amikor belépek a kapun.
 
***
 
Hosszan eltart a tárgyalás.
 
Ingerült vagyok, mégis.. megértem az érdekeiket.
 
De akkor sem maradok itt.
 
- Nem. Bocsáss meg, de nehezen viselem a megvetést. A félelmet még elfogadom de ez utóbbit nem igazán szeretném.
 
- Bocsáss meg gyermekeimnek.. olyan sok rosszat kellett elviselnünk.
 
- Megértem. De akkor sem.
 
- De kérésemre mi a válaszod?
 
- Elfogadom. – nézek rá arany szemeimmel. – Egy feltétellel.
 
- Carlt akarod. – bólint. – Fájdalom nélkülöznöm őt.
 
- A társaságát. – javítom ki, de a szemén látom, tudja mire gondolok.
 
Mégis.. belegyezik. Nem tehet mást. Sokat ér neki a jóindulatom, és a fogadalmam, hogy megvédem őket, ha szükség lesz rá.
 
Cserébe csekély ár hogy nélkülöznie kell őt.
 
- Magányos életet élsz. – mondja halkan.
- Igen. – felelem.
 
- És csodálattal tölt el a szépsége.
 
- Nemcsak az. Ismertem más tündért de.. az ő bátorsága és jóindulata más mint a többieké.
 
- Ő különleges. – bólint.
 
- Akkor már tudod miért kell nekem.
 
- Igen. – bólint. – Carl. - szól halkan. – Előjöhetsz.
 
Mi? Végig itt volt? Hogyhogy nem vettem észre.
 
- Apró trükk. – feleli a fátylas alak, kuncogva.
 
- Elfogadod az ajánlatot? – néz rá.
 
Carl engem néz, majd a királynőt. Nem akarom hogy azt higgye kényszerítem. És azt sem akarom hogy zsarolásnak tűnjön, pedig az. Alku.
 
- El. – feleli halkan. – Örömmel tölt el hogy én lehetek az akit választottál. – mondja felém fordulva.
 
Őszintének tűnik, ami őszinte csodálattal tölt el.
 
Elmosolyodom, kivillannak hegyes szemfogaim.
 
Ez a fiú.. nem csak gyönyörű.. de okos is. Azt hiszem.. élvezni fogom az elkövetkező napokat.
 
A sok harc ellenére is.. élvezni fogom.
 
Már nem érzem úgy hogy elraboltam, hiszen érvényes alku alapján van velem.
 
Bár jobban szeretném, ha magától tenné.
 
De talán.. eljön majd az az idő is.
 


Levi-sama2010. 07. 27. 22:10:56#6361
Karakter: Carl Moon
Megjegyzés: (javítás)


A temetőt kísértetiesen világítja meg a telihold. Régi, ódon sírkövek és kripták sorakoznak egymás mellett, rendezetlenül. Látszik hogy a temetőt jóideje nem használják már, mert nincs hely benne, nem is jár ide már élő személy, mert az itt nyugvók élő rokonai is már a föld alatt hamvadnak.

Megvizsgálom a sírkertet, jelenlétek nyomait keresve. Itt-ott találni néhány aura maradványt, amelyet csak mi tündérek érzékelhetünk, de semmi egyebet.

Megérzem a közeledők erejét, és felállok, szemeimmel Isaac-ot keresem.

- Valakik jönnek - figyelmeztetem őt, és próbálok visszatérni a realitás talajára. A hold... és a sok aura... kiterjesztett érzékeim mind lassítják a folyamatot.

- Állj hátra - morran fel. Szót fogadok, és érzem ahogy ereje felkavarodik. Szemeimmel látom a teste körül örvénylő kékes aurát, amelyet elfeketít a mágia.

A közeledőket nem tudom meghatározni, mert teljesen eltérő szaguk és aurájuk van az eddig látottaktól. Holtak is meg nem is. Kardomhoz kapok, de Isaac hangja megállít. Élőholtak. Holt lelkek, halandó testbe zárva. Olvastam már róluk, és tudom hogy vámpírok képesek őket irányítani, valamint nekromanták.

Isaac elé állok.

- Ne! - Kérdő tekintetét látva gyorsan elhadarom amit tudok: - Talán elvezetnek a vámpírhoz. Úgy nézem ezek...

Azonnal megérti, látom szemeiben és bólint. Leeresztett karddal lépek az élőholtak felé.

- Ha nem vigyázol kész lesz feláldozni az elopott testeket.. ha fenyegetve érzi magát. És akkor az erdeti gazdájuk..sosem térhet belé vissza.

 - Arra nem lesz ideje. - Felelem, és érzékeimmel letapogatom a hozzám legközelebb álló auráját. Igen, már érzem is... lendítem a kardomat, és a mágiából szőtt láncot elmetszem. Az élőholt a földre zuhan, és sikítozva kezd vergődni a kíntól, ahogy testéből távozik a sötét erő, tündér szemmel jól láthatóan folyik ki belőle, orrán, száján és fülein keresztül. Hátralépek, hogy ne ragadjon ezüstös aurámra semmi mocsok, mert az legyengítene.

- Mit művelsz? - Isaac felé fordulok. - Szólhattál volna hogy vigyázzak a fülemre.

- Ha megszakad a kapcsolat a mester és a szolga közt, akkor az eredeti tulaj elég erős lehet hogy kiűzze a testéből a betolakodót. Az én erőm nem hatalmas.. de a kardom a láthatatlan fonalat is képest keresztülvágni.

- Akkor a többit is.

Szót fogadok, és néhány másodperc múlva már mind a földön hevernek. Isaac lehejol, mert már úgytűnik ő is látja. Elégedetten lépek mellé.

- A mágiájának nyomai - tájékoztatom. - Most megvagy.

Letérdelek, ujjaimmal pedig magamba szippantom a kis energiamorzsákat. Olyan ez nekem, mint egy apró kis iránytű, vagy még több. Elvezetnek, rámutatnak a fő forrásukra, eredendő helyükre, a személyre akiből származnak.

- Nincs a közelben - suttogom, érzékeimmel letapogatva az irányt amely felé mutat az erő.

- Ilyen messziről akkor hogy irányíthatja őket? - rúg dühösen egy régi sírkőbe. Rosszallóan nézek rá. Az értelmetlen rombolást népem elítéli. Azonban a kérdése jogos, és jó kérdés is. Ugyanis fogalmam sincs.

- Telepátia... talán... nem tudnám megmondani.

- És tudod hol van most?

- Nehéz lenne innen betájolni…

- Próbáld meg.

- Talán.. kelet felé lehet.

- Kelet.. arrafelé a város szegénynegyede van. Mit keresne egy nyomortanyán?

- Talán áldozatot?

- Bingó. Azok az emberek.. senkinek sem hiányoznak.

- Oda kell jutnunk - jelentem ki határozottan, és nekirugaszkodnék, de visszatart.

- Lassan a testtel. Ott nemcsak vámpírok vannak ám. A városnak aza fele.. kedvenc tanyája mindannak aminek te csak préda lennél.

- Azt mondtad, ezért vagy mellettem te - felelem merészen. Tudom, hogy nem akárki ő, és azt is tudom, mennyire nem tud rólam semmit. Megnyugtatóan rámosolygok. - Egyébként pedig... meg tudom védeni magam. Ne becsülj alá.

- Ahogy akarod - válaszolja vállat vonva.

 

Gyorsan haladunk, habár vissza kell fognom magam hogy tartani tudja velem a lépést.

 

*

 

Igazi nyomortelepre érkezünk. A régi, romos épületekből árad a betegség és a gonosz szaga.

Borzalmas. A sok sovány gyermek, és felnőtt... a tönkre tett életek néma sikolya.

Forró könnycsepp csurran le arcomon, és érzem ahogy Isaac megértően megszorítja kezemet.

- Mindjárt ott vagyunk - dörmögi halkan. Esetlen vigasztalási technika, de most ennek is örülök.

 

Egy tér közepén állunk meg, amelynek közepén egy valaha szökőkútként üzemelő kőcsutka áll. Körülötte pedig egy csapat vámpír és sötét aurájú emberek is vegyültek közéjük.

Vörös és barna szemek merednek ránk.

- Nahát... milyen szép tőled. Még hoztál nekünk ajándékot is?

- Ha csak egy ujjal is hozzányúltok a gerincetekből fogok kerítést csinálni a házam elé - mordul Isaac félelmetes hangon. Most örülök nagyon, hogy nem az ellenségem. Nekik rontana, de megállítom.

- Ha megölöd őket, honnan tudjuk hogy hol van.

- Igaza van a kis játékodnak Issac.. a jó öreg Wallance püspök üzetét egyedül én tudom.. ki adja át ha megölsz.

- Szóval már üzenget is a vén szivar? Mondd meg neki hogy azt üzenem neki.. ha megtalálom.. egyenként fogom szárazra szívni az összes testrészét. – vicsorog rájuk.

- Hehehehehe.. nagyon vicces kedvedben vagy.

- Nem is tudod mennyire.

A feleselő ember előtt terem, és nyakát megragadva emeli fel.

- Ember vagy.. azt hiszed sokáig bírod velem szemben? Egy pillanat alatt képes lennék kihúzni a gerinced a szádon. Vagy feltépem a gégéd és itt fulladsz bele a saját véredbe. Kipróbálod milyen az? Ki vele mit üzent nekem és már itt sem vagyunk.

 

- Vigyázz! Csapda! - kiáltom, de már későn. Az ezüsthálót rádobják, és ruhája meggyullad. Felé lépek de rám kiált:

- Maradj ott!

Puskákat szegeznek rám, de a golyók elől könnyedén félretáncolva körözök körülöttük. Elterelem a figyelmüket, mást nem tehetek, csak időt nyerek Isaac-nak.

- Kapjátok már el azt a kis szarost.

- Nem tudjuk főnök.. nagyon gyors.

- Szedjétek le.

Illúzió bűbájjal körbeveszem őket, és amíg ők a hasonmásaimat lövöldözik - akiken keresztülsuhannak a golyók -, addig kiszabadítom Isaac-ot a háló fogságából. Ereje a képembe robban, olyan erővel tör ki belőle. Feltápászkodom, és elborzadva nézem őt ahogy vicsorogva oltja ki az életeket olyan kegyetlenséggel, amelyet még nem láttam soha.

Erős fájdalom nyilall a mellkasomba, nem messze a szívemtől, és döbbenten pillantok a mellettem álló emberre, aki a kés nyelét fogja. Vérem kicsordul, érzékeimet betölti saját vérem illata... Elgyengülve rogyok össze, a világ lassan homályba borul, csak hangokat hallok. Halálhörgéseket... szófoszlányokat...

 

Érzem a telihold lágy fényét arcomon...

 

*

 

A fájdalom úgy hasít tudatomba, mint éjszakába a hideg fény.

Felnyitom szemeimet, és a fehérre meszelt plafon az első amit megpillantok kábán csillogó ezüst szemeimmel. Amikor felemelem fejemet, a mellkasomon lévő sebet megnyaló vámpírt látom, majd ahogy saját vérét keni a sebemre.

Felemelkednek rám az óarany csillogású szemek, ijedt arcomat látva megszólal:

- Carl...

- Te... - dadogom.

- Én csak... - Oh értem. Meggyógyította a sebemet.

- Mitől vagy csupa vér?

- Nem úgy sült el a dolog ahogy terveztem. Sajnálom. Belekevertelek.. pedig nem akartam hogy bajod essen.

- Megöltek volna.

- Nem tudnak megölni.

- Nem tudtam - suttogom elfordítva róla tekintetem. Kissé ostobának érzem magam most.

- Köszönöm - mondja halkan, és amikor rápillantok, nem tudom nem észrevenni hogy mosolyog. A cica arcomhoz törleszkedik, és felemelem ólomnehéz kezemet hogy megsimogassam.

- Most mi lesz? - kérdezem Isaac-ot, aki már az ajtónál jár. - Nem tudjuk mit akart mondani.

- De tudjuk - lép vissza hozzám komoran, és arcom fölé hajol, alig néhány centiről fúrja tekintetét enyémbe, sötét haja arcába hullik.

- Mit mondott?

- Újholdkor... támadást intéz ellenetek. Tudja hol vagytok.

Micsoda?

Ledermedek, végtagjaimba jeges hideg kúszik, és arcomból minden vér kiszáll. Lehetetlen... a családom... a családom! Felpattannék, de visszanyom az ágyba.

- Carl... újhold még messze van.

- Szólnom kell a királynőnknek… nem hagyhatom.

- Nem engedhetlek el. Ilyen állapotban. Ha kell erővel tartalak itt. Tudom hogy fel tudod vele venni a kapcsolatot. Beszélj vele. Használd a tükrömet.

Egy ajtóra mutat, de a döbbenetem nagyobb.

- Te.. honnan..? 

- Mondtam.. ismertem tündért.. nagyon régen. Nem olyan volt mint te. Nem volt.. 

 

Ez mindent megmagyaráz. Magára hagyom, és beszédelgek azon az ajtón amelyre mutatott.

Egy tágas fürdőszobába lépek. A csempék és a járólapok mind sötétkékek, és a csapok valamint az ódon, antik kád sárga réz. Nagyon ízléses.

Egy hatalmas, rézkeretes tükör uralja a helyiség egyik falát, és egy kisebb van a mosdó felett.

A nagyobbhoz lépek, és végigmérem magamat. Véres vagyok, megviselt és sápadt. Ruhám szakadozott és rendezetlen, nem illendő így megjelenni a királynőnk előtt, de nem tehetek mást.

Kezemmel simogató mozdulatot végzek a tükör előtt, amelytől annak felszíne fodrozódni kezd, mint a víztükör. Újra és újra végigsimítom, amíg már nem az én arcképem néz vissza rám.

- Carl... - tölti be a helyiséget királynőm lágy hangja. Szép arcát elrejti a fátyol, csak szikrázó, ezüst szemei látszanak. - Vártam már jelentkezésed. Mikor támadnak meg minket?

Már meg sem lep, hogy tudja miről van szó. Királynőnknek van a legnagyobb ereje körülünk, és olyan képességei, amelyeket elrejt az idő homálya. Őseink, a legerősebb tündérek legendás örökségét hordozza ő magában.

Mélyen meghajolok, amennyire csak képes vagyok, majd komoran nézek rá vissza.

- Újholdkor, királynőm.

Bólint, és lehajtja a fejét. Türelmesen várok, holott nem kevés energiámba kerül a kapcsolat fenntartása. Hosszú-hosszú másodpercek múlva szólal meg ismét.

- Közeleg a hajnal...

Nem értem miért mondja, de próbálom elrejteni arcomra kiülő türelmetlenségemet.

- Amikor felkél a hold, hozd el magaddal népünk új harcosát.

- Hogy kicsodát?

A királynő felhajtja arcát fedő fátylát, ajkain halvány mosoly játszadozik, amely oly szokatlan látvány tőle. Szinte soha nem mosolyog.

- Menj, pihend ki magad gyermekem - susogja lágyan, majd int egyet kezével és a tükörből saját döbbent arcom néz vissza rám.

Elgyengülve ülök a kád szélére, gondolataim vadul cikáznak. Kizárt, hogy másra gondoljon. Isaac-ot kell elvinnem magammal a kolóniához. De ez lehetetlen! Ott tündéren kívül más lény még soha nem járt...!

Megmosom arcomat a mosdókagylóban, ellenőrzöm sebemet amit már csak egy apró heg jelez. Ez is el fog tűnni néhány óra múlva, hogy ismét hibátlan legyen a bőröm, azonban az aurám is megsérült. Ez komolyabb kár, ezüstös szövetén ott tátong egy kis rés, amely behatolási kapu a sötét erők számára.

„Közeleg a hajnal...”

Rájövök miért mondta ezt, és kirontok a fürdőből. Isaac-ot a nappaliban találom meg.

- Ki kell mennem...

- Mégis hová?

- ...amíg nem jön a hajnal. - Fejezem be, és a bejárati ajtóhoz lépek. Be van zárva, de csak intek egyet, és kattan a zár, majd feltárul az ajtó. Azonnal arcomba áramlik a hold, és én kilépek ezüstös fényébe.

 

LOTR - Lothlorien

http://www.youtube.com/watch?v=iFag_2tVtc0

 

Behunyt szemekkel szívom magamba erejét, hallgatom a hold néma énekét, miközben testem töltődik. Csodálattal tölt el királynőm előrelátása, mint mindig.

Kezemet a sebem fölött tartva szövöm be mágiámmal aurám sérülését...

- Valóban halljátok a hold énekét? - Isaac mély hangja a hátam mögött simogat bele az éjszakába.

- Ez nem igazán ének. Nehéz elmagyarázni, mégis olyan mintha egy gyönyörű dal simogatna belülről - válaszolom türelmesen.

- Egykor... hallottam tündér éneket. El tudom képzelni milyen lehet.

Elmereng emlékeiben, és pedig ezüstösen csillogó szemeimmel rápillantok a vállam felett.  

„Amikor felkél a hold, hozd el magaddal népünk új harcosát.”

Milyen különös szavak. Népünk új harcosa...

- Carl... te is tudsz énekelni igaz?

Lepillantok a mellkasomra, és elégedetten eresztem le kezemet. A rést beszőttem. Még sérülékeny, de a semminél jobb. Isaac felé fordulok, és elmosolyodom.

- Ne akard hallani. Borzalmas hangom van...

Viszonozza mosolyomat, és karba font kezekkel dől az ajtófélfának.

- Nem hiszem. Mit mondott a királynőd?

Elkomolyodok, és közelebb lépek hozzá.

- Királynőm látni óhajt téged. Különös szavakat mondott, és először nem értettem...

- Mit mondott, Carl?

- Népünk új harcosának nevezett téged.

Csodálkozva viszonozza a pillantásomat.

- Ez... érdekes.

- Igen. Nagy megtiszteltetésben részesülsz, úrnőnk meghívott téged a „Domb”-ba.

- Domb? Még mindig így nevezitek az otthonotokat? Még akkor is, ha már csak egy épület és nem tündérföldi földhalom?

Bólintok.

- A föld amelyen házunk áll, az ősi földből van, tehát Domb - válaszolom türelmesen.

- Lenyűgöző - mosolyodik el. - És mikor megyünk?

- Amikor a hold felkél - idézem királynőm szavait, és a horizont felé pillantok, amelyen már kezd felderengeni a narancsos fény. Isaac-ra pillantok, és ő már nyitja is az ajtót. Előre enged. Odabent kellemes sötétség fogad. Megkönnyebbülök.

- A napfénytől elgyengülnék ezért megkérlek, hadd töltsem nálad az időt amíg el nem indulunk... - fordulok felé.

- Ez csak természetes - bólint. - Átengedem neked a hálószobámat, én majd alszom a vendégszobában.

- Köszönöm - biccentek.

- Na és mit adhatok neked enni? Macskatápon és némi aszalt gyümölcsön kívül nincs sajnos más itthon. Ha tudom, hogy...

- Semmi gond, az aszalt gyümölcs tökéletes - mosolygok udvariasan, és követem a konyhába.

Látszik, hogy nagyon ritkán jár ide. Szinte nincs is semmi, ami bármelyik háztartásban fellelhető. Sem kanalak, sem fazekak. Igen, egy vámpírnak nincs szüksége ilyesmire.

Leülök a kis asztal mellé, a két szék egyikére, és figyelem ahogy kibontja a vákuumcsomagolt gyümölcsöket, és egy tányérra teszi. Kapok egy pohár vizet is, majd leül velem szemben.

- Jó étvágyat.

- Köszönöm. - Csendben majszolgatom az aszalt szilvaszemeket, ízük bódítóan édes. A régvolt nyár napfényét őrzik, és testemben szétárad a jóleső érzés, amely mindig eltölt ha édességet eszem.

Isaac óarany szemeibe nézek.

- Nem kell nyugovóra térned?

- Olyan öreg vagyok már, hogy tovább maradhatok fenn, és kevés alvással is beérem.

- Értem.

- Na és te hány éves vagy?

- Huszonöt.

- Akkor te még szinte gyermek vagy - mosolyodik el. - Tündér szemmel nézve természetesen.

- És más szemmel is - mosolygok vissza rá.

 

- Mégis te vagy az egyik őre a kolóniádnak - komorodik el. - Ennyire jó harcos lennél? Vagy inkább... ennyire kevesen vagytok már...?

- Néhány óra múlva meggyőződhetsz az igazságról a saját szemeiddel. Köszönöm az étket.

 

A fürdőszobában alaposan megtisztítom testemet, és a kölcsönkapott köntösben lépek a hálóba. Isaac épp akkor fejezi be az ágynemű áthúzását.

Csodálkozva simogatom meg az ezüstszürke, fényes ágyneműt. Mint a folyékony ezüst.

- Szatén - mosolyog rám Isaac.

- Szatén - ismétlem halkan. Olyan csúszós a textúrája, mintha vizes lenne, pedig nem is az.

- Pihenj le Carl. Szükséged lesz az erődre... Szép álmokat.

- Igen... köszönöm... Neked is szép álmokat... - sóhajtom az ágyba dőlve. A szaténba süppedek, és már csak távolról hallom az ajtó csukódását...

 

 


Darky2010. 07. 27. 22:08:54#6360
Karakter: Issac Vraslav Wylar
Megjegyzés: (javítás)


Sietve termek Carl mellett. Ugye nem….? Hófehér bőre nagyon sápadt.. de még él. Hála az égnek.

 

Az emberhez lépek. Ujjammal letörlök egy csepp vért a vállamon lévő sebből.. majd az arcára mázolom. Ez megakadályozza hogy meghaljon nekem addig míg el nem mondja amit hallani akarok.

 

- Haldoklásod örökké fog tartani.. hacsak nem mondod el amit kell. Ki vele.

 

- Ahzztt.. ühzen..te.. hogy.. újholdkor.. éjszaka.. az összes tündér égni fog. És felgyújtja az egyszarvúak gyülekezőhelyét is. Hahaha.. semmit sem tehetsz…

 

Nyekk.. – eltörtem a nyakát.

 

Hogy a francba.. a fenébe.. a büdös..

 

Könnyedén emelem fel.. mintha nem is lenne súlya. De nincs is.. olyan könnyű.. hogy szinte félelemmel tölt el a törékenysége.

 

Remélem.. még nem késő..

 

***

 

Lerúgom a cipőmet.. és a macska méltatlankodó nyávogásával mit sem törődve sietek a szobámba.

 

Könnyedén teszem le az ágyra.. nem zavar ha összevérezi a takarót.. vagy a lepedőt. Szirén a fejéhez ugrik és a homlokát szaglássza.. míg én felhajtom azt a vékony anyagot amit felsőként visel.

 

Szerencséje volt. A penge valószínűleg elkerülte a fontosabb részeit.. és csak izmokat vágott keresztül.. ezt így.. könnyedén meggyógyítom.

 

Kicsit megnyomkodom a seb környékét.. mire friss vér buggyan ki belőle. Az arcára nézek..de semmi változás.. nem tetszik ez nekem.

 

Felmászom mellé az ágyra.. és ráhajolok a sebre.. nyelvem végighúzva a szélein nyalom le róla a vért.

 

Egy kezet érzek a fejemen.. a hajamba kapaszkodik.

 

Folytott nyögés tör fel a szájából ahogy kicsit erősebben megszívom, majd szétkenek rajta egy csepp vért.. az enyémet. A seb felderengve zárul össze..csak egy apró heget hagyva maga után.

 

Felemelem a fejem és szembetalálom magam az ő ijedt arcával.

 

- Carl..

- Te…

- Én csak..

Azt hittem visítozni fog vagy valami de ehelyett csak:

- Mitől vagy csupa vér?

 

Végignézek magamon. Na jól van.. nem is ő kente össze a takarót hanem én.

- Nem úgy sült el a dolog ahogy terveztem. Sajnálom. Belekevertelek.. pedig nem akartam hogy bajod essen.

- Megöltek volna.

- Nem tudnak megölni. – rázom a fejem.

- Nem tudtam. – süti le a szemét.

Elmosolyodom.

 

- Köszönöm. – felelem halkan.. és óvatosan kászálódom le róla. Szirén megnyalja az arcát.. hogy tudassa.. „énis itt vagyok”.

 

- Most mi lesz..? – kérdezi.. a hátamtól. Már az ajtóban vagyok. – Nem tudjuk mit akart mondani.

- De tudjuk. – sóhajtok halkan, majd mellette termek. Arcomat csak egy centi választja el az övétől.

- Mit mondott?

Ajkak.. még azok is ezüstösek. Elemi erővel kell visszafognom magam hogy arra koncentráljak amit mondd.. és ne arra.. ami a bennsőmben zajlik.

- Újholdkor.. támadást intéz ellenetek.. tudja hol vagytok.

Elsápad.

- Carl.. újhold még messze van. – nyomom vissza mikor fel akar kelni.

- Szólnom kell a királynőnknek… nem hagyhatom.

- Nem engedhetlek el. Ilyen állapotban. Ha kell erővel tartalak itt. – nézek rá szigorúan. – Tudom hogy fel tudod vele venni a kapcsolatot. Beszélj vele. Használd a tükrömet. – mutatok a fürdőszoba felé.

- Te.. honnan..?  - néz rám csodálkozva.

- Mondtam.. ismertem tündért.. nagyon régen. Nem olyan volt mint te. Nem volt..  – elharapom a mondat végét. - … ilyen szép. – teszem hozzá mikor már csak én vagyok a nappaliban.

 

Szirén a nadrágomat karmolássza.

 

Jólvan.. mindjárt.

 

Valamit ki kell találnom. Újholdig. Valamit.. muszáj.

 

Nem hagyhatom.




*


Darky2010. 07. 27. 21:05:24#6357
Karakter: Issac Vraslav Wylar



- Ki kell mennem... – mondja nekem hirtelen előtűnve a fürdőszobából.

 

- Mégis hová? – kérdezem aggódva. Még nem elég erős. A sebet begyógyítottam de..

 

- ...amíg nem jön a hajnal. – feleli gyorsan és már az ajtónál is van, egy intés és a zárt ajtó sem akadály neki.

 

Az ajtóban állva figyelem ahogy a holdfény megvilágítja.. szinte beragyogja őt, és ő vele ragyog.

Áhh..értem már. Gyógyítja magát. A testét meg tudtam gyógyítani, de a mágikus pajzsa olyan károkat szenvedett amit minden bizonnyal csak így tud helyrehozni.

 

Csodálattal figyelem ahogy áll, teljesen átszellemült arccal, és a Hold mintha beszélgetne vele. Egyszer valaki azt mondta nekem.. a tündérek beszélnek a természettel, a tavi tündérek a tóval, az erdeiek a fákkal, és ők.. a Holddal. Ők az egyedüliek akik hallják a Hold énekét. A Holdét aki mindig magányos, és aki a legenda szerint ezért választotta őket.. tündéreket.

 

- Valóban halljátok a Hold énekét? – kérdezem mögé lépve, úgy hogy ne takarjam el tőle a fényt.

 

- Ez nem igazán ének. Nehéz elmagyarázni, mégis olyan mintha egy gyönyörű dal simogatna belülről. – feleli halkan.

 

- Egykor... hallottam tündér éneket. El tudom képzelni milyen lehet. – jegyzem meg elmélázva.

 

Csodálatos volt. Ott volt benne, a Föld minden fájdalma.. és panasza, ugyanakkor öröme és boldogsága.

 

Látom hogy nagyon elgondolkozott valamin.

 

- Carl... te is tudsz énekelni igaz? – kérdezem hirtelen.

 

A mellkasát figyeli, ahol eddig a seb volt.

 

- Ne akard hallani. Borzalmas hangom van... – feleli.

 

Elmosolyodom.

 

- Nem hiszem. – felelem. - Mit mondott a királynőd?

 

Közelebb lép, komolyabb lesz az arca rögtön.

 

- Királynőm látni óhajt téged. Különös szavakat mondott, és először nem értettem...

 

- Mit mondott?

 

- Népünk új harcosának nevezett téged. – feleli elgondolkodva.

Kissé csodálkozva nézek rá. Tudtommal a tündérek,mint minden más természetfeletti, félnek tőlem. Félnek mert táplálékul szolgálhatnak nekem, nem úgy mint egy rendes vámpírnak. Akkor mégis miért?

 

- Ez... érdekes. – felelem egészen halkan.

 

- Igen. Nagy megtiszteltetésben részesülsz, úrnőnk meghívott téged a „Domb”-ba.

 

- Domb? Még mindig így nevezitek az otthonotokat? Még akkor is, ha már csak egy épület és nem tündérföldi földhalom? – kérdezem mosolyogva.

 

Bólint. Hagyományok. Nekik mindig fontosak voltak. És most is azok.

 

- A föld amelyen házunk áll, az ősi földből van, tehát Domb. – feleli.

 

Az ősi föld. Ami megerősíti a mágiájukat.

 

- Lenyűgöző. – felelem mosolyogva. - És mikor megyünk?

 

- Amikor a hold felkél. – feleli, szokásos tündéres titokzatossággal a hangjában.

 A látóhatáron már dereng a világosság ami neki se kerüli el a figyelmét. Nem szereti a napfényt, akárcsak én, így megkönnyebbül mikor visszatérhet lakásom félhomályába.

 

- A napfénytől elgyengülnék ezért megkérlek, hadd töltsem nálad az időt amíg el nem indulunk... – mondja ki amire gondoltam.

 

- Ez csak természetes – bólintok. - Átengedem neked a hálószobámat, én majd alszom a vendégszobában.

 

Bár.. szívesebben aludnék melletted. – teszem hozzá magamban. Annyira vonz, mint éjszakai lepkét a fény, mint ragadozót a préda.. mint..

 

Hehh.. mindegy. Hagy pihenjen békében.

 

Megköszöni, mire én azon kezdem törni a fejem, mivel vendégeljem meg. Mivel étteremben ettem az utóbbi időben, vagy vadásztam, így nincs sok minden itthon.

 

- Na és mit adhatok neked enni? Macskatápon és némi aszalt gyümölcsön kívül nincs sajnos más itthon. Ha tudom, hogy...

 

- Semmi gond, az aszalt gyümölcs tökéletes. – feleli szerintem inkább óvatosan és udvariasan, mint lelkesen az aszalt gyümölcs említésétől. Bár ahogy hallottam, a tündérek csak ritkán esznek húst, mert hitük szerint az állat húsával amit esznek, magukhoz veszik az erejét, ami annyira idegen az övéktől, hogy megnöveli ám nagyon megzavarja az erejüket.

Leül egy székre, amíg én előhalászom a kongó hűtőből a lecsomagolt aszalt gyümölcsöket, és a szegényes vacsorát egy tálra szedem.

 

Egy pohár vizet töltök mellé, emlékezve rá, hogy a fajtája jobban szereti ezt, mint az emberek cukros löttyeit.Megköszöni, majd enni kezd, úgy hogy elgondolkozom rajta, vajon tényleg ennyire imádja az aszalt gyümölcsöt?

 

Tekintete összeakad az enyémmel.

 

Két falat között megkérdezi:

- Nem kell nyugovóra térned?

 

- Olyan öreg vagyok már, hogy tovább maradhatok fenn, és kevés alvással is beérem. – felelem kurtán. Igazából, az eszméletlen alvás amint feljön a nap, csak a nagyon friss vámpírokra igaz. Az én fajtámra pedig teljességgel nem.

 

- Na és te hány éves vagy? – kérdezem kíváncsian.

 

- Huszonöt. – feleli kertelés nélkül.

 

- Akkor te még szinte gyermek vagy – jegyzem meg mosolyogva. - Tündér szemmel nézve természetesen. – teszem hozzá mikor rám pillant.

 

- És más szemmel is - mosolyog vissza rám. Igen, hozzám képest is. Ennek ellenére.. mégsem hagyod nyugodni sem az agyam, sem a szívem, de még a fenevad vámpír énem sem. Viszont utóbbinak, nem engedem hogy csak rá is gondoljon.

 

- Mégis te vagy az egyik őre a kolóniádnak – komorodom el, ahogy belegondolok.. mennyire fiatal és.. - Ennyire jó harcos lennél? Vagy inkább... ennyire kevesen vagytok már...?

 

- Néhány óra múlva meggyőződhetsz az igazságról a saját szemeiddel. Köszönöm az étket. – feleli és eltűnik fürdőszoba iránt.

 

Addig én elpakolok és a szobámba megyek, elrendezni neki az ágyat.

 

Mikor csatlakozik hozzám, éppen végzek az ágynemű áthúzásával.

 

Ezüst színűt választottam, mert az annyira illene hozzá.

 

Figyelem ahogy közelebb lép és csodálkozva simogatja meg.

 

- Szatén.. – magyarázom mosolyogva.

 

- Szatén - ismétli halkan, elraktározva magában a szót.

- Pihenj le Carl. Szükséged lesz az erődre... Szép álmokat. – felelem és be is takarnám legszívesebben, de megteszi magától. Így aztán csak a kezem mozdul felé, majd a mozdulat közben húzom vissza, és magára hagyom.

 

- Igen... köszönöm... Neked is szép álmokat...

 

***

Másnap, a holdkeltével tényleg el is indulunk.

 

Ugyanoda tartunk, ahol először találkoztunk.

 

Tehát jól sejtettem, ez hát fajtája utolsó menedéke.

 

Azonnal elénk toppan két másik tündér, hozzá hasonlóan fiatalos kinézetűek, de érzem hogy idősebbek nála.

 

Beszél velük, míg én bámészkodom.

 

Elképeszt a védőpajzs amit maguk köré vontak, még akkor is hogyha én átlátok rajta és könnyűszerrel le tudnám rombolni.

 

Ahogy rákoncentrálok, már látom is a kinézetre egyszerű utcának vagy sikátornak tűnő álca mögött, láthatatlanná, észrevehetetlenné tevő varázslat mögött, azt a helyet, amelyhez foghatót még sosem láttam.

 

Itt élnek hát.. a tündérek.

 

***

 

Nem hagynak magunkra, nem tudom azért mert nem bíznak bennem, vagy a királynőjük parancsára szegődtek mellénk.

 

Carl-t nem zavarja a jelenlétük, így én sem aggódom, inkább csak figyelem az ezüst folyondár mintákkal díszített falakat, a lámpásokat … amikben mintha a hold világítana, nincs bennük sem tűz, sem mécses, de villanykörte sem, mégis világítanak és fényük halványan derengő, kissé mélabús, mégis csodaszép.. akár a Holdé.

 

Vajon miért tekintenek a harcosuknak, csak mert nem szeretem a vérontást? Az olyan különleges vérét … mint az övék … az egyszarvúakét, vagy bármilyen más természetfelettiét, aki nem szolgált rá.

Vajon a királynő.. tud valamit amit még én sem?

 

Bármi is legyen, nem fogyom hagyni hogy az emberek tönkretegyék ennek az eltűnőben lévő különleges világnak ezt az apró szegletét, ami igazgyöngyként ragyogja be a világot.

 

- Szép szavak harcos.. – szól hozzám egy nőhöz képest mély hang, mégis olyan zenei és dallamos amelyet még sosem hallottam.

 

Átnézek az előttem lépkedő tündérek feje fölött, és akkor megpillantom őt, ahogy felém közeledik.

Hófehér fátyol takarja el szinte az egész testét, csak az alól kilógó ezüstös bőrű kezét látom.

 

Ő volna.. hát..

 

Meghajolnak előtte, és megnyílik a sor előttem.

 

.. a holdtündérek királynője…

 

Csodálkozással tölt el, hogy hallja a gondolataimat, hiszen olyan erős vagyok, hogy könnyedén szétzúzhatnám, mégsem figyeltem erre az apróságra.

 

Mégis, érzem a hangján a mosolyt, hogy tetszik neki amit a búvóhelyükről, és róluk gondoltam.

 

- Üdvözöllek. – köszönök először. Gőzöm sincs mi az etikett, de gondolom nekem kell.

 

- Gyere… -  int a kezével, a terem egy távoli szeglete felé. A többiek, invitálás hiányában ott maradnak ahol voltak.

 

Carl felé tekintek, aki mosolyogva bólint.

 

Nem féltik  őt tőlem?

 

Meglep hogy ennyire.. elővigyázatlanok. Vagy csak bíznak a királynőjük ítélőképességében?

 

- Az utóbbi.. – feleli a hölgy mosolyogva.

 

- Honnan tudod.. bocsáss meg.. nem tudom hogyan szólítsalak.. szóval hogy.. nem akarlak én is elpusztítani titeket? Megtehetném.

 

Halkan felkuncog.. nevetése csilingelő akár … a lecseppenő vízcseppek édes zaja.

 

- Láttalak Carl szemével.. az ő emlékeiben. Ahogy megmentetted azt a lényt.

 

- Macska. És nem érdemelte volna meg a halált, ahogy ti sem szolgáltatok rá. – felelem halkan.

 

- Látod? Meg is válaszoltad a kérdésed. – feleli halkan.

 

***

Itt kell maradnom, amíg a betolakodók meg nem érkeznek.

 

A tündérek félve figyelnek, menekülnek az utamból, alig kevesen merészkednek hozzám.

 

Segítenem kellene nekik, de inkább szomorúsággal mint dühvel tölt el, hogy ennyire kevesen maradtak.

 

Alig lézengenek, pedig ezen a helyen évtizedekkel ezelőtt.. nyüzsöghettek a hozzájuk hasonlók.

 

Éjszakai életmódjuk pont megfelel az enyémnek, így nem kell kellemetlenségek miatt bezárkóznom vagy eltűnnöm egy időre.

 

Csodálattal figyelem a gyakorlatozó tündéreket. Ügyesek, de csak maroknyi harcosuk van. Halálra vannak ítélve.. ha igaz amit az a férfi mondott.

 

A híreket minden nap hozzák, Carl hosszasan beszélget velem amit nagyon élvezek. Megvitatjuk a dolgokat, őt is zavarja ez a vihar előtti csend.

 

A tündérek már éppen megszoknák a jelenlétem, amikor is felbolydul a „Domb”. Már éppen rohannának társaik védelmére, mikor elkapom az egyik fiú csuklóját és megállítom.

 

- Ne! Csak vámpírok.

 

- Csak? –kérdezi az dühösen.

 

- Ők nem azok, akiket várunk. Bizonyára csak ide tévedtek.. és érzik hogy van itt valami, de nem látják.

 

- Ide küldték őket! Elárultak minket. – kiáltja egy hang.

 

- Áruló. –sziszegi egy vékonyka másik hang.

 

Villámló szemmel fordulok meg, erőm pusztító auraként ölel körbe, Carl szisszenve lép arrébb mellőlem, mert őt is megégeti.

 

- Csendet. – szól egy halk hang az éterben és elhallgat mindenki.

 

Lassan csillapodom le, dühöm inkább a láthatatlan falat tapogató vámpírokra irányítom.

 

A szájukat nyaldosva, késekkel felfegyverkezve köröznek a fal körül.

 

A rám szegeződő több tucatnyi szempár kereszttüzében lépem át a falat, ami azonnal bezárul mögöttem, épp csak egy pillanatnyi belátást biztosítva a vámpíroknak, akiknek ez azonnal felkelti a figyelmét és rohanva özönlenek arra, míg rájuk nem támadok.

 

Könnyedén szedem össze őket, agyaraim a torkukba vájva végzem ki az első kettőt, míg egyikük a hátamra csimpaszkodik, karmaival végigszántva a gerincemen. Oroszlánt is megszégyenítő ordítással rázom le magamról.. a föld felhólyagzik és megrepedezik ahogy rácsöpög a vérem.

Még többen rohannak rám, egyetlen rántással töröm ki az egyik nyakát, majd a fejét leszakítva dobom félre, ahol hamuvá is lesz rögtön. Az utolsó kettő menekülne, de nem engedhetem el őket.

 

Látták a bejáratot.

 

Csak azt nem értem.. rendes vámpírokkal ők is elbírnak.. akkor mégis..

 

Épp hogy végiggondolom.. Carl és egy társa már meg is jelenik és levadásszák, majd kardélre hányják a maradék két vámpírt.

 

Letörlöm a vért az arcomról, zord, bosszús kifejezéssel nézve a tündérek felé.

 

Mi volt ez? Holmi kicsinyes teszt?

 

A királynő suhanva jön elém, amikor belépek a kapun.

 

***

 

Hosszan eltart a tárgyalás.

 

Ingerült vagyok, mégis.. megértem az érdekeiket.

 

De akkor sem maradok itt.

 

- Nem. Bocsáss meg, de nehezen viselem a megvetést. A félelmet még elfogadom de ez utóbbit nem igazán szeretném.

 

- Bocsáss meg gyermekeimnek.. olyan sok rosszat kellett elviselnünk.

 

- Megértem. De akkor sem.

 

- De kérésemre mi a válaszod?

 



Ahogy engem figyel, van benne valami… valami amit nem tudok hova tenni. Nem evilági bája csak úgy süt csinos arcáról.. bőre úgy issza be azt a csepp fényt ami a szobában van.. mint azok a foszforeszkálós gyerekjátékok. Igazán.. érdekes.

 

Követem a tekintetét ahogy a kezemről feljebb siklik a testemen, majd mikor összeakad a tekintetünk, és én elmosolyodom.. ő lesüti a szemét. Nem jön zavarba.. mégis.. mintha új lenne neki a helyzet.

 

- Bocsásd meg udvariatlanságomat, de...

- ...még soha nem láttál hozzám hasonlót ilyen közelről. Semmi baj. Nekem is szokatlan látvány vagy, azt hittem mind kihaltatok. – felelem legyintve.

- Nem egészen.

- Nem egészen? Hogy érted? – kérdezem miközben ő Szirént simogatja. A hófehér szerencsétlenség persze csak úgy törleszkedik hozzá.

- Nem tudom mennyire ismered a tündéreket. De múlt éjszakai kérdésedből arra következtetek, hogy annyit tudsz: több fajta is élt valaha. Mára csak mi maradtunk, a Hold tündérei, Hold-anya gyermekei.

 

Szóval tényleg kihaltak. Elpusztították őket azok.. akik nem tudták megérteni a hatalmukat. Emlékszem az erdei tündérekre.. akik beszéltek az állatokkal, a vízi tündérekre… akik tavak mélyén éltek, és akiknak jövendölései mindig valóra váltak. Mennyi csoda.. amit elvesztett a világ.. ennyi ostoba miatt.

 

- Hogyan történhetett ez...?! – kérdezem keserűen, inkább csak magamtól. - És ti hányan maradtatok? – fordulok felé.

 

- Erre nem válaszolhatok, sajnálom. – feleli és az ölembe rakja Szirént, mire az bújik is hozzám. Arrébb teszem őt hogy tekintetemmel követni tudjam a távozó szépséget.

- Most elmegyek, és holnap éjjel eljövök hozzád, hogy elindulhassunk. Rendben?

- Tudom, hogy hihetek szavaidnak, tündér. Várni foglak. – bólintok komoran.

- Szép éjjelt. – hajol meg felém, majd egy pillanat alatt köddé válik.

 

- Miááá…

Sóhajtok.

- Igen. Szerintem is szép volt. – felelem a lábam körül tekergőző macskának.

Felugrik az ölembe, és a kezemhez dörgöli a fejét. Nem húzódik el akkor sem, mikor szemeim vörösen villannak egy pillanatra.

- És úgyis az enyém lesz….

 

***

 

Éppen visszaérek a vadászatból másnap, mikor megérkezik.

- Gyere be, nemsokára elindulunk. – biccentek neki és elvonulok átöltözni.

 

Lezuhanyozom hogy lemossam magamról annak a nőnek és vérének az illatát. Undorító.. hogy süllyedhet valaki idáig. Egy lélekrabló boszorka.. aki gyermekek lelkével táplálkozik.. még mostis ökölbe szorul a kezem ha rágondolok.

 

Szirén éppen koncertet rendez neki dorombolásból mikor visszaérek. Lekasztom a fogasról az odakészített hosszú kabátomat, és azt veszem a fekete nadrágra amit már előzőleg felvettem.

 

Intek neki.. hogy indulhatunk… ő pedig követ.

 

Tudom hogy a tündérek képesek megtalálni valakit.. a hátrahagyott aurájának nyomaiból.. de ez már jórég kihűlt nyom.. mégha az illető ennyire gonosz is.. mint ő.. akit üldözünk.

 

Figyelem ahogy félig behunyt szemei alól a tájat kémleli, mégsem téved el vagy botlik meg valamiben. A holdfény csak úgy ragyod a bőrén. Jah igen.. telihold van.

 

Szerencséje hogy ma már ittam.. mert rettenetesen izgató az illata. Ígyis alig tudom visszafogni magam hogy ne menjek szorosan mellette, csak azért hogy érezzem.

 

- Na és hol van az a bizonyos kiindulópont? – kérdezi mikor már közeledünk a célhoz.

Felugrom egy háztetőre majd elmutatok az egyik irányba:

- Egy régi kripta, a neve Bless of St. Maria.

- Ott alakult át vámpírrá?

Bólintok.

Emberi szemnek láthatatlanul suhanunk felé.

- Igen. Van rá esély, hogy hátra is maradt tőle valami személyes dolog... de nem biztos.

- Az jó lenne, igen... – feleli, majd hirtelen megtorpan, teste megfeszül mint egy ijedt őzikének aki ragadozó szagot érez.

Nekem kissé kicsi a sírkő.. ami mögé bújt.. de azért igyekszem nem kilógni a takarásból.. és követem.

 

- Mi az? Érzel valamit? – kérdezem a füléhez hajolva.

Lehet hogy nekem is kéne.. de momentán csak őt érzem.

- Egy vámpír, ott. – mutat az egyik irányba - Erős lény, és épp táplálékot keres, nagyon agresszív kisugárzással.

 

Nagyon agresszív? Hahahahahaha.. ez jó.

Jókedvűen nevetek fel, nem törődve azzal hogy ezzel felhívom magunkra a figyelmet.

- Mellettem nem kell tartanod egy vámpírtól sem. – felelem szinte vigyorogva.

- A harc kerülése és a békés együttélés a fontos, nem az erődemonstráció – mondja halkan. - Ha hagyjuk elsétálni őt, nem leszünk sem jobbak vagy gonoszabbak, az ősi egyensúlyt sem sértjük vele.

 

Sóhajtva simogatom meg a haját. Bárcsak mindenki így gondolná ahogy te szépségem. De a világ sokkal gonoszabb mint ti. Sokkal .. sokkal gonoszabb.

 

Ősi egyensúly mi? Hát hogy is van az a szabály akkor.. hogy a gyengék elbuknak és az erősek…

 

Az erősek bármit megtehetnek ha akarnak.

 

Egyetlen pillanat alatt termek a vámpír mellett, szinte észre sem vesz, őrülettől elborult szemei az utolsó pillanatban nyílnak csak tágra ahogy meglát. Csont reccsen és vér fröccsen szanaszét ahogy letépem a fejét, majd undorodva hajítom el.

 

Ő már mellettem is van, kardja kivonva.

- Miért tetted? – kérdezi számonkérően.

 

Szó nélkül fogom meg a csuklóját és húzom az egyik irányba… hogy őis lássa a magányos alakot. Egy nagyon ritka.. hópárduc alakváltó.. emberi alakban… hófehér hajjal.

 

- Egy alakváltó... Őt akarta megtámadni? – csodálkozik el.

- Ritka és különleges példány. Nem engedhettem, hogy egy mocsok sötét lény, aki még csak nem is a vérét akarja, puszta kedvtelésből megszakítsa életének fonalát. Pazarlás lenne. Egyetlen élet sem pazarlás.

 

A lány felpillant ránk, majd ijedten szalad el.

 

Ő pedig csodálkozva bámul fel rám. Nem értem ugyan miért, de meghajol és biccent nekem.

 

- Különös vagy számomra, de örömteli érzés volt megtapasztalnom, miért mosolygott királynőnk, amikor nevedet kiejtette ajkain. Már értem.

 

Mosolygott? A hold tündérek királynője? Érdekes…

 

***

 

Forró nyomon vagyunk.. azt hiszem.

 

Én csak állok és nézem őt.. ahogy jár kel a sírok között, néha lehajol valamihez, kezét olyan gyengéden érinti a kőhöz, mintha a kedvese volna. A kápolna felől nem érez semmit.. viszont a templomhoz tartozó sírkert.. valamiért engem is borzongásra késztet.

 

Jeges szél támad fel.. és belekap a kabátomba.

 

Figyelem ahogy felegyenesedik.

 

- Valakik…jönnek. – mondja olyan hangon, mint egy holdkóros. Felnézek.. a hold fejünk felett ragyog, hatalmas ma éjjel. Csoda hogy úgy ragyog őis hogy egy kilométerről is kiszúrnának minket.

 

- Állj hátra. – mordulok fel, erőm szele felkavarja a faleveleket. Mikor közel érnek veszem csak észre.. hogy ezek: halottak. Nem vámpírok.. nemis zombik, valahogy mégis.. holtak.

Az meg hogy lehet? Van itt valami.. ami irányítja őket vajon?

Kezem az övére teszem, mikor meglátom hogy a kardjához nyúlna.

 

- Nyugi..

 

Várom amíg közelebb érnek.

Nagyon régen nem éreztem ilyet. Elemi dühöt.. ha rá gondolok hogy az ő tisztasága.. és éteri fénye vonzhatta ide őket, ahogy egy sötét éjszakán az éjszakai lekéket a lámpa fénye.

Belerepülnek és meghalnak.

 

De ha rajtam múlik még előtte.

 

***

 

Mielőtt azonban feltrancsírozhatnám őket, mellettem terem. Tekintete egyértelműen azt mondja.. ne.

 

Ne? De miért ne?

 

- Talán elvezethetnek a vámpírhoz. Úgy nézem ezek.. – elharapja a mondat végét.

 

Szóval te is érzed. Valakinek a befolyása alatt állnak. A testük halandó test, mégis egy halott lelke költözött beléjük…az élő testükbe.

 

Veszélyes helyzet lesz.. de végülis bólintok.

 

Carl.. nem most lep meg először… ahogy kardját leengedve közelebb sétál hozzájuk.

 

Karba tett kézzel állok, és figyelem, ugrásra készen.

 

- Ha nem vigyázol kész lesz feláldozni az elopott testeket.. ha fenyegetve érzi magát. És akkor az erdeti gazdájuk..sosem térhet belé vissza.

 

- Arra nem lesz ideje. – mondja eltökélten. Kezét elhúzza az egyik ember arca előtt, majd felmeli a kardot és suhint vele egyet, mintha valami láthatatlan ellenséget fejezne le.. mire az észveszejtő hangon visítozni kezd, földre esik és rángatózással folytatja.

 

- Mit művelsz? – lépek mellé, majd két méteres magasságból szemlélve a lábaim előtt rángatózó eltorzult arcú embert. – Szólhattál volna hogy vigyázzak a fülemre. – jegyzem meg fintorogva. A vámpíroknak.. jópárszor élesebb a hallása az embereknél.. nekem pedig.. még annál is jobban. Így ez.. egyenesen fülsértő.

 

- Ha megszakad a kapcsolat a mester és a szolga közt, akkor az eredeti tulaj elég erős lehet hogy kiűzze a testéből a betolakodót. – jegyzi meg halkan. – Az én erőm nem hatalmas.. de a kardom a láthatatlan fonalat is képest keresztülvágni.

 

Értem már.

 

- Akkor a többit is. – intek fejemmel a bámészkodók felé, akik tíz körömmel esnének neki.. ha tudnának.

 

Míg ő munkálkodik.. én behunyom a szemem.. és mikor kinyitom.. vörös színben szikrázik minden.

 

A földön halvány .. fénylő pontok.. amik egyre halványulnak. Lehajolok hogy megérintsem.. de ahogy hozzáérek az egyik apró kavicsként szikrázó darabhoz.. az eltűnik mintha ott sem lett volna. Bakker…

 

Akár a levelek zizegése a fákon.. úgy hallom ahogy mellettem terem.

 

- A mágiájának nyomai. – mosolyodik el. – Most megvagy.

Kinyújtja a kezét.. és az apró fényecskék mintha magától másznának fel rá.

 

- Nincs a közelben. – mondja szemét behunyba. Szemei a szemhéja alatt is világíthatnak.. mert fényük átsüt az arcán. Csodaszép...

 

- Ilyen messziről akkor hogy irányíthatja őket? – kérdezem bosszússan belerúgva egy sírkőbe, mire az ripityára törik.

 

- Telepátia.. talán.. nem tudnám megmondani. – rázza meg a fejét.

- És tudod hol van most?

- Nehéz lenne innen betájolni…

- Próbáld meg. – sürgetem bosszúsan.

- Talán.. kelet felé lehet.

- Kelet.. arrafelé a város szegénynegyede van. Mit keresne egy nyomortanyán?

- Talán áldozatot? – néz rám, mire elfintorodom.

- Bingó. Azok az emberek.. senkinek sem hiányoznak.

- Oda kell jutnunk. – szögezi le azonnal.

- Lassan a testtel. – ragadom meg a karját.. éppen az utolsó pillanatban, mielőtt rohanni kezdene. – Ott nemcsak vámpírok vannak ám. A városnak aza fele.. kedvenc tanyája mindannak aminek te csak préda lennél.

 

Rámnéz.. szemeiben azonban még mindig ugyanaz az eltökéltség csillog.

- Azt mondtad ezért vagy mellettem te. – feleli kissé szarkasztikusan, majd mosolyogva hozzáteszi: - Egyébként pedig.. meg tudom védeni magam. Ne becsülj alá.

 

- Ahogy akarod. –vonom meg a vállam.

 

És már suhanunk is.. arra.. amerre lehetőleg megtaláljuk őt.. vagy a nyomát.

 

***

 

Mondtam már hogy utálom az embereket? Kiábrándító amit az embertársaikkal művelnek. Egyesek húszszobás csodapalotákban laknak.. másoknak meg csak az újságpapír vagy a palatetős.. huzatos kis lyukak maradnak.. ahol egér módjára összehúzzák magukat hogy ne fagyjanak meg.

 

Noha tiszetelem az életet és annak minden formáját.. nem először érzem azt.. hogy ezeknek megváltás lenne a halál.

 

Betegség és nyomor szagát érzem.. bánatét.. és kétségbeesését.. amikből a magamfajták táplálkoznak. Ezekből a szerencsétlenekből.

 

Illetve .. én nem. Én azokból akik ezt nevezik.. életnek. Mások halálra kínzatását és meggyilkolását.

 

Ahogy sétál mellettem, látom hogy sok neki mindaz amit lát. Fogalmam sincs hol élhetett eddig.. mint harcos tündér.. biztosan sokmindent látott már.. dehogy az arcát nézem.. ilyet még nem biztos.

 

Sápadt.. elkínzott arcok.. csak a szemek könyörögnek.. a szájak már nem. A szavak.. feleslegesek. Megszorítom a kezét, ahogy látok egy könnycseppet legördülni az arcát.. és halvány csilingeléssel a porba hullani.

 

Nem igazán tudom hogyan kell megvigasztalni valakit, ezért csak ennyit mondok: - Mindjárt ott vagyunk.

 

***

 

És mikor megérkezünk.. már várnak ránk.

 

Ő nincs köztük.. rögtön felismerném.. annyi év után. Több száz fajtámbelit kiirtott.. még gyakorló papként.. Isten nevében.. ahogy ő nevezte.. felsőbb utasításra. Aztán vámpír lett.. hogy örök életében.. örökké folytathassa a gyilkolást. Feltett célja.. hogy ne maradjon más.. örök életű rajta kívül.. hogy más természetfeletti lényeket.. az igájába hajtson vagy pokolra küldjön. Mintezt úgy.. hogy eléri hogy az emberek azt higgyék.. ártalmasak és lehetetlen őket elfogadni vagy együtt élni velük.

 

Pedig mi.. évszázadok óta..csak a békét keressük.

 

- Nahát.. milyen szép tőled.. még hoztál nekünk ajándékot is? – vakkantja az egyikük, mikor megpillantja őt.

 

- Ha csak egy ujjal is hozzányúltok.. – mordulok fel olyan fenyegető hangon.. hogy a kukák fedelei is beleremegnek. - … a gerincetekből fogok kerítést csinálni a házam elé.

 

Felkacagnak. Szóval nem vesztek komolyan.. wrr… úgy kell nektek.

 

Már éppen nekikmennék.. mikor érzem hogy a karomhoz ér.

 

- Ha megölöd őket, honnan tudjuk hogy hol van.

 

- Igaza van a kis játékodnak Issac.. a jó öreg Wallance püspök üzetét egyedül én tudom.. ki adja át ha megölsz.

 

- Szóval már üzenget is a vén szivar? Mondd meg neki hogy azt üzenem neki.. ha megtalálom.. egyenként fogom szárazra szívni az összes testrészét. – mordulok fel dühösen.. szemfogaim kivillannak ahogy vicsorgok.

 

- Hehehehehe.. nagyon vicces kedvedben vagy. – vigyorog rám.

- Nem is tudod mennyire. – morranok fel, és a következő pillanatban már mellett vagyok, és a nyakát markolva emelem a levegőbe.

- Ember vagy.. azt hiszed sokáig bírod velem szemben? Egy pillanat alatt képes lennék kihúzni a gerinced a szádon. Vagy feltépem a gégéd és itt fulladsz bele a saját véredbe. Kipróbálod milyen az? – vicsorgok a képébe. – Ki vele mit üzent nekem és már itt sem vagyunk.

 

Kezeit felemeli lógtában.. ahogy a magasba tartom.. engem pedig annyira elvakít a gyűlölet hogy észre sem veszem ahogy körém gyűlnek.

Carl hangját hallom ahogy megpróbál figyelmeztetni.. majd már csak a fájdalom marad.. hogy valami égeti a bőrömet. Az ezüst láncból szőtt háló.. amit rám vetettek.. felgyújtja a kabátomat, pedig csak hadonászom.. hogy levessem magamról..de megéget ahol hozzáérek.

 

- Maradj ott. – ordítok rá, mikor megindulna felém.. az emberek pedig puskával hadonászva veszik célba. Lövés dördül.. de olyan gyors hogy már csak a hűlt helyét célozzák. Mégegy.. majd mégegy… játszik velük.. nem tudják eltalálni. Hallom a szitkozódó hangokat, miközben levetem magamról az égő kabátot.. nehogy énis felgyulladjak. Az ezüst a bőrömbe ég.. akár valami tüzes vas.

 

Wrrr… francba... nem voltam elég óvatos. És most hogy érte aggódom.. koncentrálni sem tudok.

 

- Kapjátok már el azt a kis szarost. – rivall rájuk az a nagyszájú.. biztos ő itt a főnök vagy valami.

 

- Nem tudjuk főnök.. nagyon gyors. – mondja a másik.. két lövés között.

- Szedjétek le.

 

Szinte a fájdalomról is elfeledkezve.. csodálkozva nézem ahogy egyszerre vagy öt Carl jelenik meg körös körül. Ez valamiféle.. varázslat?

 

Majd az igazi.. melettem.. könnyedén felemelve a hálót.

 

Kitörök alóla.. és ahogy fogvatartott erőm végre a felszínretör.. ő is a fenekére huppan a lökéshullámtól.

 

Elkapom az egyiket, és körmeim egyetlen mély vágásával feltépem a mellkasát. Ujjaim között mozsolom szét még vonagló szívét.

 

- Hahahaha megvagy. – hallom ekkor a hátam mögül.. és lesápadok ahogy meglátom a földre zuhanni.

 

- Neeeeeeeeeeeeeeee… - ordítom olyan hangom.. amibe még a házak is beleremegnek. Elejti szorongatott kezét is.. ami élettelenül hullik a földre. Kezében egy véres kés.. szerencse hogy.. rá nem hat az ezüst.. én pedig a fájdalommal mit sem törődve markolok rá a pengére.. és húzom ki a kezéből.. hogy aztán markolatig döfjem annak a dögnek a szívébe.. aki képes volt.. megsebezni őt.

 

Vér buggyan az ember szájából.. hörögve esik a földre.



Levi-sama2009. 10. 27. 21:19:40#2279
Karakter: Carl



 
 
Ezüst szemeim a sötétséget fürkészik. Csak a távolból hallani a szél susogását, a hold sugarai kellemesen simogatják bőrömet, mintha becézgetne. Szeretjük a holdat, ahogy ő is minket.
Csendes az éjjel.
Mosolyogva figyelem, ahogy egy sün keresztüloson egy kis sikátoron, hogy a túloldalon lévő fali üregben eltűnjön.
Halk, figyelmeztető csendülés, melynek rezgései mélyen, hosszan zsongnak a fejemben, minden porcikámban. Összerándulva egyenesedek fel, és a következő pillanatban már az épületek tetején suhanok a szélnél is sebesebben. Csak érjek oda... Istennőm, add hogy időben odaérjek!
 
A látvány ami fogad, ledermeszt. A múlt éjszaka megismert különös vámpír áll a ledöntött bűbájfal helyén, két társamat sakkban tartva, egyiküknek karját erősen tartva. Érzékeny orrommal tündérvér illatára leszek figyelmes.
- Engedd el Isaac - termek hirtelen előtte. Arcán az a különös, ijesztő mosoly jelenik meg, amelyet már ismerek. Elengedi Ben csuklóját.
- Mit keresel itt? - kérdezem, nem titkolt haraggal. Miért jött el újra? Talán... nem volt jó ötlet, hogy hagytam múlt éjjel elsétálni. De mi mást tehettem volna? Érzem az erejét, tudom, hogy egymaga képes volna lemészárolni az egész kolóniámat, de nem tette meg. Akkor most mit akar?
- Téged. - Mély hangja szinte macskadorombolás, mégis erőteljesen karcolja végig idegszálaimat, a lényéből áradó mágiájával. - Nem akartam bántani a társaidat... ők támadtak rám.
Intek nekik, hogy ezt rám bízhatják. Furcsálló tekintettel ugyan, de hátrébb lépnek tőlünk.
- Mit akarsz? - lépek közelebb hozzá, komoran szegezem tekintetem óarany csillogású szemeibe.
- Nahát... pedig én békés szándékkal jöttem. - Látja rajtam, hogy gyanakszom. - Nyugi... nem eszlek meg.
- Nem is tudnál - mosolyodom el halványan. Lehet hogy erős, de én vagyok az egyik leggyorsabb harcos.
- Fogadunk? - vágja rá széles mosollyal, és eszembe jut a múlt éjjel. Soha nem becsülök alá senkit, most mégis megtettem. Óvatlan vagyok... pedig nem szokásom. Jobb észnél lenni.
A következő pillanatban már a csuklómat fogja. Olyan gyors volt, hogy simán kijátszott! Keze akár a satu, forrósága szinte égeti az én érzékenyebb bőrömet.
- Békénhagyom a társaidat.. és soha többé nem jövök ide vissza.. egy feltétellel.
Felpillantok rá. Bármit kér, népem az első.
- ÉS mi lenne az?
- Te velem jössz.
Összerezzenek.
- Miért pont én?
- Több oka van. De azt inkább nem osztanám meg veled. Ha akarom az egész klánodat felfalhatnám itt és most. De nem teszem.. és megígérem.. hogy téged sem foglak bántani.
Ez megnyugtató.
- De ha nem akarsz megölni.. akkor minek kellek?
Elgondolkodva néz le rám, és ekkor megérzem apám erejét. Az idősebbek kijöttek hogy a segítségünkre legyenek. Biztos a társaim hívták őket. Semmi értelme lemészároltatni kolóniám összes megmaradt férfi tündérét.
- Ne, ne gyertek közelebb! - kiáltok nekik, amikor meglátom őket az egyik háztetőn.
Enyhül a csuklómon lévő szorítás, így elszökkenek, de csak hogy elé álljak, és a bűbájtámadás elejét vegyem. Nem hiányzik, hogy felbőszítsék, mert nem lenne esélyünk ellene.
- Maradjatok. Mondjátok meg a többieknek hogy biztonságban vannak.
Elindulok egy kisutcán, amely egyenesen kivezet a területünkről. Minél hamarabb kivezetem őt innen, annál gyorsabban hozzák helyre a védőbűbájból álló falat, amelyet tönkretett.
Érzem hogy követ engem, majd mellém lép.
- Bölcsen döntöttél tündér - dörmögi mély hangján. Felé fordítom tekintetem, arcának szép profilját figyelem.
- Mit akarsz tőlem?
Rám mosolyog, szemfogain megcsillan a holdfény. Félelmetes.
- Majd még eldöntöm. Kövess.
 
Előttem halad, nesztelenül suhanunk végig a szák sikátorokon, halandó szemek számára láthatatlanul. Modulatai nem olyan kecsesek, mint a tündéreké, hanem... mint a nagyon tapasztalt légtornászoké. Bizonyára nem csak nagyon erős, hanem idős is. Elég csak belepillantani sötétarany szemeibe. Az évszázados bölcsesség és szigor egyértelműen látható.
 
Egy város szélén lévő kétszintes házhoz érünk. Szép, gondozott környék, és a levegőbe szagolva érzem, hogy valahol a közelben vízforrás is van. Egy folyó vagy kis patak talán.
A házban egy hófehér angóra macska jön elénk élénk nyávogással üdvözöl bennünket. Isaac felveszi és amíg én körbetekintek, leül vele. Nagyon elegáns, ízléses a berendezés, az én ízlésemnek kissé ódivatú, de már hozzászoktam. A környezetemben élő többszáz éves tündérek is szeretik a régi dolgokat maguk körül. Én még zöldfülű vagyok, az ő szemükben egy gyermek.   
 
Leülök egy tőle távolabbi fotelre, kardomat illandően az oldalához támasztom. Letenni nem óhajtom, de udvariatlanság lenne magamon tartani, mégis a közelemben tudhatom így.
Ráfüggesztem ezüstszín szemeimet.
 - Hallgatlak.
Nem szólal meg, hanem közelebb int magához. Kelletlenül, de leülök mellé a kanapéra, tisztes távolságban. A kardom egy pillanatra sem veszítem szem elől.
Megérinti a hajamat, és hátrébb rettenek. Miért érintett meg?
 
A macskája otthagyja őt és az ölembe mászik.
Mély hangja megtöri a csendet.
- Tudom hogy nem csak a gyorsaságotokról vagytok híresek, hanem arról hogy pokolian jól rejtőztök és ti vagytok és voltatok a valaha volt legjobb nyomkövetők.
- Mit akarsz ezzel mondani? Találjak meg neked valamit?
- Képes lennél rá.. ha a nyom már rég kihűlt?
Elgondolkodva simogatom meg puha szőrét a cicának. Igen, jó nyomkövető vagyok, az egyik legjobb, fiatal korom ellenére.
- Milyen rég?
- Háromszáz éve.
Hm... az sok, de elképzelhető, hogy képes vagyok rá.
- Talán - biccentek.
- És lenne itt még valami. Nem valamit. Hanem valakit. Biztosan ismered. Wallance-nek hívták..
 
Elsötétülnek szemeim a sötét érzelmektől.
Wallance püspök. Az utolsó Nagy Mészárlás vezetője, aki miatt népünk elhagyta a Hold-tündérföldet, otthonunkat. Legkiválóbb és legerősebb nemeseinket, legöregebbeket vesztettük el akkor. Én még nem éltem, ezt szüleim mesélték, hisz történelmünkről mindent tudnunk kell.
Királynőnk a veszteségbe majdnem beleőrült, és azóta nem engedi hogy királynőnknek nevezzük. Nővérem-nek kell hívnunk, mert ő már nem tartja uralkodónak magát...
 
- Ő meghalt. - Felé fordítom arcomat, és dühösen fújom ki a levegőt amikor megrázza a fejét.
- Wallance atya halott ugyan..de még mindig köztünk jár.
- Vámpír. Miért akarod őt megtalálni?
- Van egy.. lerendezetlen ügyünk. És ahogy sejtem.. a te fajtád is elszenvedett tőle elég sok veszteséget.
- Hetven fajtámbelit végzett ki - válaszolom összeszorult torokkal.
Vígasztaló érintését érzem a vállamon. 
- Tudom hol volt a hely.. ahonnan elindult. Ahol átlépett a mi világunkba. Te pedig, meg fogod mondani hogy hol van most.
 Bólintok.
 - És megbosszulom a társaim halálát.
 Halk sóhajjal viszonozza komor pillantásomat. 
- Rendben, segítek neked. Egy feltétellel - töröm meg a csendet halkan. Elmosolyodik, pedig semmi vicceset nem mondtam.
- Elfelejtetted, hogy itt én szabom a feltételeket.
- Megengeded hogy még egyszer találkozzam a fajtámmal. Mielőtt elindulunk, beszélnem kell velük.
- Rendben - bólint, és kényelmesen hátradőlve teszi keresztbe egyik lábát a másikon. Végigpillantok rajta. Így látszik csak igazán, milyen hatalmas. Tekintetem felfelé siklik, megállapodik egyik, karfán nyugvó kezén. Hegyes körmök, de nem félelmetes. Ruhája kényelmes de elegáns, pont vadászathoz illő. Haja fekete mint az enyém, és olyan selymesen is csillog. Szemei óarany ékszerként csillognak, és meg kell hagyni... nagyon különleges arca van. Nem olyan szépség, mint a fajtámbeli férfiak, de van benne valami...  
Arcánál tartok éppen, amikor észre veszem magamat, és persze az ő mosolyát is. Hát, legalább alaposan meg lett nézve. Még soha nem láttam ilyen közelről ennyire erős vámpírt...
Nem jövök zavarba, nem szokásom.
- Bocsásd meg udvariatlanságomat, de...
- ...még soha nem láttál hozzám hasonlót ilyen közelről - fejezi be helyettem a mondatot. - Semmi baj. Nekem is szokatlan látvány vagy, azt hittem mind kihaltatok.
- Nem egészen.
- Nem egészen? Hogy érted?
Lepillantok az ölemben hangosan doromboló macskára, és végigfuttatom kezemet puha bundáján.
- Nem tudom mennyire ismered a tündéreket - szólalok meg hosszas hallgatás után. - De múlt éjszakai kérdésedből arra következtetek, hogy annyit tudsz: több fajta is élt valaha. Mára csak mi maradtunk, a Hold tündérei, Hold-anya gyermekei.
Előre hajol, így kénytelen vagyok a szemeibe nézni. Igazi szomorúságot látok tekintetében...
- Hogyan történhetett ez...?! - kérdezi halkan, inkább csak magától. - És ti hányan maradtatok?
- Erre nem válaszolhatok, sajnálom - rázom meg fejemet, és a cicát óvatosan átteszem az ő karjaiba. - Most elmegyek, és holnap éjjel eljövök hozzád, hogy elindulhassunk. Rendben?
- Tudom, hogy hihetek szavaidnak, tündér. Várni foglak.
- Szép éjjent - búcsúzom tőle ősi tündér-hagyomány szerint, majd kardommal együtt köddé válok.
 
*
 
A lenyugvó nap utolsó villanását megérezve borzongok meg. Mindig megérezzük, mikor megy le a nap. Az éjszaka tündérei vagyunk, bírjuk a napot, de nem szeretjük elviselni a bőrünkön. Amennyi erőt a hold ad nekünk, azt a nap képes elszívni, és legyengít minket. Más nem történik.
 
Miközben keresztül suhanok a városon, a múlt éjjelen rágódom, és a királynőnk reakcióján, amikor elmeséltem neki mindent.
„Isaac A Pusztító...” - suttogta, és arcán különös kifejezés jelent meg, talán mosoly-féleség. Végül engedélyt adott nekem, de az ünnepségen még indulás előtt részt kellett vennem. Ben is elmesélte, hogy Isaac megkóstolta az ő vérét, és nem volt tőle semmi baja.
 
Rejtélyes egy vámpír.
 
Telihold van... Ez mindig különleges dolog számunkra. Ilyenkor kapjuk a legtöbb erőt Hold-anyától.
 
Megállok a ház ajtajában, és már nyílik is az ajtó. Végigpillantok rajta, csodálkozásom elrejtve. Talpig feketében van.
- Üdvözöllek - biccentek felé. Mosolyogva köszönt ő is.
- Gyere be, nemsokára elindulunk.
Biccentve sétálok be hozzá. Ezüst szemeim felragyognak a sötétben, ahogy felpillantok az arcába. Vér... vér illatát érzem. Megsérült volna? Nem...
- Átöltözöm, mindjárt jövök.
Magamra hagy. Ezek szerint vadászni volt. Nos, ez jó hír, hiszen teli gyomorral jön velem, így nem leszek veszélyben.
 
*
 
Amikor előkerül, ismét talpig feketében van. Szappan és parfüm illatát érzem, és a víz kesernyés aromáját ahogy elém lép. Sötét haja nyakába kunkorodik, kissé vizes még. Hosszú fekete kabátot vesz fel, semmi egyebet.
Kilépünk az ajtón, a hold pedig mint egy eleven kéz, végigsimít bőrömön. Képes megrészegíteni, ha nem vigyázok, ezért megborzongva szorítom össze felragyogó szemeimet.
Bőröm is halványan csillogni kezd, ahogy a mágia szintje növekszik. Persze elenyésző ez egy vámpíréhoz vágy bármely másik mágikus lényéhez képest.
Hogy eltereljem gondolataimat, Isaac felé fordulok. Engem figyel, de nem hoz zavarba vele.
- Na és hol van az a bizonyos kiindulópont?
- Egy régi kripta, a neve Bless of St. Maria - ugrik fel egy magas háztetőre. Követem.
- Ott alakult át vámpírrá? - kérdezgetem tovább, és néha az alattunk elsuhanó épületekre is figyelek.
- Igen. Van rá esély, hogy hátra is maradt tőle valami személyes dolog... de nem biztos.
- Az jó lenne, igen...
Hirtelen megtorpanok, és lelapulok. Követ engem, szorosan a hátam mögé állva, hogy elférjen ő is az alkalmi fedezékben.  
- Mi az? - kérdezi halkan, lélegzete fülemet súrolja.
- Egy vámpír, ott - mutatom. - Erős lény, és épp táplálékot keres, nagyon agresszív kisugárzással.
Halkan felnevet. Értetlenül nézek rá, nem értem miért ilyen jókedvű, ráadásul így felfigyelhetnek ránk.
- Mellettem nem kell tartanod egy vámpírtól sem - mondja, arcán szinte már kedves mosollyal. Ha nem lenne annyira félelmetes a kisugárzása... Hm. Tényleg, hiszen ő nagyon erős. Neki nem is ellenfél egy ilyen vámpír. De ez akkor sem megoldás.
- A harc kerülése és a békés együttélés a fontos, nem az erődemonstráció - válaszolom halkan, akár a tavaszi szellő fuvallata. - Ha hagyjuk elsétálni őt, nem leszünk sem jobbak vagy gonoszabbak, az ősi egyensúlyt sem sértjük vele.
Megcirógatja a hajamat, épp úgy ahogyan múlt éjjel. Ezúttal is elhúzódom tőle, csillogó szemeimet rajta tartva. Az övé akár a meleg napfény, mégsem gyengít el.
A következő pillanatban elsuhan mellettem, és az éppen vetődő vámpír fejét egy könnyed mozdulattal tépi le. Kardomat kivonva pattanok fel én is, de már vége is a harcnak. Helyére is csúsztatom, segítségemre nem volt szüksége.
- Miért tetted? - kérdezem tőle, és a tető szélére lépve pillantok le. Mellém lépve mutat le egy magányosan álló alakra. - Egy alakváltó... Őt akarta megtámadni?
- Ő ott egy macskaféle. Ritka és különleges példány. Nem engedhettem, hogy egy mocsok sötét lény, aki még csak nem is a vérét akarja, puszta kedvtelésből megszakítsa életének fonalát.
Csodálkozva nézek fel az arcába. Nahát... Egy vámpír, akinek számítanak az élők.
Tisztelettel hajtom meg kissé a fejemet, és elmosolyodom.
- Különös vagy számomra, de örömteli érzés volt megtapasztalnom, miért mosolygott királynőnk, amikor nevedet kiejtette ajkain. Már értem.


Darky2009. 10. 20. 18:42:43#2187
Karakter: Issac



Élet és halál, egy perc alatt bárki megtapasztalhatja mindkettőt, ha összeakad velem. Sokak szerencséjére, embereket nem bántok.. és nem is foglalkozom velük.

 

Sokáig hatalmas csapásként kezeltem a dolgot, hogy különleges erőm és származásom miatt, sem a vámpírok sem az emberek nem fogadtak be maguk közé. De ma már.. ez mindegy. Úgy élek, ahogy kedvem tartja.. törvényeik.. rám nem vonatkoznak, ugyanakkor félnek tőlem.. mint a tűztől. Legendák szólnak fajtámról, hogy a régi korokban a vámpírok oldalán harcoltak, majd mikor azok félvén az erejüktől ellenük fordultak, kitört a háború és egymást  irtották.

 

Sajnos.. mára én vagyok az egyetlen.. és ez ígyis marad, az idők végezetéig. Félnek tőlem.. vagy meg akarnak ölni, de ez engem már nem zavar.

 

***

 

Mai áldozatom egy középkorú vámpír.. pár száz éves még... az én koromhoz képest nevetségesen fiatal. Aláírta a saját halálos ítéletét hogy megölte az alakváltó lovat. Az igazi táltosok emberi formában élő csodaszép lények, akár a tündérmesék egyszarvúi, szárnyakkal. Az a lány olyan gyönyörű volt, amilyet még sosem láttam, ő mégis megölte. Bár a vére számára teljesen ihatatlan, képtelen volt nézni ahogy a lány él és virul. Sok vámpír jobban szereti nézni a halált, a fonnyadást és enyészetet.. mint az élet szépségét. Ő pedig..ezért a hibájáért az életével fizet.

 

***

 

Nem kenyerem az üldözés, mivel mindenkit nagyon gyorsan beérek. Sebességem úgy mint fizikai erőm, olyan szintig növelhetem amíg csak akarom. Hülye ha azt hiszi meg tud szökni előlem. Nem fog jól esni a vére tudom, pedig már itt az ideje.. nekem is innom kell.. és akkor már.. ő lesz a legalkalmasabb. Megérdemli a halált.

 

***

 

Átmászik egy kerítésen, és fut tovább, lélekszakadva. Én nem szarozom azzal a vacakkal, pillantásomtól a fonott vas szétpattog és elgörbülve nyit nekem utat.

 

Lihegését ide hallom. Hallásom és szaglásom vagy kétezerszer élesebb az emberekénél és százszor a sima vámpírokénál, így aztis rögtön megérzem mennyire halálra van rémülve. Halálfélelmének szaga az orromba kúszik, még ilyen távolságból is.

 

Hova futsz? Nincs értelme.

 

***

 

Ráérősen sétálva megyek utána, majd megtorpanva figyelem ahogy belebotlik egy.. fiúba..?

 

Nocsak. Kard van a kezében.

 

Ahogy ilyen távolságból meglátom rögtön feltűnik hogy mennyire.. éteri. Biztosan nem ember.. de akkor..?

 

Közelebb megyek, figyelem ahogy beszél hozzá, majd mikor a vámpír megindul feé.. kecses mozdulattal küldi a halálba, azelőtt hogy az akár hozzá érhetne.

 

- Bocsáss meg. - mondja a halottnak, szinte tapintható bánattal a hangjában. - Nem tudom mi elől menekültél, de akkor sem tehettem mást.

 

- Előlem. - jelenek meg előtte.

 

Csodálkozva mér végig, és énis őt. Hihetetlenül karcsú, légies szépség, szemei szürkék.. mint a felhős ég.. olyan színűek. Valamikor régen.. láttam talán hasonlót, de hozzá foghatót nem. Ahogy a holdfény csillog fekete haján.. megbabonázna, ha nem lennék ennyire éhes.

 

Ahogy végigmérem..azonnal felemeli a kardját, de nem tesz semmilyen fenyegető mozdulatot. Hmm.. okos..

 

- Előled menekült, igaz? Miért üldöz egy vámpír vámpírt? Területi harc? - kérdezi kíváncsian.

- Megölted a vacsorámat. - felelem teljesen nyugodtan, kimondva az igazságot.

- Értem - feleli halkan, mégis olyan bátran néz a szemembe. - Bocsáss meg, és távozz kérlek, keress máshol táplálékot.

 

Mostmár tudom mi ő. Mi ez a kisugárzás.. az édes illat, az éteri szépség. Tündér.. méghozzá egy ritka fajtából lehet, mert még sosem láttam hozzá foghatót.

- Melyik néphez tartozol tündér? Már vagy ezer éve nem láttam fajtád-belit... azt hittem kihaltatok. - kérdezem mosolyogva.

 

Megrázza a fejét. Ó.. szóval nem árulkodsz. Kár.

 

Bizonyára nem tudod ki és mi vagyok én. Különben elfutnál. De.. tetszik ez a bátorság.. ahogy szembenézel velem.. pedig érzed te is..az erőmet.. és a halálos aurát..ami körbevesz..mindig.

 

- Távozz kérlek. - ismétli újra.

 

Miért akarja ennyire? Valószínűleg ő az, aki most véd valamit? Talán a klánját. Egy harcos tündér. Hmmm.. érdekes.

 

- Szóval itt a kolóniád szálláshelye - szólalok meg halkan. - Ha jól sejtem, alig néhányan vagytok már csak. Pedig régen...

 

Igen, régen nagyon sokan voltak. A tündérek. Erdei és hegyi tündérek.. vízi tündérek.. mindenféle fajtából.. békések.. kevés természetfeletti erővel. Ők jobbára gyógyítani és apró varázslatokat tudtak, nem voltak veszélyesek.. mégis kiirtották őket..szomorú.

 

- Rendben, elmegyek. Nem háborgatom családodat, ha elárulod a nevedet. - felelem eltökélten.

- Carl vagyok. Hold-harcos. - feleli, és én meghajolok előtte, szertartásosan. Mindig is ámulatba ejtett a szépségük.. és az ahogy rendezik a dolgokat.

- Isaac vagyok. Még találkozunk... - felelem halványan mosolyogva, majd köddé válok.

 

***

 

Tündérke.. ez nagyon érdekes.. hmm...hmm.

 

Nem messze, egy lámpaoszlop tetején állok és kémlelem a sötétséget. Sokáig fog tartani mire találok egy olyen illetőt újra, akit  elintézhetek, ezért aztán ma már nem is próbálkozom vele. Nemsokára kel a nap.

 

***

 

Mihelyst belépek a lakásba, máris éktelen nyávogás fogad, majd dörgölőzve törleszkedik a lábamnak. Levetem a kabátom és felvéve őt sétálok a szobámba. A redőnyök leengedve.. sóhajtva nézek körül a renden amit hagytam. Kis magányos birodalmam. Bezzeg régen.. hatalmas kastélyokban laktam.. de akkor még.. minden más volt.

 

Bevetem magam a zuhany alá, ő pedig az üvegajtó előtt ül, és macsaival a legördülő vízcseppeket próbálja elkapni a túl oldalról.

 

Szirén.. a cicám az egyetlen.. akinek hiányoznék ha egyszer nem jönnék haza.

 

Sóhajtva folyatom a vizet a fejemre. Nem tudom kiverni őt a fejemből. A tündért.

 

Tudom hogy főként a vérszomj beszél belőlem, de akkoris.. meg fogom találni.. újra.

 

***

 

Másnap éjjel ugyanott talál a holdkelte ahogy tegnap. Ő nincs sehol, de tudom hogyan jutok át a láthatatlan akadályon. Fekete ruhám szinte beleolvad a sötétségbe, ahogy belenyúlok a pajzsba, ami folyékony ezüstként omlik le az érintésemre.

 

Rögtön előttem teremnek.. tündérek ők is.. de ... nem.. őt nem látom sehol.

 

- Távozz innen. - emelik felém hosszú kardjukat. Könnyedén ütöm félre, és mikor elmosolyodok is kivillannak a szemfogaim egy pillanatra, az egyik ijedten ejti el a kardját.

 

- Ne félj.. nem bántalak. - fogom meg a kezét és felemelem. Karján vékony csíkban szivárog a vére..ahogy kivertem a kezéből a kardot.

- Miért nem emberekre vadászol máshol vámpír.. mi köztünk nincs neked való étek. - mondja a másik, társát védve. Szőke.. szemei olyan égszínkékek..amilyet eddig csak tündéreknél láttam.

 

Elmosolyodom. Hogy nincs-e?

 

Kínzóan lassan hajolok a karjára, ő pedig elrántaná, de erősen megmarkolom. Szűkölve felkiált, mintha fájna neki.. pedig ahogy végignyalom a sebet.. minden lehet csak nem fáj. Csodálkozva mered rám.. naná.. nem haltam meg. A véretek csak a vámpírokra halálos.. de én nem vagyok az.

 

Érzem remegését ahogy felnéz rám. Félelme illata betölti a levegőt.

 

Hihetetlenül tiszta a vére.. egyetlen csepp emberi vért sem tartalmaz.. igazi.. élő tündér.. olyan akit nem szennyezett be még az emberi faj. Hihetetlen.

 

- Enged el Issac. - hallom meg hirtelen azt a hangot, és leugrik egy közeli épület tetejéről. Azaz az ugrást nem látom, olyan gyors.. csak ahogy megjelenik előttünk.

Carl.. végre... rád vártam.

 

Mosolyogva engedem el a fiú kezét, aki azt megragadva hátrál el előlem, majd csodálkozva figyeli hogy érintésem nyomán begyógyult a varázskard ütötte seb is.

 

- Mit keresel itt? - förmed rám. Ejnye.. micsoda fogadtatás.

- Téged. - felelem egyszerűen. - Nem akartam bántani a társaidat.. ők támadtak rám. - pillantok feléjük.

Egy intéssel rábírja őket hogy hátráljanak el, ő pedig közelebb lép hozzám.

 

- Mit akarsz?

- Nahát.. pedig én békés szándékkal jöttem.

Szürke szemei gyanakodva pillanatanak rám.

- Nyugi.. nem eszlek meg. - emelem fel a kezeim.

- Nem is tudnál. - feleli mosolyogva.

- Fogadunk? - vigyorodom el, mire elkomorodik az arca.

 

Tudom hogy  mint mindenki más.. ő is fél tőlem..de nem mutatja.. ezért aztán nagyon de nagyon vonzó számomra.

 

Egyetlen villámgyors mozdulat, és csuklóját az ujjaim között tartom, olyan törékenynek tűnik.. és az erő amivel nekem feszül.. mégcsak meg sem érzem szinte.

 

- Békénhagyom a társaidat.. és soha többé nem jövök ide vissza.. egy feltétellel.

 

Felnéz rám.. szemei reménykedve csillannak meg. Pedig sejti.. az feltétel vagy az életébe kerül.. vagy nagy árat kell érte fizetnie.

- És mi lenne az?

- Te velem jössz.

 

Érzem ahogy összerezzen, társai mozgolódnak a távolban, de nem mernek közelebb jönni.

 

- Miért pont én?

- Több oka van. De azt inkább nem osztanám meg veled. Ha akarom az egész klánodat felfalhatnám itt és most. De nem teszem.. és megígérem.. hogy téged sem foglak bántani.

- De ha nem akarsz megölni.. akkor minek kellek?

 

Jó kérdés.. magam sem tudom.

 

Talán mert azt hiszem ő.. megtalálhatja amit elvesztettem.. én pedig megtalálhatom.. azt aki végre nm úgy néz rám.. mint egy szörnyetegre. Bár ahogy most bámul.. hát..elég közel van.. ahhoz.

 

Társai közelednek, amint látom hívtak erősítést.

 

- Ne, ne gyertek közelebb. - kiált rájuk.

 

Elengedem, ő pedig könnyed mozdulattal szökken közénk. Valószínűleg érzi rajtam hogy tényleg képes lennék megtenni amit mondtam, annak ellenére hogy eszem ágában sincsen. Én nem ölök ártatlanokat..de azt neki nem muszáj tudnia.

- Maradjatok. Mondjátok meg a többieknek hogy biztonságban vannak. - feleli és hátat fordít.. elindul az utca irányába.

Utánaindulok.. mosolyogva.

 

- Bölcsen döntöttél tündér. - szólalok meg mellőle.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezi rámpillantva. Kardjától azért még nem vált meg, de nem merne nekem támadni valószínűleg.

- Majd még eldöntöm. - mosolygok rá. - Kövess.

 

A sötét éjszaka az otthonom.. úgy kiismerem benne mintha az egész az én házam lenne.. a vidék ahol mindig is éltem. Ő követ.. szótlanul.. míg haza nem érkezünk.

 

Szirén jön az üdvözlésünkre.. felkapom és a fejét simogatva telepedek le egy díszes.. tizenhatodik századi fotelba, ami az egyetlen régi dolog a teljesen modern lakásban.

 

- Hallgatlak. - direkt messze telepedik tőle tőlem.

Közelebb intem, majd mikor elérhető távolságban van, nem állom meg hogy ne érjek hozzá.. hajának végét simítom meg.. ő azonban visszahőköl. A macska kiugrik a kezemből.. és hozzá szalad.

 

- Tudom hogy nem csak a gyorsaságotokról vagytok híresek, hanem arról hogy pokolian jól rejtőztök és ti vagytok és voltatok a valaha volt legjobb nyomkövetők.

- Mit akarsz ezzel mondani? Találjak meg neked valamit?

- Képes lennél rá.. ha a nyom már rég kihűlt?

- Milyen rég? - kérdezi.. miközben nem állja meg.. megsimogatja őis a cicát.

 

Elmosolyodom.

 

- Háromszáz éve.

- Talán. - feleli.

- És lenne itt még valami.

Érdeklődve pillant rám.

- Nem valamit. Hanem valakit. Biztosan ismered. Wallance-nek hívták..

Látom hogy elkomorul az arca. Igen tudom hogy tudod. Az utolsó keresztény püspök volt.. aki egy csapat vámpírt és tündért égetett el.. csakmert nem emberek voltak.

 

- Ő meghalt. - néz rám, majd felszisszen ahogy megrázom a fejem.

- Wallance atya halott ugyan..de még mindig köztünk jár.

- Vámpír. - mordul fel dühösen. - Miért akarod őt megtalálni? - pillant rám érdeklődve.

- Van egy.. lerendezetlen ügyünk. És ahogy sejtem.. a te fajtád is elszenvedett tőle elég sok veszteséget.

- Hetven fajtámbelit végzett ki. - feleli lehajtott fejjel.

 

Észre sem veszi ahogy mellette termek.. kezem a vállára téve.. érintem meg, ujjaim végén a hegyes körmök meztelen bőrét érintik.

 

- Tudom hol volt a hely.. ahonnan elindult. Ahol átlépett a mi világunkba. - nézek rá komoran. - Te pedig, meg fogod mondani hogy hol van most.

 

Bólint.

 

- És megbosszulom a társaim halálát.

 

Komoran sóhajtok.

 

Furcsa fintora a sorsnak.. hogy aki emberként azért ölt vámpírokat és tündéreket, mert nem emberek.. haláltól való félelmében ő maga is átlépett a másik oldalra. Nem tudom hogyan fogom kibírni a hosszú utat.. anélkül hogy bárki mást is megharapnék.. de ha addig nem akad az utamba jobb áldozat..aki jobban megérdemli...várni fogok.

 

Ránézek.. összeakad a tekintetünk.

 

- Rendben, segítek neked. Egy feltétellel.

Elmosolyodom.

- Elfejetetted hogy itt én szabom a feltételeket.

- Megengeded hogy még egyszer.. találkozzam a fajtámmal. Mielőtt elindulunk.. beszélnem kell velük.


Szerkesztve Darky által @ 2009. 10. 20. 18:43:59


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).