|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Blacky | 2010. 04. 17. 22:57:22 | #4707 |
Karakter: Mayu (Shidou gimi)
Mayu:
Kikapom remegő kezeimmel a dobozkámat a táskámból, és szemeim lesütve, erősen a padlót fixírozva nyújtom felé a „kínálatot”.
- Óh, kakaós sütemény? Nagyon jól néz ki. Köszönöm, elfogadom – vesz ki egy sütit, és harap belé, végig lehunyt szemekkel. Uh... ez... ez most erős egy szituáció volt...
Egy hallható sóhajjal fújom ki az eddig – úgy tűnik – bent tartott levegőt. Olyan... olyan közel volt... Még férfivel ilyen közelségben sosem voltam... Csitulj, kicsi szívem. Próbáljunk nem visszagondolni azokra a mély és sötét szemekre... vagy a forró lélegzetére... a testének illatára és arra a pici távolságra tőlem...
Megzakkantam.
- Csak nem csokipuding van a közepén? Teljesen eltaláltad az íz világomat. – Mondatára nagyobbat dobban a szívem, és forró boldogság árad szét benne. Ízlik neki! Az én süteményem! – Nagyon ügyesen sütsz, később még hasznodra válhat – mosolyodik el, majd elegánsan megtörli a száját, és ismét felnéz rám. A mosoly lehervad az arcomról, mintha csak lefújták volna, helyét értetlenség veszi át. Hogy érti? Nem tervezem cukrász pályán tovább menni... hiszen nem ezért járok gimnáziumba...
- Nekem? – kérdezek vissza, nem leplezve döbbentségem.
- Persze... a férfiak nagyon szeretik, ha egy nő házias. – Mély pír szökik arcomra, és apró mosolyom visszakúszik ajkaimra. Jaj... hogy így... már értem...
Zavaromat leplezve próbálva – mert hát mégiscsak eszembe jutott a hetekkel ezelőtti, Kaito udvarlós megnyilvánulása – csomagolok be még egy darab süteményt egy piros szalvétába.
- Örülök, hogy ízlik. – De még hogy! – Adok még egyet otthonra – nyújtom felé a kis batyut.
- Köszönöm – veszi át, majd feltápászkodik a székből, de még visszahajol kissé, ami nem enyhén lep meg. – A végén még elrabollak és feleségül veszlek...
Kész. Több sem kell, annyi vérrel megy tele az arcom, hogy a testem többi része alighanem vashiányos lett.
Elkuncogja magát halkan, mély hangja szinte visszhangzik fülemben, a szívem pedig hevesebben kezd verni a mellkasomban. - Köszönöm, hogy elvállaltad ezt a beszélgetést, nagyon örülök, hogy van valaki, akit érdekel annyira a történelem, mint engem.
Csak biccentek neki mosolyogva, majd gyorsan összekapkodom a holmim, magamra húzom a kabátom és felkapom vállamra a táskát.
- Semmiség, szeretek erről beszélni – mondom kicsit megkésve, és újból vidáman tekintek rá. Kicsit azért furcsállom, hogy megkért rá – még mindig -, de ez nem merül ki abban, hogy nagyon-nagyon örülök neki. De azért mégiscsak elgondolkodtató... egy ilyen kedves, fiatal, jóképű, közkedvelt (be kéne fejezni) tanár úrnak biztos nem egy barátja van. Jobb esetben mind magas intelligenciával. De ez az ő dolga, nekem voltaképpen semmi közöm hozzá...
- Menjünk, mielőtt még besötétedne, gondolom még tanulnod is kell – karol át a vállamnál, ami meglep s mégis majd elszállok tőle. És milyen igaza van... még egy fogalmazás vár otthon, hogy megírjam.
- Igen – mondom kedvesen, majd mikor kilépünk a főkapun, elenged, és a parkoló felé veszi az irányt, míg az én utam az övével ellentétes. Még intünk egymásnak, majd én is arcomba húzom a sálam, és elindulok hazafelé.
***
- Áh! Istenem, ez kínzás! – nyüszítek a füzetem felett, egy almát harapdálva közben, a ceruzát az ujjaimon pörgetve. Nem értem, miért kért Setsuna-sensei rögtön öt oldalt, amikor alig vettük át a témát. Most még az általános iskolai könyveimet is fel kellett kutatnom, hogy információhoz jussak az egykori kötelező olvasmányról. Hah... szívesebben néztem volna át az egyik történelmes könyvemet. Amit a Ren-san-tól kaptam, az egyszerűen hihetetlen, és letehetetlen.
Egy sóhajjal állok fel a székből, és épp a „tiltott gyümölcshöz” mennék, amikor...
- Bejöhetek? – kérdi egy kedves hang az ajtó túloldaláról.
- Persze, anya! – kiáltom ki, mire termetes pocakjával be is furakszik a nyílászárón. Szinte varázslatos, hogy alig két hónap múlva lesz egy kistestvérem!
- Csak hoztam egy kis extra energiát a tanuláshoz. – Egy bögrét nyújt felém, melynek tetején a gőz úgy táncol, mint egy alaktalan szellem. Hű, de dramatikus lettem hirtelen.
Átveszem és megköszönöm, majd újból inkább a mini esszére próbálnék koncentrálni, de feltűnik, hogy a forró csokoládéból hiányzik valami. Kyoukan-senseinél egész más íze volt... finomabb...
Lehunyom szemeimet, és felidézem azt az estét... a hóvihart, majd a lakásán a kellemes beszélgetést...
Buffy egy vakkantással landol hirtelen az ölemben, figyelmeztetve, hogy nagyon is elkalandoztam, és tovább kéne írni.
- Hehe, jól van kicsim – simogatom meg a fejét, majd kissé komoran meredek az előttem heverő órarendre. – Szerinted normális, hogy így örülök a holnapi történelem órának?
~*~
Bár szívem végig a mellkasomban dobogott, vége lett a tanórának, és most fondorlatosabb vagyok, megvárom a szünet végét, míg már mindenki hazamegy – hisz utolsó óra -, s majd csak azután megyek be a tanáriba.
- Áh.. Mayu-chan! Gyere beljebb – köszön mosolyogva Ren-san, amikor belépek, és épp üdvözölném én is, de belém rekeszti a szavakat. – Van egy meglepetésem számodra. – Meglepetés? Nekem?
- Mi az? – érdeklődök kíváncsian, majd leülök a székre, és ő ebben a pillanatban előhúz egy igen szép borítójú, vastag könyvet. Ez... – A rózsa neve – mondom fel a címét. Olyan ismerős...
- Egy regény, ami a XIV. századi Olaszországban játszódik, amolyan bűnügyi regényféle, gondoltam tetszeni fog. Igen kedves könyv számomra, de benned megbízom, ha érdekel, elolvashatod...
Izgalom árad szét bennem, az adrenalin valósággal végigömlik rajtam. Könyv! Új könyv! És... középkori!!
- Már hogy ne érdekelne! – mondom lelkesen, de rögtön mélyen el is pirulok kifakadásomra. – Nagyon szépen köszönöm! – Felmosolygok rá, amit szelíd tekintettel viszonoz, majd átnyújtja nekem a könyvet.
- Tessék. De azért próbáld meg ne egy éjszaka alatt elolvasni az egészet – szélesedik ki mosolya.
- Majd igyekszem, de nem ígérhetek semmit – kacsintok egyet lelkesen. - Tényleg köszönöm, nagyon boldoggá tett vele. És a bizalmáért is hálás vagyok. Vigyázni fogok rá nagyon! – bizonygatom, talán kissé kislányos stílusban, mire felnevet, és a vállamra teszi a kezét.
- Tudom. Ezért adtam kölcsön – lágyul el a mosolya ismét. Elpirulok. Ismét!
- Um.. – sütöm le a tekintetem. – Tényleg, én pedig visszahoztam a könyvét, sensei! – jut eszembe, és ez a gondolat valóságos mentőövként is funkcionál a zavaromat illetően...
Táskámba süllyesztem a kezem, és rögvest elő is kapom azt a csodálatos olvasmányt.
- Elnézést, hogy csak most adom vissza – szabadkozom még egyszer, majd átadom neki a kötetet.
- Ugyan már... – teszi el mosolyogva. – Én is belekezdtem már az Edo-korszakról szóló műbe, de sajnos időhiány miatt még nem végeztem ki.
- Csak nyugodtan, én megértem! – válaszolok rá hévvel. – Hiszen ott vannak a dolgozatok, meg a tanterv... nem lehet könnyű. – Én biztosan beleszakadnék...
- Apropó dolgozatok – komorul el helyes arca, amire meglepődök. – A tiéteket kiosztottam már?
Megrázom fejem válaszként, miszerint még nem. Bár már nagyon kíváncsi lennék rá... az első dolgozat, amire nem készültem. Lehet, hogy nem is szeretném tudni?
- Ilyen szétszórt lennék? – mosolyodik el zavartan. Jaj, nem így értettem!
- Nem, dehogy!
- Pedig már kijavítottam őket... Szerdán lesz óránk, igaz? Addigra beviszem – mosolyog rám kedvesen.
- Rendben – biccentek. – És, mondja csak, Ren-san... – kezdek bele a puhatózásba, de aztán habozok egy kicsit, hisz ezt nem szabadna megkérdeznem, de ezt a feszültséget nem bírom már... – hányas lett? – kérdezem meg végül is, rá sem nézve, zavartan pásztázva a padlót.
Kiszélesedik mosolya, majd mutatóujját az ajkához emelve súgja halkan: - Titok.
Pof.
Elnevetem magam, hisz meglepetten ért a válasz, holott számíthattam volna rá. Ez... valósággal már Ren-san védjegyévé vált.
- Jól van, nem akartam faggatózni – mosolygok pimaszul. – Akkor majd szóljon, sensei, ha elolvasta a könyvet, és majd ha lesz alkalmas ideje, megbeszélhetnénk... – mondom halkan, és felveszem táskámat a székről, hisz a Rózsa nevét már beletettem.
Jaj, Istenem! Alig várom, hogy olvashassam! Nagyon szeretek tájékozódni az 1300-400-as évekről, de egy olyan korban játszódó regény még annál is jobb! Legszívesebben ugrálnék, vagy megölelnék valakit!
- Rendben. Jó hétvégét, Mayu-chan! – mosolyog rám kedvesen, és ő is magára veszi már kabátját.
- Önnek is, Kyoukan-sensei... – Hangom kicsit suttogó már. Furcsa érzés kerít a hatalmába, de még furcsább gondolatok...
Miért érzem azt, hogy... meg kell hálálnom valahogy a könyvet? De... itt és most... miért? Nem tudom... annyira ösztönösen bennem van, és... meg kell tennem...
Dobban egy nagyot a szívem, valósággal a torkomba ugrik. Pulzusom megkétszerezi eddigi tempóját, és amikor Ren-san elhalad mellettem, összegyűjtöm a bátorságom és utána szólok.
- Kyoukan-sensei! – Megfordul hangom hallatára. – Még egy pillanatra... – lépek közelebb, és mély arcpírral tekintek értetlen tekintetébe.
- Igen, Mayu-chan?
Nyelek egyet, majd kezeimmel finoman megérintem kabátjának ujját. Szabad ezt tennem? Nem tudom... de valami nagyon hajt belülről... valami „minden mindegy, csak előre!” érzés...
- Köszönöm, hogy gondolt rám... – mosolygok rá, majd lábujjhegyre állok, és ajkaimat finoman az arcához érintve lehelek rá egy apró puszit. Arcom mélyen kipirul, amikor finom illata belopakodik orromba, de azonnal le is sápadok, amikor ténylegesen tudatosul bennem, hogy mégis mit csinálok.
Olyan gyorsan távolodok el tőle, hogy majdnem hátra is esek, és félve tekintek megdöbbent arcára. Jézusom... ilyen közvetlen voltam... egy tanárhoz! Szűzanyám... Mit csináltam...?
- E.. elnézést kérek! – szabadkozom – ráadásul el is dadogom az elejét -, majd egy lendülettel rohanok ki a tanáriból. Hogy lehettem ilyen ostoba? Mitől lettem zárlatos? Hát ezt nem hiszem el... a tiszteletlenség netovábbja vagyok! Ez... ezt sosem bocsátom meg magamnak...
~*~
Hétfő van, ráadásul kora reggel. Már majdnem az egész osztály megjelent a vasútállomáson, elvégre mára lett áttéve a szokásos téli kirándulás. Mivel az ilyen jellegű „kiruccanások” mindig tanulmányiak, ezért is szoktunk csak egy napra menni, de mivel a zord időjárás miatt nem egy járatot töröltek, az osztályfőnöknek meg kellett hosszabbítania a túrát. Kellemes fejlemény, legalább nyerhetünk plusz egy napot.
- És hol fogunk megszállni? – érdeklődik dideregve Mitsuki. Nincs valami meleg, ez tény és való...
- Úgy hallottam, néhány faházat béreltek ki, valami kempingben – válaszol Fuyuumi-chan, mire Tsuki természetesen elhúzza a száját. És... egyet kell most értenem vele. Fűtetlen viskókban szunyókálni december közepén nem éppen lehet egy szép élmény...
- Várunk még valakit? – terelem el a témát, majd körülnézek. Az osztály java része már megérkezett, és tudtommal nem is kötelezték a részvételt, tehát biztosan nem jelenik meg mindenki.
- Ó, igen... – Mitsuki hirtelen fülig vigyorodik. Ööh... nem értem...
Fuyuumi-chan reakciója is hasonló, majd ahogy hirtelen átnéz a vállam felett, felcsillannak zöld szemei, és hevesen integetni kezd.
- KYOUKAN-SENSEI!!! – visítja.
Hogy.. miii?!!
Rendesen paffot kapva fordulok meg hirtelen, és úristen!... tényleg itt van Ren-san! De hát... ő is velünk jön?
Úgy érzem, egyszerre sápadok le és pirulok el, főleg amikor felénk int... na, akkor úgy érzem, hátast dobok a hideg kövön.
Most már összeállt a kép. A lányok... meghívták Ren-san-t is a tanulmányi kirándulásra. Végem van.
|
| timcsiikee | 2010. 04. 14. 16:56:47 | #4670 |
Karakter: Renjou (Blackymnek)
Renjou:
Az utolsó óra után olyan pechem támad, amire soha nem számítottam volna. Pont mikor sietek a tanáriba vissza, lányok gyűrűje vesz körül, és úgy látszik, egyszerűen nem akarnak elengedni. Nem, mintha olyan rossz érzés lenne, de az időzítésük sajnos nem a megfelelő. Persze nem küldhetem el őket csak úgy, kedvesen válaszolok, azaz igyekszem, és keresem a lehetőséget arra, hogy kilépjek a bűvkörből.
- Jaj tanár úr, lesz egy kirándulás, és úgy szeretnénk, ha Ön jönne velünk.
- Igen, sokkal jobban örülnénk, még az osztályfőnöknél is jobban.
- Ejnye, ilyet azért nem szabad mondani – kacsintok tettetett rosszallással, mire beleegyezően pirulva bólint – de tetszik az ötlet, úgyis van elég szabadidőm, megbeszélem majd a tanárral, és az igazgatóval is rendben?
- Igen! Köszönjük! – kántálják kórusban, boldogan csillogó szemekkel.
- Sajnálom hölgyeim, de most mennem kell, még sok a dolgom.
- Hova siet tanár úr? – kérdez vissza az egyik, utánam kiáltva.
Csak visszafordulok egy széles mosollyal, és ennyit mondok kacsintva.
- Titok – kisebb sikolyokat váltok ki, örömmel zsebelem be, majd végre bemehetek a tanáriba.
Amikor belépek csak annyit látok, hogy Mayu az asztal alatt keres valamit, Akuma-sensei, pedig az uzsonnáját megszakítva mered rá… szép kis látvány, mondtatom…
- Akuma-san, ha ennyire a kishölgyet bámulja soha nem lesz kész az a jelentés – köhécselem halkan, majd saját asztalomhoz lépek.
- Jó napot, Kyoukan-sensei! Bocsánat, levertem az egyik térképet, de már visszaállítottam – szabadkozik kipirulva, és megigazítja öltözetét.
- Szerbusz, Mayu-chan. Semmi gond. Rendbe kéne már raknom őket, de még nem jutott időm rá – vakarom meg zavartan mosolyogva tarkómat. Igazán rendetlennek tűnhetek. Ehhe…
Leülünk, ő pedig előveszi a könyvet.
- Szóval... Melyik fejezet tetszett a legjobban, és miért? – megmosolyogja kérdésem, mintha pont ezt várta volna.
- Nyugat-Európa a XV. században igazán érdekes... Talán azért, mert azaz életforma, ami messze van tőlünk, egy kissé idegen... de nyitott vagyok az újdonságokra. Nagyon tetszik az életformájuk... habár egy kissé kegyetlenebb volt ott a feudális rendszer, mint nálunk, valahogy pont ez ragadott meg. De nem akarom, hogy emiatt szadistának nézzen – felnevet a végén aranyosan, és nálam is eléri ezt a hatást kijelentésével.
- Annak nem tudnálak – mosolyodom el szélesen.
- Már kíváncsi vagyok, mi lesz a sensei véleménye a könyvemről... egy kicsit aggódtam is, hogy hátha már elolvasta...
- Nem. Meglepetésemre nem... pedig van egypár ilyesmi témájú könyvem, de ezzel még nem találkoztam. Ha nem túl nagy kérés, elárulnád, honnan szerezted?
- Persze. Régebben az utcánkban volt egy antikvárium, nem túl nagy, de pont azért, mert ritka könyveket árultak. Sajnos, már elköltöztek, de utána tudok nézni a sensei érdekében – megmosolygom, és megrázom a fejem.
- Hagyd csak, végül is a világhálón is utána tudok nézni, csak egy kérdés volt. Azért köszönöm – igaz elutasítottam a kedvességét, de a lehető legudvariasabban tettem, hisz tényleg nem szeretném, ha feleslegesen fárasztaná magát ilyenekkel, a mai fiataloknak úgyis sok gondjuk van ahogy láttam.
- Kíváncsi leszek majd én is a véleményére.
- Holnap már szolgálhatok is vele, Hölgyem – biccenek előre udvariasan, akár a középkorban volt etikett, és kicsalok belőle egy halk kuncogást.
- És mondd csak, a kis udvarlód nem érdekelte, hová mész? – kérdezem huncut mosollyal, és egy nem várt reakciót kapok.
- Na és a lányokat? Milyen kibúvót talált, Kyoukan-sensei?
- Semmiféle kibúvót – válaszolok egyszerűen, amire kipattannak szemei, és meglepve, sőt ijedten néz rám - Egyszerűen csak annyit mondtam... – mondom halkan, majd közel hajolok hozzá, pont a füléhet – Titok – suttogom bele halkan.
- És ennyivel beérték? – felém fordul, és így arcunkat alig pár milliméter választja el. Meglepődöm, de ő gyorsabban kapcsol, és elkapja fejét, majd hirtelen jött zavarában a táskája után kap - Oh, jut eszembe, megkínálhatom egy kis sütivel, tanár úr? – elő is kap egy dobozkát, majd róla le a tetőt, és szemlesütve nyújtja felém. Na most még én is zavarban vagyok. Belenézek a dobozába.
- Óh, kakaós sütemény? Nagyon jól néz ki. Köszönöm, elfogadom – nyúlok bele, és kiveszek egy szép szeletet.
Úgy látom végre megnyugszik, szerencsére. Megkóstolom, és szemem lehunyva.
- Csak nem csoki puding van a közepén? – kérdezem komiszan, mire bólint – teljesen eltaláltad az íz világomat – jegyzem meg mosolyogva, és gyorsan meg is eszem a másik felét – nagyon ügyesen sütsz, később hasznodra lesz – mosolyodom el, és egy ujjal megtörlöm szám, persze nem túl feltűnően.
- Nekem? – néz kérdőn.
- Persze… a férfiak nagyon szeretik, ha egy nő házias – szélessé válik mosolyom, mire ő is mosolyogva lesüti szemeit, és nem válaszol, csak pirulva becsomagol még egyet, egy szalvétába.
- Örülök, hogy ízlik, adok még egyet otthonra – nyújtja felém, és elfogadom tőle.
- Köszönöm – állok fel székemből, de még visszahajolok hozzá – A végén még elrabollak és feleségül veszlek – kacsintok rá kuncogva, majd felegyenesedem, és a kis sütikincset a táskámba teszem – Köszönöm, hogy elvállaltad ezt a beszélgetést, nagyon örülök, hogy van valaki, akit érdekel annyira a történelem, mint engem.
Mire visszafordulok felé, már teljesen elpakolt, és épp a vállára kapja a táskát, felállva a székből.
- Igazán semmiség, szeretek erről beszélni – olyan édes a mosolya. Miért érzem azt, hogy mindig ezt szeretném rajta látni? Megrázom fejem, majd vállánál átkarolom.
- Menjünk, mielőtt besötétedne, gondolom még tanulnod is kell – terelem ki a tanáriból.
- Igen – válaszol lelkesen. Ő teljesen más, mint a többiek, látszik, hogy tényleg érdekli az, amit tanul, igazi diák. Kilépünk az iskola kapuján, majd ellenkező irányba indulunk el, még egy utolsót intek neki, majd elfordulva sétálok haza, zsebre vágott kezekkel.
Amikor ide jöttem, nem hittem volna, hogy ilyen kellemes körülmény fogad. Ráadásul egy diák, aki olyan akár csak én voltam. Már egyáltalán nem bánom, hogy megkérdeztem, kellemes társaság, jó vele beszélgetni.
~*~
A sütemény ott pihen egy tányéron az étkezőben, én pedig épp egy forró csokival olvasztom fel magam a kinti hideg után, és a könyvespolcom előtt lépkedve nézelődök körbe.
Valahol itt volt, tudom. Emlékszem, hogy ide tettem.
Fél kézzel kutakodok a könyvet között, ujjaimmal végigvezetve gerincüket, s lépek egyet, amikor nem a megfelelő címet olvasom.
- Heuréka! – mondom mosolyogva, és ki is veszem a megtalált regényes könyvet.
Még régen kaptam az egyetemen egy lánytól. Ő is történelmis volt, mint én, sokat találkoztunk a könyvtárban is. Mindig is szerette az ilyen regényeket. Amikor lediplomáztunk, ezt kapta, tőle, vett magának is egyet. Persze amit szeretett volna, elért. Amikor ránézek erre a könyvre, akkor mindig eszembe jut. Azóta vajon, hogy mehet a sora Amerikában? Elmosolyodom, majd fél kézzel belelapozgatok, és visszasétálok az étkezőbe.
Leteszem az asztalra a könyvet, reggel biztosan megfogom itt találni. A csészémet is leteszem, majd fáradtan összefonom karjaimat az asztalon, és előre dőlve hajtom rájuk államat.
Komor szemezésbe kezdek a süteménnyel.
- Megegyelek, vagy ne egyelek? – kérdezem halkan morogva, de nem válaszol, ami meg sem lep – Rendben, te akartad… - felnevetek halkan, saját hülyeségemen, majd magamhoz húzom a kis tányért.
~*~
Egy újabb történelem órát fejezek be, pontosan a jelzőcsengetéskor. Mosolyogva sóhajtok fel, majd leteszem a krétát, és leporolom a kezem.
- Ennyit mára, holnap pedig elkezdjük ennek a témának, az utolsó fejezetét – jelentem ki, majd leülök asztalomhoz, és meg is törlöm kezemet egy rongyban. Összefogom rendezetten lepakolt dolgaimat, beleteszem a táskába. Mivel utolsó óra, ki tudom használni az alkalmat, és próbálok megmenekülni egy újabb hölgygyűrű elől.
- Megkérhetlek titeket valamire? – villantom elő legkedvesebb mosolyomat – Van egy kis dolgom, tudnátok titkot tartani? – teszem mutatóujjam a szám elé, kacsintva, és a lányok azonnal kórusban, lelkes igennel válaszolnak – Köszönöm – teszem még hozzá, egy utolsó pillantást Mayu-chanra vetek, hogy majd nyugodtan jöjjön a tanáriba, majd kislisszolok a teremből, pont a csengetés előtt fél perccel.
Belépek a tanáriba, majd a térképeket rendbe teszem, míg várom, hogy Mayu-chan is leérjen. Már csak egyedül vagyok a tanáriban, lassan becsöngetnek a plusz órákra, de Mayu még mindig nem jött le, vajon hol van?
Amikor kopogtatnak, csak kikiáltok, nincs túl közel hozzám az ajtó.
- Tessék!? – épp az utolsó térképet teszem a helyére, és kezem leporolva fordulok a jövevény felé – Áh… Mayu-chan! – mosolyodom el, és beljebb invitálom – van egy meglepetésem számodra – mondom halkan, majd kinyitom fiókomat, és belenyúlok.
- Mi az? – ül le a székre, ahova tegnap is, és leveti táskáját, majd felpillant rám, én pedig elé nyújtom a könyvet – „A rózsa neve” – olvassa a címet a borítóról, és megvárom, hogy kezei közé vegye.
- Egy regény, ami a XIV. századi Olaszországban játszódik, amolyan bűnügyi regény féle, gondoltam tetszeni fog. Igen kedves könyv számomra, de benned megbízom, ha érdekel, elolvashatod…
|
| Blacky | 2010. 03. 15. 21:35:30 | #4263 |
Karakter: Mayu (Shidou gimi)
Mayu:
Nem teketóriázok sokat, és mivel szerencsére gyökeret sem vert a lábam, gyorsan visszaiszkolok a kis zuhanyzóhelyiségbe. Ilyen iszonyúan kellemetlen helyzetet..! Mit fog most gondolni rólam a tanár úr...? Remélem, nem látott semmit...
Mellkasomra szorítom a kezem, másikkal pedig égő arcom simítom meg. Uh... legyen már vége ennek a napnak...
***
Miután a többiek kivonulnak, felkapom magamra a pólómat, és én is követem őket a lelátóra. Egy egész csapat lánygyűrű veszi körbe a senseit, így én inkább csak egy távoli sarokba vonulok el, így is tűzvörös az arcom. Ez annyira.. annyira kellemetlen... nem vagyok így nyugodt... Főleg nem azután a megjegyzés után, amit az egyik osztálytársnőm ejtett el. Miért van az, hogyha jön egy rendes, fiatal és jóképű tanár, a lányok elevenen meg tudnának égetni? Furcsa. Én nem értem. De lehet, hogy nem is akarom.
Elbámészkodom egy ideig a lelátón, majd egyszer csak látom, hogy Fuyuumi-chanék lelkesen szaladnak le a pályára. Hm.. biztos.
- Mi a baj? – huppan mellém hirtelen egy megüresedett székre valaki, és annyira váratlanul ér, hogy kis híján lebukfencezem a padlóra. – Remélem nem vagy rosszul. – Jézusom, ez Kyoukan-sensei! El akarok futni. Egy sötét szobába. De miért?
- Nem, dehogy... – ölelem át magam sápadt karjaimmal, zavartan, majd figyelmem ismét a focitérre irányul, ahol a lányok éppen a fiúknak hajráznak. Meg persze a tanár úrnak integetnek. Ez egy kicsit beteges... de inkább megtartom a véleményem magamnak. Ha ezt hangosan kimondom, kockáztatom az utálatot. Így egyszerűen... nem mondom ki.
- Nyugodj meg, semmit sem láttam – mondja hirtelen, és rögtön tudom, mire gondol. Hála az égnek! Megkönnyebbülten felsóhajtok. Azért még kellemetlen egy kicsit, de remélem, hamar elmúlik ez az érzés. – Igazán ügyes osztálytársad van – mondja, végig Fuyuumi-chant figyelve. Nos igen, ha az ember elég motivált – ezalatt értsük a fess, lehengerlő tanár úr figyelmét -, akkor bármi lehetséges. Ezt nem rosszindulatból gondolom... ez tényleg így van.
- Annyira nem érdekel, de látom, a tanárurat igen – egy apró mosolyt villantok felé, bár nem néz rám, viszont mondatomra felém fordul, és nevetve teszi a vállamra a kezét. Egy pillanatra megremegek... A hangja úgy ölel körbe, mint egy meleg takaró, ami alól sosem szeretnék kibújni...
- Dehogy, csak gondoltam, valamivel lekötöm őket. – Megdöbbenek. Hoppá, milyen cseles! Ők pedig ott lent, végig azt hiszik, hogy a sensei kíváncsi erre... Hát ez tényleg vicces; nem is bírom ki nevetés nélkül. Sokkal jobban érzem már magam, elszállt minden feszültségem.
Egyszeriben forró lehelet csapja meg a fülem. Suttogás.
- Nem mondtam el senkinek a tegnapit...
Ööh.. nem mintha olyan hatalmas titok lenne, de azt hiszem a saját testi épségem érdekében jó ezt hallani.
- Én sem... – dünnyögöm halkan, nem merek arcára nézni, hiszen olyan közel van, hogy érzem a leheletét is. Hm.. csokoládé.
- A könyvedet majd ma délután elolvasom, gondolom még te sem végeztél azzal, amit elvittél.
- De! – vágom rá rögtön mondatára.
Megdorgál kissé, és igaza van, nem volt túl okos gondolat fél éjszakán át olvasni. Lágy dallam jelzi az óra végét, és a diákoknak sem kell több, rögtön szétszéled a társaság.
- Akkor órák után várlak a teremben, de ha nem tudsz jönni, akkor csak szólj be, hogy ne várjalak.
Biccentek, és halkan köszönök, s még pár pillanatig figyelem távolodó alakját. Valami nincs rendben velem. Miért örülök most ennek ennyire? Miért töltött el egy kis boldogsággal az, hogy nem a lányokat figyelte, hanem velem beszélgetett? Vagy hogy a tegnapi kis „összejövetel” a kettőnk titka maradt? Furcsa és fölényes érzés... hogy amiért a többiek megvesznének, az csak a kettőnk dolga. Oké, Mayu, dilis vagy, és ezen senki nem tud változtatni.
- Mayu-chaaan! – robban elém hirtelen Kaito, váratlanul, akár egy villámcsapás. Le is esek a székről, mire ő vidáman nevet az arcomba. – Láttad, hány gólt rúgtam?
Nem. De nem akarom megsérteni.
- Igen, ügyes voltál.. – mosolygok rá zavartan, és felállok a padlóról, sajgó popsimat megdörzsölve. – De most nekem...
- Tényleg, ma mit hoztál nekem? – mered rám csillogó szemekkel. Jaj, el vagyok átkozva...
- Ne haragudj, tegnap sok dolgom volt... nem volt időm sütni... – Ami így nem igaz. De most valahogy senkivel nincs kedvem beszélgetni, vagy bazsalyogni. Önző vagyok, tudom... Furcsa vagyok, ezt is tudom.
- Áh, mindegy, ne is törődj vele! De ezért még kárpótolnod kell ám – vigyorodik el. Ajaj.
- És mivel? – kérdezem, miközben már elindulunk kifelé a csarnokból. Ha azt mondja, hogy focizzak vele, itt hagyom.
- A fülembe jutott, hogy jövő hétre tették át a tanulmányi kirándulást, te pedig önként fogsz mellettem ülni a vonaton!
Hehe.. ez voltaképpen kis ár. Komolyan kezdtem megijedni.
- Rendben van – bólintok rá, mosolyogva, majd befordulok a lányok öltözőjénél.
***
Az utolsó óránk művészettörténettel zárul, és az élet ismét újabb feladatot gördít elém: úgy kell eljutnom a tanári szobába, hogy másnap a lányok ne égessenek el máglyán. Szép kilátások. Szerencsére most, a nap végére Fortuna mellém állt, a lányok éppen letámadták a folyosón Kyoukan-senseit, így senki nem következtethet arra, hogy őhozzá indulok. Remélem.
Amikor leérek a tanári elé, illedelmesen bekopogok, majd kinyitom az ajtót, de meglepetésemre csak Akuma-senseit találom bent, a kémiatanárt.
- Jó napot! – lépek beljebb. – Um.. Kyoukan-senseijel lesz egy kis megbeszélnivalónk, hozzá jöttem.
Válaszképpen csak biccent a fiatal férfi, hiszen éppen egy zsömlét majszol. Körülnézek, és hamar kiszúrom, melyik az ő asztala, hiszen ott mindenhol térképek sorakoznak. Lepakolok az asztalra, de ügyetlenségemnek hála felborítom az egyik mappát, ami pontosan az asztal mögé dől el. Remek. Rögtön be is mászok, hogy felvegyem, bár eléggé begurult... wáh.
- Akuma-san, ha ennyire a kishölgyet bámulja soha nem lesz kész az a jelentés. – Az ismerős hangra egyből felpattanok, így be is verem a fejem az asztal tetejébe. Rendben, ennél rosszabb már nem lehet.
- Jó napot, Kyoukan-sensei! – mosolygok rá zavartan, majd megigazítom félrecsúszott blúzomat. – Bocsánat, levertem az egyik térképet, de már visszaállítottam.
- Szerbusz, Mayu-chan – mosolyog rám kedvesen, mialatt közelebb lép. – Semmi gond. Rendbe kéne már raknom őket, de még nem jutott időm rá. – Vajon miért magyarázkodik? Na, mindegy. Kiveszem táskámból a könyvet, és leülök egy székre. A kémia tanár úr is éppen most végzett, s miután elköszön, már csukódik is mögötte az ajtó. Egyedül maradtunk.
- Szóval... – foglal helyet Kyoukan-sensei is, majd ujjait összekulcsolja az asztalon, és rám mered azokkal a hihetetlenül sötét szemeivel. Ha képes lenne rá, biztosan magába tudna szippantani, ebben nem is kételkedem. – Melyik fejezet tetszett a legjobban, és miért? – billenti kissé oldalra a fejét. Elmosolyodom.
- Nyugat-Európa a XV. században igazán érdekes... Talán azért, mert az az életforma, ami messze van tőlünk, egy kissé idegen... de nyitott vagyok az újdonságokra – mosolyodom el. – Nagyon tetszik az életformájuk... habár egy kissé kegyetlenebb volt ott a feudális rendszer, mint nálunk, valahogy pont ez ragadott meg – fejezem be lelkesülten. – De nem akarom, hogy emiatt szadistának nézzen – nevetem el magam, ami belőle is kicsal egy halk kuncogást.
- Annak nem tudnálak – jegyzi meg kedvesen mosolyogva, amitől persze, hogy elpirulok. Miért van ilyen természetem?
- Már kíváncsi vagyok, mi lesz a sensei véleménye a könyvemről... egy kicsit aggódtam is, hogy hátha már elolvasta...
- Nem. Meglepetésemre nem... pedig van egypár ilyesmi témájú könyvem, de ezzel még nem találkoztam. Ha nem túl nagy kérés, elárulnád, honnan szerezted?
Hű.. milyen aranyos arckifejezése van, ahogy ezt kérte! Megrázom a fejem. Két okból is: félválaszt adok, és zavaró gondolataimat is megállítom. Vagyis ez lenne a cél.
- Persze – mosolygok rá. – Régebben az utcánkban volt egy antikvárium, nem túl nagy, de pont azért, mert ritka könyveket árultak. Sajnos, már elköltöztek, de utána tudok nézni a sensei érdekében.
Elutasító fejrázás a válasz, amire meghökkenek egy kicsit.
- Hagyd csak, végül is a világhálón is utána tudok nézni, csak egy kérdés volt. Azért köszönöm.
Elpirulok, ahogy az várható volt. Azért érdekelne, hogy egy tanár milyen reakciókat von le abból, ha a közelében tartózkodó diáklány arca lassan a paradicsom és a fuxiavörös árnyalatát próbálgatja.
- Kíváncsi leszek majd én is a véleményére – mosolygok fel rá.
- Holnap már szolgálhatok is vele, Hölgyem – hajol meg kissé, mire halkan elnevetem magam. Nem tudom, utoljára kivel beszélgettem már ilyen jót a történelemről, és a hozzá kapcsolódó könyvekről. Áh, megvan! Még senkivel sem tudtam beszélgetni erről. Meglepő, nem igaz? Az ember azt gondolná, ha történelmis osztályba jár, az érdeklődés természetes a régi idők iránt. Ahhoz képest vajmi keveset törődnek vele.
Csend borul ránk. És nem jut eszembe semmi, amivel megtörhetném.
- És mondd csak, a kis udvarlód nem érdekelte, hová mész? – kérdezi, ajkaira pimasz kis félmosolyt görbítve. Nem fogok elpirulni. Nem! Inkább... áh, már tudom is.
- Na és a lányokat? Milyen kibúvót talált, Kyoukan-sensei? – mosolygok behunyt szemmel.
- Semmiféle kibúvót – mondja halálosan komoly arccal, és hirtelen megrémülök. El.. elmondta nekik? Viszlát, fejem. Holnap lekerülsz a nyakamról Mitsuki által. Jó volt veled. – Egyszerűen csak annyit mondtam... – hirtelen közel hajol hozzám, ismét a fülemhez, hogy könnyedén belésúghassa: - Titok.
Csak ennyit?
- És ennyivel beérték? – fordulnék felé meglepve, csakhogy ő még mindig nem távolodott el a fülemtől, ezért meglehetősen kicsiny lett az arcunk közötti távolság. Ijedten hátra is kapom a fejem. Most kivételesen vörös sem vagyok... elpirulni sem volt időm. Viszont, ha sürgősen nem vágom ki magam valamivel, el fogok. – Oh, jut eszembe, megkínálhatom egy kis sütivel, tanár úr?
Totális csőd vagyok. Jobb nem jutott eszembe.
|
| timcsiikee | 2010. 03. 10. 13:36:34 | #4161 |
Karakter: Renjou (Blackymnek)
Renjou:
Először csak elgondolkodva néz körbe, zavarát leplezve, majd a bögre mögé bújik, tovább kortyolgatva az italt. Majd körbefogva ujjaival néz rám ismét.
- Nagyon örülnék neki! – válaszol kedvesen, és egy kicsi szikla gördül le szívemről. Örülök, hogy nem fogta felt támadásnak, hisz csak gonosz módon az unalmamat akarom elűzni.
- Viszont… - erre én is felkapom a fejem - szeretném én is viszonozni a kedvességét – hirtelen nem tudom mire gondoljak, hisz én kértem szívességet miért akarná ezt felém viszonozni? – Ha gondolja… - kezd bele újra - amikor kölcsönad egy könyvet, én is odaadhatok egyet a sajátjaim közül. Így mindig tudnánk újat hallani egymástól.
Egy pillanatra elgondolkodom, de rá kell jöjjek, igazán eszes megoldás. Nem is tudtam, hogy vannak még ilyen érdekes könyvei, bár sejthettem volna a múltkori eset után.
- Ez jó ötlet – mondom ki hangosabban a gondolatomat is – Találtál olyat, ami megtetszett? Már ma hazaviheted, ha van kedved – ajánlom fel, mire rózsás arccal néz rám.
- Igen… Ez nagyon érdekel – mutat fel egy könyvet, amilyet az előbb is lapozgatott.
- Áh, a középkor? A másik könyv is erről szólt – mondom halkan.
- Nagyon szeretem azt a korszakot… Magának is van kedvence, Ren-san?
- Igen – mondom kicsi gondolkodás után – A japán Edo-korszak – válaszolom kedvesen.
A szamurájok kora nagyon érdekes… A rangok, a harci morál, a lojalitás és az eszmék.
- Azt hiszem… - zökkent ki gondolataimból – van is egy ilyen témájú könyvem… Elhozhatom holnap – néz rám mosolyogva, ami engem is erre késztet.
- Megköszönném – nos hiába szeretem ezt a korszakot, eddig főként olyan témákat halmoztam fel könyvekből, amire szükségem volt.
- Um.. azt hiszem, már lecsendesült a vihar, ideje lenne indulnom! – hebegi félénken, felpattan - Köszönöm szépen, hogy felhívott, nem tudom, mihez kezdtem volna ott egyedül... – hirtelen meglep ez a gyors reakcióó, de megértem aztán… későre jár már.
- Ugyan, semmiség – állok fel én is - Jót beszélgettünk, és még ez a kis üzlet is kialakult köztünk... – kacsintok cinkosan – Parancsolj – adom kezébe a könyvet.
- - Hálás köszönet még egyszer. Mindenért – szinte sóhajtja a szavakat, de felvidul arca, amikor kutyája hozza neki a cipőt be, s nevetgélve vonul ki felvenni „parancsszavára”.
- Elkísérjelek egy darabig? – ajánlom fel kedvesen, mikor már talpig beöltözve látom az előszobában.
- Köszönöm szépen, de már így is sok kellemetlenséget okozhattam... majd holnap… um…
- Látjuk egymást – segítem ki, mire bólint.
- Igen… - helyesel, s felkapva a kutyust, nyitja ki az ajtót - Jó éjszakát, Ren-san!
- Neked is, Mayu-chan – válaszolok halkan, s elmosolyodva, majd eltűnő alakját figyelem meg.
Bezáródik az ajtó, de én még mindig ott állok, felsóhajtva, s megrázom fejem, amikor észreveszem, hogy szívem egyenletesen ver gyorsabban. Túl sok cukrot tettem volna a forró csokiba? észre sem vettem. Mindegy… visszalépkedek kényelmesen a szobába, felkapom az asztalról az ő csészéjét, s elmosolyodva nézem a helyét, ahol az előbb ült. Elmosogatom a csészét, majd jobb dolgom nem révén felkapok egy kis csokit, levetem magam a kanapéra, és az egyik asztalon pihenő könyvet kezdem el olvasgatni. A holnapi óratervet már összeállítottam.
Megérzem a finom virágillatát, lehunyom szemem, és mélyen magamba szívom. Milyen édes és bódító illat…
Sóhajtok egyet, és nyugodtan olvasom tovább a könyvet, ami hasonlít ahhoz, amit elvitt. Fejem a kanapé karfájára támasztom, másik oldalt ugyan ezt teszem lábammal, s míg egyik kezemben a könyvet tartom, másikkal a nassomat fogom, egy-egy lapozgatás közben.
~*~
Tanári asztalomnál ücsörögve lapozgatom könyvemet, a fémpapírban pihenő táblából letörök egy kis kocka csokit, és elmajszolva azt, fejezem be az olvasást. Órámra pillantok, perceken belül becsöngetnek, így összekapom a holmijaimat, majd utoljára végignézve az asztalon, rendezem soraimat. Minden nálam van, bekapok egy rágót, és felállok az asztaltól.
- Látom a sensei szereti a csokit – hallok meg egy kedves hangot, és egy fiatal tanárnő mosolyog rám. Nem sokkal lehet idősebb mint én, egész fiatalos.
- Igen… - válaszolok zavart ábrázattal, majd kizökkent az óra ketyegése, és meghúzva lépteimet megindulok a terem felé, de pont ugyan ez a nő visszaránt.
- Bocsánat Ren-san, csak szeretném egy szívességre megkérni.
- Persze, mondja csak… Öhm… - tarkómat megvakarva szégyellem el magam, hisz még a nevét sem tudom.
- Kikawa Kumikyo – mutatkozik be, és nyújtja is a kezét, amit elfogadok – még nem találkoztunk, most jöttem vissza betegszabadságról.
- Oh, értem – kapok észbe, már kezdtem megijedni – És mi az amire szeretne megkérni?
- A társ testnevelés tanárom nem tudott ma bejönni, egyéb családi gondjai vannak, és nincs helyettesítő tanár. A beosztást láttam, és abban reménykedtem, hogy a történelem órája után tudna e segíteni nekem, persze ezt is felszámolják különórának majd – hadarja el gyorsan, mert látja, hogy folyamatosan az órát figyelem. Beszámítanák nekem is? Nincs jobb dolgom, csak itt ülve várnám a következő órát.
- Persze, szívesen – mosolyodom el kedvesen.
- Hálásan köszönöm, akkor óra után kérem jöjjön le a testnevelői tanáriba, ott elmondok mindent.
- Rendben, majd ott találkozunk – búcsúzom el egy utolsó mosollyal, és már sietek is a folyosóra.
~*~
Épp mikor csengetnek belépek az osztályba, de furcsa látvány fogad. Mintha máshogyan ülnének.
- Ugye mindenkinek sikerült megtalálni a helyét? – ráncolom kicsit tettetett rosszallással homlokom, s kis zsibongás után elrendeződnek… helyes.
~*~
Az óra végén épp papírjaimat teszem össze, amikor egy ismert alak lép a látókörömbe.
- Kyoukan-sensei! Elhoztam a könyvet. Remélem, még nem olvasta – elveszem tőle, és megfigyelem a különleges kötést. Valóban, ezt még nem is láttam, igazán értékes darab lehet.
- Köszönöm szépen, Mayu-chan, nagyon tartalmasnak ígérkezik. Ez a könyv nekem sincs meg, de ismerve az ízlésed, biztos sok különleges dolgot tudok majd meg belőle – bókolok kedvesen mosolyogva.
- Ehm.. igazán nincs mit... – válaszol félénken hebegve.
A beszélgetést az egyik szőke lány zavarja meg, s szabadkozva húzza el, mi szerint a tesi órákra sietni kell… Tesi? Jut eszembe, nekem is oda kéne mennem…
~*~
- Én a fiúkkal foglalkozom, addig magára hagyom a lányokat. Nem kell rendes órát tartani nekik, a mai fiatalok nagyon lusták, örülni fognak, ha elmarad egy óra. Elég lesz, ha átöltöznek, majd elfoglalják magukat valamivel, addig csak felügyelni kell rájuk, semmiség az egész – magyarázza nekem kedvesen Kumikyo-san, s bólogatok először, majd elmosolyodom.
- Örülök… már kezdtem megijedni, hogy tornáznom kell velük itt „öltönyben”, mert semmit sem hoztam magammal – mosoly terül el arcán szavaimra, s csak megcsóválja fejét.
- Nem, dehogy, ennyi elég lesz. Csak sajnos a többi tanár nem ér rá.
- Biztos sok dolguk van – hanyagul legyint.
- Á… csak már így is elegük van a gyerekekből – hirtelen észbe kap, majd zavartan kezd dadogni.
- Nyugodjon meg – simítom vállára a kezem – tudom, hogy nem azért kért meg mert új vagyok még – megnyugodva fújja ki a levegőt, és a csengő lágy dallama újra felcseng, már jól felismerem – nah… akkor be is megyek, szólok hogy én leszek ma velük.
- Biztosan örülni fognak – vágja rá, és megtorpanok az ajtóban.
- Miből gondolja? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Nem érdekes – válaszol egy újabb tiszta mosollyal, én meg ezt viszonozva, vállat vonva indulok utamra.
Megállok a lányok öltözőjénél, és bekopogok.
- Konnichi wa! – kántálom a szavakat, mire izgatott futást hallok, és lassan kinyílik az ajtó.
Egy csillogó szempár bukik ki mögüle, s nagyra kerekedik amikor meglát.
- KYOUKAN-SENSEI!!! – visít fel, amitől egy pillanatra eltorzul az arcom, se elmosolyodom a reakciótól.
A többi lány is előre szalad mögé, s hasonló reakciót produkálnak.
- Bemehetek? – kérdem kedvesen, utalva arra, hogy vajon öltözik e még valaki bent.
- Persze, már mind készen vagyunk – rebegik egyszerre, s visszatipegnek, mutatva az utat, így követem őket.
- Miért van itt a sensei? – lohol mellém az egyik barna lányka, s ez után többen is körbevesznek.
- Ma én fogok helyettesíteni nektek – újabb kis sikoly, de mosolyom a fintortól sem tűnik el.
Hirtelen elnémul mindenki, s egy pontba figyelnek, egyenesen mögém. Először nem tudom mire vélni, majd amikor megfordulok, csak egy ellibbenő hajzuhatagot látok eltűnni az ajtó mögött.
- Ejnye Mayu-chan! Ne most sztriptízelj a tanár úrnak! – kurjant fel egy lány, majd az összes felkacag. Mayu? Tényleg, őt nem is látom.
Kezemmel intek, és megpróbálom elcsitítani őket.
- Ejnye, azt mondtátok, már mindenki felöltözött – intek ujjammal, de ez a féle megrovás már lepereg róluk… azt hiszem fokozatosan be kellesz keményítenem majd, hogy tiszteljenek.
- Na… készüljetek el, és gyertek a nagy terembe! – mondom komoly hangon, és intve kimegyek az öltözőből, páran már követnek is.
~*~
A lelátókon ülünk, míg a fiúk csapatokba verődve kosaraznak. Pár lány előrébb ülve figyeli őket, de a legtöbben körém ülve kezd el beszélgetni, s egyre többet kérdezgetnek tőlem.
Nem értem a mai lányokat, hogy miért kell ennyit kíváncsiskodniuk. De fenntartom az egyszerű álcát, s ahogy anno megpróbálták belém sulykolni, nem kerülhetek túl baráti viszonyba a diákokkal, főleg nem az iskolában.
Sorra bombáznak a kérdésekkel… Hány éves vagyok? Hol élek? Van e valakim… és még sorolhatnám, egyszerűen nem tudnak más témára akadni. Egyszerre zavar mégis felvidít.
Minden ilyen kérdésre a válaszom az, hogy „titok”. Elvégre csak úgy nem adhatom ki minden személyes dolgomat. De még ez sem zavarja őket, csak beszéljek velük.
Lassan belépked Mayu-chan is oldalt, s amint felénk pillantva meglátja a kis csapatot, végül engem, mélyen pirul el, egész arca teljesen paradicsom színű lesz, majd szapora léptekkel előre siet és leül valaki mellé, összekuporodva. Furcsa…
- Na és ti lányok? – nézek körbe, majd fejemmel a fiúk felé intek – tanult valaki cheeleaderkedni? – mosolyodom el szélesen – azaz hajrázni, pom-pomozni… náluk a lányok között népszerű volt még – mesélem halkan, mire egy rágót pukkantó szőke lány, hevesen jelentkezik.
- Én tánc mellett tanultam azt is! Megmutassam? - felcsillanó szemekkel feszeng a széken, és bólintok válaszként.
- Persze, kíváncsi vagyok! – fellelkesedve karon ragadja a mellette ülőket, és sebesen levonszolja őket, tekintetemmel figyelek, és remélem nem fognak elesni a nagy sietségben.
- Gyertek, üljünk lejjebb – intek fejemmel a többi ott maradt lánynak, akik szó nélkül követnek.
Automatikusan a Mayu másik oldalán lévő szabad helyre vetődöm be.
- Mi a baj? Remélem nem vagy rosszul – mint aki szörnyen megijed a szívéhez kap, majd keresztbe fonva karjait magát öleli át, és újra mély pírral néz fel rám.
- Nem, dehogy…
- Sensei! – visít a lány, s felé nézve látom, hevesen integet. Mikor végre rá figyelek elkezdi, egy ideig figyelem, igazán ügyesen mozog tényleg, de valami most sokkal jobban lefoglalja a figyelmemet.
Tovább figyelem a mutatványt, de közben Mayu-chanhoz beszélek.
- Nyugodj meg, semmit sem láttam – mondom mosolyogva, rá sem nézve. Hallom sóhajából, hogy megnyugodott. Remek – igazán ügyes osztálytársad van – jegyzem meg, még mindig előre figyelve.
- Annyira nem érdekel, de ahogy látom tanárurat igen – mondja kedvesem, és érzem hangjából, hogy semmi gúnyos nincs mögötte, csak őszintén gondol erre.
Ezt meghallva felé fordulok, elnevetem magam, és vállára teszem a kezem.
- Dehogy, csak gondoltam valamivel lekötöm őket – először csak pislogva néz rám, majd kitörő nevetését, szája elé tartott kezével fojtja vissza, s én is így teszek, csak míg egyik kezem a vállán van, a másik a lábaimon pihen. örülök, hogy ilyen könnyen sikerült feloldanom a feszültséget. Kicsit közelebb hajolok füléhez, mert ezt az egy dolgot nem akarom mások előtt mondani.
- Nem mondtam el senkinek a tegnapit – súgom halkan fülébe, és vissza is hajolok, nem akarom teljesen zavarba hozni.
- Én sem… - válaszol zavartan, majd leveszem róla kezem, s kicsit elterpesztett combjaimra támaszkodom, közéjük lógatom le kezeimet.
- A könyvedet majd ma délután elolvasom, gondolom még te sem végeztél azzal, amit elvittél.
- De – vágja rá azonnal, majd megszeppenve húzza magát vissza.
- Akkor azért vannak ilyen táskák a szemed alatt – mutatom ujjammal, majd ugyan azzal intek felé – ejnye… aludni is kell ám, akkor is, ha ilyen jó könyvet forgatsz – visszafojtom kuncogásom egy mosollyá, és visszaegyenesedek a székben.
Végre csengetnek, ami jelzi számomra, hogy vége is az órának. Egész gyors volt, azt hittem többet fogok „szenvedni” a bagázzsal.
- Akkor órák után várlak a teremben, de ha nem tudsz jönni, akkor csak szólj be, hogy ne várjalak – mondom mosolyogva, majd vállára támaszkodva kelek fel, és kilépkedek a sorok közül.
- Sziasztok lányok, holnapi órákon találkozunk – integetek feléjük mosolyogva.
- Senseeei! Mit csinál a délután? – integet felém a szőke lán (akinek még mindig nem jegyeztem meg rendesen a nevét), aki épp az előbb mutatta be tánctudását, és felpipiskedve, kezét összetéve várja válaszomat.
- Titok! – kacsintok rá, mire visongás a válasz, s széles mosollyal, utoljára integetve megyek ki a tornateremből, vissza a tanáriba.
|
| Blacky | 2010. 03. 09. 16:46:04 | #4145 |
Karakter: Mayu (Shidou gimi)
Mayu:
- Nocsak, Mayu-chan.. furcsa, hogy így találkozunk – nevet fel ironikusan, de még mindig csak döbbenten pislogok rá, mintha csak nem hinném el, hogy ő az.
De amikor a gondolat végül átjut döbbenetem magas falán, rögtön ki is pattanok karjai tartásából.
- Koyukan-sensei! Bocsánat, én csak... – törlöm le a vékony kis könnycsíkot, melyet a pánik „festett” rá arcomra. – hazafelé siettem.
Igen, de pontosan merre is van az a bizonyos hazafelé?
Szívem szerencsére már nem dübörög olyan őrült vehemenciával, a tanár úr jelenléte megnyugtatott. Hála az égnek...
- Hol laksz? – érdeklődik kedvesen, és bár kissé dadogva, de elmondom neki a címet. – Akkor nagyon eltévedtél... – rázza meg a fejét, majd hirtelen kezét érzem a vállamon, és meglepődve pillázok fel rá. – Na gyere! Itt lakom a közelben, amíg csillapodik a vihar, pihenj le nálam.
Elcsodálkozom egy pillanatra, azután rögtön ellenkeznék, de lassan rádöbbenek, hogy egyedül az életben nem találok haza, így megilletődve fogadom el ajánlatát.
Feszélyezve lépem át a küszöböt, és amint a kabát lekerül rólam, a sensei beljebb invitál, így lehuppanok a kanapéra. Buffy-chan a konyhában szaladgál, Ren-san is kint maradt, így érdeklődve emelek le egy könyvet az üvegasztalról. „Érdekességek a középkorból” – ez áll a borítón. Érdekességek? A középkorból? Jobbat le sem emelhettem volna. Kíváncsian lapozok bele könyvbe, de nem jutok az első oldalon tovább, mert a sensei visszatér, két gőzölgő bögrével a kezében.
- Köszönöm – biccentek felé zavartan mosolyogva, úgy veszem el tőle. Ismét a könyvre meredek. – Igazán érdekes...
Eddig is tudtam, hogy milyen kegyetlenek az istenítéletek, na de ezután...!
- Elég sokféle van a polcomon, ha gondolod megnézegetheted őket.
Csillogó szemekkel pattanok fel, és a kis üvegszekrényhez lépek, ahol aztán mindenféle könyvet találok. Főleg ókori görög korokról szólnak, de erről a témáról is szívesen tájékozódok.
Visszaülök a kanapéra, feszült csönd borul ránk.
- Hogyhogy nem a barátoddal voltál sétálni? – kis híján leszédülök a díványról, arcom tulipiros lesz.
- Ő… nem a barátom, csak egy jó osztálytárs… aki szereti amit neki sütök-főzök... – Inkább megiszom a forró csokim, addig sem teszek olyat, amivel még jobban zavarba jövök. Már ha ez lehetséges.
- Jól van, jól van... Ha már így „összehozott” minket a vihar, mesélj nekem. – Érdeklődve pillantok lágy arcára. – Mi vonzz ennyire a történelemhez?
Oh...
- Hát... igazából nem tudom – mondom elmélázva, aprót füllentve. Még általánosban szerettem belé... és vele együtt a tanáromba is. De az idő telt-múlt, és rájöttem, hogy nem a sensei hatása volt... hanem egyébként is odáig vagyok a történelemért. - Csak érdekel, érdekesnek tartom a régi dolgokat, szokásokat, hogy mi minden történt... – csicsergem feloldódva, de amint idillien mosolygó arcára tekintek, lesütöm a szemeim. – És a sensei? Mi miatt lett történelemtanár?
Érdeklődve pillantok fel rá mégis, és csendben várom a válaszát. Erre kíváncsi vagyok... hiszen kitudja, lehet egyszer talán én is a katedrán kötök ki?
- Igazából soha nem terveztem – mosolyodik el, teljesen belemelegedve a beszélgetésbe. - Jól ment a történelem, mert engem is érdekelt. Végül annyira belekeveredtem, hogy nem volt menekvés, és tanár lett belőlem. – Elmosolyodom története végére, ahogyan ő is. - Ne zavartasd magad, már az első órán is megmondtam, civilben nem a tanárod vagyok, nyugodtan tegezhetsz.
Mély pír szökik arcomra, amit Buffy simogatásával próbálok normalizálni.
- Nekem ez egy kicsit nehéz... – Én nem tudnék egy tanárt tegezni. Soha. Ahhoz túlontúl tisztelem őket... véleményem szerint így is sokkal több megbecsülést érdemelnének, nemhogy még tegezni őket...!
- Nekem pedig furcsa – mondja hirtelen. Miért furcsa? - Alig van köztünk tíz év, fiatal is vagyok… remélem. Vagy olyan vénnek nézek ki?
Le fogom magam ütni. Most meg belegázoltam az érzéseibe! Jesszus!
Pánikolva próbálom tudtára adni, hogy szó sincs ilyesmiről, mire békítőleg megkérdezi, nem kérek-e még valamit. Visszautasítom, hisz nem akarok a terhére lenni, így is roppant hálás vagyok, amiért nem hagyott magamra.
Kivonul mosogatni, s ez idő alatt ismét egy könyvbe temetkezem; alig bírom letenni, nem is veszem észre, amikor Ren-san visszaér, csak hangjára kapom fel a fejem.
- Látom, nagyon szereted a különleges könyveket.
- Igen, nekem is van egy pár.
- Ha szeretnéd, adok kölcsön néha párat. – Elcsodálkozok. Komolyan? De jó!
- Köszönöm! – mosolygok rá kivirulva. Tényleg.. tényleg nagyon rendes ember ez a Kyoukan-sensei!
- De kérnék érte cserébe valamit. – Lefagy ajkaimról a mosoly, érdeklődve pillantok rá. - Ritkán van alkalmam történelmis barátaimmal beszélgetni, de ez most mindegy is. Csak azt szeretném kérni, hogy ha elolvasol egy ilyen könyvet, néha iskola után pár percben beszélgethetnénk róla, különóra gyanánt… persze csak ha van időd, nem szeretném elrabolni a szabadidődet. Meg persze, ha a kis barátod nem lesz féltékeny emiatt.
És ez betett. Ennyi elég hozzá, hogy ismét fülig vörösödjek. Ez a férfi elképesztő!
- Ren-san! – szólok rá durcásan, de amikor halk nevetésben tör ki, én is felengedek. Elgondolkodva illesztem ajkaimhoz a mutatóujjam. Én ebből a helyzetből csak jól jövök ki... hiszen érdekes és ritka könyveket ad nekem kölcsönbe, ráadásul így nekem is lesz alkalmam olyasvalakivel beszélni erről, aki tényleg értékeli.
Mosolyogva nézek fel rá újból, a bögre oldalán összefonom ujjaim.
- Nagyon örülnék neki! – biccentek felé. Egy kissé meglepett vele, de boldog vagyok. Csak azon csodálkozom, hogy pont engem kért meg rá. – Viszont... szeretném én is viszonozni a kedvességét. – Meghökken egy pillanatra, így folytatom. – Ha gondolja... amikor kölcsönad egy könyvet, én is odaadhatok egyet a sajátjaim közül. Így mindig tudnánk újat hallani egymástól.
Jókedvűen elmosolyodom, amit kedvesen viszonoz.
- Ez jó ötlet. Találtál olyat, ami megtetszett? Már ma is hazaviheted, ha van kedved.
Kipirul kissé az arcom.
- Igen... – halászom elő az asztalról az olvasmányt, és a borítót felmutatom neki. – Ez nagyon érdekel.
- Áh, a középkor? A másik könyv is erről szólt – jegyzi meg figyelmesen. Zavartan bólintok.
- Nagyon szeretem azt a korszakot... Magának is van kedvence, Ren-san?
Kérdésemre hümmögve tűnődik el, de csak rövid ideig, s már válaszol is:
- Igen. A Japán Edo-korszak. – A szamurájok kora? Hű...
Eltűnődök egy pillanatra. Várjunk csak...
- Azt hiszem... van is egy ilyen témájú könyvem... – tekintek hirtelen a plafonra elgondolkodva – Elhozhatom holnap – mosolygok rá örömtelien.
- Megköszönném – biccent felém ő is jókedvűen. Ez tényleg nagyon jó... ugyanazt a rendszert alakítottuk ki részlegében, mint Kanazawa-senseijel. Viszont Ren-san teljesen más... Ő sokkal érdekeltebb a történelemben, látszik rajta, hogy tényleg szeret róla beszélni, és fiatal kora miatt a diákokkal is jobban kijön... (Példának okáért nézzük az elalélt diáklányokat.) Tényleg... vajon hogyhogy még egyedül él? Ezt viszont furcsállom.
Hirtelen térek vissza a valóságba, és úgy érzem, menten lesül a képemről a bőr. Miért.. miért pont egyből ilyen kérdéseknek kellett a fejembe szállingózniuk?
- Um.. azt hiszem, már lecsendesült a vihar, ideje lenne indulnom! – vágom magam hirtelen álló helyzetbe, Buffy-chan ijedten ugrik le az ölemből, és vakkantva kotor ki az előszobába. – Köszönöm szépen, hogy felhívott, nem tudom, mihez kezdtem volna ott egyedül...
Sötét szemei elkerekednek hirtelen kitörésemre, de aztán komótosan áll fel a krémszínű fotelből.
- Ugyan, semmiség. Jót beszélgettünk, és még ez a kis üzlet is kialakult köztünk... – kacsint egyet hirtelen, és ekkor érzem úgy, hogy sisteregni kezd az arcom. – Parancsolj. – Felém nyújtja hirtelen a középkoros könyvet, és megilletődve veszem át tőle.
- Hálás köszönet még egyszer. Mindenért – hajolok meg kissé, összefűzöm ujjaim, majd látom, hogy kutyusom már szájában vonszolja felém a csizmám. Nevetve veszem el tőle, és gyorsan magamra kapom ruháim. Az ajtóban tétován fordulok meg. Ren-san még mindig a boltívnél áll, kedvesen mosolyogva felénk.
- Elkísérjelek egy darabig?
- Köszönöm szépen, de már így is sok kellemetlenséget okozhattam... majd holnap.. um.. – Nem mondhatom azt, hogy „majd holnap találkozunk”! Eh, mégis mitől jöttem így zavarba?
- Látjuk egymást – segít ki kedvesen.
- Igen.. – bólintok zavartan, majd felkapom kiskutyám, és ujjaim a kilincsre fonom. – Jó éjszakát, Ren-san!
- Neked is, Mayu-chan.
Még visszanézek egyszer, és mosolygó arcát látom, és meggyőződésem, hogyha most valaki arcon dobna egy hógolyóval, az leolvadna a bőrömről.
Becsukom magam után az ajtót, majd kutyusomhoz fordulok.
- Na, gyere kicsim, anyáék már biztosan aggódnak.
~*~
Másnap kissé álmosan nyújtózkodom egyet a székben, amit Mitsuki-chan sem néz tétlenül.
- Nyúzottnak tűnsz, Mayu. Nem tudtál aludni? – Öööh... ha elmondom, mi történt tegnap este, nemcsak ő, de a lányok tömkelege is megfoszt a fejemtől... úgyhogy inkább füllentsünk kicsit. Ne nagyot!
- Hát, nem sokat... tanultam.
Na, ez most mégis akkora hazugság volt, hogy legszívesebben kővel dobálnám magam. Egy szemernyit nem néztem át a tananyagból, végig csak az újonnan kölcsönkapott könyvet bújtam; egyszerűen nem bírtam letenni. És az alvásról szólva... eh. Érdekes álmaim voltak.
Hirtelen nyílik az ajtó, és ahogy belép rajta a sensei, a szívem a mellkasomból pár szinttel följebb vándorol.
- Ugye mindenkinek sikerült megtalálni a helyét? – húzza össze szemöldökét, és egy pillanat alatt az ülésrend szerint ül le mindenki. – Múlt órán bejelentettem, hogy dolgozatot írunk, és ezt meg is tartom.
Nyelek egyet. Nem készültem, de remélem jól sikerül azért.
Néhány elsőpados ember kiosztja a lapokat, és megkezdjük a dolgozatírást.
***
Kár volt aggódnom! Ezekre a kérdésekre, ha álmomban ébresztenek is válaszolni tudok, bár lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, már ahogy azt a gyűrött arckifejezésekből meg lehet ítélni.
- Mayu! – pattan elém Tsuki. – A következő óra tesi, siess már!
- Egy pillanat – mosolygok rájuk, és vállamra teszem táskámat, előhalászva belőle, amit kerestem, és lassan a pódium felé baktatok. – Kyoukan-sensei! – szólítom meg a tanár urat, bár kissé feszélyezve érzem magam a kíváncsi lányok pillantásainak kereszttüzében. – Elhoztam a könyvet. Remélem, még nem olvasta.
Átnyújtom felé a szép borítójú, vastag kötetet, és amikor átveszi, ujjunk egy pillanatra összeér, s én olyan ijedten kapom el, mintha égő parázshoz nyúltam volna.
- Köszönöm szépen, Mayu-chan, nagyon tartalmasnak ígérkezik – mosolyog rám, és lesütöm a tekintetem. – Ez a könyv nekem sincs meg, de ismerve az ízlésed, biztos sok különleges dolgot tudok majd meg belőle.
Rendben, sensei, most ásta meg a sírom. Mitsukiék meg fognak ölni!
- Ehm.. igazán nincs mit... – Zavaromban már apró köröket kezdek rajzolgatni a cipőmmel.
Hirtelen koppan mellettem két tűsarkú cipő, és mire felkapom a fejem, már karon ragad két lány.
- Bocsánat, sensei, de testnevelés órára mindig sietni kell – csavarja meg szőke haját Tsuki, majd a következő pillanatban már rángatnak is le az öltözőbe.
~*~
Miután valahogyan sikerült leállítanom féltékenykedő osztálytársnőimet, már a legtöbben felöltözve ültek a padon, amikor én még csak a cipőmtől szabadultam meg.
- Jobb lenne, ha sietnél! Most hallottam, hogy beteg a testnevelő tanárunk, tehát rosszabb esetben összevont óra lesz.
Ami egyet jelent azzal, hogy becsődül ebbe a pici helyiségbe még egy teljes osztály lányserege. Segítség!
Vagy.. egyszerűen bejön egy helyettesítő tanár. Remélem, az utóbbi.
- Akkor.. a biztonság kedvéért ott öltözök fel – mutatok az öltözőből nyíló pici „fürdőszobára”, amit sosem használunk. Felmarkolom találomra a ruháimat, és elsuhanok.
Amikor már nadrágban és melltartóban vagyok, akkor ugrik be, hogy a pólóm kint felejtettem. Csend van, tehát biztos nem lesz összevont óra, hála az égnek.
- Mitsuki-chan! – kiáltok ki. – Kint hagytam a trikóm, megkeresnéd, kérlek? – Még ki is lépek - hátha nem hallotta -, de vesztemre.
Az öltözőben mindenki úgy van, mint eddig... egy dolgot leszámítva. Vagyis egy személyt. Ren-sant.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 24. 10:31:59 | #3820 |
Karakter: Renjou (Shidou gimi)
Renjou:
- Ne… nekem? – hebegi elképedve, szemei örömtől csillognak, jól látom rajta, de nem mosolyog. Pedig úgymond ezt elvártam volna tőle, ha már visszakapta ezt a csodálatos könyvet.
Halkan fel is nevetek, ahogy még mindig ledermedve csodálkozik előttem.
- Ne vágj már ilyen arcot! Visszajutott hozzád a könyv, inkább örülj neki… - szólok rá.
- Kö… köszönöm szépen, Kyaoukan-sensei! – mondja végre kivirult arccal.
- Mayuuu-chaaaaan!!! – hallok egy még vidámabb hangot. Végül majdnem kiszakad az ajtó a helyéről úgy tárul ki, és egy kicsit ismerős hang szólal meg mögüle.
- gyere már, haza szeretnélek kísérniii! És ha még maradt a csokis muffinból, akkor abból is szívesen ennék… - honnan ismerős nekem ez a hang?
Csokis muffin?
Egy nagy puffanás követi a fiú esését, és így már fel is ismerem. Ő is az osztályba jár.
- Kaito-kun! – szalad hozzá felsikoltva.
- Öö… áh, jó napot sensei! Nem is tudtam, hogy Ön még itt van… - mondja zavartan, miközben felül.
- Igen, még itt – bólintok kedvesen, majd összeszedem minden holmimat – Kaito, igaz? – ítélem meg az előbbi szólításból – Csak nem te vagy Mayu-chan udvarlója? – jegyzem meg mosolyogva.
- Jaj nem, dehogyis, mi csak barátok…
- Úgy is fogalmazhatunk! – szakítja félbe a lány magyarázkodását, miközben szorosan öleli át. Értem ám…
- Azért ne terheld túl a legjobb diákomat! – mosolygok rájuk szélesen.
- Majd igyekszem! Na gyere Mayu-chan, itt a kabátod! Viszlát sensei! – és már „vonszolja is ki”.
- Köszönöm szépen a könyvet, Kyoukan-sensei! – mondja még utoljára, s csak egy helyben állva figyelem eltűnő párosukat.
Halkan kuncogva rázom meg a fejem, majd mikor már nem hallok semmit, és is elindulok hazafelé.
Azért azt a csokis muffint én is megkóstoltam volna.
~*~
Egy könyvesboltból tartok hazafelé egymagam, sajnos még a könyv társasága sem vígasztal. Nem találtam újat, s amit megrendeltem, az még nem érkezett meg, így kénytelen vagyok még várni egy kicsit, amíg megérkezik. Egészen arcomra húzom a sálamat, kezeim kesztyűstől dugom zsebre, hisz vihar közeledik. Megvárhatta volna míg hazaérek, így alig látok, de a környezetből csak meg tudom ítélni, hogy merre vagyok. Nemsokára lakásomhoz érek végre, már csak pár sarok választ el.
Egy szempillantás alatt csapódik ki a fehér vihar közepéből egy test és nekem is ütközik, reflex szerűen kapok utána, arcomról is lecsúszik a sál. Ahogy kinyitom szemem látom, hogy Mayu az… Milyen véletlen… legelőször is így találkoztunk.
- No csak, Mayu-chan… furcsa, hogy így találkozunk – jegyzem meg egy mosollyal, ami a hidegtől hamar le is fagy.
- Kyoukan-sensei! – ismer fel ő is – Bocsánat – lép tőlem kicsit hátrébb, dér csípte arccal – Én csak… hazafelé siettem – mondja zavarodottan, jobbra majd balra rántja fejét, majd kétségbeesetten mered előre. Úgy néz ki, hogy ő nem látja merre kell menni.
- Hol laksz? – kérdezem meg, és ahogy hallom a címet, picit megrázom fejem – Akkor nagyon eltévedtél. Na gyere – teszem vállára a kezemet – Én itt lakom a közelben, amíg csillapodik a vihar pihenj le nálam – ajánlom fel mosolyogva, de mint aki nem fogad el nemleges választ, máris vonni kezdem magam után.
- Nem vagyok egyedül – jegyzi meg halkan, és csak kíváncsian nézek le rá. Ekkor látom csak meg, a kikukucskáló kutyust a hóna alól, akit eddig még nem vettem észre, biztos a vihar miatt.
- Ó, ne aggódj, ő is elfér – vonom tovább egy mosollyal, s alig két saroknyira el is érjük lakásom helyét. Beinvitálom, majd lesegítem a kabátját is. A kutyus még az előszobában lerázza magát, de szerencsére szinte semmi víz nincs rajta, így csak a szőrét rendezgeti el. Igazán aranyos.
- Ülj le – mutatok a kanapé felé, és arra felé megyek én is, hogy a kis asztalról, a felhalmozott könyveket elpakoljam. Na igen, néha rendetlen vagyok ilyen téren.
Felkap egyet, érdeklődve nézegeti, s ekkor elmosolyodva vonulok ki a konyhába.
Készítek két nagy bögre forró-csokit, ami biztosan neki is jól fog esni egy ilyen hideg vihar közepette, a kutyusnak is kitalálok valamit.
Még szerencse, hogy ilyen rendet szoktam tartani, másképp nem lett volna képem felhívni ide.
- Jó nagy vihar lett hirtelen ugye? – teszem fel az általános kérdést, ami csak egyszerű közhely ilyen alkalmakkor, de jobb nem jutott az eszembe.
- Igen – válaszol halkan, közben felé nyújtom a teli csészét – Köszönöm – mondja kis mosollyal arcán, majd leteszi azt a könyvet, amit az előbb vett fel.
- Igazán érdekes… - jegyzi meg igazi érdeklődő tekintettel. Leülök a fotelba, és kényelmesen elhelyezkedve figyelem őt, miközben jólesőket kortyolgatok italomból. Hogy én mennyire szeretem a csokit…
- Elég sok féle van a polcomon, ha gondolod megnézegetheted őket – mutatok a fal felé.
- Szabad? – bólintással válaszolok kérdésére, mire leteszi a csészét, feláll, és odatipeg.
Szem lehunyva kortyolok egy újabbat, élvezve az ízeket, s csak arra eszmélek fel, amikor egy pici test pattan az ölembe.
- Hohó – mosolyodom el – Szia – mondom nagyon halkan, és a buksiját kezdem el simogatni. Aranyos egy lény, kár hogy valójában én nem tarthatok ilyeneket a lakásban.
Szemlélődése után visszaül, csendben foglal helyet, de engem ez általában zavar.
- Hogyhogy nem a barátoddal voltál sétálni? – kérdem kíváncsian, és a reakció megmosolyogtat.
- Ő… nem a barátom, csak egy jó osztálytárs… aki szereti amit neki sütök főzök – hebegi zavartan dadogva, rám sem nézve a mondat végére, végül visszakapja magához a csészét, és a mögé bújva iszik belőle. Halkan kuncogva simogatom tovább a kutyust, aki hirtelen lepattan rólam, majd gazdijához siet nyüszögve.
- Jól van, jól van – szélesedik ki mosolyom, és békítően tartom fel egy pillanatra kezem, majd megiszom italom utolsó maradékát is – Ha már így „összehozott” minket a vihar, mesélj nekem – töröm meg az újabb beállt csendet. Soha nem szerettem két ember között így a némaságot – Mi vonzz ennyire a történelemhez? – érdeklődöm részletesebben, ezzel is kifejtve mondanivalómat.
- Hát… igazából nem tudom – mondja kis félénk mosollyal – csak érdekel, érdekesnek tartom a régi dolgokat, szokásokat, hogy mi minden történt – elkalandozva sorolja, majd megint felnéz rám, de le is süti szemeit. Talán nem kéne így mosolyognom rá? – És a sensei? Mi miatt lett történelemtanár? – kérdez most ő vissza, és örömmel válaszolok.
- Igazából, soha nem terveztem – fűzöm össze ujjaimat, majd akaratlanul is egy mosoly terül arcomra – Jól ment a történelem, mert engem is érdekelt. Végül annyira belekeveredtem, hogy nem volt menekvés, és tanár lett belőlem – fejezem be egyszerűen mesémet, örömmel konstatálva, hogy az ő arcára is mosolyt tudtam csalni. Igazán jól áll neki. De ekkor tűnik csak fel… még mindig magáz.
- Ne zavartasd magad, már az első órán is megmondtam, civilben nem a tanárod vagyok, nyugodtan tegezhetsz – belepirul a mondatba, és zavarát kutyusa simogatásával próbálja elnyomni ahogy látom, egyszerűen nem tudom mosolyomat levakarni.
- Nekem ez így kicsit nehéz.
- Nekem pedig furcsa – válaszolok azonnal, majd felhúzom lábaim, hogy törökülésben ülhessek fotelomban – Alig van köztünk tíz év, fiatal is vagyok… remélem – vigyorodom el a mondat végére – vagy olyan vénnek nézek ki? – mérem végig magam.
- Nem! Dehogy, nem akartam ezt mondani – szabadkozik gyorsan, kezeivel intve.
- Jól van, nem ugratlak – állok fel egy sóhajjal – hozzak neked még valamit? Biztos éhes vagy – kapom fel üres csészémet.
- Nem, köszönöm – rázza meg fejét, majd ahogy mellette haladok el, látom még van a csészéjében, így csak a sajátom viszem ki, és elmosogatom. Az ablakon kinézve látom, hogy már csillapodik a vihar. Visszamegyek, és leülök ugyan oda, ismét kényelmesen elhelyezkedve.
- Látom nagyon szereted a különleges könyveket – jegyzem meg, ahogy látom épp egy másikat forgat a kezében, érdeklődve lapozgat bele.
- Igen, nekem is van egy pár – válaszol halkan, majd le is teszi.
- Ha szeretnéd, adok kölcsön néha párat.
- Tényleg? – pislog rám kíváncsian, és rábólintva erősítem meg kijelentésemet – Köszönöm – virul fel arca.
- De kérnék érte cserébe valamit – mondom mosolyogva, mire ráfagy arcára a kicsi mosoly.
- Igen? – kérdez rá halkan.
- Ritkán van alkalmam történelmis barátaimmal beszélgetni, de ez most mindegy is. Csak azt szeretném kérni, hogy ha elolvasol egy ilyen könyvet, néha iskola után pár percben beszélgethetnénk róla, különóra gyanánt… persze csak ha van időd, nem szeretném elrabolni a szabadidődet – teszem hozzá a végén. Talán nagy kérés, de tényleg hiányoznak azok a beszélgetések. Sok érdekes könyv, és nincs kivel megbeszélnem – Meg persze, ha a kis barátod nem lesz féltékeny e miatt – mosolyodom el, hogy oldjam a saját kis feszültségem is.
- Ren-san! – emeli fel hangját duzzogva, majd mikor látja, hogy halkan nevetek, ő is megenyhül. Aranyos így is. De kíváncsi vagyok mit válaszol, azon sem lepődnék meg ha nem vállalja el, hisz ez a kérdés nekem is csak hirtelen ötlött most a fejembe, lehet nem is volt jó ötlet… de már mindegy, valahogy kihúzom majd magam.
|
| Blacky | 2010. 01. 14. 18:27:51 | #3273 |
Karakter: Mayu (Shidou gimi)
Mayu:
- Ne butáskodj – int egyet kezével, és mosolyom is eltűnik hirtelen arcomról. Való igaz, elég hevesen reagáltam, csak hát olyan biztató volt számomra ez az egy támpont is, és... - Nem is biztos, hogy megvan nekem ez a könyv, de szétnézek majd a polcomon, van nálam mindenféle... – feleli kedvesen, figyelmen kívül helyezve előbbi kirohanásomat. Hű, már ha csak visszagondolok belefő a fejem... – Viszont szerintem siess a következő órádra, el ne késs! – milyen igaz.
Tisztelettudóan megköszönöm fáradozását, majd válltáskámat felkapva sietek el következő órámra.
Lehetséges, hogy túlreagáltam a szituációt? Nem tehetek róla, imádom azt a könyvet... Kár, hogy valószínűleg immáron az is csak történelem. Legalábbis számomra. Hajh...
De nem adom fel a reményt, és bízom Kyoukan-senseiben! Minden hitemet beléhelyezem!
***
Eltelik két fárasztó nap, és emelt történelem óraszámaimnak hála ma duplaóránk lesz Ren-sannal. Amikor a felelőket választja ki, hevesebben ver a szívem, de én nem kerülök sorra. Izgatottan dübörög a pulzusom, fél füllel hallgatom az anyagot, próbálok figyelni, de lélekben teljesen máshol járok. A könyv, a könyv, a könyv! Jaj, vajon megtalálta?
Rendben Mayu, higgadj le, ez nem vezet sehova... ne éld bele magad túlzottan! Még nem biztos semmi.
Az égvilágon semmi.
De akkor miért ver olyan hevesen a szívem, hogy úgy érzem, menten kiszakad?! Jaj... még sosem vártam ennyire a történelem óra végét...
De végül eljön az is. Nem megyek ki szünetre, várom, hogy Kyoukan-sensei esetleg szólít, de mivel semmi ilyen jelet nem látok rajta, csalódottan pakolom ki az irodalom felszerelést a padra. Majd egyszer csak...
- Mayu idejönnél kicsit? – hallom kellemes, tengermély hangját, melytől valahogy furcsa bizsergés cikázik végig a gerincemen, egészen beleremegek. Megdöbbenek saját testem reakcióján. Oké, ez.. tényleg furcsa volt.
Kiszaladok a pódiumra, és reményteli szemekkel nézek rá.
- Sajnálom, de nem találtam meg azt, amit kerestél, pedig azt hittem nekem is megvan ez a könyv.
Szép reményeim tükörsima felszínét úgy töri szét ez a mondat, mint Buffy-chanom anyum vázáját.
Remény vesztve sütöm le szemeimet, úgy mondom halkan, hogy nincsen semmi baj. Persze, nincs, rendben vagyok... csak hát... fáj. Akkor is, ha csak egy könyvről van szó...
- De elhatároztam, hogy én is megszerzem, meg is rendeltem, majd néha odaadhatom – teszi hozzá, s bár nem vagyok az a telhetetlen fajta, ez mégsem villanyoz fel túlzottan.
- Köszönöm... – hálálom meg egy mosollyal, majd visszaszaladok a helyemre, és a táskámban kezdek kotorászni.
Kegyetlen a sors... kellett nekem odaadnom a könyvemet a senseinek. Azt hittem, hogy ismerem. Bíztam benne, erre ő... bah. De nem is kéne ezen ennyit rágódnom, tényleg nem vagyok az a kényeskedő fajta.
Ennyi elég lesz az önsajnálatból.
- Jaj, olyan édes ez a Ren-san! – dobja le magát padomra Tsuki, ábrándos arckifejezéssel, kezeit mellkasa előtt összefogva. Gúnyosan elmosolyodom, úgy pillantok fel rá.
- Mi történt Mitsuki-chan? Elvesz feleségül? – kacagok fel durcás arca látványára, de ő sem bírja sokáig az álarckifejezést tartani, vidám nevetésben tör ki.
- Ne gonoszkodj, Mayu! Nem a te stílusod.
- Igaz, ne haragudj... – kérek tőle elnézést, majd kiveszek egy kisebb műanyag dobozt a táskámból, és alig nyitom ki, már a nyakamban landol egy nehéz test. A hirtelen lökésre még meglepetten fel is nyögök.
- Mayuuu-chaaan! Ma mit hoztál? – vigyorog arcomba Kaito, mire csak elmosolyodom. Ez olyan tipikus...
- Ne féltsd a hasad, rád is gondoltam – nyújtom rá a nyelvem. – Tessék.
Felé nyújtok egy kisebb csomagot, amit csillogó szemekkel vesz el tőlem, majd egy cuppanós puszit nyom az arcomra.
- Mondtam már, hogy egy angyal vagy? – lássuk csak... azt hiszem már vagy egymilliószor.
- Egy angyal, aki etet titeket – teszi hozzá szúrós pillantással Tsuki. – Nem szép dolog így kihasználni valakit. – hé! Azért okosabb vagyok én annál!
- Ugyan, szívesen sütök nekik... és különben is... még sosem maradtak az adósaim... – mosolyodom el, majd megüti fülünk a kis csengetés, mely az irodalom óra kezdetét jelenti.
~*~
Újabb történelem óra a héten, jómagam legnagyobb örömére. Ezen az órán elég keserű a téma, nem véletlenül adták címnek, hogy „A középkor árnya”. A sok betegség és elhalálozás statisztikája tényleg megdöbbentő.
Kisebb felháborodás tör ki, mikor Kyoukan-sensei bejelenti, hogy következő órán dolgozat, én csak meghúzom a vállam. Nemhogy örülnének, hogy egyáltalán bejelentette! Elvégre nem kötelessége, és Kanazawa-senseinél még ennyi engedményt sem kaptunk. Nála ilyen izgalmas óráink sosem voltak... nála nem volt ilyen csend.
Sem ennyi földről elszállt diáklány, heh...
Nem mintha zavarna...
Összepakolom a dolgaim, elvégre ezután végre már nincs több óránk.
- Mayu, szeretném, ha még itt maradnál – kér egy lágy hang, a terem elejéből. Kíváncsian pillantok fel. Vajon mit szeretne?
- Igen, sensei?
- Ezt hoztam neked – nyúl hirtelen táskájába, majd ahogy előtűnik a vaskos könyv, szívem nagyot dobban, arcomat boldog pír lepi el.
- Jaj... köszönöm... – veszem át tőle teljesen megilletődve. Alig hiszem el... már teljesen lemondtam róla, és most... olyan rendes ember ez a Kyoukan-sensei... -... nem is tudom, mit mondjak... – tényleg elállt a szavam. – Én.. mikor hozzam vissza?
Megrázza a fejét. Öö.. nem értem...
- Nem kell, ez a tiéd. A sensei ma hozta vissza, hogy adjam át neked.
Lefagy arcomról az önfeledt mosoly, helyét őszinte megdöbbenés veszi át. Az én... könyvem...?
- Ne.. nekem? – suttogom halkan, magamra mutatva, még mindig ledermedve. Nem hiszem el... visszakaptam! Visszakaptam!
Hát most tényleg elállt a szavam. Szívembe visszaszökik a sok remény, forró boldogsággal telik meg lelkem, olyannyira, hogy menten szétfeszít.
Felnevet kellemes, fülsimogató hangján, és szívem a torkomba ugrik, ismét érzem azt a furcsa remegést magamon...
- Ne vágj már ilyen arcot! Visszajutott hozzád a könyv, inkább örülj neki...
Örülök én! Majd kiugrok a bőrömből! Legszívesebben... sikítanék, mint Mitsuki barátnői történelem óra előtt!
- Kö.. köszönöm szépen, Kyoukan-sensei! – ölelem magamhoz a vastag olvasmányt, arcom ismét kivirul, szemeim felcsillannak. Ő is mosolyog, és - tudom, hogy nem helyes ezt gondolnom, de ha megfogalmazódott bennem, akkor már csak kigondolom – észveszejtően jól áll neki...
- Mayuuu-chaaaaan!!! – robbantja szét az örömteli pillanatot Kaito kurjantása, majd az ajtó felé kapva tekintetem, már látom is, hogy buksiját betuszkolva vigyorog. Fel sem tűnt neki, hogy még Ren-san is itt van, de nyilvánvalóan nem látja az ajtó takarásától. Ha nem lepődtem volna meg, most nevetnék.
- Gyere már, haza szeretnélek kísérniii! És ha még maradt a csokis muffinból, akkor abból is szívesen ennék... – ecseteli vidáman, de egy óvatlan mozdulat, megbotlik, és a kinyíló ajtótól már nem tud megkapaszkodni semmiben, így egyenesen hasra esik.
Jézusom.
- Kaito-kun! – rohanok gyorsan hozzá, majd lehajolok, hogy felsegítsem.
- Öö.. áh, jó napot sensei! Nem is tudtam, hogy Ön még itt van... – vakarja meg zavartan a tarkóját, amint észreveszi Ren-sant is. Na, erre most mit lehet mondani? Ő Kaito.
- Igen, még itt – biccent a tanár úr is, majd ő is feláll a székből, lapos táskáját hóna alá csúsztatva. – Kaito, igaz? Csak nem te vagy Mayu-chan udvarlója?
Adásszünet. Hogy mii?! Udvarló??
- Jaj nem, dehogyis, mi csak barátok... – tiltakoznék, kezeimmel is hevesen gesztikulálva, ám barátom ismét nyakamba veti magam, jóformán a szuszt is kiszorítva belőlem.
- Úgy is fogalmazhatunk! – kezd bólogatni a szöszi. Köpni-nyelni nem tudok erre a válaszra. Csak pirulni. Azt viszont nagyon.
- Azért ne terheld túl a legjobb diákomat! – kacsint rá a fiúra hetykén, és ha eddig piros voltam, most már cékla lett a fejemből.
- De én... – hangom akár egy fuvallat.
- Majd igyekszem! – bólogat hevesen Kaito. – Na gyere Mayu-chan, itt a kabátod! – nyomja kezembe a sötétkék, prémes kapucnis darabot. – Viszlát, sensei! – köszön el, majd már taszigálna is ki az osztályteremből. Még utoljára hátrakapom a fejemet.
- Köszönöm szépen a könyvet, Kyoukan-sensei! – kiabálom hátra, mielőtt Kaito tényleg ki nem tolna a helyiségből. – Jól van, megyek már! – kacagok fel, és immáron saját lábammal követem őt tovább.
***
A ház előtt elbúcsúzom szőke barátomtól, aki még egy cuppanós puszival ajándékoz, mielőtt integetve elfutna.
Egy fáradt sóhajjal fordítom el a kulcsot a zárban, majd beljebb lépek az előmelegített házba. Hiába, december közepe felé már elég hideg van.
- Tadaima! – mondom kissé hangosan, majd leveszem magamról a csizmát, de üdvözlésemre csak Buffy reagál, aki boldogan csaholva fut felém, kis híján ledöntve a lábamról.
- Szia szívem! – ölelem magamhoz vidáman kutyusomat, megsimizve buksiját. – Hát a többiek?
Megnyalja az arcomat, majd betipeg a nappaliba, és én követem. Az asztalon egy levél fogad.
”Mayu! Édesapáddal elmentünk az orvoshoz. Lehet, hogy későn jövünk. Vacsora a hűtőben, melegítsd meg. Hozunk ultrahangos fotót is a kicsiről!
Puszil sokszor: Anyu
U.i.: Etesd meg Buffy-t is, és vidd le egy kicsit sétálni.”
Mosolyogva teszem le a kis cetlit. Ezt mondani sem kell. Buffy az első.
Belépek a szobámba, és tekintetem nyomban az asztalon heverő órarendre siklatom. Hm.. holnap is lesz történelem. Ez a zsúfoltabb hetem, ilyenkor mindig a hét elejére halmozzák fel a sok órát. Na mindegy, tanulni ráérek este is, most elviszem kiskutyámat sétálni. Úgy mindkettőnknek jobban fog esni a vacsora.
~*~
Erősen fogom a pórázt, hiszen ebem mindenfelé szaladgálna, hogy a frissen lehullott hóban hemperegjen. Én persze féltem, hogy megfázik, így nem is nagyon hagyom neki.
Öm.. amikor hazafelé tartottam, még nem volt ilyen szél... csak úgy csapja a szemembe a havat. Uh.. ebből hóvihar lesz. És mivel késő délután már sötét van, ez sem jelent semmi jót az én ijedős mivoltamnak.
- Na gyere kicsim, most futni fogunk – veszem fel karjaimba kiskutyám. Egyre erősebbek a széllökések, ha nem sietek haza ebből még jég is lehet. Az pedig már veszélyes...
Nekem is ilyenkor kell hosszabb sétára vinni Buffy-t... Nem vagyok normális!
Futni kezdek, kis kedvencemet óvón ölelem kabátom melegségébe, kikandikáló fejét pedig kesztyűmmel óvom a hidegtől. Nem is nagyon látok, fehér köd telepszik az útra, azt sem tudom merről jöttem. Kezdek pánikba esni...
Rémülten kapom ide-oda a fejem, már csak futni vagyok képes, elmémet egyre jobban megszállja a rémület és a pánik... ezer gondolat kavarog a fejemben – természetesen a legrosszabbak -, könnyeim már elerednek arcomon, és mikor már valóban a kétségbeesés legszélére sodródnék, egy erős testbe ütközöm, és elesnék, ha az idegen nem tartana meg a derekamnál. A sűrű ködben kikörvonalazódik egy ismerős, finom vonású arc, kutyusom nyöszörögve kukkant ki kabátom alól.
Elkerekedett szemekkel jut el a tudatomig, hogy történelem tanárom tart a karjaiban óvón, a zord és hideg viharban.
|
| timcsiikee | 2009. 12. 13. 02:33:33 | #2797 |
Karakter: Renjou (Shidou gimi)
Renjou:
Hát… remélem nem leptem meg őket nagyon, de ahogy látom a hátsó sorban ülő lányok már kezdenek felengedni, így úgy vélem lassan csak kezdik megszokni, ha nem is azonnal, hogy mostantól nem az idős sensei fogja őket oktatni. Erről jut eszembe.
- Az előző tanárotok nyugdíjba ment, és engem alkalmazott újonnan az iskola. Egyetlen dolgot kérek csak tőletek: ugyanannyi tiszteletet adjatok, mint amennyit tőlem kaptok, és akkor nem lesz semmi gond – mondom kedvesen mégis határozottan. Sosem voltam az öntelt stílus híve, ahol a tanár felsőbbrendűnek hiszi magát. Nekem nem is állna jól, hisz alig tíz évvel vagyok csak idősebb tőlük, a húgom is szinte egyidős velük, csak kicsit korosabb. De folytassuk a beilleszkedést.
- Mivel én már bemutatkoztam, most ti jöttök – mondom, elsétálva az asztaltól, és sorra haladok a padokon – Nem garantálom, hogy rögtön meg is jegyzem őket, de majd igyekszek – mosolyodom el. A névmemóriám nem tökéletes hiába vagyok történelem szakos. De még nem volt rám panasz, hamar meg fogom jegyezni őket… remélhetőleg.
- A nevetek mellett kérem mondjátok meg a tavalyi jegyeiteket történelemből – teszem még hozzá, és kérdezem is az első előttem ülőt. Egy fiút.
- Kazuo Kaito és közepes… - morogja halkan. Hát… egy történelem szakostól többet várok el. Lassan haladgatok, hátrább ülnek a lányok… azt hiszem ez valami újabb fajta kiválasztódás…
Na jó még magamban én is nevetek a furcsa megjegyzéseimen.
Felcsillanó kék szemekkel, lelkesen sóhajtozza az egyik lányka.
- Fuyamori Mitsuko és négyes voltam – rámosolygok és arcára húzza szőke haját… furcsa egy reakció.
- Egész ügyes – teszem hozzá, és már baktatok is a következő padhoz, már a vége felé járok… ennyi nevet…
Megtámaszkodom a következő mellett, de valahogy… a lány nem akar felnézni rám.
- Kisasszony? – keltem fel… Ó igen, ő volt akivel összeütköztem, de végre most észrevett – Szóval?
- Yumiko Mayunak hívnak, és… dicséretes ötösre végeztem a tavalyi év végén – nocsak… végre egy becsületesebb tanuló.
- Szép… - mondom elégedetten, és haladok tovább már csak pár fiatalka van hátra.
Végre megkezdhetem az órát, habár elég sok idő ment el a bemutatkozásokkal, de igyekszem a maradék percekbe belesűríteni az anyagot. Örülök, hogy végre hivatalos tanítást kezdhetek be. Mindig is szerettem másoknak is a történelem szépségeiről megélni, vagy csak megmagyarázni valakinek dolgokat. Mindegy mi volt a téma, örömömet leltem abban, hogy beszélhetek erről. Egy ilyen jellemmel tökéletes tanárnak lenni nem? Aki örül hogy taníthat. Boldogan tapasztalom, hogy egész csendbe vannak végig az órán, és forgatják ki szavaim, miszerint ugyan azt várom el tőlük, mint amit én adok és nem kezdenek el beszélgetni. Értelmes embereknek látszanak, habár itt is megvannak a szokásos… fajták… ha fogalmazhatok így. Az én koromban is mindig megvolt ez, és ez örökre így marad… de ez ellen nem lehet sokat tenni. Viszont a lényeg most a középkor, és hogy ezt részletesen el tudjam mondani nekik, hogy következő órán már feleltethessek is.
Olykor karórámra illantok, figyelem mennyi időm van még, de szerencsére pontosan van idő mindenre, készültem az első óra gyors suhanására is így nem marad ki semmi abból, amit el akartam mondani nekik. Épp mikor befejezem, már csengetnek is.
- Jövő órán az egész leckét felkérdezem – mondom az óra lezárásaként, de mielőtt felállnék csak az asztaltól, elözönlik a pici pódiumot a lányok hada… jajj… amikor az előbb a helyükön ültek, nem tűntek ilyen soknak… De ez kezd egyre zavaróbb lenni.
„Tanár úr hova valósi? Itt lakik a környéken? Hány éves? Van barátnője?” – és még hasonló kérdések hada fogad, amikre szívesen válaszolnék, ha nem ilyen tolakodóan kérdeznének. Miért kell rögtön a magánéletre rástartolni? Egek…
- Majd legközelebb válaszolok lányok, most menjetek a következő órátokra – mondom egyöntetűen, mert nem kívánom ezzel az időmet pazarolni. Lassan el is vonulnak végre… na ezt ki kell még hevernem…
- Elnézést, tanár úr… - mondja egy kellemes hang, és csak felsóhajtok– Lehet egy kérdésem?
- De ez remélem a történelemmel kapcsolatos… - jegyzem meg, mert már semmiben sem vagyok biztos.
- Úgy is fogalmazhatunk… - teszi hozzá, és végre megnyugszom úgy nézek fel rá - Nem tudja, Kanazawa-sensei már elvitte a holmiját a tanáriból? Visszajön még?
Kedves hogy Ő végre nem rólam kérdez, de…
- Sajnos nem tudom megmondani. Miért? – kíváncsiskodom most én.
- Ne.. nem fontos – ej…
- Na, mondd csak – felsóhajtok megint, ujjaim összefűzve támaszkodom meg az asztalon és úgy nézek rá.
Csak... adtam neki egy könyvet kölcsönbe, de így... nem tudom visszakérni tőle... – mondja olykor akadozva. Ennyire zavarban lenne? Vagy ennyire szokatlan lennék mint tanár? Akkor biztos nem sok fiatal tanár tanítja őket, de majd igyekszem beilleszkedni. Viszont ez érdekesen hangzik.
- Hm. Mi volt a címe? – kérdezek tovább.
- Mágia és misztérium a sötét középkorban – egyre érdekesebb.
- Márpedig az egy elég híres történelmi könyv... utánanézek, nincs-e meg nekem... erm... – igen… most jön az a rész, hogy máris tökéletesen bebizonyítottam, mennyire nem is tudom elsőre megjegyezni a neveket. De szerencsére ért a célzásomból, és még el is mosolyodik rajta.
- Mayu. Köszönöm szépen! Tudja, ez sokat jelent nekem... Hogy hálálhatnám meg? – kérdezi egyre lelkesebben.
- Ne butáskodj… - legyintek kezemmel, majd felegyenesedem a székemben ülve – Nem is biztos, hogy megvan nekem ez a könyv, de szétnézek majd a polcomon, van nálam minden féle – jegyzem meg szélesebb mosollyal, majd órámra nézek – Viszont szerintem siess a következő órádra, el ne késs.
- Rendben, köszönöm – kicsit előre hajol, majd kisiet a teremből.
Mayu… ha jól emlékszem végre. Jeles? És ha jól hallottam akkor az egyetlen nem csak a csoportból. Úgy néz ki csak ő az aki komolyan gondolja a történelem szakot, de örülök, hogy legalább van valaki.
A terem üres, lassan csengetnek ha jól sejtem. Megkukkantom a kis saját órarendemet, és jókedvvel tapasztalom, hogy egy lyukas órám következik, utána lesz egy másik és mára ennyi… nem tűnik vészesnek…
~*~
Mágia… és misztérium… mágia… és misztérium…
Bármire is emlékszem erről a könyvről, az én gyűjteményemben nincs benne. Kár, pedig engem nagyon érdekelt volna. Nem csak azért hogy kölcsönadhassam…
Bár… nem is tudom mit gondoltam… hogy odaadtam volna? Már azt sem tudom hol áll a fejem. A tanári munka így meghülyít? Nekem erről senki nem szólt. Leülök a laptopomhoz, és utána nézek pár internetes könyves boltban és azt veszem észre, elég ritka már a könyv, bárhol nem is lehet hozzá jutni. Vajon ő honnan szerezte? Mindegy ez most. Engem is érdekel, így megrendelem, legalább lesz a későbbiekben mit olvasnom. De sajnos így Mayunak nem tudok segíteni. De talán ha a senseit felkeresném… hm. Talán az már túl feltűnő lenne, jobb ha nem teszem. Nekem most azzal kell foglalkoznom, hogy tanítsam őket, ennyi.
De mégis zavar az egész, hiába nem tehetek semmit.
Hirtelen megcsörren a telefonom.
- Tessék?
- Cső Ren… rég beszéltünk már. Nem érsz most rá egy kicsit?
- Szia Kon, dehogynem nekem is van mesélnivalóm.
~*~
Két map múlva megint a történelem szakosoknak tarthatok végre órát, ráadásul kettőt egymás után. Ezt én jobban is szeretem, mert nem csak a felelésre, de még a következő anyagra is bőven van időnk, így kényelmesebben magyarázhatom nekik el az anyagot.
Viszonylag gyorsan le is megy az óra, pedig hosszabbra számítottam, és az még jobban elszomorít hogy máris kellett egy egyest adom. Azt hitték nem tartom be a szavam? Pedig azt hittem elég egyértelmű voltam. Mayut direkt nem hívtam ki, tudom hogy biztosan készült, majd máskor feleltetem… Viszont most meg kell beszélnem vele valamit. Amint kicsengetnek látom hogy csak pár ember szálingózik ki. Szóval itt lesz most a többi órájuk, nem úgy mint két napja… szeretem az ilyeneket megjegyezni.
- Mayu idejönnél kicsit? – intek felé, az ajtóban összesúgnak páran, bár ezt is csak azért vettem észre, mert odanéztem.
- Igen? – áll az asztal elé lelkesen… jaj így nehezebb.
- Sajnálom, de nem találtam meg azt amit kerestél, pedig azt hittem nekem is megvan ez a könyv.
- Öhm… értem… semmi baj… - motyogja halkan.
- De elhatároztam hogy én is megszerzem, meg is rendeltem, majd néha odaadhatom – teszem hozzá mosollyal, mire ő is megereszt egy félmosolyt.
- Köszönöm… - lép egyet hátrébb, gondolom menne vissza a helyére, így én is felállok, majd kifelé veszem az irányt.
- Tanár úr! Tanár úr! Most válaszolna? – gátolnak el megint a lányok, de ennek ellenére nem fagy le arcomról a mosoly.
- Ígérem lányok jövő héten az órát ezzel kezdjük, de most mennem kell – végre kiengednek és a tanári felé haladva a folyosón megcsóválom fejem.
~*~
Péntek van végre. Olyan gyorsan eltelt ez az első hét… és meg kell mondjam tetszik az iskola. Mázlistának mondhatom magam, hogy ilyen diákok közé kerültem, remélem az évek folyamán ez nem fog nagyon változni, bár… sosem lehet tudni miket hoz az új generáció. A mai utolsó órám megint a történelem szakosokkal van. Nem bánom, kedves osztály és ha nem is a legjobbak belőle, látok még pár reménységet akikből igyekszem a jobbat kihozni. Már épp indulnék ki a tanáriból, mikor szembe jön velem elődöm.
- Szép napot tanár úr mi járatban? – kérdezem kedvesen. Ha jól tudom a héten már minden itt hagyott holmiját elvitte.
- Üdvözlöm Ren-san, magát keresem – furcsállón pislogok rá.
- Engem? – vajon mi dolga lehet velem.
- Pontosabban egy volt diákomat Mayu-chant, de most nem találtam, sietek, de kérem ezt adja oda neki – elővesz táskájából egy könyvet és azonnal rájövök, miről is van szó, fel is virul arcom.
- Tudja melyik a Mayu-chan. Olyan aranyos és mosolygós, biztosan ismeri már – milyen kedves.
- Igen, azt hiszem tudom ki az, persze szívesen átadom neki – veszem el a könyvet, és ő megfogja felkaromat.
- Köszönöm fiam, továbbra meg jó tanítást, becsülje meg ezeket a gyerekeket.
- Azt teszem – bólintok… kedves az öreg, bár a kor meglátszik már a jellemén is.
Elköszönök tőle, és sietek is fel a terembe, könyveim közé rejtem a vaskos harmadik könyvet. Majd az óra végén odaadom neki.
~*~
Felcsendül az óra végét jelző dallam, felsóhajtok, majd közlöm, hogy a következő órán is várható majd felelés. Kissé tettetett rovással pillantok végig az osztályon, a végén elmosolyodom, és persze hozzá teszem, hogy a lányok kérésének is eleget fogok majd tenni. Ahogy látom pakolnak össze, bizton ez volt nekik is az utolsó órájuk.
- Mayu, szeretném, ha még itt maradnál – már megint sutyorgás üti meg fülem… ezek szeretnek ennyire sugdolózni? Mi az amit nem lehet hangosabban megbeszélni? Ezt sosem értettem.
- Igen sensei? – ahogy látom közömbös, de emellett jó a kedve. Most még jobban felvidítom.
Megvárom míg az utolsó diák is kimegy, csak ekkor fordulok felé.
- Ezt hoztam neked – húzom elő a vaskos könyvet, és máris látom hogy felcsillan szeme.
- Jaj… köszönöm – veszi kis ujjai közé – nem is tudom mit mondjak… Én… mikor hozzam vissza?
Megrázom fejem, majd megint csillogó szemeibe nézek.
- Nem kell, ez a tiéd. A sensei ma hozta vissza, hogy adjam át neked.
|
| Blacky | 2009. 12. 12. 22:59:19 | #2795 |
Karakter: Mayu (Shidou Gimi)
Mayu:
- Rendben ifjúság, mára ennyi! – süvít át a testnevelő tanárnő karcos hangja a kis udvarrészen. – Jövő órán megkezdjük az országos felmérések első fázisát. Felüléssel kezdünk. Most pedig irány öltözni, zuhanyozni! – alig fejezi be, már mindenki tódulna vissza az öltözőkbe, amikor ismét felsérti fülünket éles hangja. – Megállni! Lányoké az elsőbbség, fiatalurak! – rivall rá a fiúoszlopra, én pedig egy mosolyt megeresztve indulok el a lányokkal az öltöző felé.
***
Egy gyors zuhany, magamra kapkodom a ruháim, majd táskámat a vállamra kapva már viharzanék is ki a helységből, mikor Tsuki utánam szól.
- Várj már meg, Mayu! Hová sietsz így?
Sóhajtok egyet. Ha húszszor nem mondtam el, akkor egyszer sem.
- Történelem a következő, és vissza akarom kérni a senseitől a könyvem. – felem röviden, majd már ki is rontok az ajtón, át a kis udvarrészen, ahol a tesiórákat tartják, majd végre már beérek az iskola szárnyba, amikor...
Puff.
Egyenesen belecsapódok valakibe, erős karok fonódnak a derekamra, hogy megtartsanak, amitől egy pillanatra nagyot nézek, de aztán olyan hirtelen enged is el.
- Bocsánat! – szabadkozok rögtön, és tisztelettudóan meghajolok, elvégre az én hibám az egész. Nem szoktam ilyen lenni, de most muszáj voltam sietni.
Felpillantok, hogy meglepődjek. Egy fiatal férfi, még nem láttam itt azelőtt...
- Ne haragudj, én nem figyeltem – kér elnézést ő is, zavartan mosolyogva. Ez megnyugtat, hisz azt hittem hirtelen, hogy egy tanár, akkor biztosan jól megszidott volna...
Egy halvány mosolyt megejtve kerülöm ki, és futok fel az emeletre, egyenesen az osztályterembe...
Bent leülök szokásos helyemre, táskámból már elő is keresem a felszerelést. Amióta megemlítettem a tanár úrnak, hogy van egy pár történelmi könyvem, folyton cserélgetünk egymás közt. Én kölcsönadok egyet, és fordítva. Csak abban reménykedek, hogy nem-e felejtette el megint visszahozni az öreg úr...
Fülemet megüti a csengő hosszadalmas, éles hangja, s szinte egy emberként tódulnak be a terembe társaim. Kis zsivaj kezdődik, de amint nyílik az ajtó, mindenki elhalkul. Főleg, amikor a fehérszakállas oktatónk helyett egy fess úriember lép be, rövid fekete hajjal, aki....
Akit szünetben gázoltam el kis híján! Jézus most segíts!
Akkor nem tévedtem... tényleg tanár. De miért van nálunk? Talán helyettesíti Kanazawa-senseit?
Mire felpillantok, már felírta a táblára a nevét, és elégedett mosollyal támaszkodik meg a kipárnázott tanári szék támláján.
- Sziasztok, a nevem Kyoukan Renjou, de hívjatok csak Kyoukan-senseinek... de civilben nyugodtan lehet Ren-sannak is – kacsint ránk lezserül – Mától én fogom nektek tanítani a történelmet...
Pof.
De hát... mi lett Kanazawa-senseiel? Felmondott? Vagy talán nyugdíjba ment volna? És miért nem értesített erről minket?!
- Az előző tanárotok nyugdíjba ment, és engem alkalmazott újonnan az iskola. Egyetlen dolgot kérek csak tőletek: ugyanannyi tiszteletet adjatok, mint amennyit tőlem kaptok, és akkor nem lesz semmi gond – mosolyodik el a mondat végére, de még mindig mély csöndben van mindenki. Csak pár pillanattal később ocsúdnak fel döbbenetükből, és a hátsó padban ülő diáklányok kacagva súgnak össze egymás közt. Csak én akadtam fent ezen ennyire? Már csak a könyvem miatt is... áh.
- Mivel én már bemutatkoztam, most ti jöttök – löki el magát kissé a széktől, és közelebb lép, hogy az első padon támaszkodjon meg. – Nem garantálom, hogy rögtön meg is jegyzem őket, de majd igyekszek. – terül szét egy szép mosoly finom vonású arcán, mire a hátsó padokban halk sóhajok hallatszanak, én csupán lesütöm tekintetemet. Még nem volt ilyen fiatal tanárunk... meg kell még szokni.
- A nevetek mellett még kérem mondjátok meg a tavalyi jegyeiteket történelemből – mondja utólag, majd szép sorban kezd végigmenni személyenként, bár nem nagyon figyelek, még mindig a könyvemen jár az eszem.... Kanazawa-sensei ezt biztosan direkt csinálta. Az volt a kedvenc könyvem... olcsón hozzájutottam, mégis tartalmas, vastag könyv, amiből sokat lehet tanulni, és még a képek is minőségiek... Nem akarok rosszmájúnak tűnni, de máskor is volt már rá példa, hogy a sensei elsumákolt ezt-azt, szóval...
- Kisasszony? – hallom hirtelen magam mellől, és rögtön magamhoz térek, szégyentől vörös arccal nézek fel Kyoukan-senseire. Vajon mióta állhat itt? Jaj. – Szóval? – vonja fel szemöldökét, mire én nyelek egyet.
– Yumiko Mayunak hívnak – felelem rögtön. - és... dicséretes ötösre végeztem a tavalyi év végén – sütöm le a tekintetem. Kaptam pár meggyanúsítást ezzel kapcsolatban, hisz én lettem az egyedüli kitűnő a tárgyból... de végül tisztázódott.
- Szép – biccent elismerően, amitől érzem, jobban forrósodni kezd az arcom. Hát mi lelt engem? Fura vagy ma Mayu.
Még pár embert hallgat meg utánam, majd bele is csap a lecsóba. Kijelenti, hogy most még nem feleltet, de jövő órára már készülnünk kell. Kár... pedig most tartunk a kedvenc részemnél, a középkornál... a könyvem is erről szólt, amiről ugyebár... végképp lemondhatok. Fáj az igazság.
Félreteszem inkább sérelmeim, és minden figyelmemet Kyoukan-senseinek szentelem. Nagy átéléssel magyaráz, ahhoz képest, hogy az öreg tanár úrnál mindig zaj volt, most egy pisszenést nem hallani. Annyira ki tudja vívni a figyelmet, hogy az valami elképesztő... Szinte magam elé képzelem a csatákat, s az uralkodókat, ahogy a rendeleteiket hozzák... a tájat, az embereket... a földeket... a középkort.
Valósággal csüngök a szavain, teljesen letaglóz előadása. Persze az idő múlásával vázlatot is irat, de jó stratéga, előbb bejutatta a fejünkbe az anyagot, hogy onnan mi magunk tüntessük fel a papíron. Okos... így sokkal egyszerűbben és könnyebben halad az anyag, nem úgy, mint Kanazawa-senseinél, aki mindig a könyvet olvastatta velünk. Hiába, abból nem lehet hosszútávon megjegyezni mindent... De ez a férfi már tud valamit... már értem, miért alkalmazták őt ilyen hamar. Hehem...
Egy lágy, de erőteljes dallam jelzi az óra végét, de addigra már ő is befejezte, ebből is látszik, hogy pontos és precíz ember. Legalábbis én ezt tudtam kivenni belőle.
- Jövő órán az egész leckét felkérdezem – jelenti ki, majd összecsukva könyvét állna fel az asztaltól, amikor... áldozatul esik a diáklányoknak. Hű, szegény tanár úr... nem irigylem. Sok kérdéssel bombázzák, csak kapkodja ide-oda a fejét, de idővel mindegyikre, türelemmel válaszol, így lassacskán megfogyatkozik a tömeg a tanári asztalnál.
Fejembe ötlik valami, de... kérdés, hogy van-e elég bátorságom megkérdezni. Csak egy kérdés.. nem halok bele. Gyerünk Mayu, a célt tartsd a szemed előtt! „A könyv!”
Lassú, félénk léptekkel ballagok a katedrára, majd az asztal előtt megtorpanok.
- Elnézést, tanár úr... – motyogom halkan. – Lehet egy kérdésem?
Egy fáradt sóhajt kapok először válaszként.
- De ez remélem a történelemmel kapcsolatos...
- Úgy is fogalmazhatunk... – mosolyodok el picit. – Nem tudja, Kanazawa-sensei már elvitte a holmiját a tanáriból? Visszajön még? – pislogok rá nagy szemekkel. Végre ő is felnéz rám, fekete pillantását pedig valamiért nem tudom állni, így az ajtófélfát kezdem nézegetni...
- Sajnos nem tudom megmondani. Miért? – kérdez rá.
- Ne.. nem fontos – nyelek egyet. Tehát végleg semmi remény. Ez fáj...
- Na, mond csak – fonja össze ujjait, és megtámasztja vele állát. Hát.. sokat nem veszíthetek ugyebár...
- Csak... adtam neki egy könyvet kölcsönbe, de így... nem tudom visszakérni tőle... – ez a sors átka. Segítség!
- Hm. Mi volt a címe?
- Mágia és misztérium a sötét középkorban. – válaszolom rögtön.
- Márpedig az egy elég híres történelmi könyv... – biccentek. – Majd utánanézek, nincs-e meg nekem... erm...
- Mayu – virul ki arcom, úgy mosolygok rá. – Köszönöm szépen! Tudja, ez sokat jelent nekem... Hogy hálálhatnám meg?
|
| timcsiikee | 2009. 12. 10. 00:22:06 | #2764 |
Karakter: Renjou (Shidou gimi)
Renjou:
Izgatott vagyok, pedig ez ritka nálam. Örülök, hogy bekerültem egy igazán értelmes gimnáziumba tanárnak. A híre szerint jó tanulók járnak oda, tehát könnyű lesz velük szót érteni, ha mind értelmesebbek. Hát remélem. Az igazgatónő azt mondta az elődöm is jól bánt velük, sosem volt panasza… ahogy az öreget elnéztem… Hmm… talán jobb ha nem mondok semmit róla. Nekem furcsa volt. Már elkezdődött az év, szerencse hogy ennek a vénnek most kell nyugdíjba menni, így átvehetem a helyét. Biztos munka hely, örülnék ha én is így öregedhetnék meg.
Még bekapom reggelim maradékát, lehajtom a narancslevem, és mindent berakok a mosogatóba, majd ha hazajövök…
Na jó… mégis visszafordulok, és inkább elmosogatom most, így könnyebben pihenhetek, ha hazajöttem. Felkapom táskám, és már indulok is.
Szeretem hogy kora ősszel még ilyen jó idő van, így elég egy ing, még az utcára is. Az iskola majdnem a város másik végén van, szerencsére vonattal nagyon hamar odaérek, onnan csak kicsit kell sétálni és már bent is vagyok. A folyosókon csend honol, biztos most folyik még az első óra.
Karórámra nézek… van még egy kis időm. Tegnap előtt nem mutatták még meg nekem a hátsó testnevelő udvart, csak a folyosókat termeket meg a tanárit… Kíváncsi vagyok, így kimegyek a hátsó ajtón, ahol egy kisebb fedett rész van, ami egybe köti a nagy épületet a tornateremmel és öltözőkkel. Tekintetem azonnal az udvarra téved, ami üres… pedig ilyenkor még kint szokták tartani az órákat vagy tévedek?
Hirtelen csatt… és magam elé nézve egy lányt látok meg. Szerencse hogy meg tudtam állni két lábon, ahogy reflexből átkaroltam, de olyan hirtelen engedem is el.
- Bocsánat – mondja hirtelen, és meg is hajol, és ahogy felnéz rám, arca teljesen kipirult. Csak nem most lett vége a tesiórájának?
- Ne haragudj, én nem figyeltem – mosolyodom el, zavartan megvakargatva tarkómat, és ekkor zendül fel a csengő dallam, mely az órák végét jelzi… Most hogy nézem, egyre többen jönnek. Félre állok az útból, és inkább hagyom őket elmenni, én pedig tovább haladok a hátsó udvar felé…
Jól kezdődik a napom… hehh… elgázolom itt a fiatal lányokat.
~*~
- Itt van az órarendje – nyomja a kezembe az igazgatónő mosolyogva, mikor beérek a tanáriba végre, pont időben.
- Köszönöm… - mondom halkan, és azonnal olvasni kezdem. Most rögtön kezdek a másodikosokkal. Hm… Remélem jó kis osztály, ahogy látom pont történelem szakosak, így sokat fogok találkozni velük.
Meg is indulok, a lépcsőkön és folyosón nyüzsögnek a diákok, mikor becsengetnek egy szempillantás alatt folynak be a termekbe, a helyükre ülve.
2/3-as osztály, első emelet… jó helyen járok.
Benyitok, és hatalmas csend fogad, nagy szemekkel pislognak rám. Mi ilyen furcsa rajtam? Lapos táskámat az asztalra teszem, azonnal keresek is egy krétát, és szép nagy dőlt betűkkel felírom a nevem a táblára.
Még mindig hatalmas csend… remélem azért az órákon aktívabbak lesznek. Vissza fordulok feléjük, és az egyik középső padban meg is látom a lánykát, akit majdnem kilapítottam… Akkor ő is történelem kedvelő, örülök.
Lazán megtámaszkodom a tanári szék háttámláján, halvány mosollyal nézek végig a fiatal tömegen… Micsoda generáció…
- Sziasztok, a nevem Kyoukan Renjou, de hívjatok csak Kyoukan-senseinek… de civilben nyugodtan lehet Ren-sannak is – kacsintok egyet bizalmasan, egyre szélesedő mosollyal – mától én fogom nektek tanítani a történelmet…
|
|
