Dühösen morogva baktatok a legközelebbi telefonfülkéhez. Most aztán kiosztom Royt, de úgy, hogy megszólalni sem lesz ideje!
- Ön a kapitányság állandó telefonszámát hívta. Miben segíthetek? - szól bele a telóba egy női hang.
- Kapcsolja Roy Mustang ezredest. - Ahogy felismeri a hangom, egy gombnyomással továbbit is a kívánt személyhez.
- Igen? - hallatszik Roy hangja a másik végről.
- Roy Mustang! Magyarázatot követelek! Mért nem említetted meg nekem, hogy egy őrülttel akarsz összezárni? - rohamozom meg felháborodottan.
- Hugh… - sóhajt fel fáradtan. Na igen, tudom, mire gondol: „Ennek is pont most kell itt basztatnia! Elvégre, amíg nem az én életemről van szó, addig minden nagyon happy…”
- Ne Hughozz itt! Mondhattad volna, hogy az-az elmebeteg állat meg akar majd ölni!
- És mért is kellett volna? Azt hittem, a sokkolós rész eleget beszélt helyettem is. - Van benne valami. Talán akkor annyira a történtekkel voltam elfoglalva, hogy fel sem figyeltem a dologra. Mindegy is, nem ezzel fog megfogni!
- Az lényegtelen, ettől még ezredesi szintet töltesz be, és kötelességed tájékoztatni a beosztottad a…
- Jó, jó, rendben. - vág a szavamba megadóan. - Egy idióta gyilkoló gép, valóban. De a te kezed alatt még egy kiméra is megszelídülne… - Az eleve szelíd, az ördögbe is.
- Rémes hasonlat, de ez most nem lényeg. Roy, én követelem, hogy…
- Csak nyugi, Hugh. Van rád biztosításunk…
- Hogy mi?! - Ne hülyéskedjen már itt, mert felmegyek a kapitányságra, és úgy, de úgy ellátom a baját, hogy… - Mustang, én családos apa vagyok, ha a kislányom apa nélkül nő fel…
- Khhh… Kvááákh… Szakad a vonal Hugh… Khhh… Mit is mondtál? - recsegtet valami papírt a telefon előtt, hogy átverjen, de nem vagyok én olyan pihentagyú.
- Azt mondtam te szerencsétlen, hogy ha én meghalok, te örök életedben fizetni fogod rám a kártérítést! És ne játszd itt az agyad, mert felmegyek hozzád, és…
- Mit mondasz…? Khh…. Nem hallom… - monoton sípolás. Letette, a fenébe is! Na jó Roy Mustang, most ástad meg a sírod!
Nem is értem, hogy a jó életbe kerülök én már megint ennek a pszichokölyöknek a kórtermébe. De itt vagyok, és most inkább arra kellene ügyelnem, hogy ne haljak meg, szóval… benyitok, halkan köszönök, és elindulok a srác felé.
- Szia - köszön vissza már majdnem vigyorogva, amin azért kissé kiakadok. Mit csináltak ezzel, kicserélték az agyát?- Beszélgessünk! - Készen vagyok… lehet, hogy csak álmodom? Nem… az álmomban nem szokott ilyen büdös, kórházi szag lenni.
Lassan bólintok, és leülök az ágya mellé. Aztán hosszas csend következik… Végül is miről tudnék dumálni én egy homonculussal? Mondjuk:
- Te haver, ugye milyen jó embereket ölni?
- Hú, ne is mond haver, már csak a gondolatra is felizgultam…
Na neeeeeeeeeeem!
- Te mit dolgozol? - szólal meg végül a srác, mire én nagy szemekkel pillogok rá. - Azon belül, hogy alkimista vagy… - Jah… hogy most magunkról fogunk beszélni. Hát legyen, viszont azt hiszem, a családos részt kihagyom.
- Nyomozó vagyok - dőlök hátra a széken, hogy ezzel is távolabb legyek a gyerektől.
- Hmm… - Mintha elgondolkodna valamin. Meg is értem: „Mit keres egy nyomozó itt nálam? Egyértelműen én gyilkoltam meg mindenkit, nem kell ide nyomozás!” Ezt minden épelméjű lény meg tudja állapítani… legalábbis azt hiszem. - Fáradt vagy? - ismét nagy szemekkel meredek rá. Mi van?!
- Heh? - nyögöm kérdően.
- Csak azért, mert én nem… - bámul maga elé a zöld hajú. - Annyit feküdtem már itt… Úgy szeretnék… Kimenni… - Na neeem, nem én leszek az, aki megrendezi a szökésed… Ó dehogy! Te max a műtőbe mehetsz, de oda is csak felügyelettel! Felügyelettel… de itt most nem én vagyok a felügyelet? Ááh, de utálom magam!
- Akkor menjünk ki - állok fel végül a székről. Jó ötlet jutott az eszembe.
- Komolyan? - csillan fel a zöld szeme. Nem örülj sokáig picinyem, nem lesz ez olyan nagy móka…
- Persze! - mosolygom rá, de a mosoly mögött azért ott van az a sunyi, gúnyos beütés is…
A kórház udvarán állunk, ami tele van gazokkal, és csak itt-ott látni néhány pitypangot vagy útszéli kisvirágot. Kifejezetten kopár és gyomorforgató látvány, főleg ha belegondolunk, hány beteg csorgatta már le ide a nyálát… Wáááh, inkább ne gondoljunk bele!
- Hány éves vagy? - pillant felém a mellettem álló Envy. Csak úgy tudtam megoldani a kihozatalát, hogy a nyakára egy nyakörvfélét tetettem, ami gombnyomásra iszonyú nagy wattos elektromosságot vezet belé… A gomb meg ugye nálam van, biztos helyen. Kicsit perverz megoldás, de jobb nem jutott az eszembe… én csak az életemet védem..!
- Harminc - válaszolok zsebre tett kézzel. - Te?
- Húsz… - Hm, milyen egyértelmű, kerek korkülönbség… - Csak tíz év… - közvetíti gondolataim.
- Mi tíz év? - pillantok rá kérdően. Szeretem játszani a hülyét, hehe…
- Tíz év... ennyi van közöttünk. Az nem olyan sok… - Valóban, ez csak egy évtized, de vajon mért is foglalkoztatja őt ez ennyire, hm..?
- Mihez képest? - vigyorgom rá sunyin, mire ő visszavigyorog. Egészen jó fej a gyerek, ha épp nem akar megölni…
- Semmihez… - emeli tekintetét a távolba. Valamit hiányol… csak nem tudom, hogy mit.
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 11. 09:51:06
Lassan, komótosan olvasgatom a kezemben lévő akta lapjait. Ez még csak az első, hátravan ennek kb. még a háromszorosa… És azt még nem is említettem, mennyire vastagok ezek a dossziék! Gyűlölöm a papírmunkát. Bár mit ne mondjak, én szinte erre lettem kitalálva. A munkámmal együtt jár a könyvelés. Elvégre nem helyszínelhetek állandóan…
Gyönyörű idillemből Scieszka ébreszt fel, mivel lehetetlenség lenne nem észrevenni, ahogy fejvesztve rohan felém kezében egy könyvvel, tök kikészülten, már-már az asztma határán…
- Hughes nyomozó úr, jelentem, hogy a Mustang ezredes ú…
- Hé, hé, csak ne siesd el! Igyál meg egy pohár vizet, mielőtt folytatod, pihenj le egy kicsit… - szakítom félbe, és egy fotelhez invitálom, de a kis barna csak nem tágít.
- Nincs erre idő! Mustang ezredes sürgősen a kapitányságra hivatja! – bújik ki a kezem alól, és indulatosan az ajtó felé mutat.
- Remek. És megtudhatnám, hogy miért is? – teszem karba a kezem, mire a barna kicsit megszeppen.
- Eh… hát, csak azt mondta, hogy küldjem oda…
- Világos. – sóhajtok unottan, majd a telefonhoz megyek, hogy felhívjam azt a minden lében kanál Royt. Sokáig csak kicseng, majd végül a kis fekete felveszi.
- Igen?
- Üdv Roy. Magyarázatot követelek. – mély sóhaj hallatszik a másik vonalból.
- Nem halaszthatnánk későbbre?
- A-a.
- Nézd Hugh. Jelenleg igazán van jobb dolgom is, úgyhogy ha megkérhetlek, emeld fel a segged, és told fel ide, magyarázat nélkül! –monoton sípolás. Lecsapta.Hm… sok gondja lehet! A telefonkagylót visszacsúsztatom a helyére, majd az előttem türelmetlenül toporgó Scieszkára pillantok.
- Tényleg fontos lehet.
- Na ugye? Menjünk gyorsan! – int a lány, majd az ajtó előtt terem. Fáradtan felsóhajtok, és a kabátomat magamra véve követem.
Kint nagy a felfordulás. Katonák rohangálnak ide-oda, némelyek hangosan kiabálnak, vagy éppen a mamájukkal beszélnek telefonon.
- Mi van itt? – nézek végig a tömegen megrökönyödve – Talán kirobbant a következő világháború? – Mintha vér szagát érezném a távolból. Megborzongok. Nem úszom meg a hullákat sem. Scieszkát visszaküldöm, hogy ne kelljen semmilyen szörnyűséget se látnia. Készségesen beleegyezik. Ez csak az ő érdeke…
Tehát egyedül folytatom tovább utamat. A főtérre érve egy csapat alkimistát látok holtan és élve egyaránt. Nos, az élők mondhatni ezerszer szebbek a holtaknál… És ezt nem csak azért mondom, mert a hulláknak szinte minden belső szervét lehet már látni… hanem azért is, mert az élők szemmel láthatóan jobban is küzdenek az épségükért.
A kör közepén egy barna hajú kölyök ugrál. Ahogy nézem a támadásait, biztos nem ember. Akkor homonculus. De akkor én meg nem értem, mit is keresek itt? Az egyik alkimista végül egy teljes energiára kapcsolt sokkolót nyom a gyerek oldalába, mire az nagyot nyekken, és fájdalmasan elterül a földön.
- Úúúh… ez fájhatott. – állapítom meg az államat simogatva.
- Én is valószínűnek tartom. – lép mellém fekete hajú kis ezredesem, akinek hála elszakadhattam 5 percre a könyvek mellől, végignézni egy vérfürdőt.
- Áh, hello Roy. Épp téged kerestelek. – fordulok Mustang felé – Lehet, hogy ez csak egy költői kérdés, de ezeket most mind nekem kell jegyzőkönyvbe vennem? – mutatok a sok kiterült alkimistára. A fekete csak unottan bámul rám, majd végül bólint.
- Igen. Valahogy úgy.
- Remek. – sóhajtok fel, majd tekintetem az előbb kiütött barna hajú felé emelem. – Ki a srác? – kérdem Royt.
- Egy homonculus. – jön a tömör válasz.
- Azt gondoltam.
- Envynek hívják. Már régóta köröztük.
- Ühüm… - morgom halkan, miközben azt nézem, ahogy az Envy nevezetű homonculus srácba egy jó adag altatót nyomatnak. Hát… nem lehet kellemes. Közelebb megyek a tömeghez, és néhány alkimistát félrelökve felemelem a kölyköt, és az éppen érkező betegszállító ágyára helyezem. Azért mégiscsak egy gyerek!
- Szóval csak ennyi? – nézek vissza a mögöttem álló Royra, miután az autó elment. Ő kérdően bámul rám. – Csak annyi a teendőm, hogy jegyzőkönyvbe veszem a halottakat? – tárom elé gondolataim, hogy némileg segítsem a felfogásba a kis okost.
- Jah. Nem.
- Hát? – Mustang az autó keréknyomaira mutat a porban, ami az előbb elvitte Envyt – Férkőzz a bizalmába.
- Heh?! – kiáltok fel meglepetten – Ezredes, ha nem tudná, én nem kihallgató vagyok, hanem…
- Ne hülyéskedj Hugh. – Ki hülyéskedik? – Ennek a kölyöknek állítólag van valami köze az Elric fivérekhez. És úgy tudom, velük te jóba voltál! Derítsd ki, mi köze van hozzájuk, és a feladatod véget ér. Addig nem szabunk ki rá büntetést.
- Nana, várjunk csak! Ha olyan sok köze van Elricékhez, mért nem velük hallgattatod ki?!
- Hughes… - jelenik meg egy méla mosoly Mustang arcán. Ezzel azt akarja éreztetni, hogy: „Ne kérdezz már marhaságokat, hiszen tudod te, milyen az a fafejű szőke, meg az öccse!” Ez eddig oké is, de… - Különben is, ez nem kihallgatás.
- Hanem?
- A bizalmába férkőzés.
- Játsszam meg magam?
- Az neked nagyon megy.
- Ah… - megadóan felsóhajtok. Felesleges ezzel a makacs marhával vitáznom, úgyse nekem fog igazat adni. – Hát legyen. De a családom közelébe nem engedem! – még csak belegondolni is szörnyű lenne, hogy az-az izé a kislányom közelébe menjen… Wrr…
- Csak természetes. – mosolyog rám diadalmasan a fekete, majd az egyik kezét a vállamra teszi – Csak nyugi Hugh! Képes vagy rá! – kacsint, majd faképnél hagy. Heh… most örülsz, hogy te nyertél, mi? Istenuccse. De ezt még visszakapod.
Nagyot sóhajtok, majd a kórház felé veszem az irányt. Bent érdeklődök egy kicsit a homonculus fiú után, aztán, miután utat mutattak, a kórterme felé veszem az irányt. Bár nem értem, minek hozták ide, hiszen a homonculusok elvileg maguktól gyógyulnak… vagy nem? Gondolom, egy kis emlékmódosításon is átesett a kicsike. Mikor beérek a terembe, mindenféle gépre kapcsolva látom meg a fiút. Elborzadok a gondolattól, hogy vajon hány tűt, csövet, vagy vezetéket kötöttek már rá a teste különböző pontjaira. Nem vagyok oda a homonculusokért, de ez azért egy kicsit… Leülök az ágya melletti székre, és hosszasan bámulni kezdem. Nem fér a fejembe, mért éppen nekem kéne kiszednem belőle, mi köze Edwardékhoz. Bennem mért bízna meg jobban, mint akárki másban?
- Szó, ami szó, nagyon hülye ötletei vannak ennek a Mustangnak. – könyökölök fel a térdemre, és becsukom a szemem. De nem sokáig maradhat csukva, mivel a lábam alatt lévő gép ekkor csipogni kezd. Érdeklődve pillantok le rá. Nem tudom, mit akar jelezni, de biztos nem valami rosszat, mivel a barna hajú szeme szépen lassan kinyílik. Fölé hajolok, és nézem, ahogy lassan a tudatához tér, és észrevesz engem.
- Szia! – vigyorgok rá barátságosan, mire ő, mintha villám csapott volna belé, arrébb ugrik.
- Te meg ki a fene vagy? – kiabálja értetlenül. Feldúltnak látszik. Nem csodálkozom. Agymosás után mindenki ilyen szokott lenni!
- Maes Hughes vagyok. – hajolok meg – A te új… öh… izé… mid is… - gondolkodóba esek, itt vajon mit is kéne mondanom? – A te új barátod. – bököm ki végül bárgyú vigyorral a képemen.
- Barátom? – húzza fel kérdően a szemöldökét – De hiszen a katonák… és az elektromosság… és az a sok vér… - már a fejét fogja, mert úgy kínozza az a sok kitörölt emlék.
- Öhm… - köhintek egyet – Igen, a barátod vagyok… - a vállára akarom tenni a kezem, hogy kissé megnyugtassam, de ő durván ellök magától.
- Ne próbálj átverni! – ordítja nekem őrült arckifejezéssel – Te is csak egy alkimista vagy! Mért nem öltetek meg? Mire kellek nektek? Tudod mit? Nem kell válaszolni! Megelégszem a haláloddal! – tépi ki az egyik kisebb gépet a helyéből, és már éppen készül rá, hogy szétloccsantsa vele az agyvelőm, mikor a szobába egy csomó doki özönlik be, és az ágyhoz szíjazzák. Onnantól már nem nagyon tudom, mi történik vele. A sok orvos kiszorít a helyiségből. Annyit látok csupán, hogy Envy össze-vissza rángatózva, habzó szájjal fetreng a földön…
