Remeg mint a nyárfalevél, szép ajkait összepréseli, mintha felkészülne a fájdalomra, de most nem fog jönni. A kezeivel tapogat, majd végül megkapaszkodik a vállaimon. Teljesen magamhoz húzom, hogy minden porcikáját elérjen, lapos hasa az enyémhez simul… nagyon jó érzés.

Arra koncentrálok, ahogy az ujjaimmal simogatom, lassan körözök a bejáratán, õ pedig nyöszörög és sóhajtozik, élvezi. Lassan belecsúsztatom az ujjam, akadálytalanul hatol át az izmokon, mert most teljesen el van lazulva. Úristen, de forró… mint a finom olvadt cukormáz és a nyögése is legalább olyan édes. Ahh, ez a kis ribanc…

Ahogy mozgatom az ujjam, magához szorít, a csípõjét még inkább lenyomja, még többet akar, ahogy én is. De még nem… mindjárt.

Még egy ujjamat belécsúsztatom, kis teste jólesõn megfeszül, kifeszített íjként hajlik az enyémhez az élvezettõl, de az én farkam is fáj már. Annyira akarom, hogy belehalok!

Megérzem az ajkait a vállamon, egy pillanatra abba is hagyom a kezem mozgatását annyira meglep, de rögtön túlteszem magam rajta, amikor elégedett kiscicaként mar a hátamba. Az érzés az ágyékomig hatol, kéjes élvezetet kelt, amit fájdalom fûszerez még észvesztõbbé… fenébe! Ez kurva jó! Kéjtõl felmordulva szorítom magamhoz, szinte már egymásba olvasztom a testünket annyira akarom.

Hátrahanyatlik, a nyaka karcsú íve vészesen csábítja az ajkaimat és azonnal rá is vetem magam, csókolom, harapom az finom, vaj puha bõrt, legszívesebben felfalnám, annyira jó!

A fenekébe markolva feljebb rántom, egy még jobb pozícióba igazítom, hogy minden kényelmes legyen, vékony formás lábai ösztönösen körém kulcsolódnak. Kihúzom az ujjaim, de észre sem veszi a kis bestia, csak már amikor a férfiasságom érinti ugyanott, akkor szakítja meg a csókot és nyög fel. Annyira forró belülrõl, hogy már-már éget. Nagyon felizgult a kicsike, könnyedén fogad magába, nem fáj neki, most csak az élvezetet érzi.

Ez az, pont ezt akartam…

Döbbent nyögés szakad ki belõlem, ahogy a csípõjével megmozdul, az ösztönös ritmusra elemi erejû vágyhullám áraszt el, alig bírom visszafogni maga, de mégis… megmozdítom magamon, hogy megmutassam a ritmust, közben pedig kicsiket lökök rajta, hogy legyen ideje megszokni, de ahogy simogat és ellent mozog… nem bírom, annyira kurva jó…

Szinte széttépem az ajkait és erõsebb lökésekkel hajszolom a kéjt, szaggatott légzése a vállamon csapódik, lihegését a fülemben hallom ahogy a testét érzem a testemen. Sosem hittem volna, hogy ilyen lesz vele. Ez még jobb, mint amit eddig csináltunk…

Érzem, ahogy az élvezet, már a gerincemen kúszik felfelé, ujjaimat a hasának feszülõ férfiasságára fonom, lassan mozgatom, hogy akkor élvezem el, amikor én, nyögései visszhangoznak a szobában és a fejemben is. A következõ pillanatban egy mély nyögéssel élvezek el, a kicsike pedig édesen felsikkant, ahogy megfeszül, majd szint ájultan hanyatlik a vállamra.

Hangosan nyelve a levegõt szorítom magamhoz, nem engedem el, mert beleesne a vízbe, de még magamat is nehéz tartanom egy ilyen orgazmus után. Ilyen erõs élvezetet még nem éreztem, vagy csak nagyon régen, de ez piszok jó volt. Ha nem lennék ilyen kifacsart, most az ágyba vinném és kezdeném elölrõl. Jelenleg viszont még a mozgásra is erõt kell gyûjtenem.

Az elsõ hang amit kiad egy nyögés, ahogy lassan megmozdítom és kihúzódom belõle. A légzésem még mindig nem tudom szabályozni, fõleg ahogy az arcára pillantok, ami nyugodt mint egy víztükör, az ajkai elnyílva pihegnek… gyönyörû. De a szemeit is látni akarom.

Felemelem a kezem, hogy lehúzzam az anyagot, de amint hozzáérek elkapja az ujjaimat és megszorítja. Nem akarja levenni?

Úgy tûnik nem csak én szeretem a bekötött szemet. Picit elõrébb hajol, ujjaim az arca puha bõréhez érnek és nem állom meg, hogy végig ne cirógassam. Finoman a nedves tincseibe túrok, majd leemelem magamról és a kád szélére ültetem. Azonnal megkapaszkodik, bár nem esne le onnan.

Csábító látvány, ahogy a vízcseppek leszánkáznak róla, de most ha akarnék se tudnék felizgulni, mert teljesen kielégített.

Elégedett mosollyal figyelem, ahogy a pihegés elmúlásával elpirulva zárja össze a combjait. Édes kiscica… még mindig szégyenlõs egy ilyen szex után.

- Gyere, letusolunk. Le kell mosakodni – a mellkasán a saját élvezete és ez a víz egyébként is olajos már.

A hangomra még vörösebb lesz, foltokban jelenik meg a szín a nyakán, még a vállai is elpirulnak. Hogy lehet még mindig ilyen szûzies?

Kinyúltja a kis kezét, hogy fogódzkodót keressen és bár tetszene, ha végigtapogatná az egész testem, de inkább majd máskor. Elkapom a vékony csuklóját és lábra állítom. Kisegítem a kádból és a zuhanyzóba vezetem és tiszta vízzel leöblítem róla az olajos vizet. Élvezem, hogy azt teszek vele amit akarok, hogy folyton hozzáérek ahogy tetszik. Õ pedig nyugodtam hagyja. Követi az utasításaim, nem húzódik el, mintha még élvezné is.

Kivezetem a hálóba, lámpát nem is gyújtok hisz fölösleges. Egészen az ágyig tolom, míg a térde neki nem ütközik.

- Mássz fel – utasítom, és meg is teszi.

Négykézláb felmászik, majd lassan a hátára dõl. Olyan mint egy gyönyörû, csábító démon és csak az enyém.

Lágyan megcsókolom, újra éreznem kell az ízét és ahogy viszonozza, megérzem, hogy elmosolyodik. Ez az kicsikém, élvezd csak… ha a kedvemre tesz, és megtanulja, hogyan legyen a legjobb szeretõ, akkor nem fog fájni.

Kezeivel az arcomra simít, a jólesõ érzés végigjár, mire lerántom róla a szemkötõt, hogy lássam is mit érez. A világos íriszek nyugodtságot, bágyadtságot sugallnak, de félelmet nem. Eláraszt az elégedettség, hiába mondta hogy nem érdeklik a férfiak mégis elélvezett. Most már örökre az enyém ez a kis házicica.

Az ágyba fekve a mellkasomhoz húzom és átkarolom.

***

A reggelinél csend van, csupán a rágcsálást hallani amit Kou végez le éppen. Én nem igazán beszéltem hozzá, mert õ még rám sem akar nézni, de most nem úgy mint általában. Észrevettem, hogy zavarban van ha rám néz. Ha véletlenül összeakad a tekintetünk lepirul. Ez valószínûleg annak a kellemes utóhatása, hogy tegnap éjjel elõször szexelt úgy, hogy el is élvezett. Talán ezt ma is megismételheti…

Leteszem az újságot, mert már befejeztem a reggelit és mennem kell. Ma Kou itthon marad, mert csinálja a festményt anyámnak.

- Megyek – szólok oda, miközben felállok. Õ is úgy tesz, de kapkodja a tekintetét ide-oda. Édes kiscica.

Elkapom egy forró csókra mielõtt elmegyek, finoman a szájába csúsztatom a nyelvem és az övét simogatom, kis nyöszörgése nagyon izgató, de most nem szabad, mennem kell. Elhúzódom tõle és lassan végignyalok az ajkaimon, mert valami nagyon édeset érzek. Finom.

- Eper? – kérdezem az ízt mérlegelve.

Biccent és legalább olyan édesen mosolyog, mint amilyen édes a lekvár volt. Nem mondom… ha az orgazmus ilyen jót tesz a kiscicának, akkor gyakrabban kell kapnia.

Egészen az ajtóig kísér, viszont már nem csókolom meg, mert akkor vagy én maradok itthon vagy õt viszem magammal.

***

Az irodában minden rendben, mint mindig. Nem kell komolyabb ügyeket megoldanom, csak átnéznem néhány yakuza bár anyagi helyzetét. Ezek a bárok fontosak, mert könnyen piacra lehet dobni az anyagot és a kurvákat is. Néha ellátogatok az egyikbe, de már régen voltam. Valamikor majd elmegyek és viszem Kout is. Igen, ez jó ötlet.

Az ügyvédemmel is megtárgyalom amit kell, had intézze a cég ügyeit. Ma különösen nehéz koncentrálnom, mert elég gyakran elkalandozik a figyelmem egy bizonyos személyre. Nem tudom kiverni a fejembõl azt az édes arcot, alig várom, hogy újra érezzem az ízét, hogy megkapjam… ah legközelebb nem fogom otthon hagyni!

Pár órával késõbb még egy üzleti ebédre készülök, de végül lemondom. Nincs kedvem hozzá, majd holnap elmegyek. Ma inkább hazamennék.

Felkapom a kis ajándékot, amiért a titkárnõmet küldtem ki ha már semmi haszna sincs és lemegyek a kocsimhoz.

***

Otthon az elsõ dolgom megkérdezni, hogy hol van Kou, de még mindig fest. Tulajdonképpen meddig tart egy olyan izé elkészítése? Mert holnap már velem fog jönni, akár kész lesz akár nem.

Máskor soha nem mennék be anyám lakrészébe, hisz egy hölgyhöz nem illik csak úgy bejárni, de most a kiscicám is ott van. Halkan benyitok az ajtón, épp egy széken áll és a felhõket festi. A kép alsóbb részén már rengeteg színes virág van, mintha egy valódi kert elevenedne meg. Igazán élethû.

Az ajtót már hangosabban csukom be, hogy meghallja és azonnal felém is kapja a tekintetét.

- Szia kiscicám. – szólok hozzá, halvány mosollyal, mire ismét elpirul. – Mikor lesz kész?

Végigpillant a mûvén, majd visszafordul és megvonja a vállát. Nem tudja.

- Vacsorára hagyd abba, és szedd rendbe magad. – utasítom, majd a kis dobozkát leteszem a szekrényre. – Ez a tiéd.

A titkárnõmmel hozattam egy márkás eper ízû ajakbalzsamot, mert nagyon finom volt reggel azzal az édes ízzel.

A dobozkára pillant, majd rám és egy pici mosollyal bólint. Már megint azokban a rongyokban van és még a szép arcán is van néhány festékpötty. Nem, így nem fogom megcsókolni. Majd akkor, ha tiszta lesz.

Magára hagyom, had tegye amit kell, én pedig a szobámba megyek , hogy átöltözzek. Már régen edzettem és a harcmûvészeteknél ez nagyon fontos. Lemegyek az edzõterembe és elütöm a délutánt.

***

A vacsorához egy sötétszürke kimonót veszek föl, a kellemes testmozgás után már semmi kedvem szûk nadrágokba öltöznöm. Egy kevés a kedvenc parfümömbõl, megigazítom a hajam, majd a kicsikém szobájához igyekszem.

Belépek, de nincs sehol, viszont a következõ pillanatban kilibben a fürdõbõl egy törölközõbe csavarva. Nem vette észre, hogy bejöttem, így megrándul mikor észrevesz, ijedségében a mellkasához szorítja az kezeit. Kuncogva lépek közelebb és a hajába simítok, majd az arcára és most már, hogy nem festékes meg is csókolom. Amint az ajkaink összeérnek, azonnal megérzem a finom, lágy eper ízt, ami azt jelenti, hogy ki is próbálta az ajándékom. Helyes.

- Finom vagy kiscicám. – morgom a szájába, bár õ pirulva próbálja megszakítani a szemkontaktust, nem hagyom. Lesimítom róla a törölközõt és hátrébb lépve csodálom meg õt teljes valójában, vigyorogva nézek a vörös arcocskába.

- Öltözz fel!

Nagyra nyílt cicaszemekkel pislog, de aztán már nem is mer a szemembe nézni, ahogy a szekrényekhez fordul.

Te jó ég! Van még valakinek ilyen csodásan formás segge? Mintha valóban nekem teremtették volna.

Egy kicsit rám sandít, majd egy halvány krémszínû kimonót halász elõ. Ez illeni fog hozzá. Figyelem, ahogy öltözködik, izgató látvány a selyem csúszása a bõrén és ahogy az obi megszorul a derekán. Élvezem, hogy nézhetem.

- Egyszer föl foglak falni kicsikém. – morgom türelmetlenül a vágytól, amint kész van nem törõdve a pirulásával átkarolom a derekát és így megyünk az étkezõbe.

- Anyám! – biccentek felé, Kou pedig illedelmesen meghajol.

- Jó estét!

A bátyám nincs itt, de azt hiszem jobb is így. Helyet foglalunk, majd tálalják a vacsorát.

- Ranmaru, láttad már a festményemet? – kérdezi mosolyogva – Kou befejezte és gyönyörû lett.

- Még nem, de majd megnézem. – mikor hazaértem még nem is tudta, hogy kész lesz-e.

Elfogyasztjuk az elõételt és körülbelül a fõétel felénél járunk mikor hangos dörrenés szakítja félbe a vacsorát. Kou ijedten pillant hátra, anyám is megrezzen.

- Isato, nézd meg mi volt ez! – utasítom, de azért én is felállok. Nekem ez ajtócsapódásnak tûnt.

- Sonozaki-sama! – kiált Isato, mire ott hagyom a többieket és a hallba megyek.

A látványtól, nem tudom, hogy a döbbenetem, a haragon, vagy az undorom-e a nagyobb, de határozottan mindegyik.

- Kenichi! Hogy merészelted ezt tenni te nyomorult féreg! – ordítok rá, ahogy jobban megnézem a karjaiban tartott lányt. Egy nagyon is fiatalkorú lány, és be van dogozva.

- Azt hiszed, csak neked lehet peted? Hát szerezte egyet én is! – kiabálja össze-vissza, õ sem teljesen tiszta már.

- Ranmaru, mi tört…

- Anyám, kérlek vidd a szobájába Kout és menj te is a tiédbe! – parancsolom a döbbent arcát látva, de, biccent és Kouval együtt elmasírozik mellettünk felfelé a lépcsõn.

- És most válaszolj te söpredék! Nem szégyelled amit teszel?! Ez a lány még csak egy gyerek! Hogy vagy képes…

- Hagyd abba ezt az álszent viselkedést öcsém. Te sem vagy jobb! Elrabolsz pár kurvát az utcáról, megerõszakolod õket és ha megunod megölöd. – megrántja a vállát, mire ökölbe szorulnak a kezeim.

Ebben igaza van, de… - Én sosem nyúlnék egy gyerekhez, annyira romlott még én sem vagyok bátyám!

Ez a kis szépség az enyém! És tudod mit?! Holnap hozok egy újabbat és minden nap egy újabbat, míg csak jólesik! – üvölt magából kikelve, majd a kislány ajkaira tapad. Majdnem felfordul a gyomrom, de leküzdöm az inger és közelebb lépe szétrántom õket. A kislányt a földre lököm, Kenichit pedig a nyakánál foga a falnak szegezem

- Ez volt az utolsó csepp a pohárban te féreg! Most rögtön befejezed a gyermekkereskedelmet és prostitúciót, vagy nagyon megbánod! – förmedek rá dühöse, a testõrök már itt állnak a parancsomra várva.

Ha a bátyám nem teszi amit parancsoltam, akkor megteszem amit már régen meg kellett volna tennem.

- Te nem parancsolsz nekem öcsi! Azt hozok ide, akit csak akarok és akkor amikor tetszik! – a kanapé felé támolyog.

- Kérj bocsánatot és eltekintek a mai nap fölött! - próbálkozom még egy utolsó esélyt adva, de persze nem él vele.

Gúnyosan kacagva dõl el, egyáltalán nem érdekli amit mondta. Rendben.

- Isato! Dobjátok ki a házból és ne engedjétek többé be! – adom ki az utasítást, majd a gyerekre pillantok – Õt pedig tegyétek ki a megfelelõ helyen.

- Ahogy parancsolja!

Felrángatják a kiabáló bátyámat, de ezt már nem várom meg. A dolgozószobámba megyek és megrohamoz a bárszekrényt. Egy jó erõs konyakra van mos szükségem…

***

Órákkal késõbb a második XIII. Lajos konyak üvege is koppan a szõnyegen, de már nem látom az írást, minden kezd összemosódni és oldalra dõlni, de nem értem miért. Fáj a fejem és szédülök, már azt sem tudom merre vagyok.

A folyosón bóklászva fogalmam sincs mennyi az idõ, arra még emlékszem, hogy hol a szobám, de aztán inkább megállok egy másik ajtó elõtt. De miért is?

Berontok az ajtón, de az a nyomorult szõnyeg… majdnem kicsúszott a lábam alól.

- Ne mozogj már… így nem tudok rád lépni…

Becsapom az ajtót és a fájának támaszkodva igyekszem leküzdeni a szédülést. És honnan jön ez a jázminillat?

- Fenébe…

Érintést érzek a karomon, mire kinyitom a szemem, de a félhomályban azt sem tudom, hová nézzek. Az elsõ ami feltûnik…

- Egy cica… - egy hatalmas szemû cica, aki a karomat szorítja. De nagyon szép cica.

Kuncogva lépek el a faltól, de az a szõnyeg már megint itt van. Majdnem elesek, de valaki oldalra húz aztán két kis kezet érzek a hasamon, amik eltaszítanak.

- Hé! – nyögöm ki, mert most még inkább szédülök.  – Szólalj már meg, hogy is hívnak?

Ki ez egyáltalán?

- Nem hallod, beszélgetni akarok cica! – magamhoz rántom, nyöszörögve esik a mellkasomra, majd felül mellém és a karomat kezdi simogatni.

- Meg akarsz õrjíteni tudom… Kenichi is meg te is… - morgom dühösen és megpróbálok felállni, de valami nem enged. – Engedj már el… nem vagyok a tiéd, fel akarok állni! Nem hallod?! Szólalj már meg!

De nem teszi és akkor már világossá válik, hogy kis is lehet az.

- Kenichi küldött ugye? Hogy kiengeszteljen? – felé fordulok, mire hevesen rázni kezdi a fejét. Nem. – Akkor honnan kerülne ide egy ilyen szép cica? Nekem nincs… de akarok egyet… az enyém leszel cica?

Megint nem szólal meg.

- Ne menj el, hová mész?! – feláll és bemegy egy másik szobába, majd visszajön valamivel. Egy pohár. Eleszem tõle, mert felém nyújtja, de a pohár megbillen és a hideg folyadék a mellkasomra ömlik.

Felszisszenek, majd vádlón nézek a cicaszemekbe.

- Miért csináltad? Ha láttad, hogy lyukas a pohár… nem kellett volna odaadnod. – mormogom és felállok, de rövid úton issza is esem.

Kuncogva nézem a plafont. Vajon hány óra lehet?

- El kell mennem… valahol hagytam a kocsi kulcsom… nem láttad? – kérdezem a cicát, de nagyra nyílnak a szemei és még szebben néz és megint rázza a fejét.

- Miért nem szólsz végre hozzám? – az ágyra csapok, majd értetlenül hátrasimítom a hajam – Haragszol rám ugye? Ne tedd… én szeretem a cicákat… csak õk nem szeretnek engem… De attól még beszélhetsz velem, nem bántalak…

- Jártál mûvészeti iskolába?

Meglep a nekem szegezett kérdés, de megrázom a fejem. Ugyan, hogy jártam volna, nem volt rá pénz. Az ilyesmi rettentõen drága. Elgondolkodva hümmög, csak int, és besétálunk. Pedig milyen jó lenne itt kint maradni, itt ebédelni esetleg…
Az ebédlõbe érve végigmér, majd leül.

- Kou, öltözz át valamibe – utasít, mire meghajolok és felsietek. Most olyan… ha mondhatom azt, kedves. Meglep és nem is tudom mit sejtsek a háttérben, de nem akarom elrontani ezt a pár békés pillanatot. Nagyon gyorsan veszek ki valamit a szekrénybõl, csak a szín villanásából – passzol, szóval jó és visszasietek.

Csendesen teszem be magam után az ajtót, ahogy kapkodva a lábam sietek felé, de a szemem sarkából látom, hogy az idõsebb fivér pislogás nélkül, tûhegynyi pupillával mered rám, mint egy támadni kész vadállat.

Eszembe jut a kinti beszélgetés, és hevesen dobogó szívvel veszem szaporábbra a lépést.

- Kenichi! – csattan Sonozaki-sama hangja élesen.

- Nem hal bele, ha nézem – nyekergi kelletlenül. Idegesen állok meg, a szám sarkát rágva. Nem akarok bajt keverni, méginkább feszélyezni a kapcsolatukat…

- De te belehalhatsz, ha nem változtatsz a hangnemen. Ne feledd, hogy kivel beszélsz, bátyám!

Ó te jó ég. Valahol mélyen megértem Kenichi gyûlöletét, de az a tömény, kíméletlen rosszindulat ami a szemében ül, az érthetetlen. A testvére! Becsülnie kéne!

A heves szóváltást követõen Kígyó úr int, hogy üljek le, Kenichi pedig maga után bevágva az ajtót kicsörtet. Összeszorult torokkal nézek utána, szinte jegesen lebénít.
Mi van, ha nem hallgat tovább a fura barátjára és nem vár…?

- Egyél kicsikém, mert tudod, hogy mérges leszek, ha fogyni kezdesz. A bátyámmal ne törõdj – rezzent fel Sonozaki-sama hangja. Lassan elengedem a fogammal a szám szélét, elõvéve a kis füzetet, és némi félsszel, de engedélyt kérek, hogy ne kelljen ennem. Nem menne le egy falat sem a torkomon. A legnagyobb meglepetésemre megengedi, szóval addig mellette ülök, amíg õ komótosan, nyugodtan megebédel.

Én ideges vagyok. Elgondolkodva tépkedem a körmöm körül a bõrt.

Ha tehetném, felszívódnék innen… egy pillanat kérdése lenne döntenem, hogy itt akarok-e lenni. De a világon bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt… de ha Kenichi komolyan gondolta a fenyegetést, akkor Kígyó úr nagy bajban van. És ezek után nagyon félek, hogy az idõsebb testvér felindulásában valami meggondolatlant követ el a testvére ellen.
És még Kígyó úr is jobb, mint az a vipera.

- Kou, holnap itthon maradsz és anyámnak festesz valamire a falára.

Meglepve nézek rá fel. Tessék? Festhetek? Egy pillanatra kitörli a gondokat az agyamból. – Megengedem, de persze vannak feltételeim. Elõször is, anyámmal olyan tisztelettel beszélsz, mintha hozzám szólnál. Másodszor: nem próbálsz megszökni, mert akkor tényleg eltöröm a lábaid. Harmadszor pedig nem akarok festéket látni rajtad! És fõleg, nem tûrõm, hogy a kezed olyan legyen, mint amikor elõször láttam.

A nyakába tudnék ugrani. Biztos csak álmodok.

„A festéshez szükségem lenne pár dologra” – írom le óvatosan. Feltételezem a múltkori adagot kidobatta. Elég kellemetlen… de meggondolatlan voltam.

- Írd össze mire van szükséged, és add oda Takashinak.

Ezzel kiadva az utasítás és én már izgalomtól remegõ gyomorral várom a holnapot. A sarkában megyek továbbra is, abba a dolgozóba, ahol ez az egész rémálom annak idején elkezdõdött, kicsit sápadtan nézek körbe. Ahogy elvárja, a lábai mellé ülök, megkapom a papírt és a múltkori sárkányrajzot, hogy fejezzem be.

- Fejezd be azt a liliomot, amit rajzoltál, hogy megmutathasd anyámnak. Boldog mosollyal nekiállok rajzolni, nekidõlve a széknek.

xXx

Ennél élethûbbre már nem tudom csinálni, a liliom mellé kész arborétumot kreáltam, félõ, hogy a füzet hamarabb betelik, mint eredetileg terveztük. A sárkány is kész, bár lelépne a papírról… Pár lapra terveket készítettem, hogy majd nagyjából legyen kiinduló pont a holnapi munkára, de utána csak bágyadt álmossággal figyelem, ahogy dolgozik. A lényének apró részleteit.

A csuklóját, ahogy néha kidomborodik egy csont, miközben gépel, vagy tollal ír. Ahogy finoman összehúzza a szemöldökét és egy puha ív keletkezik a homlokán, ha valami olyat olvas, ami nem tetszik neki, ahogy picit megrándul az ajka, vékonyra préselve. Ilyenkor apró gödröcskék lesznek a szája sarkában és az orcáin…

- Látom, nagyon unatkozol kiscicám – hallom a hangját. Nem… én nem! Sápadtan nézek fel rá és a hajamba markol, én pedig összeszoruló torokkal állok fel, mielõtt a hajamnál fogva cibálna. Az ölébe húz, és én egyre sápadtabban hunyom le a szemem. Legalább látnom ne kelljen, kérlek… - Ha az volt a célod ezzel az inggel, hogy elcsábíts, akkor sikerrel jártál, kicsikém – duruzsolja, én pedig remegõ szemekkel nézek rá. – Iszonyúan kívánatos vagy benne. Itt helyben képes lennék megdugni téged.

Összepréselem az ajkaim, elkapva a tekintetem, de visszahúzva a fejem durván szájon csókol, én pedig nem tehetek mást, tûrök. Próbálok valamit… viszonozni, de ha ennél is tovább megy, én azt nem bírom már, nem fogom… remegve nézek rá, pláne amikor magától értetõdõen kezdi kigombolni az ingem. Szúrni kezd a szemem, ahogy lehunyom, keserû beletörõdéssel, bár most lassabb… biztos ki akar élvezni mindent, amit csak tud. Van ideje.

De amikor megérzem az ajkait, meglepve rándulok össze, felpattanó szemhéjakkal… és kopogtatnak. Mélyen elönti a vörös az arcom, hogy bárki így lásson, miért, miért mondja hogy Szabad!, amikor rohadtul ne… ne te jó ég, ráadásul… te jó ég. El tudnék süllyedni a szégyentõl.

- Nem akartalak megzavarni Ranmaru, de ha lehetséges, elvihetem egy kicsit magammal Kout, hogy megtervezzük a festményt? – kérdezi a hölgy teljes nyugalommal, mintha nem is látná amit lát. Te jó ég.

- Hát hogyne – dõl vissza a székébe és a fenekemre simít, miközben vörösen lemászok az asztalról – Menj, és ha végeztetek, vacsoráig a szobádban lehetsz. És… nem kell átöltöznöd.

Meghajolok és kisietek a hölgy után.

xXx

Egész délután, sõt, majdnem a vacsorát is lekésve vagyok Maka-sama szobájában, megnézem a falat, elmagyarázza, hogy mit akar.

Virágokat. Sok virágot, mint a kert, csak ne zsúfoltan. Megsimítottam a falat, le kell majd csiszolnom… bár pár egyenetlenséget nagyon jól ki tudnék használni. Leülve az asztalhoz felvázolok neki pár tervet, õ beleszól ha valamit máshogy akar, megcserélné vagy azt nem de ezt igen… Elegáns. Nõies. Pihentetõ.

Élvezem csinálni.

Maka-samaval lemegyek vacsorázni, meghajolok, majd helyet foglalok Sonozaki-sama mellett. Egy tál ramen levest falatozok, rettentõen finoman meg van csinálva… És utána még Kígyó úr az édesanyjával beszélget.
Egyre idegesebb vagyok. Nem kellett volna ennem, egyáltalán nem… ha ma is… akarja… félek hogy rosszul leszek.

- Gyere velem – szól rám. Mintha szédülnék, nem akarok… olyan szép volt ez a nap, nem akarom, hogy megint fájjon, megint érezzem, hogy vigyorogva nézi a szenvedésem.
Amikor megérzem az illatot… meglepve nézek körül a fürdõben. Gyertyák… füstölõk? Ez… nagyon kellemes. Milyen szép… Ezt komolyan õ csinálta?

- Tetszik, kiscicám? – néz rám, én pedig elképedve biccentek. Nem is tudom elhinni… de… de mit akar, én nem szeretném megint… - Használd a nyelved is a csóknál, kicsikém – dörmög és forrón megcsókol. Megrándulva fogadok szót, mély levegõt véve; az orrom szinte belekábul ebbe a sokféle, balzsamos illatba, amely mintha lilás ködként kavarogna tovább az agyamban. Ez most… jó. Nem fáj… - vetkõzz le nekem, lassan – suttogja. Levegõért kapkodva, vörösen bontom ki az inget, lépek ki a nadrágomból és az alsómból, fel sem pillantva, kerülve a tekintetét.

- Közelebb – dorombol, megérintve. a tenyere végigsiklik az oldalamon, én pedig levegõért kapkodok. – Észvesztõen gyönyörû vagy… a bõröd selymes és puha… mindenhol hófehér. Kivéve itt – simít a mellkasomra. – és itt – le a csípõmön, mire nyögve feszülök meg lehajtva a fejem. – Fáj? Ma este nem fog fájni. Nem bántalak – simít végig a testemen, a derekamnál fogva közelebb húz, a térdei közé. – Nem foglak megkötözni sem, remélem nem is lesz rá szükség. Viszont… most nem fogsz látni.

Rémülten kapom fel a fejem és egyet bukfencezõ gyomorral lépnék hátrébb, de lefékezem a lendületet. Nem szabad… megremegek, amikor tudatosítom az ösztönt, amit túl agresszívan akart belém nevelni.

- Ne menekülj kiscica, nem szabad – néz rá, miközben a szemem elõtt lengeti a fekete szemkötõt. – Nem fog fájni, ha bekötöm a szemed.

De ha utána fog? Remegve cikázik a pillantásom, bármi, akár egy egérlyuknak is örülnék, menekülni… de puhán a szememre teszi az anyagot és elsötétül a világ. – Nem veheted le.

Remegve állok, levegõért kapkodva. Tényleg nem szûrõdik át semmi az anyagon, csak az illatok csapnak arcom. Ez a kellemes, bódító illat… hirtelen fordul meg a világ, elharapva egy sikoltást kapaszkodok a nyakába, imbolyog minden. Összeszorítom a szemeim, mintha én határozhatnám meg a puha sötétet. Amikor lejjebb ereszt, bátortalanul nyújtom le a lábam, majdnem térdig süllyed a bizsergetõ forró vízben. Mintha megannyi buborék lenne benne.

- Ülj le!

Szót fogadok. Levegõért kapkodok, a meleg pára még jobban felerõsíti az illatokat, csak tanácstalanul forgatom a fejem. Megérinti a kezem, érzem az ujjait, a simításait, az ajkait… mereven ülök, de ez nem fáj. Nem bánt. Óvatosan nyúl, mintha nem akarna megrémíteni. Egyre feljebb... amikor a derekam átkarolva csókol a nyakamba, halkan felnyögök. Ez tényleg… jó. Nagyon… megfeszül a kezem, nem merek moccanni. mintha megfeszülne a gerincem ez… elönti a vörös az arcom. Én nem akarom ezt élvezni ez mocskos és… és õ bántott, kényszerített! Égni kezdenek a könnyektõl a szemeim, levegõért kapva remegnek meg az ajkaim. Nem értem miért csinálja ezt?

Minden ujját külön érzem, ahogy lassan végigcirógat.

- Ne fogd vissza a hangod kiscicám, úgy felizgatsz vele, hogy majd felrobbanok – hallom a morgását mindenhonnan. Minden idegsejtemen végigfut a hangja, szinte a bõrömre leheli. Akaratlanul is kifut egy nyögés az ajkaim közül, elõreejtem a fejem kiszáradt szájjal. – Állj fel – szól rám. A kezemnél Fogva felsegít és pár lépéssel vezet, a lábammal tapogatózva és a másik kezem elõretartva botorkálok, majd megfordít és leültet. Egy sarokban lehetek, a hátam pont nekidõl a falaknak… Zihálva kapkodok levegõ után, de ördögi kör, hogy csak a kábító pára tompít el. – Nálad izgatóbb cicát még nem láttam – zeng a hangja minden pontból – Vedd el a kezed! Nem takargathatod magad!

Megérzem a kezeit a combomon, ahogy a térdem felé lassan, az egész tenyerével simít végig, széthúzva a lábaim. Ijedten nyikkanva próbálom összecsukni, de a derekát érzem… zihálva nyelek egyet, forgatva a fejem, ujjaimmal a kád szélét markolom. Ezt… ne, nem akarom, hogy nézzen… azok után amit tett, nem akarom élvezni! Semmit, amit csinál, de csak a saroknak döntöm a fejem nyöszörögve, a számat rágva, hogy elfojthassam a hangokat.

- Kurva finom vagy… nemsokára hihetetlen élvezetben lesz részed, kicsikém… és nekem is – dorombol.

És valami olyat érzek hogy elszorítja valami a torkom, mégis kifut egy döbbent sikkantást, de lefog a térdeimnél fogva, moccanni sem tudok. Ez… a gerincem hullámozva zsibbad be, egészen az aljában kezd el megfeszülni minden izmom… az agyam már nem is kapkod a maradék józan eszemért, nem is nagyon emlékszem, hogy a testem mit csinál. Csak hallom az õ és a saját hangom. Hallom a hangom. Minden minden tagomba áramot vezettek volna megfeszülök, de akkor megkönnyebbülés önt el, egy fuvallatnyi hûs, friss levegõ, utána könnyû, mentolos virágillat.

- Ezt te választottad – suttogja forró lehelettel a fülembe – Ezzel foglak felkészíteni, kicsikém.

Némi ijedtséggel nyögök fel, ahogy lehúz és lenyom, hogy térdeljek, a kezem kapaszkodóért nyújtom. Megérzem a kezét hátul, lesimítva a fenekemre, lejjebb… Összerándulok, de nem csinál semmit.

- Engedd el magad, kicsikém – hörög – gyengéd leszek… élvezni fogod…

Összepréselem az ajkaim remegve, kinyújtva a kezeim végre találok valamit, amibe belekapaszkodhatok: õt. A kezem olajos a víztõl, óvatosan megérintem a vállát, és ahogy közelebb húz, hogy jobban elérjen, szinte a mellkasának simulok. Az ujja lent dörzsöl és simogat, nyakig vörösen és piros, égõ foltokkal a víztõl kapkodok levegõ után, elnyújtottam felnyögve, amikor megérzem az egyik ujját lassan áthaladni az izomgyûrûn. A szemeim a vállához rejtem, akaratlanul is átfonva a vállát karolom át, a hátam ívbe hajlik még jobban a kezéhez nyomva magam, a sóhajom a nedves mellkasán pörög le.

Olyan az illata… most olyan jó. Érzem a mellkasomon, hogy mennyire kalapál a szíve. Valahogy tudatosítom, hogy õ is csak ember. Valahogy ez megnyugtató, akaratlanul is lopva elmosolyodok, majd sóhajtva hajtom vissza a fejem a vállára, összepréselve az ajkaim nyögök fel, mikor társítva még egy ujját. Már-már fájdalmasan ívbe feszül a hátam, a gerincem kiszakadni készül, az izmaim mintha olvadnának, ahogy a sötétben az egész világ. Zihálva szorítom a bõrére a szám, hogy elfojtsam a hangokat, kissé bele is harapva a furcsa érzéstõl, az ujjaimmal végigsimítva a hátán a lapockái fölött remegve, kínlódva marok bele.

Morranva rántja el a kezét, elkapja a csípõm szorítja a sajátjához, mire zihálva szorítom még jobban magamhoz.

Közel érzem magamhoz, picit hátraengedem a fejem, mire letámadja a nyakam, harapva-csókolva. Markával a fenekembe markol, a másik kezével feljebb rántja a térdelõ lábam a dereka köré húzva, majd miközben tart, a másikat is, így szinte a derekán ülök, a bokáim könnyedén össze tudom kulcsolni a háta mögött. Széjjelebb tolva a térdeit ül õ is, majd halkan morranva enged le, a combom lassan csúszik végig a vékony derekán, a csípõjén; a számon keresztül kapkodom a levegõt, az ajkaim kiszáradnak, próbálom kissé megnyalintani, de amikor megérzem ismét… ott lent, az ajkamba harapok. Morranva tapad a számra, ismét megcsókolva mohón, erõsen, én pedig engedelmesen utánzom, átfonva a nyakát szorítom magamhoz, a kezemmel a hajába simítva.

Lassan enged a férfiasságára, eltépve a fejét nyög fel morogva, elnyújtottan, én pedig remegõ ajkakkal nyögök fel. Ösztönösen biccentem elõre a csípõm, mire megdöbbenten nyög fel, érzem a combjait a fenekemnél, annyira mélyen bennem van… és ez most nem fáj… kellemetlen, nem úgy fáj.

Lassan mozdít a kezével, megemelve, én felnyögök hullámozva, remegve kapaszkodok a nyakába, a vállaiba, s miközben leenged, lök egyet a csípõjével. Hullámzik a víz, felkeveri az amúgy is fülledt, illatos levegõt, teljesen kikapcsolva az agyam. Érzem az izmai göröngyeit az ujjaim alatt, lesimítok a gerince mellett, minden mozdulatára próbálok én is mozdulni. Morogva tépi az ajkaim, forrón csókolom, ahogy mutatta, néha õt utánozva, egyre csak zsibbadok, finom görcs szorítja össze az altestem, gyakrabban fut ki kósza nyögés vagy nyüszítés a számon. Egyre erõsebbeket lök, szaggatottan, és mikor a csípõmre szorít fájdalmasan, erõsen rászorítva az ujjait szorít rá a farkára, egészen le, hangos nyögéssel önti el az agyam a fehér, bágyadt köd.

Valahol messze, tompán érzem, hogy vibrál a teste az ujjaim alatt, amivel már erõtlenül karolom át a nyakát, csendesen hullámzik körülöttünk a forró víz, csak a vállára fektetem a fejem pihegve, a kezeim lelógnak a vállán. Fél kézzel karolja át a derekam, kábán pihenek. Mintha teljesen kifacsartak volna, minden tagom, minden kis porcikám krémes és pépes és nem akarok mocorogni. Csak aludni. Fáradt vagyok.

De ennek ellenére mindenem vibrál az adrenalintól, attól a jó érzéstõl, ami még mindig cikázik bennem mint megannyi elektromos kis csapás. Felnyögök, amikor ismét megmozdít, lassan leszedve magáról, érzem a zihálását, majd az ujjait a szememnél, de felnyögve kapom el a kezét, az ujjait, megszorítva kicsit. Ne vegye le, nem akarom, csak még egy kicsit ne. Elõrébb hajolok, hogy az arcom érintsék az ujjai, az orromon át szuszogva, érzem, hogy lassan végigsimítja az arcom, a fülemnél lassan a hajamba túr. Óvatosan emel meg, de nem mond semmit, kiültet a kád szélére, én pedig rámarkolva tartom meg magam kicsit imbolyogva.

- Gyere, letusolunk. Le kell mosakodni – morog, de érzem a hangján, hogy mennyire vigyoroghat. Nyakig vörösödök biccentve és kinyújtom a kezem tapogatózva, megfogja a csuklóm és felhúz, irányít. Élvezi, hogy nem látok, bár én nem engedtem levenni a kendõt, a tusolókabinba irányít és gyorsan langyos, friss víz öblít le.

Aztán pár lépés, szõnyeg a lábujjaim alatt, a fürdõ párája után ez a friss, hûvös levegõ dideregtetõ. Négy lépés, a térdem az ágy szélének ütõdik.

- Mássz fel – utasít. Remegõ kézzel-lábbal dõlök el, megérzem az ajkait a számon és egy pillanatnyi megdöbbenés után puhán elmosolyodok. A kezemmel kitapintom az arcát, rásimítva a tenyerem és felnyikkanva azt is hagyom, hogy lerántsa a kötést a szememrõl. A szemembe néz, ami kábán csillog, álmosan, de most nem félek. Nem félek tõle. Olyan elégedettség ül ki az arcára, mintha megváltotta volna a virágot, én pedig álmosan lehunyom a szemem és még érzem, hogy magához húz. Összekucorodva simítom a kezem a kezére, azonnal elaludva.

xXx

Csendesen kenek magamnak egy pirítóst reggelire, vékonyan megkenve lekvárral is, hogy ne legyen olyan nagyon édes. Zavartan morzsálgatom a ropogós héjat, miközben Sonozaki-sama újságja zörög mellettem. Õ már befejezte a reggelit, csak én nyammogok ezen az egy kis vacakon…

- Megyek – szól, én pedig leteszem a reggelit és vele együtt felállok, zavartan kerülve a pillantását. A tegnapi után nem nagyon merek ránézni, olyannak tûnik, mint egy jóllakott, elégedett világuralomra törõ nagymacska. A sárkánykígyó megette a hercegnõt és a lovagot is, hamm hamm.

Elkapva a tarkóm húz magához és megcsókol forrón, én pedig meglepve belenyüffenve a szájába karolom át fél kézzel a nyakát, engedelmesen visszacsókolva. Utána elhajolva nyalintja meg az ajkait.

- Eper? – biccentek egy bátortalan mosollyal. Kikísérem csendesen ballagva mellette, Meghajolva köszönök el tõle, utána valahogy megkönnyebbült mosollyal megyek vissza Maka-sama szobájába.

Ma végre festhetek. Átveszem azt a régi, már alapból festékes ruhát, amit mégsem szanáltak ki, Maka-sama kiválogatja a színeket és a kitárt ablak mellett nézi, ahogy felvázolom a kertet, amit kért.
Néha mesél, nevet, kérdezget. Direkt úgy kérdez, hogy egy fejmozdulattal tudjak válaszolni, gyakorta mosolygok és némán nevetek. Nagyon okos, kedves nõ, úgy kezel, mintha tényleg egy ember lennék.

Ez a nap gyönyörû. Kinézek az ablakon, és boldog vagyok már attól, hogy a félelem nem szorít össze. Bár a helyzetem természetesen nem változik: kellemetlen, kényelmetlen és egy rabszolga vagyok, akinek nincs szava, csak amit a gazdája mond. Pet vagyok japán ojabunjánál.

De most festhetek, sebesen pörgetek a kicsi ecsetet, kinyílnak a virágok, a fák, néha hátralépek, nem is pihenek, meztelen talpammal táncolok a papírral leborított tatamin, teljesen belemerülök. Maka-sama elmegy ebédelni, én csak intek, hogy nem kérek: ilyenkor nem szeretek semmi másra figyelni, megszakítani a munkát.

Bontakoznak a virágok, a tó, benne a karcsú darvak. Mintha egy kimonót szõnék, felhõk úsznak ki a kezem alól a tó felszínére.

Hallom az ajtócsapódást, épp az egyik alsó részen guggolok, közel hajolva húzom az árnyékot egy húsos sziromra, amikor meghallom a lépéseket és megáll az ecset a kezemben.
Ez nem Maka-sama. Leengedem az ecsetet és hritelen fordulok meg, felpattanva, amikor a zsebre dugott kezû Kenichit pillantom meg. Élesen veszem a levegõt, hátrébb lépve, mire csak elvigyorodik.

- Félsz? – nyalja meg a szája szélét. – Helyes. Azt imádom.

Összepréselem az ajkaim és összeszedve minden csepp bátorságom tartom a szemkontaktust.
Nagyon is emlékszem, hogy mire készül. Nem fogom hagyni. Sonozaki lehet, nem a legjobb ember, de ilyen testvért még õ sem érdemelt. Megölné a saját öccsét… Hát nem fogom hagyni.

- Tudod, édes kis ribanc vagy – lép közelebb, mire a hátam a falnak simul, a kezemben még mindig szorítom az ecsetet. – Egyszer ez az egész naaaagy szarkupac az enyém lesz, veled együtt. És mivel zsákbamacskát nem veszek, mindig ki kell próbálni az árut – lép még közelebb és a hajamba tép hirtelen, de rémülten kapom fel a kezem, az ecset fém tollszára végigmetszi a kézfejét, és hiába tépi ki a hajam marokra, kiszabadulok. Zihálva nézek rá, hátrálva és felmarkolok egy festékes bödönt. Ha kell, megvédem magam.

- Micsoda hû kutya – sziszegi parázsló szemmel a kezén a mély karcolást vizsgálva – Nem kell komolyan venned a kisöcsi szavait.

Lüktet a hajam, ahol megtépett, kihullanak az ujjai közül a hajszálaim. Remegek a félelemtõl, mert ahogy végignéz, az a tömény rosszindulat.

- Ezzel csak rontottál a helyzeteden, te szaros – préseli össze az ajkait. Állom a tekintetét, de remegek, levegõért kapkodok. Csak becsapódik utána a nehéz ajtó, én pedig lerogyok a fal mentén.

Az ojabun nem tud semmirõl. És szinte semmii esélye, hogy hinne nekem, de Kenichi egész biztosan be fog próbálkozni.

Figyelnem, kell. Vigyáznom kell rá.

Ha elmondanám neki és neadjisten Ranmaru hinne nekem, megölné a bátyját és azt… azt nem lehet. A testvére. A család fontos, a család a legfontosabb… ez az tudja a legjobban, akinek nincs. Ranmaru nem tudhat Kenichi próbálkozásairól!
Kenichi nem fogja elárulni magát, feldúlt és gonosz, elszánt, de nem ostoba. Nem fogja magát leleplezni. Ranmaru azt hiszi, sakkban tartja a bátyját, aki kénytelen neki engedelmeskedni. Remegve megfogom az ecsetem és kinyitom az ablakot, végigmérve a festményt. Folytatnom kell, gyorsan, hogy legalább holnapra kész legyen, akár este is kell dolgoznom. Mégis remeg a kezem, ahogy próbálok visszahangolódni.

Nekem kell vigyázni, figyelni… bármibe kerül is, bármit kell tennem hozzá. És én sem árulhatom el.
A család a legfontosabb.

Meglepettnek tûnik, amit nem tudok mire vélni, de nem is kérdezek rá. Mindegy, mert végül közelebb ül és elveszi a fiolákat. Egyenként megszagolja õket, feltûnik, hogy közben remeg a keze.

Chh… még úgy is fél tõlem, ha nem bántom? Talán így majd hamarább beletörõdik a helyzetébe és nem lesz többé engedetlen.

Az egyik apró üvegbõl a kezére csordul egy csepp, megbûvölten figyelem a sápadt bõrön leszánkázó halványszínû olajt. Rábök arra az illatra, de már nem figyelek rá. Elkapom a csuklóját, felsimítom a karján a lágy selymet, hogy követhessem a tekintetemmel a csepp izgató kúszását. A bõre annyira kívánatos még így, minden cicoma nélkül is, puha és illatos. Ujjamat az olajos részre simítom és bedörzsölöm a bõrébe. Kellemes, virágos és nem túl tömény.

Egy pillanatra lehunyja a szemeit, tegnap és mindig máskor is ezt csinálta, ha nem akarta látni ahogy hozzáérek, de nem érdekel. Õ az enyém, bár adott még estére egy remek ötletet.

- Akkor ez lesz – külön teszem a fiolát, közben azon járnak a gondolataim, hogy mi akart lenni az az elõbbi mosolykísérlete?

- Ez mindig legyen nálad – odaadom neki a fekete bõrborításos zsebfüzetet a kicsi tollal. – Nem felejtheted itthon, mindig legyen nálad.

Biccent, egy gyerekes mozdulattal megsimogatja a borítót. Aztán a többi dologra terelõdik a figyelme, oldalra biccentett fejjel nézi a barna gyertyát, ami nem csak egy egyszerû darab.

Ez egy szantálfa aromás gyertya, aminek az illata segít ellazítani a testet, megszabadít a stressztõl. És persze itt van még a füstölõ. A Nan-chan nyugtató hatású, csökkenti a szorongást és fokozza az érzékiséget. Nagyon finom, bódítóan fûszeres illata van. Ezek jól fogna jönni este, mert azóta mióta láttam a mosolyát nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen az arca az orgazmus közben. Látni akarom és magamba szívni a látványát, de ehhez fel kell izgatnom és ez addig nem fog menni, míg bántom, vagy megijesztem. Az sem tesz éppen jót, hogy fél tõlem, de sebaj. Ha kell, tudok én türelmes is lenni csak ne szeresse meg nagyon, mert elég nagy lesz a pofára esés, ha netán egy kis durvább játszadozáshoz lesz kedvem.

Minden esetre ez a kis édes ma nagyon, nagyon fogja élvezni amit kap tõlem, errõl gondoskodom.

Intek neki, és rögtön tudja mit akarok, mert engedelmesen az arcomra simít és lágyan megcsókol. Puha mozdulatokkal kényeztet, meglepõ, mert eddig nem tette és most olyan mintha sokkal nyugodtabb és szófogadóbb lenne. A büntetés megtette a hatását…

Közelebb rántom, karcsú derekát átkarolva tartom magamnál még mindig az ajkait kóstolgatva, de nincs elég közel, mert nem enged a yukata, de majd most… szétcsúsztatom az anyagot, sápadt formás combjai elõvillannak, az ajkai pirosak a csóktól… már a látványra is bizseregni kezd az ágyékom, alig várom, hogy ismét megkaphassam.

Az arca olyan vörösre vált mint a tûzliliom szirmai, zavart szemecskékkel tétován pillant lefelé, remegve összeszorítja a yukata nyakát, mintha azt várná mikor vetem rá magam.

Óh nem kicsikém! Ha itt és most megdugom valószínûleg tényleg felsérteném és várnom kellene két-három napot míg újra használhatom.

Remegve leengedi a kezeit, kiül az arcára az összes érelem, nem ellenkezik, hagyná, várja hogy megtegyem.

- Ez… jobb volt – morgom vágytól rekedtes hangon a csókra célozva – Mehetsz. Ha szólok, azonnal gyere!

Jobb ha elmegy mielõtt nem türtõztetem magam többé.

Elsiet, én pedig visszatérek a félkész ikebanámhoz, de csak egy arabig tudok koncentrálni, mert aztán egyre közelebb mászkál a pagodához és õt figyelem. Leül a fûre azzal a kis füzettel és ha jól látom rajzol. Egy napot sem bír ki e-nélkül?

Ha jó kiscica lesz ma este, esetleg kap egy rajzfüzetet is. Majd meglátom.

Leül egy közelebb esõ helyre, a feje fölött rózsaszínû magnólia nyílik, és ebben a környezet valóban gyönyörû. Senki nem mondhatja rám, hogy nem értékelem a szépet.

Egy darabig bámulom a mozdulatait, a kecses csuklóját ahogy a vonalakat húzva mozog, a tarkóján a haja alól elõvillanó fejér foltot, majd mikor félénken hátrapillant a mosolyát is megcsodálhatom. Mint egy kis nimfa.

- Gyere ide – intek felé, kíváncsi vagyok mit rajzol.

Azonnal hozzám siet, elveszem tõle a füzetet, a papíron egy majdnem kész liliom van egész élethûen lerajzolva, annak ellenére, hogy tollal dolgozott. Anyám szereti a virágokat. Azt hiszem valóban el tudja majd készíteni amit kért.

- Sonozaki-sama, az ebéd tálalva – lép elõ Takashi.

- Rendben. Elmehetsz.

- Jártál mûvészeti iskolába? – kérdezem Kou-t.

Megrázza a fejét.

- Hmm… - ahhoz képest nagyon ügyes. Ha nem lenne ilyen szép és nem raboltam volna el magamnak, még akár festõmûvész is lehetett volna. De ez már nem számít, csak egy dologhoz kell nagyon értenie, mégpedig ahhoz, hogy engem kielégítsen.

Visszaadom neki a füzetet, a többi dolgot magam mögött hagyom, a szolgák majd felhozzák. Jön utánam be az ebédlõbe, ahol már ott ül a bátyám, de anyám nem.

- Kou, öltözz át valamibe! – utasítom, nem szeretem piszkos ruhában látni. Meghajol és már megy is fölfelé, én pedig helyet foglalok az asztalfõn.

- Milyen engedelmes kiskutya. – jegyzi meg gunyorosan a bátyám.

- Nincs most kedvem a megjegyzéseidhez Kenichi. – nem akarom, hogy ez a semmirekellõ elronts a kedvem.

- Muszáj folyton ünneprontónak lenned? – tettetett sértettséggel néz, de a szemeiben gyûlölet.

Nem válaszolok, egyszerûen csak figyelmen kívül hagyom és megkeverem az elõttem álló levest, túl forró.

A kiscicám is egész gyorsan visszaért egy vörös szatén ingben és egy fekete farmerben, ami a formás combjaira simul. Vadítóan néz ki…

Ahogy közeledik, fokozatosan sápad el, amit nem is értek, de mikor követem a tekintetét, látom, hogy Kenichi õt bámulja éhes szemekkel, még az evést is abbahagyta.

- Kenichi!

Ingerülten rám pillant, mintha megfosztottam volna valamitõl, bár mindig is ez volt a baja. Hogy nem õ az ojabun.

- Nem hal bele abba, hogy megnézem.

- De te belehalhatsz, ha nem változtatsz a hangnemen – morgom hidegen – Ne feledd el, kivel beszélsz bátyám!

A figyelmeztetésre összeszorítja az ajkait, a kezeivel olyan erõvel szorítja az evõpálcikát, hogy az recsegve törik ketté.

- Tudom kivel beszélek kisöcsém. – sziszegi.

- Pont ezért vagy még életben, mert a kisöcséd vagyok. – kezdek dühös lenni – De azt se felejtsd el, hogy a türelmem véges. Ha nem mutatsz tiszteletet, megfeledkezem arról, hogy családtag vagy! – ez nem vicc, mert mostanában kezdi átlépni a határt – És most pedig hallgass!

Intek a dermedten álló kicsikének, hogy üljön le, nagyon sápadt az arca. Úgy tûnik, hogy a bátyám még nálam is jobban megijeszti. Viszont nem is kell sokáig elviselnünk, mert alighogy Kou leül és én újra enni kezdek Kenichi felpattan és elviharzik. Nagyon remélem, hogy nem csinál semmi ostobaságot, épp elég az a szégyenletes üzlet, amibe nemrég kezdett.

- Egyél kicsikém, mert tudod, hogy mérges leszek, ha fogyni kezdesz. A bátyámmal ne törõdj.

Elõveszi a füzetét és írni kezd valamit.

Elolvasom és egy pillanatra ráncba szalad a homlokom, ahogy a kérlelõ, félénk szemekbe nézek. Azt hiszi, hogy egy bocsánattal talán megkerülheti a szabályaim? Ez nem így megy. Nem elég egy pár szép szem ahhoz, hogy engedjek.

Viszont… ha emiatt megbüntetném, akkor elmaradna az esti szórakozásom. Ahh… jól van, most az egyszer kivételt teszek, de csak magam miatt.

- Rendben, de azzal az egy feltétellel, hogy késõbb megeszed. – bólint – Ha megpróbálsz átverni tudod mi vár rád. – bólint – Helyes.

Végre nyugodtan befejezhetem az ebédem, szeretek rendszeresen étkezni, mert kiegyensúlyozottá tesz és az én pozíciómban nem engedhetem meg sem az elpuhulást sem a betegszabadságot. A yakuza olyan, mint egy szerkezet, ahol csak a legerõsebb alkatrészek felelnek meg, a hibás sérült, vagy gyenge elemeket pedig a süllyesztõbe taszítják. Az ojabunnak pedig mindig a legerõsebb láncszemnek kell lennie. Ezért is tanultam keményen, ezért dolgoztam ennyit, még a harcmûvészeti jártasságomat is emiatt szereztem. Minél hatékonyabban meg tudom védeni magam, annál jobb.

Ebéd után még egy jó erõs teát iszom, és ekkor jut eszembe, hogy a kicsike még nem is tud anyám kérésérõl.

- Kou… holnap itthon maradsz és anyámnak festesz valamit a falára. – még nem tudom, hogy mit akar, de majd megbeszélik.

Felkapja a fejét szavaimra, hitetlen, meglepett tekintettel néz, majd mintha kissé felélénkülne Ennyire szeretné ezt csinálni?

- Megengedem, de persze vannak feltételeim. – a hangom határozott, mert ezt ugyan még egy házikedvencemnek sem engedtem meg, de õ sokkal tehetségesebb mint a többi, de még nincs itt annyi ideje, hogy tudjam, nem tenne semmit ami nem tetszene.

- Elõször is az anyámmal olyan tisztelettel beszélsz, mintha hozzám szólnál. Másodszor nem próbálsz megszökni, mert akkor tényleg eltöröm a lábaid. Harmadszor pedig, nem akarok festéket látni rajtad és fõleg nem tûröm, hogy a kezed olyan legyen, mint mikor elõször láttam.

Arcocskája hirtelen pirul el, szégyenkezve lesüti a szemeit, majd a füzete után nyúl és írni kezd.

- Helyes. Úgy tûnik a szépségen kívül még ész is szorult beléd. – ez nem bók, csak egy ténymegállapítás.

„A festéshez szükségem van néhány dologra.” – félénken mutatja az írást. A követelõzést tényleg nem szeretem, de ez most az anyám kérése volt, ezért nem is dühít fel.

- Írd össze, mire van szükséged és add oda Takashinak. – õ mindent beszerez majd.

Bólint, ahogy felállok az asztaltól jó kutya módjára jön is utánam.

A dolgozószobámba megyek, igaz, hogy ma nem „dolgozom”, de ez az ojabuni címemre nem vonatkozik.

Az e-mail címet könnyen le lehetne nyomozni, de a házamban egy saját szerverrõl mûködtetjük azt, ahová a yakuzák küldik a közlendõiket. Nincs idõ arra, hogy mindig személyes találkozzunk, de egy hónapban egyszer összegyûlünk egy yakuza megbeszélésre, ahol az üzleti ügyeinket és a problémáinkat megtárgyaljuk. Ez a jövõ hét végén lesz megint.

- Ülj le! – szólok a kis szépségre és elmosolyodom, mikor engedelmesen a lábaim mellé ül. Nem parancsoltam, hogy ezt tegye, de látom nagyon nem akar újra kikapni. A hajába simítok, még jó is, hogy ilyen közel van.

- Fejezd be azt a liliomot, amit rajzoltál, hogy megmutathasd anyámnak. – kinyitom a mappámat amit tegnap magammal hoztam és elõbukkan az a tetkó stílusú rajza is. Szó nélkül lenyújtom neki. Elveszi, én pedig hozzálátok az e-mailek átnézéséhez…

Pár órával késõbb sikerül csak befejeznem, mert három napi adag gyûlt össze, de elégedett vagyok minden rendben van. Az üzletek simán mennek, a zsaruk semmit nem tudnak, a területeinken pedig nincsenek nagyobb riválisaink.

Kou már egy ideje befejezte a rajzát, és néha-néha felpillant rám. Unatkozik és ezt nem tudja elrejteni, de kezd idegesíteni ezzel a sürgetõ pillantásokkal, mert nekem annak tûnik. Ha kezdetektõl fogva jófiú lett volna, akkor már kapott volna több szórakozási lehetõséget is. Nekem viszont itt van õ.

- Látom nagyon unatkozol kiscicám. – szólok hozzá hirtelen, mire megrántja magát és az álmosság pillanatok alatt kirepül a szemeibõl. A hajába fúrom az ujjaim és mintha már tudná, hogy mit akarok, felpattan ültébõl.

Kuncogva az ölembe vonom, oldalasan ül, de én a nyakánál kilátszó bõrét csodálom, ami éles kontrasztban áll a sötétvörös inggel.

- Ha az volt a célod ezzel az inggel, hogy elcsábíts, akkor sikerrel jártál kicsikém. – mormolom, egyre közelebb hajolva az ajkaihoz – Iszonyúan kívánatos vagy benne. Itt helyben képes lennék megdugni téged.

Annyira vágyom rá, hogy elõre kell visszafognom magam. Elpirul, a kezeit tördeli nyilván zavarában és persze mert nem akarja. Láttam, hogy milyen óvatosan ül le a földre még mindig fáj a kis segge. De egyszer biztos megdugom ezen az íróasztalon is.

Az ajkaira marok, szenvedélyesen hatolok a nyelvemmel a lágy hús közé, hogy legalább ilyen módon ízlelhessem az édességét. Hátradöntöm, amennyire az asztal széle engedi, de a derekánál tartom, míg õ a vállamba mélyeszti az ujjait. Hmm… az én karmos kiscicám…

Morogva válok el tõle, mert kezd felizgatni, bár õ nem használta a nyelvét a csók közben, de legalább viszonozta. Pihegve nézünk egymásra, majd nemes egyszerûséggel hozzálátok kigombolni az ingjét. Megremeg a karomban, azt hiheti, hogy most kezdõdik ismét a tortúra, de nem tiltakozik. Mikor megvan, lesimítom a vállain és megcsókolom az egyik pici mellbimbóját, mire megrándul az ölemben. Nem nézek fel, de belül vigyorgok. Ki akarom deríteni, hogy mit szeret ez a szexi kis ribanc.

Kopognak. A fenébe már! Legközelebb szólok a biztonságiaknak, hogy küldjenek el mindenkit!

Bosszús sóhajjal kifújom a levegõt és a kicsikém piros arca után az ajtóra pillantok, de nem engedem el. – Szabad!

Anyám lép be az ajtón, természetesen rezzenéstelen az arca, ahogy ránk pillant.

- Nem akartalak megzavarni Ranmaru, de ha lehetséges elvihetem egy kicsit magammal Kout, hogy megtervezzük a festményt?

Vagyis most lõttet a csemegémnek. Na, mindegy, majd este pótolom.

- Hát hogyne. – a tenyeremet az ölemben ülõ szexi fenekére simítom – Menj, ha végeztetek vacsoráig a szobádban lehetsz. És… nem kell átöltöznöd. – ebben tökéletesen csábító.

Lemászik az ölembõl, majd összehúzza magán az inget és tisztelettudón meghajol az anyám elõtt és csendben kivonulnak.

***

Vacsoráig még elintéztem néhány telefont, fõleg a drogszállítmánnyal kapcsolatban, ami a tolvaj miatt késett két napot, de már úton van, a rohadék viszont még mindig nincs meg. Emiatt jól ki is osztottam az elkapásáért felelõseket.

Takashi a hálómba hozta amit a kertben hagytam és meg is beszéltem vele, hogy minden legyen készen, mire befejeztük a vacsorát.

Már elõre tart az éjszakáktól, hisz ahányszor csak belépett a szobámba már tiszta görcs volt és ha most azt akarom, hogy el is élvezzen, akkor alaposan el kell lazítanom. Ez most gyengéd és szenvedélyes szex lesz, minden szadizmus nélkül, de egy csipetnyi játékot beleviszek. A vanília szex nem az én oldalam, szeretem ha valami feldobja a dugást.

A vacsora végre normálisan telik, Kenichi nincs itthon és fõleg ezért. Kou is eszik rendesen, nem tudom volt-e ideje megenni az ebédjét, de nem valószínû. Viszont ezzel az adaggal pótolta a többit. Úgy tûnik jókedve van, már amennyire megtudom állapítani az ilyesmit. Ez nem rossz.

Amint jóllaktunk még egy tea mellett elmondok anyámnak néhány dolgot az üzletrõl. Mivel õ nagyon okos nõ, és apám mellett volt, gyakran tud tanáccsal szolgálni, mert egyes figurákat jobban ismer mint én. Mikor azonban szól, hogy találkozója van még valakivel én is felállok. Akkor azt hiszem mi is mehetünk. A kiscicára pillantok, nyilván elért neki, hogy akkor mi következik most, mert az inge ujjait szorongatja.

- Gyere velem! – mondom, most együtt fogunk fürödni ezért fölösleges lenne átöltöznie.

Idegesen nyel egyet. Nem próbálom megnyugtatni, egyrészt fölösleges lenne a próbálkozás, másrészt nem is tudnám megtenni. Majd megnyugszik, ha látja, hogy nem fogom bántani.

A lakrészemben meg sem állunk a fürdõszobáig, ahol már minden tökéletesen el van készítve. A hatalmas négyzet alakú kád teleengedve meleg vízzel, az egyik sarkán a szantálfa gyertya, a mosdó mellett a füstölõk, aminek a nyugtató aromája máris elárasztott mindent, a világítás lejjebb csavarva, hogy ne legyen olyan erõs a fény. Tökéletes helyszín egy szenvedélyes szexre.

- Tetszik kiscicám? – kérdezem elégedett mosollyal, izgatottan nézek rá, hisz már egész délután azt vártam, hogy újra az enyém legyen.

Zavartan lehajtja a fejét és alig láthatóan biccent, mire kuncogva megyek hozzá közelebb, de mielõtt megcsókolnám…

- Használd a nyelvedet is a csóknál kicsikém. – suttogom, majd nem is várok tovább. A nyelvemmel azonnal a szájacskájába hatolok, minden zugát és forrón sikamlós részét feltérképezve, õ pedig utánozza a mozdulataimat. Az érzés, ahogy a nyelvét az enyémnek feszti egészen a farkamig hatol, izgató és pezsdítõ.

Eleresztem mielõtt rá vetem magam és a kád szélére ülök. – Vetkõzz le nekem, lassan.

Mosolyogva figyelem, remeg a teste és a kezei is ahogy gombolja az inget és leereszti a vállain, majd jön a nadrág és végül az alsó, amitõl már könnyebben szabadul meg.

- Közelebb… - mormogom halkan, és ahogy megteszi, finoman az oldalára simítok. – Észvesztõen gyönyörû vagy… a bõröd selymes és puha… mindenhol hófehér. Kivéve itt… – lágyan a mellbimbóira simítok - … és itt – a feneke partja közé simítok és bár nem érek az ánuszához megrándul. – Fáj?

Félénken felpillant, de az már jó dolog, hogy nem sápadt, hanem kipirult.

Egy bizonytalan biccentést kapok.

- Ma este nem fog fájni. Nem bántalak. – suttogom, ahogy még közelebb vonom, hogy a lábaim között álljon. – Nem foglak megkötözni sem, remélem nem is lesz rá szükség. – bólint – Viszont… most nem fogsz látni.

Hátranyúlok és élveteg mosollyal elõhúzok egy széles fekete szaténkötõt, amit a szemei elé tartok.

Levegõ után kap és picit hátra is lép, de észhez tér és megáll. Úgy tûnik, mintha a látása hiánya jobban megrémítené, mint a kötözés, de ez kell. A jó érzés tízszer erõsebb, ha nem látjuk csupán érezzük.

- Ne menekülj kiscica, nem szabad. – egy szigorú pillantás és máris visszalép, ezért újra elmosolyodom – Nem fog fájni, ha bekötöm a szemed.

Felállok és levetkõzöm, fogva tartom a tekintetét, de õ kapkodón néz szét a vörös-barna fürdõben, nem is akar rám nézni. Már felizgultam tõle, elég volt, hogy a vetkõzését kellett néznem, plusz a csók és a simogatása. Felkötöm a fejére a fekete anyagot, hátul megcsomózom, hogy ne essen le onnan. – Nem veheted le!

Vigyorogva megnézem a mûvem, most már szabad, mert nem látja és nem ijesztem halálra vele. Felkapom, mint egy nõt szokás, felnyikkanva kapaszkodik a nyakamba, de csak lassan beleeresztem a meleg fürdõvízben.

- Ülj le! – utasítom halkan és belépek utána.

Közel húzódom hozzá, pihegve szedi a levegõt, de hogy izgatott vagy fél azt még nem tudom.

Megfogom az egyik kis kezét és az ujjaival kezdem. Az érzékeny oldalsó részükön simítok végig, lassan mindegyiken, de a kisujjába játékosan beleharapok. Összerándul a kicske, de nem foglalkozom vele. Halvány csókokat hintek a karja belsõ, puha részére, a csuklójánál kissé megszívom, apró nyögést kicsalva belõle. Egészen a válláig folytatom, a kezemmel közben a derekát cirógatom, élvezem, hogy lassan végigkóstolom õt. Finom…

A nyakát is kezelésbe feszem, harapdálom, nyalogatom, megszívom itt-ott, de nem okozok semmilyen fájdalmat. Sóhajtozik és nyöszörög picit, tudom, hogy tetszik neki, ezek szerint a gyengédség az, ami õt izgatja, kár hogy nekem ehhez, csak néha van kedvem. Kínzóan lassan végigmegyek a másik karján is, a merevedésem már fájóan feszül a sóhajaitól, elnyíló ajkai szinte csalogatnak, hogy dugjam oda, de nem… most nem…

- Ne fogd vissza a hangod kiscicám… úgy felizgatsz vele, hogy majd felrobbanok – duruzsolom a bõrébe, mert ahogy a kemény kis gyöngyökhöz érek a mellkasán, olyan nyögést hallatott, amitõl még én is megborzongtam. Ott nyalogatom és szívom, ahol a legjobban nyög, nem tudom tudatában van-e milyen hangos, de ez kurva szexi… így akarom õt látni. Egy dögös kurva aki szégyentelenül élvezi a kényeztetést.

- Állj fel! – utasítom, de nem engedelmeskedik rögtön és mikor megpróbálja majdnem elesik ezért odavezetem, ahová akarom. A kád peremére ültetem, a sarokban lévõhöz így nem tud elesni, mert támasztják a hátát, de én tökéletesen látom és élvezhetem.

Óh igen… már majdnem teljesen felizgult! Édes kis farkas keményen simul a combjához. Hmm meg fogom kóstolni itt is, kíváncsi vagyok az ízére.

- Nálad izgatóbb cicát még nem láttam. – morgom, ragadozó módjára mászok közelebb hozzá, térdelek, így pont a nyakáig érek, de most az alsóbb részei érdekelnek. – Vedd el a kezed! Nem takargathatod magad!

Elhúzza, vigyorogva nézem tovább, az arca tûzvörös, a mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed az izgalomtól… alig várom, hogy benne legyek, hogy kitöltsem és birtokba vegyem a forróságát…

Szétfeszítem a lábait, hogy közéjük mászhassak, így kényelmesen elérem. Nyöszörög és próbálná összezárni, de csak a derekamra szorít. A kezeit megfogom, hogy ne tolhasson el és lassan elkezdem csókolgatni a köldöke körüli érzékeny bõrt, majd lejjebb és lejjebb haladok. Mocorog, nyöszörög, de nem hagyom abba. Az ágyéka és a combja közötti puha részt izgatóan végignyalom, majd apró harapásokkal haladok végig a belsõ combján, a térdénél áttérek a másikra és onnan fel az ágyékáig.

A finom kis rész már teljesen mereven simul a hasához, a tetején apró csepp jelzi, hogy mennyire is tetszik neki. Chhh… még hogy nem meleg…!

- Kurva finom vagy… nemsokára hihetetlen élvezetben lesz részed kicsikém… és nekem is…

Elengedem a kezét és vele egy idõben végignyalok a merev tagján, majdnem felugrik a helyérõl, valósággal felsikolt.

Nem hagyom abba, folytatom. Elõször csak lassan, finoman nyalogatom, nem az a célom, hogy elélvezzen, csak egy kis õrjítés, de nagyon élvezem a hangokat. Mikor bekapom a makkját és megszívom a térdei a kád szélén koppannak, ahogy teljesen széttárja õket, és ahogy tövig a számba fogadom a hajamba markol és folyamatosan nyög… ez az kis ribanc… pont így kellesz nekem.

Élvezettel szopom, úgy ahogy én is szeretem, ha csinálják és csak akkor engedem ki a számból mikor megfeszül és majdnem elélvez, de neeem! Ezt majd, ha benne leszek.

Elnyúlok a kicsi üvegért amit kiválasztott, a kezemre csorgatom a finom olajt és az orra elé tartom.

- Ezt te választottad… ezzel foglak felkészíteni kicsikém… - megremeg és leüti a fejét, de lehúzom magamhoz a vízbe, hogy térden álljon velem szemben.

Párszor végigsimítok a farkán egy kis nyöszörgésért, majd óvatosan hátranyúlok és a feneke partjai közé simítok. Megrándul ahogy a bejáratához érek, megfeszül, de nem teszek semmit, csak az olajos ujjaimmal körkörösen simogatom.

- Engedd el magad kicsikém… - zihálom a füle mellett, már majd szétszakadok a vágytól, annyira akarom - …gyengéd leszek… élvezni fogod…

Megkönnyebbülten sóhajtok egy aprót, lenyelve a fájdalmas nyüszítést, visszanyelve az égõ torkomat emésztõ könnyeket is. Befejezte, végre elmehetek. Érzek egy lassú, krémesen forró csíkot a combomon, mire az arcom elönti a vér, lehunyom a szemem. Nem akarom, hogy bármi kiüljön az arcomra, amivel ismét magam ellen haragíthatnám.  Végigsimítja a mocskos lábam, majd egy erõs rántással felhúz és kéjes mosollyal végigmér.

- Nyald le.

Elborzadva kapok levegõ után. A számban így is érzem az… az ízét, hiába csikorgatom a fogam, a az emlék nem hagy nyugodni, és még ezt is… Megdermedve meredek rá.

- Nyald le! – parancsol, csíp a hangja – Nem harap és nem vagyok fertõzött. Utoljára mondom, ha nem nyalod le, megdugom az édes kis szád is, és ha beleélvezek, mind egy cseppig le kell nyelned.

Nagy erõmbe kerül, hogy visszafojtsam az öklendezést, hogy az a kevés vacsora is lent maradjon… Lehunyom a szemem, hogy a sírást még csírájában elfojtsam. Hiába hadakozok, nem adatott meg a választás lehetõsége. Elõrehajolok lassan, ökölbe szorítva a kezeim a hátam mögött, lassan, a nyelvem hegyével érintem meg az ujját, felsimítva rajta. Azonnal fordul egyet a gyomrom, amint megérzem az ízét, de a körmöm a tenyerembe vájva engedelmeskedek. Hányni akarok. Csak egy perc magányt adna, hogy összeszedjem magam! Hátranyúlva bogozza ki a karjaim, megvizsgálva, hogy nem sértettem e fel az amúgy is még érzékeny bõrt, és a legnagyobb meglepetésemre megsimítja. Nem bántóan. Lesütöm a tekintetem, de felhúzza az állam és lassan megcsókol. Megdöbbent, meghûl a vér, hogy vajon milyen szörnyûség elõszele, ha gyengéden bánik velem… mégis, tõle is annyira jólesik mindez után az a cseppnyi kedvesség!

- Menj a fürdõmbe és mosd ki magadból. Ma éjjel velem alszol – suttog csendesen, mintha nem akarna éles hanggal megriasztani. Mintha figyelmes lenne. De hazudik… Tudom, hogy valami gonoszat tervez, amivel ismét bánthat és meg akar alázni. Mert ez tetszik neki, ettõl indul be.

Minden mozdulat fáj, miközben óvatosan leteszem a talpam az ágyról, de nem tartanak mega lábaim, összeszorítva a fogaim kell megtámaszkodnom egy pillanatra. Csak egy pillanatra… minden tompán sajog a fájdalomtól, mint régen, amikor a nevelõ végigvert egy vastag bõrszíjjal. Az egész hátam és fenekem csupa hurka volt, égett és minden mozdulat rettentõen fájt… pont mint most.

Becsukom magamra a fürdõt és megeresztem a vizet, nagy nyomással, hogy hangos legyen, én pedig végre elgyengülve rogyhatok össze a vécébe kapaszkodva, és a fájdalomtól könnyes szemmel hagyom, hogy a gyomrom megkönnyebbüljön. Hiába szorítom össze a fogaim, hogy már fáj az állkapcsom, egyre csak összeszorul a nyelõcsövem, pedig már az epe sem jön fel. Zihálva hajtom a fejem a hideg porcelánnak, leizzadva, de bármit teszek, bárhogy hányok vagy öblítem ki a szám, ott marad az az érzés, akármit is tennék. Megtörlöm az arcom, hideg vízzel átmosva és beállva a zuhany alá dörzsölöm magam, amíg le nem nyúznám a bõröm. Lehunyt szemmel képzelem el, hogy a tusfürdõ után rétegekben csavarodik le a megkínzott borításom, mintha egy tapétát tépnék le… nagy élvezettel.

Amikor kimegyek, rám szól, hogy a törülközõ nem kell. Kerülöm a tekintetét és imádkozok egy kis magányért, de mellé kell másznom, gyengén fordulok a hasamra, fáradt, égõ szemekkel. Mégis feszült vagyok, mindenem fáj és lüktet, még a puha takaró is hasogat. Nem, be kell ezt fejeznem, különben beleõrülök!
A hatalmas tenyere melegít, ahogy átkarol, én pedig dermedtem hallgatom, hogy lassan és mélyen elalszik.
Csak a nyitott szemeim fénylenek a beszûrõdõ fényben. Pislogni sem merek, nehogy felzavarjam, de erõszakkal becsukom a pilláim. Nem. Pihennem kell egy kicsit, már második napja nem aludtam, alig ettem, és ami le is ment, visszanézett. Nem akarok beleõrülni. Egyre kábábban harcolok az alvás ellen, rettegve az éjszakai borzalmaktól, mintha még mindig gyerek lennék: sok kölyök egy közös, lepukkant szobában, egy hatalmas szekrénnyel, amit nem lehetett rendesen becsukni.
Akkor is rettegve ültem a párnát szorongatva, pislogás nélkül meredve a résre, hogy mikor nyikordul meg, mikor nyúl ki onnan valami.
És elalszok: a szekrényajtó lassan kinyílik, halk sziszegéssel villog egy tükörszempár és hiába sikoltozok, hiába törik a körmöm a vékony parkettába, a többi gyerek mozdulatlanul alszik, amíg a hatalmas, ezüstszemû kígyó beránt magával a sötétbe.

xXx

Olyan homályos minden, mint a tó felszíne a vízgyûrûk miatt. Érzem a simítást, puha és bíztató, mintha nem is egy borzalmas rémálom lenne minden pillanat. Kedves és gyengéd. 

- Kicsikém, ébresztõ – szûrõdik nehezen a tudatomba és mély, álomtól rekedt hang. – Kou…

Azt hittem csak álmodom az egészet… de mikor megmoccannék és a fájdalom a kezembe hasít, ijedten nyílnak ki a szemeim. De az elõzõ békés, biztonságos pillanat még ott lebeg, nehéz kiszakadni. A hátam melegíti az erõs mellkas, egy kezével átkarol. Értetlenül fordulok hátra, álmosan és az alvástól még jobban kifáradva, de legalább a szemem nem ég… Meglepve és bágyadtan viszonzom, még álmosan, ahogy puhán megcsókol. Ez igazán jó… kellemes… tetszik. Álmosan dõlök vissza a párnára, amikor elhajol és felkel, hallom a köpenye surrogását. Még egy kicsit had aludjak, csak egy icipicit. Hátha most nem jön a kígyó.

- Kou, menj a szobádba és készülj el a reggelihez. Majd megyek érted. Valami könnyû yukatát válassz magadnak – szól rám, én pedig engedelmesen feltérdelek, kimászva az ágyból, amíg õ távozik. Magamhoz képest sebesen kapom magamra a kimonót, hevenyészve megkötöm a derekamon és sietve távozok.

xXx

A szobámban letusolok, hosszan áztatva a forró zuhany alatt magam, lesikálva mindenem, majd jéghideg vízzel leöblítem magam és a hajam is. Kimosom a szám, megsikálom a fogaim, de az este élménye akkor se tûnik el, hiába préselem össze a fogaim. Kiválasztok egy magasnyakú, zárt yukatát, hiába világos, de tetszett az összhatás. Már rutinosan húzom össze magamon és egy smaragdzöld obival megkötöm a hátamon, óvatosan kicsavarva a kezeim. Nem ártana legalább nyújtanom, ha lenne egy két óra szabadidõm, különben egy görcs leszek nemsokára.

Mire kopog, engedelmesen állok, és meghajolok, mikor belép.

- Csodálatos vagy – simítja meg az arcom, lassan hosszúnak tûnõ tincseim elsimítva. Meglepve nézek rá. Ilyenre is képes? – Azt hiszem, pont illeni fogsz a környezetbe, most nyíltak ki a cseresznyevirágok.

Értetlenül követem, próbálom összeszedni magam, hogy ne maradjak le túlságosan. De amikor megpillantom a meleg napfényben úszó hatalmas, színes kertet, elakad a szavam, egy lépést hátrálva. Édes istenem, hiszen ez fantasztikusan szép! Halványan eltátom a szám, hitetlenül közelebb lépve, mikor lehajol és puhán megcsókol. Ugyanolyan finoman viszonzom, lehunyva a szemeim. Ez kedves tõle… ez a hely gyönyörû, békés! A szívem fájdalmasan erõset dobban, de most jó érzéssel.

Le se tudom venni a szemem a részletekrõl, a tökéletes harmóniáról, ahogy ezt a helyet kialakították… és micsoda színek! A pagoda… olyan gyönyörûen olvad bele, felfuttatva repkénnyel és rózsával.

- Kicsikém, egyelõre a reggelire figyelj – néz rám – Ha jó fiú leszel és eszel valamit, megengedem, hogy körbenézz a kertben, egyedül.

Egyedül.
Meglepve pillantok rá, utána le mellé. Hatalmas ülõpárnák, de nem igazán akaródzik leülni, de a felszólítására mellételepedek és egy édes kakaós kalácsot kezdek csipkedni. Akkorka mint az öklöm, de így is nehezen gyûröm le, viszont most izgatottabb vagyok. Ez a hely hatalmas! És egyedül mehetek!

- Csókolj meg aztán mehetsz – néz rám, mikor befejeztem. Óvatosan nézek a szemébe, feltérdelve simítom meg a vállait és hozzáhajolva egy puha, hosszú csókot nyomok a szájára. Nem tetszhet neki annyira, meg a tarkómra simítva forróbban mar az ajkaimba, és mikor elenged, nyakig vörös vagyok. – Mehetsz, de a sövénykerítésen ne bújj át, ha jót akarsz!

xXx

Ez a hely fantasztikus, nem gyõzök ámulni. Bárcsak lenne egy füzet meg egy toll, hogy lerajzoljam! Vagy csak pár virágot! A formái, a színek… békésen sétálok, morzsolgatva a yukata hosszú ujját az ujjaim között, végigsétálva a tavon át kialakított ugróköveken, levéve a vékony szandálom. Meztelen lábujjaim a puha, gyapjas fûbe fúrom, izgatottan és boldogan elmosolyodok, ahogy tapicskolok. A hídról belelógatom a lábujjaim a tó langyon vizébe, szemügyre veszem a kert egyik határát szegélyezõ, formára vágott sövényszigetet.

Lépések zavarnak az idillbe, én pedig rémülten forgolódok. Nem akarok senkivel találkozni, nem akarok… Ijedten guggolok le egy sûrû rózsabokor tövébe, összehúzva magam, a kezem a számra szorítva. Az alján épp át tudok lesni, de engem egy kis szerencsével nem látnak meg, hacsak nem direkt keresnek.
Négy láb. Két ember.

- Elegem van – hallom az ágak reccsenését, hogy letör valamit. Ismerõs a hangja… az a nyers, bujkáló rosszindulat, a Kígyó úrhoz hasonló hangszín. A másik szürkeszemû, a testvére, azt hiszem. Óvatosan kilesek a levelek között, mert olyan tompán hallani a beszédüket… igen, látom az arcukat, a szájukat.

Szájról könnyû olvasni. Szinte levegõt se véve figyelem õket. A másik férfi markánsabb, a bõre is sötétebb, nem kimondottan japánnak néz ki. Inkább valami kevert, vagy vietnami. A hangja, amit hallok, akcentusos, de inkább csak a szájukat figyelem.

- Elhiszem – biccent a vendég. – De nyugodj meg, még bõven van idõnk, ráérünk. Ha türelmetlenkedsz, tönkreteszel mindent! Feltételezem, nem a célban akarod elszarni, miután eddig eljutottunk ilyen szép simán.

- Persze – dobja le a megtépázott ágat a kezébõl. Még jobban összehúzom magam, próbálok a számon át levegõt venni, hogy ne halljanak meg. De a lábaim fájóan kezdenek zsibbadni, még visszafojtom a mocorgást. – Túl sok forog kockán. Beleverem, hogy a kisöcsém dirigáljon, mintha a seggébõl húzott volna elõ! Mégis mit képzel, engem illetett volna meg minden. Nem összeolvasztani a nem engedelmeskedõeket… eltiporni! Mégis mit képzel?

- Csendesebben! – fintorog a férfi. – Ne feledd, mi forog kockán. Feldúltabb vagy, mint eddig…

- Dehogy – vigyorodik el az idõsebb Sonozaki – Csak bizsereg a tenyerem. Emlékszel a mélyentisztelt Ranmaru perverziójára?

- Igen. A Petjei. El kell ismernem, fantasztikus ízlése van – összeszorul a torkom és elkerekedõ szemmel figyelem õket, de már fájóan imbolygok. Óvatosan leteszem az egyik térdem a puha fûre.

- Na igen – fintorog a testvér – És most beújított egy természetes kis szöszit… ráadásul néma!

- Mi tart vissza? Ha nem hagysz nyomot, mint a múltkor, tele zúzódásokkal, amikor az ojabun olyan kényes a kinézetre, a múltkor se buktál volna le!

- Írni attól még tud. Ha ennek az egésznek vége, Ranmaruval az élen – lép közelebb – bármennyire is utálom a használt cuccot, annak a kölyöknek minden rését meg akarom dugni.

- Kou! Gyere ide! – hallom Sonozaki-sama hangját, és egy pillanatra úgy érzem, elájulok a félelemtõl. Óvatosan térdre ereszkedek, de nem merek megmoccanni. Valamit terveznek az ojabun ellen… valami komolyan, ki akarják iktatni, de ez nem elég bizonyíték, ki hinne nekem?
Ez a férfi a testvére, az õ szava többet számít, mint egy olcsó cafaté… a számra szorítom a kezem, rémülten kuporogva a levelek alatt, levegõt se merek venni, mert a férfiak is meghallották Sonozaki-sama kiáltását. Viszont az idõ telik és mérges lesz, ha hamarosan nem jelenek meg…

- Kint van – mordul fel a szürkeszemû és csikorog a murva a cipõje alatt – Idáig hallom, hogy ordibál. Menjünk. A végén még sétálni támad kedve. Meg ne lásson itt.
Várok, amíg pár lépést nem távolodnak, akkor moccanok meg, de csak térdelve pár lépést, nem merek felegyenesedni, majd kilesek a bokrok mögül. Az egyik tövises ág a yukatámba kapaszkodik, és ahogy felállnék, megrezzen az egész bokor. Lesápadok, hirtelen kiszabadítva magam futok az egyik bokor mögé, mire megfordulnak.

- Hallottál valamit? – kérdezi a vendég.

- Nem. Hagyd, biztos egy állat.

Lesápadva, idegesen sietek vissza a pavilonhoz, tördelve az ujjaim. Nem hittem volna, hogy van bárki, aki borzalmasabban viselkedhet, hogy Kígyó úr, de ez a férfi merõ gonoszság. Nagyon gyûlölheti az ojabunt… összeszorul a torkom. Hogy mondhatnám ezt el? Hol a bizonyíték, anélkül csak megvádolnám! Lesimítanám a ruhám, amikor meglátom a foltokat a térdemen. Összeszorul a gyomrom, tönkretette ezt a gyönyörû, drága kimonót!

- Most meg mi a bajod? – néz rám összehúzva a szemöldökét, de én csak remegve megrázom a fejem, lesütve a tekintetem. – Majd ebédnél átöltözöl, kidobod és kész – néz rám. A fûfoltokra meredek… a kezembe adott egy alibit. – Azt hitted, megbüntetlek?

Remegve bólintok, óvatosan közelebb lépek.

- Ez csak egy rongy. Ameddig a szabályaimat betartod, minden rendben – int hogy melléüljek, óvatosan leülök a mellette levõ párnára. – És most gyere és szagold meg ezeket, hogy melyik tetszik. Ebédidõig úgyis itt leszünk, ha választottál, mehetsz vissza a kertbe.

Meglepve nézek rá, de közelebb csúszok és beleszagolgatok a fiolákba. Mindegyiknek jó illata van… még mindig remeg a kezem, nem is nagyon tudok figyelni, az egyik palackocska szájáról egy csepp végigcsorog az ujjam mentén, le az alkaromon. Kellemes az illata, könnyû, virágos. Mégis… szórakozottan rábökök arra.

Az tetszik. Figyelem, ahogy a kezemre szegezi a pillantását és elkapva a csuklóm húzza magához, feltûrve a puha anyagot, ujjával végigkövetve az olaj útját. Ahogy finoman végigsimítja a csillogó utat, szinte beledörgölve-masszírozva a bõrömbe, mintha finoman zsibbadna, bizseregne forrón azon a területen, egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem. Bátortalanul nézek rá, furcsa és összezavar, hogy ilyen… figyelmes… kedves. Gyengéd… halványan próbálok rámosolyogni, kedvesen.

- Akkor ez lesz – teszi külön a többitõl, kérdõen nézve a fiolára, hogy vajon mire kell, hogy kikérdezi az én véleményem is, de nem világosít fel. Még mindig ideges vagyok a beszélgetés miatt, zavartan pattogtatom a körmeim. Csak túlvariálom, biztos csak kifakadt a barátjának. Panaszkodik.

- Ez mindig legyen nálad – tol elém egy fekete kötésû füzetkét egy hozzávaló tollal. Belelapozok: nincsenek sorok, de tökéletes. Biztos hogy mindig tudjak neki válaszolni – Nem felejtheted itthon, mindig legyen nálad.

Zavartan biccentek, a fekete fedelet simogatva az ujjaimmal. Figyelem a pár gyertyát, oldalra biccentve a fejem nézek fel rá. Mégis, nem érzem jól magam… vissza akarok menni egyedül a kertbe. Egy ujjal közelebb int magához, nekem pedig eszembe jut, amit a kertben mondtak róla. Õ még a kisebbik rossz.

És kedves is tud lenni… engedelmeskedek az utasításának, két tenyerem az arcára simítom, közelebb hajolva hozzá nyomok egy puha, lágy csókot az ajkaira, lehunyt szemmel, ujjaimmal megcirógatva bátortalanul. Nem tudom, jól csinálom-e… visszacsókol, morranva húz magához átfogva a derekam, hogy meglepve csúszik le a kezem az arcáról a vállára, fél kézzel átkarolva, úgy pillantok fel rá, meglepetten. Majdhogynem rajta fekszek, kiesve az egyensúlyomból támaszkodok rá, Õ tart… Ráadásul a térdem se merem sehova tenni, a térdeim közé ékelõdik a lába, a kimonó szétnyílik, a combom elõvillan. Zavartan próbálok megtámaszkodni a vállaim, fülig vörösödve, nem jó, nagyon nem hogy ennyire közel van, nem jó… nem akarom, hogy megint fájjon, de ha eltolom, bántana. Zavart vörösséggel pillantok fel rá, remegve megszorítom a kimonója nyakát.

Bár most nem is annyira félek. Egyszerûen csak… zavarban vagyok attól, ahogy rám néz. Ijedten engedem el, visszaülve a sarkamra, sápadtan simítom le az összegyûrt nyakát a kimonójának, megérintve a nyakát is, de aztán csak leengedem a kezeim. Nem merek felnézni sem…

- Ez… jobb volt – morog rekedt hangon, nekem pedig a nyakam is vörös lesz – Mehetsz. Ha szólok, azonnal gyere!

Felállok meghajolva és magammal marva a kapott kis füzetem sietek el ismét a virágok közé.

Mégsem merek messzire menni, sõt, inkább szem elõtt maradva guggolok le és egy virágot kezdek el felrajzolni. Gyönyörû, húsos szirmú liliom, elgondolkodva figyelek meg rajta mindent, amíg a fekete tollból lassan kivirágzik egy fekete liliom, majd a gyönyörû magnóliafa. Bármeddig el tudnám ezt csinálni, ülni a puha füvön, tapicskolni a csupasz talpammal a selyempuha, sûrû füvet, rajzolni…

Érzem, hogy Sonozaki-sama végig szemmel tart, nem is megyek el túl messze. Sõt, amikor érzem, hogy nagyon ég a tarkóm, mert néz, lassan, lopva felé fordulok egy nagyon, még annál is bátortalanabb mosollyal.

- Gyere ide – int, én pedig kimozgatva elzsibbadt lábaim sietek vissza mellé. Megmozdítva az ujjait jelzi, hogy adjam oda neki a kis füzetet, és engedelmesen odaadom. Megnézi a rajzokat, a skicceket… a precízen kidolgozott liliomot és magnóliafát. A röptanulmányokat a magnóliavirágokról. Figyelem az arcát, hogy mégis miért, miért kéri el, miért nézi, hiszen õt ez nem érdekli.

Neki ez csak firkálás, de mégis, elgondolkodva lapozza.

- Sonozaki-sama, az ebéd tálalva – lép ki Takashi-sama.

Pontban hét órakor indulok Kou szobája felé, és ahogy benyitok ott találom készen, szépen felöltözve az ajtótól pár lépésre. Elégedetten végigmérem, látom tanul már a kicsike.

- Indulás. – elindulok a lefelé, õ pedig követ.

Az étkezõben már jelen van az anyám és sajnálatomra a bátyám is és nem kerüli el a figyelmem, hogy felcsillannak a szemeik, ahogy elnéz mellettem.

- Szóval õ az új kis kedvenced? – kérdezi Kenichi gúnyos mosollyal.

Leülök az asztalfõre és intek Kounak, hogy õ is foglaljon helyet. Engedelmesen megteszi, majd lehajtott fejjel az asztal tartalmát nézegeti.

- Igen – adok választ a bátyámnak és szedek a tányéromra – És ajánlom, hogy még csak meg se forduljon a fejedben, hogy akár közelítesz is hozzá.

Jól tudja mi lenne a következménye, de ez akkor sem fogta vissza, mikor azt a másik kedvencemet megerõszakolta. Viszont, ha még egyszer megteszi…

- Ugyan, hogy is merném – vigyorog, gúnyosan, de nem foglalkozom vele, mert anyánk is jelen van. Éppen az én kicsikémet szemléli, pontosan tudja miért tartom õket, de sosem szól bele. Õ már ismer engem.

- Mi a neved? – kérdezi hirtelen tõle, mire felpillantok a tányéromból.

- Kou. Hiába faggatod, nem beszél.

- Beléverted? – a bátyám kap az alkalmon, mint mindig.

- Nem. Néma. Bár arra, amire kell, van hangja – ha még nyögni sem tudna a kis édes, már megnézettem volna egy orvossal, de ez így pont megfelelõ. Ha pedig néha nem, azt áthidaljuk papírral és tollal. A szavaimra mint egy egyetértés képen bólint, mosolyogva nézem, ahogy kelletlenül piszkálja az ételt. Ebédre ugyan evett, de nem akarom, hogy fogyjon.

- És mi volt az a felfordulás ma délután? – kérdezi anyám kíváncsian – Borzalmas volt az a festékszag.

- Elég kellemetlen incidens. Kou úgy vélte, hogy nekiáll kidekorálni a szobáját, engedély nélkül. Visszafestettem. – Szerencsére jó gyorsan készen lettek vele.

A kicsike vörös arccal, szégyenezve leteszi az evõpálcikát és lehajtja a fejét. Chh…

- Igen… azt hiszem, azt láttam is. Azt te festetted?

Úgy sem tud válaszolni, hiába kérdezi tõle, ezért én szólok helyette.

- Õ – úgy nézett ki utána, mint egy koszos utcai festõ, de most már szép tiszta mindene – Ha befejezted, menj a szobádba és öltözz át! Takashi érted megy.

Úgy tûnik, hogy már befejezte, akkor pedig mehet és legalább kész lesz mire én is. Feláll és udvariasan meghajol, sietõs léptekkel araszol, míg el nem tûnik a lépcsõkön.

- Ranmaru? Hány éves ez a fiú? – kérdezi anyám.

- Tizenhét.

- Hmm, fiatalabbnak tûnik. – jegyzik meg – De mindegy is. Tudod, valamelyik délután itthon hagyhatnád, hogy fessen valamit a hálószobám falára Már meguntam és abból a ítélve amit láttam nagyon tehetséges mûvész.

Mûvész? – Õ nem mûvész, õ csak egy ágymelegítõ, nem több. A festést pedig elvégezheti egy festõ is nem?

- Már miért hívnék ide bárkit, ha itt van Kou?

Felsóhajtok, belekortyolok a teámba és gondolkodom. Végül is csak egy délutánról van szó és akkor anyám felügyelete alatt lesz, de itt hagyom a testõreit.

- Rendben, majd… hétfõ délután. Akkor úgy is dolgom van.

- De nagylelkû a tisztelt ojabun! Az én hálószobámat is kifestheti?

Figyelmen kívül hagyom a kérdését, majd amint kiürül a csésze, felállok és a szobámba megyek.

***

Már csak egy selyemköpeny van rajtam, mikor meghallom a kopogást az ajtón és a parancsomra azonnal be is lép egy végtelenül érzéki és csábító külsejû fiú.

Wrrr… azok az elõvillanó kulcscsontok és a hófehér bõr a csokoládészín kimonóban. Képes lennék most rögtön rávetni magam. Hihetetlenül gyönyörû.

Érzem, hogy már a látványától is felizgulok, az ágyékomban szétárad a bizsergés. Kecsesen meghajol, úgy mint tegnap is. Õ most egy gyönyörû kurtizánra hasonlít, de éppen fegyelmezés vár rá és nem egy gyönyörteli éjszaka. Azt holnapra terveztem.

- Állj fel – megteszi, a vállait a megfelelõ szögben tartja – Remekül áll ez a ruha… - mosolyogva végighúzom az ujjaim az álla vonalán, le a nyakszirten egészen az anyagig - Remélem, nem felejtetted el egy szavamat sem.

Nemet int. Helyes. Nem akarok újabb büntetést kiszabni, de ha ma nem tesz semmi rosszat, akkor holnap lesz egy kellemesnek mondható napja jutalomként.

- Akkor vedd le – várakozó izgatottsággal az ágyhoz sétálok. Meg kell szorítanom a takaró anyagát mikor kiköti az obit és szétnyílik a ruhája. Hófehér, lapos mellkas, apró mellbimbók…

Remegnek a kezei, láthatóan fél, hisz tudja mi vár ma rá, de ez így van jól. Féljen csak. Ha nem félne a büntetéstõl, akkor nem lenne értelme. Nem dobja le az anyagot, abban sétál elém Még nem érek hozzá, csak figyelem a szép testét, élvezetemet lelem a látványában, de tudom, hogy még élvezetesebb lenne, ha a gyönyörtõl forrón simulna hozzám. Most viszont a férfiassága petyhütten pihen a lábai között, a félelem miatt képtelen lenne felizgulni és nem is teszek ez ellen. Ma este minden az én örömömre lesz.

A selymet lelököm róla, majd a szemeibe nézek. - Ma újat tanulsz. Vedd le rólam a köntöst!

Remegõ kezekkel megteszi, kioldja majd szétsimítja. A mozdulat közben a puha ujjai a hasfalamat érintik. Sóhajtva borzongok meg a kellemes érzésre, szeretem ha simogatnak és valamikor még ezt is beiktatjuk.

- Hátra a kezeid – mormogom elmélyült hangon, amint lekerül a köntösöm. Elnyúlok mellette a már kikészített kötélért. Ez sokkal finomabb anyag, mint a tegnapi, mert nem akarom, hogy még rondább sebek legyenek a csuklóján.

Rászámolva a megfelelõ centiket összekötöm. Tudok néhány praktikus kötözést, ami szerintem izgató, de ez a fajta neki ma megalázó lesz, mert nem tud majd elhúzódni, megmozdulni.

A fejét leszegi, de még így is olyan szexi és izgató megkötözve, hogy muszáj megcsókolnom. Megharapom a száját, majd erõsen rátapadok, finom íze teljesen átjár. Felfalom… akarom…

A hajába markolok, majd nyomást fejtek ki rá, térdre kényszerítem. A kis édes félénk nyikkanással tûri, nagy kérlelõ szemekkel pillant rám. Tudja már mit akarok tõle.

- Most szépen kinyitod a szád és leszopsz, kicsikém – még biztos nem csinált ilyet, ezért egy kis instrukció – És az orrodon szedd a levegõt, mert ha öklendezni mersz, azt napokig emlegetni fogod!

Követelõzõn közelebb rántom, mert nem mozdul, de amint megnyitja a remegõ ajkait máris közéjük nyomulok. A fejét irányítva mutatom meg neki a megfelelõ tempót, most nem dugom szájba egyszerûen csak õt mozgatom a farkamon. Sóhajtva, nyögve élvezem minden pillanatát, lenézni rá maga a gyönyör. Édes kis szája épp hogy elbírja a méretem, de a mélytorok még nem megy neki. Amint egy kicsit beljebb tolom máris nyelne egyet, ezért olyan mintha erõsen az ajkai közé szorítaná  a makkom. Nem bírom ki hangok nélkül. Ez nagyon jó… Már elsõre ráérez a kicsike.

Néha egy fájdalmas nyögést hallat, pedig ez még nem fájhat neki, nem is kapja be a tejes hosszomat és nem is erõltetem belé. De az élvezethez még valami hiányzik…

- Nézz rám! – látni akarom a szemeit.

Ahh… ez az… ezek a kurva szép szemek. A mélységes szégyen csillog bennük és nem is állja sokáig a tekintete, inkább a feladatára összpontosít. Használja a nyelvét is, finom kis simításokkal fûszerezi a kéjt és mint aki tudja, pont a farkam legérzékenyebb részén nyal végig. Alig bírom visszafogni az orgazmust, abban a percben nagyot nyögve eltépem magam tõle és türelmetlenül az ágyra lököm.

Benne akarok lenne. Alaposan megdugni ezt a kerek kis seggét. Térdre rántom a fejét lenyomom a párnára, a kezét pedig hátrahúzom, majd a kötelet a térdhajlatába akasztom, így nem tud mozdulni. A feneke két partja szétfeszült, belátást enged a halványpiros, kissé megvisel ánuszára. Igaz is, ma nem kíméltem az irodában sem. Nem akarom felszakítani, de most akkor is büntetést kap, ezért nem tágítok rajta semennyit Érezze csak…

- Ne is számíts semmi kellemesre. Majd megtanulod, hogy a házikedvenceknek szót kell fogadniuk – élvezettel nézem a kiszolgáltatott pózban, a farkam már fáj a szûk nyílás láttám – Különben megbüntetik õket, mint egy neveletlen kiskutyát.

Megmarkolom a fenekét és rögtön belevágom magam a száraz lyukba. Egyáltalán nem izgult fel így nem csoda és még össze is szorítja magát.

Vad mozgásba kezdek, erõteljesen hatolok mélyebbnél mélyebbre a kicsikében. Miért is ne élvezném ki ha már itt van? Mosolyogva hallgatom a fájdalmas nyögéseit a saját élvezettel teli sóhajaimmal keveredve, szinte elszabadul bennem mindent még hevesebb mozdulatokra ösztönözve. A farkam gyorsan jár ki be belõle, zihálva kapkod levegõ után, néha lazít néha összeszorul a benne mozgó tagom körül. Imádom, minden percét…

Hogy levezessem a szenvedély egy részét, a vállaiba marok, a fogaimmal harapva a puha bõrt, isteni jázminillata terjeng mindenütt.

- Nagyon… finom vagy… kicsikém – nyögöm ki nagy nehezem, de muszáj volt. Telesen kihúzódom belõle, majd tövig visszavágódom. Nyüszítve feszül meg alattam a háta felível, ahogy megpróbál elhúzódni a fájdalom elõl, de nem megy neki.

Kuncogva ismétlem meg az erõs mozdulatot, ugyanazt a nyöszörgést és reakciót kiváltva, de a negyedik mély lökésnél benne maradok és sziszegve elélvezek. Forró spermámat a testébe ürítem, olyan erõs az orgazmus, hogy a gerincemben érzem. Szuszogva húzódom ki belõle, a karomra támaszkodva fújtatok a hátánál, de õt még nem oldozom ki.

Elégedetten, perverz örömmel figyelem, ahogy a piros, meggyötört nyílásból kicsordul egy fehér csík és végigszánkázik a feszes combján, majd a térdénél le az ágynemûre.

Ó, igen ez rohadt izgató… õ az enyém és most már meg is van jelölve.

Vigyorogva belemártom az ujjam a meleg spermámba, majd õt ülõ helyzetbe rántom.

- Nyald le! – utasítom, az ajkai elé tartva az ujjam.

Õ is zihál, az ajkai remegnek, a szemei könnyesek és úgy mered az ujjamra, mintha a világ legundorítóbb, legmegalázóbb dolga lenne.

- Nyald le! – mondom még egyszer, most már mosoly nélkül, de csak remegve mered az ujjamra. – Nem harap, és nem vagyok fertõzött. – mondom gúnyosan. Nekem ez nem nagy dolog, és neki sem lesz az. – Utoljára mondom, ha nem nyalod le, megdugom azt az édes kis szádat is, és ha beleélvezek mind egy cseppig le kell nyelned.

Egyszer ez úgy is megtörténik, de más dolog, hogy lenyeletem-e vele.

Csuklásszerû hangot hallat, közel áll a síráshoz, de nem engedi ki a könnyeit. Erõs kis szuka, az már biztos. Szétnyílnak az ajkacskái, de nem mozdítom felé az ujjam, neki kell lenyalnia.

Ha nem most élveztem volna el, biztos hogy felizgulok erre a látványra. Bármennyire is remeg a teste, a rózsaszín nyelvecske gyorsan lekanyarítja az ujjamról amit kell, majd eltûnik a szájában. Megvárom, míg egy kényszeredett nyeléssel eltünteti és hozzálátok kikötözni a karjait. Kiadtam magamból a délután felgyülemlett dühöt, amit miatta éreztem és most már újra nyugodt és elégedett vagyok.

Megdörzsölöm a kiszabadult csuklóit, nincsenek újabb sebek és ez jó. Nem néz a szemembe, lehajtott fejjel remeg, ezért lejjebb hajolok hozzá és finoman, lágyan megcsókolom. Alig mozdítja meg a száját, de most elnézem ezt neki.

- Menj a fürdõmbe és mosd ki magadból. Ma éjjel velem alszol – suttogom a füle mellett.

Néha szeretek mással aludni, egy meleg testhez simulva ébredni igazán jó érzés. Kellemesen megnyugtató. Nagyot nyel, azt hiszem õ nem preferálja az ötletem, de hidegen hagy. Térden állva araszol az ágy széléig, vigyorogva figyelem a fenekét, a combjait. Darabos mozdulatokkal áll fel, de rögtön fel is szisszen és összeszorított szemekkel kap az éjjeli szekrényhez.

Hm… nem szakadt fel, nem vérzett, de nem sok híja volt. Ez nyilván elég fájdalmas lehet, de ha most nem mossa ki magából reggelre ragadni fog és akkor rosszabb lesz. Lassan, picit bicegve megy a fürdõmbe, becsukja az ajtót, én pedig addig ledobom az ágy mellé az összekoszolt ágyterítõt. A vörös bársonyhuzatos párna és paplan tiszta, az ágy elég nagy kettõnknek, de nem is kell sok hely. Kényelmesen elhelyezkedem, az egyik éjjeli lámpát égve hagyom, hallgatom a zuhanyt, halvány mosollyal pillantok az ajtóra.

Azt hiszem ez a kis szépség egy igazi fõnyeremény lesz nekem. Elég erõs, hogy ne bosszantson az állandó bõgéssel, inkább összeszorítja a fogait. A külseje is tökéletes és élvezem is, ha megdugom. Majd meglátjuk meddig, mert azért ha késõbb nem aktivizálja magát, akkor csak egy hónapot jósolok neki.

Hamarosan nyílik a fürdõajtó és elõtántorog ez törölközõvel a derekán.

- Az nem kell, hagyd ott. – szólok rá, mire el is engedi és tétován megáll az ágy végénél.

Mosolyogva nézek rá, bár nem hajlandó a szemembe nézni. – Gyere ide szépségem.

Nagy nehezem, egy szisszenés kíséretében felmászik, majd mellém térdel és hasra fekszik. Nem is tanácsos most ülnie és ami azt illeti, holnap sem.

Eloltom a lámpát és ráhúzom a takarót, alatta pedig átkarolom a csípõjét és egy kellemes sóhajjal lehunyom a szemem.

Reggel én ébredek elõbb, hisz én voltam, aki kevésbé fáradt ki. A takaró alatt szinte forróság van, a mellkasomnak simul egy kecses ívû hát, a lábaink összegabalyodva, a kezem a csípõjén… mmm ez nagyon jó. El tudnám viselni minden nap is.

Mosolyogva nyomok egy csókot a gömbölyû vállra, a testem még kellemesen bizsereg. Az este átélt orgazmus olyan kielégítõ volt, hogy még reggeli merevedésem sincs. Szerencséjére, mert akkor tennie kellene vele valamit.

- Kicsikém, ébresztõ! – mormolom halkan, a vállát puszilgatva. Jó kedvem van. – Kou…

Felpattan, de azonnal vissza is hanyatlik az ágyra és nyöszörögve fordul az oldalára.

- Óvatosan kicsikém – megsimogatom a testété, a tenyerem megállapodik a fenekén, de ne teszek semmit. – Jó reggelt.

Megpuszilom a hátát, mire óvatosan hátrapillant a válla fölött. Szép szemei még álmosak, de az ajkai már most is csábítóak. Közelebb hajolok és lágyan, szinte cirógatva megcsókolom, most valahogy ehhez van kedvem, de nem sokáig folytatom.

Az órára nézek: fél kilenc, ma viszont itthon leszek egész nap, nem sietünk sehová.

Lustán kikelek az ágyból, felveszem a földrõl a köpenyem és magamra veszem. Kou lesütött pillákkal hassal az ágyban, de a hangomra felemeli a fejét.

- Kou, menj a szobádba és készülj el a reggelihez. Majd megyek érted. Valamit könnyû yukatát válassz magadnak. – mondom nyugodt hangon, hisz megvannak a reggeli terveim.

Biccent, majd lassan mászik az ágy széléhez, de ezt már nem várom meg, inkább fürdõbe megyek.

***

Tisztán és felfrissülve, magamon egy fekete selyem yukatában nyitok be Kouhoz, aki mos is az ajtó elõtt vár egy mályvaszínû yukatában, amin apró rózsák futnak végig.

- Csodálatos vagy – mosolyogva elsimítok egy tincset a fülei mellett – Azt hiszem pont illeni fogsz a környezetbe, most nyíltak ki a cseresznyevirágok.

Ma a hátsó japán kertben reggelizünk, a pagodában már minden készen áll.

Homlokráncolva pillant rám, de nem adok magyarázatott.

- Menjünk.

Nos, határozottan az édes arckifejezési közé kell sorolnom a csodálkozást is. Nagyon édes, nagyon. Kuncogva figyelem és elterelve a kertrõl a figyelmét meg ismét megízlelem a halovány ajkakat. Mindig finom. Imádom csókolni.

A pagoda felé menet õ lemarad kissé, mert bámészkodik, de amikor észreveszi a tõle telhetõn próbál utolérni. Nem biceg mint tegnap, de látom, hogy lassabban jár. Mindent megcsodál, bár inkább a kertre figyel mint rám és ha ezt sokáig csinálja felbosszant. Nem szeretem, ha a kedvenceim mellettem ülve másra figyelnek.

- Kicsikém, egyenlõre a reggelire figyelj – szólok rá szigorúan – Ha jó fiú leszel és eszel valamit, megengedem, hogy körbenézz a kertben egyedül.

A kert ugyan csak sövénnyel van elkerítve, de a birtok határán nem tudna átjutni. Szökés kizárva.

Tartózkodón pillant a párnára, inkább felemel egy kakaós süteményt és állva lát hozzá, de ez így nem jó.

- Ülj le, az a párna puha nem fogja nyomni a feneked.

Elvörösödik, de leül és elmajszolja a süteményt, bár többet nem vesz. Elveszi a narancslevet és megissza, majd várakozón körbepillant. Úgy tûnik csak egy kis ösztönzés kellett, hogy egyen. Leteszem a teám és felé fordulok.

- Csókolj meg és azután mehetsz.

Félénken pislog párat, de aztán lassan megteszi. Tétován közelebb kúszik hozzám, kezeivel a vállamon támaszkodik, majd szûzies visszafogottsággal megcsókol. Lassan mozdul a kis szája, de a nyelvét nem használja, ezért egy rövid idõ után megunom és átveszem  az irányítást.

- Mehetsz, de a sövénykerítésen ne bújj át, ha jót akarsz! – figyelmeztetem és biccentve hagy magamra. Nem hiszem, hogy szökni próbálni.

Már egy másfél órája elment nézelõdni, és valóban nagy és szép ez a kert, van mit látni. A reggelim után hozzáláttam az egyik kedvelt tevékenységemhez, az ikebana készítéshez. A kertben megannyi növény van, ami közül válogathatok, és pár faját összeszedve telepedtem az asztalhoz. Körülbelül a felénél tartok, mikor megjelenik Takashi, a tegnap kért dolgokkal.

- Sonozaki-sama!

- Minden megvan? – kérdezem rögtön.

- Igen – elém teszi a dobozt – A füstölõk, szantálfa gyertya, a zsebfüzet és az olajak.

- Remek, elmehetsz!

Kipakolok mindent a dobozból, de leginkább a kis üvegcsére figyelek. Többféle illatú síkosító olaj. Ritkán kérem ki a kurváim véleményét, de ha egy számára is kedvelt illatot érez, lehet jobban ellazul majd.

- Kou! Gyere ide! – kiáltom hangosan, hogy akárhol van, meghallja.

Már türelmetlenül dobolok az ujjammal mikor körülbelül öt perc múlva elõsomfordál. Jó messze lehetett már, de valami nincs rendben. Nem sír, de kicsit mintha szipognak és alig mert közelebb jönni.

- Most meg mi bajod? – kérdem homlokráncolva. Nem bántottam és még nézelõdhetett is.

Remegve felpillant, majd le, lejjebb, lejjebb. Megáll és én is odavezetem a tekintetem.

Két zöldellõ fûfolt van a térdénél, jól láthatón belekenõdtek a selyem anyagában. Biztos letérdelt valamihez és elfeledkezett a finom anyagról.

- Majd ha ebédnél átöltözöl kidobod és kész. – nem mintha érdekelne, ez csak egy ruha.

Félve rám pillant, az arca is fehér, de csak felhúzom a szemöldököm. – Azt hitted megint megbüntetlek?

Bólint.

- Ez csak egy rongy. Ameddig a szabályaimat betartod, minden rendben. – nekem csak azok számítanak. - És most gyere ide és szagold meg ezeket, hogy melyik tetszik. Ebédidõig úgy is itt leszünk kint, ha választottál mehetsz vissza a kertbe.

Régen mozogtam önként és boldogan, magáért a mozgásért. Imádom. Fantasztikus érezni az izmaim tompa sajgását, hogy húzódik a bõröm és felhevül a testem. Boldognak érzem magam, elfeledkezve egy kicsit mindenrõl. Érezni a munkát… az eredményt.

- Mit gondol, Sonozaki-sama? – megrebbenek Yoko-san hangjára. – Ugye milyen tehetséges?

- Ez csak egy kicsit volt tûrhetõbb, mint az a borzadály, amit három napja láttam az új klubomban. Számomra ez inkább való színházba egy trapézra, mint rúdra.

Megrándulok a szavaira. A boldogság tényleg csak egy múló fuvallat, ami feledtet mindent, de Kígyó úrnak sikerült visszarántania a valóság nyomorába. Lehajtott fejjel állok, amikor megérinti az arcom. összerezzenek, félve hogy megüt, de megcirógat. Elképedve nézek rá.

- Viszont a mosoly igazán kedvemre való volt. Gyönyörû – néz a szemembe, és megcsókol. Azonnal a nyakamig vörösödök, hiszen itt van a vendéglátónk és Yoko-san is… észbe kapva próbálom viszonozni, hogy ne dühítsem fel jobban, amikor a nyakamba csókol. – Kicsikém, ha még egyszer hozzáérsz… megölöm.

Kikerekedett szemmel nézek Yoko-sanra. Ne… ne bántsa, nem bánthatja.

Magához ránt és kijelenti, hogy távozunk, de én megszorítva mutatom magamra, hogy vissza kell öltöznöm. Az engedélyt megkapva elfutok, gyorsan átmosom a felsõtestem, hogy ne legyek izzadt és visszaveszem a nadrágom. Elköszönve meghajolok mélyen, és bármennyire is odafutnék Yoko-sanhoz, megölelni, hogy el se kelljen engednem… de nem merek. Elkerülök és csak a földre szegezem a pillantásom.

- Köszönjük a meghívást, a továbbiakat majd megbeszéljük máshol, ha szükséges – jelenti ki, nekem pedig összeszorul a torkom. Elrontottam, most már soha többet nem láthatom Yoko-sant. Engedelmesen szállok be a kocsiba mellé és izzadó tenyérrel meredek az elválasztóüvegre. Meg fog büntetni, megint bántani fog, vagy ami rosszabb… sokkal rosszabb.

- Ülj az ölembe – hallom a hangját, és nem merek ellenkezni. Átvetem a lábam a combját és a térdéhez ülök. Csak néz, nézi az arcom, lassan zavar önt el. – Mondták már neked elõttem, hogy milyen szép vagy?

Meghökkenek. Tessék?

- Pedig az vagy – mosolyodik el – Ezzel a gyönyörû arccal és ezzel a különleges haj- és szemszínnel… tökéletes testtel – simítja meg a combom – Japán legszebb ukéje.

Elfordítanám a tekintetem, de nem hagyja. – Most miért teszel úgy, mintha szégyellnéd magad?
Csendesen nézek rá, zavartan piszkálva a nadrágom szárát. – Takashival hozatok neked egy zsebfüzetet, és az mindig legyen nálad. Így nem tudsz válaszolni a kérdéseimre… amíg pedig nincs és haza nem érünk, maradunk az igen-nem biccentésnél. Elvárom, hogy ne próbálj átejteni, most kivételesen nem foglak megütni – felrebben a szempillám, ránézve – ha nem tetszik a válasz, mára már úgyis kihúztad a gyufát.

Összeszorul a mellkasom és szívem szerint ismét elhúzódnák tõle, de azzal csak még több olajat öntenék a tûzre. Így sem fog kegyelmezni.

- Csak azért nem nyírtam ki a ribancot, mert a férje a hasznomra van a cégnél. De jól jegyezd meg – fogja meg az állam, maga felé kényszerítve a pillantásom – rajtam kívül senki nem érhet hozzád! Senki!! Te csak az enyém vagy és nem tûrõm, hogy akár bárkit is megérints. Az ellen nincs kifogásom, ha hozzám érsz – ezt valahogy gondoltam, szorítom össze az ajkaim keserûen – de ha valaki mást… akkor dühös leszek.

Összepréselem az ajkaim. Még ennyi se marad nekem? Néha egy ölelés, amibõl bátorságot meríthetek, hogy ne kössem fel magam?! Yoko-san… bántaná…? Csak ennyiért? Hiszen tudja, hogy nem tennék semmit! Hirtelen a kezembe nyom egy füzetet és egy tollat.

„Tényleg komolyan gondoltad, hogy megölnéd Yoko-sant…?” – körmölöm le remegõ kézzel.

- Igen, kicsikém. Nagyon nem tetszett, hogy ölelgetted és mosolyogtál rá.

Nem akarok vele beszélgetni, de muszáj. Gyûlölöm megfogalmazni a bennem levõ gondolatokat, nála pedig fõleg megelégednék az igen-nem mozdulatokkal.

- Az elõbb azért sértõdtél meg, mert ukénak neveztelek? – vigyorog – Mit éreztél tegnap este?

Összeszorítom a szemem. Eszembe jut a megaláztatás, a félelem. ahogy pofon csap, a szeme ahogy rámnéz. Nem tekint embernek. Senki sem vagyok a szemében, csak egy játék, akit ha megun és tönkretett, kidob, mint egy elkényeztetett gyerek.

„Undort”

- Hmmm – vigyorog gonoszan. Elkeseredetten fordítom el a fejem, de nem engedi. – én nagyon is élveztem, kicsikém. Minden porcikád jázminillatban fürdött és még ha fájt is neked, gyönyörûen nyögtél… élvezet volt hallgatni.

Elborzadva nézek rá. Hogy tudja élvezni, hogy más szenved? Hogy lehet neki jó?! Még ha az embernek van is valakije, nem arra törekszik, hogy a másikat boldoggá tegye? De neki csak önmaga számít… Yoko-san is ezt mondta. Ha Sonozaki-sama elégedett, én nyugodtabb lehetek. Az õ önzõségére kell építenem mindenem.

Én sosem lehetek boldog.

- Az édes gömbölyû feneked pedig egyszerûen csodálatos, ma este azt hiszem, alaposan megharapdálom, és tudod… az a finom rózsaszín kis izomgyûrû is nagyobb figyelmet érdemelne – néz a szemembe, én pedig lassan vörösödök el a szavaira. Fõleg ahogy folytatja, egyszerûen... nem, nem bírom, ezt ne csinálja velem! A fülem fognám be, de akkor biztos sokkal rosszabbra számíthatnék, így kétségbeesve az õ száját tapasztom be mind a két kezemmel. Rá sem merek nézni, csak lesütöm a szemem lángoló arccal. Ne… ne folytassa. De aztán végignyalja a kezem, mire elkapom, zavartan szorítom a mellkasomra.

- Nem akarod, amit mondtam? Hm? – szórakozik. Élvezi a szenvedésem.
Annyira remeg a kezem, hogy alig bírom lekaparni a jeleket.

„Egyáltalán nem! Az olyan mocskos… nem akarom, én nem vagyok meleg! A nõket szeretem!!

Lassan az embereket sem szeretem. Kisajátít, hogy csak õ legyen… és ha nem kellek neki, senkim se legyen. Nem akarok magányos lenni.

- Tényleg picinyem? Vagy csak ezt hiszed? Tizenhét vagy! A legtöbb srác már 15-16 évesen elveszti a szüzességét, a tied pedig még él és virul – gúnyolódik – Mondd csak, miért nem dugtál már meg egy dögös csajt?

„Én nem vagyok olyan” – körmölöm le sértetten.

- Igazán? Akkor nem is tudhatod biztosan, míg ki nem próbálod.

Megcirógatja az arcom, én pedig lehunyt szemmel hagyom neki. Nekem már nem lesz rendes életem. Mindaz, amiért olyan keményen dolgoztam, hogy elérjek valamit… munkám legyen, barátaim… majd valamikor családom, már nem lesz. Õ nem hagyja. Nekem csak Õ lehet. Kígyó úr.

- Hétkor vacsora, legyél kész akkorra úgy, mint tegnap este, én majd megyek érted. Azután pedig… - tart hatásszünetet, és én ostoba, bedõlök neki. Amikor elkapja a tekintetem, gonosz mosollyal folytatja – Meg foglak dugni.

Lassan kerekednek el a félelemtõl a szemeim. Ne, ismét ne, ma már ne… nem volt elég a szenvedés mára? Végigvág a nosztalgikus fájdalom a tagjaimon a délutánira gondolva. Az… mintha késsel hasították volna fel a gerincem.

- Úgy, mint az állatok szoktak párzani. Ismered a pózt? Te térden állsz – kezdi ecsetelni – A tökéletes segged pedig pont a megfelelõ helyen. Ezt azért, mert ahhoz a nõhöz értél. Így megtanulod végre, hogy te az én kis kurvám vagy, egy házikedvenc, akivel úgy bánok, ahogy megérdemli – fog le, nehogy menekülni tudjak az ütésszerû szavai elõl. Jobban fáj, mint a pofonjai.

„Kérlek, ne tedd ezt velem, még mindig fáj… nem akarom, nem bírom megint!” – körmölöm remegõ kézzel, de a könnyeim még mindig minden erõmmel visszatartom. „Engedj haza… kérlek…”

A kezeimtõl foltos és gyûrött lesz a papír, ahogy elolvassa, olyan jeges gúnnyal néz rám, hogy ernyedten eresztem le a kezem.

- Ezt ne halljam többet, mert máskor megjárod – csattan a hangja – És mégis, hova akarnál te hazamenni, kicsikém? Árva vagy – mosolyog lenézõen. – Nincs neked otthonod, csak egy intézet, ahova kipakoltak, mert fölösleges voltál. Mint egy szemeteszsák, amit a ház elé pakolnak, hogy elvihessék. De téged még el sem vittek, nem fogadtak örökbe.

Rezzenéstelenül, fájdalommal átitatva ülök, miközben durván lelök magáról. Nem… nem tudok semmire sem gondolni. Csak a szavai visszhangoznak bennem. Az a hideg, közönyös tényszerûség, amivel a szemembe nézve, mosolyogva mondta.

Rám se néz, miközben elmegy, engem pedig kihúznak a testõrök az autóból, és maguk elõtt tolnak. Megyek noszogatás nélkül, nem is regisztrálom, mit csinálok.

Felesleges vagyok. Voltam. De õ kiszedett a szemeteszsákok közül… a saját örömére.
Végigmegyek a folyosón, benyitok a szobámba és mindjárt arcon csap a friss festék szaga. Rémült döbbenettel emelem fel a tekintetem, hogy szembenézzek a friss, fehér fallal, ami még láthatóan nedves és esõszagot hozott a szobába.

Lefestette a felhõim. Még ezt is elvette tõlem…!
Remegõ ajkakkal, mintha csak botorkálnék lépek oda, összepréselve az ajkaim, minden izmom görcsösen megrándul, ahogy a tenyerem a volt napsugarak helyére szorítom. Összeszorítom a szemeim, amelyek égnek a fájdalomtól és lassan lerogyok, mélyen lehajtva a fejem.

Senki nem fog keresni.
Senki nem fog megmenteni, nem jön lovag, hogy levágja a sárkánykígyó fejét. Itt leszek, kényére-kedvére, amíg meg nem un, vagy annyira össze nem tör, hogy már ne legyen rám gusztusa. Még a hitet sem hagyja meg nekem. Kiráz az életembõl mindent. Csak Õ lehet nekem.

Nincs szabadság, nincs élet, egy pórázra fogott állat vagyok. Gondolkodnom sem kell, csak követni az utasításait, bármi legyen az.
A fal elõtt ülök, mélyen lehajtott fejjel, a könnyeimmel küszködve. A szabadság látszatának kósza reménye nélkül.

Gyûlölöm, mert bánt. Fájdalmat okoz, megaláz és fenyeget. Kényszerít. Félnek tõle, rettegik, tisztelik.

De soha nem csalódott benne senki, mint egy emberben. Nem az ojabun, az ember okozott csalódást.

XxX

Vacsora elõtt átöltözök, letusolok és rendbeszedem magam. Gépies nyugalommal veszek fel egy még tisztességes ruhát, vékony sötétszürke vászonnadrágot és egy matt, fehér inget, hogy kinézzek valahogy a vacsoránál. Rendbe szedem a hajam és hideg vízbe áztatom az arcom, hogy ne legyen piros és püffedt, mert bár nem sírtam, hosszú ideig csak a saját gondolataim börtönében szenvedtem. Pontosan hét órára készülök el, mikor kopogás nélkül benyit, már egyenesen állok az ajtótól pár lépésre. Amikor belép, mélyen meghajolok, de nem nézek a szemébe, inkább pár centire el a válla felett.

- Indulás – biccent, miután végigmér és elégedett, így utána sétálok.

Az étkezõ nagy és kellemetlen emlékekkel teli. Amikor belépünk, meglepetésemre már ülnek ott: egy gyönyörû, szép arcú nõ és egy férfi. Valamiért az utóbbitól kellemetlen érzés fut végig a hátamon. Mélyen meghajolva köszöntöm mindkettõjüket.

- Szóval õ az új kis kedvenced? – mér végig a szürke szemû férfi, de Sonozakinak címezve a szavait. Kissé sápadtan állom a tekintetét, a földre szegezve a pillantásom, és amikor az ojabun int, leülök. Kiszáradt szájjal méregetem a vacsora kínálatát, de a gyomrom egy falatot se képes befogadni. Azok után ami történt… és a jövõ teljes tudatában.

- Igen – morog Kígyó úr, hallom, ahogy szed magának – és ajánlom, hogy még csak meg se forduljon a fejedben, hogy akár közelítesz is hozzá.

- Ugyan, hogy is merném – vigyorog, de a tónus és a mosolya nyíltan ellenszegül. Keveset szedek a tányéromra, nehogy rám szóljanak miatta, de inkább csak az idõt húzva falatozok. Mintha szorítanák a torkom, ha le kell nyelnem valamit. Érzem a nõ pillantását magamon, bátortalanul emelem fel a pillantásom.

- Mi a neved? – kérdezi, nekem címezve a szavait, de Kígyó úr felnéz.

- Kou. Hiába faggatod, nem beszél.

- Beléverted? – kap be egy falat húst a szürkeszemû.

- Nem – vonja fel a szemöldökét – Néma. Bár arra, amire kell, van hangja – néz rám, és érzem a hunyorításán, hogy már az estére gondol. Hangtalanul biccentek, tiszteletteljesen és elismerve Sonozaki szavait. De továbbra is csak sápadtan piszkálom a rizst.

- És mi volt az a felfordulás ma délután? – kortyol a teájába a hölgy. Viszonylag középkorú, de finom arca van, szelíden mosolyog – Borzalmas volt az a festékszag.

- Elég kellemetlen incidens – biccent Sonozaki-sama – Kou úgy vélte, hogy nekiáll kidekorálni a szobáját, engedély nélkül. Visszafestettem.

Elvörösödõ arccal nézek a tányéromba, de inkább le is teszem a pálcákat. Nincs étvágyam.

- Igen… azt hiszem, azt láttam is – töpreng el a nõ. – Azt te festetted?

- Õ – biccent helyettem, majd a kezemre néz, ahogy összekulcsolom az ujjaim az ölemben. – Ha befejezted, menj a szobádba és öltözz át! Takashi érted megy – int. Senkire sem nézve állok fel, engedelmesen meghajolok és távozok. Nekidõlök a folyosó falának, nehezet sóhajtva, eltorzult arccal. Nem… Yoko-san megmondta. Itt én nem számítok, bármilyen kegyetlen is ezt mondani. Nem az a lényeg hogy én bármit élvezzek, de el kell játszanom az engedelmes kiskutyát. Legalább túlélem.

De abban tévedett, hogy a lelkem is túléli-e.

xXx

A folyosón lassan sétálok Takashi-sama után, a kezeimmel finoman megsimítva a selymes, szaténfényû kimonót. Lassan rakom egymás elé a meztelen talpaim, próbálom megacélozni magam a következõ órára.

Gyönyörû ez a ruha… sötétbarna, mint a frissen olvasztott étcsokoládé, fekete fenyõmintával, a derekamon szorosan, természetesen elöl megkötve egy sötét aranyszínû obival. Az árára már nem is gondolok. Viszont a ruha szabása más, mint a tegnapié… nagy a nyakrésze, egészen a vállaim ívéig, a szegycsontig lehet csak összehúzni, így az annál is hosszabb és könnyedén bõ ujjakat fent kell tartanom, hogy ne csússzon le a vállamról. Ez megadja a tradicionális kurtizánok testtartását.

Takashi-sama bekopog, és amikor bentrõl jön a válasz, ellép én pedig ismét egy kicsit oldalra szegezve a pillantásom lépek be, most magamtól. Ismét letérdelve hajlok meg, a kezeim tökéletesen rakva, lehajtott fejjel, amíg nem hallom magam mögött az ajtó kattanását. Megint csak ketten maradtunk.

- Állj fel – szól rám, én pedig megtartva a kimonó ejtett vállát egyenesedek fel, kihúzva magam. – Remekül áll ez a ruha… - végighúzza az ujját a nyakamtól egészen a vállamig, amíg bele nem ütközik a kimonó szegésébe. Onnan folytatja a mellkasomig, majd felszegi az állam, hogy ránézzek. – Remélem, nem felejtetted el egy szavamat sem.

Nemet intek a fejemmel.

- Akkor vedd le – int, az ágyához sétál. Magamtól oldom ki a csinos csomót az obiról, csupán a kezeimmel fogva a kimonót sétálok utána, de akármit is teszek, akármit is próbálok magamba szuggerálni, remeg a kezem és sápadtan meredek az ágyra. Nem akarom… minden porcikám zsibbad a fájdalomtól és a félelemtõl. Nem… az a lényeg hogy Õ elégedett legyen. Csak essünk túl rajta. Mint a fogorvos.

Maga elé állít és elveszi a fenntartott kezeim, hogy a kimonó lehulljon és szétnyíljon, csupán a könyökömnél áll meg.

- Ma újat tanulsz – villan rám a szeme, én pedig lejjebb hajtom a fejem. – Vedd le rólam a köntöst!

Elõrehúzom a kezem, hagyva, hogy a drága anyag lehulljon rólam, és kerülve a tekintetét nyúlok az övhöz, kioldva és az ujjaim az izmos hasfalára simítva tolom szét rajta a szürke anyagot. Megremeg a bõre az ujjaim alatt, de ráharapok az alsó ajkamra, és letolom a válláról. Már most teljesen fel van izgulva, tudom… de nem bírok odanézni.

- Hátra a kezeid – morog, de a szigorú hang mögött érzem a rekedt morgást, amivel még a tudatánál akarja tartani magát. Nem akarom, hogy megint megkössön, de megfog. Összefonom magam mögött az ujjaim, lehajtom a fejem, mintha megérdemelném ezt a bánásmódot. Érzem a hurkokat a csuklóm körül, és hogy nem egymáshoz köti õket… meglepve próbálom széthúzni a csuklóim, és egy darabig megy is. Olyan harminc-negyven centi van a kettõ között… értetlenül nézek fel rá, de a mosolyát látva semmi jót nem sejtek. Elégedetten néz rám, a hajamba markolva agresszívan és az ajkaimra tapad, szinte harap. Engedelmesen csókolok vissza, halkan szusszantva, de a kezeim nem merem mozdítani. Halkan sóhajtok fel, de inkább keserû belenyugvással, mint némi vággyal… próbálom utánozni, hagyni, hogy azt csináljon, amit akar, megregulázva minden tagom, hogy ne próbáljak menekülni. Elkapva a derekam ránt magához, érzem a hasamnál a férfiasságát, mire megfeszül minden izmom, de uralkodom magamon. Az ujjai szorítása már fáj, akaratlanul is felnyikkanok, amikor még jobban beletépve nyom lefelé. A gyomrom rémülten rándul meg, és a kezeim ökölbe szorulnak.

Nem akarom, kérlek, ezt már ne… Összeszorítva a szemem engedek a nyomásnak, puhán rogyok térdre, mint délután a tönkretett falam elõtt. De nem hajthatom el a fejem, szorítja a hajam.

- Most szépen kinyitod a szád és leszopsz, kicsikém – dorombolja kéjesen, én pedig remegõ szemmel nézek az izzó halványszürke kígyószemekbe – És az orrodon szedd a levegõt, mert ha öklendezni mersz, azt napokig emlegetni fogod!
A hajamba markolva húzza közelebb magához a fejem, én pedig lehunyom a szemem. A kötél megrándul a kezeim között, és nem tehetek mást, küzdve az arcizmaimmal teszem, amire utasított. De amint megérzem a nyelvemen, legszívesebben összeszorítanám a szám, a fogaim… párszor a hajamnál fogva irányít, hogy mit csináljak, utána csak a fejem tetején tartva az ujjait élvezi sóhajtozva, hogy levegõ után kapkodó nyögésekkel mozgatom a fejem, összeszorított szemmel. Az íztõl az a pár falat is erõteljesen felfelé kívánkozik, a szám sarka mintha felrepedni készülne, ahogy a farka még inkább szétfeszíti. Fájdalmas nyögéssel próbálom visszanyelni a felkívánkozó epét, de a torkom mozgására csak erõsen felhördül, ismét a hajamba szorítva.

- Nézz rám! – morog, miközben még inkább az ágyéka felé húzza a fejem. Pihegve kapkodok levegõ után, küzdve a hányingerrel és felnézek a szemébe. Hogy csillog a szeme… tovább mozgatom a fejem, lesütve a szemeim. Mintha az egész élne… amikor a nyelven a makk alatti részéhez ér, élvezettel nyög fel és mintha az egész farka megrándult volna, összehúzódva… ekkor tép fel, és lök az ágyra. Nyekkenve esek a hasamra, és zihálva kapkodok levegõ után, mikor elkapja a csípõm és felhúzza, hogy térdeljek, de a fejem a párnába nyomódjon. Pont, ahogy mondta… legalább tartja a szavát, hunyom le a szemem keserûen. Próbálom nem engedni, hogy kiüljön az arcomra. De a kezem nem tudom használni, meglepve feszítem meg, de elkapja a kötelet és lejjebb húzza, én pedig ijedten nyikkanok fel, de utána már moccanni se tudok. A kötél a térdhajlatomba vág, a csuklóm a térdeimhez szorítva, így esélyem sincs, hogy ebbõl a megalázó pózból magamtól kiszabadulhassak. Csak mered a seggem felfelé, és a nyakam meg az arcom tart mindent.

- Ne is számíts semmi kellemesre – hallom a bujkáló gúnyos jókedvet a hangjában – Majd megtanulod, hogy a házikedvenceknek szót kell fogadniuk – húzza el az ujjait a torkomon. – Különben megbüntetik õket, mint egy neveletlen kiskutyát – érzem a markait a fenekemen, én pedig összeszorítom a szemem. Ki fogom bírni.

Nem is kímél… próbálok lazítani, legalább a testemmel, hogy ne fájjon olyan borzalmasan, pláne a délutáni után… valamennyire megy is. Kicsit. De attól még fáj… élvezetnek nyoma sincs. Minden hangos csattanására halkan felnyögök, a számat rágva, a kezeim ökölbe szorulnak, a nyakam és a vállam lassan fájón kezd zsibbadni. Zihálva kapok levegõ után, a gerincemen futkos a fájdalom, de hallom az ágynemû nyöszörgését, a teste csattanását a bõrömön, a morgó zihálását majd az állatias nyögést, miközben a kezével erõsen a farpofámba markol és a fogaival a vállamat tépi, hogy felszakad a bõr, egy csepp vér végigcsorog a vállamon, de õ elélvez. Érzem...
 De a lényeg Sonozaki elégedettsége.

Elindulunk, a kocsi puhán gurul az úton, a térelválasztó felhúzva és az autó kis légterében a Kou-ból áradó jázminillat szinte megrészegít. Kitölti minden érzékszervemet, míg már nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá.

Az ölembe rántom, ujjaimmal lassan, élvetegen cirógatom a derekát, oldalát, combját. Teaszínû szemeimben halvány félelem. Tudom, hogy nem élvezi, de én igen. Õ az én saját házikedvencem, játékszerem, kurvám, amihez éppen kedvem van.

És most a kurvámhoz van kedvem. Egy könnyed mozdulattal lovagló ülésbe húzom, még közelebb kerül hozzám a szép arca és az illata…

- Tedd a segged oda, ahova való – morgom vágyakozva, legszívesebben most rögtön nekiesnék, de akkor tönkretenném a ruháját és most egyébként sem érek rá. Ahh… csak bírjam ki estig épp ésszel.

A kicsike édesen zavarba jön, elfordítja vöröslõ pofiját, de elkövet egy istentelenül nagy hibát: fehér fogacskáit az ajkai puha húsába mélyeszti.

Hosszú ujjaimmal a tarkójára marva hevesen lerántom magamhoz, az ajkaira marva falom fel a kicsikét, mint egy éhezõ az utolsó tál rizst. Harapom, szívom csókolom, õ pedig ijedt kis nyöszörgéssel viszonozza, fogalma sincs mennyire felizgat ezzel a tekintettel és az esetlenül mozgó forró nyelvével. Imádom az ízét, megrészegít és felforralja a vérem…

Óvatos mozdulatokkal tapogatja a nyelvem az övével, mintha próbálkozna, de sokat kell még tanulnia. Vékony ujjai a karjaimra kúszva simítanak, azt kívánom bár letéptem volna már a ruhánkat, hogy a bõrömön érezzem a simogatását. Mindenhol.

Türelmetlen morgással közelebb rántom, ágyéka az enyémnek nyomódik, élvezettel markolok a kerek kis seggébe, mire õ ijedt nyikkanással, tûzpirosan a levegõt nyelve húzódik odébb. Na, mi van? Csak nem tetszett?

- Megjöttünk, Sonozaki-sama – hallom meg Isato hangját.

Fenébe! Észre sem vettem, hogy már megálltunk! Kou persze mint a nyuszi úgy pattan ki az ölembõl és lehajtott fejjel sunnyog elõre. Itt helyben megdugnám a kocsiban, ha nem lenne dolgom… fenébe!

Veszek pár nyugtatónak szánt lélegzetet és kiszállok a kocsiból, az iroda felé indulva semleges dolgokra gondolok, hogy a farkam ne robbanjon fel a visszafojtott vágytól. De majd este… este csak az enyém lesz és nem csak egyszer. Addig, míg mozdulni bírok…

***

Az irodában sorra intézem a telefonokat, hogy számon kérjem az összes emberemet, mivel a múlt héten szállított kábítószer hiányos volt. A raktár felügyelõje egyenesen nekem szólt, hogy a Kínába küldendõ anyagból körülbelül ötven kiló hiányzik. Már így került a raktárba, tehát még a kikötõben lopott belõle valaki. És a féreg meg fog fizetni érte.

Hogy kifújjam magam lepillantok a földre, ahol Kou ül a székemnek támaszkodva és egy papírra firkál. Nem látom mit, mert takarja a teste, de már egy ideje ezen dolgozik. Mikor megláttam, hogy bámulja a papírt adtam neki egyet, végül is mióta eljöttünk otthonról igazán jó fiú volt: visszacsókolt, nem ellenkezett, nem húzódozott. Engedhettem volna, hogy székre üljön, vagy a kanapéra, de sokkal jobban tetszik, hogy ilyen közel van és bármikor a selymes tincsei közé fúrhatom az ujjaim. Ilyenkor megmerevedik és csak vár, míg befejezem. Pedig élvezhetné is, hisz nem bántom.

Egy idõ után azonban egyre többször dõl hátra és a legtöbbször nem a székhez hanem a lábamhoz simul. Felingerelt a kocsiban, visszafogtam magam, de ha ezt tovább csinálja...

És még ez a hülye titkárnõ is… - Hogy érti azt, hogy elfelejtett szólni?! Azt hiszi talán, hogy annyi szabadidõm van, hogy felborítsam a napirendem a maga ostobasága miatt?!

Ordítok rá, mert az ostoba ribanc „elfelejtette megemlíteni”, hogy Iwamura Kai, a cégem jogi tanácsadója keresett és meghívott ebédre. Nem mondok nemet, mert általában akkor hív, ha fontos, számomra is érdekes ügyrõl van szó, de hamar haza akartam érni, hogy eljátszadozhassam a kicsikémmel.

- Sonozaki-sama…

- Takarodjon kifelé, és holnap már ne is lássam! Ki van rúgva! – mordulok rá idegesen, majd amint kiért az engem figyelõ szempárba pillantok, de eddig bírtam visszafogni magam.

A hajába markolok és felrántom magamhoz, ijedten pislogó szemeivel nem tud meghatni, s mint a ragadozó a prédájára, úgy vetem magam a finom ajkaira. Egy cseppnyi gyengédség nélkül körözök a szájában a nyelvemmel, félelemtõl remegõ vékony testét magam és az asztal közé préselem, vad vágyam szinte tûzként lobog… itt akarom a magamévá tenni, az asztalomon, hogy akárhányszor dolgozom, eszembe jusson a látványa, ahogy a farkammal a testében fekszik elõttem. Olyan szép lenne…

Hideg ujjait, majd a kezét érzem meg az arcomon és nincs idõm sem kimutatni a pillanatnyi döbbenetet, mert még erre a kis érintésre is úgy eláraszt a kéj, mintha fel akarna emészteni. Csörög az övem ahogy gyorsan kikapcsolom, majd morogva rántom le a nadrágját, a vékony alsót és rögtön – minden elõkészítés nélkül – a szûk kis testébe hatolok, hogy darabokra robbanjak a gyönyörtõl…

***

A délelõtt további része egész jól telik. A szextõl máris sokkal jobb hangulatom lett, kiadtam a feszültséget. Türelmesen összepakolom a papírokat amit haza akarok vinni, Kou azonban már nem ilyen elégedett, úgy mered ki az ablakon, mint egy agy halott, szinte nem is pislog csak néz maga elé. Mégis mi baja van?

Elismerem, nem voltam gyengéd, sõt, mondhatni rávetettem magam és belepréseltem a fába, de meg sem próbálta élvezni. Szöget ütött a fejemben egy gondolat… hogyan nézhet ki az a csinos pofikája miközben elélvez? Biztos még szebb, még érzékibb látvány lenne. Meg kellene tudnom…

- Megyünk – szólok neki, õ pedig engedelmesen feláll.

Hm… ha továbbra is ilyen jófiú lesz, akkor nem lesz itt semmi probléma. Már csak meg kellene tanítani neki mindent, amit egy gyakorlott kurvának tudnia illik.

Homlokráncolva emelem fel a padlón heverõ papírt és megnézem mit firkált rá. Mit firkált… alkotott. Méghozzá egy, mi is ez… sárkánykígyó? Nem is rossz… tehetséges a kicsike. Bár tény, hogy akár lehetne tejesen analfabéta is. Nekem csak a teste kell és kész. A játékoknak nem muszáj okosnak lenniük, csak szépeknek.

Mégis elteszem a mappámba a rajzot, bár nem is tudom miért…

***

Útban Iwamura-hoz tájékoztatom hova megyünk, de a kicsike már úgy kókadozik, mint egy hervadt virágszál. Úgy tûnik kimerült. Magamban kajánul vigyorgok, belegondolva, hogy miért, bár gondolom az is rátett, hogy hajnaltól fel volt és festett. Az estét azonban úgy sem ússza meg.

Finoman cirógatom a kedvenc részeimet rajta, õ pedig a vállamhoz borulva szunnyad.

Furcsa… úgy tûnik egész hamar alkalmazkodott és nem próbál már távol tartani magától. Ez persze nekem így tökéletes.

***

A város szélén egy elegáns negyedben álluk meg épp mikor kezdtem egész jól érezni magam és elmerengve simogattam Kou alabástrom bõrét. Végig akarom harapdálni az egész testét, annyira finomnak tûnik…

- Iwamura-sama – biccentek a már jól ismert férfi felé.

- Üdvözlöm az otthonomban, Sonozaki-sama. Kérem, érezze magát otthon minálunk. – invitál udvariasan - Õ a feleségem, Yoko…

- Kou-kun… el sem hiszem…

Egy pillanatra megfagyok, ahogy a kicsikém nevét hallom a nõ szájából és rögtön hátrapillantok rá. Ismeri?

Kou arcán szinte egy fülig érõ mosoly, az arca mintha ragyogna, a szemei csillognak… gyönyörû, mint egy angyal.

A csodálatomat elrejtem és komoran nézek rá, remélem nem készül ostobaságra, mert ha elkezdi itt a nyafogást, vagy a segítségért könyörgést, otthon elverem az már biztos. A nõt pedig kinyírom, ha szöktetni próbálná.

Yoko felé lendül, és egyszerûen magához öleli, csimpaszkodik belé, mint egy kismajom Chhh…

Az asszony megsimogatja a haját, hirtelen olyan féltékenység áraszt el, hogy a jól bevált yakuza álarcomat kell igénybe vennem, hogy ne tépjem ki vicsorogva a karjai közül. Ez a némber hozzányúlt ahhoz, ami az enyém és én gyûlölöm ezt!

– Hogy kerültél ide, kicsikém, istenem, te szegény… - suttogja, nem tudom dühös legyek vagy nevessek rajtuk, de meg sem szólalok. Honnan ismeri õket?

Az arca olyan mintha sugározna az örömtõl, a boldogságtól és éppen ezért lenne kedvem elrángatni attól a tyúktól. Arra sem adtam engedélyt, hogy megölelje, már ezért megérdemelné a büntetést, és kap is. Meg fogja jegyezni végre, hogy õ az én tulajdonom és senki nem érhet, hozzá ahhoz, ami az enyém. Az a szerencséje, hogy egy pillanat múlva hátralép tõle, majd lehajtott fejjel visszalép hozzám Rám sem néz.. tudod, hogy bajban vagy ugye?

- Mély elnézését kérem, Sonozaki-sama. De Kou-kun régi ismerõsöm, és nem tudtam türtõztetni magam. Kérem, bocsásson meg nekünk.

Nekünk? Azt majd én eldöntöm, hogy a játékszerem megérdemli-e a bocsánatot…

Fél órával késõbb már az ebédlõ asztalnál ülünk, bár elment az étvágyam. Rohadtul idegesít, ahogy ezek ketten egymásra pislognak, és lopva mosolyognak, mintha nem látnám.

- Megkérdezhetem, honnan ismerik egymást? – kérdezem, leplezve az indulataim.

 - Ó… Annak idején táncot oktattam, valamint ez volt a munkám is. Egy… bizonyos típusú táncot. Kou-kun megnyert egy pályázatot, így a stúdiómban találkoztunk, volt szerencsénk együtt dolgozni. Amikor letanulni a nyereményét, úgy találtam, hogy igazán tehetséges, így taníthattam még pár alkalom erejéig, ingyen.

Megint egymásra mosolyognak, mintha szándékosan arra játszanának, hogy valaki ma este meghalljon. De melyik?

- Értem – mondom szûkszavúan Kou-ra pillantva, aki lesüti a szemeit. Tõle tanulta azt a borzalmas táncot? Jobb is, hogy már nem kell azzal foglalkoznia.

- Sonozaki-sama. Bocsásson meg a pimasz kérésemért, de amíg a férjemmel az üzletrõl tárgyalnak, kérem, engedje, hogy Kou-kunnal együtt tölthessük az idõt. A régi idõk emlékére. Kíváncsi vagyok, mennyit felejtett abból, amit tanult.

Még van képe… ha most kizárólag üzlet miatt jöttem volna és nem mint vendég megkapná ami jár neki De mivel nem így történt egyszerûen csak nem mutatom ki az érzelmeimet, amik bennem õrjöngnek. A kis édes pedig nagy kérlelõ szemekkel mered rám, alsó ajkát beharapva, amivel akaratlanul is még feszültebbé tesz, de a szemei azt mondják: kérlek, kérlek! Engedd meg!

- Rendben. Legyen – lassan belekortyolok a sake-ba, hogy ne vicsorogjak, amiért ilyen boldogan mosolyog emiatt a ribanc miatt, a fejemben már pörögnek is a gondolatok, hogy hogyan verjem ki a fejébõl az ilyen kirohanásokat.

***

Ebéd után Iwamura-val a dolgozószobába megyünk, bár még mindig mérges vagyok és azon kattog az agyam, hogy õk ketten mit csinálnak együtt, mégis komoly vagyok hisz az üzlet most fontosabb, de elõbb…

- Iwamura – sama tekintettel az üzleti kapcsolatainkra most megkérem, hogy közölje a feleségével, hogy tartsa a száját a fiú hollétérõl, különben következményei lesznek. – ha bárkinek elkotyogja, hogy Kou nálam van, neki annyi.

Iwamura kissé elsápad, tudja mit jelent nálam a következmény szó és máris szabadkozik

- Elnézését kérem, Sonozaki-sama! – meghajol – Természetesen diszkréten kezeljük a helyzetet.

Elégedetten bólintok – Akkor beszélhetünk az üzletrõl.

Bólint, és bár még mindig kissé sápadt belekezd abba, amiért ide jöttem. Nem olyan fontos mint hittem, fõleg pénzügyek és az ál-cég jogi rész, amivel még elszámol, mint mindig, de minden rendben van.

Már éppen végeznénk, mikor kopognak az ajtón, majd az engedély után belép Yoko.

- Bocsánat a zavarásért.

- Már végeztünk. – és végre mehetek haza, hogy kitöltsem a mérgem és rendre tanítsak egy rossz kiscicát.

- Ez esetben, velem jönne Sonozaki-sama? Kou szeretne mutatni önnek valamit.

Kou? Mutatni valamit? Nekem?

Majdnem felnevetek ezen, hiába mosolyog így, attól még tudom, hogy hazudik. Nem vagyok ostoba Elraboltam, megerõszakoltam, nem is egyszer, megaláztam… és hogy ezek után még õ várna, hogy mutasson valamit… nevetséges.

- Rendben.

Felállok és követem, mert azért kíváncsi vagyok, hogy mit csináltak. Egy nagyobb, kivilágított terembe lépek, ahol nem tagadom meglepõ látvány fogad. Egy fényes ezüst színû rúdon, egy kézbõl és egy lábban tartja magát az én kicsikém. Kecsesen hátrahajlik és lejjebb ereszkedik, fejét hátrabiccentve rám mosolyog, mintha nem is engem látna. Mi ütött belé? Mit mondott neki ez a némber?

Leülök az egyik heverõre és érzelemmentesen figyelem az elõadást. Kou folyamatosan mosolyog, a vonásai sokkal szebbek lesznek ettõl, kedvemre való a látványa és kissé csillapítja is a dühöm, de még mindig haragszom. Pörög forog a rúdon, a kezeivel és a lábával tartva magát, kecsesen hajlongva ide-oda, de annak ellenére, hogy ez valamiféle rúdtánc egyáltalán nem izgat fel vele. Nekem ez túl… konzervatív.

Rúdon van, de tetõtõl talpig felöltözve, a zene sem megfelelõ és a mozdulatai egyáltalán nem erotikus töltetûek.

Egyhangúan nézem, a kicsike vidáman mosolyog, olykor szinte már kacérnak mondanám a tekintetét, ami tetszik. De nem feledtet el mindent. Talán nem fogom olyan szigorúan megbüntetni, de egy kis leckéztetést kap.

Mikor elhal a zene, Kou megáll a rúd mellett, Yoko pedig szolidan tapsol.

- Mit gondol Sonozaki-sama? Ugye milyen tehetséges?

- Ez csak egy kicsit volt tûrhetõbb, mint az a borzadály, amit három napja láttam az új klubomban – közlöm a véleményem kifejezéstelen arccal, mire lehervad a mosolyuk. - Számomra ez inkább való színházba egy trapézra, mint rúdra.

Felállok onnan ahol ültem és a kivilágított terem közepén szobrozó szépséghez sétálok. Megsimogatom az arcát, édesen elpirulva pillant a várakozó asszony felé, de engem nem érdekel.

– Viszont a mosoly igazán kedvemre való volt. Gyönyörû… - halkan suttogok az ajkaira, hogy csak õ hallja majd hosszan, birtoklóan megcsókolom, nem durván, de szenvedélyesen kiélvezve az ízét, édes aromáját. Lassan kezdi viszonozni, picit felnyög, ahogy az alsó ajkába csippentek a fogaimmal, szuszogva csókolok a nyakába. Látom, hogy vörös az arca, most elõször tettem ezt közönség elõtt.

De mielõtt még elfelejteném a közlendõm a füléhez hajolva suttogok bele. – Kicsikém, ha még egyszer hozzáérsz… megölöm.

Hosszú csókot nyomok a füle alatti lágy bõrre, majd elhajolok tõle. Látom, hogy a vörös színt felváltotta a sápadtság, de nem teszem szóvá. A derekát átkarolva magamhoz húzom.

- Hazamegyünk.

Nincs most itt semmi dolgunk. Elindulnék, de két lépés után Kou húzatja magát.

- Mi az? – nézek rá szemöldök ráncolva.

Megvereget a combjait, elõször nem értem, de aztán leesik, hogy melegítõnadrágban van.

- Rendben, öltözz vissza és gyere utánam, de siess. – bólint – És tartsd magad ahhoz, amit mondam.

Az az idegesítõ nõ még mindig itt van, de ahogy ellépek mellette félrehúzódik Helyes.

A nappaliban megvárom, közben Iwamura is elbúcsúzik és mielõbbi újraismétlését kéri az ebédnek, de az nem fog megtörténni.

Kou is megjelenik, tisztes távolságban Yokotól és félénk tekintettel mellém áll.

- Köszönjük a meghívást... a továbbiakat majd megbeszéljük máshol ha szükséges. – meghajolnak, én pedig biccentek és a mellettem álló szépséget átkarolva elhagyjuk a házat.

A kocsiban egy pillanatra ránk ereszkedik a csend, még csak három óra van, a vacsora még messze. Addig is… elfoglalom magam valamivel, hisz mostanában a kedvelt tevékenységeimre se volt idõm. Azt hiszem lenyugodtam annyira, hogy ne essek neki a kis édesnek amint hazaérünk. Tulajdonképpen egész régen játszottam koto-n és kedvem is lenne hozzá. A finom hangszer mindig nyugalmat és összpontosítást igényel, ezért is szeretem. Csakúgy, mint a shamisen-t, de ahhoz most nincs kedvem.

- Ülj az ölembe. – szólok neki, halkan, majd egy pillanat múlva megteszi. Lovaglósülésben közel van, de nem hajolok a csókjáért, csak gyönyörködöm benne. Valóban õ lehet a legszebb akit eddig szereztem.

- Mondták már neked elõttem, hogy milyen szép vagy? – kérdezem halkan, a fejemet hátraöntve az ülésre.

Elpirul, és akadozva megrázza a fejét, mire elvigyorodom. – Pedig az vagy. Ezzel a gyönyörû arccal és ezzel a különleges haj és szemszínnel, tökéletes testtel… Japán legszebb ukéje.

Most nem pirul el, lesüti a szemeit, de az álla alá nyúlok és nem hagyom. Ha beszélek hozzá, rám kell néznie.

- Most miért teszel úgy, mintha szégyellnéd magad? – kérdezem, de van egy sejtésem. Rám bámul, de persze nem tudja elmondani. – Takashival hozatok neked egy zsebfüzetet és az mindig legyen nálad, mert így nem tudsz válaszolni a kérdéseimre. Amíg pedig nincs, és haza sem érünk, maradunk az igen-nem biccentésnél. Elvárom, hogy ne próbálj átejteni, most kivételesen nem foglak megütni, ha nem tetszik a válasz, mára már úgy is kihúztad a gyufát.

Elkerekednek a szemei, ott ül bennük a kérdés és az ijedség, ami elég egyértelmûen kiolvasható.

- Csak azért nem nyírtam ki a ribancot, mert a férje hasznomra van a cégnél. De jól jegyezd meg… rajtam kívül senki nem érhet hozzád! Senki! Te csak az enyém vagy és nem tûröm, hogy akár bárkit is megérints. Az ellen nincs kifogásom, ha hozzám érsz, de ha valaki mást… akkor dühös leszek.

Összepréseli az ajkacskáit és pici harag is megjelenik a félelem mellett. Látom rajta, hogy kérdezne, de nem tudok jól szájról olvasni, viszont… az aktatáskában van a határidõnaplóm, amit elõ is veszek és egy tollal együtt a kezébe nyomom, majd várok.

„Tényleg komolyan gondoltad, hogy megölnéd Yoko-sant?” – olvasom a papírt.

- Igen kicsikém. Nagyon nem tetszett, hogy ölelgetted és mosolyogtál rá.

„Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?” – nyújtja felém ismét a papírt.

- Egy kegyetlen világban élünk. – válaszolom hidegen – Nem azért vagyok én az ojabun, mert kisgyereket pátyolgatok a játszótéren.

Nem „mond” semmit, lehajtja a fejét, de ezúttal én kérdezek, ha már van mire írnia.

- Az elõbb azért sértõdtél meg, mert ukénak neveztelek? – nem reagál és ezt igennek veszem. – Mit éreztél tegnap este?

Fogja a papírt és lekörmöli a választ.

Kajánul elmosolyodom, valahol ezt vártam, de mondjuk a gyûlölet szócska forgott a fejemben.

- Hm… én nagyon is élveztem kicsikém. Minden porcikád jázminillatban fürdött és még ha fájt is neked gyönyörûen nyögtél. Élvezet volt hallgatni. – mormogom egy lágy mosollyal az emléktõl – Az édes gömbölyû feneked pedig egyszerûen csodálatos, ma este azt hiszem alaposan megharapdálom, és tudod… az a finom rózsaszín kis izomgyûrû is nagyobb figyelmet érdemelne. – suttogom kéjes hangon a szemibe pillantva – Lassan körbenyalogatnám a szûk kis bejáratodat, majd beléd nyomnám a nyelvem. Mit gondolsz? Milyen érzés lenne, ha a nyelvemmel készítenélek elõ? Hm? Felizgulnál, remegve nyögnél és a farkamért "könyörögnél, vagy…

Puha kis mancsok szorulnak az ajkaimra, amitõl megszólalni sem tudok, csak figyelem a szinte már remegõ testet, az arca olyan vörös amilyet még életemben nem láttam. Még a nyaka és a fülei is. De ezt akartam. Kizökkenteni. Bár örömmel megtenném amit mondtam, és meg is fogom egyszer. Nem ma, mert ma még vár rá egy lecke, de holnap… ó igen! Holnap elérem, hogy orgazmusa legyen.

Kétségbeesett, zavart tekintettel bámul, mintha azt mondaná: kérlek hagyd abba, de a kezeitõl még mindig nem tudok megszólalni. Az ajkai nyitva, szinte már liheg… annyira édes. Ha attól ilyen zavarba jön, hogy beszélek róla, hogy reagál, ha meg is teszem?

A nyelvemmel megnyalom a számra szoruló ujjait és azonnal el is rántja õket.

- Nem akarod amit mondtam? Hm? – máskor mérges lennék, ha csak egyszerûen betapasztaná a számat, de ez most csak játék. Megmondtam neki, hogy nem fogom megütni a válaszaiért és én mindig betartom a szavam.

Ír, majd remegve elém tolja.

Felhúzom a szemöldököm

- Tényleg picinyem? Vagy csak ezt hiszed? Tizenhét vagy. A legtöbb srác már tizenöt, tizenhat évesen elveszti a szüzességét, a tiéd pedig még él és virul. Mond csak miért nem dugtál már meg egy dögös csajt? – kérdezem érdeklõdõ hangsúllyal, gonosz mosollyal.

Na, úgy tûnik felbátorodott a kicsike, mert haragosan néz rám, szinte már bosszúsan. Pedig hogy tud rettegni…

- Igazán? Akkor nem is tudhatod biztosan, míg ki nem próbálod. – egy gonosz ötlet körvonalazódik a fejemben ami rögtön mosolyt is csal az arcomra. Ez mindenképpen jó ötlet és nem nehéz kiviteleztetni.

Megsimítom az arcát mikor a kocsi megáll a ház elõtt, de intek Isatonak, hogy még nem szállunk ki Az érintésemtõl, mintha visszatért volna a valóságba és eszébe jutna ki is vagyok, sóhajtva lesüti a szemeit. Rendben.

- Hétkor vacsora, legyél kész akkora úgy, mint tegnap este, én majd megyek érted. Azután pedig… - nem fejezem be, megvárom míg félve rám pillant. - … meg foglak dugni. Úgy, mint ahogy az állatok szoktak párzani? Ismered a pózt? Te térden állsz, a fejed és a vállaid pedig lenyomva a párnára, a tökéletes segged pedig pont megfelelõ helyen. – alig várom.

Megremegnek az ajkai és le akar mászni rólam, de még nem engedem.

– Ezt azért amiért ahhoz  a nõhöz értél. Így megtanulod végre, hogy te az én kis kurvám vagy, egy házikedvenc, akivel úgy bánok ahogy megérdemli.

Ma nincs finomkodás, csak leckéztetés. Ma nem érdemelte ki a gyengéd szexet.

Látom, hogy könnybe lábadnak a szemei, ahogy hidegen, érzelemmentesen nézem õt, de nem hat meg. Felemeli a füzetet és nagyon lassan leír valamit, az írás alig olvasható a keze remegése miatt.

Reménykedõ kis szikra a szemében, amit mindjárt össze is zúzok a gonosz mosollyal. Mirõl beszél ez a kis ribanc?

- Ezt ne „halljam” többet, mert máskor megjárod. És mégis, hová akarnál te hazamenni kicsikém? Árva vagy. Örülhetnél, hogy kellesz nekem, ha már még szülõanyádnak sem kellettél. Nincs neked otthonod, csak egy intézet ahová kipakoltak, mert fölösleges voltál. Mint a szemeteszsák, amit a ház elé pakolnak, hogy elvihessék. De téged még el sem vittek, nem fogadtak örökbe. – dermedten ül rajtam, meg sem moccan, de nem is érdekel, hogy akar-e még valamit. Kikapom a kezébõl a határidõnaplómat és a táskámmal együtt megfogom. Kout lelököm az ülésre, majd kiszállok.

- Isato, marad itt és majd kísérd fel a szobájába, hozzám pedig küld be Takashit! – adom ki az utasítást és könnyed léptekkel a fürdõszobámig megyek, hogy egy kellemes fürdõt vegyek.

- Ki engedte ezt meg neked?! – csattan fel, én pedig remegve összerándulok. Felegyenesedve lépek hátra ösztönbõl, majdnem nekihátrálva a friss, nedves falnak, de elkapja a pólóm, ami hangosan reccsen – Megmondtam, hogy nézz rám, ha hozzád beszélek! Ki engedte ezt meg neked?!

Csak rémülten rázom a fejem. Senki, én csak… azt hittem nem baj, ezzel nem ártok senkinek!

- Senki?! Akkor mégis hogy merészelted ezt tenni?! És hogy nézel ki már megint?! – erõsen a hajamba markol, feltép, hogy ránézzek; tompa nyögéssel tartom lent a kezeim, nem kockáztatom, hogyha a mellkasához érek, összekoszoljam a ruháját. – Kitõl kaptad a festéket? Takashi volt?

Rémülten rázom a fejem.

- A testõrök? – lehajtom a fejem. Nem akarom õket bajba keverni, nem tettek semmi rosszat… Ne büntesse meg õket.

- Vedd le a ruhád – megdöbbenve nézek rá, de nem merek moccanni, amíg a hajamba markol – Ne bámulj rám, te ostoba! Most rögtön vedd le a ruháidat! Nem mondom még egyszer.

Lehajtom a fejem, mert minden könyörgés hiábavaló; áthúzom a fejemen a foltos pólót, leveszem a nadrágom és leszegett fejjel állok elõtte.

- Azt is, és ne lássam többé ezeket a rongyokat. Katou! – kiált ki az egyik õrnek, én pedig szinte derékig elvörösödve állok. Nem nézek fel, nem nézhetek fel, nem akarom látni, hogy méregetnek.

- Sonozaki-sama.

- Te adtál neki festéket?

- Nem uram, Shintaro volt.

- Dobjátok ki – mordul, én pedig rémülten kapom fel a fejem. Ne, ne bántsd… - De elõbb még lássátok el a baját.

Megmarkolja a karom és magához ránt, én pedig rémülten nyögök fel – Ha ma este nem leszek elégedett veled kiscicám, eltöröm mindkét kezed, hogy egy ideig tollat se tudj fogni, értetted?

Biccentek és óvatosan próbálom kiszedni a sebes csuklóm az erõs ujjai közül.

- Helyes. Húsz percet kapsz, hogy lemosd magadról a koszt és visszagyere ide.

Berohanok, de megtorpanok amikor magamra zárnám az ajtót. Nem merem. Rettentõen megverne. A tus alá állok és nem érdekel hogy piros lesz a bõröm, durva körömkefével állok neki lesikálni a körmeimrõl és a nyakamról a festéket, amíg samponban ázik a hajam. Csobog a fülemben a víz, én pedig eszelõsen sikálom a kezem a körömkefével, hogy a tenyeremben is felszakadnak a pici csík sebecskék. vörös lesz a bõröm foltokban a kezemben, a nyakam, a lábamon. Nem érdekel…

Elõveszek egy hatalmas fürdõlepedõt és belecsavarom magam, majd kiszárítom a hajam és formára rázom. Nemigen van vele sok dolgom.

Sietnem kell, sietni. Gyorsan kimegyek a szekrényhez, hogy keressek valamit, minél hamarabb, amikor rámrivall – Nem öltözhetsz fel! Meztelenül maradsz és így jössz le velem reggelizni!

Ne… elkerekedett szemekkel dermedek meg. Nem mondhatja komolyan… rémülten fordulok sarkon és próbálok visszaslisszolni a fürdõbe, azzal a szándékkal, hogy most magamra zárom az ajtót és nem jövök ki, ha éhen pusztulok se. Csak a mellkasához csapódok. Egy kezével szorít, míg a másikkal lassan barangol végig a testemen. A bõröm még érzékeny a sikálástól, nagyon is érzem, amikor a nyakamba csókol.

- Ha nem jössz magadtól, akkor egyszerûen a vállamra doblak és mindenki nézheti a szexi kis segged, aki csak szembejön velünk! – markol az ágyékomra, én pedig csak megkínzottan hunyom le a szemeim.

Kitol a szobából, hiába vörösödök el, amennyi vér csak van bennem. Csak meredek a szõnyeg mintájára ahogy összefolyik, miközben próbálom kapkodni a lépésem, de persze õ csak rohadtul ráérve megy. Én meg mögötte.
Amint tudok, leülök és mélyen behúzom magam az asztalhoz, pedig szívem szerint kihagynám vele a reggelit. Sok vágyam lenne, de a reggeli nincs közte. A gyomrom dióméretû, ha még megvan egyáltalán, és félek, hogy bármit tuszkolnék is le, vissza is köszönne kevésbé gusztusos kiadásban. Ledermedve meredek a tányér mintázatára. Csak itt kell lennem, enni nem muszáj, remélem. Csak itt kell ülnöm, amíg Kígyó úr ráérõsen megreggelizik.

- Egyél kicsikém, nem akarom, hogy lefogyj és elveszítsd a csodás alakod – aha, szóval kell reggelizni. Kelletlenül veszek el egy pici pirítóst, vékonyan megkenem vajjal, de inkább csak csócsálom. Keserû az íze a számban, nem kívánom. Csak szenvedek vele, a látszat kedvéért.
Elgondolkodva morzsolom a ropogós héjat: mióta divat a jakuzánál, hogy az ojabun fiúkra gerjedjen? Szar az új szokás.

- Talán nem ízlik? – rezzenek fel a hangjára, és ezt engedélynek veszem, hogy ne kelljen többet utálatoskodnom az étellel. Pedig régen ennyi sem volt enni, ölni tudtunk volna egy ilyen terített asztalért. Megrázom a fejem óvatosan, nehogy kikukucskáljon az a pár lenyelt falat. – Nem vagy éhes? Rendben. Ebédelni máshol fogunk, majd akkor többet eszel. Most menj fel és vegyél magadra valami szépet, de ne kimonót vagy yukatát, azokat csak itthon hordhatod.

Nyelve egyet állok fel és ijedten felrebbenve – lehetõségeim szerint – kisprintelek és befutok a szobámba.
Gyorsan öltözök, de próbálok úgy, hogy ne találhasson benne túl sok hibát: világos nadrág egy vékony, puha inggel. Jobban szeretem az egyszerû vásznat, de ez a drága, majdnem fényes anyag… mint egy selyemfiú… keserûen horkanok fel, amikor tudatosul, hogy nem térek el messze a valóságtól. Szuper. Belelépek az egyik elegáns, vékony cipõbe, majd kisietek. Kicsit frusztrál, hogy a két gorilla mindig mögöttem van, pedig nem kockáztatnám meg a szökést. Nem sok értelme lenne. Minek vannak folyton a nyomomban?
Mit kell tennem azért, hogy ne legyenek a nyomomban?!

- Csodásan nézel ki kiscicám, de most menjünk, mert már így is késésben vagyok miattad – cirógatja meg az arcom, és lehajol. Reflexbõl készülök fel arra ami jön: megcsókol. De ez most… puha. nem durva, nem erõszakos, nem harap. Puha és lágy, majdhogynem kellemes. Akadozva próbálom utánozni amit csinál, más táptalaj híján…
Utána mögötte fél lépéssel lemaradva kapkodom a lábaim és miután beül a limuzinba, mellé kell ülnöm. A testõrök kivételesen nem mellénk ülnek, de így egy légtérben maradunk… Nyelek egyet és némán, mozdulatlanul nézek elõre.

Elkapva a derekam ránt magához, én pedig meglepve nézek fel rá, ahogy egyik kezét a derekamra fonja és az ujjait alig mozgatva cirógat, mintha tényleg valami bolyhos kisállat lennék. A szemembe néz a hideg, világosszürke szemeivel, én pedig próbálom az agyam hátsó részébe számûzni a félelmem.
Még jobban meglepve nyikkanok fel, amikor a derekamnál fogva felránt, hogy reflexbõl átdobjam a combom a lábain.

- Tedd a segged oda, ahova való – morog, tenyerét a fenekemre markolva, mire nyakig elönt a vörös. Zavartan pillantok mindenhova, csak ne rá és ne az arcára, az alsó ajkamra harapok. A tarkómra fonja a kezét és letép magához, mohó durvasággal csókol meg. Zavartan és ijedten nyüffenek a szájába, de remegõ kézzel fogom meg az alkarját, lehunyt szemmel próbálom bátortalanul utánozni. Még mindig fáj a szám, ahol tegnap beleharapott… Morranva húz még közelebb magához, ujjaival a hajamba túr, én pedig ösztönösen csókolom vissza, bár a gyomrom erõteljesen tiltakozik ellene, de sajnos muszáj figyelmen kívül hagynom. A nyelvemmel óvatosan érintem meg a nyelvét, körbesimítva, próbálom az orromon át szedni a levegõt… még a kezemmel is remegve, erõtlenül simítom meg a karját a zakón át. És ezt addig folytatjuk, amíg a seggemnél fogva közelebb nem ránt az öléhez, én pedig ijedten kapok levegõ után, vörösen és idegesen húzódok el az arcától.

- Megjöttünk, Sonozaki-sama – nyílik ki az ajtó, én pedig remegõ kézzel mászok ki utána, miután kitett az ölébõl. Fel se merek nézni: pár villanásból látom, hogy feszült, komor az arca és sokkal merevebben mozog. Nem jól csináltam, valamit biztos nem jól csináltam, azért ilyen… rettentõen meg fog büntetni, mikor kettesben maradunk… Nem nézek senkire. Mintha rám lenne írva, hogy csak egy kurvának vagyok tartva, abból is a háziállat-kategória… megyek utána engedelmesen, hang nélkül.

Talán az a baj, hogy elhúzódtam, de… de én csak… Lemondóan sóhajtok aprót. Otthon szíjat hasít a hátamból, látom elõre.

XxX

Nem nagyon figyelek arra, amit dolgozik, nem az én dolgom. Csendesen mindig a nyomában vagyok, de fõleg csak az irodában ül és papírokkal, telefonokkal foglalkozik; viszont én elorozhattam pár papírt és egy tollat, úgyhogy lent ülök… a lábánál… és rajzolok. Nem zavar, hogy ceruza helyett örökírót kaptam és nincs lehetõségem javítani, fekete az fekete. A hátam a szék szélének és a lábának döntöm, a fejem néha a térdének, belemerülve skiccelek aztán nekiállok kidolgozni. Legalább elütöm az idõt, amíg õ dolgozik és nem zavarok sok vizet.
Felkapom a fejem, amikor lecsapja a telefont, és kizavarja a titkárnõt. Felnézek rá, leengedve a tollat, épp idõben, mert belemarkol a térdénél levõ hajamba és felránt, nekitolva az asztala szélének. Alaposan beütöm a csípõm, tuti belilul estére… Elkerekedett szemmel nézek rá, megtámaszkodva az asztalán, csúszkálok a papírokon. Ijedten kapom el a kezem, nehogy összegyûrjek valamit, de szinte hanyatt dõlök, ahogy vadul megcsókol… felidegesítették és én vagyok kéznél. Engedelmesen csókolok vissza, ijedten remegõ és hideg kezemmel óvatosan érintem meg az arcát, erõtlen kísérletet téve arra, hogy próbáljam megnyugtatni.

De amikor hallom a morranást és az öv zörgését, lehunyom a szemem keserûen felnyögve. Ne… nem ezt akartam, pláne nem itt… de már arra sem teszek kísérletet, hogy egyáltalán próbáljam lefogni a kezét. Esélytelen.

xXx

Amikor végez az összmunkával, a benne foglaltatott szünetben történõ dugással együtt… a végére már nincs kedvem rajzolni. Csak ülök a lábánál némán és meredek ki az ablakon. Hatalmas ablak, tiszta, és nézem a kék eget meg a felhõket, mereven, pislogás nélkül. A szememben tükrözõdnek a lassan úszó felhõk. Motoszkálás, papírzörgés.

- Megyünk – túr a hajamba elégedett hangon, mint egy jóllakott nagymacska. Megrándul a szemem alatt az izom, és felnézek. Talán valamit most jól csináltam, vagy csak egyetlen mozdulatommal se mertem ellentmondani. Engedelmesen felállok, oldalra húzódva várom, hogy õ is jöjjön, és látom a kezében a félig befejezett rajzot. Mit félig… alig kezdtem el. Nézegeti egy darabig elmerengve, azt egy mozdulattal int, hogy induljak kifelé. Lehajtva a fejem sunnyogok mögötte, nem látom, hogy a rajzot a mappájába csúsztatja.

xXx

A limuzinban ismét mellette ülök, bár most kicsit kényelmetlen… nem csodálkozok rajta. Fáj… és ha este is akar, akkor… jaj nekem. Bágyadtan nekidõlök, ahogy húz, keze a derekamon és a combom simogatja. Kikapcsol az agyam, csak figyelem, ahogy úszik el a város mellettünk. Üzletek. Mocorog, a keze a combomon, egészen fent, csörög a telefon, felveszi. Beszél.

- Egy üzlettársamnál ebédelünk – szorít a combomra, mire fáradtan felnézek az arcára és biccentek, hogy felfogtam. – Szedd össze magad – túr a hajamba, megcirógatva az állam vonalát. – Gyorsan tanulsz, kiscicám, ez nagyon tetszik. Varázsolj mosolyt az arcodra!

Visszahajtom a vállához a fejem, lehunyva a szemem. Kimerült vagyok.

xXx

Egy külvárosi elegáns háznál állunk meg, nem olyan nagy, mint Kígyó úré, de szép nagy, magas kõkerítéssel. Csodálom hogy nem nyilvános helyet választottak, de a nagykutyák tudják. Helyrerázom a zilált hajam és az ingem, mert Kígyó úr keze a combomról az ing alá vándorolt… jó benyomás, jó benyomás.

Kiszállva nézek fel, megyek Kígyó úr után, amikor meghallom a házigazda köszönését, illõen és elegánsan meghajolok. Sonozaki-sama nem, természetesen, mit is gondoltam.

- Iwamura-sama – biccent Kígyó úr.

- Üdvözlöm az otthonomban, Sonozaki-sama. Kérem, érezze magát otthon minálunk. - felnézek: a vendéglátó egy karcsú, idõsebb férfi, a halántékánál finom, õsz tincsekkel, elegáns arccal. Mellette egy középmagas, karcsú, de erõs tartású nõ, különös sápadt-fehér árnyalatú hajjal, ami nagyon is ismerõs… elkerekedett szemekkel hõkölök hátra, de a nõ hatalmas sötét szeme is elkerekedik. – Õ a feleségem, Yoko…

- Kou-kun… el sem hiszem… – néz rám a nõ, én pedig hitetlenül elmosolyodok, levegõért kapva. Kígyó úr és Iwamura úr arca is megnyúlik kissé, az elõbbié kicsit komorabban pillant rám, amikor a nõ tétován elindul felém. Rajongó mosollyal török ki Kígyó úr árnyékából és pár futólépéssel felfutok hozzá, szorosan átkarolva a nõ derekát ölelem meg. Istenem, végre egy ismerõs, kedves arc! Végre valaki!!! A nõ is könnyes szemmel ölel át, megsimogatja a hajam. – Hogy kerültél ide, kicsikém, istenem, te szegény… - suttogja, hogy csak én halljam és megcirógatja az arcom. Hihetetlen boldogsággal nézek rá. De elenged, én pedig sajnos eszembe juttatom, kik is állnak mellettünk, zavartan elhátrálok. Nem merek Sonozaki-samára nézni.

- Mély elnézését kérem, Sonozaki-sama – hajol meg a nõ – De Kou-kun régi ismerõsöm, és nem tudtam türtõztetni magam. Kérem, bocsásson meg nekünk.

A szívem majd kiesik a helyérõl, a mosoly levakarhatatlan az arcomról, még Kígyó úrra is boldog mosollyal pillantok fel. Rajongva nézek Yoko-sanra…

Az ebédlõasztalnál ülve zavartan nézek a tányéromba, néha elkapva Yoko-san biztató pillantásait.

- Megkérdezhetem, honnan ismerik egymást? – teszi fel a kérdést Sonozaki-sama. Iwamura-sama idegesebb, mint tervezte, de a felesége fesztelen bájjal mosolyog az ojabunra.

 - Ó – tölt a férjének sakét, én pedig Kígyó úrnak, nagyon figyelve hogy ezek után minden tökéletes legyen. – Annak idején táncot oktattam, valamint ez volt a munkám is. Egy… bizonyos típusú táncot. Kou-kun megnyert egy pályázatot, így a stúdiómban találkoztunk, volt szerencsénk együtt dolgozni. Amikor letanulni a nyereményét, úgy találtam, hogy igazán tehetséges, így taníthattam még pár alkalom erejéig, ingyen – ragyog a mosolya és visszamosolygok rá.

Nagyon élveztem azokat az alkalmakat, persze az elején még olyan ideges voltam, feszengtem, kínosnak tartottam, hogy Én… Ezt… De hihetetlen állóképességet adott és rendesen lenyújtott. Azóta tudok kézen állni.

- Értem – villan rám Kígyó úr szürke szeme, én pedig ijedten húzom össze magam mellette.

- Sonozaki-sama – hajol meg Yoko-san mélyen, ültében – Bocsásson meg a pimasz kérésemért, de amíg a férjemmel az üzletrõl tárgyalnak, kérem, engedje, hogy Kou-kunnal együtt tölthessük az idõt. A régi idõk emlékére. Kíváncsi vagyok, mennyit felejtett abból, amit tanult.

Lassan és nehezen vesz egy mély levegõt, a szeme sarkából rám pillantva. Idegesen rágom az alsó ajkam, ránézve és tényleg, nagyon-nagyon szépen nézek rá, kérve, de hozzáérni nem merek. Kérlek… kérlek, nem olyan hosszú idõ, kérlek, csak azt az órácskát had legyek egy barátommal.

- Rendben. Legyen – kortyolja el a sakét. Felragyog az arcom és boldogan mosolygok rá, az elsõ eset, hogy a nyakába ugranék hálásan.

xXx

Ebéd után a férfiak elvonulnak, engem pedig Yoko kézenfog és behúz egy nagy, modern, kivilágított terembe. Boldogan nézek körbe, megsimítva a hideg, fényes rudat. Még biztos ad privát mûsort a férjének… biztos szeretik egymást.

- Drágám, hogy kerültél ebbe a helyzetbe? – ragadja meg a vállam maga felé fordítva. Szomorú mosollyal sütöm le a szemeim, gyengéden megcirógatja az arcom – Jaj édesem… istenem – megölel szorosan. Úgy szorítom magamhoz, mint egy mentsvárat. Jó az illata, otthonos és megnyugtató. És hálás vagyok, hogy nem faggat. Úgysem tudna ellene mit tenni. Viszont hálás vagyok, amiért úgy tesz, mintha minden rendben lenne, legalább egy kicsit.

Kapok tõle egy melegítõnadrágot, és gyorsan elmagyaráz pár cuccot, felelevenítve a régi technikákat.

- Gyakorolj drágám, próbálgasd. Miért ne? Mulatunk egy kicsit – nyom egy csókot a homlokomra. Aztán komolyan a szemembe néz, én pedig nagy szemekkel bámulok rá. – Drágám, te nem ebbe a világba való vagy. Viszont tanuld meg: arra kell koncentrálnod, hogy Sonozaki elégedett legyen. És õ minél elégedettebb, neked annál nyugodtabb életed lesz. Nem az a lényeg, hogy te élvezd, de játszd el, hogy élvezed. Egyszerûbb. – simogatja meg az arcom. – Járj a kedvében, csábítsd el. Tudom, hogy bánt, hogy ezt mondom – cirógat – Sajnálom… de most erõszakot kell tenned magadon, és akkor túléled, és a lelked is. Most idehívom õket… miután megbeszélték az üzletet, amirõl én nem akarok tudni – nevet – te pedig mosolyogsz, élvezed ha táncolsz, kizárod a külvilágot, viszont a látvány tetszeni fog Neki. Érted?

Túlságosan is. Lehajtom a fejem és csak ölelgetem. Megcsókolja a fejem tetejét, anyásan megsimogat, utána figyel rám, kijavítja a hibákat, mutat pár gyakorlatot, táncolunk, mulatunk, mintha egy belvárosi stúdióban lennénk. Aztán magamra hagy, hogy gyakoroljak, szól a zene.
Igaza van.

- Erre parancsoljon, Sonozaki-sama – hallom Yoko-san hangját, és elhúzódik a fusuma. Én Pedig oda se figyelve, lehunyt szemmel szinte lógok, másfél méter magasan, egy kézzel és egy lábbal tartva magam, és ahogy kifordulok, fejjel lefelé tartom magam és lemosolygok, pont a halványszürke szemekbe. Széles, boldog mosollyal, elegánsan körbepörögve a rúd körül lesiklok.

Elégedetten sóhajtok fel, a szex szinte teljesen ellazított, de nem nehezedek rá, mert akkor összenyomnám, ezért feltérdelek mögötte. Vigyorogva nézek végig a testén, a vállain piroslanak a harapásaim, a combján az élvezetem termékével iszonyúan dögös. Mocskosan és megkötözve is szép.

Megfogom a kötelet és annál fogva térdelõ helyzetbe rántom, de felnyekkenve esik a hátára. Rémült kis arcocskával, zihálva húzza fel a lábait, mintha megint takarni akarná magát, de mielõtt még megtehetné a vállánál fogva felültetem.

Kábán néznek rám a szemei, nyilván a fájdalomtól, de még mindig remeg. Õ tehet róla, csakis magának kereste a bajt. Nem vagyok gyengéd szeretõ, általában sosem, de nekem is élvezetet okoz játszadozni egy picit. Õ pedig ezt nem hagyta.

- Megérte, hogy nem fogadtál szót? – kérdezem, még kissé rekedt hangon – Feleennyire se lett volna rossz neked… megérte?

Az állánál fogva közelebb húzom magamhoz, remegve megrázza a fejét. Hát persze, hogy nem, de… tulajdonképpen nem is viselte meg õt annyira, mint vártam. A legtöbben egy ilyen után magukba roskadva sírnak és könyörögnek, de Kou még csak nem is könnyezett. Erõsebb a kiscica, mint gondoltam, de akkor is elérem, hogy engedelmes legyen.

Hirtelen magamhoz rántom és mélyen megcsókolom, most nem ütközöm akadályba és pár másodperc múlva õ is viszonozni kezdi. Felmordulva markolok a selymes tincsibe ahogy a puha nyelve az enyémmel mozdul. Kissé tétova és gyakorlatlan, de olyan kívánatos a kicsike…

Eldöntöm az ágyon és fölé mászok, tulajdonképpen nem lenne ellenemre még egy menet, de amint kissé ránehezedem egy fájdalmas nyüszítést hallat. Igaz is, ki kéne kötözni…

Kinyitja a szemeit, mintha csak megérezné, hogy nézem, nem tudok betelni a látvánnyal. Az ajkai vörösek, a szemei csillognak…

- Kurva szép vagy – mormolom, bejárom a mellkasát, nem tudom tetszik-e neki, de fájdalmas kis nyögései azt mutatják, hogy nem. És kezd engem újra felizgatni.

Felhúzom, teljesen a mellkasomra borul, én pedig a háta mögé nyúlva leszedem a kötelet róla, de amint a vörös anyag lekerül meglátom a sebeket és horzsolásokat. Mi a franc ez?

Képes volt magába vájni a körmeit? És a csuklója… észre sem vettem, hogy rángatta a kezét. Hozzáérek az egyik erõsen lehorzsolt sebhez és az ujjamat a felületére szorítom, hogy a jutalmam egy fájdalomról tanúskodó sikoly legyen.

- Megmondtam, hogy nem tehetsz kárt magadban! – azt hiszi, hogy én egy ronda varas kezû kurvára vágyom?!

Eltaszítom magamtól és jó erõsen arcon csapom, a szerencsétlen pedig még arra is képtelen, hogy megkapaszkodjon, így egy elegáns eséssel a földön találja magát. És még van képe ájuldozni! Wrrr dühös vagyok! Talán jobb lett volna megtartani az elõzõ játékomat, aki legalább már nem ellenkezett. Ez meg… csak túl szép.

Bosszús sóhajjal felkelek és telefonommal idehívom Takashit.

- Vidd a szobájába! – utasítom, hisz így ma már semmi hasznát nem veszem. Az inas felnyalábolja és úgy ahogy van elviszi.

***

Reggel a szokásos idõpontban kelek fel, mert ma a cégemhez akarok bemenni. Ez a cég külkereskedelemmel foglalkozik, de persze csak azért alapítottam, hogy álcázza a többi illegális tevékenységet, a szállítmányozást, amit rajtuk keresztül intézek.

Amint kész vagyok utasítom az ajtóban álló inast, hogy készítse el a reggelit én pedig addig elmegyek a kiscicámért és felébresztem. Reggeli után õ is jön velem.

Az õrök köszöntenek én pedig bemegyek a szobába, de amint csukódik az ajtó meg is állok egy helyben. A kicsike már nagyon is fel van, úgy tûnik összemázolta az egész falat, de nem is akárhogy. Egész élethûnek mondható ez a kék ég. Viszont nem engedtem meg neki, hogy fessen.

Halkan közelebb megyek, az egyik éjjeli szekrényen áll és megint azokban a rongyokban van. De ami igazán feldühít az a festékes keze, amivel az ecsetet mozgatja. Azt képzeli talán, hogy naponta hívom majd hozzá a manikûröst, hogy rakja rendbe? Mert azzal a koszos kézzel nem érhet semmihez. És a haja… festékpöttyök vannak a hajában!

Hirtelen leugrik az emelvényérõl, úgy tûnik a mûvészúr megszemléli a mûvét, de ahogy hátrál egyenesen a mellkasomnak ütközik, mire elkerekedett szemekkel fordul meg. Szabályosan elsápad a látványomra, elhátrál ameddig tud és összeszorítja a szemecskéit. Még az ecset is kipottyan a remegõ kezeibõl…

- Ki engedte ezt meg neked?! – kérdezem metszõ hangon.

Remegve hátrébb húzódik, de mielõtt a festékes falhoz lapulna elkapom a felsõjét és közelebb rántom. – Megmondtam már hogy nézz rám, ha hozzád beszélek!

Kinyitja a szemeit.

- Ki engedte meg ezt neked!? – megrázza a fejét, és a kezeit kezdi figyelni – Senki? Akkor mégis hogy merészeled ezt tenni? És hogy nézel már ki megint?!

Belemarkolok a hajába és felrántom a fejét, hogy rám nézzen végre. – Kitõl kaptad a festékeket? - én nem adtam rá engedélyt. – Takashi volt?!

Remegve megrázza a fejét, majd félve az ajtóra bök.

- A testõrök?

Lehajtja a fejét. Vagyis igen.

- Vedd le a ruhád! – gyûlölöm ezekben az olcsó rongyokban látni! – Ne bámulj rám te ostoba! Most rögtön vedd le a ruháidat! Nem mondom még egyszer!

Egy pillanatig egymásra nézünk, szép szemeiben elkeseredettség, de mivel nem változtatom meg a döntésem lassan elkezdi lehámozni magáról a ruhákat. Lekerül a festékes felsõ, az ócska nadrág és végül egy egyszerû pamutból készült szürke alsóban áll.

- Azt is, és ne lássam többé ezeket a rongyokat. – egy nagyon kicsit csillapul a haragom, ahogy a gyönyörû testét nézem, ami csak az enyém, de akkor sem ússza meg.

Mivel nem mozdul elegem lesz és egyszerûen lerántom róla az anyagot. Legalább ahhoz van elég esze, hogy ne kezdje takargatni magát.

- Katou! – kiáltok ki az ajtó elõtt állónak. Nem érdekel, hogy látják õt, úgy sem az elsõ és utolsó alkalom lesz.

A nagydarab férfi azonnal bejön és persze nem felejti el megnézni a kiscicámat.

- Sonozaki – sama!

- Te adtál neki festéket? – kérdezem szigorú hangon.

- Nem uram, Shintaro volt.

- Dobjátok ki, de elõbb még lásd el a baját! – utasítom, figyelmen kívül hagyva a kicsike nyikkanását.

Újra kettesben maradunk, de nem húzom tovább az idõd, hisz ketyeg az óra. – Ha ma este nem leszek elégedett veled kiscicám, eltöröm mindkét kezet, hogy egy ideig még tollat se tudj fogni, értetted?

Zihálva biccent a kicsike, teszek rá, hogy megijesztettem, legalább megtanulja végre, hogy nem viccelek.

- Helyes. Húsz percet kapsz, hogy lemosd magadról a koszt és vissza gyere ide.

Utálok késni, még akkor is ha én szabom az idõrendem, de szerencséjére nem vacakol, mert rögtön berohan a fürdõszobába.

Amíg õ bent van én alaposan megszemlélem a mûvét, ami igazán szép és tehetségre vall. Nem gyerekes rajzok, hanem valóban olyan, mintha az ég folytatása lenne. De miért pont felhõk?

Közben megjelenik Takashi is, nyilván, mert még nem mentünk le reggelizni és azonnal a falra pillant.

- Hívj valakit, aki visszafesti a falat a festékeket pedig dobd ki. Ez a kis kurva addig nem kaphat semmi kiváltságot, míg én azt nem mondom. – még nem tett érte semmit.

- Ahogy parancsolja Sonozaki – sama!

Õ távozik, én pedig türelmetlenül várok. Amint abbamarad a zuhanyzás szinte rögtön hallom  a hajszárító zúgását. Felállok és járkálni kezdek míg nem végez, ma nincs idõm vacakolni, de holnap nem megyek sehová, szóval egész nap ráérek az én kicsikémmel foglalkozni.

Óvatosan elõjön végre, mintha attól félne lelövöm, és a ruhásszekrénye felé igyekszik a nagy törölközõjébe csavarva. Na, azt már nem…

- Nem öltözhetsz fel! Meztelenül maradsz és így jössz le velem reggelizni most!

A meglepettséggel vegyes rémülettõl még a törölközõt is elengedi és rázni kezdi a fejét a fürdõszoba ajtót megcélozva igyekszik eltûnni, de még azelõtt elkapom, hogy megtehetné. Magamhoz szorítom a finom jázminillatú testet, a nyaka puha bõrébe csókolok, annyira finom, hogy nem lehetne betelni vele. Akár most is újra a magamévá tenném, ha nem kellene sietnünk.

Végigsimítok a lapos hasán, hiába nyöszörög nem engedem el, majd a kezem az ágyékára siklik, de persze semmilyen reakciót nem vált ki az érintésem.

- Ha nem jössz magadtól… - suttogom a fülébe - … akkor egyszerûen a vállamra doblak és mindenki nézheti a szexi kis segged, aki csak szembejön velünk.

A csípõjénél fogva elõre tolom, majd az ajtót kinyitva kitessékelem. Lehajtott fejjel halad mellettem, nem néz semerre, nem mintha a két testõrön és az inasokon kívül bárki is látná. Az étkezõben csak kettõnkre van terítve, anyám még ilyenkor alszik, Kenichi pedig nyilván átdorbézolta az éjszakát így délig fel sem kel. Amint belépünk õ azonnal helyet foglal, hogy ezzel is takarja magát, a szemeiben szégyen bujkál, ahogy maga elé mered az asztalra. Pont ezt akartam, hogy ezt érezze és eszébe se jusson ellent mondani.

Sok féle étel van tálalva, a hagyományos japán reggelitõl a dzsemes pirítósig és péksüteményekig. Magam elé veszek egy kevés rizst és fõtt tojás, meglocsolom szójaszósszal és hozzálátnék, de Kou csak mered elõre tovább.

- Egyél kicsikém, nem akarom, hogy lefogyj és elveszítsd a csodás alakod. – mondom nyugodt hangon, mire egy pillanatra rám néz.

Rámosolygok, tulajdonképpen már nem haragszom, mert megkapta a büntetését.

Félrepillant, majd magához vesz egy szelet pirítóst vajjal, de olyan lassan harapdálja, hogy mire én végzek a reggelimmel õ még alig evett belõle.

- Talán nem ízlik? – kérdezem. Öntök magamnak kávét.

Felpillant és inkább leteszi a pirítóst, majd lassan a hasára csúsztatja a kezét és megrázza a fejét.

- Nem vagy éhes? – biccent – Rendben. Ebédelni máshol fogunk, majd akkor többet eszel. Most menj fel és vegyél magadra valami szépet, de ne kimonót vagy yukatát, azokat csak itthon hordod.

Nagyon lassan áll fel a székrõl, hiába néz körül nem takarhatja magát semmivel a két testõr pedig úgy is megy utána. Halvány mosollyal figyelem, ahogy távozik, nem is lenne olyan rossza, ha meztelenül járkálna…

Pár perc múlva elõkerül egy fehér nadrágban és egy bézs színû testre simuló selyemingben egyszerûen gyönyörû látványt nyújt. Nyoma sincs annak az utcai kölyöknek, akit két napja összeszedtünk, inkább egy gazdag fotómodell látszatát kelti. Csupán vágyat és elégedettséget érzek, ahogy ránézek.

Mosolyogva simítom végig az arcát, kecses nyakát, majd lágyan megcsókolom. Esetlenül viszonozza, meg kell még tanulnia rendesen csókolni.

- Csodásan nézel ki kiscicám, de most menjünk, mert már így is késében vagyok miattad. – elengedem és elindulok kifelé, hallom, hogy követ, hisz a testõreim utánunk jönnek.

Attól a mosolytól megfordul velem a világ és remegõ lábakkal állok fel. Az agyam szinte teljesen kikapcsol, még arra sem tudom ösztönözni magam, hogy nyugalmat erõltessek; állatnak érzem magam, amelyet sarokba szorít a kígyó, és hipnotizálva készül arra, hogy felfalja. Nem tudok ellene mit tenni…

Amikor hozzámérne, kontroll nélkül lépek hátra, levegõ után kapva. Nem tudom uralni a tetteimet, csak távol akarok lenni tõle!

- Kicsikém, még egy ilyen és valóban odakötözlek az ágyhoz.

Az ágy. Pislogás nélkül, merev pillantással nézek a drága, puha anyagra, és teljesen leblokkolok. Az egész testem feszült, egyetlen hatalmas katatón izomgörcs.

- Gyönyörû vagy, kicsikém, egy igazi szépség – érzem a leheletét a nyakamon, majd elenged. Körbejár, mint ragadozó az áldozatát. Lehunyom a szemem, de levegõt nem veszek, nem tudok. Vizslat, megszemlél, mint egy vágóhídra szánt állatot.
Közelebb húz, engedelmeskedek a nyomásnak, a fejem lüktet: már-már szédülök. A gyomrom egyetlen félelemtömb, az agyamban csupán pislákol a tudat, a hangja nem jut el a tudatomig. Hallom a szavait, ahogy a szája formálja a hangokat, de nem hallom, nem értem. Egy villanásra kapcsol be a világ csupán, amikor érzem a kimonó alá kúszni a hûvös levegõt és a forró leheletét. Megragadom a csuklóját remegõ, izzadt ujjakkal és csak nézek rá. Ne… kérlek, könyörgök, ne…

- Engedd le a kezeid! – parancsolja, a hangja metsz, mint a szemei. Ha szóban könyörögnék se engedne el. – Kou, most rögtön elveszed a kezeid, vagy hozom a köteleket!
Egy állatnak érzem magam. Összepréselem az ajkaim és a szemeim, nem adom meg azt az örömöt, hogy egy könnycseppet is lásson tõlem.

Hideg lesz, ahogy a puha, lágy anyag összegyûrõdik a bokámnál. Összeszorított szemekkel, ököllel tûröm. Hiába vágták tövid a körmeim, érzem a körmeim a tenyerembe vájni. Megérint, érzem a tenyerét felsimítani a csípõmrõl a derekamra, majd visszafelé. Az izmaim annyira görcsösen feszültek, hogy az egész testem fáj…

Nem bírom, nem bírom!! rettegve pattannak fel a szemeim és elhátrálok, próbálva takarni amit lehet, eltûnni a szeme elõl, akár csak egy résben a falon, a szõnyeg ráncában vagy az árnyékok között. De hirtelen hatalmas csattanással tántorodok meg. Elkerekednek a szemeim, az arcom zsibbadni kezd a fájdalomtól, a fülem pedig cseng, pedig morog valamit. Lehunyom a szemem. Megfeszítve a karom próbálom kihúzni az ujjai közül, de nevetséges próbálkozás, miközben megköt, mint egy állatot.
Megdöbbenve nyögök fel, amikor megérzem az ajkait a számon, a gyomrom rándul egyet. Összepréselem a szám, és az orromon keresztül kapkodok szuszogva levegõ után, hogy a gyomrom a helyén maradjon.

- Ne szorítsd össze a fogaidat és csókolj vissza, hacsak nem akarsz még egy pofont!

Összeszorítom a szemeim, szinte érzem, hogy a gyomrom összepréselõdik és felfelé kívánkozik. Fõleg amikor érzem, hogy a nyelvét nyálasan áttuszkolja a számba. Le fogom hányni. Le fogom hányni. De akkor biztos megöl. Fájdalmasan felnyögök, amikor az alsó ajkamba harap és érzem a vért a nyálával keveredni. Szédülök. Bárcsak elájulnék, úgy csinálná, sokkal egyszerûbb lenne!

- Nagyon finomak az ajkaid, kiscicám, de ezt még gyakorolnod kell – megragadja a vállam és elõre taszít – Térdelj fel és feküdj hasra! – ellök. Halk nyögéssel préselõdik ki a levegõ a tüdõmbõl és megreccsen a nyakam.
Összepréselem a szemeim és az ujjaim már fájnak a görcsös szorítástól. Szinte hallom reccsenni az inakat. És amikor érzem a hátamhoz simulni a mellkasát, a hasát, szinte külön minden izmot, a testébõl kiáradó perzselõ hõt, halk nyüszítéssel rándul ismét görcsbe minden porcikám. Pedig pont most nem kéne…
Lábát csókoltam volna annak, aki ezelõtt a tortúra elõtt ad egy üveg whiskeyt. Akkor talán sikerülne ellazulni és nem is emlékeznék mindenre ennyire élesen…
Talán tényleg kikapcsol az ember agya, ha már nem bírja a feszültséget. Ha meg akarja kímélni magát a fájdalomtól és a kíntól. Részletek kiesnek, a szemem összeszorítva tartom, összepréselek az ajkaim, és tûrök mindent. Egy hang nélkül, amennyire bírom. Csak a pontok maradtak meg, amelyek fájnak, mégis az alhasamban egy kezdõdõ, kellemesnek is nevezhetõ zsibbadás kezd terjedni.
Talán vége, talán ennyi volt.

Utána szakad ki az ajkaim közül egy sikoltás, amelyet nyögve szorítok el a párnával. Nem, ez sokkal rosszabb mint amire fel lehetett volna készülni! Mintha szétrepednék, a gerincemen végighullámzik a fájdalom és érzem, hogy a körmeim felnyesik a bõröm. A fejem mellett támaszkodik és minden lökésére minden porcikám sikoltozni tudna, de csak lenyelem a hangokat. Érzem a tenyeremben végigfolyni a vért, ahogy felhasították a körmeim… felhasad a csuklómon a bõr.

Aztán hirtelen van vége. Az éles fájdalom elmúlik, a helyét átveszi a sajgó, tompa lüktetés és zsibbadás a tagjaimban. Fáj a kezem, a vállam, a nyakam… mindenem. Az agyam.
Kábán érzékelem, hogy egyetlen mozdulattal elkapja a csuklóimat összekötõ kötelet és felránt ebbõl a kiszolgáltatott, obszcén pózból. Nyekkenve esek a hátamra, zihálva húzom fel a lábaim, mire elkapja a vállam és felültet; fájdalmasan megrándul az izom a szemem alatt.

Zihál, a mellkasa csillog a verítéktõl, a szeme izzik. Kígyó úr elégedett. Kábán figyelem az arcát, minden tagom rémesen sajog.

- Megérte, hogy nem fogadtál szót? – mondja, de a hangja még mindig rekedt, mint egy vadászó állatnak. – Feleennyire se lett volna rossz neked… megérte? – kapja el az állam és maga felé húzza. Bágyadtan rázom meg a fejem lassan. Nem, nem érte meg.

Tényleg mondta. El kell ismernem, bármennyire is undorodom. Kábán pislogok, lassan próbálom szétfeszegetni az ujjaim a görcsös szorításból. De rettentõen fáj.

Az államnál fogva magához ránt, ismét forrón-nyálasan megcsókol, én pedig erõtlenül nyögök fel, de túlságosan belefáradtam a hiábavaló ellenkezésbe. Áttolja a nyelvét a számba, én pedig apró szusszantással lehunyom a szemem, fáradtan próbálom utánozni, viszonozni az erõszakos, agresszív csókot. Morranva markol a hajamba és közelebb tép magához, ismét megnyikordul az ágy, ahogy ismét fölém mászik. Ahogy hanyatt kell dõlnöm, ismét ránehezedek a fájó kezemre, amitõl fájdalmasan megrándulok nyüszítve. Kinyitom a szemeim, fölöttem térdel, a kezein támaszkodva a fejem mellett és éhes tekintettel méreget. Száraz, nyugodt szemekkel nézek rá, ahogy a tincsei a mellkasomra és az arcomra hullanak.

- Kurva szép vagy – simít végig a mellkasomon, mire halk, rekedt hanggal nyögök fel. Megmoccanok, hogy legalább egy kicsit kellemesebb helyet keressek a kezeimnek, érzem hogy felreped a var. Még mindig zihál, de a lábaim között térdelve húz fel, és a mellkasához húzva nyúl a hátamhoz, leszedve a kötést. Még mindig forró a teste, lehunyom a szemem kimerülten, megkínzottan, a fejem a vállára bukik, a mellkasának simulok ahogy magához présel, hogy átlásson a hátamhoz. Még kedvesnek is fel tudnám fogni ezt a gesztust… kellemes… De fájdalmasan sikoltok fel elhalóan, amikor az ujját a csuklóm sebébe nyomja, rászorítva a tenyerem sebeire.

- Megmondtam, hogy nem tehetsz kárt magadban!! – szorít rá és a kézfejével erõsen arcon vág. A lendülettõl leesek az ágyról és a zsibbadt karjaim miatt nem tudom lefékezni az esést, a halántékom odakoppan a padlónak. Beködösül a kép, és az agyam kikapcsolja magát.

XxX

Ijedten pattannak fel a szemeim, a plafonra meredve. Hol vagyok…
De amikor megmozdulnék, mindenembe belehasít a fájdalom. Nyögve ülök fel, reszketve dörgölöm meg az arcom, legszívesebben lenyúznám a bõröm, amikor látom hogy a csuklóm vékonyan le van kenve fertõtlenítõvel, ahogy a tenyerem is. De ettõl eltekintve minden porcikám sajog…

Szorosan magamra csavarom a köntöst és kibotorkálok a fürdõbe, jéghideg vízzel átmosva az arcom, beletúrok a hajamba. Remegek… Eszembe jut minden és az arcom eltorzul a megaláztatás érzésétõl, de nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sírjak. Lerogyok a mosdóba kapaszkodva, és csak remegek a visszafojtott könnyektõl.

xXx

Amikor jéghideg vízzel letusolok és lesikálom a testem, még mindig csak hajnali egy környéke van. Fürdõköntösben ücsörgök az ágynak döntve a hátam, idegesen buzerálva a hajtincseim. Nem tudok aludni, pislogni is nehezemre esik. Ha csak lehunyom a szemem, látom magam elõtt… megtapogatom az arcom, a szemem alatt még érzékeny és picit piros, puffadt.
Szemezek valamivel, de kell pár perc, amíg felfogom, hogy egy diszkrét tartóban tollak és ceruzák vannak. Egy hegyesre faragott ceruzát kivéve nézem, lerogyva az ágyra.
A lila, duzzadt csíkokat nézem a csuklómon.

Az alkaromba vághatnám a grafitot és feltéphetném az ereim hosszában. Két perc, és elvérzek, egy hatalmas foltot hagyva magam után, engem pedig a tengerbe dobnak, némi kelletlen csalódott pillantás után.

Reszketve megvakarom a karom, ami szinte vonzza, hogy minden kínnak hamar vége lehessen. Eltépem a tekintetem és megakad a falon.

Nagy felület és törtfehér. Fehér.
Ceruza.

Levetem a puha köntöst és felveszem azokat a ruhákat, amikben idehoztak, csak egy bõ ujjatlan póló és régi farmernadrág. Feloltok minden lámpát és azzal a ceruzával nekiállok csíkot húzni a falra.

xXx

Belemerülök a munkába – egy cetlire írtam az õreimnek, és fél órán belül hozták, amit kértem, a hajnali fél hármas idõ ellenére is. Utána kikapcsol az idõ, csak a rádió szól félhangosra állítva, de pont annyira hangos, hogy a kinti zajokat ne halljam. Jár az ecset a kezemben, az éjjeliszekrény tetején állok, és épp egy felhõt pingálok.

Fogalmam sincs, mennyi lehet az idõ, de kint nõ a motoszkálás, amit figyelmen kívül hagyok.

Az eget festem. Had higgyem valóságnak a kinti eget, legyen szabadság látszata a börtönnek. Nefelejcskék, hideg jégkék, meleg tengerkék, az alja vörös lesz, mint a nap, mikor felkel. Egy vékony ecsettel állok a sarokban, halk dúdolással festek, csipkézem a felhõ oldalát, Majd oda se nézve leugrok és elhátrálok. Igen, nem rossz. Pont mint az eredeti, mintha az ember egy fényképet nézve, vagy a valódi kék eget. Oldalra biccentem a fejem és hátrálok még pár lépést, amikor nekiütõdök valaminek és rémülten összeránduló gyomorran megfordulok. Festékes a kezem, az arcom, a ruhám. az ecset a kezemben, minden kék.

Lesápadva hátrálok el, rémülten meghajolva Kígyó úr elõtt. Nem merek az arcára nézni. Összeszorítom a szemeim, az ecset kiesik a kezembõl, de leterítettem újsággal a drága szõnyeget, hogy ne okozzak kárt.

Zakatol az agyam, hogy mit kereshet itt ilyenkor, és akkor regisztrálom, hogy már jócskán reggeliidõ van…