Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Vampire Knight)

<<1.oldal>> 2. 3.

timcsiikee2010. 06. 27. 21:21:58#5763
Karakter: Vége





sajnos vége ='(


timcsiikee2010. 03. 30. 18:17:40#4430
Karakter: kölcsön Zero(Blackymnek~Torony)




Zero:

- Zero… - ajkaimba leheli nevem, s el kell hajolnom tőle, hogy a kísértés ne legyen olyan hatalmas.
- Tudom – válaszolom kábán, s csak ringatózom tovább vele.
- Zero… - szól újra, majd mellkasomra tereli tenyereit, arcára pír szökik, szemei aggódással vannak tele - Ha... hacsak az osztálytársaid előtt nem szégyellsz, megteheted – meghökkent arccal pillantok le rá, nem értem mire gondol. Miért szégyellném? Ez hülyeség, teljesen másról van szó - Volt.. ma reggel... egy kis konfliktusom az alelnökkel, és... megmondtam, hogy... te a... A szeretőm vagy – fejezi be végül mondandóját, és egy pillanatra még én sem tudom, hogy mit érzek pontosan. Mérges lennék? Nem, ez határozottan jó érzés. Vajon mi ez? - Sajnálom, megértem, ha dühös vagy. – szabadkozik halkan, és elmosolyodom. Ha tudnád… - Önkényes voltam, és egyoldalú, ne haragu... – félbeszakítom mondatát egyetlen érintéssel, amikor álla alá nyúlok. Látni akarom a tekintetét, így lassan magamra terelem, hogy elmerülhessek benne. Arcomra még akaratlanul is kis mosoly szökik. Nem szokásom mosolyogni, de azt hiszem ő az egyetlen már a világon, aki ki tudja hozni belőlem.
- Yuuki… - suttogom ajkaira, miközben rájövök, mit is érzek igazán… boldogságot - Köszönöm, hogy felvállaltál – sóhajtom halkan. Hisz ismerem, láttam a természetüket ezeknek a vadaknak, akiket csak egy tisztavérű tud parancsolni. Habár bennem van még egy forró tüske, érzem, hogy lassan kezd feloldódni, elhalványulni. Finoman siklok ajkaira, hogy végre megkapjam azt, amire vágyom. Egy csókot tőle. Bizsereg az ajkam, ahogyan hozzáér, s finom cirógatással csillapítom éhségem, míg nem egy szenvedélyes csók nem alakul ki belőle. Lassan túl vaddá válik ez a szenvedély, még ajkunk is felsértődik. Összeszorítom szemem, majd elszakadok tőle, fejem zúgni kezd.
Fáj… nem tudom megállni magam, pedig már nem kéne ezt éreznem. Miért csak az ő vére váltja ki ezt belőlem? Miért?
Ha más megsérülne mellettem, már nem éreznék vérszomjat, akkor mellette mégis miért történik ez? Talán mert tisztavérű? Nem… nem tudom megérteni.
Yori hangja józanít ki egyetlen pillanat alatt, s elrabolja hercegnőmet, mert mások is várnak rá.
 
~*~

Levetem felöltőmet és ingemet is, majd lustán levetem az ágyra. Amíg nem költöztem a kollégiumba itt laktam én is, Yuuki a szomszéd szobában. Csoda, hogy még mindig teljes rendben van, az igazgatónak nyilván rengeteg ideje van. Fáradt sóhajjal túrok hajamba, majd megmasszírozom fejbőrömet, elég fárasztó volt a mai nap. Lehunyom szemem, és eszembe jut, hogy régen ilyenkor mik is történtek.
Elmosolyodom, és egy törülközőt véve magamhoz indulok meg a fürdő felé.


Benyitok, és persze őt azonnal ott találom, ahogy a tükör előtt bontja ki hosszú haját. A de ja vu érzés nem marad el, de annyiban változik, hogy régen rövid haját szárítgatta ugyanezen a helyen.
- Esetleg javasolhatom az úrnak a kopogást? – förmed rám mosolyogva, amiből azonnal tudom, hogy nem őszintén szánja a mondatot.
- Minek? Akkor magadra kaptál volna valamit. – válaszolom kis vigyorral, mire ő is meglepődik.
- Pont ezért… - ahogy felém fordul kulcsra zárom az ajtót, neki is támaszkodik háttal a csapnak – Minek zártad be? Én már végeztem, kimennék… - olyan naiv, hihetetlen.
Na de most… végre szeretném megkapni azt, amire már egész este vágytam. Ledobom a törülközőt, majd felé lépek, hogy eltüntessem a köztünk lévő kicsi távolságot.
- Ha zárva van, az egyet jelent azzal, hogy senki sem tör ránk... – válaszolom mikor felé lépek, és ujjaimat lassacskán arcára simítom. Végre látom rajta, hogy megérti mire gondolok, tekintete is megtelik forró érzelmekkel, és úgy néz fel rám.
- Így legyen… - válaszol kacér mosollyal nyelvet öltve, majd mosolyogva hajolok ajkaira, hogy huncut nyelvét csókra csábítsam. Mikor megkapom mindezt, mohón a falnak csapom, vigyázva, hogy ne legyek vele túl erőszakos, de olyan nehéz visszafognom magam, teljes testem vágyik rá. Ahogy elhajolok tőle, azonnal folytatja ajkai simogató mozgását, de már érzékeny bőrfelületemen teszi mindezt, eszemet is teljesen elvesztem a gyengéd érintésektől. Mellkasomra is letér, egész testem beleremeg, s felsóhajtok jólesően, de amikor visszafelé halad, óvatosan megkarcolva, felnyögve szorítom jobban magamhoz.
Nyakamra simul keze, tudom, hogy a tetoválás körül cirógat. Megfogom kezét, és szinte utasítom némán, hogy erősebben érintsen meg… érezni akarom.
Felkapom ölembe, s mint aki tudja, hogy mit kell tenni körbefonva karcsú lábaival azonnal belém kapaszkodik. A melltartó vékony pántját óvatosan buktatom le a gömbölyű válláról, puha illatos bőrére azonnal rátapadnak ajkaim, és mohón csókolva ízlelgetem a friss bőrfelületet.
Ahogy lüktető ajkaim megérzik hófehér bőr alatt pulzáló ereket, felnyögök fojtottan, és igyekszem tartani magam. Szinte már így érzem vérének illatát.
Illat… soha nem mondtam ezt a vérre, mindig is undorítónak tartottam. De az ő vérének illata van, csukott szemmel is bármikor meg tudnám különböztetni másétól.
Bármikor…
- Nem kell visszafognod magad, Zero... – puha körbeölelő érintésekkel csalogat magához, észre sem veszem, és máris újra a nyakára vagyok hajolva.
Fejem zúg, az éhség egyre csak nő bennem.
- Sajnálom – csak szófoszlányok jutnak már el hozzám a fejemben tomboló zaj mellett, megbűvölten nézem vörös szemekkel, a bőr alatt világító ereket – Ígérem… nem teszek… félredobott…
A következő pillanatban már a harapástól kicsorduló vér uralja számat, automatikusan nyelek, szinte nagyokat kortyolok.
Nyögve sóhajt fel és hajamba markol, ekkor azonnal kipattannak szemeim, emlékek villannak be arról, amikor először haraptam meg. Bosszúsan megnyalom ajkaim, ahogy elszakadok tőle, majd homlokomat vállára támasztom. Már megint megtettem, pedig nem lenne szükségem rá. Mégis miért?
Hátamat és nyakamat kezdi el simogatni, vére szétárad testemben, s vele együtt az érzései is.
Lassan felemelem fejem, mélyen nézek szemeibe, minden érzelmet meglátok benne, amit csak akarok, amit én is érzek, amiről tudom, hogy benne van, mert vére által szinte gondolataiban olvasok. Lábai még mindig csípőm körül csimpaszkodnak, s én az ő derekát szorosan ölelem körbe, szinte kapaszkodnia kell.
Kezei élvezettel simulnak le nyakamról mellkasomra, majd vissza felfelé, míg két oldalt közre nem fogja arcomat, s egy apró mosollyal csókért nem hajol.
Persze megadom neki, hülye lennék ha nem, hisz ugyan úgy vágyom az érintésére, ahogy ő az enyémre.
Elhajolok tőle, s ajkam sarkába mosoly szökik. Vajon mitől lettem ilyen hirtelen nyugodt? Csak a vére lehet az oka ő sugallja bennem az érzést, hogy semmit sem kell bánnom? Lehetséges… mindenesetre furcsa érzés.
- Gyere – mondom halkan, mintha csak magam után szeretném vonni, de erre nincs szükség, a karjaimban van, és oda cipelem ahova csak akarom, jelen esetben a fürdőszoba zuhanyzórészére.
- Hová megyünk? – kérdezi ártatlanul pislogva, karjait újra nyakam köré fonja, érzem ahogy ujjai összekulcsolódnak, és tarkómra támasztja őket. Homlokomat az övének döntöm, miközben épp berúgom a zuhany ajtaját halkan.
- Te piszkos lettél, és még az vagyok… fürdenünk kell – ragadozó vigyorrá szélesedik mosolyom, ahogy bezárom ezt az ajtót is, majd óvatosan leteszem, és megcsókolom, magamhoz ölelve.
Hátán szétterítem tenyeremet végigsimítok rajta, másik kezem a fenekére siklik, óvatosan élvezettel markolok bele.
Fél kézzel kipattintom melltartója kapcsát, ami megadón nyílik szét ez után, s szabaddá tett hátát simítgatom újra. Két ujjamat kicsit jobban nekinyomva végighúzom lágyan gerince mentén, ajkaimba nyög, s egész teste megremeg karjaimban, vágyam egyre jobban éledezni kezd, már-már fojtogatóvá válik nadrágom.

Elhajolok tőle, lesimogatom felsőtestéről a pici anyagot, arcán rózsás pír terül szét, közben ő nadrágomtól próbál megszabadítani. Remegnek kezei, pont mint legutoljára, arcára simítom kezem, hogy rám nézzen, majd övemnél matató kezére siklatom enyémet, s ujjaimmal mancsai alá nyúlva egy laza mozdulattal oldom ki az öv csatját, a nadrág azonnal ereszt tartásából, és pár centimétert lejjebb csusszan. Rásimítja tenyerét, s le is csusszan rólam az anyag, ki is tudok lépni belőle, így csak az alsónadrág marad.
Arcán a duzzogás jelei mutatkoznak meg, amit csak halk kuncogással konstatálok, majd azt a kis távolságot ami köztünk van egy fél lépéssel szüntetem meg, meztelen felsőtestünk összepréselődik, ahogy derekára fonom kezem, és újra magamhoz ölelem, mintha soha nem akarnám elereszteni.
Lassú táncmozdulatokra hasonlító léptekkel csalogatom be a zuhanyzó széles fülkéjébe, majd megnyitom a vizet, hogy kellemes langymeleg cseppjeivel árasszon el minket, lemosva mindent.
Forrón, mohón csókolom ajkait, egyszerűen nem bírok betelni vele.
Hátát a falhoz nyomom, szinte teljes testével, s miközben végigsimítok rajta, ujjaim apró pizsama sortjába akaszkodnak, hogy a nedvessé vált anyagot legörgessem róla.
Nyakára tévedek, ahol a víztől a vérfolt már teljesen elmosódott, de át is hidalom ezt a területet, és lassan haladok lejjebb.
Ujjait hajamba fúrja, kellemesen bizsereg fejbőröm, ahogy masszíroz ujjbegyeivel, s elégedetten morgok közben, mintha csak dorombolnék. Az apró nadrág egyre gördül, melleit kóstolgatóm jóízűen, nyögéseit bezsebelve, szinte cirógatják füleimet a hangok.
Lecsusszan bokáira az anyag, amikor már alhasát csókolgatom, s ahogy kilép belőle és azonnal félredobom a feleslegessé vált ruhát.
Mosolyogva egy puszit hintek szemérmére, majd felegyenesedem, s mosolyogva iszom látványát, ahogy édes pírral, összeszorított kezekkel áll, majd lassan felnyitja pilláit, a cseppek puhán gördülnek le arcán.
Annyira szép.
A boxer teljesen rám tapadt a víztől, jól láthatóvá téve kemény vágyam erős jelét, de nem törődve vele simulok teljesen testéhez, hogy birtokba vegyem ajkait. Megőrülök érte.
Kis kezei kutakodva simítanak végig rajtam, s ahogy ujjai rátalálnak a lényegre, mélyet nyögök a csókba, s hasonlóképp téve két ujjammal kezdek körözni szemérmén.
Belesikkant ajkaimba, majd azonnal mellkasomnak feszíti kezeit, és nekicsap a szemközti falnak, forró hátamat szinte marja a jéghideg csempe, de nem törődve vele csak értetlenül pislogva nézek rá.
Közvetlen elém lép, érzékien cirógatva tenyereivel mellkasomat, szemei kérlelően csillannak fel rám.
- Had irányítsak én… kérlek… - mondja halkan, s azonnal elmosolyodom, majd egy mély sóhajjal bólintok rá. Erre kíváncsi leszek.
Boldog mosollyal válaszol, majd puszit hint számra, ez után nyakamat célozza meg, mellkasomat és egyre halad lejjebb, karjaimat a falnak feszítem, és végig őt figyelem sóvárogva, ahogy érzékeimet bombázva egyre izgat minden egyes puha csókjával.


Blacky2010. 03. 15. 19:16:33#4259
Karakter: Yuuki (Torony)



Yuuki:

Nem bírok elaludni, csak ide-oda forgolódok a kanapén. Vajon helyesen tettem, amit tettem? Vajon a meggondolatlanságom nagyban változtat a dolgokon? Van-e egyáltalán szükség bárminemű változásra is?
Tanácstalan vagyok.
Fáradt, és még mindig feszélyezett.
És hiányzik Zero... akkor is, ha még csak egy órája váltunk el. Hiányzik az illata.. a közelsége.. érintése...
Hihetetlen, mennyire tud dübörögni a szívem még akkor is, ha csak gondolok rá. Boldog vagyok... de hiányérzetem van, amiért nincs velem.
Egy halk sóhajjal emelkedek fel a kanapéról, és a szekrényemhez lépek. Ha már aludni nem tudok, átveszek valami kényelmesebb öltözéket. Ujjaim egy hófehér ruhán állapodnak meg, pont jó.
Átöltözök, majd jobb elfoglaltság híján a széles ablakpárkányra ülök, hátam a falnak támasztva, s kifelé réved a tekintetem. Gyönyörű a táj... a vakító hótakaró tetején tompán csillannak meg a Nap sugarai, csodálatos látvány. Egy sóhajjal biccentem előre a fejemet, tenyerem az üveglaphoz érintem; bőröm melegétől halvány pára csapódik le az átlátszó felületre. Nem tudom... jól tettem, amit tettem...?
Kopogás hangja húz vissza elmélyülő, zavart gondolataimból.
- Szabad – felelem halk hanggal, de tekintetem nem veszem le az ablakról.
- Azt hittem, alszol – az ismerős, imádott hangba hirtelen beleremeg minden porcikám, szívem ismét hevesebb tempóra kapcsol. Zero... Vajon megharagudna, ha tudná, mit tettem önkényesen, pillanatnyi – nem csekélynyi – ingerültségemben?
Áh, ne tegyünk fel inkább költői kérdéseket, még az övére sem válaszoltam.
- Neked nem kéne még órákon lenned? – jobb nem jutott eszembe. De ez is megteszi.
- Az igazgató most hivat minket. Nem vagy fáradt? – kérdezi, hangjában tompán észrevehető aggodalommal. Kedves tőle, hogy figyel rám... még nem szoktam meg ezt az életformát, nem tudok nappal elaludni.
Megrázom fejem, és felé fordulok végre, ajkaimról nem tudom visszafogni a boldog mosolyt, mely már azóta rajta ült, hogy belépett, de talán nem is akarom. Hirtelen felém nyújtja kezét, és lovagiasan feltérdel a párkányra, hogy lesegítsen. Oh...
Lassú mozdulatokkal csúsztatom kezem tenyerébe, keze hátamra simul, így rögtön ölébe csusszanok, de csak szorosabban ölel, az én kezeim is vállára vándorolnak. Szerelmes tekintettel nézek mély szemeibe, majd ajkunk egy finom csókban forr össze, amit már nagyon hiányoltam. Kezeim tincsei közé bújnak finoman, halkan nyög fel mély hangján, testem sokadjára remeg belé. Zero...
Lassan vál el tőlem, szemeim óvatosan nyitom fel, aprókat pihegve.
- Sajnos mennünk kell, pedig jobb elfoglaltságot is ki tudnék találni... – vigyorodik el, s alig jut el a tudatomig, már fordul egyet a szoba körülöttem.
- Zero! – nyafogom pírba borult arccal. Mindig.. mindig zavarba tud hozni! Jaj...
Gyorsan kapom magamra a kabátom, hogy addig is normalizálni tudjam arcszínem, és már indulunk is.

A táj még sokkal gyönyörűbb, mint fentről. A hó hatalmas pelyhekben pustol alá, igazán szép. Szeretem a telet. Csak most az a különös benne... hogy nem fázok. A vámpírok bőre nem érzékeli az ilyen csekély hideget.
- Mondd, Yuuki... – szól halkan Zero, és kíváncsian pillantok rá. Igen? – Miért bámulnak minket?
Pof.
-
Ehh… eetoo… ne is foglalkozz velük... – mosolygok rá zavartan. Jobb, ha nem tud róla, hehe...
Végül is annyiban hagyja, és rábólint. Megúsztam!

***
- Mi? Egy bál, már holnap? – döbbenek le teljesen, az igazgatói irodában, nagy szemekkel meredve nevelőapámra.
- Mi ez így hirtelen? – förmed fel Zero is. Apuci gondolkodásmenetét tényleg lehetetlenség kiszámítani.
- Ó, hát csak szeretném megünnepelni, hogy a szép kis akadémiám újra épségben van – kezdi el vidáman ecsetelgetni, mire kicsit elkomorulok. Az iskola, ami... miattam került nagy veszélybe... – Már el is kezdtem berendeztetni a báltermet, a diákoknak pedig az előbb szóltam. Yuuki az esti tagozatosoknak neked kell majd bejelenteni – beleegyezőn biccentek. Legalább nem lesz tanítás, ez már jó. Hehe... - Oh, jut eszembe! – mondja hirtelen. – Yuuki, adok neked valamit, mindjárt jövök várjatok meg! – és huss. Csak megszeppenten pislogok magam elé. Csak nem... ruhát akar nekem adni? De hát, ott van még az, amit Kaname-senpaitól kaptam, és...
Elkomorulok.
Kaname... senpai....

Hirtelen rántást érzek a derekamon, s mire kettőt pislogok, már Zero ajkait érzem a homlokomon, gyengéd puszija úgy mossa el szívemből a rossz érzéseket, mint dagály a homokpartot.
- Ugye velem leszel a bálon? – várja a választ szemeimbe révedve. Ez egyértelmű...
- Azt hittem meg sem kérdezed – kuncogok fel, s mellkasához bújok finoman. Volt bennem egy csipetnyi rossz érzés, hogy a prefektusi munkája miatt nem szórakozhat, de úgy tűnik most sem túl lojális. Nyehehe.
Újabb csókot kapok, finom és puha. Csak hát... rövid. De ne legyek telhetetlen, igaz?
- Még vissza kell mennem a maradék órára – mondja csalódottan, és kicsit elszontyolodva biccentek én is felé. Szomorúan nézem távozó alakját, majd ahogy csapódik utána az ajtó, idegesen markolok a hajamba, szemeim gondterhelten hunyom le egy pillanatra.
 Újból egy iskolai bál... ez sok emléket idéz bennem, s ami akkor szép volt, most csak tompa, szúró érzés. Nagyon szerelmes vagyok Zeroba, de... hiányzik Kaname-senpai. Ez az igazság, kénytelen vagyok belátni.
- Yuukiiii! – robban be hirtelen az igazgató, kikapva lelkemet az elmélyülő relikviákból. – Mit szólsz? Hát nem gyönyörűű?
Elképedve meredek hol rá, hol a kezében tartott rózsaszín ruhakölteményre. Vállnélküli, fodros és testre simuló, rózsaszín selyemruha... egyszerűen varázslatos...
- Ezt.. nekem..? – mutatok magamra döbbenten.
- Hát nem is magamnak, bár biztosan édesen állna rajtam... – pördül egyet vidáman a tengelye körül, de aztán hirtelen megtorpan, lefagy arcáról a mosoly, helyét könnyek veszik át. – Talán nem tetszik?
 Édes Istenem! Segítség, most jön a könnypatakban-ölelkezős jelenet.
- De-dehogynem! – kezdek hadonászni kezeimmel hevesen. – Igazán gyönyörű, nagyon köszönöm! Nem is tudom, mit mondjak...
 Tényleg, nem tudom... Megérdemlem? Miért?
- Én viszont tudom. Mondd szépen: „Köszönöm, Apuci!” – elmosolyodom válaszára, majd egy szó nélkül megölelem őt.
- Köszönöm... Apuci...

~*~

El fogok késni!! Ez a ruha gyönyörű, de egy év is kevés lenne, míg magamra húzom. Szerencse, hogy hamarabb elkezdtem készülődni. Belebújok a cipőmbe, és elindulok a bálterem irányába.
Sötét van, de jól látok; hideg lehet, bár semmit nem érzek belőle. Tényleg furcsa és különös. Meg kell még szoknom...
Messziről már megpillantom Zero alakját az ajtóban, így sietősebbre veszem a tempóm.
- Zero! – szólok neki, amikor mellé érek. Rám pillant, és elkerekednek ametiszt szemei.
- Gyönyörű vagy. – Kinyújtja felém kezét, és lelkesen fogadom el, miközben én is alaposan végigmérem. Az egyenruhájában van, mely mellkasánál kicsit szét van nyitva – hát persze, hogy nem tudott rendesen
felöltözni -,így szép rálátás biztosul mellkasának bőrére. Mellén egy sötét rózsa díszeleg, ami egyszerűen észvesztően áll neki... Na, jó, nem ez a legalkalmasabb pillanat a nyálcsorgatásra.
Bemegyünk, és magához húz, pár vámpír összesúg mögöttünk, de csak rájuk kell néznem, és szemüket lesütve vonulnak el. Még mindig szokatlan ez a hatalom.. és bizonytalan vagyok... de ennek nem szabad meglátszania rajtam.
- Szeretnék táncolni – pillantok csillogó szemekkel Zerora, majd újra a sok andalgó párra.
- Én.. itt nem fogok – morogja halkan. Hah... reménytelen.
- Akkor gyere! – Megfogom kezét hirtelen, és a széles balkonra húzom ki. Kellemes az idő, a szél csak egy kicsit fújdogál, és a csillagok apró, pislákoló lángokként biztosítják a fényt. – Itt megfelel? – mosolygok fel rá.
- Meg... – sóhaja mosolyba fullad, majd lassú keringőbe kezdünk. Szívem annyira hevesen ver, hogy szinte vissza kell nyelnem a mellkasomba. És most nem a nosztalgikus érzés miatt. Ó, nem...
Hanem Zero hatásától. A közelsége, az illata... széles vállai, melyek kapaszkodót nyújtanak a tánc közepette... Érezni szeretném... megcsókolni... és egyre közeledő, jóképű arca csak szítja bennem a lángot.
 Perifériámmal látok néhány ellenséges szempárt... de nem bírom ezt a kéjsóvárságot, sem a súlyként rám nehezedő titkot.
- Zero... – suttogom halkan. El kell mondanom, tudnia kell róla! Akkor is.. ha megharagszik... és ha ezzel el is rontom az estét.
Forró lehelete végigperzseli ajkaim, ahogy egy mélyet sóhajtva hátrébb biccenti a fejét.
- Tudom – válaszolja kelletlenül.
Tessék? Nem, most pont ellenkező dologról van szó...
- Zero... – kezem lesiklik nyakáról, miközben még egyszer nekifutok mondanivalómnak, mellkasánál állapodik meg tenyerem. Nyelek egyet. – Ha... hacsak az osztálytársaid előtt nem szégyellsz, megteheted.
 Felpillantok rá, egyenesen értetlen, csodálkozó tekintetébe, amit nem is tudok állni. Lesütöm a tekintetem, és a mellkasát kezdem vizslatni. – Volt.. ma reggel... egy kis konfliktusom az alelnökkel, és... megmondtam, hogy... te a... – sóhajtok egyet. – A szeretőm vagy.
 Csend. Kimondtam, bevallottam.
- Sajnálom, megértem, ha dühös vagy. – Hátrébb lépek tőle, szégyentől égő arcomat még mindig rejtem előle. – Önkényes voltam, és egyoldalú, ne haragu... – elcsuklik a mondat vége, amikor hosszú ujjak fonódnak az állam alá, és felbillentik fejemet a szemkontaktusra. Mosolygó arcával találom szembe magam, amire iszonyúan meglepődök.
- Yuuki... – mondja halkan, szinte duruzsolva a számra. – Köszönöm, hogy felvállaltál.
 Megdermedek. Hiszen eddig sem azért titkoltam, mert szégyelltem, csak féltettem! Szólásra nyitnám a számat, hogy ezt hangosan is kimondjam, de az ő forró ajkai meggátolnak ebben. Halkan nyögök fel a már várva várt csókra, karjaim ismét felkúsznak nyaka köré, míg az övéi a derekam köré fonódnak. Ajkaim megnyitom neki, és ő nem is habozik elmélyíteni tevékenységünket. Először lassabb tempóban, később már hevesebben, szemfogaink nemegyszer koccannak is, felsebezve kissé a szánkat. Szinte érzem, ahogy megdobban benne a vérszomj.
 Sietve válok el tőle, szaporán nyelve a levegőt, így pillantok fel vörösen izzó szemeibe. Ha.. ha jól emlékszem... négy napja ivott utoljára... és...
- Yuuki, Zero-kun! – lép ki az erkélyre Yori-chan is, és Zero szemei egy pillanat alatt kitisztulnak. – Bocsánat, hogy zavarok, de az igazgató táncolni szeretne veled, Yuuki – lassan szája elé emeli a kezét. – A ruháért cserébe – súgja halkan. Eeh... eto... gondolhattam volna, hogy ezt nem hagyja ki.
- Oh.. akkor ez alól nem bújhatok ki – nevetek fel zavartan, megilletődötten. Olyan hirtelen szakadt szét az idill, egyszerűen túl gyorsan. – Köszönöm, hogy szóltál – biccentek Yori-chan felé mosolyogva, majd Zerohoz fordulok, aki csalódottan pillant rám. – Igyekszem hamar szabadulni! – kacsintok rá vidáman, majd visszatipegek a terembe.

Jól alakult az este, ahhoz képest, mennyit idegeskedtem miatta. Szerencsére az igazgató nem látta az erkélyen történteket... le is sült volna az arcomról a bőr biztosan. Sokat táncoltam Zeroval a legnagyobb örömömre, bár néhány esti tagozatos fiú is felkért néha lejteni. És persze Apucira is lehetett számítani, mint mindig... Kierőszakolta, hogy Zeroval ma az ő szállásán aludjunk.

~*~
A fürdőszoba előterében, már a hajamat fésülöm, rövid pizsamanadrágomban, és egy szál melltartóban. Erre a helyre már mindig úgy fogok emlékezni, hogy anno mindig egymásra nyitottunk Zeroval. Hehe...
És ahogy ezt kigondolom, már nyílik is az ajtó. Túl kiszámítható.
- Esetleg javasolhatom az úrnak a kopogást? – nézek rá tettetett durcássággal, de álcám hamar ripityára törik, meztelen felsőteste látványától vörös pír kúszik arcomra.
- Minek? – kérdez vissza lezserül. – Akkor magadra kaptál volna valamit. – Vigyor szökik arcára, nekem pedig leesik az állam.
- Pont ezért... – teszem le a fésűt, majd visszapillantok rá, de hirtelen hallom, ahogy kattan a zár. Becsukta az ajtót. – Minek zártad be? – emelem meg a szemöldököm. – Én már végeztem, kimennék...
 Ledobja az eddig a kezében tartott fehér törülközőt, és egy párduc képességével indul meg felém.
- Ha zárva van, az egyet jelent azzal, hogy senki sem tör ránk... – gonosz mosoly szökik ajkaira, és én kezdem úgy érezni magam, mint egy apró zsákmányállat. Elém lép, kezei forró arcomra simulnak, amire nyomban ráteszem a tenyerem, és boldogan nézek fel rá.
- Így legyen.. – nyújtom rá pimaszul a nyelvem, majd örömmel fogadom mohó csókját, és hozzábújva túrok finoman a hajába. Ő átöleli a testem, mely egy pillanat múlva már a falhoz csapódik, de a hideg felület sem képes lehűteni forró bőrömet. Érzem, hogy az erős kezek lejjebb vándorolnak, és fenekemre simulva vonják közelebb altestem az övéhez. Aprót nyögök a fullasztó csókba, amikor megérzem azt a bizonyos keménységet az ágyékánál, és felindulásomban körmeim kissé fejbőrébe vájom, melytől most ő nyög fel hirtelen.
Ajkaim gyengéden simulnak alá a nyakára, érzem, milyen hevesen ver az ütőere, hozzám nyomódó mellkasán pedig szapora szívveréseinek lehetek tanúja. Finom puszikkal hintem tele bőrét, így haladok fokozatosan lejjebb felsőtestére, kezeim hátát és karjait simítják végig, amin az izmok kissé megfeszülnek. Hallom, hogy belé reked a levegő, és hátraveti fejét. Beleremeg testem a különös ténybe: hatalmam van felette.
Különös gondolatom támad, és jobb-felső szemfogamat elővillantom, így haladok vissza, feljebb izmos mellkasán, pár csepp kiszabaduló vérét nyelvemmel itatom föl.
Felhörög halkan tevékenységemre, és szorosabban présel magához. Visszaemelkedem, s ujjaim nyakára vándorolnak, a tetoválására. Keze átfogja csuklómat, és finoman végigsimít rajta.

Még... mindig nem tudom, mivel háláljam meg azt, hogy félredobta a büszkeségét... értem. Mindig azt hittem, hogy ő olyan, mint én, pedig... mekkorát tévedtem....

Ajkaimmal végigsimítok nyakán, majd újból egy heves csókkal ostromolja ajkaim, amint arcom majdhogy’ egyenesbe kerül az övével. Kifulladásig csókol, és még azon is túl, de ki bánja? Én biztosan nem.
Kezeivel fenekem alá nyúl, így emeli meg a testem, s én nyomban dereka köré tekerem lábaimat, hogy megkapaszkodhassak, és szabaddá tegyem kezeit. Érzem, ahogy lehúzza vállamról az apró pántot, majd ajkai a nyakamra siklanak.
Megint valósággal érzem a vérszomját. Ott kering keserédes illata a levegőben, és látom, ahogy Zero homlokán egy verejtékcsepp gördül le.
- Nem kell visszafognod magad, Zero... – mondom vissza a szavait, amit tegnapelőtt éjjel mondott nekem. Körülölelem nyakát, és lassan nyakamhoz húzom arcát, ujjaim ezüst tincseibe bújnak. Tudom, hogy még mindig vádolja magát miatta, pedig semmi szükség rá. – Sajnálom. Ígérem, többé semmi olyat nem teszek, amiért megbánhatod.. a félredobott büszkeséged.. – mondom utoljára, halkan, majd kissé hangosan nyögök fel, amikor fogai átütik a bőröm.


timcsiikee2010. 02. 02. 20:45:06#3483
Karakter: kölcsön Zero(Torony)





Zero:


A tömény vágy mely testemet hajtja igába sóvár lánggal perzseli fel összes érzékem, s már csak mi létezünk semmi más. A csók, mely már a sokadik pontban olvaszt minket össze elemészti utolsó csepp józan eszem is, és már csak az ösztöneimre tudok hallgatni. Hajszába nyúlik a lassú ringás, mely kezdetben csak egyesülés volt a beteljesülés hamarosan nem csak álom lesz és minden gond tovaszáll, amikor hirtelen áll meg a mozgásban, hiányérzetem űrt kelt kéjtől tomboló bensőmben, kikerekedett szemekkel esek a párnák közé, tenyerekkel a mellkasomon. Yuuki…
kezem szinte automatikusan siklik csípőjére, amint újra mozgásba kezd rajtam. A szorító forróság teljesen magával ragad, csak az ösztöneimre tudok hagyatkozni. Szívem erősebbet dobban ahogy fáradt mosollyal hajol újabb csókért, készségesen adom meg neki. Nyakamra tér, szinte ösztönösen tudja hol és mit érintsen ahhoz, hogy a belső lángjaim nagyobb fokozatra kapcsoljanak.
Mikor már testem nem bírja tovább a tétlenséget, megemelem kis testét, megadóan hagyja hogy hátára döntsem, ezzel fordítva a helyzeten. Térdeimre támaszkodva tolom meg magam ritmusosan, hogy egyre jobban, fokozatosan hajtsam magunkat a gyönyör pillanata felé, amihez már újra nem kell sok.. csak pár… csak pár…
Nevét ejtem ki az ominózus pillanatban, szemem összeszorítva. Érzem ahogy testünk egyszerre feszül meg, a hangok egymásba kapaszkodva csapódnak a falnak. A lebegést követi a megkönnyebbülő zuhanás a felhők közé.
Sóhaj…
Egy kar melege…
Ölelés.
 Hosszú lihegés után újra felnyitom szemem, erőm hamar száll vissza tagjaimba.
- Yuuki… - mondom halkan, szinte mámor ittasan és fáradtságtól kábán.
- Zero… - válaszol suttogó hangomra, majd közelebb hajol testemhez - Én.. szeretlek... és... – sóhajtozza akadozva, csak megmosolygom.
- Nagyon szeretlen Yuuki – szakad ki belőlem a mondat. Már sokkal egyszerűbben megy, mint az első alkalommal. Betakarom magunkat, hogy verítékben úszó testünk, hogy ne fázzunk meg, őt ölelem szorosan magamhoz, s Ő is hasonlóképp tesz.
- Ma is nálam alszol? – kérdezem mosolyogva, két simogató mozdulat között. Jó érzés, hogy kirángathattam abból a vámpírokkal teli környezetből ahol minden éjjel van… tőlem távol.
Nem kapok érthető választ, csak nyammogó hangokat. Mosolyogva hintek hajtincsei közé egy csókot fejére, majd én is lehunyom szemeim.

~*~

Mint minden reggel a nap élesen süt szememre, ezzel felkeltve érzékeimet. Mindig is hamarabb keltem az ébresztőknél a be nem húzott sötétítőknek hála, azóta nem is használok ilyen órákat. Megmozdítom karomat, s melegség árad a puhaságból tenyerem alatt. Arra irányítom tekintetem, s egy pillanat leforgása alatt átfutnak agyamban a tegnapról képezett képek.
Elmosolyodva nézem a mindennél ártatlanabb arcot. Ébren is egy ártatlan és kedves lélek, de így, alva látva ez hatványozottan szép. Kisimítok arcából egy tincset, de ez után ujjam nem tudom bőrétől elemelni, egyszerűen bűvkörébe zár, s ujjbegyeimmel tovább kalandozom hibátlan arcán. Pár perccel később megszakad néma gyönyörködésem, amikor felnyitja hosszú fekete pilláit.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni – mondom halkan, abba nem hagyva ujjaim cirógató mozdulatait.
- Neked el van nézve... – válaszol nyelvet öltve, majd felül, de ahogy csúszik az anyag, azonnal kapcsol és utána kap. Kár… hisz takaró nélkül szebb.
- Jó erről értesülni... – sóhajba keretezem válaszom, s én is feltámasztom még kissé álmos fejem. Mosolya mindent elfeledtet velem ezen a világon, most is így néz rám, majd lassan az ablak felé.
- Oda nézz, esik a hó! – szinte felkiált, majd fel is pattan az ágyról, majd rohan az ablak felé. Először csak pislogok nagyokat, végül elvigyorodom. Már megint nem veszi észre magát… jellemző.
Én tovább is mozdulatlanul, ugyan úgy fekszem oldalt az ágyon, felkönyökölve, majd egyik térdem kicsit felhúzom.
Végre visszafordul, vigyorom csak kiszélesedik, amikor meglátom pipacs arcát. Végre rájött, hogy mit is tett az imént. Minden fedőanyagot magával ragadott, én pedig itt maradtam az ágyon takaró nélkül.
- Bocsi… - mondja halkan, még én is alig hallom meg.
- Mindegy, úgyis öltözni készültem – vágom ki magam lovagiasan, majd oldal felülve az ágyon felsóhajtok, és egy laza mozdulttal túrok tincseimbe, amivel le is rendezem a reggeli fésülködést.
- Máris óráid lesznek? – egy bólintással felelek, ruháimat keresve.
- - Te visszamész, vagy alszol még itt egy kicsit? Rád férne – nem szeretném, ha túlerőltetné magát, hisz neki este órái vannak.
- Visszamegyek! – felel egyszerűen. Megértem, hisz nem maradhat sokáig távol… a tisztavérű hercegnő…
Pedig jó érzés lett volna arra visszaérkezni, hogy ő alszik még az ágyamban… el is mosolyodom egy pillanatra a gondolattól. Már csak az ing és a felöltő hiányzik öltözékemből, de így lépek hozzá, közvetlen elé.
- Szívesebben maradnék még itt veled – mondom duruzsolva, miközben ajkaira hajolok. Szelíd éhes csók, mely viszonzásra talál általa. Reggeli bódító érintés, melyet minden nap meg tudnék szokni, most is alig bírok betelni vele.
Az ajtón kopogtatnak, azonnal szétrebbenünk a hangra. Csak most örülök igazán, hogy rendesen bezártam az ajtót.
- Zero-kun? Bent vagy? – szólal meg Yori végre, így tudom hogy ő volt az. Pont a legrosszabbkor… miért van ilyen időzítése?
- Igen – morgom visszafogva hangomat.
- Csak szólni akartam, hogy az igazgató beszélni szeretne veled az órák után, meg Yuukival is, de őt sehol sem találom... – persze hogy nem, hisz itt van. Látom Yuuki arcán az aggodalmat, de nem értem mitől fél ennyire, nem láthat minket.
- Majd átadom neki is – épp hogy befejezem mondatom, ellép tőlem, majd ruhái után kap, s öltözni kezd. Illedelmesen elfordulok amikor kell, de tekintetem nagyon nehéz levennem róla.
- Akkor... majd ott találkozunk! – áll velem szembe, talpig fehér egyenruhájában, míg én a sötétkékben, majd felpipiskedve hozzám ad egy apró csókot, melytől melegség árad szét testemben.

~*~

Yori-chan mögött ülök, fejem támasztva könyökkel, közben unalmas ábrázattal jegyzetelve.
Mikor felcsendül a szünetet jelző dallam automatikusan teszem le tollamat, s hunyom le szemem. Az illata… még mindig érzem magamon, és ez különösen jó érzéssel tölt el. Ha csak egy pillanatra hunyom le szemem és mélyet szippantok ebből az illatból magam előtt látom, arcán mosollyal. Ahogy mindig.
- Zero-kun – zökkent ki egy hang ábrándozásomból, természetesen csak újdonsült őrzőtársam lehet az – Beszéltél már Yuukival? – méz színű szemeiből csak úgy árad a kíváncsiság.
- Nem… majd órák után szólok neki – felelem egyszerűen.
- Értem – süti le pilláit bűnbánón, bár nem értem miért teszi ezt. Ő nem tett semmi rosszat… vagy másról lenne szó?
- Kiryu-kun! – szólít meg a tanár, aki épp belép a termünkbe – az igazgató hívat – máris?
- Értettem – állok fel helyemről, Yori-chanra tekintek aki aggodalmas arcot vág, de csak vállára teszem kezem – Nyugi, először megyek Yuukinak szólok – mondom csak neki, egy sóhajjal úgy látszik, hogy meg is nyugodott.
Lusta léptekkel haladok ki a teremből, zsebre vágott kezekkel, majd az üres, néptelen folyosókon haladva indulok meg az estisek kollégiuma felé.

~*~
 

Még csak a hatalmas kapun érek be, máris érzem magamon a nyomasztó tekinteteket. Nem sok, hisz gondolom ilyenkor alszik a többségük, de érzem… Érzem, hogy valami nem stimmel. Megállok a belső kapuőrnél.
- Prefektus, ugye? Hehh… - hördül fel – menj csak – int egyet hanyagul és szótlanul folytatom is utamat. Megkeresem szobáját, bár sejtem melyik az, nem kell sokat kutatnom utána. Bekopogok, de csak egy halk választ kapok, így csendben nyitok be. Szemem elé idilli látvány terül, ahogy megpillantom az ablakban ülve.
A széles párkányon kényelmesen fér el, hátát a sávos falnak döntve, térdeit felhúzva támaszkodik meg fehér ruhában. Tekintete ábrándosan figyel ki az ablakon keresztül, hosszú haja, melyet még mindig nem igazán szoktam meg, folyondárként hullik vállára. Ahogy arcán a tompa napsugarak játszanak, nem is tuja mennyire magával ragadó látvány.
- Azt hittem, alszol – jegyzem meg mély hanggal, de csak halkan. A kinti hideg ellenére idebent meleg van, így felöltőm leveszem, leteszem a ferde kanapé karfájára, és úgy lépek közelebb hozzá. Olyan nyugodtan figyel ki, mintha természetes lenne, hogy itt vagyok. A télnek hála az én szemem sem bántja most a fény az ablak közelében, és még kint sem.
- Neked nem órákon kéne lenned? – tér ki kérdéssel az enyém elől, hirtelen kapcsolva.
- Az igazgató most hívat minket, ezért jöttem. Nem vagy fáradt? – kérdem újra, csak megrázza fejét, majd csillogó szemekkel néz fel rám, ajkain ked
ves mosollyal… mint mindig.
Szám sarkába én is egy mosolyfélét kanyarintok, majd kezem felé tartom felsegítésképpen. Élvezettel figyelem végig, ahogy karcsú ujjait tenyerembe csúsztatja kecses lassúsággal.
Hirtelen kapok észbe, s fél lábbal fellépek a széles párkányra, felhúzom magamhoz, és a lábamra ültetem egy könnyed mozdulattal. Másik kezem azonnal hátára simul, s testét magamhoz vonom, hogy felemelve kissé fejem egy csókot lophassak tőle. Már hiányzott, pedig csak alig pár órája váltunk el. Nem tiltakozik, csak egy meglepett nyögést hallat, de ez csak arra buzdít, hogy mélyítsem el a kívánkozó csókot. Szinte automatikusan futtatja fel szabad kezét vállamra, majd nyakamon végigsimítva tarkómtól túr a hajamba, fojtottan nyögök fel a kellemes érzésre. Nem szeretnék elválni tőle, de muszáj lesz hisz várnak ránk… nem szeretem ezt a beskatulyázást. Lassan válok csak el tőle, kezét még mindig fogom, de vállamra vezetem fel, hogy nyakam köré fonhassa karjait, míg én derekánál karolom át.
- Sajnos mennünk kell, pedig jobb elfoglaltságot is ki tudnék találni – megemelem, lelépek a párkányról, és fordulok vele egyet.
- Zero! – sikkant fel piros arccal, mintha csak figyelmeztetni szeretne, de el is csuklik hangja.
Megvárom míg felveszi cipőjét, én is visszaöltözöm, rásegítek egy kabátot és indulhatunk is.


A kinti havas táj csodássá teszi a kilátást, és a levegő sem túl hűvös, az évszakhoz képest kellemes.
- Mondd Yuuki… - kezdek bele halkan kérdésembe, csak mereven nézek előre, most is zsebre tett kezekkel haladok egyenesen, le a lépcsőn, vele az oldalalom.
- Igen? – kérdez rá türelmetlen kíváncsisággal.
- Miért bámulnak minket? – fordítom felé, csak tekintetem.
- Ehh… eetoo… ne is foglalkozz velük – mosolyog lehunyt szemekkel. Ez nekem mindig is zavarról árulkodott, és most is, akár csak hangja. De nem szólok bele. Ha nem akarja elmondani, akkor nem fogja.
- Rendben – bólintok rá.

~*~

- Mi? Egy bál? Már holnap? – kérdi Yuuki kerek szemekkel, s én is pont így nézek.
- Mi ez így hirtelen? – szegezek én is egy kérdést az igazgató felé.
- Ó, hát csak szeretném megünnepelni, hogy a szép kis akadémiám újra épségben van – csacsogja vidáman. Ilyenkor nem hiszem el, hogy legendás vámpírvadász – Már el is kezdtem berendeztetni a báltermet, a diákoknak pedig az előbb szóltam. Yuuki az esti tagozatosoknak neked kell majd bejelenteni.
- Értettem – válaszol nyugodt mosollyal.
- Oh, jut eszembe! – pattan fel íróasztalától, és robog is az ajtó felé – Yuuki, adok neked valamit, mindjárt jövök várjatok meg! – és már csapódik is az ajtó.
Magam elé rántom finoman, hogy átkarolhassam, homlokára adok csak puszit.
- Ugye velem leszel a bálon? – kérdem, bár egyértelműen csak egy válaszra várok.
- Azt hittem meg sem kérdezed – mosolyodik el szélesebben, majd édes kuncogást hallat, de ez csak egy újabb csókra csábít engem… sajnos egy rövid csókra. Fájó szívvel engedem el, és közelítem meg én is az ajtót.
- Még vissza kell mennem a maradék órára – búcsúzom el.

~*~

Sötét van, az esti szellő a kinti bejáratnál élesen csap meg, de nem fájdalmasan. Már egy ideje várom, hogy megérkezzen, de az úton csak ürességet látok.
- Miért fagyoskodsz itt Kiryu-kun? – áll mellém az igazgató, arcom megböködve.
- Nem fagyoskodom – fordulok felé, unott ábrázattal. Bármennyire is szerettem volna elkerülni, egy sötét rózsát kapok egyenruhám külső zsebére díszként, megforgatom szemem, de elfogadom. Ha nem ő, akkor majd Yuuki úgysem állta volna meg e nélkül. Alma nem esik messze a fájától mi?
- Zero – hallom meg a várva várt hangot, kicsit meghökkenve figyelem az elém táruló látványt. Sötét rózsaszín ruha, mely hol passzos, hol fodros, ahol kell, kiemeli alakját teljesen… tökéletesen illik hozzá. Hosszú haján hátul egy kis fátyolos dísz ékeskedik, alig eltakarva belőle valamit. Válla szabadon van teljesen, s ez még jobban izgatja fantáziámat is. Kinyújtom kezem felé, hogy bevezessem a bálterembe.
- Gyönyörű vagy – jegyzem meg halkan, hogy csak ő hallja, majd magamhoz húzom, de sajnos most nem lehet többet. Nem akarom, hogy a tömeg a hátunk mögött sutyorogni kezdjen, már így is elég zsibongást vált ki az is, hogy bevezetem őt.
- Szeretnék táncolni – néz rám lelkesen csillogó szemekkel, de arcomról hirtelen lefagy minden érzelem.
- Én… itt nem fogok… - amúgy sem szeretek. Csak sóhajtok egyet. Na ezért utálom én a bálokat.
- Akkor gyere – ragadja meg csuklómat, és húzni kezd egy irányba, csak engedelmesen követem végül rájövök az erkélyre visz.
- Itt megfelel? – kérdezi újra lelkesen felém fordulva.
- Meg… - elmosolyodom, majd ujjaimmal megcirógatom kipirult arcát, végül felvesszük az alapállást, s a zenét követve lassú keringőbe kezdünk. Sosem táncoltam még vele így, pláne nem a csillagos ég alatt, a varázslatos félhomályban. Ahogy megérzem kellemes illatát, testének melegét a közelemben, egyre nagyobb a késztetés arra, hogy megcsókoljam újra. De vajon milyen következménye lenne? Közelebb hajolok arcához, de nem teszem meg. Még nem.
 


Blacky2009. 11. 27. 23:38:50#2612
Karakter: Yuuki (Torony)



Yuuki:

Mintha csak valamiféle vadállat lenne a bensőmben, mely belém vágja hosszú körmeit, úgy szorul össze fájdalmasan a mellkasom, valósággal összepréseli a sóvár éhség.
Reszketek, akár a kocsonya... A vérszomj nekem egy különleges, új érzés, és félek tőle. Félek, mert nem tudom, mennyire uralkodhat el rajtam, és meddig vagyok képes tartani magam... félek, hogy olyat teszek, amit nem akarok, és nem is kéne. Félek, hogy fájdalmat okozok vele annak, akit szeretek, és legjobban attól rettegek, hogy mindent elronthatok!
Szám elé kapom rögvest kezeimet, pokoli kín surran végig testemen újra és újra... Üresnek érzem magamnak, és csontszáraznak... és ahogy Zero felém hajol, egyre inkább csak a lehetséges harapási helyeket látom, mint őt magát. Hogy gondolhatok ilyenekre?
Miért? Miért kell vámpírnak lennem...?!
És ekkor Zero olyat tesz, ami végképp kicsapja nálam a biztosítékot...
Oldalra fordítja fejét, hol nem látszódik mágikus tetoválása, csak tökéletes, fehér bőre, melyre rátapad néhány rakoncátlan ezüst tincse...
Uramisten...
Nem bírom... ah... miért? Miért vagyok ilyen gyenge? Miért ilyen erős ez az érzés?! Hiába küzdök... mit sem ér...
Csupasz vállában keresek kapaszkodót, és a vérben úszó, rémséges vadállat, mely bennem tombol, átveszi az irányítást, s már fölötte is vagyok, térdeit összefogom két combommall, úgy tekintek le rá. Vámpírfüleim hallják szívének dübörgését, szemeim látják a kívánatos ereket, orromat kitölti bőrének finom illata... már csak az kell, hogy fogaimat finoman belévájhassam, és forró vére nagy kortyokban folyjon le a torkomon, hogy lenyugtassa éhtől vesződő testem...

”Nem!” – villan be elmémbe. Ez nem én vagyok... nem tehetem...
- Nem.. nem... – nyöszörgöm halkan. Nem akarom, hogy újra ellökj magadtól, nem... – Nem tehetem.... – hunyom be szemeimet, hogy látásom ne fokozza a szomjamat, ujjaimat torkomra szorítom, küzdeni akarok ellene!
- Yuuki... – szólít halkan, hangja olyan lágy és letisztult, hogy teljesen megdöbbenek. Felnyitom szemeimet, melyekkel még mindig rózsaszínben látok mindent, de már elmosódottnak is, hisz könnyeim elhomályosítják tekintetem. – Ne állj neki ellent... – mondja komolyan rám nézve, majd húzni kezd maga felé, kezei tarkómra simulnak.
Nem.. nem.. nem! Ne csináld, Zero...
- Nem... – súgom kissé rekedt hangon, alig bírok szemeibe nézni. Alig bírom már türtőztetni magam... nem adhatom fel, nem akarom őt bántani! Nem akarom... már.. már biztos meg is bánta, amiért kimondta, hogy.. hogy szeret...
Szívemet jeges marok szorítja össze, ha ez így megy tovább ismét sírni fogok.
- Régebben is megmondtam, és még mindig tartom a szavam. Bármit megtehetsz velem. – de nem akarlak bántani! És azt sem akarom, hogy olyat engedj meg, amit te sem akarsz, csupán egy régi ígéret miatt... - Ha az életem feláldoznám, akkor sem tudnék eleget adni, amivel viszonozhatnám mindazt, amit értem tettél. – ne akarj vezekelni, kedves... Azzal, hogy Kaname vére az ajkaimhoz ért, minden kiegyenlítődött... - És ez alól engem már az sem oldoz fel, hogy tisztavérű lett belőled, mindig is megtartom ezt a fogadalmat, történjen bármi – búgja halkan az ajkaimra, majd hevesen rájuk tapad, még feleszmélni sincs időm... Felhasadnak vékony bőrén a szövetek a vad csók közepette, és kétségbeesetten felnyögök, ahogy minden eddigi tartásom elszáll...
A felsebzett területből kibuggyan drága vére, és én ösztöneimnek parancsolhatatlanul azonnal szívni kezdem. Nyelvemmel ízlelgetem a finom, sűrű cseppeket, torkomon leszalad a forró folyadék, s lassanként csillapítani kezdi sóvárgásomat...
A testem évek óta éhezik, nem tudom megtagadni tőle ezt a szükségletet, mindegy mennyire szeretném... Most már képes vagyok ezt belátni.
De mégis... Kérlek, ne haragudj rám, Zero... 
Elhajolok tőle levegőhiány miatt, de mikor megint elfordítja fejét, s lehúz előttem feltáruló nyakívéhez, már nem tudom visszafogni magam... Maradék kis önuralmamat bevetve, igyekszek gyengéden átütni bőrét szemfogaimmal, s vérét nagy, mohó kortyokban kezdem inni. Ismét magával ragad a gyönyörrel teli örvény, ahogy feloldódik a testemben, kitölti mindenem... hallom gondolatait, átélem az érzéseit, magával ragadnak az emlékei... Fejemben tisztán hallom az imádott, mély hangját, melytől égnek állnak a pihék tarkómon, teljesen beleborzongok...

”Míg ez a test a végére nem ér... a véremet adom, amiért nekem adtad a szívedet. Ilyen a vámpírok szerelme.
Sosem hagylak egyedül...” – villannak be Shizuka-san szavai. Most már.. most már értem, mit akart ezzel mondani...
De akkor is...
Szégyellem magam. Ismét sikerült belevinnem a vért az együttlétünkbe.... a szerelmünkbe. Nem akarom, hogy újból elhidegüljön tőlem... abba kell ezt hagynom, mégpedig most.
Elhajolok tőle, szemeimet lesütöm, melyben már ott remegnek a könnyeim. Zero... sajnálom, nem akartam....
Testemet összerázza a sírás, hiába nyugtat finom csókjaival, meleg ölelésével... tovább vádlom magam. Annyira gyenge vagyok...
- Ne sírj... – vívja ki figyelmem, és kicsorduló könnyeimet simítja le ujjaival. – Én így is szeretlek...
Felpattannak szemeim, s döbbenten meredek az alattam fekvő Zerora.
Úgy látom... hogy sikerült bebizonyítania, hogy elfogadja a helyzetet. Nem mintha egy percig is kételkedtem volna benne.
Örülök...
Hisz ez azt jelenti, hogy annyira erős érzelmek kötik hozzám, hogy hajlandó engem elfogadni, és tovább szeretni még így is!
Köszönöm...
Már csak nekem kell megszoknom ezt az egészet.
Átölelem, finoman hozzá simulok, s apró, égető csókokat adok neki ezért az ajándékért. Emlékszem még, mikor azt mondta, hogy csak miattam tudott életben maradni...
Én is elmondhatom ugyanezt. Ha Ő nem lett volna, a múltam fájdalmas, szörnyű emlékei, a rémálmok nem szűntek volna meg... de megszűntek. Hála neki.
Annyira különös a sors... mindig csak távolról lestem a vámpírokat, mindig abban a tudatban éltem, hogy ők mások, hogy elérhetetlenek... hogy felfalnak.
Mialatt én magam is vámpírnak születtem. De Zero mellett... visszajönnek azok az idők, melyeket drágakőként dédelgetek most is... amikor még ember voltam. És ha velem van, akkor nem érzem azt, hogy... más vagyok.
Érintései nyomán, ahol testemet simogatja, ízlelgeti, ezernyi szikra pattan fel, s én csak lihegem, sóhajtozom nevét, mely szüntelen ott kering a fejemben, a sok összefüggéstelen, zavaros gondolat mellett...
Valósággal éget a kéj, a vágy, s a szerelem, erősen markolom az ágy támláját, míg ő egyre lejjebb haladva fürdeti meg izzadt testem a gyönyör óceánjában.
- Ah.. Ze.. Zeroh... – verődik vissza a szoba falairól a hangom, és amikor már úgy érzem, kitör belőlem a vulkán, újból feljebb emelkedik, s combjaim alá nyúlva húz le magához, és én rögtön körbeölelem derekát lábaimmal. Hosszasan időzünk egymás tekintetében, melyekben sok érzés kavarog, de leginkább sóvárgás a másik iránt...
Akkor hát... tegyünk... valami felejthetetlent...
Lassan forr egybe a testünk, fejem hátravetem az élvezettől, ám ő visszarántja, úgy csókol meg kiéhezett vadként. Nem váratom meg, nyomban viszonzom nyelvének táncát, finoman simogatom, csalogatom, szuszogásunk összemosódik. Karjaimmal szorosan ölelem magamhoz, tarkójához csusszannak fel kezeim, hogy hajával játszanak, ő a hátamnál ölel át, és a fullasztó csókot meg nem szakítva kezdünk el kergetőzni a kéjjel, s a gyönyörrel...
A felkívánkozó hangokat hol a másik ajkába rezegjük, hol a szoba csendessége öleli magához, de mi nem törődve vele, csak egymással foglalkozva mozgunk egyre ütemesebben, gyorsabban. Izzadt testünk remegve simul össze újból és újból, szívünk vadul dübörög a mellkasunkban, egyszerre, jól hallom...
Megint érzem közeledni azt a fenséges érzést, amivel mindig lezárul az együttlétünk...
De én... egy kicsit még... érezni akarom Zerot... csak egy kicsit...

Kutakodó kezeim megszorítják vállát, és lassan hátradöntöm az ágyon, mire ő meglepetten felnyög. Nem tudom, hogy jó-e az, amit csinálok, de... átadom magam az ösztöneimnek.
Kicsit lelassulok, de megfeszül a testem, úgy érzem, mintha az a furcsa bizsergés teljesen magához ölelne, s nem eresztene....
Pihegve nézek le a szép arcra, és derűsen rámosolygok, majd ajkaira simulok újból enyéimmel, kicsit lassabban, mialatt csípőm újból belekezd az ősi táncba, de késztetést érzek arra, hogy kicsit viszonozzak... Számmal le is térek nyakívére, melyben ő segít nekem. Már nem ragad magával a vérszomj, így türelmesen csókolom körbe tetoválását, nyelvemmel puha kis köröket rajzolgatva lejjebb, fogaimmal is meg-meg karcolgatva fehér bőrét. Nem tudom, hogy miért teszem ezt, de jól esik, hogy egy kicsit... én is tehetek valamit...
Felsóhajt, majd felhúz magához egy újabb csókra, már szinte fel sem tűnik, milyen sebességgel hajszoljuk az élvezetet, csak azzal törődünk, hogy a saját, és a másik vágyait kielégítsük. Előbbi kis merészségem már tovaszáll, egy apró mozdulattal segítem őt fölülre, nyögéseink, zihálásaink összemosódnak, testünk megfeszül.
Neveink összekapaszkodnak, ahogy azt mi is tesszük, kiélvezve szeretkezésünk utolsó pillanatait... már csak pár mozdulat kell, és...
Testem ismét hatalmába keríti az a csodás, földöntúli érzés, mintha a lelkem egy kalitkából szállna ki, végtelen szabadságot és boldogságot érzek, fejem zúg, benne hallom vérem dübörgését...
Egy kéjes sikoly szabadul fel ajkaim közül, Zeroéból pedig egy mély, torokhangú nyögés.

Szállok... lebegek...

Testem elernyed, lelkemben harmónia árad szét,de visszarepül a kalitkájába.
Remegek...
Lassan nyitom fel szemeimet, kapkodom, harapom a levegőt, szerelmem is így tesz.
- Yuuki... – súgja halkan, homlokáról legördül egy izzadtságcsepp, aminek útját én ujjammal követem le, majd kiszáradt ajkamon kenem szét verítékét.
- Zero... – lehelem én is, és vállgödrébe hajtom fejem, orrom megtelik finom, nyári záporra emlékeztető illatával. Erősen kapaszkodok belé, s ő legördül mellém, tovább ölelve, a takarót ránk húzva.
- Én.. szeretlek... és... – akarnék neki ismét vallani, de olyan bágyadtságot érzek, hogy nehezen jönnek a számra a szavak...
Hátamat simogató keze vállamra csúszik, majd fel nyakívemre, fejem erős vállára dönti.
- Nagyon szeretlek Yuuki...
Dübb.
Dübb-dübb.
Ez a szívem, amint újból ki akar törni a helyéről, hogy Zerohoz repülhessen.
Mióta nyomhatta ez a szó a lelkét... és mégis... ma már harmadszorra hallhatom tőle...
Annyira boldog vagyok...
Érzem, arcomon pír terül szét, s átölelem biztonságot nyújtó testét.
- Ma is nálam alszol? – kérdezi, hangjából ítélve mosolyogva, de én csak nyammogok valami választ, s szemhéjam már csukódik is le...

~*~

Kellemes cirógatás ébreszt fel álmaimból, és én mosolyogva nyitom fel álmos szemeimet. Nem aludhattam valami sokat, de a tegnapinál biztos többet.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni. – szabadkozik Zero, tovább simogatva arcom.
Mosolyra görbülnek ajkaim.
- Neked el van nézve... – nyújtom rá a nyelvem, majd kissé felülök, így a takaró kicsit lejjebb csúszik, amit szégyenlősen akadályozok meg.
- Jó erről értesülni... – sóhajt, és ő is felkönyököl az ágyon.
Az ablakra vetődik tekintetem, és elkerekednek szemeim. Hiszen kint... hó van... havazik!
- Oda nézz, esik a hó! – ugrok fel az ágyról a takaróval, és az ablakhoz szökkenek, hogy közelebbről is megcsodálhassam a jeges pelyheket, melyekről a nevemet is kaptam. Már egész sok leesett, nyílván az éjszaka kezdett rá...
Visszafordulok, és arcom vetekedni kezd egy érett paradicsom színével. Zero anyaszült meztelenül az ágyon, ókori római pózban, egy szívdöglesztő vigyorral az arcán. Jézusom!
Elkapom tekintetem izmai domborulatairól, és lesütöm szemeim.
- Bocsi... – szabadkozok halkan. Csak én lehetek ilyen dilis, hogy öntudatlanul elorozzam a paplant előle...
- Mindegy, úgyis öltözni készültem – túr a hajába felsóhajtva, amit én olyan olvadozással kommentálok, mint a napon hagyott fagyi.
- Máris óráid lesznek? – kérdem kíváncsian. Biccent, miközben a nadrágját kapja magára. Öö... hahó, nekem most el kéne fordulni!
- Te visszamész, vagy alszol még itt egy kicsit? Rád férne. – azért annyira nem vészes a helyzet!
- Visszamegyek! – felelem egyből. Nem szunyókálhatok, így is elmulasztottam az elnöki feladataim... habár nemes cél érdekében, hehem...
Mire felpillázok, Zero már előttem van, persze inget még nem vett...!
- Szívesebben maradnék még itt veled – közli halkan, majd még felocsúdni sincs időm, már kapok egy forró csókot. Készségesen viszonzom, kissé felpipiskedve hozzá, kezeim felsőtestén kalandoznak simogatva végig, és ő éppen a paplancsomót simítaná le rólam, amikor kopogás hangja szakítja szét az idillt.
- Zero-kun? Bent vagy? – ledermedek. Yori-chan.
Zero boszúsan sóhajtva válik el tőlem, úgy fordul az ajtó felé.
- Igen.
- Csak szólni akartam, hogy az igazgató beszélni szeretne veled az órák után, meg Yuukival is, de őt sehol sem találom... – jézusom... ez egyre jobb lesz.
- Majd átadom neki is – válaszolja kedvesem, én pedig nagy szívfájdalommal kibontakozom öleléséből, és az ágyhoz battyogok, hogy felöltözhessek.

- Akkor... majd ott találkozunk! – mosolygok rá, mikor már mindketten elkészültünk.
Biccent, és én egy búcsúcsókot ajándékozok neki, mielőtt visszamennék a kollégiumba.

***

Benyitok a szobámba, de nagy meglepetésemre az alelnököt találom meg.
- Sara-san? Mit keress itt? – kérdezem beljebb lépve.
- Önt vártam, Yuuki-sama. – hajol meg. Kíváncsian pillantok rá. – Jelentést adnék az esti tagozatról.
Összerándulok. Remélem nem történt semmi baj...
- A létszám két fő hiányával teljes. Valamint a múlt éjjel kitört egy kis felháborodás a tornyos jelenet miatt... – torkomban egyre nő a gombóc. – Engedelmével, nem nézzük jó szemmel, hogy a Kuran család utolsó sarja, egy vámpírvadász klán fattyával, Kiryu Zeroval közösködjön.
Na ettől aztán paffot kapok. Hogy mernek így beszélni róla?!

- Hallgass! – szigorítok be, s megfordulok, kezemmel is megálljt parancsolva.

- Elnézést kérek, Yuuki-sama, de...
- Kiryu Zerot ne merészeljétek a szátokra venni! Úgy tekintsetek rá, mint egy tisztavérű vámpír szerelmére! – emelem föl kissé a hangom.
- Igenis. – hajol meg újból.
Helyes.
- Távozhatsz. – intek neki kezemmel, s ő hamar ki is vonul.
Fáradtan helyezem tenyerem homlokomra, így dőlök le a kis szófára. Fáradt vagyok, ingerült, és még azt sem tudom, mit akar közölni az igazgató... Ígéretes napnak nézünk elébe.


timcsiikee2009. 11. 12. 09:44:16#2435
Karakter: kölcsön Zero(Torony)




 
Zero:

Mielőtt belekezdhetnék szavamba, közbevág.
- Már megint valami butaságot csináltál mi? – meglepetten fordulok felé. Ehh… mintha a régi önmagáról beszélne, de… nem érti… – Ne aggódj, nem mondom el az igazgatónak... Szóval, miről lenne szó? – kinyújtja karcsú lábait, úgy fordul felém.
- Yuuki… - mélyen nézek barna szemeibe, megbűvölten figyelem ahogy egy hajtincs előre csusszan válláról. Hát ennyire elnapolt volna engem? Azt hittem jobban fog reménykedni… de hamarosan megérti. Mosolyt erőltetek magamra, egy nyeléssel próbálom legyűrni gombócomat. Francba, soha nem szoktam ilyen zavaros lenni – Én… Szeretlek… - mondom ki végül, s olyan érzés mintha egy szikla gördülne le szívemről, s a vállamat nyomó súly verébként szállna tovább. Kimondtam…
- Zero… - könnyben úsznak szemei, de a cseppek nem gördülnek le, helyükön maradnak, de végre mellettük meglátom azt a mosolyt, ami hozzá illik, amit mindig is látni szeretnék rajta, amit azt akarom, hogy soha ne tűnjön el szép arcáról. Feltérdelve hajol hozzám, hogy karjaimban engem öleljen át.
- Én is… szeretlek téged… mindennél jobban… - még akkor is sír, mikor boldog, bár nekem most nem ez számít.
- Ne sírj már… kis csacsim... – hátát simítom, de onnan kezem feltér nyakára, majd kipirult arcára, hogy közre fogva tereljem végre magam felé tekintetét, s mikor már közelebb húznám magamhoz, hogy „jussomat” követeljem, megállít szavaival, ajkaitól alig egy milliméterre.
- Zero… nem lehet… meg fogják látni… - s hogy nyomatékosítsa is mondatát, tartásomnak ellent mondva fordítja el lassan fejét.
- Hadd lássák… Ne rontsuk el a pillanatot… - cinkos mosollyal fordítom vissza magam felé. Engem tényleg nem érdekel, hogy az a többi vámpír fajzat mit gondol, nem érdekel ha látják, és az sem ha ezért talán üldözni, megölni akarnak. Már semmi nem érdekel, mert tudom, hogy ő is ugyan úgy viszont szeret más nem kell nekem már.  Birtokba veszem ajkait, lágyan és mindent beleadagolva, amit csak tudok.
- Zero… - súgja ismét, de többre nem futja, látom ám rajta, a gondolatok sokaságát. Pajzán gondolat csapja meg elmémet, amit nem tudok visszatartani.
- Tudom. Mit gondolsz, ne menjünk egy olyan helyre, ahol nem zavarhat minket senki? – először arcom komor, de sokáig nem tudom visszafogni kis mosolyom, ahogy meglepett arcát látom.
- De nekem…
- Menjünk… - szakítom félbe, mielőtt több kifogást találna. Tudom jól, hogy órája lenne, de most az sem érdekel.

~*~

A kollégium folyosóján már senki nem láthat minket, hacsak fel nem keltjük a társaságot, de így még némán újabb csókot lophatok az ajtóm előtt, úgy viszem be a szobám ajtaján át. Lassú léptekkel sikerül az ágyig elbotorkálni, karjaim között tartva döntöm le a puha matracra, majd tovább folytatva  a csókot kezdem el öltöztetni, de mivel számára így lassabban megy elszakad ajkaimtól, és az ing gombjait bűvölve tekintetével igyekszik óvatosan levenni rólam a vékony anyagot, megmosolygom zavart ügyetlenségét. Mire végez ingemmel, én már szinte minden eltűntettem róla, és élvezettek tekintek végig a tökéletes felületű karcsú testen, ami elettem pihent, de nem sokáig nagyom nyugalmi állapotában. Ahogy kissé megfeszítve testét veti hátra fejét, felkínálva magát falánk és mohó énemnek, nem vagyok rest és azonnal bőrét támadva csókokkal halmozom el még több élvezettel, sóhajokat, apró nyögéseket kicsalva belőle.
- Ze… ro… - nyögi halkan, nem bírok betelni illatával, érintésével, hogy olyan helyen éritsem, ahol tudom mit vált ki belőle a pillanat, az érzés, sorra fedezem fel az újabb területeket, ahol legközelebb tudni fogom már, hogy mit kell tennem. Maradék ruhája már alig takar valamit, azon keresztül simítom végig nyakába hajolva szívom magamba édes illatát.
- Yuuki… - halk morgással ejtem ki nevét, s ha nem tartanám magam, ha nem tudnám, hogy bárkit felkelthetnénk az épületben, már rég máshol járnánk. Karjaimon végigsimítva majd megragadva húz fel, hogy csókot kérjen, s ellen nem állva kérésének adom meg amire vágyik, gondolatban elmosolyogom amikor megérzem övemnél mohó kis kezeit. A forró csók hirtelen megáll, kezeinek matatása szintén, és nem értem a hirtelen ledöbbenését, a féket ami visszatartja…
Felhajolok tőle, de a látvány nem nyűgöz le inkább meglep. Remegő testtel magára szorítja kezeit, ajkai résnyire nyitva, szemei teljesen nyitva, és bíbor vörös színben ragyognak… Vérszomj…
Borzalmas és égető, forróbb és kínzóbb érzés a vágynál. Tejesen felegyenesedem rajta, úgy nézek le rá.  Nem gondoltam volna, hogy neki is vannak ilyen érzései, ilyen… kitörései. Meg kell szűntetnem. Oldalra fordítom fejem, hogy felcsillanó vámpírszemekkel lássa a szabad prédáját, a nyakam azon felét, ahol semmi nyom, semmi minta nincs. Nem is kell várnom, mintha vad énje azonnal józan észre tenne szert fordít a helyzeten, és felemelkedve az ágyról maga alá teper már nem is törődik mezítelenségével, szabadon térdel felém megtámaszkodva vállaim mellet. Lustán tekintek rá, oldalra fordítom fejem végig őt nézve. Nem akarom így látni, de tekintete szinte hipnotizál engem, félelmetes erő, nagyobb mint az enyém, hisz tisztavérű ezt én is tudom.
- Nem… nem… - nyöszörgi szemeit lehunyva, keblein keresztbe tartja karjait és úgy fogja meg nyakát, hogy elfojtsa a benne tomboló szomjúságot. Hiába állsz neki ellent, úgy is ő fog győzni – Nem tehetem…
- Yuuki… - hívom ki megint figyelmét, a vörös szemek égetően tekintenek le rám, lágy hangon szólítom meg ismét – ne állj neki ellent… - mondom vissza régi szavait, amikor ő próbált megmenteni a lesüllyedéstől, s bár nála ez nem ezt jelenti, csupán szimpla vérszomjat, akkor is szörnyű érzés meg akarom szabadítani tőle. Kezem felsimítom arcára, majd hátrébb tarkójára, lassan kezdem el magamhoz vonni, mikor már nagyon előre dől ismét megtámaszkodik fölöttem, és erősebben tartja magát.
- Nem… - súgja nagyon halkan, még mindig ellenállva. Felemelem hozzá fejem.
- Régebben is megmondtam, és még mindig tartom a szavam. Bármit megtehetsz velem. Ha az életem feláldoznám akkor sem tudnék eleget adni, amivel viszonozhatnám mindazt, amit értem tettél – duruzsolom halkan, szinte már ajkaiba, félelem nélkül mélye n szemeibe nézve – És ez alól engem már az sem oldoz fel, hogy tisztavérű lett belőled, mindig is megtartom ezt a fogadalmat történjen bármi – mondatom végén forrón csókolom meg, lassan hagyja magát, majd egy pillanatban ajkam felszakítom szemfogával, szuszogva azonnal észreveszi, és ösztönösen szívni kezdi alsóajkam.
Benne a szomj kissé csillapodni látszik talán, de bennem a vágy egyre jobban ébred, szívem őrülten dobog, és már arra vágyom hogy benne érezhessem magam, de még várnom kell… Míg a szomja élénken tombol, addig nem lehet. Felrántja fejét rólam, kezem még mindig tarkójánál pihent, és fejem oldalra biccentve terelem nyakamhoz, így én is a vállgödrébe tudok hajolni, ellenállhatatlanul újabb csókokat égetve bele. Egy pillanatnyi szúró érzés, tompa fájdalom gyorsan tovaszáll, és már érzem is ahogy száguldozó vérem ajkai között tűnik el.
Pár vércseppel arcán felhajol nyakamtól szemeiből eltűnik a fény, helyette könnyek jelennek meg. Megsimogatom nyugtatóan arcát, majd lenyalom azt a pár cseppet ami megmaradt, elbódítom egy csókkal, próbálom megnyugtatni. Időközben letornáztam már magamról a nadrágot is, s mindkettőnknek már csak ölét takarja valamicske anyag, ezzel fantáziám még jobban zsibongásra késztetve.
- Ne sírj… - kérem letörölve könnyeit – én így is szeretlek – kipattannak szemei végre abbamarad szipogása is. Tudtam hogy ez kicsit legalább hatni fog rá. Magamra húzom, szorosan ölelem, csókját újra számon érezve hunyom le szemeimet. Próbálom visszahozni azt a hangulatot, ami szomj előtt keletkezett. Simogatással, apró mozzanatokkal érintésekkel lassan ezt sikerül is elérnem, s mikor már nem bírok magammal lesimogatom róla a falatnyi fehérneműt, feljebb csúsztatom magamon, hogy formás halmait is megízlelhessem végre újra, felsóhajtva ejti ki újra nevem, élvezettel telin hallgatom. Megkapaszkodik az ágy lábánál lévő támlán s alatta csúszva elérem végre szemérmét.
Hallom visszafojtott nyögéseit, meg megrándul felettem, de még meg tudja tartani magát, egyre hevesebben kényeztetve ízlelem meg újra és újra, kóstolgatva nektárját. Mikor már veszettül remegnek combjai is abbahagyom, feljebb csúszva tűntetem el magamról az utolsó ruhát is, és felülve az ágyon ültetem az ölembe, combhajlatai alá nyúlva csúsztatom magamhoz egyre közelebb hogy végül derekam öleljék körbe lábai. Átölelem karcsú testét, ő nyakamba kapaszkodik, mélyen nézünk hosszan egymás szemébe, majd kissé megemelem, úgy helyezem magamra, hátra vetett fejjel fogad magába, nehezen visszafojtom hörgésemet, megállok egy pillanatra, majd visszarántva fejét csókolom meg mohón és éhesen.



Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 12. 09:44:58


Blacky2009. 10. 29. 00:06:19#2297
Karakter: Yuuki (Torony)



Yuuki:

Felrohanok a lépcsőkön, gyorsan szedem lábaimat, de épp, mikor felérek, látom, hogy a vámpírtanár már bevonul a terembe.
Ezt nem hiszem el...
Gyorsabbra veszem a tempót, majd olyan hévvel nyitok be az ajtón, hogy egyszeriben minden szem rám szegeződik. Kezdem kényelmetlenül érezni magam...
- Izé.. elnézést a késésért – szabadkozok az öreg oktatónak, és bűnbánón lesütöm szemeimet.
- Ugyan – válaszol hetykén, mire felkapom a fejem, de hamar leesik a tantusz. Engem itt akkor sem szidnának meg, ha kihagynám az órákat. Nem hogy egy pár perces késésért!
De talán tényleg... jobb lett volna, ha időben érek vissza. Vagy ha el sem megyek... de látnom kellett Zerot, egyszerűen nem bírtam magammal! Olyan különös, és egyben nyomasztó, hogy már nem csünghetek egész nap a nyakán...
Helyet foglalok az ablaknál, egyik combomat a másikon vetem át.
Na persze... nem mintha abban a helyzetben lennék, hogy panaszkodhassak. Már az is hatalmas sikerélmény a számomra, hogy eddig eljutottunk. Hogy nem gyűlöl... sőt. Még nem tudom, csak sejtem, mit érezhet, de igazán csak ő lehet tisztában vele. Majd elmondja, ha készen áll rá... Nem erőltethetem.
Nekem pedig... példát kell mutatnom az esti tagozatosoknak. Ez a kötelességem! Az enyém... egy tisztavérű vámpírhercegnőé... Egy Kurané.
Bátyám... remélem, jól vagy...

***

Reggel visszamegyünk a kollégiumba, a nappali tagozatos lányok pedig méltányos sorfalat állnak nekünk.
Belépek a lakosztályomba, és egy gyors zuhany után elnyúlok a vörös kárpittal bevont szófán. Még nem aludtam itt... az első éjszakát Zero szobájában töltöttem.
Arcomra vörös pír kúszik, szívem hevesen dübörögni kezd, már ha csak felidézem magamban azt az éjjelt. Csodás volt...
***
Délután ébredek, akkor is csak arra, hogy a lemenő nap sugarai egyenest az arcomba tűznek. Nyünnyögve fordulnék másik oldalamra, amikor...
Potty.
Áúcs... nem elég széles ez a kanapé... – gondolom, miközben sajgó hátsó felem simogatom. Felállok a kényelmetlen padlóról, majd ellépek a fürdőszobába, s egy pohár vízben felpezsegtetek pár darab vértablettát, hogy megigyam.
Hm.. elég fura íze van... Olyasmi, mint amikor a málnaszörpöt túlhígítjuk vízzel. Csakhogy ez nem szörp...
Álmosan lépkedek az ablakhoz, és elkerekedett szemekkel konstatálom, hogy Zeroék már jönnek be a hatalmas kapun. Na, az álom rögtön ki is pattan a szememből, és gyorsan egy egyszerű ruhát magamra kapva robogok le a bejárati lépcsőhöz.
Jókedvvel integetek nekik, és barátnőm már futna is felém, de Zero elkapja a vállánál, és visszatartja, míg mond neki valamit. Halványan elmosolyodom. Milyen nosztalgikus... Jól emlékszem, mikor anno még mi jöttünk az első ellenőrzésre. Valahogy olyan távolinak tűnik...
Végre beérnek hozzám, s Yori-channel megejtjük a szokásos ölelésünket, majd Zeronak is motyogok valami köszöntőfélét, és csak remélni tudom, hogy nem pirultam el...

Megkezdik az ellenőrzést, és én figyelemmel kísérem őket, hogy kiktől és mit szednek össze. Hát, elég sok mindent összegyűjtenek, így nem is vagyok rest megszidni kicsit a nemes vámpírokat. Csak úgy, mint régebben a nappali tagozatos lányokat is. Szerencsére már nem tudnak rám irigykedni, hisz nem vagyok prefektus...
Elnézést kérek, és visszamegyek a lakosztályomba, ahol Zerot találom. Becsukom magam mögött az ajtót, mire ő is felém fordul, s hosszasan végignéz rajtam. Ez így nem fair, vörös leszek! Ezt szeretné?!
- Mi a gond, Yuuki? – kérdezi közelebb lépve hozzám. Felpillantok rá.
Túl sok minden összejött ezalatt a kis idő alatt, és hát... furcsa még ez nekem. Szokatlan...
De majd a részemmé válik ez is. Mosoly röppen arcomra, úgy nézek fel a levendula szemekbe.
- Semmi... tényleg, csak keveset aludtam. Nehéz még hozzászokni... – öltöm rá kissé a nyelvem, majd annyiban hagyva ezt a dolgot lépek el mellette. – Na? Találtál valami nem szabályba illőt? – kérdezem az ablak felé lépdelve. Tudtommal nem hoztam be semmi olyat, bár kitudja... előzőleg lehetett itt valami.
- Igen – mondja, s kerek szemekkel fordulok meg. Nem lehet! Vajon mit...?
Közelebb lép, ajkain sejtelmes mosoly terül szét, majd még pislogni sincs időm, már erős karjaiba zár, s puha, meleg ajkait érzem enyéimre fonódni. Felsóhajtok a gyönyörűséges érzésre.
Erős, izmos teste biztonságot nyújt, teljesen átadom magam a pillanatnak, viszont mikor éles fogai felsértik bőrömet, s vérem kibuggyan, ijedten lököm el magamtól.
- Zero! – hordom le már a megszólítással, majd vérző számhoz kapom kezeimet, s letörlöm a vörös cseppeket.
- Yuuki... – súgja halkan, szemei egy pillanatra vörösen villannak, de én pontosan tudom, hogy nem a vérszomj vitte rá erre az egészre. Ez nem volt szép tőle... – Yori? – kérdezi felvont szemöldökkel. Idegesen kezdem tördelni ujjaimat, rá sem merek nézni. Most mit fog gondolni? Hogy telhetetlen, önző dög vagyok, aki ki akarja sajátítani őt magának, és a legjobb barátnőjére féltékeny...
- Jobb ha mész. Engem is keresni fognak, és az ellenőrzésnek vége! – mondom ki hivatalos hangon, majd tolni kezdem kifelé, hogy a szemébe se kelljen néznem.
Hallom, hogy még utoljára nevem nyögi, de hamar kitessékelem az ajtón, és háttal megtámaszkodva, szépen lassan csúszok le ülő helyzetbe a fafelületen. Tulajdonképpen minden oka megvan azokat gondolni rólam... semmivel sem vagyok különb. Nem hogy örülnék a jelenlegi helyzetnek... Neki sem lehet könnyű... mégis... próbál önmaga maradni. Én is próbálok, de... nehéz. Annyi minden rám zúdult, hogy szinte mozdulni sem bírok...

~*~

Az ellenőrzés miatt ugyan elmaradt két óránk, de azért a többire még be kellett menni. Éjfél után vagyunk már kicsivel, mikor kapunk egy kis szünetet. Hála az égnek... nappali vagy éjszakai tagozat ide vagy oda, a tananyag nem sokban változik... ugyanúgy megerőltető.
Körülnézek. Senkit az égvilágon nem ismerek itt... és senki az égvilágon nincs itt, aki engem ismerne. Itt mindenki számára csak a tisztavérű vezető vagyok, de igazából nem tudnak rólam semmit. Magányosnak érzem magam...
Odalépek az alelnökhöz, aki szintén egy vámpírnő.
- Nekem el kellene intéznem valamit. Rád bízhatom addig a felügyeletet? – nézek rá reményteli szemekkel.
- Hogyne – válaszol készséggel, s nekem nem is kell több.

- Nagyon szépen köszönöm! – mosolygok rá, majd nagy lendülettel szaladok ki a teremből, le a lépcsőkön, egyenest ki a nagy erkélyre, ahol általában Zero őrködni szokott. Nem tudom miért, de muszáj találkoznom vele. Hátha megnyugszik valamelyest a lelkem... És kitudja... talán megpróbálhatnék valamiféle magyarázatot is adni a délután történtekre.
Nem találom a helyén, viszont az egyik torony tetején megpillantom. Gyorsan utána is caplatok.
Felérek, a friss, esti levegő kissé megborzongat, de jól esik. Mögé lépek és leülök, hátamat az övének simítva. Nem szeretnék most megszólalni. Olyan csendes, és nyugodt minden... a kilátás is gyönyörű. Már önmagában ez is megnyugtató, de hogy Zero teste melegét is érezhetem... az minden várakozásomat felülmúlja.
- Szüneted van? – mosódik egybe mély baritonja az éjszaka hangjaival.
Biccentek, és tovább nézem az elénk táruló, gyönyörű panorámát. Térdeimet államhoz húzom, karjaimmal átölelem magam, s alig hallhatóan felsóhajtok. Már sokkal jobb... korántsem vagyok olyan frusztrált, mint amikor kijöttem ide.
- Yuuki... – hallom Zerot, és kíváncsian hátrapillantok a vállam felett. Olyan vészjósló a hangja... Vajon mit szeretne? – Én... – folytatja tovább, ezzel együtt kíváncsiságomat is fokozva.
Elakad, nem folytatja mondanivalóját. Halványan elmosolyodom.
- Már megint valami butaságot csináltál, mi? – vádlom meg egyből, mire megfordul, enyhén elkerekedett szemekkel. Most biztosan nem érti, hogy bukhatott le. Ismerem én már. – Ne aggódj, nem mondom el az igazgatónak... Szóval, miről lenne szó? – fordulok meg immáron én is, lábaimat kinyújtom.
(Zene)
- Yuuki... – ejti ki nevem még mindig őszinte döbbenettel, majd elmosolyodik. Na jó, én sem bírom már sokáig. Bökje már ki! – Én... – nyel egyet, és vesz egy mély levegőt. – Szeretlek...
Nagyot dobban a szívem. Erre... tényleg nem voltam felkészülve...
Zero...
Most én nézek rá hatalmas, kerek szemekkel, melyekbe beleszúrnak gyöngyszerű könnyeim. Nem tudom, miért ért ez most ennyire váratlanul... azt sem tudom, miért érzékenyültem el...
Csak azt tudom, hogy most nálam boldogabb vámpír nincs a földön...

- Zero... – lehelem halkan, a hűs, esti szellő eljátszadozik hajunkkal, s egyenruhánkkal is.

Most... most én vagyok az, aki nem találja a szavakat. Ajkaim ösztönösen húzódnak lágy mosolyra, s mivel szólni nem tudok, így egyszerűen kedvesem karjai közé vetem magam.
Végre... végre, kimondta... Már nem állhat közénk semmi...
Zero.. Zero.. Zero...
- Én is... szeretlek téged... mindennél jobban... – pityergem halkan, vállgödrébe fúrva a fejem. Igen, ez így van... őszintén szólva... el sem hiszem... hogy végül ilyen szépen alakult minden...
Szinte már túlontúl csodálatos...
Érzem erős kezét felsimulni hátamra, és még szorosabban ölelem magamhoz, hisz ő is így tesz.
Köszönöm Zero... és sajnálom. Sajnálom, hogy egy vámpírt kell szeretned... Kérlek, bocsáss meg...
- Ne sírj már... kis csacsim... – búgja halkan, és kissé eltol magától, majd közrefogja államat, és felemeli, hogy szemkontaktust létesíthessen velem. Hosszú, sápadt ujjaival letörli könnyeimet, s közben őszintén, tiszta szívből mosolyog rám.
Meg szeretném csókolni... de...
Itt tényleg nem lehet...

Úgy tűnik, ő is arra gondol, amire én, csak gátlások nélkül. Közelebb hajol hozzám, szinte kínoz ajkainak közelsége, de... ezt itt akkor sem szabad!
- Zero... nem lehet... meg fogják látni... – fordulok el tőle csalódottan. Mi több, lassan a szünet is lejár...
- Hadd lássák... – simul keze arcomra, hogy visszafordítsa. – Ne rontsuk el a pillanatot... – búgja halkan, és bennem átszakad a gát.
Ajkai enyéimre fonódnak, először lágyan kényeztetve, később már hevesebben falva, marcangolva. Nem is vagyok rest visszacsókolni, már amennyire tudok...

Sajnos, amikor elfogy a levegőnk, képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Tekintetem biztosan homályos, hisz kissé elmosódva látom az arcát, de pár pislogással segítek ezen.
- Zero... – kezdenék rá megint.
- Tudom. Mit gondolsz, ne menjünk egy olyan helyre, ahol nem zavarhat minket senki? – kérdezi halál komoly arckifejezéssel, de mivel csak pislogni tudok rá, megereszt egy félmosolyt. Egy kaján félmosolyt.
- De nekem... – ellenkeznék továbbra is, de derekamnál fogva húz magához, s bódít el egy újabb csókkal. – Ez így nem járja... – sóhajtom, majd felnézek rá, tekintetem ismét homályos. – Menjünk... – adom meg magam.

~*~

Már csókolózva nyitunk be szobája ajtaján, egyszerűen nem bírunk elszakadni a másiktól... Szerencsére Zeronak még van annyi lélekjelenléte, hogy becsukja az ajtót, viszont engem már annyira megrészegített a boldogság, hogy képtelen vagyok másra figyelni rajta kívül.
Ledőlünk az ágyára, és a finom csókot meg nem szakítva kezdjük a másikat vetkőztetni. Mély zavaromban még a kezeim is remegnek, annyira ügyetlenül gombolom ki ingét, hogy arra nincsen jó szó. Megmosolyogja bénázásomat, de nem segítene, az Istennek sem!
Végül is valahogy sikerül lesimítanom róla, ujjaim mezítlen felsőtestét cirógatják. Újabb csókban forr össze szánk, s érzem, már rajtam sincs semmi, ami felül takarna. Arcomon mélyebb pír terül szét, fejem kissé hátravetem, hogy ajkai támadásának szabad utat engedjek. Csókjaival egyre csak szítja bennem a vágy lángját, és a sóhajok, nyögések maguktól törik fel összezárt ajkaim pecsétjét. Kezei végigsimítanak oldalamon, és módszeresen haladva lefelé, még több élvezettel kecsegtet engem.
- Ze.. ro.. – nyögdécselem akadozva, ahogy megérzem ujjait a fehérneműmbe bújni. A szikrák felpattannak, a kéj elemésztő lángjai mind egy pontba tömörülnek a testemben...
Mindjárt elsülök.
Fejemet dobálom jobbra-balra, szívem hevesen dobog, nem nagyon tudom mozgatni a végtagjaim, nem érzékelem őket tisztán... Mégis...
- Yuuki... – morogja Zero a nyakamba, meleg leheletétől megborzongok...
Összeszedem magam, és kitapogatva az izmos kart, próbálom felhúzni magamhoz, hogy ismét egy csókkal tegyük bensőségesebbé az egészet...
Érezni akarom...
A testét, az illatát, a lelkét, a szívét... mindenét.
Kezeim türelmetlen hévvel simítanak végig kidolgozott izmain, majd visszasiklanak tarkójához, és ezüst tincseibe bújtatom ujjaim. Másik kezemmel övét próbálnám kioldani, de reménytelennek látszik a helyzet...
És ekkor hirtelen...

Nagyot dobban fejem, torkom ismét csontszáraznak érzem, szemeim felpattannak, és egyszeriben vörösben látom a szobát...


timcsiikee2009. 10. 26. 00:50:29#2249
Karakter: kölcsön Zero(Torony)




 
Zero:

Ahogy nevemet halkan súgja, belebizse
reg minden porcikám… Mondd.. Mondd Yuuki.
- Kérlek… Tégy a magadévá – ezt az ő szájából hallani oly furcsa és mégis boldoggá tesz. Ajkaimra mosolyt csal a jelenség, újabb csókért hajolok hozzá, s halk aprócska nyögéssel adja meg magát, azonnal kioldom övem, sőt inkább csak kilazítom, s meglepett szívdobbanással tapasztalom, hogy karcsú ujjait már nadrágomba akasztva siettet a ruhadarab levételére. Olyan édes ahogy mohón s követelőzőn igyekszik a vágyat tovább ostorozni, s belemosolygok a megszakíthatatlan csókba. Szabaddá téve ölem segítek rajta is, majd könnyű testét megemelve rántom magammal, s a hátam mögött nyugvó székre telepedve ültetem egyenesen az ágyékomra. Csendben kell lennünk, a csók csak vadul uszít tovább, de elfojtja hangunkat, tompítja zajainkat. Feljebb emelkedik, majd eligazítva magát lassan testébe fogad, körbeölel az elemésztő forróság, a lágy szorítás, már nem is érzek mást csak őt és magamat. Újabb forró csók melybe nyögés rezeg, ajkainkat cirógatják a ki nem engedett hangok, felforr a vérem minden érintésére, és egyre többre vágyik testem.
- Zero… – ajkaimba suttog kába pillantással rám tekintve, s hasonló lágysággal nézek fel rá, kérnem sem kell magától kezd el mozogni, s az ostor egy újabbat csattan, máris tombol a kéj, az őrjítő vágy bennem, alig bírom már.
- Yuuki… - morgom halkan kissé rekedt hanggal, igyekezve hogy fel ne költsem a drága, alvó mostohaapánkat. Mély sóhajokkal, őt ölelve vetem hátra fejem, tovább koncentrálva rá, de mikor egy hangosabb nyögés hagyja el ajkait azonnal felkapom fejem, hogy csókkal tapasszam be, s inkább számba nyögje gyönyörét, én is így teszek. Szorosan ölel magához, s blúzán keresztül én is ott cirógatom ahol csak érem. Halkan segítek ritmusos mozdulatokkal magunkon, már én is érzem nem kell sok hogy elérjük a beteljesülést. A rezdülések, a forró lüktetés ami körülvesz egyre jobban szippant magába míg nem teljesen elnyel, majd egy kitöréssel távozik belőlem minden, s egy halk nyögéssel rásegítve eresztem ki a gőzt. Megfeszül rajtam vékony teste, erősen tartom, nem eresztem el, majd hagyom hogy rám borulva, menekültként engem szorítva fújja ki magát.
- Szeretlek… - sóhajtja vállamba, s ijedten szorul össze szívem. Neki olyan könnyű kimondani ezt az egyszerű szót… Nekem miért nem megy? Miért? Hisz én is szeretem, talán tudja is, hogy hogyan.
Szorosabban ölelem át. Csak várj még kérlek, s én is elmondom ezt neked.
- Yuuki… - duruzsolom virágillatú blúzába, még mindig egymásba olvadva ülünk a széken.
Pár pillanatnyi idill után felpattan rólam halvány remegéssel tagjaiban, egy zsebkendőt nyújtva felé segítek, hogy rendbe szedhesse magát. Nagyon remélem hogy nem bánta meg, mert én egyáltalán nem.
- Én… izé… sajnálom… - mondja halkan vékony kis hangján. Akad egy kis bátorsága, ahogy észrevettem csak izgalmi állapotban, de amint lenyugszik, rögtön szabadkozik. Hiába mondta akkor… aznap… az ajtó túloldaláról, hogy ő már nem az a Yuuki, én még most is tudom, hogy ugyan az a lány.
Emberként tud mosolyogni, emberként tud viselkedni. Elmosolyodom ügyetlen mozdulatait nézve. A nagy tisztavérű hercegnő, a legfiatalabb Kuran, az utolsó aki az akadémián maradt… És ő pont Yuuki. Olyan furcsa érzés még nekem is. Lassú, s én lusta mozdulatokkal rendezem vissza ruházatom, hisz biztos vagyok benne, hogy az igazgató most már nem fog olyan könnyen felkelni, de ha mégis, már nem nagy gond.
- Nekem.. most már… vissza kéne mennem… - mondja velem szembe állva, már teljesen díszbe öltözve, mikor meghalljuk hogy az igazgató csoszog ki nyuszis mamuszában.
- Gyerekek? Mit csináltok még mindig itt? – Yuuki zavarodottan nyekereg párat, meg sem tud szólalni, ahogy látom még mindig mély zavarban van, jobb ha én szólalok meg előbb, mielőtt valami hülyeséget mondana.
- Yuuki mosogatás közben eltört egy tányért, és mindenhová jutott belőle. Időbe telt, míg összetakarítottunk.. – hadarom el szokásos fáradt hangnememmel, mire az igazgató szeme felcsillan.
- Áh, értem! Milyen megnyugtató, hogy ilyen felelősségteljes gyermekei vannak Apucinak! Apropó Yuuki… neked nem kéne már visszamenned?
- Öö.. de igen! – válaszol végre, s azonnal hozzáteszem.
- Megyek, elkísérem egy darabig – jobb ha vele tartok, mert a végén az igazgató direkt fogja az ujját elvágni, és könyörög hogy nyaljam le, mert majd azt hiszi most ittam Yuukiból is.
Ez a vén fószer soha nem változik meg.
- Rendben.. akkor én visszafekszem. Jó éjt gyerekek! – elvonul, mi pedig ki a lakásából, a szabad és friss levegőbe. Olyan jó érzés, mikor egy fikarcnyi vérszag sem rondít bele a fák illatozásába.
- Jut eszembe… holnap kollégiumi ellenőrzés lesz – szólok rá, mert biztos vagyok benne, hogy elfelejtette.
- Rögtön a második napon? – biccentek válaszként.
- Aha… igazgatói utasítás – zsebre vágott kezekkel haladok mellette. Előre biccentve fejét süti le félig szemeit, ajkairól hiányolom azt a szokásos mosolyt. Mindig ilyenkor szokott mélyen elgondolkodni.
- Yuuki? Mi a baj? – kérdezek rá, mert nem szeretem így látni az arcát.
- Ja, semmiség! Akkor holnap látlak, jó éjt! – gyorsan darálja a szavakat, felpipiskedve hozzám kapok számra puszit, majd tovább fut a bejárati kapu felé, vissza az órára. Halvány mosollyal pillantok távolodó alakja után, ahogy hosszú haja fátyolként libben minden lépése után. Jó kis példát mutat vámpírseregének. Pontatlan hercegnő. Kisimult gondolataim után csak sóhajtok egyet, majd visszamegyek a hálókörletembe.

~*~

Vége végre a nappalisok tanításának, a lányok már ujjongva sietnek ki az esti tagozatosok kapuja elé, de én csak unottan várom, hogy kivonuljanak. Yuuki üres helyét nézem, unott tekintettel, majd Yori hajol be a képbe, halvány mosollyal intve felém.
- Lassan induljunk szerintem – mondja félénk hangon, majd egy újabb sóhajjal állok fel a padból.
- Rendben – egyezek bele, majd újra zsebre téve kezeim lépek mellé, s tovább haladva követ engem, menet közben felvesszük a prefektusi karszalagunkat.

~*~

A lányok tömkelege már a kapuban vár, s meglepett néma pislogással konstatálják, hogy nem kötözködöm velük a távolodás miatt. Megállunk a kapu előtt, majd hátra fordulok a tömeg felé.
- Az estisek első két órája elmarad, szóval várhattok… - elégedetlen zsivaj a válasz, s én csak összeráncolt szemöldökkel fordulok előre, és bekopogok a kapun. Kérdő sikítás idegesít fel még jobban mikor belépünk a kapun.
- Miii? De hát miééért? Mindig a prefektusok! – úgy látszik nekik teljesen mindegy, hogy ki a prefektus, a lényeg hogy ők nem mehetnek be, és ez nekik baj. De nem is tudják mennyire jó, hogy távol vannak ezektől a dögöktől. A kapuőrnek csak felvillantom oldalra húzva a prefektusi szalagot, majd biccent, hogy tovább mehetünk, Yuuki már a kinti lépcsőn üdvözöl minket.
Yori örömtelien futna felé, hogy átölelje vagy beszélhessen vele, de vállánál fogva tartom vissza.
- Figyelj Yori – suttogom halkan – Yuukinak itt most tekintélye van, te is tudod. Méltónak kell lennie a vezetői posztra, segíts neki ebben.
Megértően pislog rám, majd biccent, s nyugodtan haladunk tovább. Persze a baráti ölelés nem marad el, de innentől már nem zavar, ha nyugodtan csinálják. Yuuki invitál minket beljebb, s a szokásos tolikocsival végighaladva az egész kollégiumon szedünk össze minden félét a szobákból. Mivel Aido-senpai szobájában rengeteg a lom, az estisek segítenek kipakolni, addig szólok Yorinak, hogy az utolsó megmaradt szobát, Yukkiét addig átnézem. Úgy sem lesz semmi elhozni való, ezt ő is tudja, ezért könnyen elenged, majd belépek a mini rezidenciára, magamra zárva az ajtót. Lustán körbesétálok, majd megállok az ablaknál.
Biztos látott minket innen befelé jönni, és azért tudott hamar lejönni a lépcsőhöz. A kilincs megzörrenő hangja zökkent ki, azonnal odakapom fejem, de csak Yuuki jön be. s ő is bezárja maga után az ajtót. Egész testtel fordulok felé, de mosolyom kissé lefagy, mikor csalódást látok az arcán. Közelebb lépek, és végre szabadon végignézhetek rajta. Most senki nem lát, s mondhatja, hogy megrögzötten bámulom, vagy csodálom.
Nem a fehér egyenruha van rajta, hanem egy egyszerű ruha, de még ez is csodásan áll neki.
- Mi a gond Yuuki? – lépek egyre közelebb, egyenesen bűvkörébe csábít, s nem érdekel hogy szabadulni sem tudok tőle. Felemeli fejét, kezei a háta mögött pihennek, majd mosolyt erőltetve magára szólal meg.
- Semmi… tényleg, csak keveset aludtam. Nehéz még hozzászokni – viccesen dugja ki egy pillanatra nyelvét, majd arrébb is lép kicsit az ajtótól.
Engem nem csapsz be. Látom a szemedben, hogy van valami, s ha kell kiderítem.
- Na? Találtál nálam valami nem szabályba illőt? – halad el mellettem vidáman billegve, és csak tekintetemmel követem. Gonoszka gondolat villan fel fejemben.
- Igen – válaszolom apró mosollyal, mögé lépek, hitetlenkedve pillantana rám, de mikor megfordul gyengéden karolom át, tarkója alá nyúlva hajolok közel, hogy megcsókolhassam.
Először nem tiltakozik, sőt teljesen átadja magát az érzésnek, de észbe kap, s ijedve lök el magától.
- Zero – rivall rám, majd ajkához kap. Hirtelen vörösen villan fel szemem, ahogy megérzem végének ízét a számban. Ez így nem lesz jó.
Ahogy elkerekedett szemekkel pillant rám, s letörli arcáról a vért látom máris begyógyult a seb amit fogam okozott, lenyalom az utolsó csepp vért is magamról, majd egy furcsa érzés villan be.
- Yuuki… - suttogom halkan, kezeit összeszorítva néz rám, szemeiben furcsa csillogás.
Ahogy mondtam régen:
„A véred ízéből tudom”
- Yori? – halványan felvonom egyik szemöldököm, s nem hiszem el amit gondolok. Yuuki azt hiszi, hogy…
- Jobb lesz ha mész… Engem is keresni fognak, és az ellenőrzésnek vége – olyan hivatalos, teljesen mintha elhidegült volna.
- Yuuki… - nem tudok többet mondani, mikor kezd kitolni a szobájából, de két lépés után már hagyom magam, s magára hagyom, kimegyek.

Az összeszedett holmikkal megindulunk az igazgatói felé, hogy beszámoljuk és leltározzuk a holmikat, s ha bár kissé nehéz a sok lom amit Aidotól szedtünk össze én még is egy alig látható mosollyal haladok a lány mellett.
- Mitől van ilyen jó kedved, Zero-kun? – kérdi lágy hangján, de rá sem nézve válaszolok.
- Semmi…

~*~

Sötét van már, lassan éjfél fele járhat az idő, s egy nappalist sem láttunk az iskola körül lófrálni.
Furcsa, hogy ilyen nyugodt minden, nem szoktam hozzá.
- Ha nem gond, én most elmennék aludni Zero-kun, holnap találkozunk.
- Rendben – felelem unottam, az erkélyen túl pillantva.
- Oyasumi – int utoljára.
- Oyasumi – válaszolok, majd az ablakba tekintve látom hogy Yuuki sétál lejjebb a benti lépcsőn. Még mindig nem tudom elhinni, hogy erre gondolt, pedig én magam éreztem. Mitől lenne féltékeny? Ha ez egyáltalán az akar lenni. Nem volt tiszta az érzés. Vagy csak képzelődtem?
Úgy érzem nem húzhatom tovább az időt, mert ki tudja mi történet… Ma éjjel kell…
Elsétálok szokásos őrhelyemről, s felbaktatok az eddig felettem magasodó torony tetejére, a csúcs mellé ülök, s a hideg cserép azonnal lehűti forró testem. Sokkal jobb a kilátás, az erdőt is végig lehet innen pásztázni.
Nem kell sokat várnom, megérzem azt a jellegzetes illatot, ahogy felém közeledik, majd nekem háttal ül le, s saját hátát az enyémnek döntve csodálja ő is a kilátást.
- Szüneted van? – kérdem halkan.
- Un… - érzem ahogy biccent, majd hátra sandítva látom ahogy térdeit felhúzva öleli át.
Olyan csendes ez a pillanat, ennél nyugodtabb hely nincs is. Ahogy egyre jobban arra gondolok, hogy mit akarok számára mondani, szívem hevesebben kezd verni, melegem lesz, s zúgni kezd a fejem.
A fenébe is… egyetlen szó az egész miért aggódom e miatt?
- Yuuki… - dobom magam egyenesen a mély vízbe, s megpróbálom rávenni magam.
- Hm? – rezdül meg a megszólításomra, gyomrom összeugrik…
- Én… - csak egy szó… egyetlen szó. Ki vele! Sz… sz…



Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 10. 26. 11:05:17


Blacky2009. 10. 07. 18:56:43#2072
Karakter: Yuuki (Torony)



Yuuki:

Nagyon izgulok. Nagyon. Még levegőt venni sem merek. Szívem hevesen dobog, ajkaim összeszorítom, és várom azt az egy választ, ami minden bizonnyal sorsdöntő lesz nálunk.
- Sajnálom… - mondja halkan, én is csak azért hallom, mert nagyon közel vagyok hozzá. Belém reked a levegő. Mit sajnálsz, Zero? Mit?
- Nekem ez még nem megy… - hallom mély hangját ismét, majd magához szorít, ruhámon keresztül is érzem minden izmát, lapos hasát… Gondolatban megnyugodva felsóhajtok.
Semmi gond, Zero. Túl sok volt ez neked… de már nem bírtam tovább. Azt akartam, hogy tudd. Hogy tisztában légy vele, mennyit jelentesz nekem… Mert ezt szavakban elmondani nem lehet… Más tudni, a más szájából hallani, és teljesen más átélni…
Rendben van. Ha várni akarsz, nekem nem jelent problémát. Én is… bármit megteszek érted, Zero… nagyon szeretlek… tudod.
Hátát simogató kezeim felcsusszannak, átsimulnak széles vállain, majd mellkasához érkezve kissé eltolom magamtól, csak hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Már ha rám nézne… de szegénykém most még ennyire sem képes magától. Ismerem az érzést… le van taglózva, és én megértem. Közrefogom arcát, és úgy irányítom, hogy közvetlen közelről nézzek levendulaszín ékszereibe.
- Kivárom – mondom neki boldog mosollyal.

Finom puszit hintek szájára, majd beszívom parfümjének csábító illatát…
Elválok tőle, és ránézek.
Még mindig dermedt, de hamar kitisztul a feje, és immáron ő csókol meg engem. Nyelvemmel óvatosan derítem fel szájüregét, de amint Zeroé keringőre hívja az enyémet, abbahagyom a kutatást, és átadom magam a varázsnak. Érzem kezét lágyan lesimulni combomhoz, és érintése nyomán lázas zsibbadtság lesz úrrá testemen. Ölem beleremeg, már nagyon szeretném érezni őt… de… nem lehet… itt nem…
- Zero… - válok el tőle nagy nehezen. – Az igazgató fel fog kelni… - és különben is… a konyhában vagyunk…
- Nem fog… - leheli nyakam ívére, amitől égnek állnak a pihék a tarkómon... és amikor megérzem egyik ujját az alsóneműmbe simulni… Annyira meglepődök, még sikkantok is egy aprót, ami nagy botorság, és Zero tesz is róla, hogy ne hagyja el több hang a számat. Ujjai finoman, körkörösen kezdenek simogatni, amitől olyan zsibbasztó forróság csap le rám, hogy úgy érzem, megfulladok.. mégis… egyszerre ráz ki a hideg, agyamra pedig szép lassan ráülepszik a vágy szürke köde… Már nem érdekel semmi. Zero.. légy hát az enyém…
- Akarlak Yuuki… - sóhajtja ajkaimba halkan, de nem is nagyon fogom most fel… Kosztümömet leveszi rólam, de az alatta lévő inget nem, de nem is fontos… így is eléggé felingerelt már, én.. nem bírom már tovább…
- Zero… - lehelem kábán. – Kérlek… - fogom meg kérlelőn nadrágját. – Tégy a magadévá! – és semmi más nem számít… Nem mond semmit, de nem is kell, csak elmosolyodik, és megint megcsókol, majd kioldja övét, viszont már én is türelmetlenül ráncigálom nadrágját. Nem bírok már magammal… érezni akarlak… magamban… Nem veszi le teljesen, csak lehúzza, és a bódító csókot meg nem szakítva szabadít meg engem is és magát is az alsóneműtől, majd derekamat átkarolva emel le az asztaltól, és a mögötte lévő székre ül, engem is magával húzva. Ajkaink játéka ezután sem fejeződik be, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem szabad zajt csapnunk. Érzem combomnak nyomuló kemény vágyát, és az agyam végképp kikapcsol… Óvatosan, vigyázva és lassan fogadom őt magamba, persze segít nekem, amit nagyra értékelek. Halkan felnyögök az érzéstől, ahogy elmerül bennem, majd szorosan magamhoz ölelve forrnak össze újból ajkaink.
Istenem… ez csodálatos…
Úgy érzem teljesen kitölti a testem… ah…

- Zero… - sóhajtom, és csípőm szinte magától kezd ringani, növelve a temérdek forróságot, ami így is szüntelen kering altestemben…
- Yuuki… - nyög fel ő is halkan, majd egyik keze hajamba túr, másikkal hátamat simítja végig, majd fenekemet is. Ez is olyan jó…
Testünk persze telhetetlen, és sóvárog a kielégülés után, így tudatosan vagy tudatlanul, de gyorsabb tempóra váltunk. Bár inkább csak én mozgok, hisz Zeronak nincs könnyű dolga a széken ülve, de nem bánom. Hátraveti fejét, miközben együtt űzzük a gyönyört, a kéj finom mézként csorog végig a testünkön, és én alig tudok még ezzel is betelni… Karjaim ösztönösen nyaka köré fonom, és továbbra is szorosan ölelem, melleim izmaihoz préselődnek… Felnyögök az érzésre, bár lehet hangosabban, mint azt kellene, mert Zero egyből kapcsol, máris csókot hintve számra. Nem hunyom le szemeim, megbűvölten nézem a szép arcot, amit annyira szeretek…
Vadul megnyomja csípőjét, és én ajkaiba nyögök az élvezettől. A gyönyör égető, selymes hullámai végigzsibbasztják a testem, és ahogyan egymásba kapaszkodva, ütemesen mozgunk, testem minden egyes részének gyönyörűsége és élvezete összetömörül, egy halálos atombombává… Az alhasamból elinduló forróság, biztosít, hogy a madzag, ami robbantja a bombát, már ég. Zihálunk, egymás levegőjét szívjuk, egymás testébe forrva élvezzük aktusunk utolsó másodperceit, és amikor a gyújtózsinór lángja eléri a bombám belsejét...
Gerincemen végigvág az orgazmus jeges-tüzes ostora, vágyam végre kielégül, szívem csordultig megtel egy fura, melengető érzéssel. Boldogsággal... Kimondhatatlanul boldog vagyok. Torkom összeszorul, szemem bekönnyezik.
- Szeretlek… - lehelem öntudatlanul, ahogy elernyed a testem.
- Yuuki… - morogja nyakamba, és engem teljesen magával ragad az idill. Csak akkor eszmélek fel, amikor megérzek valami forrót végigfolyni a combomon. Csak ekkor tudatosul bennem: Mit tettünk és ráadásul hol?!
Felpattannak szemeim, aggodalom fénye villan bennük. Testem még gyenge az átéltektől, mégis amennyire gyorsan tudok, felemelkedem Zeroról, aki egy papírzsebkendőt nyújt felém, amit nem is vagyok rest kikapni a kezei közül, azzal megtisztítva magamat. Amint végzek, második dolgom, hogy az ajtó felé kapjam a tekintetem, de szerencsére a folyosót továbbra is a sötétség uralja.
- Én.. izé.. sajnálom.. – motyogom, amint visszapillantok Zerora. Nem kellett volna olyanokat mondanom neki… áh, az egész az én hibám!!
Nem válaszol, csak mosolyog, pedig így is eléggé zavarban vagyok már, és ő még fokozza ezzel a csábmosollyal! Áh, te!

Rendbe szedjük magunkat, persze az arcom még mindig szín vörösben úszik, majd miután végeztünk szótlanul állok meg a szoba közepén.
- Nekem.. most már… vissza kéne mennem… - mondom halkan, amikor hirtelen fény támad a folyosón, és csoszogó hang üti meg a füleink. Felkelt az igazgató! De.. már nem gond végülis… nem igaz? De akkor mégis miért vagyok ilyen ideges?!
- Gyerekek? Mit csináltok még mindig itt? – hogy mit? Hát öhm… khm… Persze, pont ilyenkor nem jut semmi az eszembe…
- Yuuki mosogatás közben eltört egy tányért, és mindenhová jutott belőle. Időbe telt, míg összetakarítottunk.. – magyarázza ki a helyzetet faarccal Zero. Hogy én hogy imádom az eszét! És nem is látszik rajta semmi… én még mindig ki vagyok pirulva…
- Áh, értem! Milyen megnyugtató, hogy ilyen felelősségteljes gyermekei vannak Apucinak! – néz ránk csillogó, mézbarna szemeivel. Halkan felsóhajtok.. olyan, mint mindig… úgy tűnik semmit nem vett észre, hála az égnek… - Apropó Yuuki… neked nem kéne már visszamenned? – jesszusom… tényleg! Elég hosszúra sikeredett ez a „vacsora”…
- Öö.. de igen! – habogom zavartan.
- Megyek, elkísérem egy darabig – ajánlja fel Zero. Áá, csak még jobban zavarban leszek!
- Rendben.. akkor én visszafekszem. Jó éjt gyerekek! – elköszönünk tőle mi is, majd távozunk a lakosztályáról. Az út csendben telik vissza az iskolához, az éjszaka hangjait csak Zero zavarja meg, már mikor a kapu előtt állunk.
- Jut eszembe… holnap kollégiumi ellenőrzés lesz – holnap?
- Rögtön a második napon? – kérdezek vissza rögtön.
- Aha… igazgatói utasítás – mosolyodik el fanyarul, mire elkuncogom magam. Hát, akkor szegények nem tehetnek mást…
Kissé lefagy arcomról a mosoly. Tehát holnap együtt kell látnom őket. Nem tudom miért csinálok ebből ilyen nagy ügyet, de… zavar. Hajh.
- Yuuki? Mi a baj? – hoppá, úgy tűnik aggodalmam az arcomra is kiült.
- Ja, semmiség! Akkor holnap látlak, jó éjt! – hadarom el neki, majd mielőtt bármit tehetne vagy mondhatna, egy futó csókot hintek ajkaira. Nem bírtam megállni… csak így tudom lenyugtatni magamat, és elzavarni bosszantó gondolataimat…
Elválok tőle, majd futni kezdek be a kapun, a termek felé. Már lassan hajnalodik, éppen elég ideig maradtam el.


timcsiikee2009. 07. 21. 20:18:42#1248
Karakter: Zero(Torony)




 
Zero:

Finoman csókolom mézédes ajkait, puhasága lágyan simogatja enyéim. Már vágyom rá, de igyekszem visszafogni magam, hidegvérem megtartani, nehogy is egy kicsit is megsértsem testét bárhol. Nem is érzem már vérének szagát. Ilyen erős a tisztavérűek öngyógyító képessége? Ilyen gyorsan begyógyult a sebe? El sem hiszem. Pedig nem is tudok róla.. Mikor ihatott utoljára ő vért…
Magamévá akarom tenni most… nem nagyon bírok már testemnek parancsolni.
- Zero… itt nem lehet… - próbál kordában tartani szavakkal miután ajkaimtól elválva pirosló arccal süti le félig szemeit. Ilyenkor teljesen olyan mint a régi Yuuki, akit megismertem. Ugye tudod, hogy ezzel így még jobban felhevítetted vágyamat?
Felkapom, majd a mögötte lévő asztalra teszem óvatosan, így még kényelmesebben igaz kicsit felfelé hajolva érem el ajkait, és rá tapadva birtoklom újra őket. Kis kezeit mellkasomon érzem meg ahogy alig remegve próbálja gombaim kipattintani, de nehezen megy. Nem zavarom meg, hagyom hogy ő maga vetkőztessen, simítson végig érzékenyen bőrömön. Ajkaival egyre lejjebb jut cirógatva, én pedig alig elgyengülve vetem kicsit hátra fejem. Igyekszem mégis megtartani hidegvérem.
Emlékszel mit ígértem még neked? Soha nem tudnám mivel meghálálni amit értem tett… de mára már változtak a dolgok. Talán viszonozhatnám. Yuuki… ha kell, tudod, hogy véremet is odaadom… érted…
- Zero – suttogja halkan bőrömbe, forró lehelete perzseli végig nyakam. Ha iszik a véremből mindent meg fog tuni.. Hogy mit érzek… Akkor talán szavakkal sem kéne kifejeznem. Nem értem miért képtelen vagyok még… Így talán egyszerűbb lenne számomra is…
- Yuuki… nem kell visszafognod magad… - szólok rá, mert eltol magától, elkapom csuklóját amiben a kis fekete dobozka van. Talán nem hiszi amit hall, olyan nagy szemekkel pillant fel rám meglepetten. Hát nem emlékszel az ígéretemre? Hogy bármit tehetsz velem? Azt hiszed ez azzal elévült, hogy vámpír lettél? Soha nem szegem meg a szavam.
- Akkor sem… - dacol továbbra is ösztönével, és a szemembe mondja. Miért utasít el? – De te igyál! – rivall fel. Hogy én? Most nem vagyok rászorulva sem. Miért mond ilyeneket?
- De Yuuki… már nincs szükségem rá, már rendben vagyok… - válaszolok viszonylag halkan, nehogy felkeljen az igazgató. Megragadja ingem gallérját, majd nyakához ránt, a meglepettségtől még megtartani is alig tudom magam.
- Yuuki… - dorombolom füléhez hajolva. Miért? Miért teszed ezt velem? Tudod jól ez milyen hatással vagy rám. Tudod, hogy ezzel mit érsz el, de nem értem szándékod… mégis.. már nem tudom visszafogni magam… Ujjaim barna hajába túrnak, hogy tarkósához simítsam, el az útból. Tekintetem átalakul, dobban bennem a vérszomj hevessége, majd igyekszem finoman nyakára vetődni. Yuuki…


Zúg a fejem, de nem a vérszomjtól… Nem… az lecsillapodott immár, mivel a világ legfinomabb véréből ihattam. Ez a zúgás a tomboló gondolatok kavalkádja. A csengő hang, amit nap mint nap hallok, mégis most úgy cseng tőle még fülem is, hogy majd beleőrülök…
Ezek itt mind Yuuki gondolatai… érzései… minden ami ő… a vére… minden benne van… Érzem…
- Zero… érezted? – tiszta és igaz hallható hangja ránt ki az ő gondolataiból, amik most már az én fejemben is járnak. Lassan meg sem tudom különböztetni a saját és ő érzéseit… Észre veszem, hogy már ingem sincs rajtam, ujjaival mezítelen hátamon kalandozik. Még mindig nyakához nagyon hajolva, a szemébe sem merek nézni. Átölelem karcsú testét, közelebb lépek az asztalhoz, hogy teljesen magamba tudjam préselni.
Értem már, hogy miért tetted… Mindent értek… azt is hogy ezt miért tetted…
Ha ez kell, hát legyen… én minden megteszek Yuuki… de sajnos… ez nekem még nem megy…
- Sajnálom… - mondom halkan, nyakába borulva. A nyakára csorgott vért lassan nyalogatom le, nehogy elérje ruháját. Hátamon kezei felkúsznak egészen tarkómig, majd ő is hajamba túr, ahogy én az előbb… Halkan sóhajt és pedig végül puha puszikkal jutok el ismét arcához végül szájához. Szemei lehunyva, arca közvetlen közel van az enyémhez. Lassan felnyitja a mogyoróbarna íriszeket, én pedig még közelebb hajolok hozzá csak pár centire ajkaitól, hogy nem kelljen arcát néznem, most még ez is olyan nehéz nekem…
- Nekem ez még nem megy… - szólalok meg ismét én, és közben egyik kezem lesimul combjáig, majd vissza fel. Yuuki… Ő is tovább cirógat, kis keze mellkasomra téved, eltol magától de nem messzire, és ekkor látom meg, hogy mosolyog… Nem… Ezt nem értem most…
Keze felsimul arcomra, majd a másik is, közre fogja, és úgy irányítja, hogy csak rá nézzek, a szemébe…
- Kivárom… - mondja hozzám hajolva, majd egy gyengéd puszival jutalmazza számat, félig lehugyt pillákkal és újra rám néz…
Ledermedek… pár pillanatra… ismét…
Yuuki…Yuuki…Yuuki…
Nem szólok semmit, csak újabb csókot követelek, érezni akarom, már nagyon mindenét…
Blúzát gombolom ki fél kézzel, combját simogatom.
- Zero… Az igazgató fel fog kelni… - nyögi halkan, ahogy nyakára térek nyugodtan érzékien. Most nem ragad el a érszomj az előző jelenet miatt…
- Nem fog… - duruzsolom bőrébe, majd kezem becsusszan bugyija alá… olyan forró…
Felsikkant, de csókkal betapasztom száját, mert így a végén még tényleg fel fog kelni. Szeretlek Yuuki, de most még ki nem tudom mondani mennyire is… De majd eljön az az idő… Addig hagy érezzelek.
Ujjaim körkörös mozdulatokba kezdenek, ficánkol és ajkaimba sikoltozik, másik karommal átölelem, csókolom tovább… Itt és most akarlak… Felnyitja szemeit, kezeivel nadrágomat kezdi matatni, szemei ködösek, benne látom saját magam.
- Akarlak Yuuki… - suttogom alig hallhatóan ajkaiba, majd lassan lefelé haladok nyakát mellkasát csókolgatva. Nem akarom ruháit levenni, mert ha mégis ránk törnének, neki ne kelljen csak úgy magára kapni valamit…
- Zero… - leheli kábán, majd visszahajolok hasától. Most vajon mit jelent? Megengeded Yuuki? Tudod hogy bármit megteszek… Éreztem hogy te is tudod… Csak mondd ki… Mondd ki Yuuki…




<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).