|
|
Szerepjáték
(Vampire Knight)
| Blacky | 2009. 07. 07. 19:07:22 | #1100 |
Karakter: Yuuki (Torony)
Yuuki:
Beérünk az akadémiára, és máris elfoglaljuk helyünket a kijelölt tanteremben. Jómagam az ablakhoz állok, és kifelé réved a tekintetem. Még nem kezdődik meg az óra, jelenleg a tanárra várunk. Komoly tekintettel figyelem a bent lévőket. Teljesen új társaság. Már nyoma sincs köztük bátyám „sakkfiguráinak”. Hm… vajon jól vannak? Mit csinálhatnak ebben a percben?
Elmélkedésemből visszahúz az egyik vámpírfiú mondandója, amelyben arról ábrándozik, hogy az új prefektus lánynak milyen jó illata volt. Felmegy nálam a pumpa. Hogy mer ilyet mondani a szemem előtt?! Ráadásul a barátnőmről beszélt! Ha csak megtudom, hogy egyetlen újjal is hozzáér akármelyikük, én…!!
Reccs.
Kissé megreped a terem fala, én pedig vörös szemekkel pillantok fel az idiótára.
- Ha még egyszer ilyet hallok tőled, esküszöm, letépem a karod! – mondom kissé megemelt hangsúllyal, az ablakpárkányt szorongatva. Mégis hogy jön ő ehhez?! Kis mocsok…
- E.. elnézést kérek Yuuki-sama, nincs mentségem arra, amit mondtam. Többé nem fordul elő – hajol meg rémülten és alázatosan. Lassan lenyugszom. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Nem is kellett volna ilyen „látványos” dühkitörést rendeznem. Elvégre mégiscsak egy tisztavérű vagyok. Mintadiákhoz illően kell viselkednem. Huh… nehéz lesz megszoknom, hisz eddig emberként éltem. Vagyis most is ugyanúgy élek, csak… hát ezt leszámítva.
- Ülj le – parancsolok rá, mire ő engedelmeskedik. Kisvártatva az oktató is megjelenik, és megkezdődnek az esti tagozatos óráim.
Egy ideig koncentrálok a vámpírtanár mondókájára, később már inkább álmos szemekkel révedek kifelé. Hm. Yori és Zero javában őrködnek. Vajon milyennek véli Zero barátnőm társaságát? Lehet, jobban élvezi, mint hajdanán az enyémet…? Kitudja. De miért is gondolok ilyenekre? Talán mert… van valóságalapja?
Megpillantok néhány nappalis lányt egy közeli fán, és Yori-chan elsőként pislogva már le is veti magát az erkélyről. Vajon jobb munkát végez, mint én? Zero rám néz. Gyorsan visszafordulok. Nem akarom, hogy tudja, hogy őket figyeltem…
***
Hála az égnek, végre vége van! A tanár után elsőként ugrok fel ültemből, és kiviharzok az ajtón, hisz jelenésem van az igazgatónál! Öö… Visszafordulva odavetem a többieknek, hogy viselkedjenek. Reggelig még maradniuk kell. Ahogy nekem is, de… ez most fontosabb. És különben sem lenne merszük szabályt szegni… dehogy lenne…
Nagy sebbel-lobbal szaladok az igazgató szállása felé, és előttem megpillantom a kimért léptekkel sétálgató Zerot. Ösztönösen szökik számra pajkos kis mosoly, és mikor már elég közel érek hozzá, jól tarkón penderítem. Hehe…
- Gyorsabb voltam – közlöm vele mosolyogva, mire az ő ajkán is félmosoly görbül. Na, ezt már szeretem! Kikerülöm macskalépteimmel, majd köszönök lelkes nevelőapámnak, és beljebb lépve lecsüccsenek a megszokott helyemre az asztalnál. Zero is követ engem, majd levetve kabátját ő is lehuppan velem szemben. Apuci nagy sebbel-lobbal rohan is felénk a gőzölgő étellel, és bár majdnem hasra esik, a fazék végül az asztalra kerül.
Némán vacsorázunk, senki sem szól egy szót sem. Még mindig zavar, hogy Yori vette át a helyem. Nem tudom miért, de zavar. Féltékeny lennék?
- Na és milyen Yori-channal őrködni, Zero? – könyököl az említett felé az igazgató. Na, most telibe trafált. Ez a válasz engem is nagyon érdekel… Felpillázok, miközben kanalam a számhoz emelem.
- Semmi különös nincs benne… – válaszolja lazán, rizsgombócát bekapva. Ez nagyszerű! Akkor igazán nincs is miért aggódnom. – Olyan, mint Yuuki… - viszont erre a kijelentésre majdnem visszaköpöm a levesem a tányéromba. Azt mondta… olyan, mint én?! Vele is olyan közvetlen, meg minden?! Akkor lehetséges, hogy Yori átvette a régi helyem?! De akkor…
- Na jól van, apuci most aludni megy! – pattan fel nevelőapánk, majd szennyes edényeivel együtt elvonul a konyhába. Nem hallok vízcsobogást, így feltételezem, hogy szennyesek is maradnak. Bah…
- Gyere, mosogassunk el… Persze, csak ha van időd… - áll fel az asztalról. Mosolyogva biccentek, egy „rád mindig van” pillantással, majd felkapva tányéromat megyek utána a konyhába.
Megosztjuk a munkát, ő mosogat, én pedig eltörlöm az edényeket, és visszahelyezem őket a szekrénybe. Éppen egy kicsi poharat törölgetnék, amikor az elpattan, és az éle megvágja ujjamat. Tudom, hogy begyógyul… mégis belém van ivódva a reflex, miszerint felszisszenek az enyhe fájdalomtól, és kicsúszik kezeim közül az üvegpohár.
- Yuuki… - fordul felém Zero, kezeit megtörölve, majd finoman vérző ujjam után nyúl.
Szívem hatalmasat dobban. Nyelve lágyan simít végig sebemen, a kibuggyanó karmazsin vért letisztítva róla.
Testem beleremeg az érintésébe, arcomon vörös pír terül szét.
- Zero… - suttogom halkan, mire ő felnéz rám, vörös, rabul ejtő vámpírszemeivel. Ah istenem… - Mit érzel irántam? – kérdem halkan. Tudnom kell… ez most mindennél fontosabb nekem…
Kiveszi szájából immáron begyógyult ujjamat, és rám pillant, majd szorosan átölel, én pedig csak pislogok. Döbbentem lehelem az áhított nevet, ő pedig gyenge karom után nyúl, átkarolva vele nyakát. Megkapaszkodok ingébe.
- Hogy mit? – súgja halkan, de nem fejezi be mondatát, elakad. Ajkai játékával válaszol inkább, én pedig belesóhajtok a csodás pillanatba, még szorosabban hozzá bújva izmos testéhez. Másik karomat is vállára teszi, miközben az ő kezei kosztümöm alá csusszannak, ajkai pedig ismét enyéim keresik. Zero ez… nem válasz… nekem pedig az kell… de elsősorban te…
Talán… még te sem tudod igazán, hogy érzel? A régi Yuukit szeretted… én tudom. Az embert… és habár a személyiségem nem változott… már nem vagyok ugyanaz a faj. Ez nem könnyíti meg a dolgát. Ez még köztünk áll. Belesóhajtok a csókunkba, ahogy kezét érzem egyik mellemre simulni, majd lecsúszni, és kivéve kosztümöm alól a patentokkal kezd küszködni. Pirongva válok el ajkaitól.
- Zero… itt nem lehet… - motyogom rettenetesen vörösen, de úgy tűnik, őt nem különösebben érdekli meggyőző érvem, ugyanis fenekem alá nyúlva rak fel az asztalra, újra vadul és szenvedélyesen esve számnak. Nyögdécselve viszonzom a bódító csókot, nyelvem óvatosan átsimítva az ő szájába. Ég a testem, lábaim beleremegnek a gyönyörűségbe, milyen közel is lehetek most hozzá. Istenem… Gondoltam volna valaha, hogy így egymásnak esünk? Soha… álmaimban sem…
Kis kezeimmel ügyetlenül gombolom ki ingét, majd felnyitva már homályos szemeimet simítom egyre lejjebb bőrét ajkaimmal. Amikor állánál járok, Ő készségesen hajtja hátra a fejét, utat engedve a vámpírok egyik legkedveltebb részéhez: a nyakához. Vére hevesen lüktet ereiben, csábítóan hívogatva engem… Mióta nem ittam? Amióta Kaname visszaváltoztatott… már elég szomjas vagyok… Persze ellen bírok állni, de a tudat, hogy Zero vére az, valóságos drogként hat rám. Nem tudok tovább haladni… Nehezemre esik még gondolkodni is… A torkom… olyan forró a torkom… szomjazom… kívánom a vérét… nagyon… őrülten…
- Zero… - súgom enyhén rekedtesen, nagyon halkan. Észrevette, hogy hezitálok.
Nem… nem szabadott volna még csak fontolóra sem vennem… nem akarom bántani… nem akarok benne semmiféle kárt tenni… És nem akarom, hogy megint ellökjön magától. Megtörténhet… Valamint…
Amikor először ittam a véréből, letaglóztak az érzései. Nem tudom, hogy újra képes lennék-e elviselni…
Kissé eltolom magamtól izmos testét, és egyenruhám zsebébe nyúlok, a tablettáimért. Észreveszi, már álmából is felismerné a doboz hangját. Hirtelen lefogja a kezem, ami nagyon meglep.
- Yuuki… nem kell visszafognod magad… - néz a szemeimbe, és hogy nyomatékosítsa mondatát, megereszt egy mosolyt. Elkerekedett szemekkel nézek rá. Komolyan mondta?
- Akkor sem… - motyogom lesütött szemekkel. Így megtudnám, mit érez. Én a saját szájából akarom hallani…
Most el kell utasítanom a vérét. De…
- De te igyál! – pillantok fel rá határozottan. Meghökken.
- De Yuuki… már nincs szükségem rá, már rendben vagyok… - nekem ilyet ne mondj! Nekem viszont szükségem van rá, hogy igyál! Azt szeretném, hogy így jöjj rá az érzelmeimre, Zero…
- Igyál! – ragadom meg ingénél, és közelebb rántom magamhoz. Hajam elsöpröm az útból, fejem oldalabbra döntöm, és várok. Várom, hogy felfogja a helyzetét. Egy tisztavérű vérének senki nem tud ellenállni. Főleg nem az, aki már meg is ízlelte. Az enyémet még Kaname sem tudja elutasítani… Zero pedig egyenesen esélytelen. Szinte már megsajnálom, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Szinte.
- Yuuki… - morogja a fülembe mély hangján, majd érzem ujjait tarkómnál hajamba túrni, majd a vad vérszomjat, és végül az éles szemfogakat a nyakamban. Lassan üti fel bőrömet fegyvere, átszakadnak a szövetek, amik azonnal regenerálódni akarnak, de a húsomba vájó fogak nem engedik. Elégedetten nyögök fel, amikor érzem, ahogy forró véremet mohón kortyolja, ahogy erős kezei engem ölelnek, ahogy lehelete érzékeimet borzongatja, ahogy izmos teste hozzám simul…
Kezeimmel lesimítom hátáról végleg az ingét, majd immáron csupasz bőrét simogatva kényeztetem, másik kezemmel szorosan ölelve magamhoz őt.
Már nem iszik. Lassan elhajol tőlem, és letörli ajkairól vöröslő véremet. A feszültség pattanásig feszül köztünk…
- Zero… érezted? – kérdezem halkan, és visszafojtott lélegzettel várom válaszát.
|
| timcsiikee | 2009. 07. 05. 19:42:30 | #1074 |
Karakter: Zero(Torony)
Zero:
Újra elkezdődik a tanítás az iskolában, ami azt jelenti, hogy a prefektusi munka ismét nem várat magára. De mivel Yuuki éjszakai tagozatos lett… egyedül maradtam. Hát… Talán így is bírni fogok velük.
De ettől függetlenül… hiányozni fog… Bármennyire is untam minden mozzanatommal ezt sugalltam, mégis jó volt édes ügyetlenkedését nézni. Mielőtt indulnék a kollégium kapui felé, az Igazgató hívat.
- Szia Zero… - integet nekem Yuuki barátnője, mikor belépek.
- Yori… Mit keresel itt? – kérdem szemöldököm felvonva.
- Ő lesz az új prefektus társad – közli velem az igazgató szokásos mosolyával.
- Ez most komoly? – érdeklődöm morcosan. Ennyire be lenne avatva ez a lány?
- Igen. Yori-chan mindent tud már, még azon a napon és éjszakán tudta meg. Szerintem megfelelő lesz, ugye Zero? – mivel ebben végképp nem én döntök, ezért csak vállat vonva válaszolok. Felőlem… Azon nem változtat, hogy nekem még mindig ezt a munkát kell végeznem, amit legszívesebben a hátam közepére kívánok.
Kimegyünk végre, és várjuk a vámpírtömeget, szerencsére ma még senki nem jött ki, így egészen egyszerű a dolgunk, nem is értem hogy miért vagyunk itt. Vagyis azt tudom, hogy én miért vagyok itt. Mert látni akarom. És lehet hogy Yori is pont ezért jött már most is ki.
Nyílik a kapu hatalmas nyikordulással és rozsdacsikorgással, majd lassan elindulnak, hátul Yuukival, aki úgy tereli mára már alattvalóit, mint pásztor a bárányait. Csak sikerüljön is eléggé kordában tartani őket. Kurannak még volt tapasztalata ebben, de Yuuki miatt aggódom, hogy nem fogja tudni ezt a feladatot ellátni.
Ahogy mellém ér megáll, és derítő mosolyával fordul felém.
- Az órák után beugrom az igazgatóhoz vacsorázni. Mindenképp legyél ott – kacsint mondata végén, majd tovább áll, nekem meg majdnem leesik az állam, de nem annyira, mint a többi vámpírfajzaté, akik hitetlenkedve, kerek szemekkel néznek rá.
Már rájöhettetek volna, hogy Yuukiról van szó, még akkor is, ha tisztavérű lett belőle.
Megvárjuk, míg a kapu bezárul, majd mi is utánuk indulunk. Még az egész éjszaka itt van előttünk.
Minden nyugodt az éjszaka alatt, egyetlen nappalis lányt nem láttam még. Elég különös, olyan mintha itt sem lennének, pedig holnap már tanítás, és azt hittem, hogy máris kezdik a leskelődést kiszökve a kollégiumból. De semmi… Yori áll az erkély egyik végén, míg és a másik sarkában, és pásztázzuk a környéket.
- Zero-kun – hallom meg félénk vékony kis hangját, és a lány felé fordulok, nem szólva egy szót sem, csak szemeibe nézek – Remélem… nem zavar, hogy mostantól én leszek veled…
Tekintetem visszavezetem a fák közé.
- Nem… dehogy… - nekem oly mindegy, ki ügyetlenkedik mellettem. Bár Yorit még nem láttam, hogy hogyan is végezné ezt a melót. Majd biztos lesz rá lehetősége.
- Akkor jó… - perifériámmal látom, hogy elmosolyodik – hm? – kapja ő is fejét területe felé – Nappalisok… - és amint kiejti szavát, már Yuuki módjára pattan le a fáról, pár kis szaltóval. Látom majdnem egy fán termettek, mindkettő szeret ugrálni. Legalább ezt nem kell majd megszoknom. Lassan az épület ablaka felé fordulok, ahol Yuuki épp most kapja vissza tekintetét. Pár pillanatig még hosszú haját kémlelem, de nem akar megfordulni, így én is inkább Yori akcióját figyelem. Egész ügyesen visszatereli őket még a vámpírok szünete előtt.
Nem értem az igazgatót. Miért kell nekem folyton társat adni? Akármilyen fárasztó is ez az egész, egyedül is el tudnám végezni. Yori memóriáját meg valamelyik vámpír is ki tudná törölni, tudom, hogy meg van hozzá a hatalmuk, Kaname és Serien nevű csatlósa is képesek voltak rá, nem hinném, hogy ezt csak tisztavérűek tudnák megtenni.
Mindegy… Fontosabb dolgom is van, mint hogy ezen problémázzak. Lassan vége a tanításuknak is így irányomat az igazgató háza felé veszem.
Már az ajtóban vár, de én csak bandukolva, zsebre dugott kezekkel haladok a kivilágított ház felé.
Hirtelen ütést érzek tarkómon.
- Gyorsabb voltam – meglátom azokat a csillogó barna szemeket, és a boldog mosoly, ezzel én arcomra is félmosolyt csalva. Hihetetlen, hogy nem sokkal ennyi szörnyűség után, amin ő is keresztül ment ilyen emberien és felhőtlenül tud mosolyogni. Ezt is szeretem benne. Még ekkor is emberi.
Követem, majd amint beértem és levetettem kabátomat, leülünk az étkező asztalhoz.
Némán telik a vacsora, pedig máskor mindig beszél valamelyikük.
- Na én milyen Yori-channal őrködni Zero? – előre biccentem fejem. Miért pont mos ne kérdezgetne? Nem is ő lenne az igazgató, ha nem lenne ilyen… „lelkes”.
- Semmi különös nincs benne… - válaszolok egyszerűen, majd bekapok egy rizsgombócot – Ugyan olyan, mint Yuuki… - dünnyögöm halkan…
- Na jól van, apuci most aludni megy! – jelenti ki Cross igazgató, és a mosatlanokkal el is vonul a konyhába, aztán aludni. Istenem, hogy lehet ilyen trehány? Egy igazgató… Hahh…
Felállok az asztaltól, majd betolom magam után a széket.
- Gyere, mosogassunk el… Persze csak ha van időd – mosolyogva biccent, majd jön utánam. Ahogy jobban végignézem így állva a világosban, a fordított színű egyenruha nem is áll neki annyira rosszul, bár szerintem a régi jobb volt. De ez az ő döntése volt.
Én mosogatok, ő meg most törölget és elpakol, szerencsére nincs sok mosatlan edény. Egy vékony pohár összetörik, ahogy le akarta dörzsölni róla a vizet, és az éles szél megvágja ujját mire felszisszenve ejti el a poharat, ami még apróbb darabokra törik.
- Yuuki… - fordulok felé, kezem megtörölve, ujját fogja, de én gyengéden elveszem tőle, és arcomhoz emelem. Nagyon jó érzés, hogy a vér szagától már nem kerülget a hányinger, és amikor csak akarok ellen tudok állni neki. Bár Yuuki vére azóta sem változott, ugyan olyan az illata, és ugyan olyan hívogató még most is. Nem borítja egy agyam a vérszomj, mégis mikor lassan lenyalom ujjáról a kibuggyant vért, vörössé válik szemem, mindent rózsaszínben látok, az erek felcsillannak előttem.
- Zero… - suttogja felpislogva rám, így rá emelem tekintetem, pár pillanat után szólal csak meg újra – Mit érzel irántam? – egy pillanatra elkerekednek szemeim, és kiveszem ajkaim közül letisztított ujját. Csuklóját megragadva rántom magamhoz másik kezem derekára siklatva, kezét vállam fölött áthúzva, hogy közvetlen közelről ölelhessem át. Halkan suttogja meglepetten nevem, derekát teljesen átkarolva ölelem magamhoz, szabad keze még mindig teste mellett lóg erőtlenül.
- Hogy mit? - kérdem suttogva, arcához közel hajolva… Nagyon szeretlek Yuuki… de… de… Én ezt még képtelen vagyok kimondani, egyszerűen nem megy, nem jön számra a szó… Nem fejezem be a válaszadást, hanem ajkaira tapadva adok neki egy csókot.
Ígérem, amint lesz bátorságom, elmondom… De most még túl sok minden áll köztünk, hogy ezt ilyen könnyen kimondjam.
Derekán lévő kezem blúza alá csusszan, vállamra teszem kis karját, majd másik kezemmel is átölelem, nem eresztem magam mellől.
|
| Blacky | 2009. 06. 19. 11:37:46 | #903 |
Karakter: Yuuki
Pulzusom az egekbe röppen. Mi van, ha egy esti tagozatos? Mi lesz itt?!
Zero villámgyorsan elszakad tőlem, és magához ölelve fordulunk az ajtó felé. Yori-chan nagy szemekkel pislog ránk. Uramisten… vajon mennyit látott??
- Yuuki? Zero? Mit csináltok itt? - kérdezi értetlenkedve. Talán Zero időben kapcsolt… most viszont biztos. Helyettem is válaszol barátnőmnek, bár nem nagyon figyelem, hogy mit. Túlságosan gyorsan történt minden. Csak úgy kalapál a szívem…
Hiányérzetem támad, Zero már az ajtónál. Barátnőm mellém lép, és kérdezősködni kezd.
- Yori-chan, búcsúzkodni jöttem… - fogom meg mosolyogva a kezét, mire barátnőm ijedt szemekkel pillant rám. - Mától az esti tagozaton fogok tanulni - mosolyodom el. Igen… ő is tudja, mi lett belőlem. - …így valószínűleg nem fogunk annyit találkozni, de… - nem tudom befejezni, ugyanis barátnőm könnyes szemekkel borul a nyakamba.
- Butus! Én már attól boldog vagyok, hogy itt maradsz! - elenged, és mosolyogva néz meglepett szemeimbe. - Mindig van megoldás, Yuuki - igaza van… a nehezebb utat választottam a könnyebb helyett… És nem fogom megbánni! - De történjék bármi… akkor is a legjobb barátnőd maradok! - mondja el újból, megfogva a kezem.
- Yori-chan… - pityegem elérzékenyülve a nevét. - Köszönöm…
***
A délután folyamán megbeszéljük az igazgatóval a dolgokat. Sugárzik a boldogságtól. Igen… ha elmentem volna, az akadémia esti tagozata végképp megszűnik létezni. És akkor az álma is darabokra hull…
A szobámba érve a fürdőbe vezet első utam. Ledobálom magamról a ruháimat, és beülök a kád forró vízbe. Élvezem a meleg cseppek kényeztetését, így nyakig merülök benne, hosszú hajam átnedvesedik. Lehunyom szemeimet.
Rengeteg minden történt a napokban… Végre emlékszek a múltamra, végre öntudatomra ébredtem, végre boldog voltam… de… hatalmas fájdalmat okoztam Zeronak…
„… csak azért tudtam folytatni az életem, mert te mellettem voltál.”
Én tartottam életben… én voltam neki a legfontosabb…
Mégis… a lány, aki végig mellette volt, nem volt több mint egy illúzió, egy árny! Mit érezhetett akkor, amikor megtudta? Nem, ez ostoba kérdés… tudom, mit érzett… fájdalmat, gyűlöletet, dühöt és temérdek bosszúvágyat…
Mégis… a vérében egyaránt szerepelt hála, a bűntudat, a vezekelés és a szeretet. És még valami nagyon erős, ami csak úgy izzott a vérében… Ujjaimmal lágyan érintem meg bizsergő ajkaimat.
Valami… ami miatt kénytelen gyűlölni, és félredobta a vadászbüszkeségét! Micsoda különleges kegy…
Miért? Miért maradtam itt tulajdonképpen?
„Meg akarom védeni azokat, akik fontosak nekem!” Igen, így igaz… meg akarom védeni őket! A diákokat, Yori-chant, az igazgatót, és…
Legfőképpen miattad maradtam, Zero… de miért? Kétségbeesetten temetem arcom vizes tenyerembe. Meg akarom őt védeni, támogatni akarom… további küzdésre sarkallni! Éreztetni, hogy ez az állapot nem változtat semmin!
„… a vámpírénem felemésztette a másik énemet…” Ez hazugság volt. Azt akartam, hogy gyűlöljön, hogy ne epekedjen utánam! Miért? Mert nem akartam együtt élni a gondolattal, hogy miattam szenvedjen és gyötörje magát! Hisz aggódtam érte… hisz el akartam menni…
Mégsem tettem. Kaname-senpai megadta nekem a lehetőséget, hogy válasszak, ha én boldog lehetek… Azt hittem mellette a helyem, hogy vele leszek boldog… de ha elmentem volna, akkor mindent tönkretettem volna… A sajnálat vezérelt? Nem… egész biztosan nem! Dehogy! Valami más… valami erősebb…
Zero… miatta maradtam… de nem azért, mert megsajnáltam! Nem tudom, miért… azt viszont tudom, hogy jól tettem, és nem fogom megbánni! Nem fogom megbánni, hogy Zerot válaszottam Kaname-senpai helyett… megint… Zerot választottam a szerelmem helyett…
…lehet, hogy…
Lehet hogy Zero nekem fontosabb, mint Kaname-senpai? Mindig is… többet jelentett nekem?
Igen. Annak idején, amikor megtudtam, hogy vámpír… minden erőmmel segíteni akartam neki. Csak egy megoldás volt… ha felajánlom neki a véremet. Kész voltam megtenni érte, még akkor is, ha Kaname-senpai ezért örökre megutál! Fel voltam készülve, és beletörődtem, csak hogy Zerot segíthessem, és támogathassam. De…
„Amikor melléd álltam, amikor minden erőmmel segíteni akartam neked, az önzés is volt!” Így igaz… a saját érdekemben is tettem. Mert szükségem volt rá, mert közel akartam kerülni hozzá! A szívhez, amihez azt hittem képtelenség hozzáférni!
De hát akkor… ez azt jelenti, hogy én végig… hogy én végig… szerelmes voltam Zeroba…!!!
Csak a Kaname-senpai iránti érzelmeim minden más érzést elnyomtak! De én Zerot választottam… mellette maradtam! És azért maradtam…
… mert még most is halálosan szerelmes vagyok belé! Zero…
Őrülten szerelmes vagyok beléd, Zero…!! mindvégig az voltam! És mégcsak észre sem vettem…
- Yuuki-sama! A diákok készen állnak átvonulni az akadémiára! - hallom kintről az egyik vámpírnő hangját.
- Természetesen. Mindjárt kész vagyok! - szólok ki, majd kitápászkodok a kádból, és magam köré csavarok egy törülközőt. Kilépek a fürdőből, és az ágyon már ott hever a fehér, esti tagozatos egyenruha.
Mától minden más lesz… mégsem változik semmi… Tisztavérű vámpírként engedelmességre bírom az esti tagozatot. Képes leszek rá! Felöltöm magamra a ruhát, de ekkor hirtelen valami koppan a földön. Hátrafordulok, majd lehajolok a díszes tárlóhoz, amelyben a Kanamétól kapott rózsa díszeleg.
Könny szökik a szemembe. Sajnálom bátyám… de itt van rám szükség… itt vagyok boldog…
Összeszedve magam lépek a hallba, ahol jelt adok az indulásra a tolongó vámpíroknak. Furcsa érzés, hogy hatalmam van felettük, de soha nem élnék vissza ezzel.
Gondolataimból kizökkent a hatalmas vaskapu nyitódása. Csak Zero és Yori-chan állnak kint. Hát persze. A tatarozás óta ma van az első tanítási nap… Biztos mindenki gőzerővel tanul. Megindulunk átvonulni, de végig magamon érzem Zero tekintetét. A szellő lágyan belekap hajamba, miközben viszonzom pillantását.
A tegnap estén jár az eszem… végtelenül boldog voltam… vele… Arcomba rögtön vér is szökik.
Megtorpanok közvetlen mellé érve, majd mosolyogva fordulok felé.
- Az órák után beugrom az igazgatóhoz vacsorázni - magyarázom. - Mindenképpen legyél ott - kacsintok rá, majd nem törődve döbbent arckifejezésével indulok tovább. Ki fogom deríteni, mit érzel irántam, Zero… És minden erőmmel azon leszek, hogy újból közel kerülhessek hozzád! Nagyon közel…
|
| timcsiikee | 2009. 06. 02. 10:31:19 | #234 |
Karakter: Zero
- Miért? – kérdi hitetlenkedve. Talán már megint elfelejtette volna?
- Hát nem tudod? – vállára hajtom fejem, és úgy folytatom mondatomat - Túl sokat tettél értem... túl sokkal tartozok neked ahhoz, hogy így érezzek... – még mindig nem válaszol.
Talán ez jelzi, hogy rájött, mire is gondolok? Mit is érzek?
- Zero... mit jelentek neked valójában...? – kérdi vékony hangján, mogyoró barna szemei lágyan néznek rám, és sarkában fénylő könnyeket vélek látni. Arca felvesz egy pirosas árnyalatot, amit mindig, mikor kissé zavarban van - Mit érzel irántam? kérdez újra, és azonnal hevesebben kezd dobogni a szívem. Talán… Talán mégsem tudja igazán?
- Yuuki – mondom halkan, ahogy csak telik erőmből. Szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy pontosan mi is az, amit irántad érzek. Más ötletem nem révén, arcához hajolok, hogy egy csókkal magyarázzam mindazt, amit kiejteni nem tudok. Azt, amit csak ritkán ejtek ki, de akkor szívből gondolom. Amit most nagyon nehezen ejtek ki, hisz annyi minden összezavart ezalatt a pár nap alatt. Hiába tört meg az „átok”, hiába nem leszek már E-szintű, mégis van bennem valami késztetés arra, hogy ízleljem vérét.
Talán… Talán csak ebből tudom meg, hogy ő mit is érez?
Fülemet az ajtó halk nesze üti meg, és Yukit magamhoz ölelve azonnal fordulok tengelyem körül, és a zavaró tényező felé nézek.
- Yuuki? Zero? Mit csináltok itt? – kérdi halkan Yori, nagyokat pislogva. Még szerencse, hogy nem az egyik vámpírfajzat nyitott be, mert ki tudja, hogy mi lenne itt?
- Semmit… - morgom szokásos módon, majd elengedem Yuukit, és az ajtó felé sétálok. Még utoljára hallom, amit Yorinak mond. „ Yori-chan… Búcsúzkodni jöttem…”
Eleresztek egy sóhajt, lehunyom szemem, majd kilépek az ajtón. Át kell öltöznöm… hamarosan kezdődik a tanítás… És a nap folyamán valami fontosat is el kell döntenem...
Visszamegyek a szobámba, majd lekapom ruháim, és bemegyek a fürdőbe, hogy lezuhanyozhassam.
Megnyitom a vizet, és a langyos cseppek lágyan folynak végig testemen, ezzel jobban felébresztve még álmos arcomat. Kezem a csempének támasztom, és előre biccentett fejjel elgondolkodom.
Még nem is válaszoltam igazán Yuukinak. És őt ismerve, addig nem nyugszik, míg ki nem deríti amit akar.
Talán nem is kell sokat kutakodnia. Talán majd magamtól is elárulom neki.
Soha nem tudnám gyűlölni. Még ha vámpír is lett belőle. Még ha azt is hazudta, hogy a régi éne már nem létezik. Én tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy az ahogy emberként élt, nem ölhető ki belőle. Másképp nem tudna ugyan úgy mosolyogni, ugyan olyan szemekkel csillogón nézni.
És ha elmondom neki? Hogy… talán… Szeretem? Vajon mit válaszolna? Nem tudom.
Ezt nekem kell kiderítenem.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:31:31
|
| Blacky | 2009. 06. 02. 10:30:32 | #233 |
Karakter: Yuuki
Lassan közelít felém, majd megáll előttem. Lesütöm a tekintetem. Biztosan haragszik rám... Hogy viselkedhettem vele olyan hűvösen? Már megbántam... Huh?
Mire észbe kapok, már Zero karjai közt találom magam, amit csak egy meglepett pislogással kommentálok. Majd ahogy tudatosul bennem, hogy miért tette, viszonzom...
Megért engem.
Megérti, milyen nehéz most a helyzetem...
- Nem jó az egyenruhád - mosolyodik el, bár kissé fanyarul, de akkor is boldoggá tesz. Elérzékenyülve suttogom nevét, majd ingje gallérját markolászva, mellkasára hajtva a fejem kezdek halkan könnyezni. A boldogságtól....
Olyan jó érzés, hogy átérzi a helyzetem....
Örülök... nagyon is... de...
- Biztos? - pislogok fel rá, nem palástolva kételyem. Biccent, s szívem melegség járja át. Jól esik, hogy megért, és érett fejjel elfogadja a helyzetet, még akkor is, ha gyűlöli az esti tagozatosokat... Gyűlöli... a vámpírokat.... Engem is....
Szemeim kikerekednek, elmémben a tegnap esti képkockák mintha csak üvegből lennének, ezernyi apró szilánkokra törnek. Miért tettük? Hisz az vagyok, amit a legjobban gyűlöl, amitől a legjobban undorodik!
"Egy nyavalyás tisztavérű, aki kénye-kedve szerint játszadozik az emberekkel..."
Akkor és ott ezt mondta, miközben az ajtón keresztül nekem szegezve pisztolyát.
De tegnap... nem tette volna, ha gyűlöl...
És én sem éreztem a vérében....
- Miért? - suttogom, ingjének gallérját markolászó kezeim megremegnek. - Miért Zero? Miért nem gyűlölsz? - nézek kétségbeesetten lila szemeibe, válasz után kutatva. Döbbenten súgja nevem, majd megereszt egy halvány mosolyt, és újból magához szorít, kissé erősebben.
- Hát nem tudod? - fúrja fejét vállgödrömbe. Mivel hallgatok, folytatja. - Túl sokat tettél értem... túl sokkal tartozok neked ahhoz, hogy így érezzek... - ledermedek.
"Soha nem tudnálak gyűlölni..."
Ezt akkor mondta, mikor először ajánlottam fel neki a véremet... Sokat jelentett nekem....
De ez mostmár nem elég...
Tudnom kell, hogy nem csak hálából teszi-e...
- Zero... mit jelentek neked valójában...? - pillantok fel rá, érzem, szemeimbe megint könnyek gyűlnek, arcom pírban ég. - Mit érzel irántam?
- Yuuki - súgja halkan, és összeszorított fogakkal várnám válaszát. Behunyom a szemem, de mire felnyitnám, már ismét puha ajkait érzem az enyémeken, ahogy finoman masszírozva kényeztet. Mohón viszonzom sóvár csókját, karjaim nyaka köré fonva, amikor...
Valaki ránk nyit..
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:30:45
|
| timcsiikee | 2009. 06. 02. 10:29:45 | #232 |
Karakter: Zero
- Jó reggelt! nyújtózom ki, és elmosolyodom, ahogy látom megfordulni. Örülök, hogy itt maradt.
- Jó reggelt – mondja ő is vékony hangján, de mosolya csak pár pillanatig tart, újra az ablakot kémleli.
- Akkor… Átmész közéjük? – bukik ki belőlem, a számomra fontos kérdés, hisz nem szeretném, ha itt hagyna, ha azok közé menne. De mégis mit várok tőle? Ő az egyetlen itt maradt tisztavérű… Talán bele kéne nyugodnom.
- Nem tudom… - feleli nyugtalanul. Tudom, hogy most milyen teher nyomja.
„ A véred ízéből tudom…”
Felém lép, de tekintetében látom azt sok káoszban élő érzést – Most visszamegyek a szobámba, átöltözöm… - hadarja egy szuszra, majd ki is rohan. Pislogok párat, majd felállok az ágyból, és felkapok valami ruhát. Úgy hallom, még a régi szobájába ment vissza, amit csak kicsit furcsállok. Benyitok, egyedül van, és a régi sötét egyenruhában díszeleg, abban libben felém, és megakad tekintete.
Lassú léptekkel odamegyek hozzá, ő nem moccan, csak figyelemmel kíséri minden mozdulatomat. Megállok előtte, majd átölelem, de látom meglepődött, hisz csak pár pillanattal később viszonozza.
- Mit keresel itt? – suttogom hajába fúrva arcom, szemeimmel a felkelő napot nézem az ablakon keresztül.
- Mi? – kérdez vissza halkan, érzem, hogy mondatomra megrezzent.
Eltávolodok tőle, hogy arcára nézzek, de az ölelésből nem engedek.
- Nem jó az egyenruhád – mosolyodom el fanyarul, bár ez csak álca, de remélem hatásos.
Megmarkolja a rajtam lévő inget, szeme sarkába könny gyűlik, de arcának vonásából látom, hogy nem a szomorúságtól.
- Zero... – suttogja mellkasomba fúrva arcát, nyöszörgő hangja még így is sugározza mosolyát. Nem látom, de tudom, hogy mosolyog, és nekem… A tudat is elég.
Megtörli szemeit, és szipog párat, hogy megnyugodjon.
- Biztos? – kérdi újra felnézve rám, de én csak egy biccentéssel felelek. Nem hagyhatom, hogy így gyötörje magát két világ között, inkább megkönnyítem a dolgát, és hagyom, hogy oda menjen, ahova a kötelesség és a család húzza. Talán... Ha én is szerzek elég erőt ahhoz. Majd követni is tudom... Nem felel, csak megadóan ernyed el teste, és hamar álomba zuhanok, vele a karjaimban.
Arra ébredek, hogy üres az ágyam, csak a párna az amit ölelhetnék, de ahhoz nincs kedvem. Tekintetem a félig beárnyékolt ablak felé terelődik, ahol Yuuki áll, kifelé révedve.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:29:57
|
| Blacky | 2009. 06. 02. 10:28:37 | #231 |
Karakter: Yuuki
Yuuki:
Istenem ez a lágy forróság… ahogy izzadtságtól síkos testünk összetapad… Csodás… Megfogalmazhatatlan…
Egymásba kapaszkodva kezdünk lassú mozgásba, valósággal eszemet veszti a forró gyönyör, a végtelen boldogság… Pillangók ezrei röpködnek gyomromban, s mellkasomhoz felérve langymeleg bizsergéssel árasztanak el. Különös hangok törnek fel belőlem, átadom magam a kéjnek, az élvezetnek, a milliónyi csodálatos érzésnek. Tempónk egyre-gyorsabb és gyorsabb, egymás nyakába lihegve űzzük a gyönyört, combjaim Zero dereka köré fonva még mélyebbre merül el bennem újra és újra… Fantasztikus… Ahogy vállgödrömbe fúrja fejét, és kábán nyögi nevemet… Forró csókot váltva csillapítjuk a bennünk tomboló vágyat. Káprázatos…
Alhasamból elindul valami, valami forró… mint a láva… Istenem, de csodálatos! Szívünk egyszerre dobban, ívbe feszült testtel, kéjesen felsikoltva adom át magam az ismeretlen varázsnak… Forró bőrünk újból összesimul, lázas testünk elöntik a hűs óceán puha habjai… Érzem, ahogy Zero legördül rólam, és betakar. Szemeim továbbra sem nyitom ki, halkan pihegve próbálok megnyugodni. Hihetetlen… hogy megtettük… Mindig is arra vágytam, hogy közel engedjen magához… Egészen közel… Boldog vagyok…
- Yuuki - súgja halkan. Felpillantok, s rámosolygok. Végre tiszta szívből mosolygok… - Aludj ma velem… - ölel magához, így suttog bele hajamba. Finoman átkarolom nyakát, és hozzásimulok. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat… Válaszképp csak halványan biccentek, majd ölelésébe burkolózva hunyom le elnehezült pilláimat…
Laposakat pislogva nyitom fel szemeimet, de éles fényjelenséggel szembesülök, így csak többszöri próbálkozás után sikerül hunyorgás nélkül is. Megbűvölten figyelem a mellettem fel-alá emelkedő férfi mellkast, majd feljebb pillantva veszem tudomásul nyakának vészes közelségét. A takaróba kapaszkodva próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem megy. Akarom… vérre szomjazok… Egy hirtelen mozdulattal tapasztom ajkam az érzékeny bőrfelületre, érzem az ereiben hevesen pumpáló vért, ahogy lüktetően hívogat… Elővillannak szemfogaim, és harapásra készülök, de mégsem teszem meg. Nem vagyok rá képes… Egy fáradt sóhaj kíséretében dobom le a takarót, majd egy aprót sikkantva vissza is rántom, amint tudatosul, hogy az alatt nincs semmi. Hogy mehetett ki a fejemből? Gyorsan hasra fordulok, és keresni kezdem a hálóingem, amiben tegnap átjöttem. Meg is találom, végig rajta feküdtem, így elég gyűrött lett… Kisebb ügyeskedéssel magamra öltöm a takaró alatt, majd ahogy a fehérneműm is a kezembe akad, azt is. Immáron teljes nyugodtsággal dobhatom le magamról az ágyneműt, és kikászálódok az alvó Zero mellől. Csendben figyelem, ahogy békésen alszik, majd nesztelenül az ablakhoz lépek, és kinézek rajta. Tekintetem az égre függesztem. Még korán van… Hirtelen halk neszezésre leszek figyelmes, és az ágy felé kapom a tekintetem.
- Jó reggelt - mosolyog rám Zero, miközben nagyot nyújtózkodik. Úgy látom ő is örül…
- Jó reggelt - viszonzom mosolyát, majd újból kinézek az üvegen. Gyanítom, van egy kérdés, amit fel fog tenni…
- Akkor… átmész közéjük? - hallom a halk kérdést. Éreztem, hogy rákérdez…
Felsóhajtok, majd lehunyom a szemem. Nem tudok dönteni… Nem megy…
- Nem tudom… - sóhajtom, és felállok az ablaktól, majd közelebb lépek hozzá. Tekintetemből süt a tehetetlenség… - Most visszamegyek a szobámba, átöltözöm… - hadarom el gyorsan, majd nem törődve meglepett arckifejezésével, már csukódik is mögöttem az ajtó. Szerencsére még mindenki alszik, így könnyűszerrel vissza tudok osonni a szobámba, ahol már magamra is kapom az egyenruhám. Szomorúan lépek ismét a párkányhoz. Mégis hogy döntsek…? Hogy lenne helyes? Gondolataimból azonban visszahúz az ajtóm csapódása. Ijedten fordulok hátra. Zero...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:28:52
|
| timcsiikee | 2009. 06. 02. 10:27:50 | #230 |
Karakter: Zero
Megnyugodva hajolok csókjáért, majd alá simítva kezem óvatosan húzom le róla a falatnyi kis fehérneműt. Kis kezei hátamat simítják kaotikusan, és amikor alsónadrágomhoz ér, nem habozok azt is eltávolítani. Amint ezt megérzi, szemeit összeszorítva temeti arcát tenyereibe. Olyan aranyos, hogy ismét mosolygásra késztet. Csuklójára fonódnak ujjaim, hogy félrehúzhassam kezét, de alatta szemeit még mindig összeszorítja. Óvatosan kinyitja, arca még mindig pírban ég és mosolyom levakarhatatlan.
- Semmi baj... – nyugtatom meg felé súgva, csuklóját még mindig fogom, és bátorítón irányítom vállamra, és végig simítom kezével testem, hogy így ösztönözzem. Teljesen levezetem kezét, ujjaival lágyan érint meg, és akaratlanul is egy halk nyögés tör fel belőlem az érzéstől. Kezét visszateszem a párnára, és szemeibe nézek. Az én kezem lassan simul le, egészen féltett részéig, majd gyengéd kényeztetésbe kezdek. Nevem nyögdécseli, ami egyre csak fokozza bennem a vágya, ami már szinte elviselhetetlen szintre emeli, és erősen kontrollálom magam. És ez az állapot nem is tart sokáig, ahogy kipirult arcát figyelem kéjtől torzultan, ahogy sóhajait és nyögéseit hallom. Nem bírom tovább, érezni akarom. Elveszem kezem, és megtámaszkodom mellette, ujjaim helyét merevedésem veszi át, hatalmas önuralommal hatolok belé, de mégis alig bírom visszafogni magam. Ahogy lágy forrósággal ölel körül, egyszerre nyögünk fel a forró gyönyörtől, amely mindkettőnket elönt.
Ez annyira csodálatos... Mennyit vágytam erre, és most itt vagyok. Megtorpanok, majd arcát kémlelem, figyelem minden rezdülését, nem akarok fájdalmat okozni neki. Arca sima, talán egy mosoly is bujkál rajta, szeme ködös, talán az enyém is ilyen, nem tudom. Hozzá simulok teljes testtel, majd lágy ringásba kezdek, felfedezem minden reakcióját, porcikáját, érezni, látni, hallani akarom.
Nyögései olaj a tűzre, gyorsabb tempót vált ki belőlem a kéjjel keveredve hangja.
Dereka alá nyúlok, kicsit feljebb emelem, hogy még jobban hozzá férhessek. Megadón tárja széjjelebb lábait, majd derekam köré fonja.
- Ahh... Yuuki... – nyögöm halkan vállába, majd felé hajolok, hogy egy bódító csókkal csillapítsam vad vágyam. Vigyázok fogainkkal, hogy ne koccanjanak, és hogy ne sértsék fel szánkat, de olyan nehéz. Mikor már túl heves a tempó, csak egymás ajkába sóhajtozva, összeszorított szemekkel élvezzük a káprázatos pillanatot. Ezernyi apró, szikrázó érzés gyülekezik bennem, sosem éreztem még ilyet. Vállgödrébe hajtom fejem, ajkaimmal bőrét cirógatom égető gyönyörömben, majd én egy nagyon halk felhördüléssel és sóhajjal, Yuuki egy kéjes sikollyal adja át magát az ismeretlen csodálatos érzésnek. Testem hosszú pillanatokra ívbe feszül, majd úgy ernyed el, mint a marionett bábú, amit magára hagytak. Ügyelek, hogy ne nehezedjek rá teljesen, mégis nekem feszül kis halma, izzadt testünk hűvösen simul össze, forró bőrünkről majdnem elpárolog.
El sem hiszem, hogy megtettük, fel sem fogom ép ésszel. De mégis... felejthetetlen...
Mellé fekszem, félig beterítem magunkat, nem akarom, hogy megfázzon.
Szeme lehunyva, édesen piheg. Olyan gyönyörű... És most az enyém...
Arcára puszit hintek, és ajkaimmal meg is cirógatom.
- Yuuki – suttogom halkan, lehet már alszik. De mégsem. Lassan nyitja fel nagy szemeit, majd felém fordítva fejét mosolyodik el. Mosolyog... Azt akarom, hogy mindig mosolyogjon…
Közel húzom magamhoz, átölelem, és lehunyom szemem.
- Aludj ma velem... – suttogom hajába. Átöleli nyakam, és belesimul ölelésembe – Kérlek... – sosugom még halkabban, jobban magamhoz ölelve.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:28:03
|
| Blacky | 2009. 06. 02. 10:27:14 | #229 |
Karakter: Yuuki
Készségesen segít nekem nadrágja lehúzásában, de látom rajta, hogy nyomasztja. Hisz ezt nem lenne szabad… de ha egyszer olyan jó…
Végleg lehúzza rólam a hálóinget, de ismét megtorpan. Kíváncsian figyelem belső vívódását…
- Yuuki… - suttogja ismét, és ajkával lágy puszit hint forró arcomra. - én… - leheli a fülembe. Ennyire szenved? Vágytól fűtötten sóhajtom nevét újból, nagyon halkan… Már… már én is nagyon akarom… Zero…
- Biztos vagy benne? - sóhajtja, arcát elfordítja. Én… nem tudom… de olyan jó, és…
Kezeimmel végigsimítom karját, nyakánál a tetoválást, majd tenyerembe fogva arcát, fordítom magam felé.
Nem mondok semmit, nem is kell. Tekintetem mindent elárul… Ő megkönnyebbülten megereszt egy félmosolyt, majd újabb csókkal bódít, miközben erős kezeivel derekam alá nyúlva felhúz magához. Érzem ujjait a fenekemnél bebújni a fehérneműmbe, és ismét felsóhajtok. Lassan húzza le rólam, apró segítséggel, míg az én kezeim hátát simogatva érnek le alsóneműjéhez, és egy hasonló mozdulattal próbálom megszabadítani tőle. Felsóhajt, ahogy finoman ajkaiba harapok, és egy vad mozdulattal rántja le magáról az alsónadrágját. Egy meglepett kis sikoly hagyja el a számat, majd megszakítva a csókot, szégyenlősen kapom szemeim elé a kezem. Jézusjézus… ez olyan… furcsa… de mégis úgy élvezem… Érzem ujjait csuklómra simulni, ahogy finoman arrébb húzza kezeimet. Nem baj, a szemeim úgyis csukva vannak… Torkomban dobogó szívvel várok… de nem történik semmi… Óvatosan, hunyorogva nyitom fel szemimet, és Zero gyengéden mosolygó arcával találkozok.
- Semmi baj - súgja mosolyogva, és fogva tartott kezem felvezeti széles vállaira, majd izmos felsőtestére, kockás hasára, és… Ujjaim gyengéden cirógatják ágyékát, majd lejjebb vándorolva ismerkednek meg az új, eddig ismeretlen területekkel. Rettentően zavarban vagyok, és meggyőződésem, hogy látszik is rajtam. Felnyög mély hangján, amitől még jobban elpirulok, majd kezem ismét a párnára teszi, és újból megcsókol. Testünk összesimul, de még nem olvad eggyé. Megremegek az izgalomtól, ahogy kezeivel, ajkaival újból simogat, ahol csak ér, miközben ujjait érzem egyre lejjebb haladni, egészen odáig… Testem megfeszül, kezeim a lepedőt markolják, de nem hunyom be a szemem. Végig a biztonságot sugalló, lila íriszekbe nézek, hagyom, hogy kényeztessen, amikhez apró nyögésekkel járulok hozzá…
- Zero… - sóhajtom az áhított nevet, ahogy megérzem magamban ujjait, élvezem lágy körözgetésük. Kipirult arccal, sóhajtozva vonaglok meg alatta, ajkaimmal nyakát csókolgatva, fogaim óvatosan végighúzva rajta. Vigyázok, nem akarom felsérteni érzékeny bőrét, legfeljebb éppen csak hogy. Combjaim szélesebbre tárom, tudatom elborítja a vágy köde, átadom magam a csodálatos, fantasztikus érzésnek, a körbeölelő forróságnak, és magának Zeronak…
De hirtelen elmúlik.
Meglepetten, talán kissé csalódottan pillantok fel, amint megtapasztalom ujjai hiányát, viszont megérzek helyette valami sokkal keményebbet… Annyira nincs nehéz felfogásom, egyből rájövök mi az… Átkarolom nyakát, jelezve, hogy fel vagyok készülve, és ő nem is vár tovább. Lassan és óvatosan hatol belém, és egyszerre nyögünk fel a kéjtől…
Nem fáj… egyáltalán nem… csodálatos érzés… Testünk eggyé olvad, lelkünk egyesül… Egyesülünk…
Férfi és nő…
Zero és én…
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:27:32
|
| timcsiikee | 2009. 06. 02. 10:26:16 | #228 |
Karakter: Zero
Mikor észleli, hogy hálóingét óvatosan húzom le, magához szorítva karjait próbálja megakadályozni.
- Ne takard el magad... – súgom a fülébe, kissé rekedtes hangon. Nyelvem játékára válaszol teste, és ellazulva hagyja végre, hogy óvatosan visszafektessem az ágyra, hogy megszabadíthassam hálóruhájától. Árgus szemekkel iszom magamba a látványt, ahogy lassan tárul fel előttem testének minden porcikája. Arcát pír borítja, érzi magán tekintetem, és nem bírom megállni, hogy ne érinthessem. A felforrósodott bőr szinte égeti ujjaim végét, ahogy végigsimítok rajta, szítja bennem az eddig is tomboló tüzet.
Nevem sóhajtja kábán, mikor egyik halmának gyönyörpontját ízlelem meg, ajkaim közé szorítom, és kényeztetem. Remegő kis kezekkel lesimítja rólam az inget, majd tarkómhoz nyúlva terel fel egy újabb csókot követelve, és én örömmel adom meg neki azt, amire kér. Érzem, hogy egyik keze a testemen barangol, felfedezi az ismeretlen területet és én is ugyan így teszek. Másik keze az enyémhez simul, majd összefűzöm ujjainkat, és feje mellett így támaszkodom meg. Vágyam tombol most bensőmben, de valami rosszat érzek... Nem... Ezt nem lenne szabad...
Halkan és mélyen felnyögve hajolok el tőle, hogy vállára hajtva fejem fújhassam ki magam...
Nem szabad... – fenyítem magam gondolataimban, de semmi haszna. A testem máshogy reagál, amikor mezítelen felsőtestünk összesimul, amikor megérzem, hogy feszes halma mellkasomnak szorul. Belém reked a levegő, és átadom magam az érzésnek, nem tehetek mást. Máshogy nem csillapíthatom...
Tétován simítom le róla végleg hálóingét, még mindig kételkedem abban amit teszek. Mikor kezei kérlelőn fogják meg nadrágom, megadón segítek kioldani az övet, hogy azt is lecsúsztathassam.
Dereka alá nyúlok, hogy feljebb emelhessem az ágyon, és kényelmesen fekhessünk el rajta.
Már csak egy-egy apró fehérnemű választ el attól minket, hogy átlépjük azt a határt, ami visszafordíthatatlan folyamatot indítana el.
Biztos, hogy ez a helyes? Itt és most? Nem tudom... Csak azt, hogy nagyon akarom... De képtelen vagyok... Nem szabad...
- Yuuki... – súgom ismét rekedtesen, számmal arcát cirógatom közben. Arca úgy ég, hogy perzseli ajkamat, mégis olyan csodálatos – én... – sóhajtom fülébe, de alig tudom folytatni...
- Zero... – vékony hanga suttogva hasít át a levegőben, én is alig hallom meg, pedig itt vagyok szorosan mellette. A vágy köde teljesen elhomályosított, és vérének íze a számban még mindig lappang, nem tudom kiverni a fejemből. Illata még mindig bódít.
Nyakát nyalom végig élvezettel, vigyázva, hogy fogaim ne sértsék fel a fehér bőrt, így is elég kárt tettem benne.
- Biztos vagy benne? – súgom fülébe, arcom az övéhez simítom, nem bírok most a szemébe nézni.
Kezei lassan simítanak végig támaszkodó karjaimon, felfelé haladva. Nyakam ívén ujjbegyei cirógatón kalandoznak végig, majd tenyerei közé fogja arcomat, és úgy irányítja, hogy a szemeibe kelljen néznem. A barna íriszek mosolyogva néznek rám, nem értem a hirtelen jött vidámságot, de valahogy mégis megnyugtat. Azt tudatja velem, hogy talán mégsem helytelen az... amire készülünk.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 10:26:33
|
|
