- Nem… - suttogja, és fejét a vállamra hajtja. Közelsége olyan jó érzéssel tölt el… - Hogy lenne rendben? - hallom ismét mély hangját. 
- Zero… - súgom halkan, és érzem a forró, bizsergetõ csókokat a vállamtól, egészen felfelé haladni. Úgy érzem, elveszek az érintéseitõl…
- Kívánlak Yuuki… - meleg lehelete megcsiklandozza a fülcimpám, és beleremegek. Ismét megcsókol, finoman, lágyan, kezei újból felfedezõútra indulnak a testemen, és azt hiszem, most szállt el a józan eszem… Érzem, ahogyan lesimítja vállamról a pántokat, majd ingébe megkapaszkodva ülünk fel együtt, nem szakítva meg a varázslatos csókot… Kezeimmel kissé ügyetlenül gombolom ki ingét, míg õ újból a nyakamra tér, és kifújom az eddig benn tartott levegõt. Halványan érzékelem, ahogy a hálóing felül kezd lecsúszni, mire szégyenlõsen préselem magam hozzá, csak hogy ne lásson semmit. Istenem…
- Ne takard el magad… - búgja a fülembe, puha nyelvével meg is nyalintva azt. Olyan, mintha lángnyelvek mardosnák végig a testem, úgy önt el fülledt, perzselõ forróság… Elgyengült kezeim tétován engedik el ingjének gallérját, és testem megadóan ernyed el, hullik rá a matracra. Érzem, hogy arcom elvörösödik, hogy szívem eszeveszetten kalimpál, ahogy kezeivel fedetlen bõröm simogatja, csókolgatja.
- Ah.. Zero… - feszül ívbe a testem, ahogy egyik mellbimbóm megszívja. Görcsösen markolászom szétnyitott ingét, immáron le is húzom azt, így végre kivillanhat izmos felsõteste, és én csillogó szemekkel szívom magamba a látványt… Nyakára simítom a kezem, és felhúzom magamhoz, ismét csókot váltunk… Nyelve gyengéden simogatja ajkam, és mohón viszonzom érintéseit, míg másik kezemmel az övét kezdem babrálni…

Elhajolok nyakától, és lenyalom szám szélérõl a vér nagyját, majd ismét ajkaira vágyom, hogy érezhessem lágy puhaságát, hogy enyémnek tudhassam... Csak az enyémnek... 
A távolból hallom csak, ahogy nevem súgja kábán, ellenállhatatlanul lágy a hangja.
- Yuuki... Yuuki... – sóhajtozom sajnálkozva. Nem akartam... 
- Minden rendben lesz... – érzem meg ujjait hajamba túrni tarkómnál. 
- Nem... – súgom vállára hajtva fejem. Hogy lenne rendben? Még mindig nem vagyok elég erõs, hogy sokáig visszatartsam a bennem lévõ vadállatot... Valami még hiányzik – Hogy lenne rendben?
- Zero... – ahogy nevem ejti, megindítja bennem azt a vágyat, amit a vérszomj elõtt éreztem. Nem bírok betelni bõrének ízével. Érintésével...
Fedetlen vállát kezdem csókolgatni, és lassan egyre feljebb haladok egészen arcáig és szájáig. 
- Kívánlak Yuuki... – suttogom a fülébe, mire beleremeg. Újabb csókkal bódítom, kezem testén kalandozik, a vékony háló anyagon keresztül érzem minden idomát. 
Akarom...
Magához szorít, és kissé oldalra dönti fejét, nyaka vészes közelségbe kerül hozzám, és én nem is bírom tovább. A vérszomj hatása alatt, elõvillannak szemfogaim, melyeket szívem leg mélyéig gyûlölök. Lágyan hatol át fogam a selymes bõrön, hogy a kibuggyanó kamarzsin vér, sós-fémes ízével elárassza bensõm, és csillapítsa vad sóvárgásomat. Nem hiszem el, hogy megint ezt tettem...

Óvatosan simítom le vállától a puha anyagot, hogy késõbb az egészet lecirógathassam. Felegyenesedem, és õ az ingembe kapaszkodva követ engem, majd óvatosan ráncigálni kezdi. 
Belenyöszörög a csókba, de nem eresztem... Hangosan felsóhajt, mikor újra nyakát csókolgatom, egyre lejjebb haladva, lehúzva a fedõ anyagot...

Ajkai puhán tapadnak az enyémre, és nem jön ki más, csak egy meglepett nyögés. Mit… mit csinál? Zero…

Érzem forró nyelvét a számba siklani, érzem az erõs karokat, ahogy magához ölel, s közelségétõl valami ott bent kikapcsol. Mintha csak áram rázna meg, úgy bénulok le, s combjaim közé egy fura érzés nyilall. Döbbenten, elkerekedett szemekkel figyelem a plafont, miközben érzem, ahogy megszakítja a csókot, és ajkaival újra nyakamra tér. Még mindig nem mozdul a testem, próbálnék megnyikkanni de nem tudok… Szívem hevesen dübörög a mellkasomban, s mintha csak apró villámokat vezetnének a combomba, úgy remegek meg. Azonban a kis áramütésszerû cikázások mellett valami keményebbet is megérzek ott…
Észbe kapva, ijedten feszíteném mellkasának kezeimet, tolnám el magamtól, azonban a levegõben terjengõ férfias illat, és a vérszomj kettõsége elbódít… 
Csak akkor térek vissza a valóságba, amikor õ tenyerébe temetett arccal, összeszorított szemekkel küzd fájdalma ellen. Karjaim maguktól indulnak, és gyengéden magamhoz szorítom gyötrõdõ testét, ujjaim ezüst tincseibe bújtatva próbálom nyugtatni. „Minden rendben lesz…” - gondolok vissza a négy éve kimondott szavakra. Nem mondom ki õket, nincs rá szükség. Õ is tudja… 
- Ze.. zero… - suttogom elhalóan halkan, ahogy megérzem a tompa fájdalmat a nyakamnál. Forró vérem kibuggyan, és kis csíkokban szántja végig bõröm, és hallgatom, ahogy vérszomját csillapítva kortyolja…
Ajkaimon nyugodt mosollyal simítom végig tarkóját, és légzésem próbálnám szabályozni, amikor megérzem az apró simításokat az arcomon, karjaimon, egyik combomon… Pulzusom az egekbe röppen, testemben szétárad a forróság a csodás érintésektõl. - Zero… - suttogom újból a nevét, szemhéjam összeszorítom, ahogy a következõ pillanatban ajkai ismét az enyéim érintik, vérem íze még izgatóbbá téve a pillanatot… 
- Yuuki… Yuuki… - búgja a bõrömre, és érzem, ahogy remeg.
- Minden rendben lesz… - mondom ki végül, vállgödrébe fúrva a fejem.

Zero:

Már lassan haladok vissza, egészen a kollégiumi szállásomig. Nem... Még mindig nem tudom felfogni. Mégis igaz... De erre miért nem számítottam? Hisz õ is vámpír lett... És én is az vagyok... De korszakokkal messzebb van tõlem, mint a látszat. Õ egy tisztavérû... Én meg csak... Ki sem tudom mondani... 
Talán már tényleg már itt lenne az ideje, hogy megelõzzem azt, ami egyszer úgyis bekövetkezne. Szobámban leülök az ágyra, és elõveszem a Bloody Rose-t, csövének végével nézek farkasszemet. Tényleg ezt kéne tennem? Ilyen könnyen feladni? Nem... Erõsebb vagyok én annál... 
- Zero! Elég! – hallok egy sikítást, majd Yuukit látom felém futni, de azonnal kitérek, és magam alá, az ágyra penderítem. – Meg ne tedd! Zero... – suttogja, remegõ szemekkel nézve fel rám. 
- Miért ne? – hangom olyan közömbös mint régen... Miért akart megállítani? Õ még mindig ugyan az... 
- Zero... te tényleg képes lennél? – kérdi újra, mint annak idején... Tudja, hogy mire készültem... De nem tudja... Hogy nem teszem meg. Pedig megtehetném. 
Újra érzem azt, amit a szobájában... És nem tudok neki ellenállni.
- Tudod jól, mire vagyok képes... – súgom válaszként, majd arcához hajolok, hogy megcsókolhassam, hogy ízlelhessem ajkait. Ez nem vérszomj... ez valami más... 
Vágyom rá. 
megtámaszkodom két oldalt, a fegyvert arrébb csúsztatom. Egy apró nyögéssel nyitja résnyire ajkait, hogy felkutathassam minden zugát… Íze édesebb mindennél, mint amit valaha éreztem. Átölelem karcsú testét, szinte felnyalábolom, úgy szorítom magamhoz. Érezni akarom... Testét csak az a kis hálóing fedi, érzem fedetlen bõrét hozzám simulni. Ajkaim letérnek nyakára, újra megízlelem az érzékeny bõrfelületet.
Egyszer csak fejembe nyilall egy szúró, zúgó érzés, olyan mint máskor. Fejemhez kapok, egyik tenyerembe temetem fél arcom, és szemeim összeszorítva próbálom visszafojtani ezt az érzést. 
Miért pont most? 

Yuuki:

- Yuuki… - hallom, amint valaki nevemet súgja, és ijedten fordulok hátra. Mit keres õ itt?

- Zero… - rebegem, s szemeim ismét megtelnek könnyel. Õ letérdel elém, és úgy folytatja.

- Miért vagy itt? Nem jöhetsz át ide… Közéjük… - kezeit az ágyra simítja, s tekintetét az enyémbe fúrja.

Miért kérdez ilyeneket? Õ tudja a legjobban…

- Zero… nem maradhatok… hisz vámpír vagyok… Nekem itt a helyem - bújok közelebb hozzá, közrefogva arcát. Halkan suttogja a nevem, és derekam köré fonva kezeit húz magához, hogy megölelhessen. Zero… Karjaim a nyakán átvetve pihennek, õ pedig vállamra hajtva a fejét folytatja.

- Miért kell vámpírnak lenned? - szavaira felkapom a fejem, mélyre hatolnak bennem. Forró ajkait érzem a nyakamon, és felsóhajtok, vámpírösztöneit megérezve. Várom éles fogait bõrömbe mélyedni, de semmi.

- Ha ezt akarod, legyen… - szemeit összeszorítja, míg én az ágyon landolok. Zero… Hosszan nézem remegõ, dühösen csillogó, lila íriszeit, ökölbe szoruló kezeit, majd egy fáradt sóhajjal távozik a szobámból.
Döbbenten nézek utána, érzem kicsorduló könnyeimet végigfolyni arcomon…

Összezavarodtam… teljesen összezavarodtam…
Mi rosszat tettem? Miért gyûlöl ennyire?? Miért…?
Miért nem képes elfogadni, hogy vámpír vagyok?
Felpattanok az ágyról, és kirontok a szobából. Úgy ahogy vagyok, futok végig a folyosókon, remélve hogy utolérem. Zero… Hová tûntél már megint? Olyan gyorsan futok, amennyire csak tudok, nem törõdök a rám villanó, meglepett szempárokkal. Ezt… tisztáznom kell vele…
Átsuhanva a nappali tagozatosok kollégiumába a szobája felé veszem az irányt. Az ajtó elõtt azonban megtoppanok. Mégis mit mondjak neki? Min segítene a beszéd? Megoldana bármit is?
Nagyot nyelve nyomom le a kilincset, de a látvány, ami a szemem elé tárul…
Csaknem ugyanazt látom, mint annak idején…
Zero az ágyon ül, farkasszemet nézve a Bloody Rose pisztolycsövével. Nem úgy tûnik, mint aki használni is akarja, de… Az ég szerelmére, miért nézne valaki csak úgy egy pisztolycsõre??!

- Zero! Elég! - sipítom el magam, és futni kezdek felé, kikapni a kezébõl a fegyvert, de…
Ismét az a szituáció, mint akkor…
Én kiterülve az ágyon, õ felettem, a Bloody Rose még mindig a kezében. 
- Meg ne tedd… - rebegem, mélyen a szemébe nézve, ingébe kapaszkodva. Nehogy megtegye… Miért akarta? Egyáltalán akarta? De… min tûnõdött volna a pisztolyt nézegetve, ha nem Azon? - Zero…
- Miért ne? - kérdezi olyan hangnemben, mintha ez átlagosnak számítana. De hát… mi az, hogy miért ne? Õ… komolyan gondolta, hogy…?
- Zero… te tényleg képes lennél…? - szavam itt elakad, és lesütöm szemeimet. Hisz annak idején is képes lett volna… Miért kérdezek tõle ilyeneket?
- Tudod jól, mire vagyok képes… - suttogja halkan, egyre közelebb hajolva…
Zero...

Yuuki:

A felkelõ Nap elsõ sugarai gyönyörû, meleg színekkel festik át az égboltot, a lágy szellõ finoman végigsimít arcomon, meglobogtatja az egyenruhám. Mostmár én is… más vagyok… mint azelõtt… Tisztavérû vámpír lettem… mindig is az voltam… Csak épp nem emlékeztem rá…

És most… döntés elé kényszerülök… a válasz egyértelmû… mégis annyira nehéz…

- Vége - suttogom halkan, de tekintetem továbbra is az eget fürkészi.

- Igen… - válaszolja suttogva, de nem néz rám. Nem bír rám nézni. - Vele mész? - ostoba kérdés. Hogy ne mennék? Kaname-senpainak szüksége van rám… Nem hagyhatom magára…

- Igen… - felelem egyszerûen, kezeimet összefonom fájón lüktetõ mellkasom elõtt. Ezt kell tennem… így helyes, de… - Biztos, hogy ezt akarod? - meghökkenek, és elfordítom a fejem. Ez úgy hangzott, mintha… De hát miket kérdez…? Miért nehezíti meg a dolgom…? Mennem kell, de… egyszerûen nem tudnám itthagyni õt…

- Azt kérdeztem… - tesz meg felém fenyegetõen egy lépést. Magam sem tudom, mit szeretnék…

- Most… hogy én is vámpír vagyok… Hogy maradhatnék? - nem lehetséges onnan folytatni, ahol félbeszakadt.

- Nem versz át - dörren mély hangja azonnal, és meglepetten fordulok felé. - Szerintem nem vagy az.

Mit beszél?

- Na de…

- Ha igazi vámpír vagy… - szakít félbe tiltakozásomból, és megragadja karjaim. - Akkor… igyál a vérembõl - felfogni sincs idõm kijelentését, erõs karjai magukhoz ölelnek.

- Zero… - suttogom.

- Tedd meg, különben nem hiszek neked! - fenyeget, majd oldalra dönti a fejét, és vár. Szemeimbe könnyek gyûlnek, ahogy lehúzom magamhoz, és tétován vájom szemfogaim nyakának puha bõrébe. Érzem, ahogy felszakad a bõr, a rostok, az erek, és számba ömlik forró, sós vére. Úgy van, ahogy akkor mondta… Benne van minden érzése… Zero érzései… Érzem ujjait a hajamba túrni, mire elengedem õt.

- Yuuki… - suttogja halkan a nevem, tarkómra simítva a kezét.

- Zero… - sóhajtom, fejemet vállgödrébe fúrva. Megremegek a sírástól…

- Yuuki… még mindig így gondolod? - simítja tenyerét az arcomra, kényszerítve a szemkontaktusra. Én… én… nem maradhatok… Kaname-senpai… ezzel cserbenhagyom õt! De ha vele megyek… ha vele tartok, akkor Zero…

- Nos? - sürget, és ajkaira halvány félmosoly kúszik. Zero…? Elmosolyodom. Mostmár világos. Nem mehetek el. Neki is szüksége van rám… Még mindig…

- Maradok… - súgom, és boldogan vetõdöm újra karjai közé, és kiélvezem a biztonság érzetét…

De ha csak belegondolok… mit teszek Kaname-senpaial… összeszorul a szívem… Hisz mindig megvédett… mindig szeretett… és én most ismét magára hagyom… azért, hogy Zeroval lehessek… Ez így nem igazságos… de a szívem visszahúz… nem tudnám õt itthagyni… Bocsáss meg, Kaname-senpai…

Könnyeim kicsordulnak, és valahogy átszakad a gát… Vállaim megrázkódnak, és még jobban Zerohoz bújva kezdek halk sírásba… Bocsáss meg, Zero…

Erõs kezek siklanak a hátamra, és testével szorosabban simul hozzám. És hogyan tovább? Az igazgatóhoz már nem mehetek vissza… Talán jobb lenne, ha az esti tagozatosok közé kerülnék… Ha már itt maradok, így lesz a legjobb…

Napközben elrendezek mindent az igazgatóval, aki ugyan marasztalni próbál, de sikerül meggyõznöm. A délután folyamán beköltözök a kollégiumba… Szerencsére nem ment el mindenki, csak néhányan. Így az akadémia élete nem fog sokban változni…

Csak hosszas tépelõdés után szedem össze magam annyira, hogy Kaname-senpai elé tudjak állni. Lehajtott fejjel kérek tõle bocsánatot, és közlöm vele maradási szándékom. Õ ugyanolyan kedves velem, mint mindig, de elég a szemébe néznem, és tudom…

- Sajnálom… Nagyon sajnálom… - szipogom, és reménykedve nézek rá, ahogy háttal nekem, az ablaknál áll. Csak kis tétovázás után szólal meg.

- Tudom…

~*~

Este… Az ágyamon hálóingben kuporogva, figyelem megkövülten az ablakon át látszódó távozó alakokat. Szemeim könnybe lábadnak a szomorúságtól. Akkor sem bántam meg, hogy maradtam… Megdörzsölöm könnyes szemeim, és továbbra is õket figyelem… Szinte meg sem hallom az ajtó halk nyitódását…

Zero:

A hosszú éjszaka után, jön végre a pirkadat. A félig lerombolt torony tetején állunk, szétszaggatott ingem hatalmas résein kellemesen fúj át a szellõ, minden hajtincsem is meglibegtetve. Kissé oldalra fordítom a fejem, ahol Yuki áll, a távolba révedve. Senki más nincs itt, csak mi ketten. 
Egy vámpír... egy tisztavérû... undorító...
Mégis...
Hosszú haját lágyan fújja a szél, szemeiben ragyog a napfelkelte. 
- Vége – mondja halkan, továbbra is a távolt kémlelve. 
- Igen... – válaszolom, teljesen felé fordítva arcomat – Vele mész? – kérdezem kíváncsian... Bármennyire is meggyûlöltem az elmúlt napokban, órákban... valami mégis arra késztet, hogy tartsam itt... magam mellett. 
- Igen... – felel elõre hajtva fejét, kezeit mellkasa elõtt fogja össze... Szívem kihagy egy ütemet... Nem hagyhatom, hogy vele tartson. 
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezek rá újra... Nem gondolhatja komolyan.
Nem válaszol, inkább az ellenkezõ irányba fordítja a fejét, hogy ne kelljen a szembe néznie... Még maga sem tudja, hogy mit akar igazán. 
- Azt kérdeztem...
- Most... – vág mondatomba, miközben felé lépek - , hogy én is vámpír vagyok... Hogy maradhatnék?
- Nem versz át... – felelem azonnal, és erre õ is felém kapja tekintetét – szerintem nem vagy az
- Na de... 
- Ha igazi vámpír vagy... – vágok most én a mondatába, és megragadom felkarját – akkor... igyál a vérembõl... – majd magamhoz ölelem.
- Zero... – suttogja nevem, és eresztek szorításomon.
- Tedd meg, különben nem hiszek neked! – figyelmeztetem, majd oldalra döntve fejem hagyok neki teret, hogy könnyebben férjen nyakamhoz. 
Kezeit felemelve ragadja meg ingmaradványaim gallérját, hogy lejjebb húzzon magához. Kis tétovázás után megérzem fogait áthatolni nyakam érzékeny bõrén, apró csípõ érzés szalad át rajtam... 
Csak belegondolok, hogy mikor én ízleltem az õ vérét... Mindent éreztem... Érzéseit... Gondolatait... 
Ujjaim hajába bújtatom, tarkóját támasztva, és lehunyom fáradt szemeim, a hosszú nap után. 
Amint megérem, bõrömön ajkai melegségének hiányát, kinyitom szemeim, kezei mellkasomra simulnak.
- Yuki... – ejtem ki halkan a nevét, ahogy megsimítom tarkóját.
- Zero... – súgja ingembe, majd vállamra hajtva fejét érzem, ahogy enyhén remeg.
- Yuki... – tenyerem arcára simítva terelem tekintetét magamra – még mindig így gondolod?
Nem válaszol, csak szemeimbe révedve próbál egyenesben maradni, de még én tartom törékeny testét – Nos? – kérdezek rá újra hosszú néma csend után. Akaratlanul is egy mosoly kúszik szám sarkába, amit próbálok visszafojtani, de egyszerûen nem megy.
Ennek láttán õ is feloldódni látszik, hisz egy hasonló mosolyszerûvel viszonozza.
- Maradok... – súgja ellágyult tekintettel, majd karjaival õ is átölel, és visszahajtja fejét mellkasomra. 
Hagyom hogy rá dõljön, és felsóhajtok...
Sikerült itt tartanom... Sikerült megakadályozni, hogy magával vigye, hogy elszakítsa innen... 
De vajon mi vár még ránk?