|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Geneviev | 2012. 07. 28. 18:02:16 | #22509 |
Karakter: Anthio
Megjegyzés: ~ Vőlegényemnek
Hihetetlen, mennyi ostobaságot tudnak fölhalmozni az emberek, amik miután meghalnak, úgysem fognak nekik kelleni. Borzalmasan giccses kastélyaik csak arra jók, hogy egy magamfajta, véletlenül arra kószáló vámpír a saját tulajdonába vegye.
Lassú léptekkel megyek be az elhagyatott, még romosan is giccsesnek tűnő kastélyba, és körbenézek. Pont ugyan olyan, mint anno volt. Olyan régen, ami már egy élettel ezelőtt lehetett, vagy még hosszabb ideje. Az a borzalmas portré az úrfiról még mindig ott lóg a bejárati ajtó előtt, a függönyök és szőnyegek pedig csak annyira változtak meg, hogy szakadozottabbak, kopottabbak lettek.
Azután az éjszaka után nem jött ide senki sem lakni. Tudom jól, hiszen azóta a környéken a pletykás népek arról beszélnek, hogy ez egy vámpír kastélya, akinek nem tetszett, hogy emberek jöttek ide lakni, és ezért bosszút állt. Sok-sok év óta üresen áll, ideje tényleg beköltöznie egy vámpírnak, még ha csak ideiglenesen is.
Nem fogok itt lakni hosszú ideig. Nincs az a vér, vagy akár vitae mennyiség, amiért én emberi életem borzalmainak színhelyébe költöznék. Bőven elég volt itt lakni tizenkilenc éven keresztül, nem kell, hogy átkozottként is itt lakjak. Nem azért kaptam meg Káin Átkát, hogy egy ilyen helyen telepedjek le, mint ez. A bosszú éjszakája tökéletesen kielégítette a megtorlásért áhítozó sötét lelkemet, amikor éjszakákon át kínoztam az úrfit, visszaadva neki minden egyes, miatta elviselt fájdalmat.
Régi szobámba, vagy inkább lyukamba sétálok. Kinyitom az ajtót, és megcsap az áporodott, bűzös szag, amit a saját, ki nem szellőztetett ürülékem, és mindenféle szennyem okoz. Akkor is borzalmas szag volt, de most, élesebb érzékszervekkel csak azért nem köszön vissza a reggelire megivott híg vér, mert nem egy Nosferatuval találkoztam már, akik ennél ezerszer bűzösebbek voltak.
Egyik pillanatról a másikra tölt el valami megmagyarázhatatlan harag, az vesz rá arra, hogy szétverjem ezt a szobát. Puszta ököllel bontom ki masszív falait, a szobában található egyetlen pokrócot körmeimmel szaggatom apró kis darabokra. A szálló por csak még jobban felbőszít, szinte már-már annyira, hogy a Fenevadom is elszabadul, de még idejében kihátrálok a szobából. Nem. Ilyen apróságért nem éri meg elveszíteni még több emberségemet.
Még csak emlékezni sem akarok erre a szobára, ezért a kastély teljesen másik szárnya alatt keresek a nappali világosság elleni menedéket, pedig tudom, hogy annak a kis szobának emléke örökké bennem fog élni. Ennyivel nem lehet ezt elintézni.
---*---*---*---
Behatoló van a kastélyban.
Elmém egyből éber lesz, annak ellenére, hogy a Nap még magasan jár az égen. Kiráz a hideg, és a Nap próbálja háttérbe szorítani az elmémet, de nem sikerül neki, éber maradok. Dühösen morgok a számomra láthatatlan Napra, és lerázom tüzes érintését elmémről.
Körmeim megnőnek, hegyes szemfogaimmal egyetemben, és arrafelé suhanok, amerről a hangot hallom – a volt úrnő szobája felé. Vicsorogva hallgatom a betörő zajait, aki a régi zenedobozt hallgatja. Hogy képzeli, hogy betör pont most és pont ide?!
Pillanat törtrésze alatt repedezik meg a plafon, és zuhan rám valami borzalmasan macska szagú akármicsoda. Prüszkölve ugrok ki alóla, hogy ne lapítson ki teljesen ez a nyavalyás betörő, és vicsorítva harci állásba vágom magam.
Elég gyenge kis macska lehet, ha gyengécske csábító mágiám hatással van rá, márpedig látszólag egy pár pillanatra teljesen bekábul. Ha nem egy betörő lenne, egész szívesen szórakoznék el vele, hiszen egész csinos darabja fajának, de mivel ez egy nyavalyás kis tolvaj, ideje megleckéztetni.
Valami villan a tetőn át beszűrődő fényben. Nem tudom, mi az, de valószínűleg engem akart eltalálni vele, ám nem sikerült. Ijedt arckifejezésén jót vigyorgok, viszont azon már kevésbé, hogy lépésem alatt valami reccsen, és füst tölti meg szagló járataimat.
Prüszkölve fújom ki az összes levegőt elcsökevényesedett tüdőmből, és azután a fránya macska után vetem magamat. Nesztelen léptekkel haladok, és ahogy kiérek a füst környezetéből, levegőt veszek, hogy megtudjam, merre haladt az a dög. Hibámból tanulva csak néha veszek szagmintát a levegőből, mert ki tudja, milyen szúrós szagú bombákat hagyott el maga után.
A kastélyt, vele együtt az alagsort is úgy ismerem, mint a tenyeremet, így egy elágazásnál elé vágok, hiszen tudom, hol lyukadna ki. Sebes lépteimmel nem csak, hogy beelőzöm, még le is hagyom a macskát, és van időm a járatban visszafelé haladva, megállítani mozgását. Nem várom meg, amíg a testén levő halálos eszközök valamelyikéhez nyúl, még előtte rávetem magam, és lefogom.
Meleg testében forrón lüktető vér zubog, teljesen elárasztva engem éhséggel. Vérének különleges, zamatos illatától elvesztem fejemet, képtelen vagyok megölni. Muszáj megkóstolnom a vérét!
Haját eltolva utamból, nyakára hajolok, és szemfogaimat beledöföm nyaki erébe. Édes, fenséges aromájú vére elkábít, szinte azt sem tudom, hol vagyok, milyen idő van, és ki az, aki a karjaim közt mocorog, teljesen elbódulok. Soha az életben nem ittam még ennél fenségesebb vért, Atyám vitae-t kivéve.
Ahh, Káinra!
Hangos üvöltéssel fogadom a hátam közepébe fúrt tőrt. Elmém egyből kitisztul, és megvadulva próbálom kitépni a hátamból a sebet okozó pengét, majd mikor nem sikerül, dühödten sietek utána. Szerencséje, hogy nem a szívembe döfte tőrét! Akkor mozdulni sem bírnék a testemet megbénító pengétől, és mozdulatlanul kellene várnom arra, hogy valaki vagy kihúzza a tőrt, vagy befejezze, amit elkezdett.
Vére illatát követve érem utol az alagútrendszer egy zsákutcájában. Vadállatiasan közelítek felé, félelmének illata megrészegít, és elbizakodottá is tesz. Nem kellene, ugyanis hirtelen fölfelé kezd el mászni. Morogva kapok a lába után, hogy leráncigáljam magamhoz, aztán csont szárazra szívjam, de nem sikerül.
Vinnyogva ugrok félre a napsugarak elől, melyek átszűrődnek az áruló levelek között, így nyugodtan föl tud mászni, el tud szökni előlem.
- Ezt még megkeserülöd! – morgom vadul, és égett arcomat minél távolabb viszem a nap sugarainak közeléből. Éjjel ismét kell valakit szereznem, akinek véréből erőt nyerhetek, mert ez a pár korty vér, amit most szívtam ki, az talán csak arra elég, hogy kicsit eltűnjenek sebeim, a tartalékom egy részét kell majd arra használnom, hogy teljesen eltűnjön ez az égés, és a hátam közepébe szúrt tőr nyoma.
- Álmodban – hallom még halk hangját éles fülemmel, és könnyed léptekkel elvonul. Oldalasan a falnak ütöm hátamat, és a sokadik ilyen alkalomra már kijön a tőr, egy jó darabnyi hús kíséretében. A fájdalomtól félőrülten esek földre, és egészen addig nem bírok fölkelni, amíg a vitaem legalább egy kicsit be nem gyógyította a hátamat.
Ezt még meg fogja bánni, de még mennyire, hogy meg! Nem fogom megölni, az úgy túl egyszerű lenne. Nem, más finomságot tartogatok a számára – vagy inkább saját magam számára.
---*---*---*---
Egyből alkonyat után kelek. Miután a Nap utolsó halálos sugara is eltűnt az égről, teljesen meggyógyult arccal pattanok föl az alagsori kápolna egyik koporsójának tetejéről. Még ha hívő pap szentelte volna meg a kápolnát, akkor sem történne már semmi bajom, ide betérve, hiszen évtizedek óta nem volt újraszentelve, de mivel hitetlen pap „szentelte” föl, így nyugodtan alhattam itt. Vagyis nyugodtan alhattam volna, ha egy idegesítő kis tolvaj nem jött volna, hogy leégesse a fél arcomat.
Az emléktől feldühödve, oda suhanok, ahol megmenekült tőlem, és vérének illatát követve, én is fölmászok. Mélyen belélegzem az éjszaka illatát, és a sok százezer szagminta közül kiválasztom a számomra fontosat. Északról jön – a falu felől.
Kis macskám, hamarosan vendéget kapsz, de előtte még kell szereznem valakit, aki volna olyan kedves, és nekem adományozná pár deci vérét. Azt hiszem, pont az innen vezető út az, amelyik elmegy a bordély előtt. Ott úgyis sokan szeretnek vért adományozni egyes… helyes vámpíroknak, akik nem restek meghálálni az éltető nedűt egy kis igazi kielégüléssel.
Sebes futásommal útnak indulok, és hamar ott is vagyok a bordély előtt. Sajnálatos módon innen mindig is hiányoztak a férfi kurtizánok, így be kell érnem egy hölgynek nehezen nevezhető illetővel, aki nagyon csábítónak akar kinézni, ellenben igazán visszataszító teremtés benyomását kelti. Legalábbis számomra, mert ahogy látom, mások igencsak hevesen ostromolják a leányt. Két lány van kint, a többi bent, és mivel a kettő közül azért mégis csak a fiatalabb, életerősebb teremtést választja a józan paraszti ész, nem túl erős, mégis hatásos vámpír mágiámmal magamhoz csábítom. A férfiak csalódott pillantásai, beszólásai közepette kísérem a bordély mögött elterülő erdőhöz a hölgyet.
Mielőtt még megszólalhatna, nyakát kezdem el csókolgatni, és mikor már nem csak a megjátszástól kezd el pihegni, szemfogaim kiengedem, és vérét veszem. Nem túl jó, harmadrangú vére föltölt erővel, és kicsit több, belefektetett mágiával gyorsan el is élvez a lény. Jól van, indulhatok macskára vadászni!
A lányt magam mögött hagyom a fák között, hogy szedje össze magát, és mélyet szagolva a levegőből, ismét megtudakolom a levegőtől, hogy merre menjek. Áh, hogy majdnem pont jó irányban vagyok? Remek.
Lépteim az erdő belseje felé vezetnek. A fák között egyre inkább egy kastély körvonalai sejlenek fel. Ohh, szóval az én kis tolvaj macskám egy kastélyban lakik? Ez ám a meglepetés – egy kapzsi macska. Mit mást is várhatnék ettől a fajtól? Chö… reménytelenek a macskák, legyenek egészen, vagy csak félig azok.
A szagok a kastély belseje felé vezetnek. Felületesen veszem a levegőt, tényleg csak szagolva, és nem pedig lélegezve, hiszen egy teljesen ismeretlen terepen vagyok, ahol bármikor használhat a macska olyan bűz-izéket, annyira lebénulni meg valami hülyeségtől nem akarok, mint napközben, hiszen rég nem vagyok már zöldfülű.
Amikor rátalálok a macskára, egyből fölhorkantok. Ez a kis hülye nem hogy a saját életét féltené, hanem a kincsei előtt áll, teljesen felfegyverkezve. Ez most ugye csak valami vicc, és nem ennyire kapzsi, hogy tudja, hogy miatta jöttem ide, és mégsem menekül?!
- Nekem nem kellenek a kincseid. Nekem te kellesz – morgom vigyorogva, és illatától ismét elkábultan vetem rá magam. Mielőtt még elérném, irányt kell váltanom, különben mind egy kis üvegcse nekem csapódna, mind pedig a tőrébe bele vetném magam, amit maga elé kitart.
- Nem hiszek neked! – válaszolja gőgösen. Káinra, ez a macska teljesen olyan, volt amilyen a fiatalúr volt. Gőgös, kapzsi, egoista, és ugyanúgy szenvedést okoz nekem. Hurrá, hogy pont egy ilyen jellemű fiú került az utamba, aki külsőleg viszont teljesen az esetem. Csak nekem lehet ilyen szerencsém…
Ahogy egymás után két üvegcse is földet ér, teljesen lezárom légutamat, és csak a többi érzékszervemre hagyatkozom, leginkább a hallásomra, mert látásomat is kicsit irritálja a füst. Halk hangot hallok meg nem messze magamtól, így védekezően magam elé tartom hosszú körmeim, amiknek egyből neki is ütközik a macska tőre. Vicsorogva tolom el magamtól az a bosszantó kis nyavalyást, és készülök a következő támadására. Két tőrrel támad, amit kivédek, de jobb oldalit nem túl jól, és megsebesít.
Fenevadam egyből elszabadul a dühömtől, hogy már megint képes volt, és megsebesített egy kis senki, egy idegesítő macska. Józan eszemet teljesen elvesztem, mint ahogyan az uralkodást is magam felett. Fenevadam azt tesz, amit csak akar, nem érzékelek semmit, csak azt, hogy egy idő után kezd visszahúzódni, kezdi visszaadni az uralmat magam felett.
Kimerülten esek térdre, és végig pillantok a helyszínen. Még mindig abban a helyiségben vagyok, ahol elvesztettem az uralmam a Fenevadam felett, csak éppen most eléggé föl van túrva az egész hely. A macska eszméletlenül fekszik a földön sebesülések tömkelegével, és hogy a változásokból ne legyen elég, az én sérüléseim se semmik. De ami leginkább magamra vonzza a tekintetem, a macskáéhoz oly hasonló, a fenekemből kinövő idegesítő farkas farok.
Nagyot sóhajtva lóbálom meg újdonsült testrészemet, ami a Fenevad után maradt rajtam, és egyre inkább kezdek hozzá szokni. Na, annyira csak nem vészes!
Miután ilyen jól összeismerkedtem a farkincámmal, az alélt testhez sétálok, és karjaimba veszem. Nos, amit akartam, megkaptam – egy ájult macskát, akivel bármit lehet csinálni. Először is, hazavinni, aztán lekötözni egy masszív, és strapabíró ágyhoz, végül pedig azt tenni vele, amit csak akarok. A kincseire meg majd csinálok magamnak egy ghoult, hogy az szépen óvja ezeket ennek a kapzsi dögnek.
Így mindenki jól jár, nem igaz?
|
| Andro | 2011. 09. 07. 10:30:32 | #16573 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Sainrith-nek) VÉGE!
Vége!
|
| Andro | 2011. 08. 26. 17:38:37 | #16285 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Sainrith-nek)
- Milyen ellenséges magatartás – mosolyodik el magabiztosan. Ki nem állhatom az ilyen alakokat. – Ezt akár sértésnek is vehetném.
- Válaszolj! – mondom ellentmondást nem tűrően. Nem tűröm, hogy engedély nélkül, névtelenül járjon a mocsaram területén.
- Vándor vagyok – közli egyszerűen, de én érzem, hogy hazudik. Van benne valami természetfeletti, amit minden hozzám hasonló lény megérez. - És mivel vándor vagyok, úgy enyém minden olyan terület, melyen éjszakánként megpihenek – folytatja csendesen, mire szemeim összeszűkülnek. Nekem csak ne pihengessen az én területemen!
- Menj innen! – suttogom fenyegetően, és látszólag ez nem tetszik neki.
De azért távozik, aminek nagyon örülök. Alakját elnyeli a köd, ám még hallom a hangját, amint hozzám szól.
- A vándorok szabadok, mint a sivatagban szálló homok. Ők repülnek, míg a lidércek elpusztulnak a forró szél hangjára. Úgy vigyázz!
Lámpásommal felé vágok, és mintha el is találnám a lelkét, mert meginog, majd eltűnik. Ez az, végre elkotródott, így mehetek, hogy folytassam az utam a falu felé, ahol lelkeket találok. Éhes vagyok, muszáj ennem.
~*~
Nem is kell sokat várnom a falu szélén, mert egy kislány már jön is. Apró termetű, talán öt-hat éves lehet. Álmos, de azért felfedezi lámpásom fényét, amely becsalogatja a mocsárba, hogy aztán ott aludja örök álmát, elrejtve minden és mindenki elől. Már indul a mocsár felé, én pedig előre élvezem a finom csemegét, amikor hirtelen megjelenik ő. És mond valamit a lánykának, aki lassan elalszik, teste elernyed. Én pedig már sietek is oda. A vándor a kislány után kap, de felé lendítem a lámpámat. Na, azt már nem. A gyermek a földre rogy, mint egy rongybaba, ő pedig elugrik előlem.
- Mondtam, hogy menj innen! – mondom dühösen. Nem hagyom, hogy elvegye a prédám, az élethez szükségem energiám, a vacsorám és táplálékom.
- A nyughatatlanságod csábít – feleli incselkedően, miközben én a lámpásom a lány fölé tartom. Ő az enyém. Bár sosem venném el erővel a lelkét, de ha muszáj, megteszem.
- Te nem csupán vándor vagy.
- Gondolod? – vonja fel a szemöldökét. Szórakozik velem? Mert ha igen, meg fogja bánni.
- Mondd el, ki vagy valójában! - követelem.
- A nevedért cserébe.
- Az életedért cserébe elárulod, ki vagy – szegezem rá a lámpásom, de ő csak mosolyog, mint egy jó tréfán.
- Azt hiszed, azzal megölhetsz.
- Ettől félsz – ingatom meg. Ő először a lámpást nézi hátrálva, majd a szemeimre téved a tekintetem. Vörösek, hajam régen fehér. Felvettem valódi alakomat.
- A nevemet a nevedért. – Nem bízom benne, ő sem bennem, és ezt ő is tudja, én is tudom. – Sainrith vagyok, az álmok istene – arcom meg rezdül, de ismerem a nevet. Apám említette, de rám semmilyen hatással nincs az ő hatalma. -, illetve azon kevesek egyike, akik hajlandóak megbízni egy lidércben – teszi hozzá gúnyosan.
- A nevem Ian – mondom meg csendesen a nevem. -, és nem érdekel, te kiben bízol meg, csak tűnj el az én területemről! - nevetve néz a lábaimnál fekvő lányra.
- Talán félsz, hogy ellopom az áldozataidat?
- Most is arra készülsz.
- Tévedsz – komorodik el. – Csupán nem szeretem, ha belepiszkítanak a munkámba. Márpedig te pontosan azt tetted, mikor ezt a lányt magaddal csaltad, elvágva álmának finom fonalát.
- És most mit akarsz tenni? – kérdem határozottan.
- Nos, egy álom megzavarása jelentéktelen bűn… Naponta több ezer ilyen eset van – szól elgondolkodva. – Van, hogy kisebb balszerencsét kapnak jutalmul a bűnösök, de van olyan is, hogy eltekintek ezen apró szabálysértések felett. Ez utóbbi igazságtalan, nemde? – néz rám, de nem válaszolok. Kíváncsi vagyok, hová akar kilyukadni. – Néha tehát korrigálnom kell azzal, hogy egyesek komolyabb büntetést kapnak a munkám semmibevételéért, és nálad nyilván nem ez az első eset - még mindig nem értem. Én lidérc vagyok. Nem gonoszságból ölök embereket, hanem, hogy életben maradjak. Ez a természetem, de ő nem érti meg. - Legyen büntetésed egy csengő – súgja, mire aranyos csengő száll felém, és a vékony aranylánc a nyakamra tekeredik. Letépném, de nem bírok vele. Miféle varázslat ez? -, mely vészcsengő az embereknek, amikor az én varázsom él, s azok az álmomba menekülnek előled. Enyém az éj, tiéd minden más pillanat. Meghajolhatsz igazságosságom előtt, kedves…
Nem hagyom, hogy befejezze, felé suhintok a lámpással. A csengő halkan cseng.
- Ezt még megbánod! – suttogom, mialatt próbálom elszakítani a fonalat. De nem sikerül. Miféle mágia lehet ez?
- Kíváncsian várom – mosolyog rám Sainrith, majd felkapja az alvó lánykát. – Addig pedig szép álmokat, egyetlen lidércem! – biccent, majd köddé válik.
Dühösen nézek arra a helyre, ahol eltűnt. Ezt nem teheti velem! De még mennyire, hogy nem. Nem vagyok egyedül, bár ő azt hiszi. A csengőre nézek. Hmmm... ha a csengő álomba meríti az embereket, talán arra is jó lesz, hogy nekem segítsen. Csak rá kell jönnöm, hogyan. De most nem tehetek mást, mint visszatérek a mocsárba. Sok szolgám van, apró démonok, mocsári jószágok, manók és koboldok, akik a szolgálatomra lehetnek, ha enni akarok. Sainrith meg fog lepődni, mert ezekkel a lényekkel együttesen még ő sem fog elbírni. Ránk ugyanis nem hatnak az ő hókuszpókuszai, mint az emberekre. A kis csengő vidáman csilingel, mint egy apró harangocska. De ezúttal veszélytelen a hangja. Lesz még veszélyes másokra nézve, ha rájövök, hogy fordíthatnám a magam hasznára.
~*~
Két nap, és két egész éjszaka telik el, de nem tétlenkedem. Mivel a csengő hangjára az emberek elalszanak, kénytelen vagyok szolgáimat küldeni, hogy raboljanak nekem embereket. Bár ez ellenkezne a szabályainkkal, de erővel veszem el a lelküket. Sainrith pedig nem mutatkozik, de tudom, hogy ott van, figyel, és vár. Nem tetszik neki, hogy emberek halnak meg, de ennem kell. És amúgyis, utálom az embereket. Ostobák, undorítóak, mocskosak és gonoszak. Megérdemlik a halált. Ám mégis, nem rossz szándék vezérel, mikor végzek velük, csak az éhség. És tudom, hogy Sainrith gonosznak tart, de nem érdekel. Nem érti a lidérceket, nem érti, miért tesszük ezt. Nem a vagyonért, nem a hatalomért, nem a halhatatlanságért, hanem az életben maradásért.
Két nap és két éjszaka fáradozom azon, hogy a csengőt valahogy a hasznomra tegyem. Ám valahányszor úgy érzem, végre sikerült, a kísérletem kudarcot vall. Sainrith biztosan jót nevet rajtam, de akkor is meg fogom neki mutatni, mire vagyok képes. Lámpásom ereje nagyobb az ő erejénél. Fél tőle, hogy a lámpás elveszi a lelkét, mint oly sok misztikus lény lelkét elvette már. De az emberekét nem. Az embereket csak a mocsárba csalogatja, hogy aztán én ehessek és elvehessem a kincseiket, melyeket önző mód felhalmoztak maguknak. Nem én vagyok a gonosz, hanem ők, akik egymást ölik azért, amiről a vétkes nem is tehet. Akik nőket, gyermekeket gyilkolnak halomra, mert nem jókor cselekedtek, nem jókor születtek, nem oda születtek, mint kellett volna. Sosem fogom nekik megbocsátani, amit velem és anyámmal tettek. De nem lehetek bosszúszomjas, apám nem erre tanított. Ez nem a lidércek útja. A mi utunk az élet, és nem a gyilkolás.
Végre, a harmadik nap estéjén úgy tűnik, sikerrel járok. Erősen koncentrálok, amint ott ülök mocsári házam verandáján, egyik kezemben a lámpásommal. Hű szolgáim közül ketten kissé távolabb állnak tőlem, és aggódva nézik, amint lámpásom fénye felizzik, erősen, kéken, és a kis csengő felcsilingel, majd felcsillan arany fénnyel. Aztán egy kék fonal fut ki a lámpásból, és átköti a csengőt, letépve nyakamból az arany zsinórral együtt. Ez az, ezt akartam! A csengő lassan úszik lámpásom felé, majd az arany fonal rátekeredik lámpásom nyelére, és egy kék fonal is tekeredik, és a kettő fehér fénnyel olvad össze, majd izzik fel erősen, sokkal erősebben, mint eddig. Alig bírom visszafogni kettejük erejét, hiszen ez még majdhogynem nekem is sok. De néhány perces küzdelem után a fehér fény csillapodni kezd, és a lámpás és a csengő is visszanyeri eredeti színét. Lámpásom kéken világít, felette, a nyelének tetején a csengő arany fénnyel izzik, mint holmi korona egy király fején. Elégedetten nézek rá szolgáimra, majd állok fel. Az új fegyver készen van, és ezúttal erősebb, mint valaha. Csak ki kell próbálnom.
A nap lenyugszik, arany sugarai megcsillannak a mocsár vizén, majd belevesznek a semmibe valahol. Ideje indulnom, az emberek már elaludtak. A mocsár széléhez megyek, és körbenézek. Sok sötét ablak, mögöttük emberek. Felemelem a lámpást, és kék fénnyel felragyog, majd rögtön utána furcsa kis csilingelés hallatszik, jóleső, bódító, de hívogató. Nem is kell sokáig várnom, fel is tűnik egy alak. Egy férfi az, gazdagnak tűnik, kövér testén drága anyagból készült ruha feszül, mely majdnem szétreped kerek, hordó alakú hájas hasán. Révetegen néz engem, a lámpást, mely hívogatja, és a csengőszót hallgatja, és végre elindul felém. Egyre közelebb és közelebb jön, a mocsár már oly közel, és mikor elég közel van, meglóbálom előtte a lámpást, mire önként sétál a karjaimba. Megfogom, és nagyot szívok, kiszívva belőle a lelket. Ám nem végezhetek, mert ismerős aurát érzek. Mindegy is, ez a férfi félig már halott, meg fog halni, akár megölöm, akár nem.
- Látom, még nem tettél le róla, hogy ölj - hallom a szomorú hangot. - Pedig a csengőt is azért adtam, hogy az embereket védjem tőled.
- A csengőd már engem szolgál, Rith - mondom gúnyosan mosolyogva. - Édes hangja megrészegíti az embereket, és egymás után rohannak hozzám.
- De... hogyan? - kérdi, és mikor meglátja a csengőt lámpásom nyelén, mintha megdöbbenne. - Hiszen, neked nincs ennyi erőd.
- Nekem nincs, a lámpásomnak viszont annál inkább - mondom. - Sose becsülj le egy lidércet, főleg, ha semmit sem tudsz a fajtánkról - húzom össze a szemem. - Semmi jogod kioktatni úgy, hogy semmit sem tudsz a fajunkról. Kioktattál, megpróbáltál távol tartani az ételemtől, megpróbáltál megölni! Mégis, honnan veszed hozzá a bátorságot, démon? - emelem fel a lámpást. Felizzik fehér fénnyel. - Erősebb vagyok, mint voltam. A csengő és a lámpás együtt nagyon erős, és én is azzá váltam. Már tudom uralni a csengődet, kár, hogy nem jöttél rá előbb!
Látom, hogy szemei elkerekednek. Talán ő sem számított rá, hogy megtanulom a magam javára fordítani az ő átkos ajándékát. De majd megtanulja, hogy egy lidérccel nem lehet packázni!
|
| Andro | 2011. 07. 08. 09:16:54 | #14888 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Sainrith-nek)
A férfi jön utánam. Nem is vártam mást. A halandókat nagyon könnyű becsalogatni a mocsárba, hiszen olyan ostobák. Ő is, aki azt hiszi, valami tündért lát, holott csak én vagyok az, egy félvér lidérc, aki az értékeire és a lelkére pályázom. Lassan haladok, lámpásom fénye pont elég nekem, hogy ne tévedjek el. Már ismerem ezt a mocsarat, habár nem az igazi hely. Kicsi, és kevés benne az állat. Mégis, már több mint tíz ember lelte itt halálát miattam. Érzem, hogy a városka lakói kezdenek gyanakodni, így jobb lesz most már kereket oldanom. Bár megölhetném őket mind, hiszen elég hatalmam van, de nincs hozzá kedvem.
Az ember egyre közelebb hozzám, mire megállok, és megfordulok. Amint megpillant, megtorpan, és elkerekedett szemekkel nézi fehér hajam, vörös szemeimet, gyönyörű arcom. Mosolyra húzódik a szám. Tudja, hogy vége, hogy innen nincs kiút. A mocsárból soha senki nem talál ki, aki eddig idáig bemerészkedett, itt is maradt.
- Ki… ki vagy te? – kérdi remegő hangon.
- A rémálmod – suttogom, és közelebb lépek hozzá.
Velőtrázóan ordít, de csak egy mozdulat, és nem mozdul többé. A lelke az enyém, bekebelezem, testét pedig jótékonyan el fogja rejteni a sás, a nád, a víz. Elégedett vagyok. Végignézek a testen. Harmincas éveiben járó férfi, ha jól tudom, két kislány és egy feleség várja otthon, most már hiába. Megvetően mosolyodom el. Hiba volt megszületned, ember. Leguggolok, és átnézem a zsebeit. Pénztárca, benne nem túl sok pénz, de arra elég, hogy itt hagyjam ezt a helyet. Elveszem az óráját, és a nyakláncát is, ezek sokat fognak érni. Majd valahol elpasszolom őket. Talán egy másik városban. Jó fogás, bár lehetne jobb is. Talán az egész családot el kéne veszejtenem, de nem táplálok irántuk haragot. Így úgy döntök, most kedves leszek, nem végzek mindenkivel, ahogy néha szokásom.
Hamarosan már a mocsáron kívül lépdelek. Mindent befed az éjszaka, de a hajnal már közel. Ideje kilépnem, mielőtt az emberek felébrednek, és felfedezik a férfi hiányát. Nem szeretnék itt lenni, mikor kiderül, hogy eltűnt a mocsárban. Most egy ideig úgysem lesz semmi baj, majd megint kihívják a rendőröket, akik szimatolnak, kijelentik, hogy eltűnt a férfi, és kész. De az emberek már rám mutogatnak, hiszen új vagyok, nem tartozom ide. Talán egy nagyobb várossal kéne próbálkoznom. De a nagyvárosoknak általában nincsenek mocsarai, az nem jó. Így marad egy falu, vagy kisváros.
~*~
Már jól délutánra jár az idő, amikor egy újabb helységbe érkezem. Egy faluba, valahol Anglia déli részén. Itt még nem ismernek, vagy ha igen, akkor már régen jártam itt. Majdnem kétszáz évem alatt sok helyen megfordultam már, és az emberek sokszor nem is emlékeznek rám. Most a legfontosabb, hogy szállást találjak, és meg is pillantok egy fogadót. Az emberek furán néznek rám, hiszen úgy nézek ki, mint egy múlt századból jött nemes. Hajam barna, szemem jelenleg smaragdzöld. Így nem tűnök ki az emberek közül. Lámpásomat sétapálcának álcáztam, hiszen nem akarok feltűnést kelteni. Megbámulnak, de nem érdekel, viszont elégedetten látom, nem egy szép szál legény van a faluban. Lesz miből válogatnom. Az ő erejük a legfinomabb.
A fogadóba belépve megcsapja orrom a sör, frissen sült étel, és emberek szaga. Rám néznek, hosszan bámulnak, mialatt én a pult mögött álló fogadóshoz lépek, aki éppen a söröskorsókat öblögeti. Rátámaszkodom a pult szélére, majd felülök az egyik székre.
- Sört! – mondom. – És egy szobát, fogadós uram, ha van szabad.
- Van, persze hogy van – bólint a fogadós, mialatt elém tesz egy korsó jóféle nedűt. – Nem drága szoba, és szépen be van rendezve. Napi háromszori étkezést is biztosítunk. Mennyi ideig marad?
- Még nem tudom – válaszolom. – Egy ideig.
- Értem – bólint. – Aztán óvakodjon a mocsártól! Már sokan elvesztek ott, akik oktalanul bemerészkedtek.
- Majd óvatos leszek – mondom, de magamban nagyon elégedett vagyok. Egy mocsár! Talán végre megtaláltam az otthonom.
Később beírom magam a vendégkönyvbe, leperkálok egy kis pénzt, és megmutatják a szobám. Az ablaka pont a mocsárra néz. Érezni a levegőben azt a finom mocsárszagot, amely valóságos parfüm az orromnak, és a gyomrom is összeugrik tőle. Mindenképpen el kell mennem oda, és bebarangolom új otthonomat. És biztosan lesz olyan falusi, akit el tudok csábítani egy kis sétára. Alig várom.
~*~
Leszáll az este, én pedig vacsora után, mikor már csend van a faluban, nekiindulok. Hamar eljutok a mocsárig, ahol sétapálcámból ismét lámpás lesz, hajam ismét fehérré változik, szemeim visszakapják vörös színűket. Sokkal jobban érzem magam. Talán majd a ruhámat is meg kéne változtatnom, hogy az emberek ne nézzenek rám ilyen furán. Végignézek a mocsáron, és elmosolyodom. Milyen gyönyörű látvány, milyen édes illat száll felőle, és a köd gomolyog a levegőben. Már éppen elindulnék, amikor valami mást is megérzek. Mintha valaki járna még itt, de nem ember. Nem, ez valami más, ősibb és rejtélyesebb az embereknél. Mintha valami enyhe bódulat szállna meg, de amint a lámpásom felragyog, ez a bódulat el is tűnik rólam. Érzek valamit, így arrafelé fordulok. A ködből, mely nemcsak a mocsarat veszi körül, egy alak bontakozik ki. Első pillantásra tudom, valami földöntúlival van dolgom. Az alak lassan közeledik, ám mikor elég közel ér hozzám, már ki tudom venni a külsejét. Arca sápadt, szemei zöldek, haja pedig mint a vérrel kevert por, olyan színű, és lágyan omlik alá arcának két felén. Lila utazóköpenyt visel, és mikor meglát, megtorpan.
- Ki vagy te? – kérdem gyanakodva. – Mit keresel a területemen?
Lámpásom fényesen izzik fel annak jeleként, hogy ha kell, megvédem magam, akár erőszakkal is. Az idegen rám néz, majd sokáig nem szól egy szót sem. Aztán végül válaszol.
|
|
