Bevágódok a sikátorba és magamhoz szorítom a fegyverem. Betekerem a lábam egy rongydarabbal, hogy ne vérezzen és megbújok, amíg levegő után kapkodok. Újra töltök, ez az utolsó táram. Nem bújhatok itt örökké. A csapat felét a földdel tették egyenlővé. Oroszok. Sokkal erősebbek, mint mi. Kidugom a fejem és máris elhúz egy golyó a fejem mellett.

– Most jól esne, ha valaki fedezné a seggem! – kiáltok bele a mikrofonba.

– Esélyünk sincs – hallok egy kétségbeesett hangot a fülemben. – Ellőtték a lábam, és nincs több lőszerem!

– Merre vagy? – érkezik a kérdés egy másik hangtól.

– Két sarokra a főtértől egy sikátorban az Olasz étterem és a Mozi között – mormogom.

– Én közel vagyok hozzád – szólal meg harmadik társam.

Ennyien maradtunk. A tízfős csapatból négyen éltük túl.

– Legalább ketten szálltak rám – ismertetem velük. – Amint kidugom a feje, tüzelnek. Ha le tudnátok szedni őket, az marha jó lenne.

– A tetőn vagyok tőled balra – szól társam, aki az imént jelezte közelségét. – Szereztem egy mesterlövész puskát a törmelék közül.

– Remek hírek – mosolyodom el feszülten. – El ne baszd nekem! Van elég töltényed?

– Fogalmazzunk úgy, hogy van négy próbálkozásom – hallom a hangján, hogy vigyorog.

– Akkor most az a legfontosabb, hogy ne hamarkodd...

És már dördül is a fegyver. Tenyerembe temetem arcomat. Végünk van. Ez a paprikajancsi elbaltázza az utolsó esélyünket is. Mind meg fogunk halni. Örömfütty töri meg a csendet, mely majdnem kiszakítja dobhártyámat. Ezek szerint egyet leszedett.

– És most a másik rohadék! – morog a mikrofonjába.

Felkészülök arra, hogy amint dördül a puska, kilövök mint egy rugó és támadást indítok az oroszok megmaradt csapata ellen. De nem jön a lövés. Várakozok még pár másodpercet, végül nem bírom tovább.

– Mi lesz már? – morgom bosszúsan.

– Végünk van – közli hitetlenkedve a mesterlövészek gyöngye.

– Csak lődd le végre és a többit bízd rám!

– Nem lehet – nyögi. – Most fordult be egy tank a sarkon ember!

Elunom a töketlenkedést és elhagyom rejtekem. Átbukfencezem egy lángoló konténer mögé és tüzelek. Leszedem azt, aki sarokba szorított, aztán kiugrok a kuka mögül. Még épp idejében ahhoz, hogy ne robbantson fel engem is a tank lövedéke. Elmormolok egy káromkodást és megindulok a tank felé, mint William Wallace a rettenthetetlen és megrohamozom a monstrumot. Gránátvetőre váltok és lövök. Óriási robaj, robbanás, füst és törmelékfelhő. A tank megáll és nem mozdul. Egy orosz ugrik ki belőle és rohan felém. Tüzelek a fegyveremmel, de nem találom el. Pont most kell nekem is bénáznom! Ekkor már vészesen közel van hozzám és meglátom a kezében a gránátot. Kihúzza a gyutacsot és rohan felém, mint egy eszelős kamikaze.

Hatalmas robbanás és végem.

– A picsába! – káromkodom el magam, ahogy a képernyőn nagy vörös betűkkel villog a Defeat felirat.

– Haver, ezek oroszok voltak. Tudod milyenek ezek? Null-huszonnégyben tolják, aztán lejönnek a „kicsikhez” szétverni őket.

– Egyetlen dolgod volt – szólalok meg hűvösen –, ha leszeded nekem a másikat is, lett volna időm még egy rakétát beleküldeni a tankba és nyerünk.

– Még egy kört? – ajánlkozik a felcser, aki már a játék elején kiesett.

– Én passzolom – sóhajtok fel fáradtan. – Eleget veszítettünk már. Jó éjszakát hölgyek.

Kilépek a játékból és leteszem a fejhallgatót a billentyűzetre. Fent is maradhatnék még pár órát, hiszen holnap szabadnapom lesz, de valahogy nincs kedvem hozzá. Az a kis szerencsétlen tönkre vágta az estémet. Felkelek a székből és nyújtózom egy nagyot. Veszek egy gyors és forró zuhanyt, majd bebújok az ágyba és még legalább két órán keresztül bámulom a plafont a sötétben.

*

Szabadnap, mi? Megigazítom ingem redőit, míg arra várok, hogy a lift megérkezzen. Sötét komorral bámulom magam a fülke tükrében. Ki és begombolom zakóm ujján a mandzsettákat, hogy valamivel levezessem a feszültséget.

Fél év. Fél éve most először akarok végre pihenni, egyetlen napra. Nem kértem sokat, mindig is sztahanovista voltam. Viszont fáradt vagyok. Néha nekem is kijárna, hogy semmittevéssel töltsek el egy napot.

A lift megérkezik a puccos épület felső szintjére. Kilépek és elindulok Leon Doyle irodája felé, aki történetesen az egyik legjobban fizető kliensem. Az emelet egy nagy egybefüggő tér, tele színes és csicsás kacatokkal, plakátokkal és poszterekkel. Az oszlopok mentén kiállított egyenruhákkal, melyeket a videojátékon belül lehet megszerezni. Egymással szembe állított asztalok és közös munkatér. Nem is rombolja semmi sem jobban a munkamorált, ha egy légtérben kell dolgoznod mindenkivel. Az a nyüzsgés és zsongás, ami itt megy, szinte elviselhetetlen. Hogy tud így bárki is koncentrálni bármire?

– Adrian! – kiált felém az egyik asztaltól Doyle. – Végre megérkeztél!

Felém rohan és szívélyes műmosollyal nyújtja felém a kezét. Biccentve fogadom a jobbot és megrázom.

– Menjünk az irodámba – javasolja erőltetetten.

Reméltem, hogy nem a placc kellős közepén akar megbeszélést tartani. Betessékel maga előtt az irodába, szól a titkárnőjének, hogy hozzon kávét.

– Még mindig feketén iszod? Két cukorral? – bólintok.

Hellyel kínál és én engedelmesen leülök. Idegesen igazgatja asztalán az irodai eszközöket, arrébb csúsztatja tabletjét, majd vissza.

– Halljuk, ezúttal melyik játékos perelt be és miért? – kérdezem. Szeretnék mielőbb túl lenni ezen az egészen.

Kinéz az ablakon, hogy meggyőződjön róla, nem figyel senki, majd bólint.

– Adrian, itt most nagyobb a baj – suttogja feszülten. – Az egyik alkalmazottam rengeteg pénzt elsikkasztott az utóbbi időkben és erre most derült fény.

Előveszem aktatáskámból a jegyzettömbömet. Lehet, hogy régimódi vagyok, de sokkal jobban szeretem papírra feljegyezni a fontosabb dolgaimat.

– Van már elképzelésed, hogy melyikük lehetett?

– Igen, az egyik fejlesztő – bólogat buzgón. – Sosem bíztam benne igazán, de jó munkát végzett mindig.

– Van neve is? – vonom fel egyik szemöldököm.

– Tito Portátil. A tizenkettes blokkban ül, a hetes asztalnál. Eléggé eldugott sarok az, nem csoda, hogy ilyen sokáig nem bukott le – idegesen feszeng székében. – Adrian, ha kitudódik ez a balhé, akkor a cégemnek annyi!

– Szembesítettétek már?

– Tegnap este.

– Akkor gondolom nincs bent – sóhajtok hátra dőlve.

A titkárnő megérkezik a kávéval. Megköszönöm neki és lehajtom, aztán visszaadom a csészét.

– Neked aztán szőrös a torkod! – csodálkozik Doyle.

– Ne térjünk el a tárgytól.

– Persze.

– A rendőrség?

– Nem értesítettük még őket – feleli. – Először szeretnék egy belső ellenőrzést indítani, egy teljes átvilágítást, hogy elegendő bizonyítékunk legyen. Aztán lepereljük róla még a gatyáját is!

– Értem, hogy feldúlt vagy, de rendőrségi nyomozás nélkül nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel az üggyel – kelek fel a székből és teszem el jegyzettömbömet.

– Feldúlt? Őrjöngök, Adrian – nevet fel hisztérikusan. – Szükségem van rá, hogy mellettem legyél ezekben a nehéz időkben. Te vagy a legjobb a városban!

Komoran bólintok.

– Hívj, ha van eredménye a nyomozásnak.

Búcsút intek és elgondolkodva sétálok vissza a lifthez. Ilyen ügyem sem volt még. Nem fér a fejembe, miért retteg ennyire egy piti kis fejlesztőtől. Ezek az emberek egyik napról a másikra élnek és ha jól tippelek Doyle cégénél sem keresik halálra magukat. Tehát a motiváció és az indíték megvan. A kérdés már csak az, hogy Doyle miért nem értesítette egyből a zsarukat. Nem lehet olyan körmönfont fickó ez a Tito ahhoz, hogy minden nyomot eltüntessen maga után.

Kilépek az utcára és lesajnálóan nézem a mindig hömpölygő dugót az úton. Az emberek megteremtik a saját mocskukat, megdagonyáznak benne, aztán panaszkodnak, hogy szar a z életük. Ördögi körforgás.

Gondolataimból egy kéz ránt ki. Szó szerint. Valaki becibál egy mocskos, füstös sikátorba, ahol patkányok rohangálnak és tornyokban állnak a szemeteszsákok. Lenézek a karomat tartó kézre, valószínűleg egyéves fizetéséből sem tudná megengedni magának azt az anyagot, amit most épp tönkretenni igyekszik. Egy barna üstök bámul ki az utcára a sikátorból, paranoiásan körülnéz, majd megáll előttem és kihúzza magát. Végre elengedi a karomat.

– Maga az ügyvéd – jelenti ki idegesen.

– Sajnálom, ma már nem fogadok több ügyet – felelem és elindulok az utca felé.

– Várjon! – kiált utánam. – Kérem – teszi hozzá valamivel halkabban.

Megállok és megszemlélem magamnak. Nyegle testtartása arról árulkodik, hogy nincs sok önbizalma, viszont borús égboltra emlékeztető szemeiben elszántság csillog. Orrcimpái megrebbennek, aztán sóhajt egy nagyot.

– Tudom, hogy Mr. Doyle-tól jön – böki ki. – Nem szabad elhinnie neki semmit!

– Mégpedig?

– Tegnap este sokáig maradtam bent, mondjuk úgy, hogy az egyik új játékmódot teszteltem – kezdi feszengve. – Ekkor hallottam meg a beszélgetést. Dolye telefonon beszélt valakivel és pénzmosást emlegetett. Olyasmiről volt szó, hogy új fizetős tartalmakat tesznek be a játékba, pay-to-win koncepció alapján és az így befolyt pénzeket a játékosoktól valamire fel akarják használni.

Bólintok.

– Azzal, hogy „olyasmi” meg „valami” nem igazán tudok mit kezdeni. Pontos információk kellenek – ekkor megállok a beszédben és újra végigmérem az előttem állót. – Bizonyára te vagy Tito Portátil.

Megszeppenve bólogat, aztán elkapja a karomat. Nála ez valami pótcselekvés lehet.

– Esküszöm, hogy nem én voltam! Hinnie kell nekem! Ha Mr. Doyle bíróságra viszi az ügyet, semmi esélyem nem lesz és ő meg viheti tovább a kis ügyleteit észrevétlenül.

– Nem pap vagyok, aki hisz – szabadítom ki karomat a szorításából. – Mint mondtam, bizonyítékok kellenek.

– Megszerzem az új tartalom vázlatát – hadarja. – A pay-to-win illegális nem? Hallottam a legutóbbi ilyen botrányról, játékon belüli fegyveskinek 4200 dollárért!

Felvonom egyik szemöldököm. Igen, a pay-to-win illegális, de amíg nem teszik be a játékba, addig nem lehet ráfogni, hogy bűncselekmény történt.

– I-itt a telefonszámom – nyom a kezembe egy kis cetlit. Elveszem tőle és a zsebembe süllyesztem.

– Sajnos nem segíthetek – nézek a szemeibe. – Ha lefut a belső ellenőrzés és kiderül, hogy sikkasztottál, találkozunk a bíróságon.

Elindulok az utca felé, mögöttem egy hitetlenkedő nyögés hallatszik, de semmi több.

– Ne csinálja ezt velem – nyöszörgi. – A karrieremnek már vége, de ha hagyjuk, hogy Doyle véghez vigye a tervét, az életemnek is vége lesz.

Nem válaszolok neki. Otthagyom a sikátorban és haza indulok. Akkor is szabadnapom van és nem fogom betolni a képem az irodába.

*

Szemöldök ráncolva figyelem a villogó feliratot a lobbiban. Új content, húsz újféle fegyver és azokra több, mint háromszáz kinézetvariáció, új egyenruhák és boosterek, új lootboxok és még sok minden más. Coming soon.

Ez túlságosan egybevág azzal, amit az a fejlesztő mondott nekem a sikátorban. Ha ezek a dolgok nem lesznek játékon belül megszerezhetőek, utána kell nézni. Érdekelne kivel beszélt Doyle telefonon.

– Itt a 4U Tech, miben segíthetek? – kérdezi a vonal végén egy kellemes hang.

– Adian Jefferson vagyok Samantha – szólok bele én is és a titkárnő máris kedvesebb hangszínre vált.

– Mr. Jefferson! Miben segíthetek?

– Ön bizonyára jól informált abban, hogy milyen problémába ütközött a cég. Szükségem lenne a segítségére.

– Bármit Mr. Jefferson!

– Köszönöm, lekötelez. Szeretném megkapni Mr. Doyle híváslistáját az elmúlt hétre, de kérem, neki ne szóljon! Csak van egy teóriám, és amíg nem bizonyosodtam meg róla, addig nem szeretném fölöslegesen zaklatni, így is rossz állapotban vannak az idegei.

– Természetesen! – ígéri buzgón a kishölgy. – Azonnal átküldöm önnek az adatokat!

– Köszönöm Samantha! Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. Esetleg meghívhatnám valamikor egy kávéra?

– Örömmel elmegyek önnel Mr. Jefferson.

– Kérem, hívjon csak Adriannek – mosolyt színlelek. – Akkor a héten egyeztetünk még, és még egyszer köszönöm a segítségét!

– Igazán nincs mint Mr. Jef… Adrian. Minden jót!

Bontjuk a vonalat és az e-mail már meg is érkezett a fiókomba. Átpörgetem az adatokat tegnap estéig és van egy szám, ami naponta többször is keresi. Összeráncolom a szemöldököm. Doyle nőtlen, sőt kapcsolata sincs, mert paranoiás és attól fél, hogy mindenki a pénzét akarja. Feljegyzem magamnak a számot, hogy később egy ismerősöm segítségét kérjem a rendőrségen.

Újra tárcsázok. Ezúttal egy másik számot.

– Donovan – szól bele a telefonba.

– Jó estét, Adrian Jefferson.

– Aha. Mi kéne?

Könyvelő létére túlságosan laza és hiányzik belőle az elhivatottság, nem szakmai sem a beszédstílusa, sem a külseje. Nem értem, miért ő a 4U Tech könyvelője.

– Szükségem lenne a múlt havi könyvelésre. Tételesen.

– Minek? – hallom a hangján, ahogy rágózik. – Nem adhatok ki ilyen adatot senkinek Mr. Doyle engedélye nélkül. Hacsak nincs rendőrségi végzésed.

– A sikkasztásos ügy miatt szeretnék belenézni. Nyilván tudod, miről beszélek. És Doyle borsos összeget fog fizetni nekem, ha elkezdem már most összeállítani az anyagot a perhez. Minél felkészültebbek vagyunk, annál könnyebben megnyerjük és minden visszatérhet a régi kerékvágásba – ecsetelem színtelen hangon. – Talán téged is megemlítelek a főnöknek, hogy milyen nagylelkűen és készségesen segítettél.

– Aha – érkezik az elmés válasz. – Csak a múlt havi kell?

– Legyen inkább az elmúlt félév.

– Oké, küldöm – csámcsogja. – De szétrúgom a segged, ha abból a „borsos összegből” nem látok egy garast sem! – és lecsapja a telefon.

Újabb e-mail a fiókomban. Tömörített fájl amiben ott van a könyvelés fél évre visszamenőleg. Nekiállok átnyálazni és minden helyénvalónak tűnik, mindaddig, míg három hónappal ezelőtt rendszertelen időközönként fel nem tűnik egy-egy mikor utalás, ami nincs megnevezve és a küldő számlaszáma titkosítva van. Ezek a tranzakciók folytatódnak egészen a múlt hónap végéig, és felteszem, még ma is zajlanak. Minden összeg más. Valószínűsítem, hogy offshore számlákról küldik őket, így végleg nyomon-követhetetlen. Ez pedig két típus módszere. A politikusoké vagy a maffiáé. Kétlem, hogy bármelyik politikust érdekelne egy online lövöldözős játék, így kizárásos alapon maradt az alvilág. Ez pedig nagyon nem tetszik.

Újra a kezembe veszem a telefonom és tárcsázom a gyűrött fecnire firkantott telefonszámot.

– Haló?

– Tito? Itt Adrian Jefferson, azt hiszem igazad volt.

A kocsiban felsóhajthatok végre. Ahh istenem, mindenem zsibbad a fáradtságtól, ritka fosul vagyok.

- Most nem haza megyek. Ki tudnál tenni valahol a belvárosban? – csicsergi mellettem életem szexi kis értelme. Hála neki nem nyom el az álom a kormény mögött. Tiszta haszon.

- Hova mész?

- Randim lesz.

Rápillantok. Na ne. Cukifiú vagy, de kitekerem a nyakad, ha ez igaz.

- Ugyan kivel?

- Az az én dolgom.

- Cicafül… - mordulok.

- Jón van na, a könyvtárba megyek.

Elvigyorodom.

- Könyvekkel randizol? Ez nem valami menõ.

- Csak vicceltem.

- De akkor legalább egy jó pornóregényt válassz.

- Fogd már be! El tudsz vinni? – imádom amikor ilyen.

- Persze.

Bekanyarodok a könyvtári épület elé, és leállítom a motort.

- Akkor csütörtök? – kérdezi édesen pislogva.

- Azt beszéltük. Feljössz ugye?

- Nem beszéltük te egoista, csak felvetetted, és még nem mondtam semmit.

Háttámlájára támasztom karomat, ujjaimmal puha haját morzsolgatom, szívdöglesztõ mosollyal kacsintok rá.

- Na cicafül. Úgyis tudom, hogy akarod.

Elpirulva süti le szemeit, ember a talpán aki ellen tud állni neki.

- Jó… vigyek majd valamit?

- Magadat. Nehogy nekem bõrönddel állíts be.

Volt már hasonló eset, jobb megelõzni a félreértéseket.

- Hülye – vágja rá lágyan, imádom ezt a hangsúlyt, ezt a mosolyt és ahogy engem néz. - Akkor majd felmegyek.

Kinyitná az ajtót, de még nem végeztünk. Nem bizony...

- Mitchel – szólítom meg vágytól fûtött mély hangomon. Felém fordul, megfogom az állát és megcsókolom. Csupán a fáradtságomnak köszönheti, hogy nem dugtam meg a kocsiban a kis mûsora után, amit az orvosiban alakított... Mielõtt belemelegednénk, eltol magától.

- A végén még meglátnak!

Huss.

Lemondó sóhajjal biggyesztem orromra a napszemüveget és ráadom a gyújtást.

***

Végre.

Azt hittem már sosem érkezik meg. Amikor kinyitom neki az ajtót, gonosz kis mosoly kúszik a számra. Haja frissen mosva száll helyes pofija körül, barna szemei most is csillognak, sápadt szépmetszésû arcán lágy mosoly villan, de azonnal szigorú homlokráncolásba kezd. Eszméletlenül édes így, még a sárga Adidas pólójában is, ami abszolút nem illik hozzá.

- Gyere be, nyuszifül. – Nem teszi, így kérdõn nézek rá. Mit talált ki már megint? Ha elmarad a mai napi Mitchel-adagom, nagyon morcos leszek.

- Egy feltétellel.

- És mi lenne az?

- Hogy rendesen viselkedsz.

Hozzám lép, és minden könyörgés vagy erõltetés nélkül magától ad egy üdvözlõ puszit. Mielõtt éhesen rávetném magam, elfordul és lehajol a cipõjét levenni, ezzel pont kijátszva engem. Nem tudom szándékosan teszi vagy sem, de képes az õrületbe kergetni, az tuti. Bezárom az ajtót.

- Én mindig rendes vagyok – válaszolom a farmerbe bújtatott formás kis hátsójának. Na jó, eleget vártam. – Mitchel!

Hangomra azonnal megperdül, egyenesen a karjaim közé. Nem letámadni, nem letámadni, nem letámadni... Vahh, milyen puha és meleg a szája... hrrr... Csak finoman, õt igazán el kell csábítani, nem az a fajta akikhez hozzászoktam. A kanapéig jutunk, ott magamhoz képest viszonylag gyengéden ledöntöm rá, és félrehajítom a válláról lógó táskáját.

- Várj már – zihálja kipirulva – még csak alig léptem be a lakásba.

- Nem érdekel. Tudod mióta vártam már erre? Legalább a négy fal között ne mondj nemet.

Újra a szájába dugom a nyelvem, ránehezedem és belemorgok a csókba, amikor nyakam körül és derekam körül megérzem õt. Kézzel-lábbal ölel, egyre hevesebben szuszog alattam. Helyes, helyes, olvadj el kiscsibém... Megfõzlek és felfallak...

Csókom lelassul, mozdulataim lágyabbakká válnak. Pólója alá csúsztatom egyik kezem, lassan futtatom végig meg-megremegõ hasán, fel a mellkasáig. Apró kis mellbimbója köré rajzolok kicsiny köröket, és õ reszket alattam. Megõrjítem a gyengédségemmel, teljesen a rabjává fog válni. Imádni fogja.

Felemelem a fejem, apró nyálcsík köt össze minket néhány pillanatig. Kipirulva, zihálva hever alattam, és én lágy mosollyal nézem.

- Kényelmetlen itt a kanapén – súgom. – Menjünk a hálóba, jó?

Nagyot nyel, szemeiben bizonytalanságot látok, de biccent nekem és ez a lényeg. Lemászom róla, felhúzom õt és faképnél hagyom, menet közben elhagyom a ruháimat. Ledobom a pólót, elkezdem kigombolni a farmert, és megfordulok. Lezserül a hálószoba ajtófélfájának támaszkodom, és szexis mosollyal figyelem. Hajam kibontva omlik vállaimra. Ha nem tudnám hogy istenien nézek ki, akkor simán levenném az arckifejezésérõl is, hiszen tátott szájjal bámul engem. A farmerem alatt nem viselek alsónadrágot, így puha szõrzetem feltárul a szétnyíló sliccemnek köszönhetõen. Félig lehunyt szemekkel, oldalra fordítom fejemet, egyik kezem felemelem és kitárom a hálóajtót.

- Megtehettem volna, hogy beviszlek én magam, de... Azt akarom, hogy te hozd meg ezt a döntést, és szabad akaratodból a saját lábaidon sétálj be ide. Gyerünk Mitchel... Nem fog fájni. Nagyon – teszem hozzá, és akaratlanul is mohón megnyalom a számat. Elindul felém. Ez az. Gyere bébi, gyere...

Elõttem megáll, áthúzza feje fölött a citromsárga pólót és a földre dobja. Barna szemei engem figyelnek, arcomtól lefelé halad, megállapodik a nadrágomnál. Akkorát nyel, hogy tisztán hallom.

- Nem csináljuk végig... csak amennyit múltkor is, oké? – dadogja. Megrázom a fejem, hajam mellkasomat és hátamat simogatja.

- Ennél többet akarok, kicsim. Nem szúrod ki a szemem a morzsákkal.

Lehajtja a fejét, látom hogy a száját harapdálja. Annyira ennivaló, de nem fog meghatni.

- Hát jó, kössünk alkut. – Gonosz kis mosollyal simogatom meg piros arcát, magamra terelem a tekintetét. – Dugni nem fogunk, de minden egyéb szabad. Nem állítasz le, nem tolod el a kezem, csak élvezed. Mert élvezni fogod Mitchel, nagyon is. Sikítani, nyögni és remegni, izzadni fogsz a gyönyörtõl, de egyet nem teszel. Nem fogsz ellenkezni. Világos?

Elnyílnak szemei, mert így még nem beszéltem vele. Óh kicsim, csupán csak megcsillantottam neked a szemfogam, a valóságot még nem láttad, de fogod, abban biztos  lehetsz. De most még nem. Még tréning alatt állsz.

Tétován megvakarja a feje búbját, hihetetlenül piros már az arca, rám sem mer nézni, csak meztelen lábujjaival gyûrögeti a szõnyeget.

- Megpróbálom...

- Kevés – válaszolom érzelemmentes hangon. Szinte robban a hangom a félénk csendjében, megrándul tõle, mintha megütöttem volna. Mielõtt sikítva elszalad, visszaveszek magamból és lágyan hozzáteszem: - Azért jöttél ide, mert fontos vagyok neked, kívánsz engem ahogy én is téged. A kapcsolatunk törvényszerûen fejlõdik, nem toporoghatunk örökké egy helyen. Gyerünk Mitchel... Hidd el, nem fogod megbánni. Dönts. Nem kell kimondanod sem, csak fogadd el a feltételeimet, és sétálj be ezen az ajtón.

Sokáig gondolkozik, már azt gondolom hogy ennyi volt, a következõ pillanatban fel fogja venni a pólóját és faképnél hagy, de nem teszi. Lassan elindul felém, én pedig rezzenéstelen arccal nézem õt, miközben elsétál mellettem és belép az ajtón. Ez az.

Megvagy.

Követem, és becsukom magam mögött az ajtót. Nagy szemekkel fordul felém, de megnyugtató kedves mosollyal nézek le rá.

- Jó fiú – suttogom. – Gyere...

Megfogom az egyik kezét, és finoman húzom az ágy felé, õ pedig lassan de biztosan követ, majd engedelmesen lefekszik, és hagyja hogy lehúzzam róla a nadrágját és a fehér kis alsónadrágot. Félig mereven áll már farka, tétován takarni próbálja elõlem egyik kezével. Hagyom neki. Inkább az éjjeliszekrényen világító bordó lámpa halvány fénye mellett figyelem õt. Sápadt bõrét, formás hosszú lábait, mellkasán aprócska mellbimbóit, és végül csinos arcát. Lecibálom magamról a farmert, szinte kirobban belõle a farkam. Fölé mászom, lassú macskaszerûen puha és óvatos mozdulatokkal.

- És most... megismered a mennyországot... – súgom fülébe, fogaim a fülcimpájába marnak.

- Milyen... ahh... öntelt duma...

Igen, ez már az én Mitchelem. Felgyorsul a pulzusom az izgalomtól és ránehezedek formás testére, széttárt lábai közé fekszem. Felszisszenek, õ pedig belenyög az érzésbe, olyan fantasztikus ahogy forró bõrünk összeér. Csókom követel de ad is, ahogy a testét bebarangoló kezeim szintén. Milyen fantasztikus érzés teljesen magamon érezni õt! Hirtelen fordítok egyet magunkon, és õ már rajtam van, kemény farka hasamhoz préselõdik. Nincs is ennél izgatóbb érzés, ezt egy hetero pasi sosem értené meg, mennyire fantasztikus. Halkan morogva markolom kemény kis seggét, és élvezem ahogy fejem mellett megtámaszkodva folytatja velem a csókot, semmi kényszer, semmi erõltetés, a puszta nyers vágy munkál õbenne is.  

Felemelkedik, lovagló ülésben nehezedik a combjaimra, szája szélén csillog a nyál. Hrr... Micsoda látvány! Mitchel rajtam ül, keményen simul pénisze a hasához, és engem néz azokkal az õrjítõ szemekkel. Kezei tétován a mellkasomra támaszkodnak, kéjesen felmordulok.

- Érints meg, Mitchel – suttogom, hogy ne rémítsem meg. – Csak bátran.

Bíztató mosollyal megfogom a kezét, tenyerébe belepuszilok és visszasimítom a mellkasomra. Bátran végigsimít mellkasomon, ujjai a bordáimon siklanak végig, majd bordázott hasfalamon. Behunyom a szemem és megfeszül a testem, olyan jó érzés. Végre megérintett önként és élvezettel... Combjain pihentetem a kezeimet, hagyom hogy ismerkedjen velem, majd felpattannak a szemeim, amikor megfogja a farkamat. Mi a...? Elengedi, de visszateszem a kezeit rá.

- Rajta, csináld rendesen ha már elkezdted!

Nem ellenkezik, nem felesel, csak megnyalja a száját, és zihálva kétmarokra fogja a farkamat. Nyögve ejtem hátra fejemet a párnára, és élvezem ahogy rettenetesen gyakorlatlan mozdulatokkal próbálkozik. Momentán ez is frenetikus érzés, szóval nem panaszkodom. Sokáig csinálja. Amikor megunom, felemelem a karomat, és nyakánál fogva lehúzom magamhoz egy szomjas csókra, majd nagy tenyeremmel körbefogom és összeszorítom mindkettõnk péniszét. Remegve nyöszörög alattam, el akarja tolni a kezemet, de felemelem a fejem.

- Nyugi Mitchel – dörmögöm vágytól rekedten, vödör-mély hangon. – Ne feledd miben egyeztünk meg.

- Tu-tudom... hh... csak...

Folytatom a farok-masszázst, és õ megint a kezem felé kap. Finoman megharapom a száját, és elvigyorodom.

- Kikössem a kezeidet?

- Hü-hülye...

Már nem lát és nem hall, szemeivel a semmibe fixál, tátott szájjal zihálva élvezi a testét rázó közeledõ gyönyört. Megszívom egyik kicsi mellbimbóját, megpöckölöm a nyelvemmel és kissé megsanyargatom, amíg ellenkezõen nyöszörögni nem kezd, ekkor áttérek a másikra is, és azt is megkínzom cseppet. Nem nagyon, épp csak hogy halljam az õ édes hangját. Már csak az õ farka van a kezemben, és néhány másodperccel késõbb már a számban csúszkál. Kéjes kis sikkantásokkal vergõdik, hajamba kapaszkodva izzad és nyög, próbál eltolni, ugyanakkor rányomni méginkább, hogy jobban és erõsebben folytassam a szopást. Kis édes...

- Damar! Dah... Damar! – sikítja. – Nem bírom tovább... nem bírom! Neh!

Erõsebben megszívom, és a következõ pillanatban megfeszül az egész teste, mint egy megfeszített íj, és telepumpálja a számat sós ízû spermájával. Amikor elcsendesednek az utolsó rángógörcsei is, felemelem a fejem, és megnyalom a számat. Isteni látvány. Teljesen elkábult, sápadt testén csillog az izzadtság, haja nedvesen tapad piros arcába, szája sarkán nyál csorog ki. Fölé térdelek, két húzás a farkamon, és fehér krémes spermámmal beterítem a hasát, majd fújtatva fölé támaszkodom és megpuszilom a száját. Még mindig totál kész van.

- Húha, te aztán jól kiütötted magad – vigyorgok elégedetten. – Pedig még nincs vége, elõttünk az egész délután és az éjszaka...

Hangos berregés szakít félbe.

- Mi a fasz? – mordulok fel. A szoba másik felében lévõ elegáns füstüveg asztalon veszettül csörög a mobilom. Lemászom Mitchelrõl, odasietek és a kijelzõn a kórház számát látom. – Igen? – krákogom bele. A telefon túlvégén egyik kollégám van, az osztályos adjunktus. Sürgõsen be kell mennem. Picsába. – Jól van, egy órán belül beérek. Viszlát.

Kinyomom a készüléket és az ágyon ülõ álomszép cicababám felé fordulok.

- Sajnálom Mitchel, a mai mókának vége. Be kell mennem a kórházba, és tuti hogy estig nem is szabadulok onnan. 

Szótlanságára felfigyelek. Nem szokott ennyire kuka lenni, és csak üres szemekkel bámulja a büfében az ételválasztékot.

- Nagyon elbambultál. Vagy már nem vagy éhes?

Magéhoz tér, majd a kajával ledobjuk magunkat az egyik sarokasztalhoz. Betolom arcomba a szendót, közben végig engem bámul, lassabban eszik a szokottnál.

- Túl sokat agyalsz pocok. Ennyi idõ alatt már rég meg is emészted a kaját, most meg mindjárt beelõzlek. Mi jár a kis buksidban?

- Nem vagyok pocok! – Na így máris sokkal jobb. - Csak a beadandómon. Meg hogy mindent elhoztam-e.

- Ha valami nincs meg, nyugodtan kérdezz majd engem.

- No. Már kislexikonként is funkcionálsz?

- Ne kérdezz nyilvánvalót pocok. Inkább tömd a pocokpofidba a kaját, mielõtt kihûlne.

- Nem vagyok pocok!

Mérges kispocokként tömi pufira a pofiját.

- Ahhoz képest, hogy nem vagy pocok, pont úgy eszel mint egy pocok... Pocok.

- Gráá... – kanállal imitálja a „kimûtöm a szíved egy kanállal” mûsort. - Ha én pocok vagyok, akkor te... te... te... izé... Krampusz!

- Erre még gyúrnod kell pocok – vigyorgok rá. Puff, koppan a homloka az asztalon. Kicsináltam. A továbbiakban duzzogóra veszi a figurát. Bármit is tesz, egyszerûen mindenhogy aranyos.

Befejezzük az evést, elköszönünk egymástól és ki-ki megy a dolgára. Egy búcsúcsókot igazán kaphattam volna.

*

Az orvosi szobában a kanapéágyon találom. Lábai szana-, karjai szerteszét.

- Na szép – dörmögöm fáradt mosollyal. Megcirógatom az arcát, és õ mosolyogva nyúl a kezem után. Leülök mellé, és õ felébred.

- Elaludtam? – kérdezi kócosan, gyûrött pofival és imádnivalón.

- Nagyon úgy néz ki cicafül. – Hátrafésülöm a feje tetején felálló tincseket, és megsimogatom a párnanyomatokat. Édesen elmosolyodik, úgy ahogy ritkán szokott. Azt hiszem nincs ember, aki ellen tudna állni a csábításnak. Rámászom azonnal, hanyatt dõl és már csak szuszogni tud, amikor szájára szorítom a számat. Néhány másodperc múlva észbe kap és eltol engem.

- Hé! Megegyeztünk. A kórházban semmi!

- Csak egy csókot kérek… Mitchel. Egész nap nem érinthettelek meg, legalább ennyit engedj – dörmögöm az állát puszilgatva. Ellágyul, már nem feszíti kezeit a mellkasomnak.

- Na jó…

Ez a beszéd. Hamm bekaplak! Kezeim bekalandoznak a takaró alá, lapos hasát cirógatom, és ahogy lejjebb indulok, õ készségesen széttárja lábait nekem. Ó igen.

- Hazug… - Zihálja kipirulva. – Azt mondtad csak egy csók.

- Te izgattál fel cicafül.

Felemelkedek róla, és kényelmesen elhelyezkedem mellette. Sunyi mosollyal figyelem ahogy kikászálódik a takaró alól, és nadrágján a kis sátorral összegörnyed.

- Gonosz vagy… - morogja.

- De még milyen. Na hogy haladsz? Megvan minden?

- Fogjuk rá. De majd biztosan át kellett olvasnom, mert az utolsó másfél oldalt már kómásan írtam.

- A végén még túlhajszolod magad. Hova sietsz? Mennyi idõd is van még?

- Csak szeretnék minél hamarabb végezni. De akkor majd lassabb tempóban írom. Mikor is lesz legközelebb egész napunk szabad? – szegezi hirtelen nekem a kérdést.

- Talán csütörtökön… miért? – Ennyire sürgõs, bébi?

- Hmm… arra gondoltam… Mi lenne ha eljönnél hozzánk egy ebédre… vagy vacsorára, mindegy.

Mi van?

- Mármint… a családodhoz?

- Ühüm. Persze… csak a mentoromként mutatnálak be… ha nem baj.

Felnevetek.

- Bocs nyuszifül, de a családi parádék nem vonzanak. Pláne ha még hazudnom és megjátszanom is kell magam. Jobb ötletem van. – Megfogom a kezét és magam felé húzom, õ pedig némi szerencsétlenkedés után nekem háttal az ölembe csüccsen. Elõre hajtom a fejem, és arcához simítom arcom, kezem becsúszik az inge alá. – Inkább töltsd nálam azt a napot, és játszunk helyette papás-mamást.

- Ne marháskodj már, én komolyan mondtam!

- Ó én is komoly vagyok, hidd el – dörmögöm, és finoman megmorzsolgatom a mellbimbóit. Hátraejti a fejét és behunyt szemekkel élvezi. Imádnivaló látvány. Ujjaimmal szétpattintom a fehér kórházi nadrág gombját, lehúzom a cipzárt és kiszabadítom börtönébõl jancsiját. Nem szereti ha megfogom neki, most is a kezemhez kap.

- Ne... Damar...

- Sss. Csak segítek. Vagy szeretnéd te magad csinálni? – Belenyalok a fülébe. - Nekem az is tetszene.

Engedem hogy eltolja az ujjaimat, de cserébe megfogom a kezét és ráteszem a merevedésére.

- Damar...

- Csináld. - Lassan kezdi el magát masszírozni. Átteszem a kanapéra, lehúzom róla a nadrágot és az alsót. Megtorpan, de halkan utasítom. – Folytasd.

Szétgombolom az ingét, feltárom szép sápadt testét. Apró kis mellbimbóit megcirógatom,  õ pedig megremeg és felgyorsítja a kézimunkát. Keményre és hegyesre szívom egymás után a két kis aranyost, kezeimmel szétfeszítem a lábait. Felállok és végignézek a mestermûvemen. Bassza meg, ez a látvány bõven elég lenne, hogy belesüljek a gatyámba.

Mosolyogva lépek hátra, a kanapéval szembeni fotelbe dobom magam.

- Mozizni fogod? – zihálja. Bólintok, de már nem tudok mosolyogni. Olyan nyers vágy ég bennem, hogy szívesen letámadnám, de akkor a frászt hoznám rá.

- Megígértem, hogy a kórházban nincs dugás – válaszolom rekedten. – Pedig most elhúznám a nótádat, tücsök.

- Nem vagyok... hhh... tücsök...

Behunyja a szemeit, de felmordulok.

- Mitchel, nézz a szemembe. Azt akarom, hogy engem láss, amikor kivered.

Szót fogad, sötéten csillogó szép szemei engem figyelnek. Kiszárad a szám a látványtól, ahogy szétterül elõttem, csupaszon és izgatóan, farka keményen mered felfelé, karcsú sápadt ujjai vadítóan siklanak rajta fel és le.

- Nagyobb terpeszben csináld. - Szót fogad, ujjaim pedig belemélyednek a karfába, az õ pihegésén és a faszverés jellegzetes cuppogásán kívül csak az én hangos fújtatásom hallatszik az orvosi szoba csendjében. – Emeld fel a herezacskód.

Szót fogad, egyik kezével megfogja a kis labdacsot, és feltárja éhes szemeim elõtt a kis rózsaszín mennyországot. Megnyalom a számat, és muszáj nyelnem egyet. Ráz az ideg, mert csak nézhetem, és nem szedhetem õt szét, nem érhetek hozzá. A farkán ügyködõ kezét felemeli, megnyalja mutatóujját. Felszisszenek a látványtól, és amikor nedvesen csillogó ujjával megérinti a mellbimbóját, lassan, nagyon lassan fújom ki a levegõt. Igazi tehetség. Szétbasz az ideg, annyira izgat. Pontosan tudja mit kell tennie, pedig még nem is vettem igazán kezelésbe. Újra masszírozza magát, egyre vadabbul és ügyesebben csinálja, majd egy halk nyikkanással telespricceli mellkasát és hasát, ujjaira is csorog egy kicsi, de nem is ez a legizgatóbb. Nem. Ahogy szétkenõdnek az arcvonásai, szemei félig nyitva, ajkai nedvesen kitárulnak és izzadva, remegve rángatózik az élvezettõl. Nagyon szép.

Ernyedten dõl hátra, behunyt szemekkel kapkodja a levegõt hosszú percekig. Amikor végre rendezõdik a légzése, körbesasol és a közöttünk álló alacsony dohányzóasztalról elvesz néhány pézsét, hogy letörölgesse magát.

- Kimegyek a fürdõbe – makogja paradicsom-vörös képpel, és már el is húz. Hosszú percek múlva egy törülközõvel a derekán jön vissza, zavartan felkapja a nadrágját és visszasiet.

Hátraejtem a fejemet a fotel háttámláján. Jó lenne most kiverni. Kibaszottul jólesne.

Megszólal a csipogóm. Kurvajó.

***

Hajnalban térek vissza hozzá. Ismét édesdeden alszik a kanapén, én pedig fájó lábakkal rogyok le vele szemben. Basszus, de kimerítõ volt ez a mûtét...

Hátraejtem a fejem a háttámlán, és azonnal elalszom.

Kávéillatra ébredek, és elégedett morgással fészkelõdök. Felnyitom szemeimet és körbenézek. Amíg aludtam, Mitchel betakart egy pléddel, és az elõttem álló kisasztalon egy bögre friss kávé illatozik.

- A reggelit is kérem az ágyba – krákogom.

- Meg még mit nem. Neked is jó reggelt – jön a csípõs válasz. Elõre hajolok, a takaró lecsúszik rólam, és elmarom a bögrét, behunyt szemekkel szívom magamba az illatát.

- Ah de kibaszott fáradt vagyok – dörmögöm.

- Mûtöttél éjjel?

Tele a szám forró kávéval, ezért csak bólintok.

- Mm, kettõt is. Ötkor jöttem fel.

Mitchel az órára néz, amin alig múlt hat.

- Fú. Akkor nem csoda hogy ilyen vacakul festesz. Hozzak reggelit, amíg letusolsz?

- Inkább egy újabb vödör kávét hozz.

- Reggelizned kell, kávén nem lehet élni. Mindjárt visszajövök.

Katt – mondja az ajtó, és Mitchel már sehol. Sóhajtva vánszorgok a fürdõbe. A tükörbõl szívdöglesztõ Damar néz vissza rám, csak a szemei alatt vannak sötét árkok. Pompás. Fogmosással frissítek, majd fürdés. A zuhanyvíz jó hideg. Befejezem a fésülködést és a hajfonást is, és meg is érkezik a reggelim.

- Csak paprikás szendvicsek voltak, és hoztam neked tejeskávét is! – kiáltja be.

- Köszönöm szívem – gúnyolódom.

- Kapd be!

- Én is szeretlek!

Kisétálok, szívdöglesztõ valómban, egy szál faszban.

- Basszus, Damar! Legalább egy törülközõt magadra vehettél volna! – jön a pikírt megjegyzés. A szekrényhez lépek, kiveszek tiszta ruhákat és zavartalanul felöltözöm.

- Ugyan cicafül, abban mi lenne az élvezet? Nem mindennap láthatsz ilyen testet.

Imádom ezt évõdést.

Az inget még nem gombolom be, csak ledobom magam a fotelbe. Õ már tömi a csinos kis fejét. Friss, kipihent, a haja nedvesen göndörödik a nyakánál. Ezek szerint õ is letusolt amíg aludtam. Kibontom a szendvicset, kipiszkálom belõle a paprikákat, õ pedig elcseni a tányéromról és jóízûen eltünteti.

- Vizit és megyünk haza?

- Mint a huzat, cicafül. 

Puha bõrének enyhe sós íze keveredik a friss szappan kesernyével, plusz a finom Mitchel illat is melléáramlik a számban. A legjobb ajzószer, kifejezetten az én ízlésemnek megfelelõen kombinálva.

Végignyalom a gerincének finom kis dombjait, majd kerek és kemény seggecskéjébe markolok és széthúzom. A sötét kis árokban ott lapul apró kis nyílása, alatta pedig õrjítõen gömbölyödik kerek kis herezacskója. Megnyalintom a puha labdacsot, eljátszadozom a benne csúszkáló kis golyókkal, majd felnyalintok a nyílásáig. Alaposan benyálazom, puha bõrét mócsingolom élvezettel, õ pedig mit tesz eközben? Nyöszörög és zihál, a nevemet elhalóan sikkantgatva. Imádom ezt.

Egyik kezem a remegõ combján csúsztatom feljebb, és amikor ujjaim beleütköznek keményen himbálózó merevedésébe, rákulcsolom azokat. Már közel jár, remeg minden porcikája, nyelvem alatt az aprócska kis izomgyûrû ritmikusan rángatózik. Érzem kezét az enyémen, próbálja ellökni, de nem hagyom magam.

- Ah! Ne... Ah, Damar... Neh... én... én mindjárt... mindjárt... – zihálja a párnába. Gonosz vigyorral emelem fel a fejem, erõsen megszorítom farkának tövét.

- Még bírd ki egy kicsit.

Néhány újabb nyelvcsapás, és hirtelen lazítok a szorításon, néhány erõteljesebb húzás, és hangos kéjes kiáltással üríti ki a tárat a fekete szaténlepedõmre és az ujjaimra. Imádnivaló látvány.

Feltérdelek, úgy figyelem ahogy oldalra dõl, és hupipiros képpel, zihálva nézelõdik. Halkan dorombolva nyalom le ujjaimról finom sós ízû spermáját, szép szemeiben gyönyörködöm, amelyet árnyékolnak a sûrû szempillák a félhomályban.

- Fuj, mit csinálsz? – nyikorogja.

- Semmi fuj. Fincsi vagy.

Tétován a hasára és combjaira freccsent cseppekre pillant, majd remegõ ujjaival lekanyarít egy keveset, leszopogatja ujjáról. Összeszorított szemekkel, vadul megrázza fejecskéjét, haja izzadtan tapad homlokába.

- Bleee...

Halkan nevetek rajta, majd szétkenem magamon az izzadtságot, és élvezettel felsóhajtok. Az én kicsi kurvám... imádom betörésének minden percét. Már attól is el tudnék élvezni, hogy a számban érzem az ízét... Hrrr. Vagy ahogy elképzelem, hogy leszop engem.

- Ne a tiéd, az enyémet kóstolgasd... tuti tetszeni fog – vigyorgok rá csábítóan. A nyomaték kedvéért merevedésemre markolok, és végigsimítom. Idáig hallom, akkorát nyel, barna szemei elkerekednek.

- Én... én nem tudom... nem tudok... – dadogja cukin, és tisztán látom hogy kezd bepánikolni. Nono.

Fölé hajolok, szemeibe nézek és finoman megcsókolom.

- Nyugi csibe.

 Ellazul, és kezét a mellkasomra teszem, majd végigsimítom magam vele, egészen a keményen lüktetõ farkamig.

- Ne félj – suttogom szájába, fogaimmal karcolom alsóajkát – nem harap meg, csak a kezedet használd.

- Nem megy...

- Pedig minap egész ügyesen használtad.

- Tudom, de az más volt… Most… most te nem csinálod közben, és most nem is tudnád – hebegi édesen. Bosszúsan fújtatok a nyakába, megnyalintom a fülecskéjét.

- Mi lenne, ha... te csinálnád? – kérdezi, az állam pedig a padlón koppan, majd széles vigyor terül el arcomon. Beszarok rajta. Eldõlök mellette, könyökömre támaszkodva, élveteg mosollyal figyelem arcocskáját.

- Élõ pornót szeretnél mi?

Füstölni kezdett a füle? Hát majdnem.

- Csak… utána szerintem már én is… bátrabb lennék.

- Jól van cicafül – dorombolom lágyan. – De készülj fel hogy egyszer ezért még megbüntetlek.

Fellököm magam az ágyról, és fölé térdelek, térdeimmel megtámaszkodom a csípõje mellett kétoldalt. Igazi mûsort kapsz, nyuszifül.

Lassú, szexi mozdulatokkal simítom végig mellkasomat, elidõzöm a mellbimbó piercingeknél, a finoman szikrázó kis fájdalomtól elégedetten megborzongok, majd szétkenem az izzadtságot a hasamon. Kemény, kidolgozott izmok domborodnak tenyerem alatt. Mindig is büszke voltam a testemre, és ahogy csodálattal bámul fel rám a kis nyuszifül, elégedettség tölt el. Keményen rámarkolok farkamra, és megdolgozom rendesen a kígyót, miközben végig Mitchel szemeit figyelem, az arcára kiülõ csodálatot és vágyat, zihálva elnyíló nedves ajkait.

Kezei combjaimat simítják. Forró lúdbõr szalad végig testemen, megfeszül a herezacskóm... A nevét morogva élvezem tele a mellkasát a nyakát, de még az arcára is adok a szószból.

Feje mellett támaszkodom meg egyik kezemmel, és zihálva bámulom a mûvem. Gyönyörû így az én kis Mitchel-em. Kidugja rózsaszín kis nyelvét, megnyalja a szája sarkában csillogó kis cseppet, én pedig ettõl posztorgazmikusan megrándulok. Basszus!

- Hát… jobb mint az enyém, de attól még szörnyû – közli aranyos fintorral. Nevetve hajolok le hozzá, megpuszilom száját és mellé vágódom, szorosan magamhoz ölelem õt. Nedvesen csúszik a bõre az enyémen, amitõl elégedetten morgok.

- Hidd el úgy rákapsz majd az ízemre, hogy minden nap ezért fogsz könyörögni.

Kikacag, pedig komolyan mondtam, aztán birkózni kezd velem, nem engedem hogy kiszabaduljon a kötöttfogásból.

- Inkább hagyd, hogy lemossam magamról.

- Dehogy hagyom!

- Ne már! Az arcomon van!

- Szebb lesz tõle a bõröd.

- Hülye-hülye-hülye! Engedj eeel!

Csilingelõ kacagása simogatja a szívemet, addig ficereg, amíg már hason fekszik, és én a hátán. Zihálva, kipirulva mosolyog fel rám a válla felett. Lassan belenyugszik, és megadóan karolja át a karjaimat. Megpuszilom a füle mögötti puha bõrt.

- Én inkább lenyomnék még egy menetet – súgom. Azonnal felcsattan.

- Szó sem lehet róla! Mára legyen elég ennyi, holnap dolgoznunk kell és...

- És? – dorombolom vigyorogva, fenekéhez nyomom újra tettre készen ágaskodó szerszámomat.

- És... és... csak!

Nevetve gördülök le róla, majd mosolyogva figyelem ahogy a fürdõ felé szedi a lábait. Bevágódik mögötte a fürdõ ajtaja, én pedig felkelek és sóhajtva lerántom a bemocskolt lepedõt az ágyról, a fiókból elõveszek egy tisztát és mire Mitchel visszajön, már szépen feszül a sötétzöld szaténlepedõ. Én is elsétálok a fürdõbe, Mitchel mellett elhaladva rácsapok a pucér hátsójára.

*

- Esetmegbeszélõ konferencia? – olvassa a tájékoztató papírt hangosan Mitchel, miközben a folyosón haladunk talpig fehérben. Klumpám hangosan klaffog lépteimre.

- Ja. A bonyolult eseteket megbeszéljük, illetve ha volt olyan beteg, aki nem megfelelõ diagnózis miatt rossz kezelésben részesült, akkor azt az orvost keresztre feszítik a többi elõtt.

- Nyilvános alázós téma? – fintorog. – Éhgyomorra?

- Majd utána reggelizünk.

- Ha lesz még étvágyam.

- Ó én az ilyenek után szoktam igazán megéhezni – kacsintok rá. Gyanakodva pislog rám, majd a konferenciaterem bejárata elõtt megtorpan.

- Gyanús vagy nekem...

Rácsapok a fenekére, õ pedig pirosan körbenéz, de a folyosón nincs senki, hisz késésben vagyunk.

Besétálunk, majd két üres székbe levágódunk. Biccentek a kollégáknak, és hallgatom én is az elõadást. Épp egy érdekes esetet ismertet valaki, a mûtéti eljárásban való újításának mozzanatait és annak eredményességét ecseteli. Nagyon érdekes. A következõ elõadó már más tészta, a kórházunk éves sebészeti osztály statisztikáját vetíti ki, csodás grafikonokkal alátámasztva milyen eredménytelen a munkánk, és mennyire nem vagyunk hatékonyak. Nyílik a bicska zsebemben.

Amikor a betegelégedettségi kérdõívekbõl kiemeli, mennyi panasz érkezett az ellátásig tartó hosszú várakozási idõre, több orvos hangosan méltatlankodni kezd. Elkezdõdik a cirkusz.

- ...mert kevés az orvos!

- ...mégis hogyan tudnánk minõségi és gyors ellátást nyújtani, ha alacsony a bér, és ezért rezidensek is alig vannak?

- ...szemetek!

És hasonló bekiabálások. A hangulat a tetõfokára hág, a statisztikát lobogtató bõsz igazságharcos pedig megszégyenülve elkullog.

Mitchel gyomra megkordul, vad mocorgásba kezd. Nem bír magával, szétveti az unalom és az éhség.

A következõ elõadó egy bonyolult esettel hozakodik elõ. Amikor felsorolja az anamnézist, majd a jelen tüneteket, és az általa felvázolt csoportdiagnózist, elõhalászok zsebembõl egy csokit és lazán Mitchel felé nyújtom. Kis vércseként lecsap, majd majszolni kezd és lenyugszik végre.

Az elõadó ecseteli a beteg reakcióját a kezelésekre, majd a halálát és a boncolási eredményeket. Bonyolult eset, valóban a fene sem gondolta volna a leletei alapján, hogy egy nagyon ritka genetikai rendellenességrõl van szó. Valószínûleg én is félrekezeltem volna. A következõ elõadó pedig egy épen kérdéses esetrõl referál. A beteg a belgyógyászaton fekszik, amíg el nem dõl hogy mûtik-e vagy sem. A kolléga felsorolja a problémákat. Idõs cukorbeteg férfi, magas vérnyomással, és csillió egyéb problémával. A vastagbél felsõ szakaszán egy tumor, amely olyan szerencsétlenül helyezkedett el, hogy már vérzések is kialakultak. Több szempontból is inoperábilis a beteg, nyilvánvaló hogy õ sem akarja megmûteni, de nem akarja a döntés felelõsségét magára venni.

- Ki ért egyet velem? – kérdezi komor hangon. Sokan felemelik a kezüket, én nem jelentkezem, csak elõhalászom egy papír zsebkendõt, és a morcos Mitchel szájáról letörlöm a csokit.

- Dr. Frost? – hallom. Nem jelentkeztem, ami nyilvánvalóan nem egyetértést jelent. A referáló kolléga felé fordulok, a zsebkendõt Mitchel kiveszi a kezembõl. Eltûnik arcomról a derû, amivel eddig a kis nyuszifület néztem.

- A beteg mit akar? – kérdezem egyszerûen. – Ha mûtétet szeretne, mert élni akar még egy keveset, akkor kötelességed felvágni.

Döbbent arccal néz rám, még a szája is elnyílik.

- Kolléga, nem figyeltél amikor felvázoltam az inoperábilitásának aspektusait? Nyilvánvalóan csak a konzervatív kezelés jöhet szóba...

- Valóban kemoterápiát is lehet alkalmazni nála, de az halottnak a csók. Az idõseknél a daganatok amúgyis nagyon lassan progrediálnak, így ez is elfogadható kezelés, de csak a szenvedést nyújtod meg. Kérdezd meg a beteged, mit akar. Szenvedni és élni még néhány hónapot, vagy bevállalja a mûtéti kockázatot és élni még néhány évet. Megkérdezted egyáltalán?

- Igen – bólint kelletlenül. – Mûtétet akar.

Mitchel bosszúsan fújtat egyet, hallom ahogy elmormolja orra alatt, hogy „mekkora egy szemét”.

- És megoperálod?

- Nem.

- Akkor lapozzunk.

A kolléga biccent és befejezi a konzervatív kezelés ismertetésével, majd lelép. Az utolsó elõadó pedig egy fiatal rezidens, aki a kutatását ismerteti. Nagyon érdekes, figyelmesen végighallgatom. A gerinctraumák csoportosítása és korszerû kezelése. Amikor befejezi, az osztályvezetõ fõorvos feláll és néhány mondattal lezárja a konferenciát.

A folyosón csendben haladunk a büfé irányába. Mitchel látványosan bosszankodik a büfében is. Néma csendben tömi arcába a szendvicseket. Halvány mosollyal figyelem. Amikor lenyeli az utolsó falatot is, végre kisimulnak a ráncocskák a homlokán.

- Na mondjad – dörmögöm.

- Hogy lehet ekkora szemét! – felcsattan azonnal, és csak árad belõle. – Ha a beteg szeretné a mûtétet, akkor mûtse meg! Mekkora egy... egy... egy... egy...

- Farok?

- Igen! Mekkora egy farok!

- A mûtõasztalon meghalhat, vagy a lábadozási szakaszban, és csúnyán lerontja a statisztikáját, ezért nem teszi meg. Ráadásul a kórház számára is pénzkidobás.

- Te is így tennél?

Belekortyolok a kávémba, majd a csésze felett rászegezem tekintetem.

- Szerinted?

Megrázza a fejét.

- Nem, te sosem tennél ekkora szemétséget. Szemétláda módon tudsz viselkedni, de a betegekkel mindig is törõdtél, sosem láttam hogy bármelyik beteged rosszul járt volna veled.

Elrejtem mosolyomat a csészével.

- Ez kedves tõled, nyuszifül. Mindjárt könnyekig meghatódom.

- Hülye – morogja, és a tányéromon árválkodó paprikákra néz, amiket kibányásztam a szendvicseimbõl. – Nem szereted a paprikát?

- Az nem kifejezés. Utálom.

Elvigyorodik.

- Anyukád nem mondta neked, hogy egészséges és meg kell enni minden zöldséget?

- Mielõtt elhagyott, csak annyit mondott, hogy nemsokára visszajön. A gyermekotthonban pedig leszarták mit hagytam a tányéron – válaszolom színtelen hangon.

Elkerekednek a szemei.

- Tessék? Te... mit is mondtál...?

Az asztalra könyökölök, kezemre támasztom a fejem, és kék szemeimmel szép arcvonásait nézegetem. Ujjaim a csészét cirógatják, pedig szívesebben érinteném meg õt, de a büfében lófráló betegek és ápolók miatt nem tehetem.

- Hét éves voltam, amikor anyám lelépett. Mivel más családtagom nem volt, apámról pedig semmit sem tudtak, így gyermekotthonba kerültem. Kétszer fogadtak örökbe, de rövid idõn belül visszapasszoltak az otthonba, mert nem bírtak velem. Vad voltam, és neveletlen. Nem kellettem senkinek.

Mitchel csendben ül elõttem, pislogni is elfelejt, majd hirtelen nagy levegõt vesz.

- Sajnálom... én nem tudtam...

Átnyúlok az asztal fölött, és megborzolom a haját egy fanyar mosollyal.

- Ennivaló vagy ilyenkor. - Máskor morog, amikor így cukkolom, most csak felenged és félénken elmosolyodik.

- Ha gondolod, ezentúl mindig megeszem helyetted a paprikát – motyogja aranyosan. Felsóhajtok.

Ha nem lennék egy fenenagy mocsok szemétláda, most beleszeretnék. Komolyan.

- Menjünk vissza pocok, ma még nem is viziteltünk.

- Okés! Ja, és ne hívj pocoknak!

Kellemes évõdéssel telik a délelõtt, ma nem operálunk, hiszen az egész reggel elment a konferenciával és a vizittel. Az ebéd nekem kimard, az ambulancián gebedek, õt meg felzavarom az osztályra, hogy szórakoztassa a nõvéreket. Késõ délután, épp a traumatológia ambulancia pultjánál állok, egy kórlapba írom az elõírt kezelést, miközben a mellettem álló ápolónak darálom a teendõket, amikor koppan elõttem a pulton egy bögre kávé. Felhúzom egyik szemöldököm, úgy pillantok le Mitchelre, miközben folytatom a szövegelést. Amikor az ápoló magunkra hagy, elveszem a csészét.

- Hiányoztam? – Pont jó az ízesítés, ahogy szeretem. Elégedetten kortyolok bele, és kisimulnak arcvonásaim.

- Gondoltam megnézem, meg kell-e menteni tõled néhány ápolót – feleli vállat vonva, pimasz kis mosollyal. – De ahogy elnézem, rendesen viselkedsz.

- Ma jó a gárda. - Az órámra pillantok. Mindjárt hét. – Ha gondolod hazamehetsz, ma ügyeletes is vagyok.

- Nem, maradok veled ahogy szoktuk. Különben is, gyûjtöttem egy csomó anyagot a dolgozathoz, amit rendszereznem kell és vázlatot is írok. Úgysem felvételes ma a trauma, így nyugis éjszakánk lesz.

- Rendben, pocok.

- Nem vagyok pocok! – sziszegi.

- Rendben, pocok – vigyorgok rá, majd a kezébe nyomom az üres bögrét. – Kösz a kávét, pocok.

- Gráá!

- Na menjünk, szerezzünk vacsorát. 

Szétoperálom a fejem. Amikor végre bemegyünk az orvosi pihenõbe, Mitchel elvágódik a kanapén, én meg mellette a fotelben. Ó basszus... ez de jól esik! Fájnak a vállaim, a nyakamon beton-kemények az izmok...

- Hány beöntést írtál elõ Nadinnak? – kérdezi szívem csücske.

- Kinek?

- Tudod, az új lány akivel reggel találkoztunk.

- Ja a szõke bögyös. Nem tudom… vagy tízet.

Várom a felháborodott fejmosást, a jókisfiús monológot, de csak behunyt szemekkel elmosolyodik.

- Õ csinálta más orvosokét is, vagy mi? Szegény.

- Szerintem ez még nem is olyan nagy dolog. Jobban örültél volna, ha Õ vizitel velem?

- Isten ments. – Komolyan rám néz. Ajaj. - Ne ríkasd meg légyszi.

Sóhajtva ejtem vissza fejem a fotel háttámlájára.

- Ez nem rajtam múlik. Ha jól dolgozik, akkor nem torkolom le. Ennyi.

- Zabás vagyok.

- Lemenjünk a büfébe? Van még idõnk.

- Ühüm.

Kibattyogunk a folyosóra.

Én is éhes vagyok... Hm, vacsorára is kéne valami majd.

- Este mit szeretnél enni? – kérdem tõle, miközben zsebrevágott kezekkel lépkedek, lebegve követ a fehér köpenyem.

- Nem tudom. Válassz valamit te.

- Kínai?

- Nekem oké.

Odalent a büfében olyan sokan vannak, mint etióp menekülttáborban a vöröskeresztes sátor elõtt.

- Ami a tanulmányomat illeti. Még mindig nem mondtad, hogy mikor érsz rá segíteni.

- A beosztást tudod. Kinézel egy napot, és megbeszéljük.

- Oké.

Levágódunk az egyik üres asztalhoz betermelni a tápot. Nézem a kajáját. Hova fér el benne ennyi étel?

- Köszi a kaját – mondja csillogó szemekkel, és nekiesik a szendvicseknek. Amikor már a kávémat iszom, elgondolkodva figyelem élénk vidám arcát.

- Úgy látom egyre jobban bírod a strapát.

- Mire gondolsz?

- Amikor eleinte dolgoztál itt, ennyi ugráltatás után tisztára elzombultál... – Óh régi szépidõk... hehe.

- Még jó. Nem voltam hozzászokva, de megedzettél.

A fánk is eltûnik, õ pedig nem hagyja veszni a porcukor utolsó molekuláit sem, ujjait izgatóan nyalogatja. Megrándulok, majdnem kilöttyen a kávém, a farkam pedig bizseregni kezd.

- Kapsz te még ezért… - morgom a csészémbe gonosz kis mosollyal.

- Mi?

Mielõtt megszólalhatnék, a csipogóm felordít zsebemben. Elõbányászom, a kijelzõt elolvasom és lekonyul a farkam.

- Maradj itt, ezt majd elintézem.

Lelépek.

- Oké… Addig benézek a nõvérekhez – szól utánam, de már a mobilommal foglalkozom. Felcsörgök a mûtõbe, hogy készítsék elõ a kettes mûtõt.

*

Mire befejezem az autóbalesetes életmentõ hasi mûtétjét, beesteledik. Fáradtan hajítom le magamról a mûtõsruhát, átvedlek fehérbe, majd fájó vállaimat mozgatva nagy léptekkel robogok végig a folyosón, az osztályom felé.

Bemordulok a nõvérszobába.

- Vizit.

A kórteremben ér utol Mitchel és a kis szõke bögyös. Levizitelünk, õ felír mindent hogy majd odaadja az osztályos nõvéreknek.

Amikor végzünk a kötözésekkel is, váltok pár szót az éjjeli ügyeletes orvossal, majd visszafordulok Mitchel felé. Még elkapom a beszélgetésük fonalát.

- Hû… már nagyon profi vagy benne – lelkesedik csillogó szemeivel a kiscsaj.

- Ugyan… csak már gyakorlott vagyok – szerénykedik nyuszifül. Vállára ejtem a karomat birtoklóan.

- Van mit tanulnia tõle kislány. Bár nem hiszem, hogy valaha ilyen jó lesz, mint Õ – közlöm a valóságot egyszerûen.

- Damar!

A kis elszólástól elégedetten nézek le rá, szám sarkában halvány mosoly. Igen, elpirult. Cuki.

- Ha itt végeztél, akkor gyere fel. Mindjárt vége a mûszaknak.

- Oké.

Huss.

Odafent az orvosiban a másik éjjeli ügyeletessel is összefutok, néhány mondatban elmesélem neki a mai mûtéteseimet, meg a hasi sérültet. Amikor befejezem, vetkõzni kezdek, õ pedig a nyakába kanyarítja a sztetoszkópját. Középkorú családapa, és mellesleg egy kis húszéves ápolónõt kefélget szabadidejében a második emeleti végtagsebészetrõl.

- A diákod megvan még?

- Ja. Miért?

- Semmi...

- Igen, kefélem. És jó a kicsike.

Zavartan igazítja meg a szemüvegét, nem mer a szemembe nézni.

- Izé, én nem úgy gond...

Eltûnik a gonosz kis mosoly a képemrõl, és nagyon csúnyán nézek rá. Nagyon, nagyon csúnyán. Kurva anyjukat hogy állandóan pletykálkodnak ezek a seggfejek, mintha nem lenne jobb dolguk. Túlságosan ráérnek. Ha én lennék itt az osztályvezetõ fõorvos, pisálni se lenne idejük.

- Tudom hogy rólunk beszél az egész kórház. Sosem érdekeltek ezek a dolgok, de ha valamelyikõtök belemászik a diákom lelkivilágába mert görénykedni van kedve, annak én mászok bele az arcába. Nyugodtan elpletykálhatod.

- Khm... én akkor megyek is...

- Jó munkát! – intek utána derûsen.

*

Elõkerül Mitchel is.

- Bocsi a késésért!

Az utolsó betût már a számba nyögi, amikor felmasszírozom a becsukott ajtó belsõ felszínére, és ledugom a torkán nyelvem. Feje mellett támaszkodom meg, élvezettel falom puha kis száját. Egész nap ezt akartam csinálni...

Amikor levegõhöz engedem jutni, végre nekiszegezem a kérdést. Vizit után túl kedves volt azzal a kis picsával, érdekelne vajon miért is.

- Mondd csak cicafül. Mi a helyzet a kis bögyössel? – súgom duzzadtra csókolt szájára. Kitisztulnak homályos szemei.

- Mi lenne? Osztálytársam és kész.

- Csak nem megvolt neked a csaj? – mormolom a nyakára hintve egy kis puszit.

- Mi? Dehogy!

Füle alatti érzékeny bõrre rajzolok néhány kis kört a nyelvemmel, érzem ahogy felgyorsul pulzusa. Magamhoz ölelem és a kanapé felé vezetem.

- Akkor bele voltál esve? Vagy Õ beléd?

- Nem… nem volt semmi...

A kanapéra zuttyanunk.

- Akkor miért törõdsz ennyit vele?

- Én nem is… csak beszélgettünk...

Szemeibe nézek, õszintén és tisztán csillog melegbarna tekintete. Jó emberismerõ vagyok, nem hazudik. Helyes.

- Persze… azért készítetted fel rám, az ördögre mi? – vigyorgok. Tudom hogy mindent elmondott rólam, és a csaj ezentúl úgy fog kerülni engem, mint egy leprást. Nem baj. Kigombolom az ingét, ujjaim a bársonyos bõrén siklanak végig.

- Csak mondtam mire számítson, bár szerintem így is kiborulna, ha lekiabálnád a fejét.

- Az az Õ baja, ne törõdj vele – búgom egyik aprócska rózsaszín mellbimbójának, mielõtt megnyalom és megszívom.

- Hé! Mit mûvelsz? – nyögi a végét a tenyerébe. Édesen remeg, vonaglik alattam, a farkam pedig kõkeményen feszül a farmerem börtönének.

- Mondtam, hogy kapsz te még ezért – dörmögöm. Nagy szemeket mereszt rám, cukisan és kibaszottul ártatlanul, akár bárányka a farkasra. – Gondoltad büntetlenül nyalogathatod elõttem az ujjadat? Ejnye cicafül. Pedig azt hittem nem akarsz nyilvánosan elcsábítani.

Dühösen villannak szemei, de amikor újra lecsapok ezúttal a másik mellbimbójára, nyöszörögni kezd.

- Állj le… ne itt…

- Azt mondod, nálam folytatjuk? – csapok le azonnal.

- Azt mondom, hogy bárki benyithat, és ezt nem szeretném.

- Ha ezen múlik bezárom az ajtót.

- De meg is hallhatnak. A kórházban ne legyen semmi… légyszi…

Ezek a cicaszemek... Nem tudok nekik ellenállni. Sóhajtva emelkedem fel róla.

- Na jó… most. De csak mert ilyen szépen kérted.

Felöltözünk, lesétálunk a kocsihoz. Vah végre... Alig várom hogy hazaérjünk. Egy forró fürdõ, finom vacsora és a szeretõm formás teste az ágyban. Igen... ez kell nekem.

Bekötöm a biztonsági övet.

- Damar… - mondja édesen a mellettem ülõ tündérke. Amikor felé fordítom fejemet, kapok egy mosolygós kis puszit a számra. Ez tetszik. - Köszönöm…

Na jó, ha így folytatja tovább, teljesen belezúgok. De elõtte megkúrom itt és most.

- Most meg a kocsiban akarod? – vigyorgok le rá, és rácsap a karomra.

- Hülye… ne magadból indulj ki – mosolyog rám, és beköti magát. – Inkább induljunk. Kicsit elfáradtam.

Csak nekem tûnik így, vagy valójában is így van...? Mitchel napról napra édesebb és kedvesebb.

És szexis.

*

Egy zuhany és nagy adag kínai kaja után a kanapén lustálkodunk. Valami akciófilmet bámulunk mint két zombi. Lábaim kinyújtóztatva támasztom a puffra, ölemben Mitchel feje pihen. Onnan tudom hogy ébren van, hogy végigpofázza a filmet.

- ...és ez a nyomozó majd elmegy a gyárba, és megtalálja majd a csajt. Aztán...

- Ha láttad a filmet, akkor miért ezt nézzük? – kérdezem immár harmadszor, miközben ujjaim puha hajával játszadoznak.

- Mert nagyon szeretem! Nézd! Látod a rendõrfõnököt? Na õ az, akit zsarol a maffia, és mindjárt le is adja az infót nekik, hogy...

- Cicafül – mordulok.

- Jójó, nem mesélem el elõre, csak...

A film helyett inkább rajta legeltetem a szemem. Oldalt fekszik, meztelen lábait kényelmesen kinyújtóztatva, bõrén játszadoznak a tévé színes fényei. Pólója kissé felgyûrõdött, így látszik a dereka és ahogy mocorog, a lapos hasfala és köldöke is. Lábujjacskái az izgalmas jeleneteknél folyamatosan mozognak.

Végre lelövik a fõgonoszt, felrobban az irodaépület és a fõhõs a nõjével együtt elballag a napfelkeltébe.

Rácsapok kis kerek hátsójára.

- Nyomás fogat mosni és irány az ágy!

Elsuhan a fürdõbe, addig összepakolom a vacsora romjait. Mire követem a hálószobába, õ már az ágyban kucorog. Nem fekszik, csak begubózva ül, és nagy szemekkel bámul. Az ágy felé sétálok lassan, a kislámpa halvány, meleg fényében õt figyelem. Ledobom magamról a pólót, lerúgom az alsónadrágot is. Merevedésem keményen feszül hasam alatt. Leülök mellé, nagy és szép szemeit figyelem, ahogy farkamat stíröli.

- Az mi? – leheli halkan. – Az amire gondolok?

- Imádni fogod – morgom kéjes mosollyal. Hátradõlök a párnára, kényelmesen elterülök mellette, kezemmel végigsimítom mellkasomat és hasamat. – Na mi lesz kicsi hernyó? Ideje kikelnie a lepkének... – rángatom meg finoman a takarókupacot. Elengedi ujjacskáival, így lassan lehúzom róla. Aranyos kis fehér alsónadrágban üldögél és sötét arcpírral. Csábítóan rámosolygok, úgy ahogy csak õrá szoktam.

- Gyere ide, nem eszlek meg.

- Megígéred?

- Megígérem.

Zavartan tenyerel a fekete szaténlepedõre, lassan felém kúszik. Nyugodtan tûröm, hogy kezével végigsimítja egyik combomat, majd hasamat és mellkasomat. Megtámaszkodik fejem mellett és arca vészesen közel kerül hozzám. Megérintem arcát, tarkójára csúsztatom ujjaim és lassan lehúzom magamhoz. Isteni és mentolos a csókja. Amikor mellkasa az enyémhez simul, megrándul és megfeszül de nem húzódik el. Derekára fonom karomat, nyelvemmel csábítóan lassan és buján csókolom õt, pár perc múlva már rajtam hever egész testével. Kezeim bebarangolják hátát, fenekét és formás combjait, õ sem fukarkodik a tipi-tapival. Már bátrabban érint meg, és ez diadallal tölt el.

Hosszan csókolózunk, simogatom ahol kell, és markolom ahol jó. Amikor lecsúsztatom fenekérõl a felesleges kis ruhadarabot, nem ellenkezik. Ujjaim utat találnak érzékeny kis hátsójához, és amikor izgatóan cirógatni kezdem ánuszát, halkan nyöszörögni kezd a számba. Csípõje ritmikusan mozogni kezd, farka az enyémhez préselõdik. Egyre jobban belelendül, nyögései elnyúlnak és kéjesen mélyek.

- Ezt szereted, igaz? – suttogom a fülébe, miközben remegve fekszik rajtam, és nyöszörög karjaimban. Elhúzom az ujjaimat néhány centire és csalódottan emeli fel fenekét hogy újra érezhesse. Torokhangon felnevetek.

- A-a... Valamit valamiért kincsem.

- Aljas vagy – zihálja édesen. Bõrén csillog az izzadtság, szemei sötétek és érzékien kipirult az arca. Szép. Túl szép.

- Csak férfi. Nem vagyok fából, és elhiheted, nem kevés energiámba kerül visszafognom magam, amikor ilyen megadóan nyögdécselsz az ágyamban.

- Damar... – pihegi, körmei mellkasom bõrén szántanak végig. Felnyög, amikor visszakapja ujjaimat, de nem mozdítom meg. Õ kezdi csípõjét izgatóan riszálni, de aztán csalódottan felhorkan. – Damar! Ne gonoszkodj!

Megpuszilom duzzogó száját.

- Kérd tõlem és megadom, Mitchel.

Ajkába harapva néz le rám, de nem mosolygok rá gúnyosan, nem viccelek. Nem. Perzselõ, égetõ pillantással bûvölöm. Várok. Megremeg a szája, lesüti szemeit.

- Ké... kérlek... - Megborzongok a boldogság leheletétõl, de nem mozdulok, nem szólok. Várom a folytatást. – Damar... s-simogasd a... ott...

- A seggedet – súgom a füléhez hajolva. Biccent. - Mond ki kicsim. Hallani akarom az édes kis szádból... – fújtatom egyre jobban felizgulva.

- A s... se... seggemet...

Felmordulok.

- Az ujjamat vagy a nyelvemet kéred? – morgom nyersen.

- Én... én... – mellkasomba fúrja szégyentõl égõ arcát. Megcirógatom fenekének nyílását, és megrándul, felnyög. – Ah... a... nyelvedet...

Egy vad mozdulattal teperem magam alá, forrón és mohón csókolom meg újra. Úristen! Imádom ezt a kis édes ribancot!

Hasára rántom, hátához simulok és füléhez hajolok. Finoman megszopogatom a fülcimpáját, belemorgom a szavakat, amelyektõl nyögdécselni kezd.

- A mennyországig nyallak, kicsim...