|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2011. 06. 24. 22:53:29 | #14525 |
 Karakter: Dr. Damar Frost
Kávé. Ahh.
Legszívesebben intravénásan adagolnám magamnak. Nem lehet okom panaszra, alhattam egyhuzamban két órát, ami nem kis dolog. Mondjuk ma éjjel nem felvételes a kórházunk, az ambulanciára nem dőlnek a mentők, egyszerűen csak az utcáról beesőket kell ellátni, ami sokkal nyugisabb dolog.
A tündérke távozik. Fura. Nem akart valamit nyüszögni nekem?
- Nem akartál mondani valamit? – szólok utána halvány mosollyal.
- Meggondoltam magam – villantja rám szép kis szemeit. – Meg sietnem is kell vissza.
Na igen, ha túl sokáig marad, az gáz. De hát már neki úgyis mindegy. Még a betegszállítók is azt hiszik hogy kúrom a kis drágát. Vállat vonok és meghúzom a kávét. Ahh igen... Jó feleség lenne ez a tündérke, de fiú. Szerencsére.
*
Elröppen az idő, mintha csupán két hete melóznék egyhuzamban és nem két napja. Holnap reggel végre hazamehetek, és nem is jövök be két napig. Éljen.
Felvonszolom magam az ambulanciáról, bemordulok a nővérszobába.
- Vizit.
A tündérke jön elő, és még ahhoz is fáradt vagyok, hogy örüljek neki. Átkötünk néhány beteget a vizit után, aztán beveszem magam a nővérszobába. Kinyomtatok néhány labort, megírok két zárót és kész is. Egy kávé landol mellettem, s amikor felpillantok, csodálkozva látom tündérkét. Épp kislép az ajtón, de visszapillant még rám. Felveszem a bögrét, rámosolygok.
- Ne hízelegj, nem veszlek el feleségül – dörmögöm elégedetten. Felnevet, megrázza a fejét és magamra hagy. Tetszik a mosolya. Amikor először megláttam, akkor is nevetett és mosolygott...
*
Csipogó.
Előveszem, és rápillantok. Vészhívás, és az osztályomról jön. Éjjel kettőkor? Mi a franc?
Felrohanok a lépcsőn, kettesével veszem a fokokat. Lépteim alatt döndül a folyosó, s amikor végre megérkezem a nővérszoba elé, Mitchel siet elém sápadtan.
- Mi történt?
- Nicole, a kolléganőm rosszul lett...
Követem a nővérszobába, ahol a kis kanapén sápadtan, zihálva fekszik az éjszakás nővérke.
- A francba... – morgom. Letérdelek mellé a földre. – Mit érez?
Halkan eldadogja, hogy szúr a mellkasa, s én fonendoszkópommal ráhallgatok a szívére. Túlsúlyos, talán ötvenhat vagy hatvan éves. Hideg verejték borítja a testét, a szíve szabálytalanul dobog, hallhatóan zörejjel. Gyengéden elfektetem az ágyon, és Mitchel felé fordulok.
- Adj neki egy nitromint puffot azonnal, addig hívom az intenzíveseket. Az EKG gépet tudod kezelni? – Sápadtan bólint. – Helyes. Hozd ide azt is.
Elintézem a telefont, majd segítek Mitchelnek megcsinálni az EKG-t. Végigfuttatom tekintetem a papírszalagon. Jól sejtettem. Anginázik, de nem infarktus.
- Elmúlt a fájdalom – suttogja Nicole. Bólintok.
- Szerencséje van, ez csak anginás roham volt. Most felvisszük az intenzívre, és holnap reggel megnézi magát egy kardiológus.
- És mi lesz az osztállyal? – kérdezi sápadtan. – A betegeket el kell látni...
- Mitchel ügyes és talpraesett – válaszolom türelmesen. – Én is itt leszek, ha valaminél elakad, nem lesz egyedül. Már csak néhány óra reggelig, azt kibírjuk. Ne foglalkozzon ezzel, most pihenjen.
Megérkeznek a betegszállítók és hordágyra emelik.
Fél füllel hallgatom ahogy Mitchel és Nicole beszélgetnek. Amikor kettesben maradunk, sápadtan néz rám.
- Mi van? – kérdezem komoran.
- Aggódom Nicolért. Olyan rosszul fest...
- Majd reggel meglátogathatod, ha leváltanak. Az osztályon minden rendben?
- Igen...
- Helyes.
Felveszem a telefont, az egyik rezidens veszi fel odalent.
- Az egyes osztályon vagyok, csak akkor hívjatok le ha zűr van.
- Oké.
Ledobom magam a számítógép elé, és belevetem magam a soha el nem fogyó dokumentálásba. Ő ki-be rohangál, majd előkészít egy nagy kocsit, felpakolja ágyneművel, tisztálkodószerekkel. Elmegy mosdatni. Órákkal később sápadtan, kimerülten tér vissza, miközben mellettem már hegyekben áll a sok papír amit kinyomtattam.
- Mi az ábra? – nézek rá.
- Mindjárt itt a műszakváltás, és csak az osztály felével végeztem...
- Egyedül vagy, mit vársz? Nem kell csilli-villire nyalnod a betegek seggét, örülj ha a legfontosabbakat elvégezted. A hajnali antibiotikum injekciókat beadtad már?
Megrázza a fejét.
- Akkor állj neki és hagyd a picsába a fürdetést. Majd a nappalosok befejezik.
- Jó...
A laborkérőket a pultra dobom, és látom ahogy remegő kezekkel felszívja az ampullákat a fecskendőkbe. Teljesen kivan. Fáradt sóhajjal lépek mögé.
- Igyál egy kávét és pihenj egy kicsit.
- Nem lehet... nincs rá időm.
Ismerős érzés. Nekem erről szól az életem. Soha semmire sincs időm, örökös rohanás az egész.
- Akkor vegyél egy nagy levegőt, szorítsd össze a segged és dolgozz – mordulok rá. Feldühödik, és azonnal felélénkül.
- Te ilyen seggfejnek születtél, vagy rádragadt? – kiabálja hirtelen, és ijedten harap az ajkába. Elvigyorodom. Már velem szemben áll, zihálva és dühtől piros képpel néz fel rám.
- Ez genetikai adottság – dörmögöm, ujjaimmal félresimítom homlokából a selymes hajtincseket. – Na jobb már?
Zavartan, bűnbánóan pislog.
- Igen, jól esett... kiabálni egy kicsit...
- Helyes. Na folytasd, és ha valami gebasz van, kiálts.
Faképnél hagyom és a laborokra nyomogatom a pecsétemet.
A reggel hamar eljön, sutty, fönn a nap, és már hevesen csicseregnek a nővérek körülöttem. Félálomban könyökölök az asztalon, és eltehénkedve hallgatom ahogy beszélgetnek. Nicole a téma, majd a meló.
- Sajnos nem tudtam lefürdetni az összes beteget – mondja bűnbánóan pislogva Mitchel. Azonnal megnyugtatják a többiek, hogy semmi gond, majd ők befejezik, ő csak menjen és pihenjen. A főnővér még szabadnapot is ad neki, hogy kipihenje magát. Nem kicsit lehet kikészülve ahogy elnézem.
Együtt indulunk kifelé a nővérszobából. A mosottszar én, és a mosottszar ő. Hehe.
- Öt perc múlva várlak a parkolóban.
- Minek? – kapja fel a fejét.
- Elviszlek egy darabig.
- Erre semmi szükség, én... még Nicolet is meg akarom nézni...
- Alig vonszolod magad, tündérke. Nyomás öltözni. Nicole megvár, nem megy innen sehova még hetekig.
*
A kocsi oldalának támaszkodva várom, sötét napszemüvegem mögé rejtem karikás szemeimet. Amikor megjelenik kis világoskék pólójában és fekete farmerjében, inkább emlékeztet egy középsulis srácra, mint ápolóra.
Szó nélkül szállok be, és ő is behuppan végre.
- Merre laksz?
- Csak a metróig vigyél el, az elég nekem – mormolja.
Beletaposok a gázba, és nem cicózok a sebességkorlátozással. Néhány perc alatt ott vagyunk.
- Köszönöm.
Beletúrok hajába, és döbbenten néz rám.
- Jó kis ápoló leszel, Mitchel. Csak így tovább – dörmögöm. Elpirul és elmosolyodik. Megzabálom. Lehajolok hozzá és puha szájára szorítom az enyémet. Csak egy futó, alig csók, de ennyi is felizgat.
Rémülten hőköl hátra.
- Mit művelsz? – nyögi. Elengedem és megfogom a kormányt.
- Jó pihenést, tündérke.
Kimenekül a járgányból, felsikolt a motor. Gáz.
|
| timcsiikee | 2011. 06. 24. 16:13:40 | #14518 |
 Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Fagyosan pillant rám olyan erőteljesen, hogy úgy érzem itt helyben kivégez mindjárt.
- Egyrészt leszarom ki mit beszél, másrészt pedig mégis mit vársz el tőlem? Nem tehetek róla, ne pattogj itt nekem, mint egy felizgult kullancs. – Ezt nem hiszem el. Miért nem képes egy kicsit másra is gondolni magán kívül?
- De ez igazságtalanság! Semmi rosszat nem tettem, és most mindenki homárnak tart, pedig nem is vagyok az! Ez a maga hibája! – ha nem szórakozott volna azzal, hogy…
- Miért is? – kérdez vissza. Nem hiszem el…
- Mert… - mondjuk… a műtős nő látta azt amit, és elkezdett hülyeséget terjeszteni. Lassan felém sétál, és hátrálok kegyetlen tekintete láttán, hátam az ajtónak feszül, amin csattan tenyere is. Basszus…
- Mert elvittelek a kocsimmal, puszta szívességből. Igazán hálás típus vagy, Mitchel. Szívességet teszek neked és hálából kiabálsz velem. Talán legközelebb inkább kibaszok veled, és ezzel kicsikarok egy hálás mosolyt. – Na jó ez most…
- Bocsánat, én nem akartam hálátlan lenni, egyszerűen csak dühös vagyok amiért pletykálnak rólunk! – pedig ez annyira abszurd… Viszont lehet kissé túllőttem a célon… rátesz a fáradtság is. De miért hajolt megint ennyire közel? Olyan gyilkos a tekintete, hogy öt méterről is elrettennék, de így. Megpróbálom eltolni, de nem moccan érzem mekkora izomtömeg feszül a ruha alatt.
- Nos, rendben. Ebben az esetben megbocsátok. Máskor ne zsibbaszd az agyam ilyenekkel, mert van jobb dolgom is. – tök mindegy hol próbálom eltolni, nem moccan viszont ez a vigyor már megint irritáló. - Te most tapizol? – hirtelen kapom el tőle kezeimet. A Francba…
- Nem, én csak... túl közel van! – magyarázom ki magam, mire végre ellép tőlem. Hah… nem elég hogy nem szeretek vele egy levegőt szívni egy légtérben, de most még ő szívta el előlem. Bah… De legalább most elhúzott a közelemből.
- Na és mit vársz tőlem? Menjek és kürtöljem szét, hogy nem keféllek szabadidőmben?
- Jaj dehogy! – most komolyan egy ekkora marha vagy megjátssza? Nehéz eldönteni mikor szórakozik, mikor ironikus és mikor gondol komolyan valamit a munkáján kívül.
- Akkor jó, mert úgysem tenném. – kösz - Valahogy magasról leszarom az egészet. Ha ennyire zavar téged, menj másik kórházba gyakorlatra. – persze… az kéne még, hogy azt higgyék, tényleg így van és azért megyek el hogy ne legyen baj belőle mi? Akkor inkább tűröm az egészet és lassan beadagolom a pletyka ellentettjét.
- Van még valami? – fejet csóválok . Akkor húzz kifelé. – Csak nem zavarom? Nem tűnik túl elfoglaltnak. Na mindegy…
- Magának is jó éjt! – morgom kelletlenül.
- Holnap reggel találkozunk. – Mi?
- Nem ügyeletes ma éjjel? – kérdem hitetlenkedve. Én ezt láttam a mai kiíráson.
- Bingó – akkor most mi van?
- Akkor hogyhogy...?
- Egész hétvégén én leszek az ügyeletes. Hát nem örülsz? Csak te és én, meg az osztály... – remek… - Ja, és biztos lehetsz benne, hogy amint kilépsz az ajtómon, mindenki tudni fogja, hogy… fél órát voltál nálam. „Vajon mit csinálhatott Mitchel Frost dokival az orvosiban? Hűha, tegnap este együtt mentek el tudtad? Állítólag csókolóztak is a kocsiban!” – francba… ugye ezt direkt csinálja? Épp hogy lenyugodtam nagy nehezen és rögtön cukkolni kezd. De ha igaza lesz én... nem tudom mit csinálok.
- Maga ezt élvezi? – szerintem őt az sem érdekelné, az földönkívülinek néznék, vagy szatírnak… seggfej.
- Hát nem untatsz, az biztos. – ennél őszintébb aligha lehetne.
- De ez nekem annyira kellemetlen! – miért nem tudja felfogni, hogy nem mindenki olyan alpári érzéketlen paraszt mint ő? Nekem vannak érzéseim és büszkeségem… Vagy mi.
- Leszarom tündérke. Kifelé. – remek… már becézget is.
~*~
Nos… most aztán tökéletesen átérzem a nővérkék érzését, milyen az, amikor ordítozik velük. Ahogy most velem is. Ráadásul csapkod mint egy hisztis picsa… komolyan. Mint egy elkényeztetett öt éves aki nem azt a játékot kapta amit szülinapjára kért.
- Kochert kértem! Egy kurva kochert! – nem mindenki olyan tökéletes mit te, faszfejkém…
Mellette viziteltem, kötözésben segítettem, mint mindig ha Ő van itt. Úgy látszik mostantól rám hárul ez a feladat. Nem szeretnék még egy nővérkét sírni látni, engem meg csak idegesít. Ezt a békát le kell nyelnem.
- Nekem kell itt szívni minden nap, mert ez az elcseszett kórház sajnálja a pénzt egy kötözős asszisztensre... – és erről én tehetek basszameg… Miért velem ordítozik és miért nem a gazdasági osztállyal? Attól hogy megsüketít nem fogom hirtelen úgy csinálni mint aki 50 éve ezt az ipart űzi.
Fél hullaként vetem magam le a nővérszobában, nincs itt senki más, mindenki végzi a dolgát, vagy épp beteggel foglalkozik. Bevetődik a gép elé, és pötyögni kezd. Na jó… talán azért ilyen velem most, mint a többi nővérrel, mert tegnap letámadtam. Az Ő munkája is kimerítő, főleg amennyit műt nap mint nap, ráadásul nem mindig jut annyi pihenője mint nekünk. Én ezt megértem, vele ellentétben. Rengeteg a beteg, ha jól tudom neki van a legtöbb ezen az osztályon, de ettől függetlenül szedhetne egy kis nyugtatót.
Kinyomtatja amit begépelt, majd a pultra veti ingerülten.
- Dr. Frost – szólítom meg halkan, de rohan kifelé, én meg utána. Elegem van abból, hogy sosem hall meg amikor kéne.
- Mi van? Jössz velem aludni? – szem forgatva állok meg, csalódott sóhajjal.
- Én nem, én csak... – megint közbevág, mint oly sokszor. Viszont most látom, mennyire fáradt.
- Akármit is akarsz, csak akkor hallgatlak meg, ha most elmész, és két óra múlva egy csésze friss kávéval ébresztesz. Stimt? – Bumm!
- Stimmt… - morgom orrom alatt, majd visszacaplatok a nővérszobába, szortírozva a kinyomtatott lapokat, összecsatolva az összefüggőket.
~*~
Egyáltalán megéri bemennem? Lehet inkább hagynom kéne a francba az egészet, már így is egyre több ember beszél. Annyira… Bahh… Viszont láttam rajta mennyire nyúzott és három napig ügyelni úgy, hogy haza sem megy, elég brutális lehet.
Hahh…
Lefőzök egy adag kávét, épp hogy kitöltöm egy semleges csészébe, bejön Nancy.
- Megint fáradt vagy Mitchel? – mosolyog és leül, hogy kifújja magát.
- Nem, ez most nem az enyém lesz – fáradt sóhajjal válaszolok, és épp dobnék bele két kockacukrot, amikor leállít.
- Várj! – szerencsémre még épp újra leszorítom a kis kockákat.
- Miért? – kérdezem kíváncsian, letéve az édesítőket.
- Ha Dr. Frostnak viszed, ne tegyél bele semmit, csak egy kis tejet. – szinte remegő kezekkel mutat, hogy tegyem le a cukrot. Komolyan ennyire rettegésben tartja őket?
- Értettem – fanyarul mosolyodom csak el, a bögrébe öntök egy kis tejet és elkeverem. – Köszönöm. Mindjárt jövök. – És ezúttal tényleg, nem úgy mint legutóbb…
Bekopogok, de csak a harmadikra reagál valamit, benyitok és szinte nesztelenül zárom be az ajtót. A kanapén fekszik, lehunyt szemmel, felkarja homlokán pihen. Elég nyúzottnak látszik. Sunyit nyitja fel egyik szemhéját rám sandítva, majd amikor meglát felül, és hátra veti copfját. Hogy tud ekkora hajat rendben tartani? Elég groteszk gondolat ahogyan elképzelem otthon ül, és magának fésülgeti és fonogatja be… Vagy lenne valakije?
Szerintem egy lény sem képes elviselni, már hogy lenne felesége? Számomra lehetetlen elképzelni.
- Tessék, a kávé – nyújtom felé és elveszi, csak egy pillanatra ér össze vele az ujjam, de már ennyitől kiráz a hideg, de nem kapom el. A végén még azt hiszi én is annyira rettegek tőle. – Másfél óra múlva lesz osztályátadás – figyelmeztetem, bár a tekintete körülbelül annyit üzen „és is tudom te kretén”. Nem baj, nem érdekel… ahogy őt sem érdekli mások véleménye. Igaz engem már csak az övé nem izgat… Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy jól szórakozzon rajtam.
Elköszönve távoznék, amikor megállít hangja.
- Nem akartál mondani valamit? – érzem hangjában a gúnyt, meg sem kell fordulnom ahhoz, hogy lássam.
- Meggondoltam magam – válaszolom egyhangúan, és a kilincsre fonom lassan ujjaimat. – Meg sietnem is kell vissza – nem folytatom, hogy azért, hogy ne pletyizzenek megint, csak kisietek. Amúgy sem érdekli az, amit mondok, akkor minek tépném a számat?
Hamar visszaérek, talán kissé meglepettek is, aztán csak annyit mondok „csak egy kávét vittem be”. Megpróbálok természetes lenni, közben mindig azt mondani, hogy félreértés az egész. Zavar… hogy ne zavarna… De mit érnék el vele, ha folyton kiakadnék? Amíg nem hallom hogy rólam beszélnek addig nem is baj.
~*~
Vasárnap éjszakára jövök megint, kissé kimerítő így ez a műszak, de legalább a hétfőm teljesen kimarad majd, és az egész napot pihenéssel tölthetem. Alig várom. Utána már csak kedden jövök nappal megint. Nem tudom a főnővér mi szerint oszt be minket, de végül is nincs gondom vele azt az egy dolgot leszámítva, hogy legszívesebben kevesebbet lennék fagyos dokival. De mit kezdenének nélkülem a nővérkék? Komolyan ez a pasas rosszabb mint a kis neveletlen kölykök, ráadásul felnőtt férfiről van szó.
A nővérek szerint nincs se felesége, se semmi közelebbi rokona akivel annyira jóban lenne. Sejtettem hogy nincs olyan ember aki elviselné…
- Vizit – hallom meg a nővérszobában, felpattanok és megyek utána, de most különös módon nem kell olyan gyorsan rohannom. Nocsak, a sok-napozás még az állatot is kifárasztja? Remélem arra sem lesz elég ideje, hogy megemelje a hangját, mindenkinek jobb lenne. A betegek és a dolgozók hallási épségének egyaránt. A kis noteszba feljegyzem amit mond, közben arcát figyelem. Szép nagy karikák, most már joggal nevezhető a sátánnak, vagy csupán az ördögnek… mindegy. Minden ilyen pokolfajzati jelzőt megkaphatott már az évek során szerintem. Amikor kicsit előre hajolva vizsgálja meg az egyik beteg kötését, hátra dobja vastag fonatát, és megcsap különösen kesernyés illata. Megrázva fejem figyelek tovább, feljegyzem amit mond, megjegyzem amit a betegnek javasol.
Sokkal normálisabb így fél hulla állapotban, nem bánná szerintem senki, ha ilyen maradna.
A vizit után mint mindig, most is leül a nővérszoba melletti géphez pötyögni a szokásos dolgait. Unott, fáradt és nyúzott. De legalább ha ingerült is, nem olyan durva mint mikor elemében van. ha jól tudom ez az utolsó éjszakája aztán egy jó ideig nem lesz. Oh, tiszta nyaralás lesz komolyan…
De amíg itt van, addig viseljük el szépen a kemény munkájáért cserébe.
Töltök ki kávét, amit nem rég főztek le, kis tejet bele, még szerencse hogy idő előtt megállítottam a mezem, mert szerintem már reflex szerűen dobtam volna bele a cukrot. Nem tudom hogy bírja, én csak akkor tudnám így meginni, ha kötelező lenne. Mindegy. Leteszem mellé, majd sarkon is fordulok, és indulok dolgomra, még utoljára az ajtóból visszanézek, és elkapok egy cseppet meglepett pillantást. Bár lehet csak képzelődtem, és inkább fintor volt.
Remélem nem fogja kiborítani szándékosan…
|
| Levi-sama | 2011. 06. 23. 19:15:30 | #14499 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Korán reggel van. Karjaimon és hasamon az izmok kellemesen sajognak. Tegnap este megdolgoztam a gyúrógépet és a súlyzókat, miközben magamban vigyorogtam. Most is jó a kedvem, pedig ilyenkor kibaszott álmos és morcos vagyok.
A nővérszobához közeledve már hallom is csicseregni a kis drágákat.
- Mondd, hogy nem.
- Sajnos de. Megint Vele leszünk...
- Van ám nevem is. Vizit.
Huss.
Elégedetten megyek végig az osztályon, átkötök két beteget, majd útjára bocsátom a tündérkét, akinek szemei alatt sötét karikák jelzik, hogy igazam volt tegnap. Nekem mindig igazam van. Picsába.
Elhussanok ambulancia iránt, és egész nap gályázom min a hülye. Műtét műtét hátán, zárójelentések, laborok és balesetek, sebek, vér minden mennyiségben.
Késő délután végre elszabadulok, és lezuhanyzom az orvosiban. Rám rohadt a műtőben még a gatyám is. Előveszek egy tisztát a szekrényemből, majd frissen mosott nadrágot rántok. Épp az ingnél tartok, amikor beront a tündérke és bebassza maga mögött az ajtót. Egyik szemöldökömet felvonva nézek rá.
- Magának hála idióta plyetykákat terjesztenek rólam – szegezi rám mutatóujját.
- Talán „elnézést a zavarásért”, vagy valami… ha már rám törsz. Miről károgsz?
- A tegnapi miatt… azt hiszik, hogy lesmárolt engem a kocsijában, és még ki tudja mit terjesztenek.
- Na és? Nem az volt. Akkor téged miért zavar? – vonom meg a vállam, majd felveszem a köpenyt is.
- Na és? Mondja meg, hogy ez az egy pletyka nem igaz. Vagy nem zavarja, ha melegnek nézik?
Hátravetem vállam felett vastag hajfonatomat, és rávillantom acélkék szemeimet.
- Egyrészt leszarom ki mit beszél, másrészt pedig mégis mit vársz el tőlem? Nem tehetek róla, ne pattogj itt nekem, mint egy felizgult kullancs.
Felfújja arcát, és most úgy fest mint egy dühös hörcsög.
- De ez igazságtalanság! Semmi rosszat nem tettem, és most mindenki homárnak tart, pedig nem is vagyok az! Ez a maga hibája!
- Miért is?
- Mert... – elbizonytalanodik, és ahogy elindulok felé mosolyogva, az ajtóig hátrál, hátával a fafelülethez simul. Nagy szemecskékkel pislog fel rám, amikor egyik kezemmel megtámaszkodom mellette, a másikat zsebre vágom.
- Mert elvittelek a kocsimmal, puszta szívességből. Igazán hálás típus vagy, Mitchel. Szívességet teszek neked és hálából kiabálsz velem. Talán legközelebb inkább kibaszok veled, és ezzel kicsikarok egy hálás mosolyt.
- Bocsánat, én nem akartam hálátlan lenni, egyszerűen csak dühös vagyok amiért pletykálnak rólunk! – hadarja, és mellkasomnak feszíti tenyerét hogy eltoljon.
- Nos, rendben. Ebben az esetben megbocsátok. Máskor ne zsibbaszd az agyam ilyenekkel, mert van jobb dolgom is. – Végigcsúszik keze kemény mellkasomon és hasamon, amitől elakadok a beszédben és elvigyorodom. – Te most tapizol?
Úgy rántja el a kezét, mintha megégette volna.
- Nem, én csak... túl közel van!
Hátrébb lépek, és unott pofával beledobom magam a fotelbe.
- Na és mit vársz tőlem? Menjek és kürtöljem szét, hogy nem keféllek szabadidőmben?
- Jaj dehogy!
- Akkor jó, mert úgysem tenném. Valahogy magasról leszarom az egészet. Ha ennyire zavar téged, menj másik kórházba gyakorlatra.
Ránézek az órámra. Már vagy negyed órája masszírozom a számmal a levegőt.
- Van még valami? - Megrázza fejecskéjét. – Akkor húzz kifelé.
- Magának is jó éjt! – puffog. Cuki.
- Holnap reggel találkozunk.
Megtorpan a kilinccsel a kezében.
- Nem ügyeletes ma éjjel?
- Bingó.
- Akkor hogyhogy...?
- Egész hétvégén én leszek az ügyeletes. Hát nem örülsz? Csak te és én, meg az osztály... – gúnyolódok – Ja, és biztos lehetsz benne, hogy amint kilépsz az ajtómon, mindenki tudni fogja, hogy – ránézek a karórámra – fél órát voltál nálam. „Vajon mit csinálhatott Mitchel Frost dokival az orvosiban? Hűha, tegnap este együtt mentek el tudtad? Állítólag csókolóztak is a kocsiban!” – utánzom nővérek bizalmaskodó stílusát. Mélyen elvörösödve pislog rám.
- Maga ezt élvezi?
- Hát nem untatsz, az biztos.
- De ez nekem annyira kellemetlen!
Bosszúsan fújok egyet.
- Leszarom tündérke. Kifelé.
Amikor magamra maradok, gonosz mosolyra húzódik a szám.
*
Bingo.
Lottóznom kéne.
Reggeli vizitnél mellettem toporog, szemmel láthatóan idegesebb mint tegnap, és az utána való kötözésnél olyan bénán asszisztál, hogy elfogy a türelmem.
- Kit kell megölnöm azért, hogy egyszer végre időben és zavartalanul átköthessem a betegeimet? – ordítom dühösen. – Figyelj oda, vagy széttéplek!
- Bocsánat... – hebegi, életében először megtapasztalva milyen az, amikor én ordítok vele, és megalázom a betegek előtt. Földhöz vágom a csipeszt amit adott.
- Kochert kértem! Egy kurva kochert!
Remegő kézzel túrja fel a steril ládát, és végre nyitott tenyeremben csattan amit kértem. Elszorítom vele a beteg hasfalából kilógó csövet.
- Ollót.
Innentől kezdve már simán megy minden. Ideje volt. Befejezem a beteget, majd megyek a következőhöz. Gumikesztyű csere, kötés le, fertőtlenítés, kötés fel.
- Nekem kell itt szívni minden nap, mert ez az elcseszett kórház sajnálja a pénzt egy kötözős asszisztensre... – morgom komoran. Befejezzük a kötözést, és én fáradtan bevonszolom magam az orvosi szobába. Szinte egész éjjel ébren voltam, két műtétem volt, az ambulancián pedig egész éjjel jövés-menés volt.
A géphez telepedve írom meg a hétfői laborkérőket, kinyomtatom őket. Addig hallom ahogy az ápolók kiosztják a reggelit, a gyógyszereket, beadják a viziten előírt injekciókat és felkötik az infúziókat. Sürgés zajlik még hétvégén is, hiszen ez egy aktív osztály. Befejezem a nyomtatást, és minden lap aljára nyomok az orvosi pecsétemmel. Épp aláírom a köteget, amikor Mitchel bejön a nővérszpbába, és fáradtan leveti magát a kanapéra. Egy kurva szót sem szólok hozzá, csak a papírköteget a nővérpultra dobom.
- Dr. Frost – mondja halkan. Eleresztem a fülem mellett, és indulok az orvosi szobába. Mire az ajtóhoz érek, ő már a sarkamban van. Bosszúsan nézek le rá.
- Mi van? Jössz velem aludni?
- Én nem, én csak...
Megmasszírozom az orrgyökömet és elnyomok egy ásítást.
- Akármit is akarsz, csak akkor hallgatlak meg, ha most elmész, és két óra múlva egy csésze friss kávéval ébresztesz. Stimt?
Bebaszom az orra előtt az ajtót és odabent rávetem magam a kanapéra. Mire a fejem leér, már teljesen zéró agyműködésem van.
|
| timcsiikee | 2011. 06. 23. 16:53:02 | #14489 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Kisebb nagyobb csalódás amit hallok. Nem vagyok meglepve… annyira. De nem hittem volna, hogy úgy cseszegeti a nővérkéket, hogy nem egy már rég el is hagyta a kórházat. Szó szerint elkergette őket. Normális az ilyen? Az ő munkája persze biztosítva van, leszarja a többi embert… Nem hiszem el, hogy ennyire szemét dög legyen valaki. Viszont bármennyire baszogatja őket, a munkáját jól végzi. Tapasztalatból mondom.
Már rég végeztem a kajámmal, mire a harmadik kis történetbe kezdenek bele, míg mesélnek addig el is mosogatok magam után.
- Van olyan is, amit csak hallottunk róla. – jegyzi meg Nancy, és kíváncsian fordulok felé. Csoda hogy Ők egyáltalán itt vannak még. Amit leművel.
- De mitől ilyen? Miért ekkora nagy az arca? Oké, jó szakorvos, de… - félbeszakítja mondatomat ahogy Melissa rohan be a nővérszobába sírva. Ennyit erről. Valaki siet helyette, mert gondolom nem végeztek a vizittel. Nem tudom… viszont bárki panaszkodott, elküldték vagy magától ment el innen. Sehogy sem jó. Ezért nem maradt más, csak tűrni?
De mit vár az emberektől? Ha ordítozik velük, akkor jobban fog menni valami? Seggfej.
~*~
Délután kötözést tart a fagyos, forrófejű doki, és megint Melissa siet utána, amikor beszól, hogy valaki menjen utána a kötöző kocsival. Szóltam neki, hogy megyek én, de azt mondta, inkább hagyjam rá. Sajnos ez nem nyugtat meg így először csak a távolból követem őket, majd ahogy látom fokozatosan összetörni a kórterem ajtajából figyelem. Melissa megint pityeregni kezd, a betegek teljes sokkban figyelnek.
- Nyuszika. Belefolyik a könnye a beteg sebébe. Megtenné, hogy elhúz a fenébe és beküld maga helyett valakit, aki nem taknyozza tele a steril kötszert? Kösz. – észre sem vesz így beljebb lépek, és a kisiető Melissa mellett haladok el.
- Majd én átveszem – közlöm komoran, és végig asszisztálok neki az összes betegnél. Jó sok van…
- Végeztünk? – megtörlöm homlokomat, és komoran pillantok rá - Vagy esetleg szeretne még velem is ordítozni egy kicsit?
A kaján vigyor a képén végképp irritáló.
- Szeretnéd, mi?
- Szeretné a fene! – morranok vissza. Kezet mos, fertőtlenítőt kér, nagy nehezen megtalálom, és nyomok a kezére. Mire visszaérek a nővérszobába észreveszem, hogy lassacskán már itt van a műszak vége. Remek, és most egészen jól ment.
- Mitchel, te hogy bírod? – kérdi a még mindig szipogó Melissa, akit Nancy nyugtat.
- Úgy látszik tényleg fiúk kellenének ide, csak nekik van ehhez elég idegrendszerük mi? – mondja egy félénk mosollyal, és rám tekint.
- Nem tudom… annyira azért én sem viselem el – válaszolom megvakargatva tarkómat – Viszont velem nem kiabál annyit – ezt csak most vettem észre igazán. Figyeltem ahogy Melissával viselkedik, végig ordítozott, zengett a kórterem, viszont mellettem majdnem csendben volt, leszámítva a lenéző és gúnyos hangnemet. Furcsa… ennyire utálja a nővérkéket? Mert nem hiszem hogy ártottak volna neki.
Beszélgetünk még egy kicsit, majd mikor már átvették az osztályt, segítek egy kicsit az éjszakás nővérkéknek. Rengeteg minden történt ma így lehet reggelig nem végeznének mindennel, és mivel kivételesen jó passzban vagyok, felajánlom hogy segítek nekik. Amikor a nővérszoba mellett haladok el, pusmogás és nevem üti meg a fülem, viszont megkérdezni már nincs időm, amikor ez eszembe jutna már mind hazamentek.
- Hú, sietnem kell – nézek az órára. Nem szeretném az utolsó buszt lekésni az állomás felé. Gyorsan magamra kapom a ruhámat, majd már lent is vagyok a buszmegállóban. Gyors voltam, még van 20 percem kifújni magam. Gyűjtenem kell az erőt, mert ha minden igaz ezzel a busszal épp hogy elérem metrót.
Csak öt perc telik el körülbelül, éles fékezés csikorog fülembe. Ez ismerős… Főleg a hang ami ez után jön.
- No lám – a sors most nagyon pikkelhet rám.
- Üdv – vakkantom halkan, a kocsi mögé nézek szuggerálom az utat, hogy tűnjön fel a busz végre. Úgy örülnék, ha letarolná az elégedett pofáját innen… bár az is biztos, hogy akkor nem érnék haza… Nem baj, szerintem megérné.
- Ugorj be. – he? Most már meg sem kérdezi?
- Nem, kösz. Mindjárt jön a…
- Kurvára ráérsz, mi? Hát jó. – basszus, nem akarom lekésni a metrót.
- Várjon! Jó rendben, köszönöm – olyan gyorsan hebegem ahogy csak tudok, s egy gyors mozdulattal vetődök be mellé. Furcsa illata van a kocsinak. - Csak az állomásig jussak ki, onnan már haza tudok menni. – az hiányozna még ha teljesen hazavinne…
Csikorog a kerék, de nem olyan gyorsan megy tovább, mint reggel.
- Miért maradtál bent ilyen sokáig? Már két órája vége a műszakodnak. – Hű… nem hittem volna hogy észrevette.
- Az éjszakás nővérek nagyon behavazódtak, rájuk szakadt egy csomó minden, gondoltam... – félbevág.
- Segítesz mint egy szorgalmas tündérke?
- Csak segítettem. – mit kell ezen gúnyolódni? Igen, én szoktam.
- Aha. Késő éjjel érsz majd haza, holnap hajnalban megint kelsz és jössz. Ha látják hogy téged ki lehet használni, a fejedre nőnek, rád szoknak és egy hét múlva olyan leszel mint a mosott szar. – nem mindegy neki? Az én dolgom, hogy mit csinálok nem? Ráadásul így lehordani őket.
- Ők nem olyanok, teljesen félreismeri őket! – szerintem soha eggyel nem állt még le beszélgetni.
- Hát persze – rideg, kegyetlen mosolyától belső ingerem támad, hogy levakarjam róla - Végül is én csak tíz éve ismerem ezt a sok lusta picsát, és számtalan hozzád hasonló kezdőt készítettek ki a szemem előtt. Igazad van, ők édes kis segítőkész angyalok. – ez az irónia nem kellett volna, sem a becsmérlő, lealacsonyító szavak és talán hihető lenne, de ez a durva lehordás. Szemét…
- Ne beszéljen így róluk! Inkább saját portájával foglalkozzon, mert... – na jó, ennek semmi értelme, a végén még én is elérem hogy ordítozzon velem, majd egy laza mozdulattal kirúgjon a kocsijából. Ha már volt olyan kegyes és megint kisegített a minimum, hogy nem hordom le én is mindennek, ahogy ő teszi a kolléganőimmel.
- Folytasd csak. – szeretnéd mi? Állat…
- Inkább nem.
- Bizonyára rémtörténeteket meséltek rólam. – az nem kifejezés. De mindegy… a történetek sem érdekelnek, mert akkor ismerem csak meg igazán, ha megismerem. De azt hiszem ennyi tapasztalat egy fél életre elég volt nekem, pedig még nincs vége. Megérkezünk, és kioldom a biztonsági övet.
- Köszönöm a fu... – ujjaival összeszorítja államat, maga felé fordítja és arcától alig pár centire suttog durván.
- Minden pletyka színigaz – ez… ez most mire volt jó? Miért van ilyen közel? Miért kellett iderántani? Ahogy elenged gyorsan kászálódom ki a kocsiból, égő arccal.
- Viszlát! – köszönök el és már tiprok is fel a lépcsőn, elszaladva tőle. Basszus… az a kretén majdnem az arcára húzott.
~*~
Valóban úgy érzem magam, mint a mosott szar… De ezt a világ minden kincséért sem mondanám el annak az önelégült szemétládának. Hahh… már a buszon is akkorákat ásítok, hogy reccsen az állkapcsom. Nem szoktam kávét inni, de azt hiszem most „rászokok”. Otthon nem ittam, nehogy anyu azt higgye baj van, de amint beérek biztos hogy egy nagy bögrével ledöntök a torkomon.
Szerencsémre most minden járművet elérek, próbálok nem elaludni, és amint felérek a nővérszobába, már töltök is magamnak egy kávét, levetődöm egy kényelmes ülőalkalmatosságra.
- Jó reggelt – köszöntök mindenkit menet közben, látják hogy nyúzott az arcom, így próbálok életet lehelni magamba.
- Szedd össze magad Mitchel, nagy szükségünk lesz rá – szól rám Lisa és felé kapom a fejem.
- Mondd, hogy nem – rimánkodó arckifejezést öltök magammal. Pont most jött be kintről, sejtem hogy mit látott.
- Sajnos de. Megint Vele leszünk – szólal meg elszontyolodva.
- Van ám nevem is – dörren a férfi hangja – Vizit – és már suhan is tovább, felkapom a noteszt és rohanok utána. Kilométer hiányod van bakker hogy így rohangálsz? Nem hiszem el. Csupa izom, csupa ész csak megértő képesség a béka segge alatt fulladozik.
Nem elég, hogy én megyek végig vele a betegeken, én is megyek vele kötözni, bár szerencsére már sok olyan beteg van akinek egyszerű kötést kell cserélni, ma már megy haza, vagy éppenséggel holnap. Szépen gyógyultak.
Mondjuk egy jó előnye van annak, hogy én asszisztálok mellette. Mindent megtanulok és mivel gyakran csinálom így jól meg is jegyzem. Persze ára az, hogy őt el kell viselnem. Mondjuk nem nehéz addig, míg velem nem ordítozik.
Már ebédnél is furcsállom, hogy a műtősfiúk is furán méregetnek, nem beszélve az altató orvosról aki néha átmegy a folyosón, de amikor már a nővérkék is, vagy más itt dolgozó, egyre jobban zavarba jövök. Még a büfés is… Mi a fene van itt? van rajtam valami?
Végignézek magamon. Nem lyukas a gatyám, nem ettem le magam, nem gyűrött a ruhám sem. A tükörbe nézek a mosdóban, de még az arcomon sincs semmi. Nem értem…
Alig egy-két órával a műszak vége előtt végre jut egy kicsi pihenőnk, így visszamegyek a nővérszobába pihenni. A kávélöket nagyon jót tett a napra.
- Valami furcsa van rajtam? – kérdezem a bent lévőket, és végignézek megint magamon, de semmi. – Egész nap olyan érzésem van, mintha bámulnának.
Összenéznek és már ekkor rossz előérzetem támad.
- Kérlek mondjátok el – annyira zavaró, főleg hogy nem tudom miért.
- Tegnap este… Dr. Frost vitt el az állomásra? – felvonom egyik szemöldökömet.
- Igen miért? Később indultam haza mert még segítettem, felszedett a buszmegállóban és kivitt. Bár nem tudom mi vitte rá – hogy jön ez most ide, Ugye nem?
- Nos… az egyik műtőslány látott titeket az állomáson ahogy… - Mi van?
- Mit? Azt hogy levitt? De mi a baj ezzel? Biztos mást is… - itt elakadok. Az összes nővérkével bunkó és ellenséges, nem tenne ilyet… Hülyeség.
- Nem… azt hogy csókolóztok a kocsiban.
- MI? – nehezen fogom vissza magam hogy ne kiabáljak, de már ég az arcom. Ezt nem hiszem el. Ki volt az az idióta aki csóknak nézte? De mondjuk nem hibáztatom… inkább azt a faszfejet, aki magához rántotta az arcomat. – Ez hülyeség, tuti csak képzelődött, nem vagyok… izé – inkább visszafogom magam és nem káromkodok. Nem lenne tanácsos. Nyugi… Csak félreértés, elmagyarázom és kész. – Semmi ilyesmi nem volt. Levitt, megköszöntem és kész ennyi történt.
- Viszont az egész épületben rólad beszélnek. – mindjárt a hajamat tépem. Miért pont én? Miért?
- Na jó – nagyot sóhajtva nyugszom meg. halántékomat masszírozva. Most nem mehetek oda mindenkihez, hogy „Bocsi, de hülyeséget hallottál nem smaciztam a főgonosz dokival”. Mit érnék el vele, Hogy hülyének néznek… viszont most meg hominak néznek. Vajon melyik a jobb? Bakker… az egész az Ő hibája. – Mindjárt jövök – mondom halkan, és kicaplatok a nővérszobából, egyenesen az orvosi szobája felé.
Bekopogok bár nem sok kell ahhoz, hogy dörömbölés, megvárom míg engedélyezi a belépést, és berontok, becsapom magam mögött az ajtót.
- Magának hála idióta plyetykákat terjesztenek rólam – vádaskodom rögtön. Nem vagyok valami nyugodt, bár igyekszem.
- Talán „elnézést a zavarásért”, vagy valami… ha már rám törsz – veti felém fintorogva, és épp ingét gombolja be, majd felveszi a köpenyt – Miről károgsz?
- A tegnapi miatt… azt hiszik, hogy lesmárolt engem a kocsijában, és még ki tudja mit terjesztenek – nem is akarom megtudni mi járhat ilyenkor az emberek fejében.
- Na és? Nem az volt. Akkor téged miért zavar? – ez hülye… ez komolyan nem normális.
- Na és? Mondja meg, hogy ez az egy pletyka nem igaz. Vagy nem zavarja, ha melegnek nézik?
|
| Levi-sama | 2011. 06. 23. 14:32:45 | #14482 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Beül mellém a méregdrága hasítottbőr-ülésre, elmormolva orra alatt egy köszönömöt. Piros pólóban és fekete ¾-es nadrágban. Olyan kissrácos ez a cucc. Nem menő.
- Mit kerestél a „semmi” közepén?
- Lekéstem a buszomat.
Visszabillentem szemüvegemet az orromra, gázra lépek. Jellemző. Mindig történik vele valami.
- Úgy látszik ehhez van képességed.
Megelőzök pár anyatetűt az úton, közben magamon érzem a tekintetét. Ahogy rápillantok, halvány mosoly kúszik a számra. Kiscsibe, hát nem tanított meg anyuci, hogy ne bámuld tátott szájjal a másikat? Heh. Minden meg van bocsátva, hisz imádom amikor csodálnak.
- Mi olyan érdekes rajtam? – kérdem kifejezéstelen hangon.
- Semmi – hadarja gyorsan, és zavartan kapja tekintetét el rólam. Jaj de kis édes. Bekanyarodok a kórház főbejárata elé, látványosan elfoglalom kocsimmal a kórházigazgató helyét, és kiszállunk a járgányból.
- Még egyszer köszönöm – hadarja Mitchel és már suhan is a lépcsőn.
- A fuvardíjról majd később beszélünk – vetem oda felé.
- Mi? Hogy micsoda? – szól utánam, de csak mosolyogva besétálok, miközben a portás tátott szájjal bámul. Ingert érzek, hogy beledobjak egy kockacukrot, de szimplán a kocsikulcs is jól mutatna benne.
A reggeli vizitnél nem ő segédkezik mellettem, ez kissé csalódást okoz. Természetesen a mellém osztott nővérkén vezetem le. Bosszantó, hogy a vezetőség csupa gyengeelméjűt tesz erre az osztályra! Bőgve hagy faképnél a vizit közepén. Pompás.
Késő délután végre lenyugszik az ambulancia. Olyan nagy forgalom volt, hogy ebédelni, de még hugyozni sem volt időm. Felsétálok a kórházi büfébe, és rendelek egy szendvicset meg egy kávét. Legalább ezzel kibírom estig, aztán valami normális étel is kerül majd a gyomromba. Meg egy kis proteinitalt is fogok inni, és este még nyúzom egy kicsit a gyúrógépet. Kellenek a kockás hasizmok, hehe.
Kissé felfrissülve megyek fel az osztályomra, a nővérszobára azonnal néma csend ereszkedik, amikor belépek. Halvány mosoly kúszik a számra.
- Milyen üdítő látvány egy csokorban látni ennyi nővérkét. Bizonyára kurvára unatkozhatnak.
Azonnal szétrebbennek, az egyikük fürgén pakolgatni kezd, egy másik pedig a lázlapokat kezdi veszettül lapozgatni.
- Na, akkor kössünk át néhány beteget! Valamelyik csiga kússzon be az egyesbe a kötözőkocsival!
Elindulok, és mire beérek a kórterembe, a reggeli bőgőmasina már jön is a kocsival. Miután harmadik kérésre is a rossz csipeszt illetve a nem megfelelő ecsetelőt adja, leordítom a fejét. Már megint bőg. Nem hiszem el!
- Nyuszika – szólítom meg tetetett kedvességgel. – Belefolyik a könnye a beteg sebébe. Megtenné, hogy elhúz a fenébe és beküld maga helyett valakit, aki nem taknyozza tele a steril kötszert? Kösz.
- Majd én átveszem – szólal meg Mitchel, aki valamikor akkor léphetett be, amikor épp bőgni kezdett a kollégája.
Sóhajtva fertőtlenítem körbe a beteg sebét, aki nagy szemekkel néz fel rám.
- Ma megszabadul a varrataitól – mondom neki. – Már vagy öt perce végeztem volna, ha ebben a kórházban nem gyengeelméjűek vennének körül.
A nővérke kiszalad a kórteremből. Szánalmas.
- Varratszedő csipeszt – vetem oldalra. Tenyeremben landol amit kérek, és néhány villámgyors és szakszerű mozdulattal, fájdalommentesen elvágom egy ollóval a kis fonalakat, majd kihúzgálom a bőrből. A seb szépen gyógyul. Lekezelem, és friss kötést teszek rá. Következő beteg.
Két órával később az összes betegem – de csak az enyéim – mind tiszta kötéssel fekszenek, arcukon elégedettséggel. Nem vagyok népszerű ember, kedves sem, de a betegeimet sosem hanyagolom el. A jóságos doktorbácsikat lehúzhatják a budin. Mitchel pedig ez alatt a két óra alatt többet tanult, mint a sulipadban hónapok alatt – gyanítom.
- Végeztünk? – kérdezi, és alkarjával letörli izzadt homlokát. Kissé kifáradt a csicskáztatástól ahogy látom. – Vagy esetleg szeretne még velem is ordítozni egy kicsit?
Dühösen néz rám, látom megszívta magát. Elvigyorodom.
- Szeretnéd, mi?
- Szeretné a fene! – morogja, és elpakolja amit ledobáltam. A szoba sarkában lévő mosdónál kezet mosok.
- Kézfertőtlenítőt – utasítom. Némi bénázás után megtalálja amit kérek, mellém siet és rányom a kezemre egy keveset. Bedörzsölöm a bőrömbe, majd leöblítem.
Amíg ő pakolgat, én magára hagyom és beveszem magam a nővérszobába. Megírok a gépen néhány zárót, rendelek tíz-húsz labort, ez meg az. Mire befejezem, odakint besötétedik, és az éjszakások halkan beszélgetnek a nappalosokkal. Osztályátadás. Fél füllel hallgatom csak, majd felállok, fáradtan megropogtatom vállaimat.
- Jó éjt – vetem hátra a nővéreknek. Balra el. Had beszélgessenek, van miről ahogy én tudom. Szidjanak engem, vagy a nemi életemet tárgyalják ki... leszarom. Már a fél klinika tudja, hogy reggel Mitchel velem jött. Gondoljanak amit akarnak. Hehe.
Egy órával később, behuppanok a verdámba, megtaposom a gézt és kikanyarodom egy laza fordulattal az útra. Feltekerem a zenét, letekerem az ablakokat. Ó yeah. Már teljesen besötétedett, a nappalosok rég leléptek, az éjszakások már javában nyomják a melót.
Mosolyogva idézem fel magam előtt a látványt, ahogy Mitchel előre hajolt, és ingének nyakánál beláthattam mellkasára. Nincs rajta egy gramm súlyfelesleg sem, kellemesen izmos és vékony fiú. A bőre a vanília pudingra emlékeztet, szívesen elnyalogatnám, megharapdálnám.
Hoppá.
Befékezek, és lehalkítom a zenét.
- No lám – konstatálom kifejezéstelen arccal. Miért maradt bent ilyen sokáig?
- Üdv – köszön kényszeredetten, és a kocsim mögé pillant. Hiába nézegeti a távolt, a busz ilyenkor este óránként jár. Gondolom a központba megy vele, hogy aztán a földalattival utazzon tovább. Ha jól emlékszem, reggel nem messze az állomástól szedtem őt fel. Innen az út gyalog fél óra, és elég sötét, veszélyes útszakasz.
- Ugorj be.
- Nem, kösz – rázza meg a fejét. – Mindjárt jön a...
- Kurvára ráérsz, mi? Hát jó.
Elfordulok tőle, és megfogom a sebváltót.
- Várjon! Jó rendben, köszönöm – hadarja, és hupp, már mellettem is csücsül. – Csak az állomásig jussak ki, onnan már haza tudok menni.
Nem válaszolok semmit, csak felpörgetem a motort. Nem sietek, ebben a sötétben különben sem jó száguldozni. Néhány perc múlva vetek rá egy pillantást. Behunyt szemekkel pihen, látni rajta hogy kimerült.
- Miért maradtál bent ilyen sokáig? Már két órája vége a műszakodnak.
- Az éjszakás nővérek nagyon behavazódtak, rájuk szakadt egy csomó minden, gondoltam...
- Segítesz mint egy szorgalmas tündérke? – szakítom félbe. Milyen kis naiv, a kollégái meg jól kihasználják és hülyét csinálnak belőle. Fasza.
Durcásan fordítja el tőlem a fejét.
- Csak segítettem.
- Aha. Késő éjjel érsz majd haza, holnap hajnalban megint kelsz és jössz. Ha látják hogy téged ki lehet használni, a fejedre nőnek, rád szoknak és egy hét múlva olyan leszel mint a mosott szar.
Csodálkozva néz rám.
- Ők nem olyanok, teljesen félreismeri őket!
- Hát persze – mosolyodom el hidegen. – Végül is én csak tíz éve ismerem ezt a sok lusta picsát, és számtalan hozzád hasonló kezdőt készítettek ki a szemem előtt. Igazad van, ők édes kis segítőkész angyalok.
- Ne beszéljen így róluk! Inkább saját portájával foglalkozzon, mert... – elhallgat. Szemöldökömet felvonva nézek rá.
- Folytasd csak.
Csend.
- Inkább nem.
- Bizonyára rémtörténeteket meséltek rólam. – Leállítom a kocsit az állomás előtt, és felé fordulok.
- Köszönöm a fu... – elhallgat, amikor álla alá nyúlok mutatóujjammal, és felemelem a fejét hogy a szemeibe nézzek. Jó közelről.
- Minden pletyka színigaz – súgom halvány mosollyal. Elpirul. Jaj de édes! Elengedem, és hagyom hogy kiszálljon a kocsimból. Rávigyorgok a minket figyelő egyik kollégára, ha jól emlékszem az egyik műtősnő. Nyilván ő is későn végzett, és most dermedten bámul rám. Az ő szemszögéből valószínűleg csóknak látszott az összehajlás, pláne hogy Mitchel piros képpel szállt ki mellőlem.
- Viszlát! – hadarja már kintről a fiú, és a lépcsőhöz siet.
- Jó éjt tündérke!
Nevetve taposok a gázra. Imádom ezt.
|
| timcsiikee | 2011. 06. 22. 20:31:00 | #14458 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Épp hogy levágom magam, máris az ajtóban áll, és szívem a torkomban dobog.
- Vizit! – morogja goromba hangján, s már megy is tovább, csak úgy érem utol, hogy rohanok. Miért kell ennyire sietni? Jesszus…
- Nem kéne megvárnunk Nancyt? Még át sem vettük asz osztályt... – teszem az egyszerű javaslatot felé, de mintha meg sem hallaná, még szeme sem rebben, csak odalép az első beteghez. Bunkó állat… miért kell semmibe venni a másikat?
Végigmegyünk, de itt még nincs vége.
- Mielőtt lemegyek az ambulanciára, még átkötöm az egyik betegem sebét. Mitchel, hozd a kötöző kocsit a hármasba! – már nem mondok ellent, igaz erre nem is szeretnék, mert végre így átesek az első olyan kötözésen, amit orvos végez és asszisztálhatok. Az viszont meglepett, hogy emlékszik a nevemre, azt hittem meg sem hallotta. Bár rossz előérzetem van.
- Csináltál már ilyet? – már vártam a kérdést.
- Nem – felelem egyszerűen, mire szem forgatva néz el tőlem, s csak kezét nyújtja.
- Kesztyűt. – hallom a hangjában a kelletlenséget, de ha őt nem érdekli mások véleménye, akkor engem sem fog az övé. Végigcsinálom.
Végig mondja, hogy mit adjak a kezébe, mindent igyekszek elsőre megjegyezni, végül befejezzük. Nagyon csúnya egy sem volt, nem láttam még ilyet.
Míg ő kimegy kezet mosni, addig szól, hogy a hármas ágyon fekvőnek adjak be injekciót.
Mire visszaérek a nővérszobába a doki már sehol. Huhh… végre jön az este nyugodtabb fele. Viszont amikor meglátom Nancyt, megváltozik a gondolatom.
- Mi történt? – látom az arcán, hogy letört. Fogadjunk, a fagyos doki tehet róla.
- Hallottam, hogy egyedül leviziteltél, ügyes vagy – hangjából ítélve nem sok kell a síráshoz neki. Kezét megfogyva próbálom megnyugtatni.
- Egyszer csak megjelent és már ugráltatott is, nem sok választásom volt. – nagyon nehezen elmosolyodik ahogy pár, szórakoztató és improvizáló figurát játszom el neki. – Most viszont szeretném, ha mesélne.
- Tegezz nyugodtan Mitch, itt mindenki így szokott nővérek között – bólintok, és hallgatok rá, kérdezek pár dolgot, és hallgatom, persze mindezek előtt, még végignézzük a betegeket, ellátjuk őket, és mikor már minden nyugodt, leülünk a nővérszobában.
~*~
Épp egy régi sztori közepén tart amikor halkan zörögni kezd az egyik beteg csengő, azonnal felpattanunk, Nancy szalad előre, én csak megnézem a táblát, követem, de épp kilépek a folyosóra, máris szól hogy hívjam a dokit. Remek.
Riadóztatom a dokit, hívom az intenzív osztályt, alig pár perc és már fagyos doki az ajtóban áll.
- Mi történt? – elég ziláltnak tűnik, morcosnak, és ahogy felnézek a mappákból… ki van gombolva az inge?
- Hármasban, akit ma kötöztünk! Összeomlott a keringése, már hívtam az intenízvet, Nancy bent van! – hadarom gyorsan és fut is tovább, amikor megtalálom amit kerestem követem őket.
- Egy ampulla dopamint szívj fel! – pattanok, hozom, töltök és a kezébe adom. Nincs megállás, itt pörögni kell. Ezt már megtanultam.
Nem látom hogy mennyi az idő, de ez az egész biztosan nem két perc volt, már viszik is az intenzívre. Itt éjszaka sincs pihenés, de nem ám… Minden nap kész káosz, ha egy betegnek súlyosbodik az állapota.
Leülök az egyik üres ágy szélére, reggel úgyis lecseréljük róla a huzatot.
- Hú, ez meredek volt. Mi történhetett vele? – szinte csak magam elé motyogok.
- Embóliát kapott. Ritka jelenség, egy kis csontvelő került a véráramba és nagy galibát csinált. Gyakori szövődmény ilyen esetben. – felpillantok arcára. Látom elég komor, tiszta fagyos az arca, viszont amin megakad a szemem az az ing alól… kivillanó… basszus.
Erőszakkal kell levennem róla a szemem, hogy ne legyen túl feltűnő, viszont ez nagyon nehéz, igyekszem értelmesen nézni szemébe, ha már volt olyan kedves, és válaszol.
Kedves? Egyáltalán illik rá ez a jelző? Lehet, inkább a kegyes passzolna jobban ide.
Kilibben, mi is kimegyünk ,lekapcsoljuk a villanyt, és vissza a pihenőbe.
- Mit csináltál? – kérdi Nancy, mire meglepetten pislogok rá.
- Mire gondolsz? – kicsit még nehéz tegezni hisz idősebb, de ebben is igyekszem.
- Dr- Frosttal. Sosem szokott nekünk válaszolni, vagy bármit mondani. – nos ez engem is meglepett, de ha még neki is feltűnt… Érdekes. Lehet azért, mert… visszaszóltam neki? Áh, dehogy, biztosan lepattogtak rólam a szavak, és már el is felejtette.
Amit viszont én nem tudok kiverni a fejemből ha meghallom a nevét… az a látvány, amit csak pár pillanatra láttam, mégis beleégett a retinámba.
Ugye csak hallucináltam, hogy a… a mellbimbójában piercing volt???
*
Nem hittem volna hogy az éjszakai műszak fárasztóbb mint a nappali, bár itt mindig sok dolog van. Átöltözöm, majd otthon megejtek egy jó fürdőt vagy zuhanyt, és bezuhanok az ágyba. Viszont a lépcső aljára érve majdnem végiggurulok rajta, ahogy begörcsöl a vádlim, levetődöm az egyik fokra, ráállok de nem lesz jobb csak a fájdalom múlik el. Leülök, felhajtom valameddig a nadrágom, és masszírozni kezdem, hogy ne feszüljön annyira.
- Mit csövezel itt? – üti meg fülem egy ismerősen hátborzongató hang - Aprót gyűjtesz? – chh…
- Marha vicces… Begörcsölt a lábam… – válaszolok komoran, és tovább lazítom az izmaimat.
- Majd hozzászoksz. – elsétál mellettem, és látom ahogy kilibben. Még szerencse hogy nem kezdett el jobban gúnyolódni, túl fáradt vagyok én ehhez.
~*~
Nem… egyszerűen nem hiszem el, hogy lekéstem a buszt. Hogy lehetek ennyire… Hahh mindegy.
Elaludtam és kész ezen nincs mit szépíteni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kimerítő sokáig ez a munka. De remélem ezzel a pár hónappal meg fogok rendesen edződni, és megtanulok rendesen mindent, ami kell.
Viszont amíg a következő busz jön, nem tudok várni. Ki kell sétálnom egy másik buszmegállóba, hogy ne késsek el, mert nem lenne szerencsés sem az osztályátadást, sem a reggeli vizitet lekésni.
Hahh… olyan szerencsétlen vagyok, ráadásul dög meleg van.
Hirtelen lefékez egy kocsi, akaratlanul is felé fordítom a fejem, de olyan látvány tárul elém amit rémálmaimban várnék.
Nem… ez valóság.
- Beszállsz? – élveteg vigyorral kérdez. Nos… eddigi ismeretségünk alapján vagy azt mondom hogy nem és elhúz, vagy azt mondom hogy igen és elvisz, vagy azt mondom hogy igen, és röhögve elhúz.
A válasz egyszerű cselekedet. Megkerülöm a kocsit elöl, nem félve attól hogy vicces pillanatában esetleg a lábamra hajthat, majd beülök az anyósülésre, és bekötöm magam.
- Köszönöm.
- Mit kerestél a „semmi” közepén? – kérdi még mindig ezer wattos vigyorral, szemüvegét visszaigazítja és beletapos a gázba. Még jó, hogy bekötöttem magam.
- Lekéstem a buszomat. – válaszolok halkan, és már várom a piszkálódását, de nem jön semmi. Egy ideig.
- Úgy látszik ehhez van képességed – nem tudom miről beszél eddig még egyszer sem késtem el, és ez is csak véletlen volt. De mindegy, nem tépem a számat, inkább csendben ülök mellette, és nézek ki az ablakon. A suhanó táj látványa eltereli a figyelmem, de csak szurkálódásától. Viszont… eszembe jut a múltkori. Az ablak szélén könyökölök, úgy teszek mintha kinéznék az ablakon, közben viszont szemem sarkából rá figyelek.
Masszívan fogja a kormányt, vált, combjai mozognak ahogy tapossa a pedálokat, lassan felfelé vezetem tekintetem, de karja épp eltakarja mellkasát.
Miért van rajta feszülős póló? Dög meleg van… vagy épp ezért? Viszont nem mondom azt hogy rosszul áll neki, csak szokatlan… egy dokinak nem ilyen öltözetet tudnák elképzelni. A haja még mindig hosszú, amivel azóta sem tudok legbelül megbékélni. Amikor megint vált, leereszti végre kezét, de olyan különösen gyűrődik az agya, hogy pont azt a részt nem látom amire kíváncsi lennék.
- Mi olyan érdekes rajtam? – morran rám, és hirtelen kapom vissza tekintetem az ablakon túli tájra. Mindjárt ott vagyunk… Viszont ettől a mozdulattól kicsit megszédültem, főleg hogy eddig folyamatosan oldalra tekintettem.
- Semmi – hadarom a választ, és próbálok jobban az ajtó felé húzódni. Nagyon… nagyon furcsa a légkör mellette. Nem csak az, hogy feszült, de nem tudok olyat mondani amire értelmes választ kaphatnék. Hogy kell az effajta öntelt emberekkel beszélgetni? Inkább csendben maradok, de akkor meg folyton azon jár az eszem, hogy… vajon azt láttam-e, amit. Egyáltalán minek foglalkozom én ezzel? Mi van akkor, ha van neki? Semmi közöm hozzá.
Megérkezünk és kiszállunk, finoman csapom be a kocsi ajtaját.
- Még egyszer köszönöm – vállamra csapom a táskámat, és elindulok befelé.
- A fuvardíjról majd később beszélünk.
- Mi? – lesokkolva állok meg a kocsi mögött, csak vígan lépked be az épületbe, de bárhogyan kérdezem, nem mond semmit.
Biztos csak hülyít, vagy ingerel, élvezi, ha felkapom a vizet? Vagy csak egyszerűen unatkozik? Hahh… miért pont én?
És csak ekkor jövök rá, hogy ezek szerint… megint vele leszek egy műszakban.
Amikor belépek a portás úgy néz rám, mintha földönkívüli lennék, vagy nőtt volna még egy fejem, viszont ahogy végignézek magamon, semmi szokatlant nem látok. Felmegyek, átöltözök, minden megy szokás szerint, de most más ugrik helyettem fagyos dokival való vizitre. Nem baj, ennyivel kevesebb nekem is, hogy mögötte rohangásszak.
Teljesen eltereli a figyelmem az egész napos hajtás, viszont a nővérek pusmogása kissé… lehangol. Főleg amikor a nevemet is hallom. Kiosztottuk az ebédeket, így nekem is van időm gyorsan bekapni valamit, belépek a nővérszobába, és alig vesznek észre.
- Mi történt? – kérdezem kíváncsian, és az ételhordómat beteszem a mikróba.
- Nos… - kezdi Nancy – Tényleg Dr. Frosttal jöttél be? Bill mondta nekem reggel, mikor bejöttem, de… - nem hitt neki. Én sem hinném el, ha nem ültem volna mellette.
- Tényleg. Reggel lekéstem a buszomat, elindultam gyalog egy másik buszmegállóba, amikor megállt mellettem, és megkérdezte beszállok-e – épp hogy befejezem a mondatot, cseng a mikró, és kiveszem a gőzölgő tésztát. Farkas éhes vagyok.
- Azt mind megeszed? – néz rám nagy kerek szemekkel Noemi, és csak halkan felnevetek.
- Meg hát, ez csak babaadag – páran felkuncognak. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – válaszol valaki, és villámra csavarok egy adagot.
- Mit tudtok Dr. Frostról? Nekem olyan… furcsa. Még csak párszor találkoztam vele, de… - nyitva hagyom a mondatot, és elkezdek enni. Mivel éhes vagyok gyorsan megy, nagy falatokat pár rágással nyelek le, hogy csillapítsam éhségemet. Kíváncsi vagyok.
|
| Levi-sama | 2011. 06. 21. 21:11:18 | #14430 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Hogy mennyire rühellem az ügyeletet!
Egy egész napon át hajtok, és este ahelyett hogy hazamehetnék és megdöngethetnék egy szexi kis testet, ebben a rohadt kórházban kell maradnom, és az ambulancián robotolnom egész éjjel.
Fáradt sóhajjal nyelem le az utolsó falatot a vacsorámból, leküldök utána egy kávét.
Amikor kilépek a folyosóról, az orvosi ügyelet beosztását hirdető tábla előtt álló karcsú és csinos fiút meglátva enyhül a rosszkedvem. Nocsak-nocsak. A friss husi. Azt hittem végleg elűztem, már el is felejtkeztem róla, olyan rég láttam. Nesztelenül mögé lépek, és válla felett megnézem kinek a nevén pihenteti kis mutatóujját. Elvigyorodom.
- Miért pont én? – motyogja maga elő letörten.
- Talán valami baj van velem? – kérdem tetetett szigorral. Halálra rémülve perdül meg, barna szemei édesen csillognak.
- Nem, dehogy én csak…
- Remélem eleget tanultál az elmúlt napokban, mert allergiás vagyok a hülyékre.
- Igyekezni fogok, Dr. Frost.
- Az igyekezeteddel nem sokra megyek – vetem oda neki, és belépek a nővérszobába a kórtermeim lázlapjaiért. Amikor kilépek, még mindig ott toporog lefagyva. - Addig válassz más pályát, amíg fiatal vagy, nem kötelező ezt erőltetni, ha nem megy.
- Mindegy mit mond, jól fogom csinálni, és nem akarok más pályára menni. Ezt választottam, és itt maradok akkor is, ha nem hiszi el, hogy képes vagyok rá!
Pofiját felfújva rohan be a nővérszobába, és a pult üvegén keresztül látom hogy ledobja magát a kanapéra. Duzzogó kis majom. Hehe. Lazán visszalépek az ajtóhoz.
- Vizit! – mordulok és mire az első kórteremhez érek, már a seggemben van.
- Nem kéne megvárnunk Nancyt? Még át sem vettük asz osztályt... – lihegi, de nem érdekel. Az első ágyhoz lépek, átnézem a lázlapot. Mivel egész nap itt voltam, fejből tudom az osztályt. Ezzel semmi. Tovább húzom az infúziókat és a gyógyszereit, majd a következő.
- Hogy érzi magát? – kérdezem. Őt ma műtöttem, egy szimpla alsólábszár külső rögzítését végeztem. A lába egy akasztógépről lóg, és a sok fémcsavar meg fémrudak tartják egyben, hogy úgy forrjanak össze a csontok, hogy a szilánkos törés miatt ne torzuljanak. Ellenőrzöm a csavarokat, miközben a választ hallgatom. Amikor a beteg befejezi a panaszkodást, a fiúra nézek. – Éjszakára kapjon egy ampulla Tramadolt muscosan.
Lekörmöli a kis noteszébe. Haladunk tovább. Végignyomom vele az egész osztályt, elvégre az ügyeletes egyedül felügyeli az összes beteget. Ráadásul a felső két emelet is az enyém, de azokat rábíztam a két rezidensre akik ma éjjel velem szívnak.
Befejezzük az osztályt, visszasétálok a nővérszobába, ő a nyomomban.
- Mielőtt lemegyek az ambulanciára, még átkötöm az egyik betegem sebét. Mitchel, hozd a kötözőkocsit a hármasba!
Kezébe nyomom a lázlapokat. Meglepődik hogy a nevét mondom. Na igen, a hihetetlen jó memória előnye, hogy mindent megjegyzek első hallásra vagy olvasásra. Visszasétálok a kórterembe, ahol a comblövéses férfi fekszik. Csúnyán szétroncsolta az izmokat a golyó, a csontot sem kímélte.
Mitchel betolja a kis kocsit.
- Csináltál már ilyet?
- Nem.
Sóhajtva pillantok a plafonra.
- Kesztyűt.
Halkan, szenvtelenül utasítgatom, s amikor végre befejezzük, kezdem elveszíteni a türelmem. A fenébe is, nem vagyok hozzászokva ehhez a tetű tempóhoz! Az órámra pillantok, mielőtt elmegyek kezet mosni.
A nővérszobában épp befejezik a nappalosok az osztályátadást, amit hála nekem, csak az éjszakás nővérke hallgatott végig.
- Dr. Frost, nem látta Mithelt? – kérdezi, miután kettesben maradunk. Megtörlöm a kezem egy papírtörlővel.
- Amíg ön itt kávézgatott és hizlalta a már amúgyis termetes hátsóját, kedves Nancy – felolvasom a nevét a névtábláról -, addig a tanulófiú levizitelt velem, átkötözött egy beteget, és ha jól sejtem, épp egy injekciót ad be valakinek.
Mélyen elvörösödve pislog rám kis malacszemeivel.
- De hát... én csak...
- Ha valamit tudni szeretne az esti vizitről vagy a betegekről, kérdezze inkább a kölyköt. Nem is értem, maga minek van itt – vetem hátra. – Még ez a tanulógyerek is alkalmasabb az osztály ellátására, mint maga. Az ambulancián leszek. Öt körül feljövök és átolvasom a kórlapokat. Bízom benne, hogy nem a kanapén fogom találni önt, amint alszik.
*
Hajnalban végre egy kis nyugalom.
Fáradtan botorkálok fel az emeletre, és mielőtt elteszem magam két órára aludni, benézek a nővérszobába. Üres. Egyik kórteremből fény szivárog ki, benézek és látom hogy Nancy és Mithel egy beteget fürdetnek épp. Korán kezdik, de hát sok a beteg, hála nekem. Visszavonulok az orvosiba, ledobom az ingemet egy székre és fehér nadrágomban dőlök el a kanapén. Beállítom a mobilomat, hogy két óra múlva ébresszen. Abban a pillanatban, hogy a fejem a párnát érinti, máris alszom.
A csipogóm visítására ébredek, és azonnal felpattanok. Kábán nézem a kis kijelzőn a számot. Ez az én osztályom! Felkapom az ingemet, beleugrom a papucsomba és kirohanok az ajtón. Vészhívás, ezt komolyan kell venni.
A nővérszobában hevesen rámoló Mitchelt meglátom, és rámordulok.
- Mi történt?
- Hármasban, akit ma kötöztünk! Összeomlott a keringése, már hívtam az intenízvet, Nancy bent van!
Az utolsó szavakat már futtomban hallom, berontok a kórterembe. Nancy épp a mellkasát pumpálja. A készenléti kocsihoz lépek, felkapom az intubáló szettet és az ágy fejéhez lépek. Mitchel lép be, pont jókor.
- Egy ampulla dopamint szívj fel! – mordulok rá. Mire befejezem az intubálást és rácsatlakoztatom a ballont a betegre, már a kezembe is csúszik a fecskendő a dopaminnal. Benyomom a branülbe és felgyorsítom a katétert. Berobban az ajtón az intenzív osztály újraélesztő csapata. Pompás.
Fél órával később már tolják is magukkal a beteget. Az egyik üres ágyra fáradtan rárogy Mitchel.
- Hú, ez meredek volt. Mi történhetett vele?
- Embóliát kapott – válaszolom komoran. – Ritka jelenség, egy kis csontvelő került a véráramba és nagy galibát csinált. Gyakori szövődmény ilyen esetben.
Nancy meglepetten néz rám. Soha nem állok szóba a nővérekkel, ez a fiú más. Nem csak azért, mert szívesen megbasznám, hanem mert látom benne hogy őszintén érdekli ez a hivatás. Ritka az ilyen.
Szó nélkül távozom, és végre ledőlök az orvosiban. Még alhatok egy órát... Hoppá, az ingem ki volt gombolva végig. Vállat vonok.
*
Reggel átadom az osztályt a kollégáknak, és morcosan búcsút intek.
Amikor kilépek a kórházból, egy lépcsőn üldögélő alakot pillantok meg. Mitchel?
- Mit csövezel itt? – firtatom. – Aprót gyűjtesz?
- Marha vicces – fintorog fel rám. Jaj de kis cuki. – Begörcsölt a lábam...
Most látom, hogy a vádliját masszírozza. Bólintok.
- Majd hozzászoksz.
Intek neki és faképnél hagyom. Segít a franc. Mi vagyok én? Terézanya? Minek melózott annyit? Sokat kell még ennek a kölyöknek tanulnia.
*
Két nap és már elmondhatom magamról, hogy két hete nem dugtam. Kurvára frusztráló érzés. A klubban jártam tegnap este két haverral, de nem találtam fogamra valót.
Lekanyarodom vérvörös Sedanommal az autópályáról, és bekanyarodom a főútra. Csak nem őt látom baktatni kis hátizsákjával? Ezer közül is felismerném, annyira ki vagyok rá hegyezve. Hangosan fékezek be mellette, egy gombnyomás lezizzen az ablak. Napszemüvegemen át nézek rá. Döbbenten pislog rám. Innen még öt kilométer a klinika.
- Beszállsz? – kérdem szívdöglesztő mosollyal. Rövid fekete pólóm megfeszül izmaimon, ahogy feltolom szemüvegemet a fejem tetejére.
|
| timcsiikee | 2011. 06. 20. 16:28:45 | #14377 |
Karakter: Mitchel Prodan
Mitchel:
Reggel az ismerős nővérkéhez érkezem, akit nem rég mutattak be nekem, mikor kitűzték a gyakorlati helyemet. Már a bejáratnál üdvözöl, megmutatja hol öltözhetek át, aztán megyünk is a betegek közé. Minden annyira más. Az egy dolog, hogy amit lehetett csak megtanultam, viszont a papíron a szöveg és az élet két különböző dolog. Reggelre korán jöttem, hogy legyen időm mindenre, meg persze elég ideje legyen a nővérkének is betanítani engem.
Figyelemmel kísérem, ahogy átveszik a nővérkék az osztályt, minden betegről hallok valami különlegeset, és mindent megpróbálok megjegyezni, amit csak lehető, főként a fontosabbakat.
Ez után elmondja nekem Nancy nővér, hogy melyik kórteremben mit kell csinálnom, nem nagy ördöngösség. Lázat és vérnyomást kell mérnem, valamint a nem rég műtötteknek injekciót beadni véralvadás ellen.
Mivel nincsenek annyira sokan egyedül is elég lennék a feladatra, de Nancy elkísér amíg megfigyeli hogyan csinálom, s ahogy megbizonyosodott arról, hogy első alkalomhoz képest jól megy, elmegy kávézni.
Büszkeséggel tölt el, s nagyobb lelkesedéssel végzem feladatomat. Az egyik néni mesél míg megmérem a vérnyomását, s annyire rá is figyelek meg a saját munkámra, hogy csak akkor veszem észre az orvosi vizitet, amikor a doki elsuhan mellettem.
Magas férfi, igazán sötét az aurája, az arca pedig még komorabb és ellenszenvesebb, habár első ránézésre inkább csak fegyelmezettnek mondanám, viszont hatalmas hajfonata nekem valahogy szemet üt. Egy ilyen férfinek, ráadásul orvosnak, nem rövidebbnek kéne lenni? Így valahogy… Nem is tudom. Mondjuk amíg ápolt nincsen gond vele.
Épp hogy kimegy a kórteremből, nagyon gyorsan halad és folytatom tovább, s közben Nancy jön vissza.
- Úgy látom a doktorúr már járt itt – jegyzi meg halkan, mégis úgy, hogy jól halljam.
- Igen – bólintok, és az utolsó ágyon fekvő néninek beadom az injekciót.
- Magának arany keze van fiacskám, meg sem éreztem – mosolyogva dobom ki a használt dolgokat.
- Köszönöm – válaszolom, majd megyek is tovább Nancyvel a következő kórterembe.
- Ma ő lesz az ügyeletes orvosunk és neked kéne segíteni mellette. Tőle tanulhatsz a legtöbbet. – végül is igaza van, habár először szeretném azt alaposan megtanulni, ami csak az egyszerű betegellátáshoz kell. Még egy kis rendszert sem építettem ki magamban. De Ő tudja, így hallgatok rá.
- Rendben – végigmegyünk a kórtermeken, egész gyorsan haladunk, és örömmel hallgatom néhányukat, akinek van kedve egy kis beszédhez. Ezek főként az idősebbek, ahogy látom.
Ez után, ha már úgy is ez lesz a dolgom felkeresem a dokit, nem is kell messzire mennem. Épp ír valamit.
- Öhm... elnézést... – szólítom le halkan. Elég elmélyülten írhatja, mert szinte észre sem vesz.
- Mi van? – vakkan rám, és nem kicsit furcsállóan igyekszem folytatni. De bunkó valaki.
- Szeretnék bemutatkozni. – mint aki meg sem hallja úgy jegyzetelget tovább, én meg várok. Most direkt csinálja?
- Akkor mire vársz? – egy pillanatra felriadok bámulásából.
- Mitchel Prodan vagyok, tanuló. Ma kezdtem itt, és...
- Jó neked – szinte köpi a szavakat, még szerencse, hogy nem fordult felém. A mappa amibe eddig írt durván a kezemben landol - Ezt tedd a helyére, és készíts elő katéterezéshez. – Mi? Egyáltalán ennek hol a helye? Azt sem tudom egy tollat hova lehet tenni.
- Tessék? – kérdezek vissza, s bosszúsan tekint rám. Úgy érzem a szívem a torkomban kezd dobogni, és a megtört csend helyét hatalmas feszültség veszi át. Baljóslatú mosolyt látok arcára kanyarodni, végül elkezd nekem mutogatni és akadozva beszélni, mintha lassú felfogásom lenne.
- Katéter. Te hozod. Orvos. Aki bevezeti a betegnek. – hol rám hol a polcra majd magára mutat, s mielőtt kitörne a vulkán teszem, amit mond. Megnézi a kezemben lévő tálat.
- Mit tanultál az iskolában a katéterezésről?
- Egy vékony, steril gumicső a katéter, amelyet a húgyutakba vezetnek, hogy megkönnyítsék a vizelet ürítését a beteg számára – most komolyan ennyire hülyének néz?
- És ki végzi ezt?
- Öö... a nőknek az ápolók, a férfiaknak az orvosok, mert...
- Na és én minek látszom? – szakítja félbe a mondatot.
- Orvosnak.
- Akkor mi a faszért hoztál ide nekem női katétert? – basszus… miért nem vettem észre? Eddig minden olyan jól ment, de most teljesen ideges lettem. - Most bemegyek a kettes kórterembe. Felfogtad? Kettes kórterem. Mire beérek, te legyél ott egy férfi katéter-tálcával. Kibaszottul utálom ha hülyék vesznek körül. – rohan mint egy idegbeteg én meg szó nélkül követem végrehajtva az utasításait.
Nem szeretem ha hülyének néznek akkor sem, ha egyszer elrontok valamit. Mit vár? Első nap, hogy itt vagyok és máris elvárja, hogy minden pontosan úgy csináljak ahogyan kell? Még azt sem tudom egyáltalán, hogy hogyan fog menni ez a nap. Az idegességemet valamennyi harag lengi körül. Próbálok arra gondolni, hogy csak rossz napja van, de valami azt súgja nem így van.
- Csináltál már ilyet? – nem szólalok meg, csak megrázom a fejem. Utasítja mit adjak vagy csináljak, s minden tanultat megpróbálok bevetni, amire emlékszem. Habár gyakorlatban élő embernek még egyszer sem tettem, és most sem nekem kell, izgatottságomban, s a tudtad hogy minden mozdulatomat figyeli kissé ügyetlenné tesz, de mindent megcsinálok s végül sikerül minden.
Ez… durva volt. Nem amit csinálni kellett, hanem ez a találkozás… még azt sem tudom, hogy hogyan hívják.
~*~
A nővérszobában leülök ebédelni Nancyvel pihenésképp.
- Dr. Bunkó mindig ilyen? – kérdem félve és fáradtan.
- Dr. Frostra gondolsz? Sajnos igen – csalódottan sóhajtok. Miért? De ha tudta akkor miért küldött mellé? Mondjuk nem fogom a szemére vetni, mert a végén még azt hiszi őt hibáztatnám a bénázásomért. Pedig nem Ő lenne az oka csak az, hogy a hülye doki felzaklatott.
Szóval Frost… Akkor a neve Damar lesz, ha jól emlékszem a listáról. Persze fejemre csapok, amikor eszembe jut hogy az éppen ügyelő orvosok ki vannak írva… Na mindegy, nekem is van eszem. Persze még hozzá kell szoknom ehhez a környezethez. A másik oldalról teljesen más, nem olyan, ahogyan ezt képzeltem, de talán csak a doki miatt gondolom ezt így. Remélem ritkán leszek vele a gyakorlat alatt.
~*~
Késő délután az egyik beteg veszélyes állapotba kerül, Nancy gyorsan a dokiért küld, s rohanok is idegesen verdeső szívvel. Még sokszor szembe kellesz néznem majd vele, ez biztos, de nem hittám volna hogy megint, és pont így. Remélem legalább most nem lesz olyan bunkó mint a reggel folyamán.
Kopácsolok veszettül az ajtaján, lihegve.
- Mi van? - dörren ki egy hang. Benyitok.
- Bocsánat, de...
- Mi van? – szakít félbe már megint. Most azért sem figyelek rá.
- Az ön egyik betege rosszul van, nagyon erősen vérzik, és a nővér kérte hogy szóljak önnek... – szerencsére most szó nélkül siet utánam, rám förmed, hogy hívjam az intenzívet s már sietek is. Most az egyszer úgy érzem jogosan emelte meg a hangját, bárki ingerültebb lenne ha ilyen történik.
Mikor elviszik a beteget, nyugodtabbá válik a környezet, s csak most érzem igazán, hogy mennyire elfáradtam.
- Ügyes voltál, Mitchel. Ez volt az első napod, és máris mennyi izgalomban volt részed, igaz? – mondja kedvesen az egyik nővérke.
- Köszönöm... igen, nem mondhatom hogy unatkoztam. – fáradt mosollyal fordulok felé. Most még az sem zavar, hogy a doki a gépen pötyög valamit mellettünk.
- Holnap is jössz? – kérdezi Becca néni.
- Itt leszek néhány hónapig, a suli ezt jelölte ki nekem. – felelem egyre álmosodó hangon, majd a doki kiviharzik és én is felszabadultabban lélegzek fel. Ahogy látom nem vagyok egyedül. – Ugye nem gyakran leszek vele egy műszakban? – intek az ajtó felé, ahol az imént kiment, s csak páran elmosolyodnak rajtam.
- Sajnos nem mindig tudjuk előre, a főnővér készíti a beosztásokat. – hátradőlve nyúlok el a széken. hamarosan átadjuk az osztályt, és mehetünk. Már alig várom.
~*~
A következő két nap nagyon jól telik, és talán főkét azért, mert nem találkozom a dokival. Minden jól megy, megismerkedem a másik orvossal is aki korszakokkal kedvesebb a fagyos Frostnál és mellette tényleg tanulhatok valamit a nélkül, hogy teljesen idiótának nézzen.
Nagyjából ahhoz is kezdek hozzászokni, hogy minek hol a helye, mi a rendszere időben mit hogyan kell csinálni, és mi a sorrend. Az egész nap teljesen be van táblázva, s az ebédszüneten kívül nem igazán van más szünet, ha épp akadna pár perc arra hogy leüljek vagy ágytálat kell mosni, vagy lázlapokat és kórlapokat ellenőrizni, gyakran a betegek hívnak be, ha valami gondjuk lenne. Ez egyre gyakrabban történik meg, mivel az első napon amikor itt voltam, különös módon nagyon sok volt a betegfelvétel.
Mindenki sürög forog, van dolgunk elég de kezdek mindenhez hozzászokni, s a fáradtság már nem is annyira szörnyű mint az első nap után.
Ez után a nappalom szabad, de jó, laza pihenéssel töltöm, mert most először tudom meg, milyen egy éjszakai műszak. Kíváncsi leszek, hogy valóban annyira nyugis-e, mint ahogy reméltem.
Készülök pár újsággal, vagy valamivel, persze remélem nem lesz rá szükség nem csak a betegek miatt, mert nem szeretném ha gond lenne, viszont jobban szeretnék a nővérkével beszélni, akivel leszek. Hátha tud régebbi történeteket a kórházban, vagy csak olyat ami vele történt meg. Most lesz idő és lehetőség ilyen mesék meghallgatására, ráadásul ki is akarom faggatni pár dologról, amit még nem igazán értek.
Amikor beérek épp hogy átöltözök, máris sietni kell a nővérvizitre, azaz az esti műszakátadásra. Azt hiszem legközelebb a hamarabbi busszal jövök be, mert most is csak a szerencsémen múlott, hogy nem késtem el.
Sikeresen átveszünk mindent, Nancy lesz mellettem az éjjel, persze nem bánom, kedves asszony sőt talán Ő tud nekem a legtöbbet mesélni és segíteni.
Puszta kíváncsiságból, míg Ő lesurran a büfébe venni valamit, addig felállok és a kinti táblán meglesem az ügyelő orvosok nevét, de megbánom egyből, amikor egy hírhedt névvel találom szembe magam.
- Miért pont én? – suttogom magam elé, és teljesen letörtnek érzem magam. Azt hittem lesz egy nyugis éjszakai műszakom, de úgy néz ki nem lesz a leg zökkenő mentesebb. Sőt.
- Talán valami baj van velem? – dörren mögöttem egy hang, s ijedten pördülök meg. A francba.
- Nem, dehogy én csak…
- Remélem eleget tanultál az elmúlt napokban, mert allergiás vagyok a hülyékre – alsó ajkamba harapok, hogy erőszakkal fogjam vissza ingerült mondandómat, de ellenállok a vad kísértésnek.
- Igyekezni fogok, Dr. Frost – válaszolom kimérten, bár úgy érzem nem eléggé őszintén.
- Az igyekezeteddel nem sokra megyek – elsétál mellettem, hogy elvegyen egy mappát a nővérszobából, majd mikor kifelé megy, megcsap kesernyés illata, ami a samponnal keveredik. Mindig elragadja tekintetem az a nagy copf, ami hátul libeg neki, néha meg átdobja vállán. – Meg sem fordul, csak lassan halad tovább hóna alatt a mappával. – Addig válassz más pályát, amíg fiatal vagy, nem kötelező ezt erőltetni, ha nem megy.
Na most van elegem.
- Mindegy mit mond, jól fogom csinálni, és nem akarok más pályára menni. Ezt választottam, és itt maradok akkor is, ha nem hiszi el, hogy képes vagyok rá – mikor visszafordul válla felett, gúnyosan mosolygó tekintetével találkozom, összeszorítom az ajkaimat, és mielőtt bármi mást mondhatna, betrappolok a nővérszobába, és levetem magam a kanapéra. Bunkó, egoista állat. Még csak kétszer láttam, de már gyűlölöm.
|
| Levi-sama | 2011. 06. 20. 11:24:57 | #14367 |
Karakter: Dr. Damar Frost
Kinyílik a lift. Lassan, kényelmesen, lassú léptekkel sétálok ki belőle. Végig a szürke folyosón, a fehérre meszelt falak között, melyeken kókadtan lógnak szimpla keretekben a klinikáról készített régi képek. Lehangoló. Kiábrándító. Szar kedvem van. Egy hete nem keféltem. Picsába.
Gumitalpas papucsomban nesztelen léptekkel közelítem meg a sebészet nővérszobáját. A múlt éjjel az ambulancián felvett betegek állapotát jöttem ellenőrizni, de ahogy megközelítem az ajtót, lelassítok. A nővérkék fecsegnek, és ahogy hallom, már megint én vagyok a téma. Mint mindig.
- Jaj ma velünk lesz Frost! Ki legyen a betegeivel? Húzzunk sorsot?
- Nem kell, majd én elvállalom – mondja egyikük. – Van egy kis tanulóm, majd rásózom, had ordítozzon vele.
Gyors, ijedt kuncogások, s amikor belépek a kórterembe, azonnal elhallgatnak. Néma csend ereszkedik a nővérekre.
- Üdv – biccentek, és hideg mosollyal nézek végig rajtuk. – Látom kurvára ráérnek, hogy itt kávézgassanak. Bizonyára kevés a beteg, nem gond. Ma egész nap az ambulancián leszek, majd minden felvételt ide küldök önöknek jó? Így nem fognak unatkozni...
Szétrebbennek, és néhány másodperc múlva már egyedül ülök le a nővérszoba asztalához, az újonnan felvett betegek kórlapjaival. Átolvasom, majd a lázlapokat is. Végre megérkezik az éjszakai ügyeletes, egy bögre kávét szorongat, álmosan dörzsöli meg nyúzott arcát.
- Szevasz – dörmögi és levetődik mellém egy székre.
- Na mi az ábra? Nehéz éjszakád volt?
- Kikészültem. Egy tömegkarambol, plusz balhéztak is az ambulancián. Remélem neked nyugisabb napod lesz.
- Mesélj.
Miután befejezi az átadást, a nővérek is előkerülnek. Ideje vizitelnem.
- Vizit – vetem oda az egyiküknek, és ő azonnal leteszi a kezében tartott gyógyszeres tálcát, felkapja a lázlapos mappákat. Az első kórteremben ér utol. Amikor belépünk, megtorpanok. Az egyik ágy mellett egy fiú áll, fehér ingben és nadrágban van, előre hajol az ágyban fekvő beteg fölé, arcán kedves mosollyal nevet valamin. Kócos fekete haja sápadt arcába hullik, szemei barnán és kedvesen csillognak, fehér fogai mint egy szép gyöngysor. Az idős asszony mosolyogva beszél hozzá, majd nyújtja a karját hogy levegye róla a fiú a vérnyomásmérőt. Csak egy másodperc az egész, és mintha ott sem lenne, az első ágyhoz lépek a nővérrel a seggemben. Átfutom a lázlapot, majd a beteg szemeibe nézek. A nő csípőcsont töréssel fekszik itt, holnap szállítják át rehabilitációra. Én magam műtöttem akkor éjjel amikor behozták. Lehúzom az összes infúziót és gyógyszert, majd beírom neki a gyógytornát. Ideje elkezdeni mozogni. Következő beteg. Amikor befejezem a kórtermet, az ajtóhoz lépek. Már az összes ápoló mögöttem van, akár a kiscsibék. Így megyünk végig a kórtermeimen, s ők szorgalmasan jegyzetelnek, leírják az utasításaimat. Halkan, szenvtelenül beszélek, némely beteget megvizsgálom.
Amikor befejezem mind az öt kórtermemet, egyik kollégám már várja a nővéreket hogy levizitelhessen.
A nővérszobában még beleírok a lázlapokba, ezért a pultra baszom a mappákat és kinyitom a hármas kórteremét, megkeresem a kilencven éves bácsi lapját. Ahogy megvizsgáltam a vénséget, igencsak ki volt száradva. Több infúziót rendelek neki, még vagy egy literrel megtoldom az adagját.
- Öhm... elnézést... – hallom a hátam mögött. Megáll a tollam a papíron, oldalra pillantok. Szinte soha nem mernek megszólítani a nővérek. Ez az előbbi srác. A vállamig ha ér, nagy barna szemeivel rémülten néz rám. Ő lehet a tanuló akiről beszéltek a nővérek.
- Mi van? – kérdezem halkan, rezignáltan.
- Szeretnék bemutatkozni.
Figyelmem a papír felé fordítom, átjavítom a diéta rovatot pépesre. Közben megjönnek a nővérek a vizitről, és csendben tesznek vesznek.
- Akkor mire vársz? – vetem oda.
- Mitchel Prodan vagyok, tanuló. Ma kezdtem itt, és...
- Jó neked – válaszolom, becsapom a mappa tetejét és a kezébe nyomom. – Ezt tedd a helyére, és készíts elő katéterezéshez.
Tágra nyílnak a szemei.
- Tessék? – hebegi. Összehúzom a szemöldököm, és hátradobom vállamon a hosszú hajfonatot. Most hogy alaposabban megnézem, igencsak szép. Végigfuttatom rajta a tekintetem. Igen, valóban szép. Nagyon is. Pont az esetem. Mit is mondott? Hogy tanuló? Oh... Halvány mosoly húzódik a számra. Mindenki minket figyel, aki ismer, már jól tudja mi következik.
Nyilván azt sem tudja miről beszélek. Az egyik polcra mutatok, ahol összekészített tálcák vannak.
- Katéter. – Újabb bökés a levegőbe. – Te hozod. – Magamra mutatok. – Orvos. Aki bevezeti a betegnek.
A polchoz siet, leveszi az egyiket és megáll előttem. Ideges, látom rajta, és élvezettel figyelem ahogy nyűglődik. Jó móka lesz. Két ujjammal felemelem a tálcát borító fehér textilt.
- Mit tanultál az iskolában a katéterezésről? – kérdezem kifejezéstelen hangon.
- Egy vékony, steril gumicső a katéter, amelyet a húgyutakba vezetnek, hogy megkönnyítsék a vizelet ürítését a beteg számára – hadarja.
- És ki végzi ezt?
- Öö... a nőknek az ápolók, a férfiaknak az orvosok, mert...
Félbeszakítom.
- Na és én minek látszom? – firtatom halkan. Nagyot nyel.
- Orvosnak.
- Akkor mi a faszért hoztál ide nekem női katétert? – kérdezem félrehajtott fejjel. Mélyen elvörösödik, és megremeg kezében a tálca. Úgy beszélek hozzá, mint egy fogyatékoshoz. Lassan és érthetően. – Most bemegyek a kettes kórterembe. Felfogtad? Kettes kórterem. Mire beérek, te legyél ott egy férfi katéter-tálcával. Kibaszottul utálom ha hülyék vesznek körül.
Kilépek a nővérszobából, és mire az kórterem ajtajához érek, már hallom ahogy utánam fut.
Benyitok és a legöregebb betegre mutatok. Remegő kezekkel, kapkodva készít a kezem ügyébe mindent. Felveszem a gumikesztyűt, és élvezettel figyelem ahogy nyűglődik.
- Csináltál már ilyet?
Megrázza a fejét és az ajkába harap. Nono... csak nem eltörik mindjárt a mécses? Szinte megsajnálom. Szinte. Kibontja a katétert és felém nyújtja. Legalább ezt nem cseszi el.
- Csúsztatót.
Kiejti kezéből a tubust, de felveszi és végre kibontja. Keveset nyom a katéterre. Pompás.
- Fertőtlenítőt.
Figyelem ahogy bénázik a fertőtlenítő folyadékkal, de nagyjából megcsinálja a felületfertőtlenítést. Két határozott és gyors mozdulattal bevezetem a katétert, ő pedig rácsatlakoztatja a zsákot. Remek.
Leveszem a kesztyűket és az ágy mellé a földre dobom, majd szó nélkül hagyom magára, hogy elpakolja a szemetet.
Odalent az ambulancián a szokásos zűrzavar fogad. Belevetem magam a sűrűjébe, és ahogy ígértem, kizárólag az egyes osztályra küldöm a traumás sebészeti betegeket. Nehogy unatkozzanak.
Néhány műtét után, miután az ebédet is kihagytam, késő délután végre elszabadulok. Az orvosi szobában a teakonyhában főzök magamnak egy erős kávét, és ledobom magam az egyik fotelbe.
Egy korty. Ahh...
Kopognak. Sürgetően, erőteljesen.
- Mi van?
Benyitnak, és a reggel látott vékonyka, csinos fiú toporog az ajtóban.
- Bocsánat, de...
Hidegen nézek rá.
- Mi van?
- Az ön egyik betege rosszul van, nagyon erősen vérzik, és a nővér kérte hogy szóljak önnek...
Leteszem a csészémet és a következő pillanatban a folyosón futok, a fiú nyomában. A kórteremben már két ápoló, mellettük a készenléti kocsi, és épp egy infúzió bekötésével szenvednek. A beteg előtt egy vesetál, tele vérrel, és épp hányja fel a következő adagot.
Ahogy sejtettem.
Parancsaim hangosan csattannak a levegőben, és néhány másodperc múlva már a megfelelő szondát vezetem le a betegnek, amely megakadályozza a nyelőcső vérzését. Kész is.
Hátrapillantok a fal mellett álló, halálsápadt fiúra.
- Hívd az intenzív osztályt, hogy küldünk egy vérzőt. Mozogj.
Elviszik a beteget, és leülök a nővérszobában. Már este van, a fene essen belé. Éhes vagyok, fáradt vagyok, rossz a kedvem.
Senki nem mer a közelembe jönni, csak csendben tesznek-vesznek körülöttem, amíg én bekapcsolom az asztali számítógépet, hogy leírjam a beteggel történteket, amit majd a kórlapjához csatolnak az intenzívesek. Persze megírhatnám az orvosiban is, de ott unatkoznék közben.
Amíg a billentyűket verem, addig halkan beszélgetni kezdenek a nővérek.
- Ügyes voltál, Mitchel. Ez volt az első napod, és máris mennyi izgalomban volt részed, igaz?
- Köszönöm... igen, nem mondhatom hogy unatkoztam.
- Holnap is jössz?
- Itt leszek néhány hónapig, a suli ezt jelölte ki nekem.
Befejezem a gépelést, kinyomtatom a papírt. Felállok és kivonulok egy szó nélkül. Számon halvány kis mosoly játszadozik. Jó móka lesz...
|
| Levi-sama | 2011. 02. 17. 19:46:52 | #11431 |
 Karakter: Kamomi Kaori
Megjegyzés: ~köszönöm a szép játékot~VÉGE
köszönöm a szép játékot
VÉGE
|
|
