Csendesen állok mellette, elégedetten nézve az embereket. Könnyedén veszem fel az egyik kést, hirtelen végighúzom a lapját a kabátom ujjára dobott törlõrongyon és belevágok a tortába. Könnyedén szedem szét megfelelõ és azonos méretõ szeletekre, a szép kis tányérkákra rakva õket, halvány mosollyal és biccentve köszönöm meg mindenkinek, aki megkóstolja és véleményt formál. Nyugodtan pakolom, átadom a tányérokat, néha megtörlöm a kés élét.

- Szabad a repeta, kolléga? Direkt ezért nem vacsoráztam, hogy teletömhessem magam – hallom meg a nem túl vágyott hangot, és kicsit kisebbre fagy a mosoly az arcomon. Te jó ég, ez mindenhol ott van?

- Csak nyugodtan, amennyiben mindenki evett – fordulok el és három mozdulattal újra kanyarítok.

- Holnap én is sütök, vagy holnapután – mereng, még mindig itt állva, átadok egy újabb tányért halvány mosollyal – Remélem, megkóstolja majd azt is.

- Ez attól függ – morgok, megtörölve a kést – Nem szeretem a mákot, fõleg akkor nem, ha a vaníliát akarják vele meggyalázni! – Istenem, ha kell olyan utálatos leszek, hogy egy életre megutáljon és kitagadjon az egyház, nem érdekel, csak tûnjön el a közelembõl…

- Á, nem dehogy. Levendulás süti készül – egyáltalán nem zavartatja magát. Hihetetlenül kellemetlen alak. De levendulás? Sajttortát már csináltam… Levendulás sajtkrémes tortát. Imádom az illatát. – Az emberek el sem hiszik, milyen jó szirupok készülnek az ehetõ virágokból. Levendula, rózsa, orgona, bodza, de még az akácvirág is egész jó. Kicsit buzisan hangzik, de a virágok jók.

Csendesen teszem le a kést, figyelve a halvány, kicsit narancsos árnyalatú krémet.

- A rózsára kíváncsi lennék – nézek fel rá, kicsit elmélázva. Rózsás sütemény, mi illene hozzá? Vajkrém? Cukorhab… egy kis ánizs? Nem. Hmmm, ez a probléma nagyon érdekelne, és õ ért hozzá?

- Próbáld ki mandulával, a levendulát meg pisztáciával. Meg egy kis csoki, hmm… - hallgatom, kicsit belemélyedve abba, amit mond. Mandula? Meglepõ lenne. – Bocsánat. Mindig elfelejtem, hogy egy nálam fiatalabbat kell magáznom.

Összeszûkül a pupillám, kiegyenesedve bontom le magamról a kötényt és oldalra teszem. Nem, mégis, ez egy seggfej, és maradjon csak távol.

- Megesik – mondom hideg hangon, és kitérek az asztal mögül, de épp utamat állja. – Ha megbocsát – kerülöm ki és átvágok a termen. Néha meg kell állni, fogadni a gratulációkat, de hasogat a fejem, szükségem van egy teára és egy aszpirinre.

Megdörzsölöm a homlokom, kiszedem a hajpántot és lerázom a hajam. Pihenni akarok, de a napnak még koránt sincs vége… bemegyek a konyhába és megtöltöm a teáskannát vízzel. Forralhatnám forralóval is, de az nem az igazi. Szeretem várni, hogy sípoljon a kanna, közben kinyitni a teafüves kis dobozom, érezni, ahogy a vaníliás zöldtea illata lassan beteríti a konyhát. Egy keveset kiszórok az egyik csészébe, és a forró vízzel felszerelkezve visszavonulok a szobámba. Fáj a fejem és aludni kívánok, semmi mást, nem érdekel, mi a következõ program.

XxX

Hiába az altató és a tea, reggel rettentõen hasogat a fejem. Az idõ is tompa, szürke, esõre áll… kelletlenül tusolok le, a fürdõt egészében beteríti a pára, hajat is mosok… a kezem sokkal jobb, de a biztonság kedvéért inkább felteszem a csuklószorítót. Vastagabb pulóvert veszek, fel a cukrászkabátom és sóhajtva leballagok. Étvágyam sincs, a pirítós és a zöldségek mellé inkább csak teázom. Angol vagyok, betegesen imádom a teát.

Ma elõadások mentek, egész nap csendesen ülök a sorok közepére bevéve magam, vagy épp a fal melletti részre, hogy lássak, de senki ne akarjon mellém ülni, ülök a kis füzetemmel, elvonulva… de van, amikor egyszerûen nem tudok figyelni. Most is csendesen firkálok a prospektus szélére, tovább forgatva a rózsaolaj ötletét. Az fõleg parfümökbe való és kellõen drága, de ha hígítom… és milyen tematikában? Torta? Aprósütemény, valami krémes bonbon?

Nem akarok figyelni, fáradt vagyok, nyûgös… kellemetlen érzésem támad, és kicsit kihúzom magam ültömben, lassan hátrafordulva.

Mr Glanville lejjebb csúszva, összefont karral ül és néz. Két sorral hátrébb és négy székkel odébb, hogy légvonalban pont rám lát és egyértelmûen engem néz. Idegesen felmorranva fordulok elõre és kényszerítem magam, hogy elõre nézzek, próbáljam figyelmen kívül hagyni a pillantását.

Idegesít, egyre jobban áll a szõr a hátamon a férfi miatt.
Egész nap õt kerülgettem! Próbáltam illedelmesen kitérni az útjából, ha abba a társaságba jött, ahol én voltam elnézést kértem és távoztam, ha beült, a terem másik végébe ültem, egyszerûen mindent megtettem hogy sértõdés nélkül legyen vége ennek a hétnek, de folyamatosan a nyomomba van! Amikor meg akart szólítani, inkább úgy tettem, mintha nem hallanám, és kimentem a nagyterembõl…

Mit akar tõlem?

Miért van folyton körülöttem, nem hiszem, hogy nincs elég ismerõs vagy épp ismeretlen arc a teremben. Irritáló, egoista és kellemetlen alak, nagyképû és mindenekfelett szemtelenül zavaró!

Nem bírom, visszamegyek a szobámba. Egész nap el kellett viselnem az embereket akik a vállam veregették, kezet akarta fogni, mosolyognom kellett és egyszerûen csak bele akarok sikítani a párnámba. Élvezem és érdekel ahogy a nagyok sütnek, de most csak el akarok menekülni a társaságból.

Az elõadó befejezte, felállok én is, megtapsolom illedelmesen de a másik oldalon kihátrálok és csendesen próbálok kisurranni, feltûnés nélkül. Mielõtt kilépek az ajtón, még elkapom Mr Glanville pillantását, de összeszorítva a szám fordulok el és kisietek. Felmegyek a szobámba, egyszerûen elegem van a mai napból!

Egész nap sötét, lehangoló… már alkonyodik, még sötétebb van, mint reggel volt, tompa és nyomasztó. Ez Így egyáltalán nem tetszik.

Sóhajtva sietek a lift felé, már szinte megkönnyebbülök, amikor rám akar csukódni az ajtó, de a csengetés hamarabb jön, egy kéz csúszik a résbe és a finom nyomástól a lift ajtaja azonnal kinyílik.

Ezt nem hiszem el. Megfeszülõ arccal állok odébb, mereven elõre nézve, ahogy Mr Glanville beáll mellém és az ajtó ismét ránk csukódik. Ez nem lehet igaz, micsoda kellemetlen alak!

- Mintha kerülne engem, Mr Amitel – ejti ki olyan rettentõ gúnyosan a nevem, kihangsúlyozva a magázást.

Fáj a fejem, minden izmom megfeszül, ahogy picit odébb húzódok tõle. A bensõm remeg, nem szeretem, ha ennyire közel állnak hozzám, nem szeretem, ha meg akarnak érinteni… félek az emberektõl, félek az érintésektõl. A közös légtér, szinte nehezemre esik venni a levegõt ebbõl az emberbõl kiáradó feszültség miatt. Nem akarom látni se!

- Már válaszolni is megterhelõ? – halkul el lassan színtelen hangon, de én csak sápadtan meredek magam elé. Egyre nõ bennem a gombóc, egyre nehezebb levegõt vennem. – Talán frusztrálja a társaságom? Igazán sajnálom, hogy a tehetségének meg kell férnie velem egy légtérben.

- Maga egy rendkívül irritáló és beképzelt alak – sziszegem. Lassan jön a mi emeletünk. – Folyamatosan figyelmen kívül hagyja, hogy a társasága minden, csak nem kívánatos, a stílusára meg végképp nem vágyom. Maga az utolsó ember, akinek a társaságában lenni szeretnék ebben a szent pillanatban! Rákényszeríti a társaságát, és egyszerûen elegem van már magából! – sziszegek. Elállja az utam, de elé állok és szikrázik a szemem. Elegem van! Pihenni akarok és teát, egy jó könyvet és magányt! Nyugalmat, azért jöttem ide! – Semmi szükségem rá, hogy egy magafajta alak zaklasson!

- De nagy lett a pofád, kisfiam, de mire fel? Egy taknyos vagy, felvágott nyelvvel, de nem tettél le eleget az asztalra ahhoz, hogy így beszélhess! – emeli fel a hangját. Eltorzul az arcom a méregtõl és a vállammal megtaszítva a mellkasát török ki a liftbõl és idegesen keresem elõ a szobakulcsom. Idióta, arrogáns vadember… Még hogy nem tettem le eleget az asztalra… - Semmid nincs, szaros, csak a nagy pofád és az beképzeltséged, de nincs mire…

- Mert magának aztán van, mi? – fakadok ki, a kilincsem markolászva, a kulcskártya a kezemben. – Maga annyit tett le arra a bizonyos asztalra, de azzal én nem dicsekednék a helyében!

Abban a pillanatban megfordul velem a világ, és megdöbbenve kerekednek el a szemeim, ahogy a vállam és a fejem az ajtómnak koccan, az arcom égni kezd. Szinte azonnal lezsibbad attól a hatalmas pofontól, ami megzavar és elmarkolja a fájós csuklóm hirtelen csapódik az ajtó, de nem az enyém. A kulcsom kiesik a kezembõl a fájdalomtól, ahogy megszorítja a kezem és egy a magaméhoz hasonlító szobában vagyok. Ez túl ismerõs, a fájdalom, a pofon és az a tûz a szemében… azonnal rémülten menekülni akarok, tépem a kezem, bármennyire is fáj, a fejem pedig lüktet… felsikoltok.

- Nem!

Felteszek egy kancsó teavizet, már minden ott, van, páran segítenek neki, a többiek összepakolnak, elteszik a szemetet, én pedig elõveszem a zsebemben tartott kis dobozkából a teafüvet és kitöltöm magamnak. Várom, hogy kiázzon. Hallgatom õket, ahogy dirigál, figyelem, ahogy könnyedén és összehúzva a szemöldökét forgatja a habzsákot, egyszerûen nyomva a krémet, egyenletesen. El kell ismernem, szép munka. Nem érzek lelkifurdalást, hogy én kivonom magam a végébõl, de én már a munka javarészét megcsináltam, kinyomtam a tésztát, ellenõriztem a sütõt… Óvatosan visszateszem a csuklószorítóm, átmozgatva az ujjaim. Megint be kell vennem egy gyulladáscsökkentõt. valahogy az ín nehezebben gyógyul, mint a csont… Sóhajtva nézem ahogy dolgoznak.

A cukorrózsák… tényleg szépek. Én is szeretek vele dolgozni.

Rend van, én pedig leszûröm a teavizem, és távozni készülök.

- Mr Amitel, ráérne egy kicsit? A többi addig vigye a zsûrinek oda a sütiket.

Kelletlenül dõlök vissza a pultnak, a kellemesen meleg csészét markolászva. Elém lép, végigmér, én pedig nyugodtan állom a tekintetét. Hirtelen egy kék jégakku kerül a látóterembe, amit az orrom alá nyom. Ez komoly? Tényleg? Mit akar tõlem? Elveszem, a csuklómhoz fogva, biccentve köszönöm meg, de maradjon csak távol tõlem.

- Igen?

- Elnézést, amiért kimentem. De köszönöm, hogy addig átvetted a dolgokat – felvonom a szemöldököm, lassan biccentve, de még mindig mereven nézve rá – Jó ötlet volt a narancsolaj.

- Persze hogy jó ötlet volt – nézek rá óvatosan. Túl közel van.

- És hogy tetszett az egész, hm? Szerintem röhejes, hogy ilyen verseny van… jó buli, igen, de én ebbõl például nem tanultam semmit.

Mereven nézem, az ujjaim a bögrére szorulnak, ahogy a keze elhúz mellettem és elveszi a forró vizes kannát. Túl közel vagy.

- Hát, azt én se nagyon – suttogok csendesen, a fekete italba nézve. Amikor meghallom, hogy felnevet, inkább visszamászok magamba, kiegyenesedve. Leteszem a jégakkut.

- Jajj már, nem rajtad nevetek – ér a fejemhez, én pedig oldalra lépek. Miért bizalmaskodik ennyire, van egy csomó ember a csoportjában, pátyolgassa azokat! – Csak azon, hogy végre nem úgy szóltál hozzám, mint valami szardarabhoz. Ez jó, nem? – Mit akar? Miért jön ide beszélgetni, ráadásul négyszemközt?? Csak hagyjon engem békén, azért van itt, hogy tanítson és új fogásokat lássak, nem barátkozni. Csendesen morgok rá, hogy fogja csak vissza magát, mire felemeli a kezeit. Lesimítom a hajam.

- Oké-oké, akkor nem tegezõdünk, sir. Ebédnél találkozunk, kedves. Addig ha gondolja, próbálja ki a bárt, vannak mentes koktélok is – mosolyog rám, de én merev arccal nézem, ahogy távozik. Remegnek az ujjaim és lassan engedem ki a levegõt, de óvatosan a forró teába kortyolok. Kellemes… megnyugtat…

Ezt a pasit kikell kerülnöm, messzire. És nem itt maradni vele, pláne nem kettesben. Õ egy mentor, egy tanár, nem pedig a lelki segélyszolgálat, ami kéretlenül akarja szórni az áldásait.

Vacsorára nyugodtan falatozom az étkezõbe. Cukkinifasírt, friss zöldsaláta és sajt, elégedettnek érzem magam és bal kézzel eszem, hogy kíméljem a gyorsabb jobb kezem. Egy kis könyvecskét olvasol, egy antikváriumban vettem, egy francia gasztro-regény. Kalandos, mégis precízen leírt receptekkel, alapanyagokkal, megnevezve a mennyiségek is. Egy-kettõt kijelölök ceruzával, hogy nem árt közelebbrõl is foglalkoznom vele.

A vacsora kimondottan ízletes volt, az asztalomnál ülve fogyasztom el a teám is. Igazi angol vagyok, imádom a teát, bár nem a megszokott, filteres borzadályt, hanem az eredeti, isteni illatú szálas teákat, legyen az zöld, fekete vagy bármilyen extrém íz.

Felnézek a faliórára. Azt mondtál, vacsora után fél órával kezdõdik a bemutató. A csuklóm vastagom átkrémeztem, bevettem a gyógyszert rá és visszatettem a csuklószorítót. Kicsit kezdi vágni a hüvelykem hajlatát, de hát kicsire nem adunk. Nem is tudom, melyik sütemény lenne az, amit elvárnak.

Aha… a sárkánygyümölcsös-mascarpones torta. Szeretem, tényleg gyönyörû és látványos. Leporolom az ujjaim, letéve elegánsan az üres csészét és átsétálok az elõadóterembe. A pódiumon már nincs ott a konferanszé helye, hanem egy hosszú asztal, és épp akkor hozzák ki a frissen megsült levegõ-piskótát. Egy vékony karéjt szelek egyetlen elegáns mozdulattal az egyikbõl, megkóstolva, hogy megfelelõ-e… de rendben van. Bár jobb szerettem volna, ha én sütöm, az egyik mestercukrász csinálta. Azok után, amit ma tapasztaltam, én már nem szívesen bízok senkire semmit… Körülnézek, nyugodtan. Minden rendben. De nyugodtabb vagyok, ha ellenõrizhetem, elvégre nem akarok szégyent vallani mindenki elõtt.

Az emberek lassan szállingóznak, én pedig elõveszem a kabátom zsebébõl a vékony hajpántot, amit ilyenkor mindig használni szoktam és hátratûröm a hajam. Nem szeretem ha zavar, de egyébként meg szépen elbújok alatta.

- Jó estét – lép mellém Mr Simon, épp a mikrofont várja, hogy ellenõrizzék – Mr Amitel, mehet? Minden kész? Hát persze, elvégre maga profi – kacsint. Magához ragadja a mikrofont, és én eltûnõdök, hogy vajon azért vágyja ennyire az elismerést és a rivaldafényt, mert alkatától függõen sose kerülhetett be a show business-be, vagy mert nem olyan jó cukrász, hogy csak a munkáját ismerjék el. – Legújabb felfedezettünk, Mr Draco Amitel, többszörös országos cukrászverseny elsõ helyezettjét kértük meg, hogy készítse el a nemzetközi verseny gyõztes süteményét, itt, mindenki elõtt. Bár fiatal kora ellene lehet, ne becsüljük le – kacsint a megannyi összegyûlt alakra. Milyen kínos... lesütött szemmel biccentek halvány mosollyal, megköszönve és beállok a munkapult elé.

Kizárok mindent. Minden itt van, és nem érdekel, hogy mennyien néznek, mi van körülöttem, ha suttognak, ha nevetnek, ha kameráznak. Nem érdekel, csak hogy tökéletes munkát végezzek.

Olyan, mint amikor az ember berúg, de nem eltompulok, épp ellenkezõleg, kiélesedik a világ. Talán az adrenalin teszi.

Az egész olyan, mint egy tánc. A forgótálcára teszem az ötven centis alapot: nagynak kell lennie, hiszen a teremben mindenki meg akarja majd kóstolni, direkt emiatt hozták fel a színpadra a keverõgépeket is. Elég veszélyes, de itt van. Nem szólalok meg, a csuklóm könnyedén mozgatva vágok, hasítom le a piskóta tetejét a krémnek, könnyedén töltöm meg a zsákot.

Semmi felesleges mozdulat, szinte pislogás nélkül, nagy, egyenletes mozdulattal kenem szét az illatos krémet, az ujjbegyeim alatt morzsolva a gyümölcsöt, az illata az orromba száll. Könnyed csuklómozdulattal habosítom fel a tojássárgáját, koncentrálva dúdolgatok, miközben Mr Simon ismerteti a részleteket, a hozzávalókat, a sütemény eredetét…

Én pedig kizárva õt az én kis krémes, illatos világomból alkotok egy igazi mûalkotást, akár kétszáz embernek is.

Csak akkor hagyom abba, amikor tudom, hogy tökéletes. Akkor kapcsolom vissza a világot, lassan engedve be õket a tudatomba, leengedem a habzsákot. Az eper és a sárkánygyümölcs mellé a maradék krémmel még alkottam is rá, díszítettem aprólékos, vékony csipkemunkát az anyag állaga ellenére. Bár nem cukormáz, van annyira sûrû hogy ne folyjék el. Egy szem menta a tetejére… mosolyogva egyenesedek fel, végignézve.

Szép lett.

Leteszem a habzsákot, megtörölve a kezeim és halvány mosollyal, elégedetten felnézek.

Legalább lenyugtatta az idegeim… össze tudom szedni magam. Nos, ha így osztottak be, így lesz, ennyi. Kihozom magamból a maximumot, ebben nem befolyásolhat semmilyen körülmény, amíg az anyagok minõsége kifogástalan.

Visszaballagva húzódok a sarokba, csak figyelve õket némán. Nem vagyok hajlandó felkapva a kapott kötényeket. Nekem nem kell, én nem mocskolom össze magam, nekem cukrászkabátom van! Nyugodt vagyok, mert aki higgadt, az irányít.

- Rendben van, akkor szerintem mindjárt megjön a boríték! – ez nevetséges. Mennyi ember… nincsenek összeszokva, kapkodnak. Csendesen figyelem a zavart nevetéseket, a néha finoman megremegõ kezeket, a lesütött pillantásokat. Érzem, hogy néznek, hogy összesúgnak a fejem fölött… de ki kell zárnom.

Zajok, halkulnak, kinyitom a szeme, a szám szélét rágva.

- Croquembouchet sütünk.

- Micsodát? – jön több felõl is. Amatõrök. Felvont szemöldökkel figyelem Mr. Glanvillet, hogy mit reagál, hogy kezeli a helyzetet. Elmagyarázza gyorsan, aztán csoportokba oszt minket.

Nem tetszik az ízkombináció, de nem szólok. Nem az én dolgom, az én munkám kifogástalan lesz, de mivel õ dönt, a kínos szituáció az õ szégyene. Miközben nekiállok a dolgomnak, a számat rágom. Nem, engem is idegesít, mert ez az én munkámra is felleget vet!

Valami nem stimmel. Valami nem jó… rossz elõérzetem van. Épp a habzsákkal formázom a gombócokat a tepsire, hallgatva a „vezér” folyamatos emelt hangú kiabálását.

Valaki még ezt se tudja beletenni, már értem, hogy Mr. Glanville miért ordít és káromkodik folyton, bár azért moderálhatná magát. De hogy egy olyan cukrász, aki erre a konferenciára is el tudott jönni, elhívták, hogy nem tud megtölteni egy habzsákot?!

Oda se figyelek rájuk, habzsákot kiöblítem és épp a krémmel töltöm meg, amikor megdermedve szippantok a levegõbe. Ez… ez keserû. Micsoda? Valami nem stimmel?

Elkerekedett szemmel nézek rájuk, ahogy egy diák épp Mr Glanville ruháját rángatja.

- De fõnök, füstöl… - elkapja a tekintetem és magához int, én pedig szó nélkül leteszem a habzsákot, elvégre kész van, megtöltöttem, a kupacra teszem és átlépek a másikhoz, hogy a karamellára figyeljek, nehogy odaégjen. Nagyon kényes… lejjebb veszem a lángot.

- Ki a fasz mondta nektek, hogy gázra kell tenni? – leveszem a lángot. Amíg a fõnök ordít, hogy milyen amatõrök, mennyi idióta és kevésbé tintaképes frázis, én számot vetek. Ha megdermed a karamell, nem fog felolvadni. És ha addig lesz kis lángon is, odakozmál, keserû lesz. Ennek annyi, ez is mehet.

- De hát…

 - Semmi de hát! Milyen cukrász vagy te, baszd meg, mit sütsz te gázon? Oldalast? Minden tészta légkeveréses! – ordít. Oldalra teszem a kész karamellt, és hallgatom az utasítását, hogy menjenek új adagokért. Nem fognak örülni, és mínuszpont, már ha arra megy ez a buta verseny.

- Cukor is kell, az öntethez – nézek fel – Mire elkészül az új tészta, ez megdermed és mehet a teába – öblítem le a kezeim a víz alatt és alaposan megtörölgetem. Akkor most jön a pihenõ. – A krémet pedig tegyétek a hûtõbe, mert megsavanyodik!

- Oké – hökkennek meg én pedig Mr Glanville-re nézek. Jól esne egy tea.

De az arcából az olvasható le, nem is lenne most jó ötlet kimenni, így halványan rámosolygok cicásan és elvonulok hátra. Kicsit átmozgatom a fájó csuklóm, csendesen hátravonulva. Nem akarok foglalkozni velük. Nesze, hogy követhet el ilyet egy olyan cukrász, aki hivatásosan ezzel foglalkozik? Hogy kaphatott munkát?

Ha egyedül dolgoznék, minden kész lenne és nem is hibáztam volna. Nem szeretem a csapatjátékot.

Hallom a csörömpölést, ahogy lever valamit majd az ajtócsapódást, ahogy kifut. Ennyi? Komolyan? Vajon hova megy?
Rohadtul nem érdekel, remélem, nyakát töri a lépcsõn.
Jaj, dehogy.

Közben megérkeznek a tanoncok, mert már csak annak tekintem õket. Tanulók, diákok, mint egy rossz iskolában. És a vezér nincs itt, ajaj, a végén még elszabadul ez az állathorda.

- Hol a fõnök? – kezd hisztizni az egyik lány. Sóhajtok, ez nem lehet igaz, ez már kínzás!

- Mennyi sütemény maradt épen? – lépek közéjük.

- Alig egy tucat – Az rettentõen kevés. Elgondolkodok, leszedem a csuklószorítót. Most gyors munka kell. Majd visszateszem.

- Keverjétek ki. A krém a hûtõben van, vegyétek ki, nehogy megkeményedjen.

- Mégis milyen alapon dirigálsz? – fortyan fel az egyik fiú, aki magasabb és szélesebb nálam. Elborult mûvész, tetoválásokkal és nem érzem, hogy tisztelné a munkáját.

- Úgy, hogy én rendesen végzem a munkám, és nem hátráltatom ezzel a többieket – sziszegek jegesen felvillanó szemekkel. Hallom, hogy mindenki elnémul – Szóval ha valami nem tetszik, szedd magad, nem rajtad fog múlni, hogy mi lesz a végeredmény. Megoldjuk nélküled is, hidd el. Ha tenni akarsz valamit, akkor fogd be a szád és keverd meg a tésztát.

Mérgesen néz rám, de elfordul. Tudja, hogy igazam van, körülnézek.

- Még valakinek valami ellenvetés? – néma csönd – Akkor munkára. Késésben vagyunk. Nekem meg hozzátok ide a cukrot, a másik karamell. – belenézek a lábosba – Használhatatlan. Narancsolaj, ha van – nézek oldalra, mire a csaj azonnal kutatni kezd az aromák között.

- Van!

- Tökéletes lesz a barackhoz. És most ne rontsátok el az alapját.

Nyílik az ajtó, de már pár pillanattal ezelõtt láttam, hogy meging. Csak nem hallgatózott? Visszaveszem a csuklóvédõm, és elnémulva nekiállok a dolgozatnak a saját módszerem és receptem szerint, amíg a tésztát kikeverik és habzsákokban ismét kinyomják. Mintha nem is csináltam volna semmit, Glanville átveszi az irányítást, én pedig a kész karamellát a keze alá teszem, hogy állítsa össze. A narancsos karamella illata ínycsiklandóan száll, érzem a tekintetét a tarkómon, de amint látom, hogy már csak összeállítani kell: én ide nem kellek. Megmosom a kezem és a pulton tökéletes rendben hagyva kimegyek a konyhából. Szükségem van egy teára.

Letusolok, beveszem a két kék altatóm és az ágyba bújok. Lassan és mélyen szedem a levegõt, hogy az idegileg lenyugtassam magam. A kezem finoman lüktet, de már bekentem, bevettem egy gyulladáscsökkentõt, egy fájdalomcsillapítót és rajta van a csuklószorító, hogy ne fájjon annyira.

Besütnek a csillagok, azokra koncentrálok. Nyugodtan… nem lesz semmi baj. Mindenen tovább kell lépni, különben már megõrültem volna.

Minden rendben van… lassan betompul a kép és halvány mosollyal az oldalamra fordulva alszom el.

Reggel idõben kelek, elkészülök: megcsinálom a hajam, hosszú ujjú pulóvert veszek fel, farmert, és nyugodtan lemegyek reggelizni. Keveset és natúrt, zöldséget, tojást… élvezettel kanalazom a tökéletesre fõzött tojást. Nem szeretem a húst. Otthon mindig letolták a torkomon, ha olyan kaja volt – márpedig gyakran, szinte mindig valami húsosat fõztek -, mindent meg kellett ennem. Nem, gyûlölöm.

Ez így tökéletes. Paradicsom, paprika… retek. Finoman grillezett cukkini. Szeretem.

Utána megint be kell menni a nagyterembe, kényelmesen leülök egy székre és a prospektussal a kezemben várok türelmesen. Az enyém a hét.

- Üdvözlök minden kedves jelenlevõt konferenciahetünk második napján! Úgy döntöttünk a szervezõkkel, idén egy kis vidámságot viszünk a programokba, hiszem mint ahogy a gyerekeknek is mondják, játszva tanul az ember – kuncog – És mivel legjobban munka közben ismerhetjük meg a szakmabelieket, úgy döntöttünk, egy kis csapatjátékkal dobjuk fel az eseményeket. Akik jobban megnézték a programlistát, az interjúkon kívül számos cukrászdatulajdonos is megjelent köreinkben.

Felvonom a szemöldököm. Persze, végigolvastam az egészet, de azért jobb utána nézni, szeretek mindennek tisztában lenni. Jó lenne Mr Tandu csoportjában lenni, ha már muszáj választani… talán nem kell részt venni ebben az egész marhaságban… valahogy reménykedtem, hogy ez nem komoly. Ez így olyan… komikus. Nem tudom komolyan venni.

- Így úgy lesz a rendszerünk, hogy az a hat neves cukrászdatulajdonos lesz a csapatok mentora, akik megjelentek a konferenciánkon. Kérjük a pódiumra…

Olvassa a neveket. Mr Tandut szeretem, vele már találkoztam, sõt. Õ bírálta el nem egy süteményem, még annak idején. Sõt. Manchesteri… szép vidék, kedvelem.

- Mint minden verseny, mert igen, ez egy verseny, természetesen pontozás és szabályzat is van. Alábbiakat kedves segítõink már kiplakátozták a hotel valamennyi pontjában. Nos, akkor mindenki tekintse meg az üléskártyájában a kedves mentora nevét, és az aktus után vegye el a neki kikészített kötényt.

Lassan keresem meg a nevemre szólót, de a kezem remeg a csuklószorítóban. Kezdõ lehetek, de ez az egész rettentõen nevetséges. Verseny? Mi ez, valami ostoba tévés mûsor? Komolyan, én egy komoly konferenciáéra és bemutatóra érkeztem, tanulmányokra, megvitatni és összehasonlítani a módszereket, nem versenyezni! Nekem van helyem, ahol dolgozzak!

És nem veszem fel senki más kötényét, hamarabb fojtom meg a szervezõket, egyenként.
Nem, rossz gondolat. Nyugalom.

Szóval ez az én termem… sóhajtok a hajamba túrva, de belépek. Nyugalom, túlleszünk rajta, csak végezzem a legjobb munkát, amit rám oszt ki. De milyen alapon… vhoaah, csak mert cukrászdája van, mi a garancia, hogy jobb nálam?! Had válogassam meg, kinél akarok tanulni!

Megnézve a csoporttársakat erõsen aggódok, pláne, hogy mindenki fecserészik. A hátsó sarokba húzódok, némán forgatom a hajpántom az ujjaim között.

- Hát, üdvözölnék mindenkit, Collin Glanville vagyok – Ójaj, ne. Könyörgöm. Nem elég, hogy egy a folyosónk? – Remélem, tegezõdhetünk, magázva elég nehéz üvöltözni. Nézzétek, egyelõre én sem tudom, mi ez az egész, de szerintem sütögetni fogunk. Elvileg van egy óránk, addig mindenki cigizzen-pisiljen, és dumálhatnánk egy kicsit.

Levegõ kell. Nem akarok egy légtérrel lenni ebben a nyomulós, tiszteletlen alakkal! Csak egy picit, meg akarom találni a szervezõket és kivonni magam ebbõl az egész nevetséges játékból!

- Külön köszöntöm Draco Amitelt köreinkben, õ sütötte azt a rohadt jó muffit, amit reggel ettünk – néz rám, én pedig a kilincsre markolva nézek rá mérgesen. Fogd csak be a szád.

Kisietek. Nem akarok beszélgetni, fõleg ha nem muszáj.

Sóhajtva érek ki a levegõre, egy picit tipródok az ablak elõtt, beszívva a friss levegõt. Nem akarok ebbe részt venni, de ha elmegyek, menekülök? El kell viselnem ennek a taszító alaknak a közelségét, hogy profinak tûnjek vagy tetessem át magam másik csoportba, hogy tényleg a legjobbaktól tanuljak?

Megdörgölöm a homlokom sóhajtva, de nem szólok semmit. Még van egy órám, végtére is.

XxX

A végén Ott maradok, csendesen állok, de a saját cukrászkabátomban. Szép fehér, piros szegéssel, rajta a nevem. Kiérdemeltem, nem fogom lecserélni egy unalmas, mûtõsnõvér-zöld köpenyre.

Mindjárt visszamentem, nehogy még meggondoljam magam, a hely üres. Legalább megbarátkozok a tudattal, hogy ez nem az én konyhám. Simaliszt, zabliszt, mandulaliszt. Vajon mikor kapjuk meg a receptet, amit meg kell csinálni? Mire visszaérnének, több mint a felével meglennék! De nem, borítékba hozzák, mintha tényleg valami gagyi tévémûsor lenne.

Milyen jó illata van a vaníliarudaknak… élvezettel szimatolok bele a lezárható üvegbe. Imádom a vanília illatát. Ahova lehet, használom.

Ételfestékek megannyi pora, fondant, ízesítõk… csokipasztillák olvasztáshoz és krémekhez.

Felkapom a fejem, felnézve a… mentorom, jesszus, rossz belegondolni is – arcára. Collin Glanville. Mr Glanville.

Nyugodtan biccentek felé. Maradjon csak szépen a három lépés távolságban.

- Na, mégis megbarátkozott a gondolattal, hogy velem kell együtt dolgoznia, Mr. Amitel? – hangsúlyozza ki direkt, amire a tegnapi szóváltás folyamán felhívtam a figyelmét: nem tegezõdünk. Ez egy jó pont, nem szeretem, ha nem tartják a tiszteletbeli távolságot.

- A lényeg, hogy tanuljak – biccentek, az ujjaim között még mindig a vaníliarúddal teli üveget szorongatva. Az illata megnyugtat. – Az Öntõl, hát legyen – biccentek.

Még van nagyjából fél óra.

Mikor jönnek vissza a többiek, jöjjön csak vissza a kis rajongótábora, engem pedig hagyjon békén, had végezzem a munkámat. Leszegem a fejem. Estére csinálok magamnak kakaót. Felfõzöttet, habos tejjel, igazi csokoládéból, tejszínhabba, vaníliával.

- Szinte mulatságos azt nézni, hogy mennyire kerüli a társaságom – lép közelebb, én pedig egy lépéssel az asztal másik oldalához kerülök, felnézve rá.

- Nem barátkozni jöttem, hanem fejlõdni – mondom még mindig megõrizve a hidegvérem – A személye hidegen hagy.

- Milyen jeges angol stílus – csillan fel a szeme, de én mereven állom a pillantását. Lelki szemeim elõtt megjelenik, hogy a nehéz üveget meglendítem és sikoltva töröm szét a fején, az arcába taposva a szilánkokat… pislantva egyet nézek a gúnyos, zöldes szemekbe, még egy lépést hátrálva. Nem, rossz gondolat. Nyugalom.

- Elnézést – teszem le az üveget és megigazítva a fehér cukrászkabátot elsietek mellette, három lépés távolságban kikerülve az alakját. Szükségem van egy finom teára.

Félbeszakad a diskurzus és a férfi kezet nyújt valakinek. Megfeszül az állkapcsom, udvarias hello-mosolyra húzom a szám.

- Collin, mennyire jó téged is látni!

- Szintúgy az öröm. Kivel beszélgetsz? Csak nem Mr. Amitellel, a mi új üdvöskénkkel?

Hogy csöpög a hangjából a méreg, a gúny… Merev arccal, a próbababák mosolyával fordulok elé, összefonva az ujjaim. Túl közel van, menj messzebb. Hátrálnék, de mintha letapadna a cipõm. Ne nyúlj hozzám, tûnj innen! Nem érdekel, ki vagy.

- Úgy látszik, nem az a szereplõs fajta. Collin Glanville vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Remélem, sokat fogunk beszélgetni, rettentõen érdekelnek a fortélyaid.

Fordulj fel. És kezet nyújt! Minek? Megfeszült, kényszeredett mosollyal fordulok felé félig, a pilláim alól nézve fel rá és lassan, önmagammal viaskodva nyújtom a kezem. Pont azt, amelyik fáj. Rohadj meg. Ahogy megfogja, a csuklóm finoman megremeg, még mindig túl érzékeny, amint visszamegyek a szobába, rá kell kennem a gyógykrémet…

El kell távolítanom a közelembõl.

- Még sosem hallottam önrõl. Esetleg ön is új itt? – szúrok be egyet. Megvillan a szeme. Az egó, hát persze, azt már a tartásából leszûrtem. Még egy-kettõ és itt sincs, és az egész héten el is kerül, mint egy arrogáns kölyköt.

- Mr. Amitel, Collin a tulajdonosa annak a cukrászdának, amelyik Vilmos és Katalin esküvõjére készítette a tortát!

Összepréselem az ajkaim, továbbra is mosolyogva, de azonnal felhúzom a falakat.

- Hát… sajnálom – biccentek – de London belvárosáig nem jutott el a híre.

Dehogynem, nagyon is, csak archoz nem szoktam kapcsolni a dolgokat. Saját cukrászdája van? Már most és emiatt utálom.
Én csak a mesterem alá dolgozok, mint vezetõ cukrász, de az akkor sem az enyém. Nem hiszem, hogy nekem… valaha lehet sajátom. Az sok pénz.
És mélyen tudom, hogyha ilyen lenne, a szüleim folyton rám járnának. Látom lelki szemeim elõtt, hogy gond nélkül a kasszába nyúlnak, mert hát miért ne… nem, azt nem akarom.

- A sütemények minõségére és alapanyagaira költjük a pénzt, nem a reklámra. Ezért utólag is bocsánat. Apropó, úgy olvastam, hogy meg fogja sütni azt a remek süteményt, amivel idén díjat nyert. Mindenképp ott leszek – ne, ne legyél ott, feltétlenül kerülj el jó messzire – hogy megkóstoljam.

Remélem, meg is fulladsz tõle.

- Nagyon örülök, hogy összefutottunk – fog kezet a többiekkel, de én magamhoz fogom a papírokat, a mellkasomhoz szorítva, hogy véletlenül se kelljen kezet fognom. – este egy ital?

- Remek ötlet, Collin!

- Rendben, akkor este. Draco, nagyon örültem.

- Én is. Borzasztóan – biccentek. Elfordulok szinte azonnal, de ahogy elmegy mellettem és érzem a teste forróságát, megérzem a… ne érjen hozzám! Megfeszült arccal, gyilkos tekintettel meredek rá, és összeszedve az önuralmam fordulok vissza. Folytatjuk a párbeszédet, vagyis õk, én pedig csendesen hallgatom.

XxX

Este nyolckor lemegyek a konyhába, amit a szálloda a rendelkezésünkre bocsátott és körülnézek. Megnézem az élelmiszereket, az alapanyagokat… mosolyogva simítom végig a pultot, finoman dobolva rajta az ujjaimmal.

Nem vagyok fáradt. Még korán van, és a gyógyszereim azonnal hatnak. Van idõm.

Dolgozzunk nagy tételben? Miért ne, szeretek kifáradni. Felveszem a csuklószorítóm, hogy ne terheljem annyira a fájó csuklóm a verseny és a bemutató elõtt.

Tételezzük fel, van 200 tag. Bár kevesebben, de nem árt, ha több van.

Az akkor…

Kiszámolom fejbõl a lisztet, cukor, vaníliaaroma… vörös bársony lesz krémsajtos-vaníliahabbal… és a kedvenc díszemmel rá. Ezzel elleszek egy darabig.

A gépekbe hordom az alapanyagot, halkan dúdolgatok közben, és bekapcsolom a keverõt. Bele a tej, a liszt, a vaj, a cukor… hagyom, had dolgozzon a gép, miközben nekiállok összeállítani a krémet. Azt is beteszem a keverõbe.

Az elkészült vörös tésztát zsákba töltöm és egyesével nyomom a formába. Mosolyogva nyalintom le az ujjaimról a nyers, vörös tésztát. Imádom a vörös bársony színét. És milyen isteni lesz az íze!

Kétszáz vörös tésztagombóc kerül a formákba, majd az elõmelegített sütõbe.

Megcsörrennek a fazekak a másik oldalon, összehúzom a szemem, magam mellé nyúlok az egyik késért, amivel a krémhez kaparom ki a vaníliarudak belsejét. Nem szólok, nem moccanok, de nem látok senkit… talán csak a huzat.

Azért a kezem ügyében tartom.

Folytatom, várom, hogy kisüljön a friss muffinforma, megnézem a krémet és lenyalintom az ujjaimról. Tökéletes.Mint mindig, kevesebbet meg se engednék magamnak.

Kiveszem a tálcákat, kicsit megmozgatom a fájó csuklóm, összepréselve az ajkaim, de egy szó nélkül. Elég kellemetlen, estére mindenképp magamon kell hagynom.

Megtöltöm a habzsákot és a hatalmas asztalra egymás mellé teszem a tálcákat, nekiállok a díszítésnek

Egyiket a másik után, halvány mosollyal, a hajam egy hajpánt fogatja hátra, hogy ne lógjon a szemembe. Szép, világos, vaníliaszínû krém, ami a belsejéig megy, majd a tetejét megszórom finomra forgácsolt, valódi, saját készítésû csokoládéval és a karamellizált mogyoróval és dióval. Imádom ezt az édes illatot, ami körbeleng… Imádom a vaníliát. Kuncogva írok egy kis cetlit, miután mint a kétszáz muffint gyönyörûen a tálcákra teszem, és nekitámasztom.

Az órára nézek. 10.30 AM. Rendben, teljesen jó idõben vagyok. Leporolom a kezem és elvéve egy muffint indulok fel a szobába. Hmm, isteni, még mindig jó vagyok.

Beveszem a gyógyszereim és egy alapos tusolás után kialszom magam. Holnap reggeli mellé jár a meglepi.

- Szép jó estét – hallom meg a hangot, és megállok, de nem akaródzik megfordulni. Semmi baj, csak rázd le. Leeresztem a félig megevett muffinnal teli kezem, lenyelem a falatot. Felé fordulok merev arccal és biccentek, egy ujjal letörölve a szám szélérõl a habot. – Ilyenkor sütöget? Nincs késõ hozzá?

Megvonom a vállam – Nem hiszem. Jó éjszakát – biccentek és a lift felé menekülök. Miért jön utánam? Csak tartsa meg a távolságot. Benyomom a gombot, de õ nem nyom meg másikat. Mit akar?

Dacosan állok mellette, elõre nézve, de nem eszek a muffinba, amíg mellettem áll. Ezt harapni kell, és azt nem szeretek másik elõtt.

Érzem, hogy néz, és hogy bele akar tolakodni a személyes terembe, ilyenkor finoman oldalra húzódok. Már csak az hiányzik, hogy kergetõzzünk ebben a pici liftben… Szinte érzem, hogy szórakozik. Rohadj meg.

- Csak nem félsz tõlem, Draco?

- Nem hiszem, hogy pertut ittunk volna a tegezõdéshez, már elnézést – mondom udvarias mosollyal, hogy tartsa meg a távolságot. Csingg! Megérkezett a lift és kiszállok. Miért jön még mindig utánam?! A mondata többi részére nem is akarok reagálni. – További jó estét – veszem elõ a szobakulcsom, és megakad a szemem, hogy széles mosollyal néz engem, ahogy épp nyitnám ki a szobaajtóm. Megfeszülök, élesen beszívva a levegõt, kicsin múlik, hogy a tenyeremben össze nem törik a muffintészta. – Mi olyan mulatságos?

- Semmi. Jó éjszakát, szomszéd – veszi elõ a sajátját. 168. Lassan lehunyom a szemem és felvéve a viszlát-mosolyt biccentek, majd gondosan becsukom magam mögött a szobaajtóm.

Na, hosszú hét lesz ez.