Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Azonnal kiszakad „karjaimból” ijedten, de amikor azt hinném, hogy szalad egyenesen a kabinjáig, kellemesen kell csalódnom, hogy csak pár lépéssel arrébb ment, és megállt. Remélem… nem ijesztettem meg nagyon. Olyan hülye vagyok, ezt nem kellett volna, biztos megint fél tõlem.
- Sa... sajnálom... én csak... én... – hallom dadogó hangját, és szívemrõl nagy kõ esik le. Milyen aranyos, még Õ szabadkozik, pedig nekem kéne. Felemelem fejem és nyugtatóan mosolygom rá.
- Nem kell szabadkoznod – sóhajtom halkan, és felegyenesedem, én is megnyugszom. Azt hiszem, hogy minden rendben - Még mindig föl szeretnél jönni az irányító fedélzetre? – kérdezem kedvesen, de csak egy fejrázást kapok válaszként. Na sebaj, a lényeg, hogy jól érezze magát, nekem mindegy, hogy hol.
- Akkor visszakísérlek a kabinodba – ajánlom fel, de megint csak megrázza a fejét.
- In… inkább maradjuk itt – pillant félénken egy pad felé, és elmosolyodom. Rendben, ahogy szeretné.

Leülünk, de csak csendben figyeljük az éjszakai tengert és egymást, hallgatjuk a hullámok moraját. Ez is igazán kellemes, és hogy mellette tehetem ezt, valahogy elégedettséggel tölt el, és még valami más, megmagyarázhatatlan érzéssel.
- Na... nagyon szép... hajó... Az egész... a tiéd? – látom nagyon zavarban van, ezért csak félve, de megmosolygom, nem akarom kinevetni.
- Köszönöm, és igen, az enyém. Én terveztem, és igyekszem minél jobban irányítani – mesélem türelmesen, s végre egy új érzelmet látok arcán, az õszinte meglepõdést. Aranyos, bár szerintem ez a fiú, mindenhogy aranyos.
- Tu... tudnál nekem... me... mesélni a hajóról? – dadogja halkan, örömmel hallom a kérdést, és abból látom, hogy õszintén kérdezi, hogy sokkal hamarabb reagált, bátrabb a reakciója. Örömmel tapasztalom ezt a változást nála.

Rábólintva kezdek is bele, minden egyes részletérõl mesélek neki, és sorra jutnak eszembe kisebb történetek is. Olykor rá-rá bólintva jelzi, hogy figyel még, vagy hogy értette amit mondtam. Ahogy észrevettem érdekli a hajó, és a felépítése.

Egyre sötétedik, majd összekuporodva remegni kezd mellettem, és amint észreveszem, rá is terítem kabátomat, nem szeretném ha megfázna.

- Ez nem ke…
- De igenis kellett, nincs ellenvetés – vágok szavába mosolyogva, majd folytatom a mesélést.

Hirtelen csak azt veszem észre, hogy nekem dõl, hirtelen abbahagyom a regélést, és lassan felé figyelek. Amint észreveszem, hogy elbóbiskolt, s kisimult arccal borult rám, pihegve, melegség árad szét mellkasomban, szívem hevesebben kezd el verni.

Óvatosan karolom fel, és az ölembe ültetetem. Talán nem kéne kiélveznem a helyzetet, de valahogy nem tudok ellenállni ennek a kísértésnek. Beleszagolok puha hajába, nyammog párat még az ölemben, és lágyan elmosolyodva állok fel, vele a karjaimban.

Leviszem a kabinjába, könnyen bejutok, hisz nekem mindenhova jogos a bejárás, így kulcsom is van mindenhez valamint kártyám. Lefektetem ágyára, és azonnal összehúzza magán a kabátomat, amint kivenném alóla. Olyan aranyos, hogy kuncognom kell, nem is tudom megállni, de csak halkan teszem meg, nehogy felkeljen. Végül úgy döntök, hogy nála hagyom, hisz nekem van elég, majd felveszek egy másikat. Ráterítem a takarót, beleborzolok puha tincseibe, és nagyot sóhajtok az ágy szélén ülve.

Ártatlan angyali arcára még vetek egy utolsó pillantást, majd felállok, és nesztelenül kimegyek.
Jó éjt…

~*~

A hajnal folyamán kikötöttünk az elsõ megállónknál, és az utasok, valamint a személyzet nyomós része, mint a partra szálltak. Itt leszünk két teljes napig, bõven van ideje mindenkinek szétnézni, vásárolgatni, persze nem ajánlott. A legénységem már csak tudja, már rutinosan tudják, hogy melyik ország partján mit érdemes venni, ahogyan én is tudom. Jelenleg Taiwannál álltunk meg, szokásos kikötõhely, már meg sem lepõdnek az itteni árusok, hogy a közelükben, egy ekkora hatalmas luxushajó horgonyozik le.

Ahogy szemmel kísértem az utasokat, Mijage nem ment semerre. vagy alszik még, de az is lehet, hogy csak nem jött ki a kabinjából. Nem kötelezõ a megjelenés, így megértem, bár sajnálom, hogy ennyire zárkózott mások felé.

Én nem megyek le, hisz annyira nem érdekel ez a sziget. Az étkezõben megreggelizem kellemesen, egyedül, majd végeztémmel magamhoz hívatom a pincért.

Egy tálcára tetetek vele pár péksüteményt, teát és narancslevet, majd lekvárt, hogy legyen mibõl válogatnia, végül elindulok Mijage kabinja felé.

Tudom, hogy nem szokott kijönni reggelizni, így magam viszem oda neki.

Bekopogok, de várnom kell egy kis reakcióra.

- Ki… ki az? – kiált ki egy kába, félénk hang, és csak elmosolyodom.

- Szobaszerviz – kiáltok vissza mosolyogva, majd újabb perceket várok, mire kinyitja csak résnyire a kabinajtót, és kikukkant rajta. Azonnal látóterébe tartom a megpakolt tálcát, és lemmosolygok rá, kissé elõre hajolva – Jó reggel, Mijage-kun – köszöntöm lágy hangon, és amint felismer, kicsit szélesebbre tárja az ajtót, és fejét is kidugja – bemehetek? Hoztam neked reggelit – kérdezem kedvesen.

- Pe… persze – válaszol hosszabb tétovázás után, majd kinyitja az ajtót, és lassan lépek be. Amint beteszem a lábam, látom hogy épp most pattant ki az ágyból, mindent ott hagyva és amint ezt õ is észreveszi, visszapattan, hogy kicsit rendbe rakja. Kisimítja a takarót bokáira ülve, és én mosolyogva teszem elé a tálcát, majd az ággyal szemben pár méterre lévõ széken foglalok helyet, nem szeretném megzavarni.
- Jó étvágyat…
- Te… nem… nem eszel? – kérdezi hol rám, hol a tálcára pillantva, de csak megcsóválom a fejem.
- Én már reggeliztem, egyél nyugodtan – bátorítom kedvesen, mire rábólint és enni kezd. Elõször azt se tudja merre nyúljon, de csak meg jön a bátorsága, és én csak oda-odapillantva figyelem.

- Kikötöttünk Taiwannál – mesélem neki, miközben eszeget – Ha szeretnél, te is kimehetsz a partra, de ha nincs kedved, sétálhatunk egyet a fedélzeten, nincs szinte egy lélek sem most a hajón – kissé kiszélesedik mosolyom, de hamar visszacsillapítom. Nem akarom megijeszteni – de ha szeretnél, mehetsz egyedül is – teszem még így hozzá, és ha bár ezzel magam alatt vágom a fát, elsõdleges célom az, hogy egyre jobban megbízzon bennem. Ezt szeretném igazán elérni, és ha ezt azzal érem csak el, hogy nagy szabad teret adok neki, megteszem, hisz ez a kötelességem is. Ujjaimat összefûzöm, és térdemen pihentetem, még mindig a süteményt majszolja, szemében látom a bizonytalanságot, biztosan most gondolja végig. De bármit is válaszol, örömmel fogom fogadni.

Naito:

Arcán elõször a meglepettség, a döbbenet ül ki, majd fokozatosan alakul át rémültséggé, és aggódni kezdek. Talán túl sok volt ez így hirtelen? De hogy máshogy mondhattam volna el neki? Eddig nem akartam elijeszteni ezzel a ténnyel, de már késõ ezen gondolkozni, inkább igyekeznem kell megnyugtatni.
- Vi… visz… vissza akarok menni… a szobámba… - motyogja halkan, ahogy ajkai rágcsálásától hallatszik.
- Mijage-kun, kérlek nyugodj meg. Nyugodtan maradhatsz. Attól, hogy kapitány vagyok, még nem kell tõlem félned – ez az, csak nyugodtan. Szépen lassan, és fokozatosan – Ráadásul mindenki szívesen lát. Nézz csak rájuk! – mutatok a legénységem felé, hogy megnyugtassam szegény párát. Körbenéz, arcát ezernyi érzelem fut át, majd kicsivel késõbb nyugodtabbnak látom, így rákérdezek – Jobban vagy? – talán még nem teljesen, de már az is haladás, ha félig sikerült megnyugtatnom.
- Ig… igen… - válaszol hebegve, és kicsit nyugodtabb mosoly kúszik ajkaimra.
- Akkor rendben. Nos, ha megéhezel, azonnal szólj. Addig is nyugodtan nézelõdj és kérdezgess – ajánlom fel – Bárki szívesen válaszol – teszem még hozzá, majd hagyom, hogy gondolkodjon kicsit, és a kormányhoz lépek, hisz ha már itt vagyok, irányítok is.
Valakinek azt is kell.

~*~

Már elég régóta visszajöttem vele együtt, s ha bár örülök, hogy be tudott illeszkedni a kis vezetõ társaságba, aggódom. Nem reggelizett, nem ebédelt, és már a vacsora idõ sincs olyan messze.
- Ideje lenne enni valamit, nem gondolod? – kérdezem halkan, és azonnal kinéz az ablakon. Amint meglátja, hogy emberek sétálgatnak a fedélzeten, keresztbe fonva karjait kezdi el magát ölelve felkarjait markolászni, hátrálni kezd az ablaktól, míg neki nem ütközik a falnak, és a mentén lecsúszva kuporodik össze.
- Nem... én... én nem... – rázza meg a fejét tiltakozón - nem akarok kimenni... túl... túl sok az ember... tömeg... – összeszorítja szemeit, és remegni kezd, fejét lehajtja a térdére.
Felsóhajtok, és sajnálkozó tekintettel figyelek rá. Vajon mit érezhet ilyenkor? Olyan rossz látni, hogy fél az emberektõl, pedig semmi rossz nem történt még eddig ezen a hajón, õ is egy teljesen átlagos ember, mint a többi. Mindrõl van nyilvántartás, minden utasról, és egy sem volt köztük, aki közveszélyes lenne, tudom, én magam válogattam ki õket.
Már emlékszem is az õ lapjára… pánikbetegség. Nem túl ritka, mégis sajnálatos betegség, és csodálkozom, hogy eddig nem sikerült kiküszöbölni nála, hisz olyan fiatal.
- Mi legyen kapitány? Hozzak fel valamit enni neki?
- Nem – intem le mosolyogva – Köszönöm Reiji-kun, de nem akarom a rendet felbontani – sóhajtok egyet, majd megint Mijagéra vetem tekintetem, és kisebb gondolkozás után eszembe jut valami.
A mikrofonomhoz lépek, honnan mindig az utasokat szoktam szólítani, leveszem kalapomat és helyére teszem, majd megnyomom az apró kis gombot, ami most nincs lefedve, és a kicsi mikrofonhoz hajolok.
- Kellemes délutánt kedves utasaim, itt Nenshou Naito, a kapitány beszél. Minden utast szeretnék megkérni, hogy az esti vacsoráig tartó idõt a kabinjukban töltsék, egy kis pihenéssel. Köszönöm – elengedem a kis gombot, visszahúzom rá a fedelet, majd a még mindig a falnál kuporgó fiú felé fordulok, aki kerek szemekkel néz rám.
Csak lemosolygom rá, majd fejemmel az ablak felé intek, és lassan Õ is oda fordítja tekintetét, majd fokozatosan felbátorodva oda is megy, hogy szemügyre vegye a látványt.
Mögé állok, egy nagyobb lépésnyire, hátam mögött fogom össze kezeimet, és én is figyelem, ahogy fokozatosan húzódik össze a tömeg, egymással beszélgetve vonulnak el, teljesen addig, míg senki nem marad a fedélzeten. Mikor már semmi mozgás, lassan felém fordul, én pedig igyekszem tartani a tisztes távolságot, amit láthatólag már találkozásunk óta fenntart.
- Most már lemehetünk – mondom kis mosollyal, egyik kezemet elõre tartva, ezzel is kicsit terelve az ajtó felé. Az ablakra néz, majd rám, az ajtóra és végül újra rám néz. A gyanakvás talán soha nem fog elmúlni a tekintetébõl, de ez a legkevesebb, örülök, hogy lenyugodott.
Csak bólint válaszként, majd el is indulunk az étkezõ felé.

~*~

Örömmel látom, hogy teljesen üres, ami azt jelenti, hogy mindenki követte az utasításomat, azaz kérésemet. Elõre engedem, hogy õ válasszon most helyet, majd vele szemben foglalok helyet.
A pincér azonnal jön, ugyan az, aki tegnap este, hisz engem mindig a fõpincér szolgál ki.
- Jó estét! – köszönt minket meghajolva, majd kíváncsin pillant rám, és amikor bólintok, elmosolyodom – Mit hozhatok Önöknek Kapitány? – kérdi illedelmesen, majd karjára fektetett hófehér kendõ alól, egy kis noteszt húz elõ, és egy ceruzát.
- Csak hozza a vacsora könnyedebb menüjét, ami nem túl fûszeres – mondom kedvesen, majd Mijage felé fordul.
- És Önnek fiatalúr? – kérdezi õt is, aki kisebbre kuporodik a széken.
- Ne… Nekem is – süti te tekintetét, s szívem akkorát dobban, hogy majd’ kiesik, végül csak ütemes zakatolásba kezd. Úgy nézem õt, hogy csak lassan kapok észbe, a pincér is rég elment már, de õ még mindig csak az abroszt vizslatja.
Karjaival maga mellett a széken támaszkodik meg, és hol egyik, hol másik oldalra billen.
- Köszönöm – néz oldalra, kicsit el is fordítva fejét, szinte alig hallom, de mégis eljutott fülemig egyetlen szava. Csak meglepve nézek rá egy ideig, majd ellágyul minden arcvonásom, és felkönyökölök az asztalra, összefont ujjaimon támasztom meg államat, és lágyan mosolygom rá.
Megvárom míg rám néz félve, de mosolyom akkor is rendíthetetlen, valamiért csak mosolyogni tudok rá.
- Szívesen – válaszolom duruzsolva, s egy pillanatra elkerekedik tekintete, majd halvány pír szökik arcára, és újra lesüti szemeit.
Annyira édes… De nem nevetem ki, nem kuncogom ki… csak kiszélesedik mosolyom.

~*~

Mikor végeztünk kisétálunk az étkezõbõl. Szeretném, ha még velem maradna, bár lassan vacsora idõ, és ilyenkor jönnek majd az emberek, biztos, hogy a kabinjába akar majd menni.
Tétlenül toporog mellettem, látom, hogy még Õ sem tudja mit szeretne.
- Szeretnél visszamenni az irányító fedélzetre? A környékén nem szokott járni senki este – csalogatom magamhoz, s kíváncsian nézek fel rá. Így többet is lenne kint, és már egy fejlõdésnek tudhatnám be.
Elgondolkodik, majd hosszan lehunyja pilláit, vesz egy mély levegõt, és ez után felnéz rám remegve.
- Um… - bólint rá, s máris terelni kezdem, persze még nem hozzáérve – Vagy… valami ilyesmi… - motyogja úgy, hogy alig értem, ráadásul nem is értem, hogy mire gondol, így szó nélkül hagyom, csak lassan felsétálunk, épp kikerüljük az elsõ embereket, akik jönnek a vacsorára.
A fedélzet legfelsõ külsõ fokán hirtelen ellép mellõlem és pedig azonnal megállom, és tekintetemmel követem.
A korláthoz megy, ami a hajó orra felé néz, és belekapaszkodva néz elõre. Mosolyogva lépek közelebb, és látom ahogy élvezi a szellõ cirógatását, illata orromba kúszik a sós levegõvel együtt, ami libegõ hajából árad. Kellemes, édes, és teljesen vonz magához, akár csak méhet a virágpor.
Sóvárogva figyelem ugyan olyan távol lépve tõle, mint eddig, s figyelmemet inkább azzal terelem el, hogy az alkonyatot figyelem, ami színesre festi az eget. Hátam mögött egyik kezemmel a másik karomat fogom meg, s ahogy le-letéved rá tekintetem, erõsen megszorítom karomat.
Mellkasomban csak úgy dobol az ütõ, a levegõ szabályos vétele is nehezemre esik, végül egy mély sóhajjal nyugtatom magam. Már csak az hiányzik, hogy remegni kezdjen a kezem.
Megbabonázva figyelem, ahogy az elsõ felbukkanó csillagokat nézi, és még az sem zavar, hogy ennyire szótlan, örülök, hogy ilyen csillogást láthatok a szemében, amit most.
Annyira szép, hívogatóan, s nem is bírok ellenállni a hatalmas kísértésnek.
Megölelni nem merem, mint ahogy teste mellett a korlátra sem merek mindkét oldalt támaszkodni. Pedig legszívesebben ezt tenném, hogy nyakához hajolva erõsebben érezhessem illatát, hogy kis teste az enyémhez simuljon. Vágyam feléled, így megtorpanok, félek, hogy ha megérzi egy életre elriasztom magam mellõl… Nehezen heverném ki.
Várok még kicsit, míg lenyugszom, és kontrollálni tudom testem reakcióit, de mire ezzel végzek, már teljesen besötétedik, csak sejtetõen csillan fel a horizonton a nap utolsó pár fénynyalábja.
Egy újabb sóhajjal fújom ki a levegõt, közvetlen mögé lépek, háta kicsit nekifeszül testemnek, majd csak az egyik oldalán, közvetlen keze mellett kapaszkodom a korlátba, hogy másik oldalt hagyhassak neki egérutat, ha menekülni vágyna.
Szívem tombolni kezd, picit meggörnyedek, hogy füléhez közelebb tudjak hajolni.
Teljes testében remeg, gondolom a félelemtõl, de nem szeretném, nem akarom, hogy ez legyen, így utolsó ötletemmel próbálom megnyugtatni.
Mikor már majdnem teljesen közel hajoltam hozzá, arcomat puha haja simogatja, lágyan suttogok fülébe:
- Ne félj tõlem!

Naito:

- Ott… ott most… most sokan… vannak…? – kérdezi el-elakadozva, ajkait harapdálja szemlesütve. nagyon édes így, de nem jegyzem meg neki, a végén meggondolná magát.
- Az étteremben? – kérdezek rá – Kétlem, ilyen késõn nem túl nagy a forgalom – válaszolok türelmesen – Szóval lejössz? – kérdezem meg újra, hogy biztosítsam a dolgot, és ne tûnjön erõltetésnek. Persze ha nemet mond, akkor hagyom, de mikor bólint, megkönnyebbülök.
- Csodálatos – mosolyodom el, majd elindulok, és megvárom, hogy kövessen.
- Itt is vagyunk – jelentem ki jókedvûen amint leérünk, út közben folyamatosan bizonyosodtam meg arról, hogy követ és nem oson el másfelé. Amíg õ édesen csillogó szemekkel csodálkozik körbe, addig én leülök a legközelebbi asztalhoz, s amit befejezte a vizsgálgatást, velem szemben foglal helyet. Remélem tényleg megbizonyosodott arról, hogy senki nincs itt, és ahogy látom ettõl sokkal jobban is érzi magát. Helyes… Ez a lényege az egész útnak, hogy az utasaink jól érezzék magukat és nem utolsó sorban valamelyest meggyógyuljanak. Ezért sem merem még megmondani neki, hogy én vagyok a hajó kapitánya, a végén még visszazuhanna egy rohamos állapotba, és ezt nagyon nem szeretném.
Hamarosan megjelenik a pincér is, illedelmesen áll az asztal mellé, picit meghajolva.
- Jó estét Ka… - köszönne, felém nézve, de azonnal leintem, és egybõl érti, hogy mire gondolok. Enyhén megrázom fejem és biccent, de tekintete még mindig meglepettségrõl árulkodik. A fiú felfigyel, de remélem nem vett észre semmi komolyat – Mit hozhatok? – kérdi végre nyájasan.
- Most nem én rendelek – válaszolok a pincérnek, aki azonnal a velem szembe ülõ felé fordul.
- Csak… csak egy… egy… rántottát… - mondja megint dadogással küszködve. Rántotta? Érdekes választás így estére, bár… ezt betudom zavartságának.
- Pár perc és hozom – mondja a pincérünk, még fel sem jegyezte, hisz könnyû megjegyezni, fõleg hogy csak mi vagyunk itt, és ez az egyetlen rendelés. Néma csend alakul ki köztünk, ami általában feszültséghez vezet, ezért egy egyszerû kérdéssel töröm meg.
- Elárulod a neved? – kíváncsiskodom, hisz hiába tudom már azt, hogy õ hiányzott az asztaltól, a nevét még nem tudom. Nem néztem át, csak a vendéglistát, abban pedig nincsenek fényképek, csak egyszerû nevek felsorolva.
- Otonasii… Mijage… - válaszol végre édesen, egy hosszú perc után.
- Hogyhogy ilyen késõn, még odakint sétálgattál? Pihenned kéne...
- Nem tudtam... aludni... – egyszerûen és tömören válaszol, végig oda-oda pillantva az ajtó felé, hátha jön már az étele, de sajnos még nem. Bármilyen egyszerû kajáról is van szó, az itteni szakácsok precízek, és odafigyelnek mindenre.
- Talán valami gond van a szobáddal? – nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát, nekem az utasok jóléte a legfontosabb. Elé kerül az étel, s ez után sem fényesebb a beszélgetésünk, de igyekszem minél színesebbé tenni. Szeretném megismerni, már amennyire lehet, nem utolsó sorban pedig valamilyen szinten ez is a kötelességem.
- Látom végeztél. Kérsz még valamit? – kérdezem kedvesen, mikor már látom, hogy üres a tányérja, de egy fejrázással válaszol csak - Akkor visszakísérlek – jelentem ki halkan, mikor felállunk az asztaltól.
- Én… nem… nem kell…
- Egyedül sikerülne odatalálnod? – vonom kérdõre, hisz nekem hiába olyan a hajó akárcsak a tenyerem, de egy újdonsült utasnak igazi sötét, fedett labirintus, az elmondottak alapján. Arcára kiül a meglepettség és a felismerés, miszerint valószínûleg tényleg nem tudja merre kell menni. Erre számítottam, én is - Na látod. Elárulod a kabinod számát? – kérdezek újra kedvesen, majd a választ nehezen meg is kapom, és megindulva segítek neki a helyére találni.

Hamar meg is találom, azaz inkább csak odavezetem, mert nekem nem kell keresni, automatikusan oda vezetett a lábam is. zavartan toporog, majd kinyitja az ajtót, és úgy néz fel rám, örülök, hogy kicsikét közelebb is engedett magához.
- Én… köszönöm… jóét… - majd mér csak az ajtócsapódását látom, arcom meg is csapja kicsit szele. Ez gyors volt. Pislogok párat értetlenül, majd megfordulok, és a fedélzet felé sétálok vissza. Megbizonyosodom arról, hogy minden rendben van, majd a beosztottakat rendezem el, és én is aludni térek.

~*~

Ebédidõ van, s bármennyire sincs még kedvem, úgy érzem illene ismét ebédelni az utasokkal.
Leteszem kapitányi kalapom az akasztóra, akár tegnap este, s csak az egyenruhámban indulok le. Akik lent vannak, azok mind tudják már, hogy ki vagyok, egyedül Mijage-kun az, aki még nem ismer. Kezeim a hátam mögé feszítem, s kihúzva magam, kedves mosollyal vágtatok át kényelmes lassúsással a „ tömegen”.
Ahogy egyre közelebb érek az étteremhez, egyre több az ember, s csalódottan sóhajtva szûröm le a tanulságot, mi szerint a fiú, biztos hogy nem lesz itt, hisz tömegiszonya van.
Kicsit elõre biccentem fejem, majd sóhajtok egy nagyot, s pont ekkor csapódik nekem egy test, automatikusan el is kapom, hogy ne essünk el. Kinyitom szemeim, mosoly csalódik arcomra, tekintetem ellágyul.
- Nocsak, Mijage-kun – mondom lágyan. Megrázza fejét, majd hirtelen néz fel rám, elkerekednek szemei, majd azonnal elpattan mellõlem.
- Sz-sz-sz-szia – dadogja félve, szemei ide-oda cikáznak az embereken, kezei kicsit remegnek. Igen, valóban sok az ember, és ez nem tesz jót neki, valamit ki kéne találnom. Még nem vagyok éhes, így azt hiszem vele együtt elhalasztom most egy kicsit az ebédet.
- Ahogy látom, te sem vagy éhes – nézek rá, kedves mosollyal, örömmel veszem észre, hogy egyre jobban tûnnek el az emberek az étterem ajtajában – mit szólnál, ha késõbb ennénk? Megmutatom neked addig az irányító fedélzetet – vonakodva néz végig, gondolom az egyenruhámat figyeli. Hát igen, habár van rajtam egy-két nem túl feltûnõ jelzés, nem különbözök sokban az egyszerû alkalmazottaktól. Nem válaszol, csak néz rám ijedten. vajon merjek hozzáérni? Még nem, mert félek megijeszteném.
- Gyere, ott most nincs szinte senki, majd késõbb visszajövünk enni – unszolom tovább, mire végre megmoccan, és megnyugodni látszik, persze ezt csak a mimikájából ítélem meg. Intek neki, de nem érintem meg, csak terelem és mutatom, hogy merre jöjjön. Jó pár emelettel feljebb végig a lépcsõn sétálgatva jutunk fel. Hogy miért nem lifttel mentünk? Szeretem húzni az idõt, s így kettesben lehettem vele megint. Mély levegõt szív amikor oldalt haladunk a hajón, nincs a közelben senki, és úgy látszik, hogy ez nyugtatja õt meg. Örülök, hogy már én sem zavarom, én ezt látom rajta. Viszont rá kell jöjjek, itt már nem fogom tudni eltitkolni azt, hogy én vagyok a hajó kapitánya, hisz mindenki ismer, így szólítanak, s a kártyám is mindenhova érvényes a hajón, ez is a rangomat jelzi. Beinvitálom az irányító hatalmas fülkéjébe, ahol körülbelül hat ember van, mind más mûszert figyel, de észreveszik hamar, hogy egy kis vendéggel jelentem meg. A kormány üres, csak ki van biztosítva, hisz azaz én helyem, de most megmutatom neki is.
- Á! Kapitány! Azt hittem lement ebédelni – fordul felém az egyik mosolyogva, de nem áll el a helyérõl. Helyes.
- Ellenõrizni jött Kapitány? Minden rendben van! – jelenti vidáman egyetlen nõi tagunk az irányító részlegrõl, fején egy headset pihen, szõke haja össze van fogva, és mindegyikükön van, tisztjének megfelelõ sapka.
- Köszönöm Miruku-chan – válaszolok, picit biccentve.
- K-ka-kapitány? – hallom akadozó hangját, és csak remélni tudom, hogy nem leptem meg túlságosan. Mellettünk van a fogas, ahol kalapom is pihen, oda nyúlva veszem el, majd egy egyszerû mozdulattal helyezem fejemre.
- Igen, jól hallottad – mondom kedvesen, végig mosolygom rá – Nenshou Naito vagyok, ennek a hajónak a kapitánya. Üdvözöllek az irányító fedélzeten Mijage-kun.

Naito:

Ma a szokásosnál is lelkesebben készülök az indulásra. Végre hosszú idõ után, sikerült apámat meggyõznöm, és jótékonykodhatunk… egy alkalommal. Persze ebben édesanyám is segített, hogy rávegyük apámat, miszerint így nõ majd meg a jó híre, de ez már mellékes. Sikerült. Habár így is kell fizetni az utasoknak, de nem annyit, mint annak a sok sznobnak akik mindig nálunk utaznak. Nincs bajom velük, hisz õk is emberek valahol. De a szívemnek sokkal nagyobb öröm, hogy végre segíthetek embereken. Fiatalok, középkorúak, egyaránt sok féle ember van itt…egy közös van bennük. Valamilyen módon mind egy nehézséggel küszködnek. Én így hívom azokat akikre azt mondják mások, hogy betegek. Az utasok most szállnak fel, de javaslatra inkább most nem megyek ki szokásomhoz híven üdvözölni õket, mert nem biztos hogy jó lenne, és inkább megfogadom a tanácsot.
Lassan elindulunk a hajómmal, ez után nem sokkal köszöntöm az utasaimat.

~*~

A vacsoránál a súlyosabbakkal ülök egy asztalnál, ahogy ez elõ lett rendezve, megismerkedem velük, néhánnyal próbálok beszélni, de egy valami szemet szúr nekem. Üres az egyik szék. Vajon rosszul van? vagy csak nem akart lejönni? Ha valami nagyobb gond van, akkor a velünk utazó ápolók már biztosan segítettek neki, de remélem semmi gond nincs.

~*~

Az irányító fedélzetbõl kinézve az ablakon ellágyul szívem. Látni a nagy hullámokat… ahogy a végtelen messzeségben összeolvad az éggel, mintha a csillagok a horizonton fürdenének meg.
Kibiztosítom a kormányt, s segédemnek adom ki utasításba, hogy ügyeljen mindenre, amíg távol vagyok. Kalapom fent hagyom, s csak az egyszerû fehér kabátom marad rajtam, minden jelzés nélkül. Szeretek éjszaka a fedélzetes sétálni. Kellemes sós levegõ csapja meg az arcomat, hajamat is felkapja a szél élvezem ahogy a tincsek lágyan lebegnek a szellõben. Hátam mögött kulcsolom össze ujjaim, és kihúzva magam haladok le a lépcsõn, olykor a korláton túlra terelõdik tekintetem. Lentebb érve a hosszú kinti folyosón ballagok lassan, olykor a korlátra siklatom kezem, hogy kinézhettek a tengerre. A sötétben igazán mesés a hullámok, a fehér habok látványa a nagy feketeségben, és ahogy csak a hajó fényei világítanak meg mindent. Elõre pillantok és egy alacsony fiút látok meg elõre hajolva a korlátnak támaszkodni. Elõször aggódon pillantok rá, de nem látok semmi rosszat, hogy talán rosszul lehetne így egy kicsit elmosolyodom.
- Kicsit már késõ van a sétálgatáshoz, nem gondolod? Fõleg ilyen lenge öltözékben – jegyzem meg halkan, hisz ha jól látom pizsamában van, igazán vékony egy ilyen hûs szellõs estére.
Hirtelen felém fordul, fél kezével még mindig a korlátot markolja.
- Én… én csak… - hebegi, látom a szemén a rémültséget.
- Nyugodj meg – mondom lágy hangon, még mindig kis mosollyal. Nem szeretném megijeszteni – Csak nem szeretném, hogy megfázz – teszem még hozzá. Lépnék egyet közelebb, de õ is hátrál. Na jó… Ha a közelébe nem enged, akkor maradok itt. Sóhajtok egyet, és oldalt a korlátnak támaszkodom. Végigmérem… Olyan szép és vékonyka… Ahogy a szellõ néha erõsebben csap fel haját is elkapja, és a rövid tincsek arcát cirógatva libbennek meg. Milyen elbûvölõ látvány… De az arca nem ismerõs nekem. vajon õ volt az aki nem jött volna le a vacsorára?
- Te is szereted a csillagokat nézni? – téved tekintetem a távolba, továbbra is a korlátra nehezedve – engem mindig megnyugtat… - mondom halkan, majd ahogy az újabb széllöket közelít lehunyom szemem, csendesen mélyet szippantok a kellemes levegõbõl. Oldalra figyelek megint rá, még mindig engem néz, de… már nem remeg a teste. Nem szeretném ha komolyabb baj lenne, ha baja esne.
- Biztos nem fogsz így megfázni? – kérdezem kedvesen, de csak megrázza fejét. Én viszont nem vagyok ebben olyan biztos. Hirtelen megkordul kis hasa, oda is kap kezével, és nem bírom megállni halk nevetés nélkül, mire õ teljesen elpirul. Most már biztos vagyok benne, hogy õ volt az aki nem jött le a vacsorára. Ha így állunk, muszáj lesz adnom neki valamit, sápadt is szép arca ahogy a félhomályban látom. De ha nem mer a közelembe jönni, vajon hogy hívhatnám le? Egy próbát megér. Talán a kabinjához is vissza tudom majd kísérni, csak óvatosnak kell lennem.
- Bocsánat – hagyom abba kuncogásom – azt hiszem nem vacsoráztál. Gyere, menjünk le az étterembe kérni valamit – kezemmel mutatom magam mellett az irányt – Egy utas sem maradhat éhen – jegyzem meg kedves mosollyal, és csak remélem, hogy sikerül lecsalogatnom.

Gomenn... vége a játéknak ¢¢

(remélem no hari)