Közönséges patkógyökér

Gyakori gyógynövénynek számít, jellemzően hegyvidéki vegetációkban fordul elő. Kedveli a nagy mennyiségű csapadékot és a hűvös időjárást. Levele sötétzöld, lándzsahegyhez hasonló, szélei karéjosak. A levél színét apró szőrök borítják. Fehér virágai fürtökbe rendeződnek, rendszerint nyár végén jelennek meg.

A növény föld feletti részei mérgezőek, kis mennyiségben rosszullétet, nagy mennyiségben fogyasztva halált okoznak. Vaskos gyökere azonban kiváló alapanyag különböző főzetekhez, leginkább gyulladáscsökkentő és lázcsillapító hatásúakhoz. Gyűjtésénél…

Erőszakos kopogás ránt ki a sárgás lapon kanyargó tinta világából. Szememet dörzsölve fordulok az ablak felé, de a nap már régen túljutott delelőjén. Órákra elvesztem a tanulásban. Ismét. Mégis úgy érzem, alig haladtam valamennyit. Mintha egy tünde szinte vételen élete sem lenne elég arra, hogy minden tudást belevéssek fejembe. Érzem a tompa lüktetést homlokomban, amit a hosszú megerőltetést okozott, és ezen a bosszantóan indulatos kopogás sem segít.

- Nyiss be végre, kérlek – halk sóhajjal dőlök hátra székemen, a kivágódó ajtó irányába fordulva. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Gelwiel fog áttáncolni a küszöbön könnyed lépteivel. Ez a lány egyszerre kecses, mintha minden mozdulatát lágy dallamokhoz igazítaná, ugyanakkor néha bosszantóan erőszakos és tolakodó. Ezért is kedvelem annyira. Hosszú fekete tincsei vastag fonatban pihennek hátán, szemei a legtisztább azuritot idézik. Megértem miért udvarolnak neki annyian, de nem hiszek benne, hogy bármelyikük is igazán értené, mire vállalkozik.

- Elaith – ó az istenekre, bajban vagyok. Amikor így ejti ki nevemet, az a legpusztítóbb vihar előjele. Kétségbeesetten kutatok emlékeim között, hogy mivel vonhattam magamra haragját, de nem tudok felidézni semmit. Nem felejtettem el közös feladatunkat, a kölcsönkért könyvét visszaadtam, az alapanyagokat, amiket a készletéből használtam, már pótoltam. – Több mint egy órát vártam rád az udvaron, de te nem méltóztattál megjelenni – karjait keresztbe fonja maga előtt, szemei összeszűkülnek, így szinte ijesztővé varázsolva a lágy vonások uralta arcot. Villámként hasít belém a felismerés. Megígértem neki, hogy együtt tanulunk az egyik eldugott kertben, de teljesen kiment a fejemből. Egyszerűen…

- Elfelejtettem – motyogom magam elé. Nem szokásom ilyet tenni. Általában precíz vagyok, mindent feljegyzet, mindenre emlékezek. Én szoktam az lenni, aki hamarabb érkezi és várakozik, inkább, mint hogy mást várasson. Talán megártott valamelyik főzet párája a tegnapi órán, vagy akaratomon kívül lenyeltem valami összetevőt, ami memóriazavart okozhat.

- Azt vettem észre – halk sóhajjal ereszti le karjait, és inkább becsukja maga mögött az ajtót. Nem kér engedélyt, csak letelepszik a kényelmes karosszékbe, amit növényeim vesznek körbe. Már az első alaklommal kisajátította azt a helyet magának, néhány virágot ő maga mentett meg a kertből, és költöztette át ide. Sosem panaszkodtam miatta, szeretem a társaságát. Ő nem próbál faggatózni, nem küzd azért, hogy mindent megtudjon rólam, egyszerűen elfogadja, amit nyújtok magamból. Ha elég türelmes lesz, talán eljön az ideje, mikor igazán a barátomnak nevezhetem. – Nem lesz ez így jó, Eliath – szemei sokkal inkább szomorúak, mint dühösek. Úgy érzem, átlát rajtam, és ez rettenetesen zavarba hoz. Visszafordulok könyvem felé, de a szavak összefolynak szemem előtt egy átláthatatlan masszává.

- A memóriám? Sajnálom, nem tudom mi történhetett, de többé nem fordul elő – halk sóhaján hallom, hogy éppen a szemeit forgatja.

- Tudod jól, hogy mire gondolok. Alig hagyod el a szobádat, kevesebbet beszélsz a többiekkel, és folyton csak tanulsz. Egyszerűen nem vagy önmagad, mióta… - elharapja a mondatot, és szemem sarkából látom, hogy az üres ágyat bámulja. A jégszilánk kérlelhetetlenül fúródik mélyebbre gyomromban, de ellenállok és nem követem pillantását. Hálás vagyok az aggodalmáért, jól esik a törődése, és tudom, hogy igaza van, de egyelőre nem tudok tenni ellene. Még nem ismerem a gyógyírt erre a fájdalomra.

- Ígérem igyekezni fogok. Köszönöm, Gelwiel – mosolyogva hajtom meg fejem az irányába. Még ha mosolyom nem is, legalább szavaim teljesen igazak. Nem fogom engedni magam elsüllyedni ebben a mocsárban. Elfogadom a felém nyújtott segítő kezeket.

- Kezdetnek jó lesz – apró bólintással vesz elő néhány almát táskájából, az egyiket megtartja, a többit az asztalomra pakolja. Természetesen erre is gondolt. Néha elfelejtek enni, kihagyok egy étkezést a tanulás miatt, vagy egyszerűen nem veszem észre, hogy éhes vagyok. Ő azonban mindig szerez valahonnan friss gyümölcsöket. Még sosem árulta el honnan, de egyszer megfejtem ezt a titkát is. – Ha bezárkózol ide, akkor az izgalmas pletykákról is lemaradsz – harap egyet almájából.

- Megint látták, ahogy az egyik mester egy nimfát csempészik a hálószobájába? – gúnyos szemforgatással mosolyodom el. Ez a kedvencem a rengeteg légből kapott híresztelés közül. Valaki túl sok gyümölcsbort fogyasztott a titkos készletéből, és olyan dolgokat képzelgett a kertben, amik sosem történnének meg.

- Én tartom, hogy az igaz volt. Láttad te már Folen mestert igazán közelről? Van valami abban a marcona mágusban, ami gyanússá teszi – újabb harapás, a falatot le sem nyelve folytatja. – Biztosan nagy szívtipró volt a mi korunkban. Gondolj csak bele! – végre befejezi a csámcsogást, és valamivel érthetőbben fejezi be hajmeresztő gondolatmenetét. – Aki egykor szoknyapecér volt, tuti vén kujonná válik a korral – nem bírom tovább, nevetve rázom meg fejem, és hozzávágok egy másik almát. Széles mosollyal kapja el a levegőben.

- Több tiszteletet Gelwiel, egy mesterről beszélsz – elkapom az almát, amit visszadob nekem, és én is nekiállok elfogyasztani. Kezdem érezni a mardosó éhséget. Ebédeltem egyáltalán? Nem tudnám megmondani. – Inkább mondd, mit hallottál megint.

- Azt rebesgetik, hogy a mágusok szárnyában valakinek sikerült felrobbantania egy egész toronyszobát – reflexből pillantok az ablak felé, pedig egyáltalán nem az említett irányba néz. Egy egész toronyszobát? Vajon megsérült valaki? Valaminek nagyon rosszul kellett elsülnie, hiszen az iskola főbb helyeit varázslatokkal védik, pont az ilyen esetekre. Miért nem gátolta meg a robbanást egyetlen egy védővarázslat sem? Valaki tilosban próbálkozott volna? De ki lehet annyira ostoba, hogy ilyesmivel kísérletezzen a fürdőben vagy a hálószobájában? A mágusokban nincs semmi életösztön?

- És ez biztos? Nem megint Brogar valamelyik furcsa növénye eresztett spórákat, amitől mindenki hallucinál a környező szobákban? – ez is roppant szórakoztató délután volt. Sosem gondoltam volna, hogy tündéket kell leimádkoznom egy fa tetejéről, ahová nem létező óriás, kopasz nyulak elől menekültek.

- Úgy hallottam, akik az északi kertekben tartózkodtak, látták a füstöt – eltünteti az utolsó falat almát, majd egy könnyed mozdulattal hajítja az ajtó mellett pihenő kosárba. – Nade, ideje, hogy kikérdezz. Le akarom győzni a jövő gyógyító reménységét – elmosolyodom az eltúlzott dicsérettől.

- Sok sikert hozzá.

oOoOo

- Mire használják leggyakrabban a lidércfű levelét? – nem érkezik válasz, ezért felpillantok jegyzeteimből. Gelwiel arcára piros rózsákat fest a dühös felháborodással keveredett zavar.

- Ez csalás, nem kérdezhetsz olyan növényt, ami régen kihalt! – tudtam, hogy ez kifog rajta. Mégsem hagyhattam, hogy ő nyerjen, túl jól állt, ki kellett játszanom néhány alattomos kártyát is. Nem is értem miért van így felháborodva, ugyanezekhez a piszkos módszerekhez szokott nyúlni, amikor csak egymással versengünk.

- Nem olvastam ilyet a szabályok között – ártatlan mosollyal tárom szét kezeimet, de mielőtt válaszolhatna, ismét kopognak az ajtón. Kérdőn pillantunk egymásra, majd ismét az ajtóra. Rajta kívül nem igazán szoktak keresni a szobámban, tudják, hogy okkal zárkózom be. Szerencsére a legtöbb gyógyítótanonc tiszteli a tanulás iránti szeretet.

- Igen? – tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve figyelem az ajtón belépő tünde nőt. Ő… de mégis hogyan? És miért?

- Ilennil mester – halkan suttogom, mintha egy látomás lenne, amit minden hanggal elűzhetnék. De ez nem káprázat. Pont ugyanaz a jegeskék tekintet, ami az óráján is gyakran végigsiklik rajtunk, pont az a lágy, ártalmatlannak tűnő arc, ami az egyik legerősebb gyógyítót rejti. Karcsú ujján ott csillog a mesterek gyűrűje, miközben be szélesre tárja az az ajtót.

Szinte egyszerre pattanunk fel Gelwiellel, és hajtjuk meg fejünket előtte. Természetesen találkoztunk már vele korábban, attól, hogy mester, ugyanúgy részt vesz a tanításunkban, de nem szokta a diákokat látogatni a lakrészeikben. Most vagy valami rettenetes, vagy valami csodálatos dolog történt. A világunkat ismerve az előzőre tenném le szavazatom.

- Üdvözöllek benneteket. Sajnálom, ha megzavartam a munkátokat – tekintete a szétszórt jegyzetekre, nyitott könyvekre és sebtében széttekert ábrákra siklik, amik elborítják a szoba jelentős részét. Ajkaira halvány mosoly kúszik, én pedig legszívesebben kivetném magam az ablakon. Természetesen a mesternek ilyen állapotban kell látnia a szobámat. Ez az én szerencsém. – Szeretnék beszélni Eliathal néhány szót – szavait Gelwielhez intézi, aki azonnal érti a néma utasítást. Aprót bólint, és illedelmesen búcsúzva hagyja el a szobát, ügyesen lavírozva a földet borító papírok labirintusában. Ilennil mester behajtja utána az ajtót, hogy kettesben maradhattunk a néma csendben. Torkom kiszárad, remegő kezeim hátam mögé rejtem, hogy ne hozzam ennél is nagyobb szégyenbe magam. – Bocsátsd meg, hogy ilyen hirtelen törtem rád, Eliath, de szükségünk lenne a segítségedre.

- Az én segítségemre? – értetlenül kutatom a mester arcát, de csak feszültséget találok válaszok helyett. A nyugalom, ami általában körbelengi őt, most messzire került. Mégis miben tudnék én segíteni az iskola egyik leghatalmasabb tündéjének? Miért hozzám fordult, és nem egy tanárhoz, tanársegédhez, vagy akár egy másik mesterhez? Nem tudnék olyan problémát kitalálni, amiben egy egyszerű tanonc többet tudhatna náluk.

- Pontosan. Hamarosan érkezni fog egy fiatal mágus, aki mától nálunk folytatja a tanulmányait. Kérlek támogasd őt ebben – miért jön ide egy mágus? Ők nem szoktak gyógyításra váltani, a legtöbbjük számára ez egy szörnyen lassú, unalmas, egyhangú tudomány. Jobban szeretik a robbanásokat, a füstöt és a szemfényvesztést. Azt a részét legalább értem, hogy miért én segítsek neki a tanulásban. Valószínűleg csak az alapokkal rendelkezik, és kell neki valaki, aki minél hamarabb felhozza egy elfogadható szintre.

- Örömmel segítek, Ilennil mester – bár azt még nem teljesen tudom, hogy hogyan.

- Köszönöm. Hamarosan megérkezik, hogy elfoglalja az ágyát – arcom megfeszül egy pillanatra, de próbálok minél kevésbé mereven bólintani. Eddig nem kapcsolatam össze, hogy a támogatás együtt jár azzal, hogy szobatársakká válunk. Egyelőre nem tölt el örömmel a gondolat, de legalább Gelwiel is boldog lehet, talán elkezdődhet a pozitív változás. De miért kellett ehhez személyesen egy mesternek jönnie? Miért nem üzente meg egyszerűen valakivel. Az efféle feladatokban sosem ő jár el. Korábban is érkeztek új diákok, de nem volt körülöttük ekkora… felhajtás? Titkolódzás? Nem is tudom pontosan mi ez az egész. – Elaith, légy óvatos a fiúval – halk sóhaja összeugrasztja a gyomromat.

- Ő… veszélyes? – megcsóválja fejét, amitől valamennyire enyhül a szorítás.

- Ő különleges. Talán maga sem tudja, hogy mennyire, de szüksége van valakire, aki a valóságban tartja – ez lenne az én feladatom? Megakadályozni, hogy egy mágus felrobbantsa magát, vagy véletlen nyisson valami portált más univerzumokba? – Úgy vélem idővel meglátod majd az értékeit, csak légy türelmes – remekül hangzik. Szóval eleinte idegesítő és elviselhetetlen lesz, akit ki akarok majd hajítani az ablakon.

Mit árthattam az isteneknek, hogy ezzel sújtanak?

- Mester, miért jön ide egy mágus? – óvatosan teszem fel a kérdést, nem szeretném, hogy azt higgye, nem látom itt szívesen, de rettenetesen mardos a kíváncsiság.

- A mestere úgy gondolja, ideje nyugodtabb környezetben tanulnia. Túl heves, és ez az ő… - elharapja a mondatot, mintha olyat készült volna mondani, ami nem teljesen tartozik rám. Elmosolyodik, és az ajtóhoz lép. – Ne veszítsd őt szem elől, Eliath.

oOoOo

Ma már sokadszor szakítja félbe kopogás tanulásomat. Ez alkalommal azonban nem vár válaszomra, egyszerűen csak benyit. Mikor azonban meglátom kedvenc tanársegédem, azonnal mosoly kúszik ajkaimra. Ő a türelem, a precizitás és a hihetetlen tudás megtestesítője. Az egyik legcsodálatosabb tünde, akivel valaha találkoztam. A tanoncok között sokan rajonganak érte, szinte megharcolunk azért, hogy minél több órájára tudjunk járni. Nem csupán a tudása, a személyisége is olyan, akár egy fényesen ragyogó csillag.

- Glovir! – székemet hátra lökve állok fel, hogy köszönthessem. Időközben összepakoltam a szobát, így sikerül anélkül átlépnie a küszöböt, hogy egy eltaposná valamelyik növényről készített rajzomat.

- Eliath, ő itt Arun. Úgy tudom, hogy szóltak az érkezéséről – csak most veszem észre a mögötte álló alakot. Az, hogy katasztrofális a megjelenése, nem írja le eléggé a látványt. Úgy néz ki, mint aki egy leégett ház romjai alól mászott elő. Ruháját, bőrét, és még haját is vastagon borítja a korom, nem is igazán tudom meghatározni az eredeti színüket. Szürkés tekintete szinte világít sötétre mázolt arcában, és végtelen ellenszenv csillog bennük. Nem tűnik túl boldognak attól, hogy itt kell lennie. Ezek szerint Gelwielnek igaza volt, tényleg történt valami a mágusok szárnyában. Ha ez a fiú magára robbantott egy egész tornyot, akkor akár meg is sérülhetett. Aggódva futtatom rajta végig tekintetem, de nem látom nyomát törésnek, vágásnak, de még egy apró horzsolásnak sem. És ha belső sérülése van? Vajon megvizsgálta már valaki?

- Igen. Értesítettek róla – aprót bólintva lépek közelebb Arunhoz. Bár tekintete felnyársal, mégis úgy érzem, hogy magához vonz a különleges ezüstös csillogás. – Megsérültél?

- Kutya bajom – őszintén szólva, nem úgy néz ki. Láttam már több napos őztetemet is, ami jobban festett nála. Nem igazán győz meg szavaival, de mielőtt ellenkezni kezdhetnék, Glovir emlékeztet, hogy nem vagyunk még kettesben.

- Kérlek, Eliath, segíts neki beilleszkedni és felzárkózni – bólintok, miközben elszakítom tekintetem a kormos arcról.

- Úgy lesz – nem fogok szégyent hozni Ilennil mesterre. Személyesen kért meg erre a feladatra, így biztosan van jelentősége, még ha nem is magyarázta el, hogy mi.

- Köszönöm – bólint, majd némán elhagyja a szobát. Most már ketten maradtunk.

Nem igazán tudom, mit kéne mondanom, de ő feltalálja magát. Nézelődik, felméri a szobát, kicsit olyan, mint egy kisállat, ami keresi, hol szökhet ki a ketrecéből. Pedig nincs bezárva ide. Egyelőre nincs. A szabályokat valószínűleg ismeri, Glovir biztosan elmondta neki őket, már csak arra kell rávenni, hogy be is tartsa mindegyiket. A külsője nem azt sugallja, hogy túl jó lenne az utasítások követésében. Pedig bármit is tett, most jobban tenné, ha egy időre meghúzná magát. Testem megfeszül, mikor észreveszem, hogy az üres ágyat bámulja. Nem tudom miért ér meglepetésként, hisz értelemszerű volt, hogy ott fog aludni, mégis zavar a gondolat. De mást úgysem tehetek. Talán ez is segít majd továbblépni.

- Biztos, hogy jól vagy? – megpróbálom elterelni gondolataim, és inkább újra szemügyre veszem mocskos ruháját. Legalább ronda fekete lábnyomokat nem hagy a padlón, különben kezdhetnénk az estét egy közös takarítással.

- Azon kívül, hogy ölni tudnék egy dézsa vízért, semmi bajom – ezt az igényét legalább megértem. Nem lehet túl kellemes, ahogy a füst és korom beissza magát a bőrödbe. Viszont szokatlan, hogy nem sérült meg. Egy robbanás sokkal nagyobb káosszal járt volna. Ha közvetlenül mellette történik, akkor azt is csodálom, hogy minden végtagja a helyén van.

- Amikor azt mondták, hogy felrobbant a toronyszoba, azt hittem, hogy... – próbálnám kideríteni az igazságot, de türelmetlenül félbeszakít.

- Nem is robbant fel – halk csettintéssel ad hangot elégedetlenségének. – Ne higgy el minden pletykát, amit hallasz – ezt a pontot meg kell adnom neki. Úgy tűnik, Gelwiel informátorai ismét tévedtek. El ne felejtsem majd az orra alá dörgölni.

- Akkor mi történt? – muszáj megkérdeznem, egyszerűen fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

- Kigyulladt – úgy ejti ki ezt a szót, mintha mindennapos dolog lenne, hogy szobák gyulladnak fel. Miféle hely lehet a mágusok szárnya, ha ezen meg sem lepődnek? – Aztán elázott – egy könnyed vállvonás. Egyre jobban összezavarodom. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Miért nem gátolta meg valamelyik védővarázslat? És ki az az őrült, aki fel akarja gyújtani a saját szobáját szórakozásból?

- Hogyan? – zavart döbbenettel figyelem arcát, ami végre kizökken a nyugodt nemtörődömségből, és látom rajta megjelenni a düh első ráncait.

- Röviden: valaki tönkretette a munkámat, amin hetek óta dolgoztam. A befejezetlen varázslat reakcióba lépett az idiótával és kigyulladt az egész. Amikor megpróbáltam eloltani a tüzet, elkezdett ordibálni, így megtört a koncentrációm, és elárasztottam vízzel az egész szobát – szinte levegőt sem vesz, olyan indulatosan meséli el történetét. Ez… hihetetlen. De hát tilos a hálószobákban varázsolni, pont azért, hogy elkerüljük az ilyesmit. Mi a fenén dolgozhatott, aminek ilyen katasztrofálisak a következményei? És hány tündét sodort mindezzel veszélybe? – Senki nem sérült meg. Engem kirúgtak. Hurrá! – teszi még hozzá, mintha csak hallaná gondolataimat. Legalább ennyi. Ha másoknak is baja esik a nagyszerű kísérlete közben, akkor már nem lenne itt. Nem rúgták ki, egyszerűen csak áthelyezték, bármekkora traumát is okozott a kis lelkében ez a dolog. Sokkal rosszabbul is járhatott volna, mint hogy át kell ide költöznie. Megpróbálom nem személyes sértésnek venni, hogy ekkora büntetés számára a gyógyítók társasága.

- Örülhetnél, hogy a nagymester... – ismét félbeszakít. Ennek a fiúnak nem tanítottak türelmet és alap illemet? Olyan, mintha életében nem kommunikált volna még senkivel normálisan. Talán eddig a tornyába zárva élt egyedül?

- Nem rakta ki a szűrömet. Igen, sűrűn hallottam ezt az elmúlt egy órában – akkor igazán el is hihetné végre. Nagyon jónak kell lennie, ha maradhatott. Vagy egyszerűen nem merték megkockáztatni az elküldését.

„Ne veszítsd őt szem elől, Eliath.”

Mitől vagy ennyire különleges, Arun?

- Egyáltalán, hogy voltál képes ekkora galibát okozni? – inkább ezt a kérdést teszem fel ahelyett, amit igazán szeretnék. Lehet, hogy arra nem is tudva válaszolni.

Így sem kapkodja el a válaszadást. Úgy sétál körbe a szobában, mintha egy kiállítás minden darabját akarná megcsodálni. Legalább nem tapogatja végig a dolgokat, akkor kénytelen lennék a kezére csapni. Frusztrál, hogy egy idegen ennyire közelről lát mindent, ami én vagyok. Évek óta ez a szoba az otthonom, túl sokat mond rólam. Vajon mit gondol mindezek után? Milyen kép alakul ki a fejében? Egy unalmas könyvmoly, aki csak a tanulásnak és a könyveinek él? Tulajdonképpen nem is állna messze a valóságtól.

- Jobb vagyok, mint a többiek – ezek mellett roppant szerény, és kissé neveletlen. Ki engedte meg neki, hogy elvegyen valamit a holmijaim közül? Rendben, az csak egy alma, de én kaptam. Meg kell tanulnia a határokat, hogy ami a szobában van, az egyáltalán nem közös tulajdon. – Megyek, megkeresem a fürdőt – na még mit nem.

- Az az én almám! – csendesen figyelmeztetem, de azonnal megjelenik ajkán egy mosoly, ami semmi jót nem ígér. Látom rajta, hogy tervez valamit, képtelen elrejteni. Mindig ilyen könnyű olvasni belőle?

Szemeim döbbenten elnyílnak, ahogy almám lassan átalakul egy friss dinnyeszeletté. Nem Egyszerű varázslat, ő mégis játszi könnyedséggel hajtotta végre. Ráadásul a hálóban, ahol tilos varázsolni. Miért viselkedik úgy, mint egy vad kölyök, aki eddig az erdőben nevelkedett?

- Milyen alma? – megjátszott ártatlansággal harap a gyümölcsbe, ami remélhetőleg a torkán akad. Természetesen megmenteném, de igazán megérdemelné.

- Itt nem varázsolhatsz – egy fokkal türelmetlenebbül figyelmeztetem újra, bár kétlem, hogy különösebben érdekelné.

- Tudsz mást is, mint károgni? – azt hiszem értem, miért mondta Ilennil mester, hogy legyek türelmes, de nehezebb feladat lesz, mint amire számítottam. Arcom megfeszül, de nem szólok semmit. Okkal bízták rám ezt a feladatot. Gelwiel például biztosan az ablakon kidobott dinnyehéj után hajította volna már ezt a pimasz tündét is. Olyan, mint egy gyerek, aki a határait feszegeti. Mintha arra lenne kíváncsi, hogy meddig mehet el, mikor fogok először ráförmedni. Erre azonban még várnia kell. – Glovir azt mondta, legyünk barátok – felém nyújtja kezét, ami még mindig fekete a koromtól, de legalább már ragad is a rácsorgott dinnyelétől. –  Később megmutathatnád, merre van a konyha. Farkas éhes vagyok.

Most komolyan meg kell fognom? Nem akarok udvariatlan lenni, de úgy érzem, már attól fürdő után kívánkozik a testem, hogy nézem mocskos bőrét. Nem lehetne inkább, hogy az után kezdünk barátkozni, hogy megszabadult mindettől? Végy erőt magadon Eliath, csak nem lesz olyan rossz. Próbálom olyan rövidre venni a kézfogást, hogy még ne legyen sértő, de ez alatt a pár pillanat alatt is érzem, hogy minden lehetséges koszszemcse átragad kezemre. Tenyere kellemesen meleg, bőre puha, már amennyire a vékony kérgen keresztül érzem.

- Remek – szinte látom a kis koromfelhőt, ami a levegőbe emelkedik, mikor összeüti tenyerét. Magához vesz egy adag váltás ruhát, és már ki el is hagyja a szobát. Halk sóhaj szakad fel mellkasomból, egy pillanatra lehunyom szemeim, hogy erőt gyűjtsek. Ez a pár perc mintha minden energiámat leszívta volna. Gelwiel mellett hozzászoktam az energikus tündékhez, de ez a fiú más. Ő olyan, mintha tiszta energiából állna, ami ide-oda csapong. Hogy fog egyáltalán végigülni egy órát? Tudom, hogy a mágusok vérmérséklete mennyire eltérő a gyógyítókétól, de saját bőrömön tapasztalni… az valami egészen más.

Visszaülnék tanulni, de a gondoskodási kényszer nem engedi. A vacsora ideje még nem jött el, de ha valóban felgyújtott egy egész szobát, majd árhullámot teremtett a semmiből, akkor szüksége van ételre. Egy alma, vagyis dinnye, nem fogja pótolni azt az energiát, amit a varázslatai felemésztettek. Azt hiszem, egy profihoz kell fordulnom.

oOoOo

- Itt a süteményed. – Gelwiel ledobja az asztalomra a péksüteményekkel teli tálcát. Fogalmam sincsen hogyan szerzi meg a konyhából, de mindig lehet rá számítani, ha egy kis nassolni valóra vágyunk. Ő a környező szobák ellátója. Véleményem szerint tetszik az egyik ott dolgozó tündének, és így jár mindig sikerrel. Annál azonban több eszem van, mint hogy ezt vele is megosszam. – Teljesítettem az alku rám eső részét, és most mesélj! Mit akart tőled Ilennil mester? Miért jött Glovir egy furcsa megpörkölt és ázott vidrával hozzád? Miért vannak cuccok Ta… az ágyon? – fejével Arun ágya felé biccent, ahol az a kevés ruha van, amit a mester távozása után hoztak be a szobába. Nem is tudom, melyik kérdéssel kezdjem.

- Glovir egy mágust kísért ide, aki az új szobatársam. Azért volt olyan borzasztó állapotban, mert ő volt, aki felgyújtotta a toronyszobát – apró mosollyal emelem ki a tévedését, de csak elhessegeti győzelmemet.

- Egy mágust varrtak a nyakadba, aki lerombolta az iskola egy részét? Ezért jött Ilennil mester is? – aprót bólintok, bár legszívesebben felnevetnék döbbent arckifejezésétől. – Hát ezt nem hiszem el. Azonnal el kell mesélnem a többieknek – szó nélkül viharzik ki a szobából, én pedig fejcsóválva takarom le a süteményeket, és teszem az asztal mellé. Vacsorára mindenki tudni fog Arun érkezéséről, és arról is, hogy ő okozta a felfordulást a mágusok szárnyában. Idővel úgyis rájöttek volna, ez csak felgyorsítja a tudás áramlását.

Amíg Arun vissza nem tér, újra nekilátok az olvasásnak és jegyzetelésnek. Elég kusza nap volt, és nem szeretnék elmaradni az ütemtervvel, amit összeállítottam magamnak. Ha ezek után más tanulását is felügyelnem kell, kevesebb időm lesz a sajátomra, így mindent ki kell használnom. Holnap el kell kezdenem felmérni, hogy mi az, amit tud, miben kell fejlődnie, és mi az, amiről halvány fogalma sincsen. Az illemen kívül.

Elég sokáig áztatja magát, hosszú idő telik el, mire visszaér. Remélem útközben nem gyújtott fel egy két bútort, és nem rontott rá védtelen gyógyítótanoncokra. Már éppen tenném fel neki a kérdést, de bennem reked minden hang. Az ajtóban álló tünde kicsit sem hasonlít ahhoz, aki korábban érkezett. Ha nem lenne a csillogó ezüst tekintet, abban sem lennék biztos, hogy ő az. Bőre sötétebb árnyalatú, mint vártam, de a legmegdöbbentőbbek a tincsei. Mintha folyékony ezüst omlana le a vállaira. Még sosem láttam hozzá hasonlót. Egyszerűen…lélegzetelállító.

- Arun – magára mutat, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne. Úgy is érzem magam. A külsője elvette az eszemet. Hogy okozhat ekkora káoszt egy ilyen gyönyörű tünde?

- A hajad… - előbb beszélek, mint gondolkodom. Hát persze, hisz ellopta tőlem józan gondolataimat.

- Mi van vele? Kihagytam egy foltot? – zavartan érinti meg tincseit. Tényleg nem érti? Ennyire nincs tisztában vele, milyen hatással van a környezetére a megjelenésével? Vagy csak engem taglóz le ennyire?

Megrázom fejem, és inkább felállok az asztaltól. Néhány pillanatig nem tudom mit kezdjek magammal, aztán eszembe jut a sütemény. Míg ő letelepszik az ágyra… az ágyára, én előveszem a tálcát. Tekintetében ismét zavar csillan, mikor elé lépek. Ezen mit nem ért? Szerinte mit kell csinálni egy tál étellel? Nézni és becézgetni?

- Azt mondtad, éhes vagy. Tessék – az ölébe rakom a tálcát, vigyort csalva vele arcára. Ha lehet, ez még különlegesebbé változtatja vonásait.

- Köszönöm. Úgy loptad? – mégis mit képzel? Én sosem tennék ilyet. Maximum megkérnék valakit, hogy tegye meg.

- Nem, dehogy!

- Kár – bocsáts meg, ha csalódást okozok, de nem olyan szobatársat kaptál, aki hasonlít hozzád. A mesterünk nem ostoba, és biztosan nem szeretné, hogy két szertelen tanítvány leégessen még egy tornyot. – Ez nagyon jó – ajkam megrándul az egyszere bájos, és roppant gusztustalan nyámmogásától. Látok kirepülni néhány nyálas morzsát szájából, de nincs szívem leteremteni érte.

- Nemsokára vacsora, de úgy gondoltam, jól esne pár falat – amíg az én szobatársam, addig nem fogom hagyni, hogy az éhségtől essen össze. Lehet a lelkemet is el kell adnom Gelwielnek a szállítmányokért, de valahogy biztosan megoldom. Bár itt biztosan nem fog annyit mágiát használni, így ennie is kevesebbet kell majd.

- Milyen figyelmes vagy.  Lekenyereztél. Szó szerint – nem bírom tovább, muszáj elmosolyodnom. Tényleg aranyos, és talán még humorérzéke is van. Amíg nem próbál felgyújtani valamit, addig talán megleszünk egymás mellett.

Visszatelepszem az asztalhoz, magam elé húzom könyvemet és a jegyzetekkel teleírt lapot. A sötét tinta beleolvas az éjszaka nyújtózó árnyaiba. Mikor lett ennyire sötét? Észre sem vettem, és az egész nap tovaszállt. Előveszem lámpásomat, és apró pislákoló lángot gyújtok benne, aminek aranyfénye segíti a Nap gyengülő sugarait. Így máris jobb. Átengedem magam a szavaknak, az új tudásnak, ami egyszer majd mások életét mentheti meg. Hatalmas felelősség van a vállunkon, főleg ezekben az időkben. A háború egyre jobban elmérgesedik, senki sem gondolta volna, hogy ilyen soká fog húzódni. A gyógyítók tudása nélkülözhetetlen a frontvonalon, és a háttérben is, még ha ezt sokan nem is ismerik el.

Hiába próbálkozom, nem vagyok képes teljes figyelmemmel a szövegre koncentrálni. Érzem magamon az ezüst tekintet kutakodó pillantását. Mintha megpróbálna bőröm alá furakodni vele. Olyan… kényelmetlen.

- Ne bámulj – apró feljegyzést biggyesztek a patkógyökér leveléről készült ábra mellé.

- Akkor mit nézzek? – tényleg képtelen elfoglalni magát? Nem hozott könyvet, amiből… ó. Hiszen mindene elégett. Elég nyughatatlannak tűnik, csoda, hogy képes volt eddig ülni az ágyán szótlanul. Azt mondták, segítsek neki tanulni, de még nem vagyok benne biztos, hogy mire terjed ki a tudása. Talán jobb, ha a legelején fog neki. Kikeresek a polcon pihenő könyvek közül egy viseltes darabot. A tündék anatómiájának alapjaival foglalkozik, valószínűleg sok minden magától érthetődő benne, de biztosan fog új dolgokról is olvasni. Enélkül a tudás nélkül hátrányban lenne a későbbi tananyagoknál.

- Ezt. Glovir azt mondta, fel kell zárkóznod – odaadom neki a könyvet, mire arcán a legnevetségesebb fintor jelenik meg, amit valaha láttam. Mintha a legborzalmasabb ajándékot nyomtam volna a kezébe, amit valaha kapott.

- Unalmas vagy – halvány mosollyal csóválom meg fejem, és hagyom barátkozni az öreg kötettel. Rengeteget forgattam gyerekkoromban, ez azon kevés holmi között volt, amit magammal hoztam szüleim otthonából. Évekig senyvedt az ágyam alatt, míg végre megkaphatta a megfelelő tiszteletet, és felkerülhetett a polcomra. Itt nem kellett szégyellenem és rejtegetnem.

Legalább fél órára sikerül lefoglalnom a könyvvel. Hallom magam mögött a lapok surrogását, a drámai sóhajokat, és a halk ropogtatást, ahogy sorra tünteti el a péksüteményeket. Ezek a hangok azonban megnyugtatóak. Kellemes érzéssel töltenek el, tökéletes aláfestést adnak a tanulásomhoz. Csupán azt remélem, hogy nem krémes ujjakkal fogdossa össze a sérülékeny lapokat.

- Mi a jó az egyszerű gyógyításban? Mágiával annyival könnyebb megoldani a dolgokat – tipikus mágus hozzáállás. Ők mindent erőből akarnak megoldani, nem vesznek számba más lehetőséget. Jegyzeteimből fel sem pillantva válaszolok kérdésére.

- A mágia véges. Gondolt végig, mi történik, ha túl sokat használsz belőle? – hallom az ágy méltatlankodó recsegését, miközben fészkelődik rajta.

- Saját magam kezdem felemészteni, hogy energiához jussak – aprót bólintok, és lapozok könyvemben. A jegyzetlap tetejére kanyargó betűimmel feljegyzem a következő növény nevét: kálmos.

- Egy gyógyító, aki elsorvad miközben segít másokon, nem túl hosszú életű. Hatékonyabbak vagyunk, ha azt használjuk, amit a természet ajándékoz nekünk – minden tünde ismeri a legalapvetőbb gyógyfüveket, de a mi feladatunk, hogy mindent fel tudjunk használni valamilyen módon. Az istenek okkal teremtették ezeket a növényeket, nekünk csak meg kell fejtenünk ezeket.

- Glovir szerint, használtok mágiát is – ismét bólintok, miközben folytatom a jegyzetelést. Szerencsére egészen jól képes vagyok megosztani figyelmem a két folyamat között.

- A gyógyítás nem egysíkú. Alapvető folyamatokhoz szükségünk lehet mágiára. Emellett vannak köztünk olyanok, akik képességei kiemelkedőek ezen a téren. Ők más eredetű sérülések gyógyításában és más természetű gyógymódok felhasználásában is elmélyednek – ezek a haladó szintű órák már-már a mágusok szintját ütik meg. Csak kevesen vállalkoznak rájuk, és kevesen elég jók, hogy be is kerüljenek. Mágustanoncként tudnia kell, mennyire veszélyes az erőnkkel való babrálás, a határok keresése, pontosan ezért közülünk sem mindenki foglalkozhat ezzel.

- Más természetű gyógymódok? – hallom hangján, hogy végre valami felkeltette az érdeklődését. Halk sóhajjal fordulok felé. Most nem látom a közönyt az arcán, tényleg kíváncsiság csillog a tekintetében. Sajnos el kell vennem a kedvét, mielőtt olyasmibe lovallja bele magát, ami meghaladja a képességeit.

- Arun, te fájdalmasan keveset tudsz az alapokból ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejedben ilyesmi – azonnal megjelenik arcán egy fintor. Olyanná válik, mint egy harcias kölyökkutya, aki bármelyik pillanatban a kezedbe marhat. Nem akartam megbántani őt, nem vonom kétségbe a képességeit, de amit eddig tanult, az messze áll attól, ami a mi termeink falain belül történik. Okkal tanulnak együtt a mágusok és a gyógyítók.

- Sokkal erősebb vagyok, mint gondolnád – oldalra döntött fejjel, türelmesen figyelem, ahogy mogorván odébb dobja könyvemet. – Ha szeretnéd, tarthatok bemutatót – fájdalmas nyögéssel rázom meg fejem az éles hangú felajánlásra. Az kéne még, hogy egy hirtelen haragú mágus nekiálljon itt a bűvészmutatványainak. Ilyen lelkiállapotban lehet megidézne egy méhrajt, ami halálra csípne minket, mielőtt bárki ideérhetne.

- Ez nem erő, hanem tudás kérdése – nem tűnik úgy, hogy megnyugtatták szavaim, de mielőtt folytathatnám, megszólal a lágy, dallamos csengőjáték, ami vacsorára hívja a diákokat. Mágikusan erősítették fel, hogy a gyógyítók részén belül mindenhol hallani lehessen, így azok sem maradnak le az étkezésekről, akik a kertekben, vagy a könyvtárban tanulnak. Sajnos a legtöbben hajlamosak vagyunk megfeledkezni az időről, egyszerűen kifolyik az ujjaink közül.

- Zene? – értetlenül pillant az ajtó felé, aminek túloldalán már hallani is a többi diák halk zúgolódását, összeolvadó beszédük és léptük zaját.

- Mégse járhat valaki körbe, miközben azt kiáltozza, hogy vacsora – mosolyogva intek neki, hogy kövessen, majd kitárom az ajtót.

Hallom a halk összesúgásokat hátunk mögött, érzem a kíváncsi tekintetek tapintatlan mustrálását magunkon, de igyekszem nem foglalkozni vele. Arunnak talán fel sem tűnik, annyira megszokta az élete során. Ilyen külsővel bármilyen tömegből kilógna. Néha teszek egy-két megjegyzést a termek mellett, amiken áthaladunk, de ezen kívül szótlanul tesszük meg utunkat. A tágas folyosók falait lámpások világítják meg, fényösvényt varázsolva végcélunkig.

A tíz fős asztalok egy tágas erkélyen vannak felállítva, ahol akár százötven diák is kényelmesen elfér. Elférne, ha lennénk annyian. A háború miatt soha nem látott mélységeket ért el a számunk, alig haladjuk meg a százat. A mester döntése volt, hogy átköltözzenek a közös étkezések ide, a nagyterem lehangoló, kongó ürességéből. Ott szinte elvesztünk, és éreztük hiányzó társaink súlyát. A friss levegő, az éjszakai égbolt, és az erkély alatt zubogó vízesés halk csobogása segít feldolgozni ezeket a veszteségeket.

- Ti a szabadban vacsoráztok? – Arun meglepetten torpan meg mellettem, tekintete kíváncsian pásztázza a felfüggesztett lámpások fényében úszó megterített asztalokat, a korláton futó növényeket, a fal mellett sorakozó gyönyörű szobrokat. Valóban szokatlan lehet az iskola többi részéhez képest, de nekünk már volt időnk megszokni.

- A friss levegő meghozza az étvágyat – célba veszem az egyik még üres asztalt, ő pedig követ engem. – Amíg az időjárás engedi, minden étkezés itt történik. Csak akkor vonulunk be, ha túlságosan hűvösre fordul az idő – letelepszem az egyik székre, és azonnal megcsap a friss sültek illata. Gyomrom követelődzve kordul meg, pedig eddig azt sem vettem észre, hogy igazán éhes lennék. Csupán néhány pillanatig maradunk kettesben, úgy érkeznek meg a többiek, mint kíváncsi lepkék egy lámpás köré az éjszakai sötétségben. Gelwiel, a szobatársa Rhien, Brogar és a többek gyorsan elfoglalják a többi helyet. Szinte minden alkalommal együtt étkezünk, de most biztos vagyok benne, hogy Arun vonzotta ide őket igazán.

- Szóval te vagy a mágus, akit beköltöztettek hozzánk? – halkan felnyögök Gelwiel szavai hallatán, és inkább szedek magamnak a felhalmozott finomságokból. Igazán tapintatosan közelítette meg a témát, bár azt hiszem, tőle már az is nagy szó, hogy nem rontott be a szobánkba.

- Arun vagyok – bólint, és gyorsan bemutatkoznak a többiek is, miközben mindenki nekilát a vacsorának. Újra elismétli történetét, válaszol a keresztkérdésekre, és úgy tűnik, élvezi a dicséretet, amit azért kap, mert sikerült túlélnie mindezt. Remélem azért nem fogja azt gondolni, hogy itt megismételheti a mutatványt. Beszélnem kell a többiekkel, hogy ne adják alá a lovat, különben képes és romba dönti az egész iskolát. Milyen nagyszerű lenne.

oOoOo

- Azt hittem a gyógyítók mindannyian unalmas, csendes gondolkodók – elégedett sóhajjal veti hátra magát az ágyán, miközben végigsimít hasán. Bár tudnám hogyan volt képes annyi ételt magába tömni. Ha tippelnem kéne, legalább kétszer annyit evett, mint én, pedig előtte egy tálca süteményt is eltűntetett. Ennek a tündének végtelen űr van a gyomra helyén.

- Most megváltozott ez a véleményed? – én is letelepszem ágyamra, miközben meggyújtom az éjjeliszekrényen lévő lámpást. Jelenleg ez az egyetlen fényforrás a szobánkban, a Hold sápadt pislákolásán kívül.

- Igen, azt hiszem jobban illik rájuk a kíváncsiskodó unalmas szószátyár meghatározás – fintorogva csóválom meg fejem és csizmámtól megválva húzom magam alá lábaim.

- Fájdalmat okozna, ha kedves szavakat kéne mondanod rólunk? – továbbra is hátán fekszik, de tekintetét felém fordítja. Úgy látom remekül szórakozik a bosszankodásomon. Olyan, mintha szándékosan provokálni akarna mindenkit.

- Valószínűleg igen – hátamat a falnak döntöm, és felcsapok egy vaskos könyvet, könnyed esti olvasmányként. A főzetkészítés alapjai.

- Legalább próbálj megbarátkozni a hellyel, ha már ide küldtek, ki tudja mennyi időre – könnyebb lesz, ha nem harcol foggal-körömmel ellenünk. A gyógyítók elfogadó, kedves társaság, akik nem ítélkeznek. De ha ő nem engedi, hogy befogadjuk, akkor semmit sem tehetünk.

- Ide száműztek – javít ki ingerülten, mire csak megrántom vállamat. Csavarhatja ahogy akarja, a lényegen nem változtat.

- Ha neked így jobb – többet nem szólok, inkább belemerülök a sorokba. Vacsora után mindig olyasmit tanulok, amit már korábban számtalan alkalommal olvastam. Egyfajta ismétlés, mert az agyam másra képtelen ebben az állapotban.

- Tényleg unalmas vagy – könyvem mögé rejtem mosolyomat, hallom ahogy fészkelődik ágyán, de nem szól többet. Jó tudni, hogy ha megetetem és ágyba dugom, akkor elhallgat. Olyan, mint egy kisgyerek, bár biztosan nem lenne oda ezért a hasonlatért. Hosszú, idegőrlő időszak vár rám, ebben egészen biztos vagyok.

A sorok egyre jobban elhomályosodnak szemem előtt, ahogy előre jutunk az éjszakában. A nyitott ablakon keresztül fülesbaglyok panaszos huhogása szűrődik be, figyelmeztetve rá, hogy lassan ideje nyugovóra térni. Talán igazuk van. Nyújtózkodva teszem félre könyvemet, megdörzsölöm arcom, és éppen nyúlnék a lámpás felé, mikor mozgolódás támad a másik ágyon. Ő még ébren van? Hiszen órák óta meg sem szólalt.

- Te meg mit művelsz? – összehúzom szemeim, miközben ő felveszi csizmáját és az ajtó felé indul. Nem tetszik ez nekem. Ahogy a nemtörődöm vigyor sem, amivel visszafordul felém.

- Kényelmetlen az ágy. Gondoltam keresek más helyet – ezt ő sem gondolhatja komolyan. Kezét a kilincsre fekteti, de hiába nyomja le, nem történik semmit. Zavartan próbálja meg ismét, ugyanazzal az eredménnyel. – Mi van ezzel?

- Bezártam – döbbenten fordul ismét felém, mire muszáj elmosolyodnom. Azt hiszi nem számítottam erre? Sportot űz abból, hogy minden szabályt megszegjen, az éjszakai kijárási tilalom pedig igazán előkelő helyen szerepelhet a listáján. Már akkor láttam rajta, mikor először lépett be ebbe a szobába.

- Elfelejtetted, hogy mágus vagyok? – megint ez a vigyor. Égnek áll tőle minden hajszálam, mégis valahogy vonz magához. Meg akarom érinteni, oda akarok hajolni, hogy minél közelebbről nézhessek a folyékony higany tekintetbe, ami szinte világít a félhomály uralta szobában.

- Itt nem varázsolhatsz – még jobban összehúzom szemeim. Nem kockáztathatja, hogy megint elkövessen valami baklövést, és végleg elküldjék az iskolából. Ennyire még ő sem lehet ostoba.

- Aranyos, hogy azt hiszed ez érdekel – lekicsinylő mosollyal fekteti két ujját a zárra, és lehunyja szemeit. Alig pár pillanat múlva egy halk kattanás jelzi, hogy a szerkezet megadta magát. – Holnap reggel találkozunk – széles vigyorral int, hátra válla felett, majd már csukódik is mögötte az ajtó. Döbbent sóbálványként ülök a néma csöndben, bámulva a sötét falapot.

Kegyelmes istenek, mit vétettem ellenetek?

A padlóról felegyenesedve megszemlélem művemet. Még egy széket arrébb kell tolnom, hogy legyen elég helyem. Az ágyak szorosan a falhoz tolva, rájuk fordítva az íróasztalok, a székek egymás hegyén-hátán. Kicsi ez a szoba. Elgondolkodva megvakarom a homlokom és fekete széncsíkot hagyok a bőrömön. Ha a könyvespolcot pár centivel arrébb tudnám taszigálni, az utolsó rúna is kiférne.

Az egész padlót, és a falakat is beborítják a körök, vonalak, rúnák, és kacskaringós ábrák. Ha be tudom fejezni a varázslatot, akkor képes leszek egy portált nyitni, ami a városba vezet, anélkül hogy a vén mesterek rájönnének. Úgy járhatnék a tilosban, hogy nem tudnának róla. Olyan alapanyagokat is beszerezhetnék, amik idebent esetleg tiltottak, vagy nem lehet hozzájuk férni. Hetek óta dolgozom az előkészületeken. Mindennek pontosnak kell lennie, még millimétereket sem téveszthetek.

Azonban mielőtt az utolsó rúnát is felrajzolhatnám, nyílik az ajtó.

– Arun, a mesterek keresnek – szólal meg egy diák társam, aki körül sem néz, csak belép.

– NE! Ne ne ne ne ne! – kiáltok fel. – Ne gyere be!

De már késő. Az ajtóra rajzolt minta megtörik, lábával elmaszatol egy rúnát. Érkezése megtöri azt a törékeny, feszült egyensúlyt, amit igyekeztem fenntartani. Egy pillanat töredéke alatt izzanak fel a rajzolt vonalak és varázskörök. Mire észbe kapok, fellobban az egész szoba. Szinte úgy repülök át a helységen, a lában nem is érinti igazán a földet, hogy magamhoz rántsam a szerencsétlent, aki katasztrófát idézett elő. Még épp időben vonok magunk köré egy burkot, a lángok sziszegve falnak fel mindent körülöttünk. A forróság elviselhetetlen és pillanatok alatt mindent elpusztít maga körül. A jegyzeteim megpörkölődnek és hamuvá válnak. Az íróasztal maga alá rogyasztja az ágyat. A fioláim kis üvegcséi felrobbannak és kellemetlen, éget szagú gázok lepik el a szobát. A tartógerenda fájdalmasan megreccsen. Minél előbb el kell oltani ezt a tüzet!

Kinyújtom kezem és erősen koncentrálok. Elképzelem a tenger hullámzó, mély kék vizét. Elképzelem a patakok konokul folyó útját. Gondolatban magam elé idézem a zuhatagok hűs vizét. De az izgő-mozgó kölyök mellettem nem bír magával. Ordítani kezd, és így ez a varázslatom is félre sikerül. A lángokat felemészti az özönvíz. A szoba pillanatok alatt plafonig megtelik, mire az ajtó és az ablaküvegek végre megadják magukat. A víz kihord magával minden elszenesedett bútor darabot és az összes tönkrement holmimat. Amikor elül a víz rácsapok a diák fejére, aki rettegve pillant fel rám.

– Letört volna a kezed, ha kopogtál volna? – kérdezem bosszúsan. – Most néz meg, mit tettél! Odalett mindenem!

A természeti katasztrófa egyik hátulütője, hogy mágnesként vonzza a bámészkodókat. Mire összeszedem magam és megszárítom a ruháimat, már a nagymester áll az ajtóban. Vagyis inkább az ajtó helyén. Meg sem kell szólalnia, tekintetével is ölni lehetne. Most nagyon mérges. Mit mérges? Őrjöng! Int a fejével, hogy kövessem és elindul a folyosón.

– Meg tudom magyarázni – zárkózom fel mögötte.

– Te mindig mindent meg tudsz magyarázni, Arun! – csattan fel.

– Folen mester – próbálkozom.

– Elég! Egy szót se többet!

Fintorogva sétálok tovább mellette. Felemelem kezem, hogy szorosabbra húzzam hajamban a bőrszalagot, de mindkét kezem tiszta korom. A ruhám szakadt és megpörkölődött. Magam mögé nézek. Sötét, szenes-sáros lábnyomok jelzik, hogy merre jártam. Felsóhajtok, és sorsomba beletörődve követem némán a nagymestert.

Pár perccel később már az irodájában vagyunk. Félszegen állok a szoba közepén, amíg ő helyet foglal székében az asztal mögött. Hosszú pillanatokig bámul rám. Rendeznie kell az indulatait, mielőtt megszólalna.

– Arun – sóhajt fel. – Hányszor kell még elmagyaráznom, hogy nem használhatod felelőtlenül a mágiádat?

– Nem voltam felelőtlen! Mindent előre elterveztem, minden pontos volt – kelek saját védelmemre. – Ha az a szerencsétlen nem nyit be, akkor minden úgy működött volna, ahogyan kell.

– Csak egyszer vállalj felelősséget a tetteidért! – mordul rám. – Ha kísérletezni akarsz, arra ott van a nagyterem. Te is tudod, hogy azt a helységet olyan bűbájok védik, amik meggátolják az ilyen katasztrofális baklövéseket, mint az előbbi.

– De a nagyteremben korlátozások vannak! – fakadok ki. Ha valami olyasmit akar az ember, ami a mesterek szerint „tilos”, vagy „veszélyes” akkor a terem egyből riasztja őket.

– A diákok védelme érdekében! – kezdi elveszíteni a türelmét. – Mégis mit akartál kivitelezni? – ráncolja össze szemöldökét.

– Egy portált a városba... – motyogom orrom alatt.

Folen mester az asztalra csap, arca elvörösödik a dühtől. Aranyló szemei szinte szikrákat szórnak. Kezei ökölbe szorulnak, ajkai remegni kezdenek. Már-már attól félek, hogy átkot szór rám. Aztán vesz egy mély lélegzetet, behunyja szemeit és hátradől a székében. Amikor ismét rám néz, még mindig ott az engesztelhetetlen düh a tekintetében.

– Befogadtunk – kezdi dühösen újra a régi mondókát. – Felneveltünk, tanítottunk. Amikor elég idős lettél, a többi diákkal együtt tanulhattál tovább. De neked ez se volt elég! A felelőtlenséged miatt nem lehet szobatársad. Veszélyezteted mások testi épségét. Sőt a magadét is!

– Bocsánat mester...

– Nem, nem fogod fel, hogy most mekkora bajban vagy. – arca elkomorul. – Mi lett volna, ha rátok szakad a födém? Mi lett volna, ha bennégtek?

– Vontam magunk köré védelmet – felelem.

– Egyszer a nyavalyás kísérleteid fognak idő előtt sírba tenni, Arun. Meg kell tanulnod, hogy alázatos legyél a saját erőddel szemben. Ha nem tudod megzabolázni, egyszer el fog emészteni.

– De hát pont ezt kutatom! – kiáltok fel, kezdem én is türelmemet veszteni. – Ha megtalálom a mágiám határait, sokkal könnyebb lesz kordában tartani!

– Mi van akkor, ha nincsenek határai? – kérdezi sötéten.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezek vissza zavarodottan.

Mindenki mágiájának vannak határai. Senki sem mindenható. Ez az első dolog, amit a fejedbe vernek az iskolában. Olyan nem létezik, hogy valaki határtalan mágiával rendelkezik. Arra csak az istenek képesek. És ők még soha nem adományoztak meg egyetlen halandót sem ezzel. Soha.

Égek a kíváncsiságtól, hogy a nagymester mit felel, de mielőtt válaszolhatna, kopogtatnak az ajtón.

– Gyere be! – szól ki Folen mester.

Egy szikár, fiatal tünde lép be az ajtón. Nem elég fiatal, hogy diák legyen, de megítélésem szerint mesternek nem elég idős. Tanársegédek ismerős, zöldes-barnás ruháját viseli. Hosszú haja bőven leér dereka alá. Soha nem értettem, mi ez a nagy felhajtás. Minél hosszabb hajad van, annál többet érsz? Lócitrom! Ruhájára a gyógyítók brossa van tűzve. Egy gyógyító? Nem sérültem meg. Mármint nem érzek magamon semmit. Végigmér, aztán a mesterhez lép és meghajtja magát előtte.

– Folen mester – köszönti dallamos hangján.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Glovir – mosolyog rá a mester. – Ez itt Arun – mutat rám.

– Nincs sérülésem – kotyogok közbe.

A mester belém forrasztja a szót egyetlen dühös pillantással. Elhúzom a számat, de befogom.

– Kérlek tolmácsold a mesterednek, hogy sajnálom, hogy ilyen rövid időt hagytam neki reagálni – folytatja Folen mester.

– Biztosíthatlak róla, hogy a mesteremnek nem okoz gondot a felkérésed – válaszol neki udvariasan a gyógyító.

– Nos, akkor az formalitásokat félre téve – pillant most rám a mester. – Arun, büntetésből átköltözöl a gyógyítókhoz, és a legjobb tudásod szerint elsajátítasz tőlük mindent, amit tanítanak.

– De... – elképedek szavai hallatán. Mégis hogy gondolhatja, hogy nyavalyás gyógyítónak állok?

– Udvariasan megköszönöd! – dörren rám a mester.

– Ne döntsük ilyen elhamarkodottan – vigyorodom el kétségbeesetten. – Én mágus vagyok...

– Egy engedetlen, felelőtlen, ostoba kölyök vagy! – csap az asztalra az öreg tünde.

Glovir felém fordul és most rendesen megnéz magának. Nem tudok arcáról kiolvasni semmit. Vajon mit gondolhat rólam? Folen mester nagyon dühös rám. Lehet, hogy örökre elástam magam a szemében. Tényleg ennyire mihaszna volnék? Ennyire reménytelen eset? Vajon, ha tudták volna, mekkora kudarc vagyok, befogadtak volna? A gyomrom görcsbe szorul, ahogy leülepszenek bennem a mester szavai. Értéktelen vagyok, mint mágus. Veszélyforrást lát bennem és ezért inkább elküld. Mint amikor egy nem kívánatos tárgyat süllyesztünk a fiók mélyére. Eljátszottam az utolsó esélyemet. Lehorgasztom a fejem.

– Glovir elkísér az új szállásodra – töri meg a csendet a mester.

– Ha ez a döntésed – felelem halkan.

– Arun, meg kell tanulnod egy kicsit lassabban élned – kel fel székéből a tünde és lép hozzám. – Ne nézz rám úgy, mintha a halálos ítéletedet írtam volna alá.

– De hát száműzöl! – fakadok ki elkeseredve.

– Nem, fiam – teszi vállamra a kezét. – Tanulni küldelek.

Némán biccent Glovir felé, aki az ajtóhoz lép és várakozva néz rám. Még egyszer a mesterem szemeibe nézek. Meg akarom jegyezni magamnak azt a napot, amikor a mágusok lemondtak rólam. Emlékezni akarok arra a pillanatra, amikor lemondtak rólam. Hogy később az orruk alá dörgölhessek mindent, amikor én leszek a főmágus egy nap. Ellépek a gyógyító mellett, ki a folyosóra. A tünde még elköszön a mestertől, aztán utánam indul.

– A szobatársadat már tájékoztatták az érkezésedről – szólal meg, ahogy átveszi az irányítást.

– Nem – rázom meg a fejem –, nekem nincs szükségem szobatársra.

– De igen – jelenti ki határozottan. – A tananyagból nagyon le vagy maradva, kell valaki aki felzárkóztat.

– Nem féltek attól, hogy őt is megpörkölöm? – horkantok fel bosszúsan.

– A tanulmányaidhoz minimális mágia kell – magyarázza türelmesen. – Amennyiben betartod a szabályokat, nem kell aggódnunk mások épségéért.

– Persze – húzom el a szám.

A gyógyítók szárnya nem is lehetne messzebb a mágusokétól. Legalább negyed órát kutyagolunk folyosókon, teraszokon, kerteken és egyéb épületeken keresztül, mire elérkezünk a hálókörletekhez. Miért kell ekkora területet elfoglalnia egy iskolának? Mintha a birodalom összes nyamvadt tündéjének mi akarnánk otthont adni.

– Pótoltuk a ruháidat, amik megsemmisültek a tűzben – szólal meg ismét Glovir. – Javaslom, vegyél egy alapos fürdőt, miután berendezkedtél.

– A hajamat nem akarod megmosni? – kérdezem barátságtalanul.

– Én nem az ellenséged vagyok Arun – áll elém hirtelen. – Dühönghetsz amennyit csak szeretnél, mint egy durcás kisgyerek, de ez nem fog javítani a helyzeteden. Örülhetnél neki, hogy Folen mester nem hajította ki a szűrödet, vagy vetett a tömlöcbe. – Végre látok rajta érzelmeket. Most például tudom, hogy dühös. – Tényleg nem fogod fel, hogy mekkora bajt kevertél? Megbirkózna a lelkiismereted azzal, ha a társad meghalt volna? Szembe tudnál nézni a családjával?

Erre nem tudok válaszolni, így csak megrántom a vállam. Glovir megforgatja szemeit és nekem hátat fordítva tovább sétál.

– A hálókörletben nincs varázslás – szögezi le. – Takarodó idő után nincs lófrálás. Ha kihagyod a reggelit, éhes maradsz. Ha kihagyod az óráidat extra feladatokat kapsz. Ha...

– Jó, értem – szakítom félbe. – Viselkedjek rendesen.

Nem válaszol, csak megtorpan. Szúrós tekintettel mér végig.

– Mi az? – kérdezem gyanakodva.

– Megérkeztünk – mutat az ajtóra. – Viselkedj rendesen – ismétli el az én szavaimat.

Kopogtat, majd kinyitja az ajtót és belép. Int nekem is, hogy kövessem. Bent az egyik íróasztalnál ül egy tünde. Ránézésre korombeli lehet, de ezt a mi fajtánknál nehéz megmondani. Hosszú, barna, fonatokkal tarkított haja a tarkójánál van összefogva. Aranyló szemei a friss mézet juttatják eszembe. Amint meglátja kísérőmet, felderül az arca. Ajkai meleg, barátságos mosolyra húzódnak. Az egész helység megtelik melegséggel és fénnyel.

– Glovir! – pattan fel a székről és lép elénk.

– Eliath, ő itt Arun – mutat be minket egymásnak. – Úgy tudom, hogy szóltak az érkezéséről.

A tünde tekintete rám rebben. Alaposan végig mér, én pedig legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Ehelyett kihúzom magam és állom a tekintetét, felszegem állam és felkészülök a gúnyos megjegyzésekre. Arcára zavarodottság ül ki, majd értetlenség, aztán aggodalom. Az egész érzelmi palettáját be akarja mutatni nekem?

– Igen – szólal meg elgondolkodva. – Értesítettek róla. Megsérültél? – kérdezi most tőlem és felém lép egyet.

– Kutya bajom – nyugtatom meg.

– Kérlek, Eliath, segíts neki beilleszkedni és felzárkózni – szólal meg most Glovir.

– Úgy lesz – ígéri a gyógyító tanonc.

– Köszönöm – biccent a másik, még vet rám egy szúrós pillantást, aztán távozik.

Némaság telepszik a helységre. Roskadozó könyvespolc. Szobanövények. Képek a falon, melyek egy-egy gyakorlatot, gyógynövényt, vagy egyéb gyógyításhoz használható ábrákat mutatnak. Az egyik ágyon színes, hímzett ágyterítő, a másik szinte csupasznak tűnik mellette. Eliath követi a tekintetem. Kicsit mintha el is komorodna egy pillanatra.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi kisvártatva.

– Azon kívül, hogy ölni tudnék egy dézsa vízért, semmi bajom – válaszolok neki.

– Amikor azt mondták, hogy felrobbant a toronyszoba, azt hittem, hogy...

– Nem is robbant fel – csettintek a nyelvemmel. – Ne higgy el minden pletykát, amit hallasz.

– Akkor mi történt? – kérdezi őszinte kíváncsisággal.

– Kigyulladt – válaszolom egyszerűen. – Aztán elázott – vonom meg a vállam.

– Hogyan? – hökken meg.

– Röviden: valaki tönkretette a munkámat, amin hetek óta dolgoztam. A befejezetlen varázslat reakcióba lépett az idiótával és kigyulladt az egész. Amikor megpróbáltam eloltani a tüzet, elkezdett ordibálni, így megtört a koncentrációm, és elárasztottam vízzel az egész szobát – hadarom egy szuszra. – Senki nem sérült meg. Engem kirúgtak. Hurrá!

Összeráncolja a szemöldökét.

– Örülhetnél, hogy a nagymester...

– Nem rakta ki a szűrömet – vágok a szavába ismét. – Igen, sűrűn hallottam ezt az elmúlt egy órában.

– Egyáltalán hogy voltál képes ekkora galibát okozni?

Körbejárok a szobában. Megnézek minden könyvet, növényt, képet, giccset magamnak. Majd elveszek az íróasztalról egy almát.

– Jobb vagyok, mint a többiek – válaszolom az almát forgatva a kezemben. – Megyek, megkeresem a fürdőt – fordítok neki hátat.

– Az az én almám! – szól rám.

Elmosolyodom és egy szép nagy szelet dinnyére gondolok. Az alma a kezemben elkezd változni. Átlényegül, és lassan egy vörös húsú, lédús dinnyeszeletté változik.

– Milyen alma? – kérdezek vissza, ahogy beleharapok a dinnyébe.

– Itt nem varázsolhatsz – figyelmeztet bosszúsan.

– Tudsz mást is, mint károgni? – vonom fel egyik szemöldököm.

Nem válaszol, de ajkait penge vékonyra húzza, állkapcsa megfeszül. Ismerem ezt az arcot. Általában ilyenkor jön az, hogy ő mond valami sértőt, én pedig elkenem a szája szélét. De Eliath meg sem szólal. Úgy áll az asztal mellett, mint egy sóbálvány. Én közben kinyitom az ablakot és kihajítom a dinnyehéjat.

– Glovir azt mondta, legyünk barátok – nyújtok neki kezet. – Később megmutathatnád, merre van a konyha. Farkas éhes vagyok.

A mágiának az az egyik hátul ütője, hogy energiából táplálkozik. Az én energiámból. Ha nem pótolom ezt az energiát, elfogyok, vagy elsorvadok, ahogy a mesterek mondanák. Így adódott az, hogy folyamatosan éhes vagyok.

Eliath kezemre mered. Igen, tudom, hogy koszos, szenes, kormos, meg minden egyéb. Nem túl biztató látvány, de azért nem kéne úgy bámulnia rá, mintha valami halálos betegséget hordoznék. Csak koszos vagyok. A koszba még nem halt bele senki. Azt hiszem.

Várakozóan nézek rá. Fogalmam sincs, mire gondolhat, de lehet, hogy jobb is. Végül nagy nehezen elfogadja a kezem és egy gyors kézfogás után el is engedi.

– Remek! – csapom össze tenyerem és sarkon fordulok, hogy végre megkeressem a fürdőt.

Az összes hálókörlet ugyanúgy néz ki, így könnyen eltájékozódom, és hamar megtalálom a fürdőt. Szerencsémre senki nem tartózkodik a helységben, így kiélvezhetem a forró vizet csak magamnak. Alaposan lecsutakolom a bőrömet, hajamból fekete tintaként oldódik ki a korom. Talán igaza volt az öreg Folen mesternek. Valóban perceken múlhatott, hogy nem történt tragédia. A védőburkom csak a lángokat tartotta kívül, a füstöt és a kormot nem. Nem volt tökéletes, pedig már ezerszer megpróbáltam. Hirtelen elönt a düh. Miért nem sikerül soha semmi, amibe belefogok? Miért kell mindennek félremennie? De tudom a választ. Mélyen belül félek, hogy nem vagyok elég erős. Mi van akkor, ha tényleg csak a szám nagy és semmi tehetségem nincs? A csempére csapok, a vízcseppek csillámló prizmákként röppennek szét. Tenyerembe temetem az arcom, veszek pár mély lélegzetet, és rendezem a lelkemben kavargó érzelmeket.

Amikor újra belépek az ajtón, Eliath ismét egy könyv fölé görnyed. A sarokvasak jajdulása hallatán felnéz. Aztán szemei elkerekednek. Mintha szellemet látna. Magam mögé sandítok, de csak én állok itt. Értetlenül nézek vissza rá. Aztán lassan leesik. Tiszta vagyok.

– Arun – bökök magamra.

– A hajad... – szalad ki belőle csodálkozva.

– Mi van vele? – kérdezem szemöldök ráncolva. – Kihagytam egy foltot?

Megrázza a fejét és nem válaszol. Leülök az ágyra. A simára. Amin nincs terítő. Pont az ablakkal szemben. Látom, ahogy kint a szél fújja az ágakat. Lassan a Nap is nyugovóra tér. Az eget narancs-vörösre festik a sugarak. Talán kint kéne éjszakáznom az istállóban. Most jól esne az este hűvöse.

Eliath felkel a székéről és valamivel zörög. Nem igazán figyelek oda, csak amikor már előttem áll, egy tál péksüteménnyel. Megint elfog az értetlenség és oldalra biccentem a fejem.

– Azt mondtad, éhes vagy – magyarázza és felém nyújtja a tálat. – Tessék.

– Köszönöm – vigyorodom el. – Úgy loptad?

– Nem, dehogy! – tiltakozik.

– Kár – harapok bele egy krémes falatba. – Ez nagyon jó – mondom tele szájjal.

– Nemsokára vacsora, de úgy gondoltam, jól esne pár falat.

– Milyen figyelmes vagy – bólogatok. – Lekenyereztél. Szó szerint.

Végre ő is elmosolyodik és megcsóválja a fejét. Visszaül az asztalhoz. Lámpást gyújt, hogy a lenyugvó Nap fénye mellett lásson olvasni. Figyelem, ahogy eltűri egyik hajtincsét a füle mögé, megnyalja szája szélét. Kicsit ráncolja a szemöldökét, és jegyzetel.

– Ne bámulj – szól rám, fel sem nézve tanulmányaiból.

– Akkor mit nézzek? – tárom szét kezeimet.

Egy pillanatra elgondolkodik, aztán ismét felkel és a könyvespolchoz lép. Rövid ideig keresgél, aztán levesz egy ősöreg, bőrkötéses könyvet. A lapjai meg vannak sárgulva, a gerincén futó repedések arról árulkodnak, hogy sűrűn forgatják.

– Ezt – adja a kezembe. – Glovir azt mondta, fel kell zárkóznod.

– Unalmas vagy – veszem el tőle a könyvet.

Kinyitom, lapozgatom, nézegetem a képeket. Még össze is morzsázom egy kicsit. Tényleg meg kell tanulnom? A gyógyítást? Nem mintha nem lennék képes beforrasztani a sebeimet mágiával. Ez csak időpocsékolás.

Nem kéne ezt az embert a jelenlétemmel terhelnem. Túl sok mindent bolygatok fel az életében, ami talán jobb, ha rejtve marad az õ számára is. Vannak dolgok, amelyeknek nem szabad kiderülnie… Az õ bûne jó helyen van. Csak õt kínozza. Nem! Senki sem szenvedhet ártatlanul.
Vannak, amelyek pedig nem maradhatnak elfedetten.

Kábán fekszem a kocsiban, a keresztet morzsolgatva az ujjaim között, bágyadt tekintettel. Valamit mormog a doktor úr, visszakerülök a házba, az ágyba, a párnák közé… nyögve rándulok meg, amikor a hideg bõre a homlokomhoz ér, végigparázslik bennem a képek sorozata, emlékek, érzések… A szoba, egy szép, világos, szellõs szoba, amiben megült a gyógyszerek átható szaga, és még egy – a kén. A kén átható, tojásos bûze. A nehéz paplan a mellkasomon fojtogató szorítása, a rég lezárt ablakokon és nehéz sötétítõkõn áthatoló hideg fény, amely elenyészõ és letargikusabb, mint amennyi reményt ad. Ezt a fájdalmat érzem, ezt a fájdalmat érezte annyi napon keresztül, de még a fizikai kínnál is fájdalmasabb volt az a szerelem, ami végig ott égett.
Amelyért a lelkét is képes volt eladni, hogy a hõn imádottjával maradjon a végsõkig. De ez olyan nehéz, olyan fájdalmas út, beleõrülnek, a ciklikusság felemészti õket és marad az õrült megszokás.

- Köszönöm kedves – hagyom, hogy toluljanak az ajkaimra a szavak. Hiszen olyan régóta emészti magát miatta, ugyanazt a kínt átélve minden egyes alkalommal.
Kimegy a szobából, tejüvegen keresztül nézem, ami körülöttem történik. Ez a harag, ez az átható, keserû csalódás, a megfekélyesedett szenvedély…

Valami átfolyik az ereimet, átszivárog a bõrömön, fojtogat, vonszol. A talpaim a hideg, fényes deszkának simul, a hosszú, fehér hálóing lassan lebben utánam. Gépesen megyek, komoly arccal, sápadtan összepréselt ajkakkal. Állok a sötét ajtó elõtt, hozzá se kell érnem, hogy tudjam, zárva van. Lustán megemelve a kezem intek a zár felé, mire az egy kattanás nélkül elfordul és az ajtó kitárul elõttem. Szinte üres. Az egész szoba… lassan belépek, jegesen érdeklõdõ arckifejezéssel. Az ajtó halk surranással csukódik be, hallom a kattanást, ahogy a zár visszafordul.
Az ágy. A szekrény, amely most talán üres. Lehunyt szemmel veszek egy mély lélegzetet. Érezni a hideget, amely a falakba szívódott… jeges félelem önt el, kipattanó szemekkel hátrálok pár lépést. Zihálásom meglátszik a szám elõtt, mint kint, a jeges télben, táncol a leheletem…

Hirtelen feszülnek görcsbe az izmaim, fájdalmasan szorul össze a torkom, mintha tíz kétségbeesetten szorító ujj tapadna a bõrömre. A levegõhiánytól elgyengülve zuhanok térdre, az összpontosításom maradékát keresem, hogy lerázzam magamról az erõszakos érzést.

- Tristan, jól van? – érzem meg az erõs kezeket a vállamon, ahogy maga felé fordít. Tisztul a látásom, erõtlenül felemelem a kezem, de ernyedten esnek le az ujjaim. – Egek, mi történt magával? Egyáltalán hogy jutott be?

- Vigyen ki innen!! – hörgök, minden erõmmel küzdve. De hiába karolja át a derekam, átvetve a karom a vállán, rángatja a kilincset; minden megdermed, ahogy a keze a lenyomott kilincsen fehérlik és rám pillant. – Kérem…

- Persze, azonnal – rebben fel. Mire feleszmélek, az ágyamban találom magam. Olyannyira nosztalgikus pillanatok, pedig tudom, hogy soha nem éltem még át, amitõl ennyire fájna egy ilyen gondoskodó mozdulat.

Faggat. Betegség? Mélyebben gyökerezik, mint azt hinné, egészen mélyen, mélyen a bõr alatt…

- Kedves… megint a hullarablókkal beszéltél? – suttogom halkan csengõ hangon – Tudom, friss tetemek nélkül nem fejlõdhet a tudományod, de miért? Miért gyalázod meg mások végsõ nyughelyét? Ugye, az enyémet tisztelni fogod…?

Aztán minden… minden jó lesz. Mintha nehéz sóhajjal szakadt volna ki belõlem egy emlékkép, ami még mindig nyomasztja a falakat.

Nyugodtan, sápadt arccal figyelem az üveges tekintettel maga elé meredõ doktort. Ó, szegény ember… még érzem is a finom mosolyt az ajkaim szélén. Persze amikor Felix betör, engedelmesen kortyolgatom az édességet, amely átmelengeti az ujjaim.

- Doktor!! Nahát, végre – egyenesedik fel, amikor a ház ura lassan visszatér a mi világunkba. – Figyelmeztettem már, hogy túl sokat dolgozik. Pihenjen és mozogjon, járjon a friss levegõre, ahogy ön is tanácsolja a sok betegének, de ilyen riadalmat okozni a ház népének nem szép dolog. Most már ugye jól lesz? Bár még mindig elég sápadt… Csak úgy ült olyan arccal, mint aki szellemet látott és nem reagált semmire – magyarázza az inas – Még csak nem is pislogott!

- Felix, ne gyerekeskedjen – rázza a meg a fejét. – Szellemek nem léteznek.
Persze nem néz rám. – Most már jól van? – intézi felém a kérdését, én pedig nyugtatólag biccentek. Rendben leszek. Ne aggódjon. Inkább maga miatt aggódom… - Ez esetben jó éjszakát kívánok, aludjon jól. Azt pedig igya meg – bök a csészémre – van benne gyógynövény is. Felix majd megvárja, míg befejezi, nehogy megint mezítláb sétálgasson. Errõl a… rohamról pedig holnap beszélünk, addig is pihenjen – megy ki a szobából, én pedig békésen Felixre mosolygok, kényelmesen a párnába dõlve emelem az ajkaimhoz a porcelánt.

X X X

Dörömbölésre ébredek. Magam sem értem, honnan ez a földöntúli nyugalom. Érzem, hogy nem az én érdemem… felülök az ágyban, álmosan dörgölöm a szemeim. Az ablakhoz lépve megdörgölöm a karom, a dunyha alól kikerülve csípõs ám a hideg. Egy fiáker. Nocsak, ilyenkor?

Vendég.

Belelépek a vékony, puha vászonpapucsba, csendes léptekkel suhanok le a lépcsõkön.

- Igen, igen, valóban – ütik meg a füleim a hangok. Hmm, ismerõs hang. – Tudja, furcsa dolgok történnek éjszakánként szerte az egész városban… tudja, London vagy város, az embereknek nagy a fantáziája, sok mindent elhisznek.
Csendesen dõlök neki a mintás tapétának, hátrahajtva a fejem hallgatom. El se tudja hinni, mennyi mindent.

- Az emberi természet már csak ilyen – recseg kissé fáradtan a doktorom hangja.

- Valóban… egy kérdést, ha szabad. A múltkori támadás áldozata még mindig önnél lábadozik? – kis szünet – Jó, nagyon jó…

Ez lennék én?

- Felügyelõ úr, mi történt?

- A szekta ténykedései folytatódtak, a körülmények ugyanazok, mint a vendégénél. A különbség annyi, hogy õk nem élték túl. – lehajtom a fejem, megmarkolom a keresztet a nyakamban. – Ám mégis, Tristan Clare valamiért különösen fontos a számukra.

- Ezt mibõl gondolja?

- A ma éjszaka több betörést is jelentettek ugyanazon a környéken a járõreink. a legnagyobb felfordulást Tristan Clare lakásában hagyták, aki arra járt szomszéd, és akinek a sikolyát hallhatták a szomszédos épületekben, megölték, a vérével pedig ugyanolyan mintákat hagytak, mint a helyszínen, ahol rajtaütöttünk az elrablókon. Továbbá, ahogyan a szomszédoktól megtudtam, az összes többi helyszín, ahová betörtek, Tristan által sûrûn felkeresett helyek voltak. Így valószínûleg a szekta megmaradt tagjai õt akarták.

- Értem. Akkor ezek szerint semmiképpen sem mehet haza.

- Pontosan – erõsíti meg a felügyelõ ideges hangon – Jelenleg nincs elég emberünk a fiatalúr felügyeletére, ezért Tristan Clare egyetlen esélye a túlélésre, ha megengedi, hogy továbbra is önnél maradjon, mivel a szekta tagjai önnel még nem hozták kapcsolatba, jobb esetben soha nem is jönnek rá, hogy egy East End-i és egy köztiszteletben álló, igen jómódú doktor lakhat egy fedél alatt. Nos, mit gondol?

- Doktor úr, minden rendben? – nézek be óvatosan, megdörzsölve az arcom. Szóval haltak meg miattam, még többen. Hogy lehetne bármi is rendben. Zavartan próbálom rendezni a zilált külsõm, még egy köntöst se vettem fel.

- Az East End-i lakásába betörtek, éppen ezért, a felügyelõ javaslatára a továbbiakban nálam lakik, ameddig az ügy meg nem oldódik és biztonságban haza nem mehet – néz rám a doktor, én pedig a felügyelõre kapom a tekintetem.

- Ez rossz ötlet – fordítom el a tekintetem, megdörzsölve a felkarom. Lassan belépek a szobába, becsukva magam után az ajtót. A kilincs halkan csukódik be mögöttem.

- Mégis mirõl beszél? – áll fel a doktor, némi felháborodással. Megvillannak a szemeim, egy erõ száguld végig rajtam, pont annyira, hogy az orvos visszasüppedjen a székére. Látom a meglepettséget, de azonnal folytatom, mielõtt gondolkodni kezdene a történteken.

- Hiszen az elõbb hallotta, hogy mennyi áldozatot követelt az elmúlt pár nap. Kitenné ennek az otthonát? – nézek rá bágyadt szomorúsággal. – Ezt nem teheti, ön fontosabb egy nevenincs alaknál, akit pár babonáktól elvakult elme ûz.

- Ne beszéljen ostobaságot!

- Fiatalúr, beláthatja, hogy nincs más esélye a túlélésre… - folytatja a felügyelõ a felháborodott meggyõzésem. Kihúzva magam vonulok melléjük, csendesen és komolyan nézve rájuk.

- Hát mire várnak? – nézek az úrra – Bocsássa meg a szemtelenségem, de hány ártatlan áldozatnak kell még lennie? Belekeverni a doktort több, mint felelõtlenség lenne.

Látom, meghökkentettem, és meg is sértettem. Õk mindent megtesznek, ez igaz, de ez a világ romlottabb, mint amire õk fel vannak készülve. Õk embereket próbálnak elkapni, nem szörnyek ellen harcolnak. Én számon kérem õket a tehetetlenségük miatt, pedig engem védenének.

De így is túl sok rossz történik jó és egyszerû emberekkel. Miért kell ebbe a mocskos sakkjátszmába oda nem illõ gyalogokat is belekeverni?

- Tudjuk, mit csinálunk.

- Nem, szerintem fogalmuk sincs – komorodik el az arcom, és minden erõmmel azon vagyok, hogy a bennem levõ sötétség ne villanjon ki. Mostanában olyan nehéz visszafognom magam… ez a ház teszi. Ez a mérhetetlen… érzelmi kavalkád. – Engem akarnak, igaz?

- Úgy véljük – biccent a felügyelõ sértetten fészkelõdve. Lassú, szinte kéjes mosollyal pillantok rá a szempilláim alól.

- Akkor úgy vélem, meg kéne adnunk neki, amire olyannyira vágynak.

X X X

Csendesen ülök az ágyban, ahová a doktor visszaparancsolt, s miután a felügyelõ hazatért. Láttam, egyikõjük ínyére sincs az ötletem s a tervem, ami a rendõrség esetében még érthetõ is. Úgy tenni, mintha ténylegesen tennének valamit, s közben a dicsfényben sütkérezni, a vérfoltos piedesztálon!

„- Ha annyira rám vágynak, adjuk meg nekik…

- Nem dobhatja önmagát csalinak! – hördült fel a doktor, de én nyugalomra intem.

- Szeretem és bohó módon ragaszkodom az életemhez – sétálok a tûzhöz csendesen, a lángok közé nézve halvány mosollyal – A veszedelmek ellen felesleges menekülni.

- De elébük sietni botorság!

- Igazából, még mûködhet is – gondolkodik el a felügyelõ, mire a doktor rá is neheztelve pillantott.

- Ne adja alá a lovat.

- De mikor és hol? – pillant rám a rend éber õre, látom, hogy már teljesen elfogadta a gondolatot, hogy a siker létrájának következõ foka akár az én élettelen testem kell legyen.

- Nem akaródzik beleegyeznem, amíg Mr Clare az én kezem alatt lábadozik! – csattan fel a doktor, ingerülten kitöltve magának még egy nyelet alkoholt. Gyengéden mosolygok rá, arcéleimet éles kanyarítással faragja a tûz vörös körvonala.

- Doktor úr – pillantok rá. – Bízzon bennem. Olyan hely kell, ahonnan szemmel tudnak tartani, ugyanakkor nem kötik össze a doktor úrral. Nem venném a szívemre, ha miattam esne több baj.

Tartja a tekintetem, látom a konokságot, de aztán mérgesen szusszantva hátradõl, lehúzva az aranyfényû italt. Látom a beleegyezõ csillogást a szemében, bár a kelletlenséget is.

- Sir Clemens… - suttogom csendesen, eltépve tekintetem a doktor átható pillantásától. Mint a tûz, amely átvilágítaná a hálóing vékony, fehér anyagát, kirajzolva a vonalaimat, de ez mélyen belé égne. – Utoljára nála jártam. Tudtommal mély érdeklõdéssel követi az okkultizmus és az elfeledett tanok kutatásait. Elég híres, és több alkalommal is szeánszokat tart az estélyei fényének emelésére. Kezdhetnénk ott.

- Sir Clemens? Nem éppen a tisztességérõl híres.

Fogalmuk sincs, mi minden lesz még itt. Ahogy lassan megfordulok, a fehér anyag a testemre csavarodik, tartva a szemkontaktust a doktorral. Halványan elmosolyodok. Szinte szórakoztat a helyzet, de mélyen belül sikoltozva rettegek. Ha tényleg engem keresnek, szörnyûbbek a dolgok, mint amennyirõl akárcsak én tudok…

- Úgy tudom, nemsokára estélyt tart – folytatja a rendõrbiztos, rám pillantva. A kilincsen tartva a kezem, érdeklõdve fordulok felé.

- Akkor talán az lesz a legjobb, ha bocsánatkérõ levelet küldök neki, a legutóbbi estélyen való elmaradásom miatt. Felajánlom neki a következõ alkalmat – biccentek. – A többi… a védelmem, ha úgy tetszik, az ön dolga, felügyelõ úr.

- És én? Tán csak nem gondolják, hogy majd összefont ujjakkal malmozok, míg önök egy megvadult boszorkányhordát üldöznek! Fõleg Ön, Tristan! Hiszen még gyengélkedik!

- Nem akarom, hogy az ellenség úgy vélje, ön is benne van a dolgokban – nézek rá aggódva. – De Mr Clemens bizonyára önnek is küld majd meghívót, ahogy a múltkor is tette.

- Ezt honnan tudja…? – dõl hátra, a karosszék figyelmeztetõen pattan meg. Ignorálom a kérdését.

- Viszont nem innen fogok indulni. Lekövethetik a kocsit, vagy kikérdezhetik, lefizethetik a kocsist, a címért.

- Okos gondolat – biztat a felügyelõ.

Így terveztük meg a tökéletes crucifixet, amire engem terveztek kiszögelni a felbõszült tömegnek.”

X X X

Így esett. Ülök a zárt hintóban, amelyet a megadott címre szállított Sir Clemens belvárosi kúriájához. Vékony, fekete köntös van a ruházatom felett. Valószínûleg már ott vannak. Ott lesz a doktor is, ami vékony reménysugár az éjszakámban. Félek, botorság lenne bátornak tettetni magam, amikor remegnek a kezeim. Csendesen szorítom a keresztem, halkan mormolva az imáim.

- Megérkeztünk – nyílik az ajtó, és egy kesztyûs kéz kisegít a lépcsõkön.

- Köszönöm – biccentek, lesimítva a fejemrõl a csuklyát. Felsétálok a lépcsõkön, a hatalmas bálterembõl hallom a kacagást, a halk zenét, az emberek moraját. Lassú levegõt veszek, odaadom az inasnak a köpenyem. – Kérem, jelentsen be Sir Clemensnek.

- Kit jelenthetek be? – hajol meg a férfi.

- Tristan Clare. Az esti szeánsz miatt jöttem – mosolygok rá. Megpillantom az ólomüvegen keresztül a doktorom arcát, ahogy komolyan megfeszülnek az arcizmai. Aggódik és ideges, bár ne mutatná ennyire nyilvánvalóan.

- Áá, Mr Clare! – ujjong a házigazda kissé túlzóan is, kezet nyújt. Óvatosan nyújtom ki a kesztyûs kezem, bár számára ez szemtelenségnek tûnhet, de a kesztyûm csak végszükség esetében veszem le. – Örülök, hogy végre megtisztelt a látogatásával, kedvesem – utal a múltkori afférra.

- Hálás vagyok, hogy mégis elnézi nekem a modortalanságom.

- Ugyan. Biztos vagyok benne, hogy a mai produkciója bõven kárpótol… bár nem kételkedem, hogy az estély után is élvezhetem a társaságát, ha arról lenne szó… - hajol közel a fülemhez, az ajkai szinte érintik a bõröm, a kezem sem engedi el. Megborzongok, de nem mutatom.

- Lekötelez – mosolygok.

- Szüksége van valamire?

- Ha lenne oly kedves… csupán pár percre, hogy rendezzen a gondolataim.

- Csak nyugodtan, élje magát a szerepébe! – tirádázik, én pedig összeszorítom a fogaim. A szemtelenje. 

- De nem hiszem – teszi még hozzá merengve, amivel teljesen kizökkent gondolataim fonákjából. Elmélkedéseim és következtetéseim megakadnak, és hirtelen borzongás fut végig gerincem mentén csak ettõl az egy, határozott, megingathatatlan, minden bizonyítást nélkülözõ mondattól.

- Mezítláb, ilyen hidegben? – szakítom el magam a borzongató érzéstõl, s a témáról elterelve figyelmem foglalom el magam fiatal betegemmel – Még jobban megfázik.

- Nem akarok a terhére lenni, sajnálom – dünnyög, majd kihúzva hátát határozottan elindul kilibbenve tenyereim alól s ahogyan lépked elõttem ismerõs, végtelenül ismerõs, játékos dallamot képez a levegõ, a hangszálak, nyelve, fogai és ajkai segítségével, s ahogyan elhangzanak az elsõ sorok lelkem megremeg a felismerésben. Nem, ez nem lehet!

- „Túl a hegyen és még tovább..” ~

Dudorászása elhal, mire szobájába visszatér már felváltja a dallamot zaklatott szívem heves zakatolása. Mégis igaz lenne, amit állított a minap? Mégis léteznének kapcsok a valós világ és a túlvilág között?

Fáradtan túrok hajamba és elkeseredetten nevetek fel. Meddig… meddig fog még üldözni a múlt és miért mozgatja meg ennyire ez az ifjú oly régóta parlagon heverõ fantáziám? Titokzatos bûneset, médium és szekták. Mostanában túl sokat olvastam Mr. Poe mûveit, hanyagolnom kellene minden fantasztikumot, hacsak nem akarom még egy macska árnyékára is azt hinni, hogy valami titokzatos, emberek felett álló lény. Más is ismerheti azt a dalt, s csak azért mert szellemekrõl beszéltünk tegnap, nem törvényszerû, hogy szellemeket lássak a mai napon.

Késõ délután halkan kopogok Tristan szobájába, hogy ellenõrizzem az állapotát. Lassan nyitok be, de sejtésemmel ellentétben Tristan ébren van, ágyban fekszik, betakarózva könyvek hû társaságában, mivel kissé lenyugtat, de nem annyira, hogy elfelejtsem a délután történteket, nem annyira, hogy ne emlékeznék azonnal kedvesemre, ahogyan ráemelem tekintetem.

- Felix mondta, hogy nem ebédelt. Remélem, átmelegedett a délutáni után – ülök le mellé, majd megmérem a lázát.

- Igen, sajnálom – mosolyog, ahogyan szokott, s ettõl megnyugszom kissé. Talán nem fog ismerõs dallamokat dúdolni, talán nem fog emlékeztetni a múlt fájó emlékeire.  – Hogy van a kis betege?

- Szerencsére egyre jobban – pillantok rá – Ahogy ön is.

- Akkor sajnos már nem élvezhetjük egymás társaságát túl hosszú ideig – ejti rabul pillantásom csak azért, hogy utána sietve és bánva süsse le tekintetét – Ez otrombaság volt, bocsásson meg. Én csupán… nem akarok a terhére lenni.

- Nincs a terhemre, Mr Clare – szorítom meg a kezét, mire hálásan visszaszorít. – De az egészsége tényleg gyorsan javul.

- Ez esetben hálás lennék, míg a teljes gyógyultságom kinyilvánításáig… nos… megkapnám a ruhám. Bár személyes holmit… - pirul bele a kérésbe, mire bensõmben a félelem görcse még jobban felenged.

- Ez természetes. Szerintem van annyira jól, hogy egy egészségügyi séta még használjon is. A levegõ még nem annyira csípõs.

- Az nagyszerû lenne.

- Remek. Holnap reggeli után meg is ejtjük, kellemes idõt jósolnak. De most egyen és pihenjen. Látom, felfedezte a könyvtáramat – hunyorgok jókedvûen, némi büszkeséggel a felhalmozott könyvekre. Kevesen tudhatnak maguknak ilyen sokszínû, sok példányból álló gyûjteményt egyszerû polgár létükre.

- Lenyûgözõ gyûjteménye van.

- Verskötet? – pillantok a kezében tartott könyvre.

- Szeretem Keats. A romantika nagy alakjait – mosolyog továbbra is rendületlenül. Egy pillanatra elmerengek mosolyán. Kedvesem is szerette azokat a különcökrõl szóló, vadregényes történeteket és a verseket. Mily ragyogó elme, mily az emberiség számára nem hasznos szórakozással.  

* * *

Másnap szolgámmal ruhát küldetek ifjú betegemnek és vendégemnek, hogy ne hálóköntösben kelljen megjelennie az emberek elõtt. Errõl még tegnap gondoskodtam, hogy ma reggelre minden készen álljon. Remélem a méretek megfelelõek. De már épp eléggé magasra hágott a reggeli nap, ahhoz, hogy elindulhassunk utunkra.

Tristan szobájába kopogás nélkül lépek be, hiszen az öltözködéssel már végeznie kellett. Elõször szinte fel sem ismerem a sápadt, alacsony gyermeket hálóinge nélkül ebben az elegáns öltözetben. Különös varázsa van, ahogyan a csizma, a testhez simuló anyag kiemeli sudár alakját.

- Doktor úr, én nem tudom, mit mondjak… nagyon köszönöm – hálával teli mosolygós hangja segít visszatalálnom. Ejnye, nem illik bámulni.

- Igazán semmiség. Jól áll önnek- köszörülöm meg a torkom, mire halk nevetéssel fejezi be az öltözködést. Gondoskodtam róla, nehogy véletlenül is visszaessen vagy új betegség döntse le lábáról. Meleg kabát, kalap és kesztyû.

- Mehetünk is.

- Erre tessék – intek, mutatva az utat, ahogyan kezembe fogom a sétapálcám, melynek vége nyugtatóan simul tenyerembe. Nem tudom miért, de Tristan közelében a szürke hétköznapokban megszokott bûntudat még inkább lelkembe mar és szürkeségét mély feketére váltja. Tán azért lenne, mert annyira hasonlít rá, mert verseket olvas Keatstõl és azt a furcsa dallamot dúdolja, mindezen felül túlvilági lényekben is hisz?

Apró intésemre fiatal barátom engedelmesen besiklik a bársonyülésekre, majd követem én is és elhelyezkedem a másik oldalon – Mondja a címet.

Az információ hatására kissé meglepõdök, csupán egy pillanatra, majd a kocsisnak kiszólva lassan, zötykölõdve elindulunk London utcáin.

- Az East End? – lepõdök meg, és fejembe kúszik egy kép, amin kedves páciensem tizedmagával nyomorog egy szobában, víz nélkül, diftéria és kanyaró között. Hogyan került a világ mûhelyének egy ilyen szégyenteljes részére ilyen fiatalon, ilyen kiválósággal?

- A felsõbb vége, de igen – biccent – A kóklerkedésembõl – cseng ki kedves hangjából a gúny s tekintetében enyhe  bosszúság villan.  – telik saját lakásra, otthonra… saját életre.

- Kissé fiatal hozzá – szalad ki számon meggondolatlanul a gondolat, de nem látom, hogy bánná megjegyzésem.

- Az élet nem egyszerû Londonban.

- Hát a szülei? Ön diákkorban van. Talán a szüleit segíti ki?

- Azzal, hogy külön élek? Nem valószínû. Nem voltak szüleim, doktor – mosolyog, mint mindig és egy pillanatra elmélázom vajon mosolya a beletörõdésbõl fakad-e vagy habitusának elengedhetetlen része, mint a görög drámákban a hõsök epitheton ornansa.

- Kérem, bocsássa meg a…

- A kíváncsiság emberi tulajdonság, Brooker doktor. Isten nem azért alkotta meg a válaszokat, hogy a gyermekei ne merjenek kérdezni – mosolyog továbbra is és egy intéssel arra sarkal, hogy kíváncsiságom csillapítsam – Dologházban nõttem fel, amíg nem volt bátorságom elszökni. Túléltem, minden ellenére. Bizonyára van, ami nem szeretné, hogy idõnek elõtte meghaljak – erre az utolsó mondatra szkeptikusan beszívom a levegõt, ám személyes véleményemtõl eltekintve , feltámad bennem a gyanú. Idõnek elõtte meghalni… tán többet tud a történtekrõl, mint amennyit elárul, tán tudja , hogy milyen árnyak leselkednek rá a jövõben? Ám ha mindezen tudás birtokosa, miért nem osztja meg velem, vagy a rendõrökkel?

- Megérkeztünk, uraim – tájékoztat minket a kocsis, mire kiszállunk a mocskos, eget tükrözõ szürke utcákra a lélekben elszürkült remény nélküli emberek közé. A házra felnézve aggódó képzeletem lehiggad, hiszen az épület külsejébõl kiindulva kedves kis barátom nem két lyuk között a huzatban és a mocsokban húzza meg magát és próbálja fenntartani életének hazug látszatát.  

- Kérem – érintésére majdnem összerezzenek, ahogy nem várt hangjára is. Az emeleten egy tetõtéri garzonba vezet, melyet mérete, kályhája és hatalmas ablakai tesznek bájosan otthonossá. – Isten hozta énnálam, doktor. Kérem, nézze el a rendetlenséget, jó pár napja nem jártam itthon és nem számítottam vendégekre.

- Ugyan, Tristan… - enyhül meg tekintetem irányába.

Az ágy az ablakok alatt fekszik a kedves laknak a könyves szekrény adja meg igazi, otthonos, kényelmes hangulatát. Ha nem tudnám, hogy London melyik kerületében vagyun,k nyílván azt képzelném, hogy ez egy szerény diáklak az egyetemhez közel, hiszen erre ritka vendég bármilyen nyomdatermék.

- Igazán kellemes otthona van.

- Köszönöm szépen. Mondja… mennyi idõre számítsak? Csak hogy tudjam…

- Igazán csak a legszemélyesebb holmijait kell, amire igényt tart, a többit bízza rám.

- Na de…

- Kérem – megyek elébe ellenkezésének, mire elpirulva biccent, aztán hozzá is lát, hogy apróbb-cseprõbb dolgait, ruháit egy kis bõröndbe pakolja. Ahogyan elnézem, akár egy diák, ki éppen haza készülõdik, hogy szüleit láthassa. Szórakozottan játszogatom a képpel a pakolás monoton mégis kellemes hangjával a fülemben, majd egy érdekes tárgyon akad meg tekintetem. A szekrény aljából elõkerülõ különös, szögletesre hajtogatott vászonzacskó. Vajon mi lehet az?

- Ennyi?

- Igen. Amelyek feltétlenül kellenek.

- Akkor indulhatunk is – tárom ki karom, és kilépek az ajtón, várom, hogy Tristan bezárja, de megakad a mozdulat végén, háta és vállai megfeszülnek. Lehet korai volt ez a séta és rátört a láz?

- Olyan nagy és hideg a ház, kedves, kérlek… - ereimben megfagy a vér, ahogyan meghallom szokatlanul vékony és dallamos hangját - Mindig olyan pedáns és tiszta, értékeled a tisztaságot, midig tiszta és hideg a kezed, ezért szereted õket, ugye, ezért szereted a szüzeket… - halk suttogása elhal, ahogyan kezemmel az övére szorítok. Ez a mondat… a tekintete, látnom kell a tekintetét!

- Tristan… - préselem ki magamból a nevét, semmi mást, többre nem vagyok képes. A szívem jeges ujjak fogják marokra, tüdõm elfelejtette legfontosabb élettani feladatát pár pillanat erejéig és lelkem üvölteni tudna, ha képes lenne rá.

- Mehetünk – csúsztatja le kezét a kilincsrõl és elindul.

Pár pillanatig csak állok és nézem alacsony, kecses alakját, a puha haját elfedõ kalapot. Mintha nem is én uralnám a testem csöndesen utána lépkedek, míg elmém zaklatottan keresik a választ. A biztonság hazug érzete, a nyugalom kétsége, mely délután rátelepedett hangulatomra nyomtalanul eltûnt. A tekintete… nem tudtam elkapni a tekintetét. Lehet csupán képzeletem játszik velem, hiszen közeleg az évforduló, az a becstelen és gyászos nap újból elérkezik kevesebb, mint egy hónap múlva. Igen, csupán képzelegtem, sokszor mûvel megmagyarázhatatlan dolgokat az elme, ha érzelmei eluralkodnak mindennapjain, vagy csupán egy gyomorfájás, egy elcsapott has lenne az oka mindennek? De az sem zárható ki, hogy egy csúfondáros és otromba tréfát ûzött velem, de még az is, aki ily gonosz csínyt merészel magának, hogyan… Honnan csenhette el néhai kedvesem mondatait és hanghordozását? Tán ismerték egymást?  Az a dallam elõzõ napról és ez a mai… Újra érzem megszorulni a láncot szívem és lelkem körül, ahogyan fekete örvénybe próbál fojtani.  Meddig, meddig fog még tartani? Sosem lesz immáron vége a gyötrõdésnek?

Olyannyira elmélyülten igyekszem racionális választ találni, hogy majdnem nekiütközöm hirtelen megtorpanó betegemnek. Követem fejének mozgását, pár méterre tõlünk hatalmas izgatott tömeg tülekszik, nagy zsivajjal.

- Mi történhetett?

- Egy borzalmas dolog, borzalmas, borzalmas. Túl sok rossz dolog történik az emberekkel. Meggyilkoltak valakit… valakiket… - suttog immáron a saját hangszínén, de jelenleg ez nem hoz megnyugvást, mindazonáltal mondandója felvet bennem pár kérdést, melyek égetik ajkaim, kikívánkoznak és tudni akarnak.

- Ezt… honnan tudja? – és alig hagyja el szám a kíváncsiskodás a rendõrök a holttestekkel együtt elhagyják a tömeget igazolva Tristan szavait. 

- Érzem. Tudom. Menjünk, kérem… - néz fel rám könyörgõen, megmarkolva az alkarom, majd szemei kikerekednek a félelemtõl, ahogyan karjára pillant. Egy pók mászik felfele karján, nagyobbacska, mint az átlagos pókok, de nem mérgezõ, teljesen ártalmatlan, Tristan mégis pánikszerûen rántja el kezét és szabadul meg az állattól, hogy utána, mint egy rémült kisgyermek szájára szorítva kezét remegjen.

- Menjünk. Jöjjön, semmi baj… ne féljen. – karolom át vállát, hogy biztonságérzetet nyújtsak.

Milyen õrült dolog ez!

Ez a fiatal eddig nem ismert magasságokba szítja bûntudatom fekete poklát, megfagyasztja szívem és megbénít, ahogyan újra és újra emlékeztet az elkövetett borzalmakra minden magyarázatot nélkülözve. Aztán elérkezik egy ilyen, ehhez hasonló pillanat és azonnal feltámad bennem a vágy, hogy megvédjem és megóvjam azt, aki mintha emlékeimbe látna és büntetne miattuk. Õrület… õrület, ha mondom!

Magam mellé szorítva vonom magammal a másik irányba, hogy távolodjunk a tömegtõl, a letakart holttestek látványától és valahol máshol fogjunk fuvart. Errõl az ügyrõl bármelyik társasági eseményen tudok érdeklõdni, nem olyan fontos.

-Doktor, most már elengedhet – pillant fel rám és ficegni kezd a kezeim között.

- Elnézését kérem, de jobbnak láttam, ha tartom Önt, annyira remegett, hogy a nyárfalevelek is megirigyelték volna. Remélem most már jobban van – veszem le róla kezeim, s kezdek egy fiáker után nézni.

- Én kérek elnézést, hogy újfent aggodalmat okoztam – mosolyodik el egy pillanatra, aztán újra elkomorodik, elszakítja tekintetét az enyémtõl és összébb húzza magán a kabátot.

- Úgy látom sietnünk kéne, percrõl percre sápadtabb, lehet még a láza is felszökött. Adja csak azt a bõröndöt – kapom ki kezébõl terhét. Ilyen állapotban, félig-meddig még betegen nem hagyhatom cipekedni. Sõt, lehet itt tartózkodásunk alatt összeszedett valami kórságot, hiszen a szervezete még mindig le van gyengülve.

Gyorsan sikerül fuvart fognom magunknak, Tristant besegítem a kupéba, közlöm a kocsissal a címet, majd én is beszállok és elfoglalom helyem a szemben levõ ülésen, pont ugyanúgy, mint reggel. Tristan a keresztet szorongatva mered ki az ablakon én pedig õt vizslatom. Beesettebb és sápadtabb az arca, mint reggel volt, pedig már a gyógyulás útjára lépett. Mégsem kellett volna hagynom a mai sétát… 

Mikor visszaérünk én magam viszem fel a bõröndöt Tristan szobájába, mivel ráparancsoltam Felixre, hogy azonnal készítsen fürdõt  a vendégünk számára, hogy átmelegítse tagjait. Hiába a meleg, finom kabát, ha egyszer London undokul nyirkos.

-Ameddig fürdik elõkészítem az orvosságát, Felix pedig az ebédet. Remélem nem fog visszaesni – simítom elgondolkodva tenyerem sápadt homlokára, miután megváltam kesztyûmtõl – Láza nincs, de hõemelkedése igen. Ha szerencsések vagyunk, akkor estére kutya baja, csak vigyázzon magára – borzolom össze haját, akár egy gyermeknek. Gesztusom baráti, de mosolyom rideg, távolságtartó, mint mindig mindenkivel.

- Köszönöm kedves… - tûnik el a fény barna szemébõl, majd megrázkódik és zavartan néz fel rám elkapva fejét megfagyott érintésem alól – Akarom mondani, maga nagyon kedves, igazán nagyra értékelem, hogy ennyit foglalkozik valakivel, akit nem is ismer.

- Ennek szenteltem életem lángját, igazán nincs miért köszönetet mondania. Igyekezzen, kihûl a fürdõ – jelzem, szinte színtelen hangon és gyorsan hátat fordítva távozom.

Szabályosan fellélegzem, ahogyan becsukom magam mögött az ajtót, bár a masszív falakat és falapot nem érzem elég választéknak. Ha nem kísértene, akárcsak a minap emlegetett kísértetei, legszívesebben órák hosszat társalognék vele, hiszen korához képest meglehetõsen komoly és értelmes, éppen ezért öröm és hatalmas megkönnyebbülés vele a társalgás, nem úgy, mint a kikent arisztokrácia vagy éppenséggel az elhízott újnemesek gyermekei. Vagy akár a gyermekek szülei.

A nap további részére bezárkózom a régi közös szobánkba, ahol az a sok borzalom történt, ahol azt a dalt, amivel igyekezett elûzni a fájdalmat, annyiszor hallottam. Még mindig érzem az illatát és az általam kevert kenõcsök kénes bûzét is. Miért is volt ilyen közel a laborom? Miért is nem zártam még be és dobtam el a kulcsot? Miért is tenném?

A könyvespolc mögötti világ, mert hová máshová rejtené az ember az új tudás eme legékesebb templomát, mintsem az õsi tudás mögé? Ez a világ, az én világom. Fõzetek és lombikok között méricskélni, kinyerni nedveket, arányokat eltalálni, összekeverni, tesztelni… Ó, egek, hogy nem volt merszem azóta emberi alanyt keresni! Hogy visszatart ez a gyûlöletes érzés, ami emberré tesz, pedig uralhatnám az életet és a halált úgy, ahogyan igazán akarnám!

De nem, még nem. Még túl erõs a bûntudat és a szégyen, hogy kudarcot vallottam. Olvasnom kell, hallgatnom mások kutatásait, téziseket állítanom, hogy rájöjjek hol hibáztam, megtalálnom a tökéletes alanyt és újra kezdeni. S talán évek múlva, ha minden jól megy, megvalósíthatom az alkimisták õsi vágyát, hiszen ez egy új kor, kitágult a világ, beláttuk, hogy kerek a föld, hõlégballonnal meghódítottuk az eget, drótokon keresztül üzenünk akár az ország másik végébe is, s már a hangunk is mérföldeket szelhet át egymagában. Minden nap új találmány születik, már nincs lehetetlen az emberiségnek, ahogyan nekem sem.

- Ki van ott? – teszem vissza a méregzöld fiolát a visszafogott huppanás hangjára.

Betörõ nem lehet, akkor hallanom kellett volna, ahogyan betörik az ablakot, az ajtót bezártam. Talán egy rágcsáló, amelyik ostoba módon beszabadult hozzám. De egyik sem. Visszatérve egykori hálónkba, a parkettán ifjú vendégemre ismerek, bár az még elõttem is kérdéses, hogy hogyan jutott be és miért görnyed a földön.

- Tristan! Jól van? – sietek mellé és térdelek le, hogy arcát láthassam, de sápadtabb, mint valaha és izzadtság gyöngyözik homlokán – Egek, mi történt magával? Egyáltalán hogy jutott be?

- Vigyen ki innen… - préseli elhaló hangon, ahogyan keresztjébe kapaszkodik és némán mozgatja ajkait.

Gondolkodás nélkül a hóna alá nyúlok és átkarolom, hogy könnyítsem gyenge lábainak munkáját és támasza legyek, ám mikor a kilincshez érünk, hiába nyomom le, az ajtó nem nyílik. Döbbenetem határtalan, az ajtón kívül minden megszûnik számomra. Az ablak ép és hibátlan, csukva, egyetlen úgymond másik bejárata a szobának a laborom és az ajtó zára érintetlen, nem fordították el, úgy van, ahogyan emlékeztem rá. De akkor… hogyan?

-Kérem… - takarja el szabad kezével a száját ifjú vendégem elengedve az addig szorongatott keresztet.

- Persze, azonnal – rezzenek össze és kezdek kotorászni zsebemben a kulcs után, majd a kattanás után, ahogyan betegem állapota engedi, repülünk vissza az ágya felé. Menet közben kissé felbosszantom magam, hiszen újfent mezítláb közlekedett, és nem felejtek el Felixért kiáltani. Mire betakarom betegem addigra már meg is jelenik az ajtóban.

-Olvassz csokoládét, öntsd fel tejjel, keverj bele a narancssárga tégelybõl egy kanálnyi õrleményt és ügyelj rá, hogy melegen hozd – adom ki az utasítást, majd utána eltûnik, mintha ott sem lett volna. Szeretem, ügyes, megbízható, gyors – Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, sõt, a remegése már alább is hagyott – simítom ki haját ködös szemeibõl. Érintésem elõl elrántja a fejét és elfordítja azt.

- Tristan? – lehet, hogy mégiscsak elkapott valami komolyabbat a délutáni kiruccanás során, és nem csupán egy enyhébb visszaesés volt, az a rövid rosszullét? De ez a roham… nem illik a kórképbe… kivéve, ha tudnom kéne valamirõl, amirõl nem tudok.

-Tristan? Hall engem? Eltitkolt elõlem valamilyen betegséget, ami ezt a rohamot okozza? – kapom el a csuklóját és nem engedem, hogy kirántsa és ellenõrzöm a pulzusát- Ha igen, akkor az nem volt éppen a legbölcsebb dolog. Tristan… - kezdek aggódni, ahogyan hirtelen, minden elõzmény nélkül lenyugszik, légzése újra szabályossá válik és furcsán elkínzott tekintettel visszafordul felém.

-Kedves, megint a hullarablókkal beszéltél? Tudom, friss tetemek nélkül nem fejlõdhet tudományod, de miért? Miért gyalázod meg mások végsõ nyughelyét? Ugye az enyémet tisztelni fogod? – kérdi halovány, elnézõ, szelíd mosollyal, mire belõlem eliramlik az élet, kezembõl kiejtem csuklóját, anélkül, hogy felfognám és hitetlenül bámulok az újra remegni kezdõ ifjúra, míg körülöttem a világ elsötétül. Elmémben nem marad más, csupán egy kérdés.

Honnan…?

-Doktor Úr! Brooker doktor! – a ritkán hallott hangra és a határozott érintésre én is felriadok.

Felix rázogatja vállam, miközben szólongat. Arcán enyhe ijedtség és aggodalom, akárcsak az ágyban ülõ betegemé, akinek már kezei között az a bögre gõzölgõ csokis tej, amiért Felixet szalasztottam.

-Nahát, végre! – enged el Felix, de még mindig aggodalmasan méreget – Figyelmeztettem már, hogy túl sokat dolgozik. Pihenjen és mozogjon, járjon a friss levegõre, ahogyan ön is tanácsolja sok betegének, de ilyen riadalmat okozni a ház népének nem szép dolog. Most már ugye jól lesz? Bár, még mindig elég sápadt – méreget immáron tisztes távolságból felegyenesedve és értetlen pillantásomra újból aggodalmasan összébb húzza szemöldökét – Csak ült olyan arccal, mint aki szellemet látott és nem reagált semmire. Még csak nem is pislogott!

- Felix, ne gyerekeskedjen-köhintek egy aprót, hogy nyerjek pár másodpercet, hogy összeszedjem magam és arcomon rendezzem vonásaim- Szellemek nem léteznek – vallom töretlenül, bár  már korántsem vagyok benne annyira biztos.

- Most már jól van? – szemrevételezem Tristant, akinek légzése újra szabályos, mozdulatai egyenletesek, nem remeg, vállai lazák, arca nem annyira sápadt és tekintetébe már majdnem visszakerült régi fénye. Kérdésemre bólint, mire egy kisebb sóhajjal térdeimre csapok és felállok - Ez esetben jó éjszakát kívánok, aludjon jól – biccentek és elindulok, de még az ajtóból visszatekintek – Azt pedig igya meg, van benne gyógynövény is. Felix majd megvárja, míg befejezi, nehogy megint mezítláb sétálgasson. Errõl a… rohamról pedig holnap beszélünk, addig is pihenjen-teszem be az ajtót és indulok a könyvtárszoba felé, kikerülve régi hálónk sötéten tátongó ajtaját, melybõl mintha áradna a hideg. Ha jól érzem, márpedig teljesen biztos vagyok benne, ma éjszaka semmit sem fogok aludni.

*-*-*-*

Türelmetlen dörömbölés kavarja fel még jobban a csendesnek tûnõ éjszaka kísérteteit. A hangon elmélázva lötykölöm poharam tartalmát és figyelem, ahogyan a brandy borostyánszínén megcsillan a gyertya remegõ fénye. Mily érdekes és egyben milyen hihetetlen egybeesés, hogy a regényben is hangos dörömbölés veri fel a fõhõs házának lakóit. 

- Brooker doktor! Brooker doktor! – hangzik fel egy ismerõs hang. Mégsem álom volt, csakugyan zörgetnek.

A hang elhal, ahogyan a képzeletem adta válaszok is, mikor fáradtan csikordul a zárszerkezet. Fel kéne kelnem és utánajárnom, hogy mi történik, de nem érdekel. Nem érdekel egészen addig semmi más, míg kérdéseimre racionális választ nem találok, ameddig valami ésszerû, elfogadható magyarázatot nem képes koholni elmém a mai történésekre.

Ám még az éjszaka magányát sem adják meg nekem. Felix hálóköntösben és petróleumlámpával a kezében lép be misztikus, gyertyával világított kis burkomba. Mögötte átázott kabátban és cilinderben, talpával türelmetlenül topog, szemében izgatottság és még valami, ami olyan emberek tekintetében fénylik, akik valami fontos dolgot õriznek bensejükben.

- Doktor úr, a fõfelügyelõ haladéktalanul beszélni kíván önnel. Azt mondta, hogy az ügy nem tûr halasztást, ezért ha megbocsájtja beengedtem.

- Köszönöm Felix, visszamehetsz aludni – adok engedélyt a távozására, majd miután elhagyta a helyiséget a kisasztallal szemben elhelyezkedõ fotelra intek, mire a fõfelügyelõ úr leül és kényelmesen elhelyezkedik. Még a kabátját sem akasztotta a fogasra, de legalább a lábtörlõt használta a bejáratnál.

- Egy kis brandyt, felügyelõ úr?

- Köszönöm, de el kell, hogy utasítsam. Ön, hogyhogy nem alszik ilyen kései órán?

- Sürgõs üggyel keresett fel felügyelõ úr, gondolom mindennapi szokásaim kitárgyalásánál akad fontosabb mondanivalója is – hunyorgok rá a pohár mögül hideg mosollyal és becsukva az eddig olvasott regényt érdeklõdve figyelem a rend egyik õrét.

- Igen, igen, valóban. Tudja, furcsa dolgok történnek éjszakánként szerte az egész városban… tudja, London nagy város, az embereknek nagy a fantáziája, sok mindent elhisznek… - gombolja ki egyik kezével kabátja elsõ két gombját, míg másikkal a karfán dobol, ahogyan keresi a megfelelõ mondatot, amivel felvezethetné a témát.

- Az emberi természet már csak ilyen.

- Valóban. Egy kérdést, ha szabad, a múltkori támadás áldozata még mindig önnél lábadozik? – kérdésére bólintok, mire megnyugodva fújja ki a levegõt – Jó, nagyon jó…

-Felügyelõ úr, mi történt? – vonom össze szigorúan a szemöldököm. Az ember azt hihetné, hogy a fontos mondanivalót nem vezetik fel, nem odázzák el.

- A szekta ténykedései folytatódtak, a körülmények ugyanazok, mint a vendégénél, a különbség csupán annyi, hogy õk nem élték túl. Ám mégis, Tristan Clare valamiért különösen fontos a számukra.

-Ezt mibõl gondolja?

-A ma éjszaka több betörést is jelentettek ugyanazon a környéken a járõreink. A legnagyobb felfordulást Tristan Clare lakásában hagyták, aki arra járt szomszéd, és akinek a sikolyát hallhatták a szomszédos épületekben megölték, a vérével ugyanolyan mintákat hagytak, mint a helyszínen, ahol rajtaütöttünk az elrablókon – ecseteli szinte már izgatottan suttogva – Továbbá, ahogyan a szomszédoktól megtudtam, az összes többi helyszín, ahová betörtek, Tristan által sûrûn felkeresett helyek voltak. Így valószínûleg a szekta megmaradt tagjai õt akarják.

- Értem. Akkor ezek szerint semmiképpen sem mehet haza.

- Pontosan – a hír hallatára összeráncolom a szemöldököm – Jelenleg nincs elég emberünk a fiatal úr felügyeletére, ezért Tristan Clare egyetlen esélye a túlélésre, ha megengedi, hogy továbbra is önnél maradjon, mivel a szekta tagjai önnel még nem hozták kapcsolatba, jobb esetben soha nem is jönnek rá, hogy egy East Endi és egy köztiszteletben álló, igen jómódú doktor lakhat egy fedél alatt. Nos, mit gondol?

A hallottakat emésztve lassan kortyolok az italomból. Igazat kell adnom neki, tényleg ez Tristan egyetlen lehetõsége, azonban ez azt is jelentené, hogy nem lélegezhetnék fel pár nap múlva. Lehet folytatná játékait, amivel lelkiismeretem újból és újból felébresztené, pedig már életem nyugodt gyógyítással telt, lassan feledve a múltat.

-Doktor úr, minden rendben? – a hangra felkapom a fejem. Tristan áll az ajtóban, kezével az ajtófélfát markolja, míg másikkal a szemét dörzsöli. Kócos haja ezer irányba mered, hálóköntöse félig a karjára csúszott, s a köntös bõsége és fehérsége védtelenné és még sápadtabbá teszi a fiút, akár egy törékeny nõ, akit a széltõl is óvni kell. Mikor lábára ér pillantásom szórakozottan elmosolyodom. Végre papucsban.

- Az East Endi lakásába betörtek, éppen ezért, a felügyelõ javaslatára a továbbiakban nálam lakik, ameddig az ügy meg nem oldódik és biztonságban haza nem mehet – adok engedélyt a maradásra, ezzel megválaszolva a felügylõ kérdését, bár érzem, hogy innentõl kezdve nyugodt perceim megszámlálódtak. 

- Tudja, olyan ember vagyok, aki a tudománynak él. A kísérleteknek, melyek bizonyítják és ledöntik a babonák, a különbözõ hitek, az emberi szeszély és ostobaság kapuit. De mikor önhöz hasonlatos személyekkel találkozom, egy pillanatra elcsodálkozom, s tán még irigykedek is, hogy mindenbizonyítás és magyarázat nélkül képes ily erõsen hinni valamiben – csendesen nézem a mozdulatait, miközben kitölti a narancslevet. A tányéromon lekváros pirítós feküdt, de összeszorul a gyomrom. Valami… a hit alapja a hit. Nem a bizonyíték, nem a logika, és hit, remény nélkül mivé lesz az ember…

- Örömmel hallom, hogy eme nézeteltérés sem akadályozza abban, hogy érdemi társalgást tudjunk folytatni – mosolyodok el halványan. Talán szomorú és üres az élete a fénysugár nélkül, bár számomra a hit és az ima csupán egy mentsvár, egy reményfoszlány, hogy minden tettem ellenére még nekem is megbocsátanak.

Annak ellenére, hogy az Ördögé vagyok…

- Velem lehet egyházi dolgokról is beszélni, hiszen mindig odafigyeltem arra, hogy ne sértsem senki hitét, miközben a véleményem kifejtem. Érdekes téma a vallás, ám mégis, érdekesebbnek tartom az ön történetét, ifjú vendégem – felpillantok, vékony ujjaim megfeszülnek. Félek, hogy olyan témára terelõdik a társalgás, amelynek folyománya a nevetségessé válás és egy leendõ kedves barát elvesztése… rémület, gúny, mint már oly sokszor. – Sejtelme sincs, hogy miért pont önt rabolták el és próbálták feláldozni, s mi célból? A fõfelügyelõ elmondása alapján a… még mindig nem találok jobb szót, mint a szekta. Szóval a szekta tagjainak ajkát, ahogyan a fõfelügyelõ elújságolta, letartóztatásuk óta egy árva hang sem hagyta el. Egyetlen, amit megtudhattunk titkos és gyalázatos mûködésükrõl, hogy önt elrabolták és rituális keretek között fel szándékoztak áldozni.

- Nem emlékszem, hogy valaha is közöm lett volna bármilyen szektához – közvetlenül. Nem akarok errõl beszélni… - Lehetséges, hogy csupán könnyû célpontnak számítottam és rosszkor voltam rossz helyen – ám szemeibe nézve mindketten pontosan tudjuk, hogy ez a magyarázat túl felszínes és a legkevésbé hihetõ.

- Nem ön mondta nem olyan rég, hogy semmi sem történik véletlenül? Ha kíváncsi az elméletemre, akkor szerintem a csürhe tagjai azért nem szólnak egy szót sem, mert félnek, hogy olyan információkat adnak a felügyelõk kezébe, melyek átadásával nagyobb bajba keverik önmaguk, mint a börtönnel. Márpedig ez csupán egyféle módon lehetséges, ha egy igen magas rangú személy is a köreikben forog. Sõt, bátorkodom feltételezni, hogy lehet, pont vezetõ szerepet tölt be a szektában.

- Gondolom, ön is annak az új amerikai mûfajnak nagy kedvelõje, igaz, doktor úr? Mikor az egész novella másról sem szól, csak a bûntény felgöngyölítésérõl, miközben az olvasó ereiben meghûl a vér, de azért elméje lázasan munkálkodik a feladványon.

- Fején találta a szöget – hunyorít finoman. Egy detektív, milyen érdekes… Talán nem egy kötet meg is van neki a friss, ám egyre híresebb Sir Doyle történeteibõl is. Talán ezért eredt akkor a nyomomba? Ezért tart magánál? – Kedvelem a mûfajt és beismerem, hogy az ön esete felkeltette a fantáziám fogaskerekeit.

Azt elhiszem, nem minden nap akarnak valakit feláldozni egy huzatos pincében.

- S mire jutott a rejtvénnyel?

- Csupán addig, amíg felvázoltam. Hogy közelebb jussak a megoldáshoz, további kérdések és azoknak válaszaira lenne szükségem. Például arra, hogy hol volt, mikor elkábították és ismeretségi körében milyen magas rangú emberek fordulnak meg, s velük milyen viszony ápol.

Csendesen nézek rá, lassan elfordítva a tekintetem, zavartan megrebbenõ pillákkal. Ezek… személyesebb jellegû kérdések, de nem akarom megsérteni a megmentõmet sem. Mit szólna… hideg simítás fut végig a gerincem mentén, hiába a vastag pokróc és köntös, mintha egy hideg, nedves ujj simítana végig alig érintve a bõrt. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, de a rejtekben megmarkolom a láncom. Az a puha, meleg fénysugár a hidegben és a sötétben.

- Persze nem köteles válaszolni, ha túl személyes voltam, sajnálom.

- Nem… nincs semmi baj – billentem lassan oldalra a fejem, még lassabban ejtve ki a szavakat.

- Tristan? Tristan, jól van? – hallom a szavait, a mély hangját egy alagút végébõl, egyre elmosódottabban és tompábban. Apró, lassú és klimpírozó zongorahangok öltenek dallamot a nyelvem hegyén, de nem engedem kibuggyanni. Az érintésére felpillantok, megrebbentve a pilláim. – Tristan?

Milyen közel van.

- Sir Clemens úrnál voltam – keresem a szavakat a fejemben – Azt hiszem… azt hiszem, ott kábíthattak el.

- Sir Clemens úrnál? – távolodik el tõlem, leülve egy közelebbi székre. Összepréselve az ajkaim pillantok rá, ujjaimmal morzsolgatva a kereszt rovátkáit. – Elõre is szeretném elnézését kérni, de mit keres egy ilyen kiváló fiatal egy olyan minõsíthetetlen, nem tiszta nevû, botrányos ember társaságában?

- Dolgoztam – nyúlnak ki karcsú ujjaim a sötét anyag leplébõl, megmarkolva a vékony pohár nyakát. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Ebben a házban is vannak sötét titkok, melyen beszívódtak és a doktor… akármennyire is szeretném, hogy jó ember legyen, makulátlan lélek nincs. Mind közül az enyém a legmocskosabb. Bárcsak jobban ki tudnám zárni… Szórakozottan, szinte hang nélkül dudorászom a nyelvemre kerekedett kis dallamot, zárkózott mosollyal.

- Tényleg… ezen még nem is gondolkodtam. Mindig olyan jól eldiskuráltunk, de egyszer sem jutott eszembe megkérdezni önt a jövõrõl, a terveirõl, tanulmányairól. De akkor ezek szerint már választott magának szakmát. Megérdeklõdhetem, mi az?

Nem én választottam. Nem volt döntésem, beleszólásom, ez csak van, mióta az eszemet tudom. Áldás, átok, adomány, jutalom, büntetés, sorscsapás, isten verése, képesség… hogy nem Isten cirógatott meg meleg ujjaival, de a Sátán, a legnagyobb gonosz jelölt meg, s ezzel kiváltságossá tett, különlegessé. Mintha Isten csókolt volna meg, de hátulról.

- Médium vagyok – ha mondhatok ilyet egyáltalán. Lehet ezt definiálni? – Kapocs az élõk és a holtak között – suttogom. Ez nem munka, nem hivatás ez csak… egy képesség. Amibõl ezekben az idõkben meg tudok élni. Félve pillantok fel rá, látom a szeme szikráit és hogy az arcán komolyan uralkodni próbál, de a szája sarka így is kétkedõ mosolyra akar húzódni.

- Úgy érti, hogy ön egy olyan személy, aki látja a szellemeket és tud velük kommunikálni? – és megint a perzselõ gúny. Milyen leegyszerûsített, lebutított, tudatlan formája!

- Ez nem ilyen egyszerû – csóválom a fejem – A holtak lelkei keresnek meg engem és használnak szócsõnek, akár akarom, akár nem. Nem én választom ki, hogy melyik elhunytnak közvetítetem a szavait, sõt, általában engedélyt sem kérnek rá – komorodok el. Ó, bárcsak ennyi lenne, pár magányos lélek, de ez ennél sokkal, sokkal bonyolultabb… A doktor egyébként sem hisz nekem, minek mennél bele, minek bonyolítanám egyébként sem egyszerû helyzetem! – Abból a pillanatnyi döbbenetbõl, amely átsuhant az arcán, gondolom nem kissé leptem meg. Gondolom, most csalónak tart és nem hisz ez efféle dolgokban – mosolygok halványan, épp csak a szám sarkában megbúvó kedvességgel.

- Ez nem igaz – teszi a kezét az asztal lapjára, elmerengõ pillantással figyelem a hosszú ujjait, az izületenél kidomborodó porcokat, bütyköket… ahogy a kézfején ujjainak mozdítására kirajzolódnak az inak. Elnyúlt, hosszú, néma pillanat. – Hiszek az emberi lélekben, hiszen mivel mással magyaráznánk a személyiség sokszínûségét és az érzelmeket? Továbbá elhiszem, hogy az emberek képesek energiát kibocsátani vagy otthagyni, akár az illatukat, de ebben nem vagyok biztos. Viszont a kísértetekben és abban, hogyha tényleg léteznek és járnak közöttünk, képesek üzenni nekünk egy élõ társukon keresztül… igen nehéz hinnem ebben, hiszen…

- Nincs bizonyítva – hunyom le a szemem egy sóhajjal. Sok magyarázat van az érzelmekre, remek közléseket olvastam, miszerint az agyban futó jelek és energiák generálják és képzik; hogy az emberi test is képes kibocsátani elektromosságot, feltöltõdni, sõt, túltöltõdni. És a „szellemek”, ahogy õ hiszi… õ, bárcsak ennyire könnyû lenne, hogy mindenki itt marad és békésen éldegélnek egy fátyol mögött, de nem!

- A számból vette ki a szót. A képzelõerõ által szárnyra kapott hipotéziseket még soha nem bizonyították, sõt, amilyen módszert eddig megalkottak, mind csõdöt mondott. De ha esetleg belefut egy szellembe és a közelben leszek, kérem, szóljon, kíváncsi lennék a tapasztalataira és reakcióra – miért érzem ezt a felajánlást lenézõen gúnyosnak? – Érdekes tanulmány lenne.

Tanulmány. Kissé csalódottan, de békésen hunyom le a szemem. Mindig megvolt ez az oldala is az életemnek, amely nem magam választotta magányba taszított. Félelembe, sötétségbe. Féltek tõlem és félek én is. Borzonganak, de vizsgálnának, látni akarják, hogy félhessenek, butaságnak, megjátszásnak hiszik, de amikor tényleg elszabadul a pokol…

- Akkor sem hitt soha semmi másnak, csak a tulajdon szemeinek, mikor még gyermek volt? – pillantok fel rá. A gyerekek fogékonyabbak, kíváncsiabbak, még nem rontja meg a lelküket az emberek társasága és a társadalom. Az egész világ…

- Édesapám is orvos volt, az õ bensõjében is a tudomány szenvedélye égett, bár igaz nem annyira, mint az enyémben. Nem csoda, hogy elég korán kinevelte belõlem a fiatalkori tévhiteket és képzelgéseket.

Minõ megfogalmazás a tisztánlátásnak! Degradáló szinonimái a szavaknak.

- Értem – pillantok ki. Az ég szürke, a felhõk lassan úsznak. Talán havazni is fog, hiszen lassan beköszönt a borús, barátságtalan, angol tél.

- Milyen késõre jár már az idõ! – pattan fel, meglepve fordulok felé. – Szégyellem magam, hogy egy beteget ilyen sokáig ébren tartottam, ideje nyugovóra térni – áll mellettem, amíg fel nem állok és összefogva magamon a meleg subát elindulok felfelé engedelmesen, mint mikor a vadászkutya tereli zsákmányát. Szemem sarkából elkapom a mozdulatát, ahogy a vállamra simítaná a kezét, de egy fürge és mintegy véletlen mozdulattal épp akkor fordulok felé, kitérve a mozdulat elõl.

- Jó éjszakát, doktor úr – mosolygok rá és engedelmesen az ágyhoz mászok.

- Jut eszembe! Elfelejtettem szólni, hogy holnap reggel el kell utaznom a nyomornegyedbe egy beteg kislányhoz ellenõrzésre. Ameddig vissza nem térek, bármiben is szenved szükséget, szóljon Felixnek, aki mindenben a szolgálatára lesz.

- Hogy tudnak kifizetni a nyomornegyedben egy olyan orvost, mint ön? – vonom fel a szemöldököm. Kíváncsi lennék a város azon részére. Bizonyára a Fleet Street vagy az East End egyik szegletére gondolhat…

- Sehogyan – meglepve emelkednek fel a szemöldökeim – Nem fizetnek a szolgáltatásaimért, de úgysem fogadnék el semmit. Egyik sétám során találkoztam egy kétségbeesett anyával, akinek megígértem, hogy kezelem a gyermekét.

- Maga túl jó, doktor – dõlök el a puha párnára, álmodozó mosollyal.

- Nem vagyok jó, ez csupán orvosi kötelezettség.

- Segít egy szegény gyermeknek, és engem is egy szó nélkül befogadott és ápol, holott azt sem tudta, honnét szalajtottak. Nem utolsó sorban ön mentett meg. Mindezekért nem kérve semmit. Árulja el nekem – könyökölök fel a szemeibe nézve – hol találok még egy ilyen orvost… nem is orvost, embert?

- Ugyan. Annyi betegem van, aki képes megfizetni a gyógyszerek árát, hogy ennyi igazán belefér – hûvösödik a hangja – Most viszont térjen nyugovóra, holnap találkozunk. Jó éjszakát.

Becsukódik az ajtó, halvány mosollyal nézek utána. A két gyertya, mely fényt ad, lassan remeg és serceg az ágyam mellett. Kicsusszanok a vastag paplan alól, letérdelve az ágy mellé, összefonom az ujjaim, lehajtva a fejem.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

* * *

Másnap tényleg nem jön reggel a doktor a szokásos vizitre. Kapok meleg vizet megmosakodni, alaposan lesikálom magamról a betegséget. Szerencsére gyorsan gyógyulok, legyen szó bármirõl… még a sebek is, bár a hegek halványan, de mindig láthatóak. Tiszta inget veszek, és az étkezõben reggelizhetek. Felix kérésemre megmutatta a könyvtárszobát, amely minden képzeletemet felülmúlta, gyorsan össze is szedtem pár kötetet, melyet orvul az ágyam mellé cipeltem, és mivel ágyfogságom idején már aludni nem bírtam – bár szó mi só, jól esett a nyugodt pihenés – olvasgattam. Keats verseket… istenem, milyen gyönyörûek.

Merõn figyellek, - oh sok bús idõn
Szeretgettem már a szelíd Halált,
S hívtam, dudolva és becézgetõn,
Vinné halk lelkem békült légen át, -
De most, most volna a legédesebb
Elmúlni, kín nélkül, ez éjjelen,
Míg lelked a dal omló ütemén
Rajongva tépdesed!
Oh zengj még! s légy, ha már süket fülem
Hiú hant lesz, magasztos gyászzeném!

Az ebédhez nem is nyúlok. Nincs étvágyam, a könyv lapjára meredve észre sem veszem, hogy Felix bejött volna, mondott volna bármit is. Félig lehunyt szemmel a párnára dõlve, ujjaim a lapokon, tán azt hihette, elaludtam a nagy bölcselkedés közepette… pedig nem.

Az idõ megállt, pár dallam dudorászó taktusa közben hajtok ismét egyet, de felkapom a fejem. Minden idegszálammal megfeszülve teszem félre a könyvet, uralkodva magamon mély, lassú, hangtalan lélegzetet veszek. Kicsusszanok a meleg ölelésbõl, csak a fehér hálóingben, csupasz lábbal lépek ki a szoba védelmébõl. A szívem nyugodtan, halkan dobog, a szemem egy pontra szegezõdik, ujjaim elõre nyújtom, mintha fogócska közben a társam épp egy hajszálnyival csusszanna ki az ujjaim közül.

Halkan dúdolgatok, megállva egy ajtó elõtt. Lassan fordítom oldalra a fejem, a fényes felületre nézve. A talpam lassan fagy át a hideg padlótól, a szél bekúszik a fehér ing alá.

Csak nézem az ajtót, a mellkasomra szorítva a kezeim, összefonva az ujjaim.

Mintha karosszék nyikorogna… nem, nehezebb, bõr. Érzem a keserû mandulaszagot… kesernyés, mégis émelyítõ, mint a ciánkáli. És a halk, fájdalmas dalocska… a szavak, melyeket én is, már én is ismerek.

Lassan nyújtom ki a kezem, épp megérintve a kilincset, mikor a hátam mögött felcsendül egy kemény hang, visszariasztva az ujjaim.

- Tristan? Mit keresel arra?

A doktor felé fordulok, megmarkolva a keresztet a nyakamban. Lesápadva, égõ szemekkel mered rám, mintha a smaragdszín teljesen eltûnt volna a tekintetébõl, csak a hatalmas, kitágult fekete pupillája mered rám. Tükörtelen üvegszem, de a belsejében fekete tintaként zubog a félelem és a harag.

- Én…? S-semmit – rázom meg a fejem. – Elnézést, csak hangokat hallottam és gondoltam megnézem… - fordulok felé, lassan libbenõ inggel. Majdnem olyan fehér, mint az én bõröm.

- Hangokat? Az teljes képtelenség. Az ajtó mindig zárva, az ablakot nem törték be és évek óta nem járt más rajtam kívül abban a szobában – lép közelebb, le se véve a tekintetét az arcomról, a hazugság tipikus jeleit keresve. De én nem hazudok. – Lehetséges, hogy az utca zaja szûrõdött be valahol és tûnt úgy, mintha a csukott ajtó mögül hangzana.

- Lehetséges – formálom lassan a szót, felnézve a szemébe – De nem hiszem.

- Mezítláb, ilyen hidegben? – szid meg, a vállamra téve a kezét terel szépen vissza a szobám felé, bénultan hagyom – Még jobban megfázik.

- Nem akarok a terhére lenni, sajnálom – dünnyögök. Kihúzva magam, felvetett fejjel indulok, a keze lecsúszik a vállamról, és ahogy megyek, az ajkaim közül szórakozottan siklanak ki a játékos gyermekdal taktusai. Hallom, hogy lemarad a lépéssel, de kábán, meg se fordulva egyek vissza a szobába, csak dudorászva.

- „Túl a hegyen és még tovább..” ~

Visszaveszem a könyvet a kezembe.

Ó, édes Álom, hogyha akarod,
törd meg dalom most, s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót…

Halk kopogásra felkapom a fejem, és bejön a doktor, halvány mosollyal teszem félre a könyvet óvatosan és tisztelettel. Mögötte Felix, aki csakazrétis hozza a levest és a gyógyteát, amely kellemetlenül keserû.

- Felix mondta, hogy nem ebédelt. Remélem, átmelegedett a délutáni után – ül le mellém, és megméri a lázam. Mintha a mozdulatai hidegebbek és kimértebbek lennének, de nem jelzem, hogy észrevettem volna.

- Igen, sajnálom – mosolygok nyugodtan, a kezeit figyelve, ahogy a csuklóm fogja. – Hogy van a kis betege?

- Szerencsére egyre jobban – pillant fel rám a szemöldöke alól. – Ahogy ön is.

- Akkor sajnos már nem élvezhetjük egymás társaságát túl hosszú ideig – nézek rá, tartva a szemét, de aztán bánva a dolgot lesütöm a pilláim. – Ez otrombaság volt, bocsásson meg. Én csupán… nem akarok a terhére lenni.

- Nincs a terhemre, Mr Clare – megszorítja a kezem, hálásan visszaszorítom. – De az egészsége tényleg gyorsan javul.

- Ez esetben hálás lennék, míg a teljes gyógyultságom kinyilvánításáig… nos… megkapnám a ruhám. Bár személyes holmit… - pirulok el kissé.

- Ez természetes – biccent ellágyuló arcvonásokkal. – Szerintem van annyira jól, hogy egy egészségügyi séta még használjon is. A levegõ még nem annyira csípõs.

- Az nagyszerû lenne – mosolygok.

- Remek. Holnap reggeli után meg is ejtjük, kellemes idõt jósolnak. De most egyen és pihenjen. Látom, felfedezte a könyvtáramat.

- Lenyûgözõ gyûjteménye van.

- Verskötet? – néz a kezemben tartott könyvre.

- Szeretem Keats. A romantika nagy alakjait – mosolygok. Megint enyhe lenézõ szórakozottsággal koppintja meg a könyv kemény fedelét, majd magamra hagy. Még olvasgatok kissé, de közben érthetetlenül a kis dalocskát dúdolgatom. Kedves versecske a Lúdanyó meséibõl.

Tom, a dudás fia.

* * *

Másnap Felix hoz nekem egy rend ruhát. Elegáns, drágább anyag, mint amit valaha is hordtam, megdöbbenve simítom meg az inget.

- Ezt…

- Elvégre nincs saját ruhája. Csak nem mehet ki hálóingben!

Segít felöltöznöm, inget, nadrágot, mellényt kapok, nyakkendõt, kabátot. Elegáns, emelt nyakú ing, a nadrág a combomra simul, a csizma majdnem a combomig ér. Érdekes, de nagyon tetszik, meleg és kényelmes. Épp, amikor a zakót veszem fel, nyílik a szoba ajtaja és belém a doktor, egy pillanatra meg is áll, meghökkenve mér végig. Elpirulva simítom oldalra hosszú tincseim.

- Doktor úr, én nem tudom, mit mondjak… nagyon köszönöm – mosolyogok rá hálásan.

- Igazán semmiség. Jól áll önnek- köszörüli meg a torkát, én pedig halk nevetéssel kanyarítom magamra a kabátot, felvéve a gömbölyded, édes kalapot. Felveszem a puha bõrkesztyût, hálásan nézem vékony ujjaim, melyek különös kontúrt kapnak a vékony bõrben.

- Mehetünk is.

- Erre tessék – int, mutatva az utat, a kezébe fogva a sétapálcáját. Kint vár minket egy kocsi, int, és mozdulatára engedelmesen, elegánsan besiklok a puha ülésre. Szétnyílik a bõ kabát, a sötét bézs nadrág és a hosszú csizma kivillan az anyagok alól. – Mondja a címet.

Megmondom, mire kissé rám mered, de kiszól a kocsisnak és visszaül a velem szemben levõ ülésre helyezkedik.

- Az East End?

- A felsõbb vége, de igen – biccentek – A kóklerkedésembõl – használom kicsit gúnyosan a szót, duzzogással vegyítve a múltkori beszélgetésünk emlékét. – telik saját lakásra, otthonra… saját életre.

- Kissé fiatal hozzá.

- Az élet nem egyszerû Londonban.

- Hát a szülei? Ön diákkorban van. Talán a szüleit segíti ki?

- Azzal, hogy külön élek? Nem valószínû. Nem voltak szüleim, doktor – mosolygok, de nem bánom a kérdezõsködést.

- Kérem, bocsássa meg a…

- A kíváncsiság emberi tulajdonság, Brooker doktor. Isten nem azért alkotta meg a válaszokat, hogy a gyermekei ne merjenek kérdezni – mosolygok nyugodtan, gyengéden intve, hogy kérdezzen nyugodtan. Hiszen annyit segített, miért pont az életem hétköznapibb részeit titkolnám el elõle? – Dologházban nõttem fel, amíg nem volt bátorságom elszökni. Túléltem, minden ellenére. Bizonyára van, ami nem szeretné, hogy idõnek elõtte meghaljak – mosolygok kényelmesen hátradõlve, de a szeme felvillan. talán érzi, hogy ezzel a mondatommal kissé sötétebb jövõre és titkokra utalhatok, mint szeretnék.

- Megérkeztünk, uraim – szól le a kocsis. Az utcák már szürkébbek, koszosabbak mint a folyton sepregetett negyedek utcái, polgári lakások, munkásemberek, kiknek munkahelyét és életét még nem rabolták el a gépek, hogy asszonyaikat olyan munkára kényszerítsék, melyet a gépek még nem tudnak elvégezni… egyelõre. A doktor kisegít a kocsiból és felnéz a még takaros, bár kicsit kopottas téglaházra. Látszólag megkönnyebbült. Mosolyogva érintem meg a felkarját.

- Kérem – invitálom beljebb. Az emeletre sétálunk, a tetõtérben a garzon az én kis odúm. Kályhával, nagy ablakokkal. – Isten hozta énnálam, doktor. Kérem, nézze el a rendetlenséget, jó pár napja nem jártam itthon és nem számítottam vendégekre.

- Ugyan, Tristan… - néz rám gyengédebb tekintettel.

Egy kis ágy az ablakok alatt, egy könyves szekrény, ruhásszekrény. A már hideg kályhán megdermedt és megtúrósodott a kakaó, melyet még az elrablásom elõtt készítettem magamnak, hogy egy kis gyógyír legyen a sebzett lelkemre és testemnek… néhol már vékony rétegben állt a por.

- Igazán kellemes otthona van – néz rám. Elpirulva mosolygok rá.

- Köszönöm szépen. Mondja… mennyi idõre számítsak? Csak hogy tudjam…

- Igazán csak a legszemélyesebb holmijait kell, amire igényt tart, a többit bízza rám.

- Na de…

- Kérem – elpirulok, biccentek. Egy kis bõröndöt veszek elõ az ágyam alól, a könyvespolcomról leemelek pár könyvet és akkurátusan bepakolok. A szekrénybõl kiszedem a kesztyûimet, különbözõek, hogy ne tûnjön fel túlságosan, hogy igazából nem szívesen válok meg tõlük… a rózsafüzérem, alsónemûk… a szekrény aljából kiveszek egy nagyobb vászonzacskót, melyben szögletesre hajtogatott, vastag anyag van. Látom a kíváncsi tekintetét, de ebben nem világosítom fel. Remélem, nem kell majd használnom.

- Ennyi?

- Igen – zárom le. Ennyi elég. – Amelyek feltétlenül kellenek.

- Akkor indulhatunk is – tárja kifelé a karját, így kifelé indulok, kesztyûs kezembe fogva a bõröndöt. Bezárom az ajtót. Egy pillanatra megtorpanok, fekete ujjaim a kilincsen. Ez a mozdulat…

- Olyan nagy és hideg a ház, kedves, kérlek… Mindig olyan pedáns és tiszta, értékeled a tisztaságot, midig tiszta és hideg a kezed, ezért szereted õket, ugye, ezért szereted a szüzeket… - suttogom halk, vékony, kedves hangon, egyre gyorsabbak, majd megrándulok, elakadó lélegzettel ejtem le a fejem. Az ujjaim nyikorogva szorulnak a fémre, amikor megérzem a doktor ujjait a kezemen.

- Tristan… - néz rám, levegõért kapkodva nézek rá. Lehunyom a szemem, elfordulva.  

- Mehetünk – csúszik le a kezem a fémrõl, zavartan igazítom meg a kalapot a fejemen, csendesen szorítom a bõröndöm. Ahogy csendesen megyek elõtte, összeszorítva a szám, összepréselve az állkapcsom, csendesen motyogok, suttogásszerûen.

- Védelmezz minket a küzdelemben, a Sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük, Parancsoljon neki az Isten! Szûz Mária, Istennek szent anyja, imádkozz érettünk, bûnösökért…

Ahogy kilépünk, a hideg kellemesen frissítõ. nagyon, szomjasan kortyolok a levegõbe, érzem a számban a füstöt, a bûzt, az emberek szagát… Oldalra nézek, ahol nagyobb tömeg áll, Dr. Brooker mögém áll. Érzem a hõjét a hátamon…

- Mi történhetett? – néz arrafelé, én pedig szomorúan szorítom össze a szám, elfordítva a fejem.

- Egy borzalmas dolog, borzalmas, borzalmas. Túl sok rossz dolog történik az emberekkel. Meggyilkoltak valakit… valakiket… - suttogok.

- Ezt… honnan tudja? – nézi, nézzük, ahogy a rendõrök hozzák ki az olcsó lepellel letakart holttesteket.

- Érzem. Tudom. Menjünk, kérem… - nézek fel rá könyörgõen, megmarkolva az alkarját. Kikerekedett szemekkel nézem a kezem, õ is odakapja a pillantását, ahogy az ujjamra lassan felmászik egy hatalmas, gusztustalan fekete pók. Nem moccanok, a levegõ is a torkomra forr, megremeg az ajkam, ahogy nézem, jön, egyre feljebb a karomon… hirtelen rántom el a kezem, pánikszerûen lesöpörve magamról, a számra szorítva a kezem remegek. Azonnal átkarolja a vállam, két keze biztatóan szorít meg.

- Menjünk. Jöjjön, semmi baj… ne féljen.

Könyökölve meredek a szürke fertõbe, ahonnan megtört tekintetû emberek pislognak rám. Nem is rám, az erõteljes lovakra, elõkelõ ruháimra, magára a csinos kocsira. Mit jelentek nekik? Semmit, igazán semmit, csak egy elõkelõ úr, aki bizonyára nem idevalósi, hiszen ilyen öltözetben mi járatban lenne köztük? Köztük, akiknek már csak a ruhám értéke elég lenne szállásra és ételre.

De nem, nem tévedtem el, csupán kötelességem erre hívott. Az egyik omladozó épület elõtt állunk meg, kiszállok, és a fiákert elhajtom, mielõtt még megtámadná a kocsist néhány csavargó. Kopogás nélkül belépek, hiszen várnak rám, csupán nem merik remélni, hogy jövök is. A város egyik gazdagabb részében koldult egy asszony kétségbeesetten, hogy beteg gyermekének legalább ennivalót és egy kuruzslótól valamilyen csodaszert tudjon venni.  

„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az õ javukra, és mindent elhárítok, ami árthatna nekik.” *

Ha belegondolok… én is hasonló kuruzsló lehettem…
Jöttömre megijednek, kitágulnak a pupillák, az asszony a szívéhez kap. Nem hitték, hogy jövök. De nem is hibáztatom õket, a remény tartja életben, de ha túlzásba viszik, pont az öli meg õket.
Szó nélkül letérdelek a kislányhoz, akit ver a víz, kinek arcára rózsákat rajzolt a láz és vacog. Szó nélkül megvizsgálom, majd utána néhány kérdést intézek aggódó édesanyjához. Válaszaira bólintok, majd kinyitom orvosi táskám, hogy a kicsi fiolákat az asztalra téve gondolkodjam, hogy melyik, vagy melyek kombinációja lenne jobb a gyermek számára. Bár kevés az esélye, már teljesen elharapódzott rajt a betegség.

„Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.”*

Nem. Nem adok.
Pedig ujjaim bizseregnek, ahogyan felemelem az egyik anyagot tartalmazó fiolát. Gyógyszer, mint bármelyik másik, de túladagolva, mint minden, méreg. S milyen kedves kis méreg! Ellazít és elaltat, hogy majd az izmok is álomra szenderüljenek, s vele együtt az ember is. Mi értelme visszahozni a halál mezsgyéjérõl ezt a szerencsétlen gyermeket? Mibe térne vissza? Nyomorba és lassú pusztulásba. Nem lenne jobb, ha véget érne kétségbeesésük és örök nélkülözésük?

Mi is élvezhettük volna a gyermekáldás örömeit…

Beadom a kislánynak a gyógyszert, a szülõket ellátom az utasításaimmal, miközben nagyot sóhajtva pillantok körbe. Annyi minden lenne, amire oda kéne figyelniük, de anyagi helyzetük nem engedi meg nekik. Hogyan kérjem tõlük, hogy bizonyos ételeket adjanak a lánynak, mikor örülnek, ha egyszer tudnak enni egy nap?

„…tisztán és szentül megõrzöm életemet és tudományomat” *

Tisztán és szentül… életem és tudományom…
Mély sóhaj szakad ki lelkembõl, ahogyan kilépek az ajtón, miután megígértem, hogy újra eljövök. Mindenfelõl szakadt ruhájú, beesett arcú, szenvedõ szempárok figyelik a legapróbb mozdulatom is. Mennyi beteg… mennyien szorulnak segítségre és egyikért sem tehetek semmit. Az életkörülmények ellen egymagam nem tudok semmit tenni, és különben is! Tehet bárki bármit, mindig lesznek olyanok, akik ilyen sanyarú sorsba kényszerülnek.

„Ha ezt az eskümet megtartom és nem szegem meg, örvendhessek életem fogytáig tudományomnak s az életemnek, de ha esküszegõ leszek, történjék ennek ellenkezõje.” *

Elbuktam.

Esküm minden szavát elbuktam.
Megszegtem és sárba tiportam, amit csak lehetett. Nem nevezhetem magamat orvosnak, és mégis… Mégis még remélem, hogy nem késõ, hogy az elkövetett bûnökért, az elhagyott életekért cserébe megbocsátás vár, ha annyi emberen segítek, amennyin csak tudok. De mégis kitõl várom a megbocsátást és feloldozást? Ki fogja elûzni éjszakáimból a rémálmokat, nappalaimból az emlékeket, szívembõl a bûntudatot, mikor lelkem már belefulladt bûneim sarába?

*-*-*-**-*

Mire leszáll az est már el is készülök. Új, elegáns és viszonylag drága ruhát öltök a hozzáillõ kabáttal, amely a kor legújabb divatja szerint készült. Nehogy megszóljon az arisztokrata társaság. Nem mintha érdekelne a véleményük, csupán elvárják, ahogyan sok minden mást is. De hát ez a minimum, legalább látják, mire megy el a fizetségük, hiszen nagy az ára a lélek ostoba nyugalmának. Legtöbbször semmi szükségük orvosságra, csupán figyelemre, sajnálatra és arra vágynak, hogy legyen mit borzadva mesélniük barátaik társaságában. S mennyire meg fogják bánni a meghívásom, mikor látják, hogy gyalog érkezem! Hát még akkor, mikor illedelmesen elõadásba kezdek a séta jótékony hatásáról, s javaslom, próbálják ki õk is. De nincs igazam? Két utcasarokért minek kocsit fogni?

Igaz, a házigazda valami nagy meglepetést emlegetett, valami olyasmit, ami miatt nem fogunk tudni nyugodtan aludni, de ezért felesleges a pazarlás. Meg mernék rá esküdni, hogy távoli földrõl, tán a gyarmatokról érkezett kalandor lesz a díszvendég, aki kitalált hõstetteivel és rémtörténeteivel fog szórakoztatni minket, vagy talán egy halottlátó, aki megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem színészkedik. Milyen borzasztóan unalmas idõpocsékolás lesz a ma este.

Megtorpanok. Á, biztosan csak a képzeletem játszik velem. Biztosan csak egy kóbor kutya borított fel valamit a szomszédos utcában.

- Csendesebben ti szerencsétlenek! Legalább ezt a pár utcát bírjátok még ki, anélkül, hogy lebuktatnátok minket!  – ér el hozzám a feszült suttogás, mikor már indulnék tovább.

Erre felkapom a fejem és a ház oldalához lapulva tekintek be a szûk mellékutcába. Pár férfi fog valamit, amit talán szõnyeggel, esetleg függönnyel bugyoláltak be. Érdekes…
Nézem õket ahogyan egyikük vállára veszi a csomagot, amelybõl alá hull egy kézfej. Meredten nézem a három férfit, ahogyan az árnyékban maradva elindulnak. Izgatottan visszafordulok. Még sosem voltam tanúja egy emberrablásnak.

Kapkodva körülnézek a fõutcán, amelynek végén éppen akkor fordul be két rendõr. Vetek egy gyors pillantást a három férfire, akik már az utca közepén járnak. Rendben, talán elég lassúak, és gondolkodás nélkül odarohanok a rend õreihez.

- Jöjjenek gyorsan! Szükség van magukra, egy embert elraboltak! – hadarom el gyorsan a mondanivalóm, mikor már hallotávolságon belülre érek, és meg sem várva válaszuk fordulok, hogy visszarohanjak az utcára, ahol még pont elcsípem, ahogyan a három férfi befordul. De mire odaérek és mire beérnek a rendõrök már hûlt helyük. Nem szívódhattak fel ennyi idõ alatt!

Azt hiszik csupán furcsa hóbortjaim éltem ki rajtuk, mérgesek és idegesek, s még véletlenül sem akarják felfogni, hogy igazat mondok. Bevetem minden tekintélyem és szigorú pillantásom, de nem enyhülnek. Õk nem láttak semmit. Persze, hogy nem láttak semmit, amikor olyan ráérõsen sétálnak, mintha nem sorban történnének egymás után a gyilkosságok minden éjszaka! Tehetetlen bagázs!

Nem törõdve a további okítással, mondatuk közepén hagyom ott õket és kukkantok be a házak ablakain és pinceablakain, míg valami furcsa, mégis ismerõs illatot nem hoz felém a szél. Tömjén…
Az illat forrásának irányába tartok, és minél közelebb érek hozzá annál kivehetõbben hallok valamilyen enyhe mormolást. Intek a rendõröknek, akik a felháborodásukat elfojtva már inkább aggódva figyelték mit mûvelek és már egészen biztos, hogy õrültnek tekintenek, de majd meglátják.

*-*-*-*-*

Persze, felszólítottak rá, hogy maradjak veszteg, míg mindenkit meg nem bilincselnek, míg mindenki el nem hagyja a helyiséget, de addigra a fiú állapota egyre romlik, és innen nem látom, hogy a késnek sikerült-e elérnie, s ha sikerült is, milyen még a vágás, hol ejtették a sebet és mennyire vérzik?

Miután mindenki magasba emelte kezét, kirobbanok a rendõrök háta mögül és nem foglalkozom az újabb felháborodott kiáltásokkal és a kölyökhöz rohanok. Szerencsére idõben érkeztünk, menthetõ, s meg is fogom menteni. Kioldom a véres csuklóit fogva tartó szíjakat, sápadt homlokára simítom kezem, láza van, izzad és cserepes a szája. Csúnya púp van a fején, s ki tudja, hogy mit vihettek még be a szervezetébe. Bele fog telni néhány napba, mire felépül. 

De életben van, szerencsére.

Igen, határozottan állíthatom, hogy a séta kifejezetten jót tesz az egészségnek.

Meztelen testét a kabátomba burkolom, majd úgy veszem fel karjaimba, akár egy törékeny porcelán csészét. Az lenne az ésszerû ha kórházba vinném, de ott egy nõvér két óránként ha egyszer ránézne és orvos is csak fél percig látná, míg mindenféle nyavalyát elkap a kórteremben, mert hiába a fertõtlenítés, ha a betegek köhögnek, tüsszögnek és terjed a levegõben.

Nem marad más választásom… Ameddig ki nem nyitja a szemét és fel nem épül, addig élvezi a vendégszeretetem. Azt sem tudjuk még, hogy kicsoda, hova vigyük haza, s vajon egyedül él vagy még a családjával? Egyáltalán otthonában van-e és nem egy átutazó? De ezeket ráérek megkérdezni.

Apró testével szinte belesüllyed a hatalmas ágyba, s azonnal elnyeli a tiszta paplan. Már megfürdettem, elláttam a sebeit, nehogy elfertõzõdjenek, adtam rá tiszta ruhát és ügyeltem rá, hogy lázát visszaszorítsam. Már nem rázkódik és nem izzad, bár bõre még mindig ijesztõen sápadt. Gyógynövényekbõl készült folyadékot párologtatok, olyanokat, melyek segítik a légzést, a nyugodt álmot és a gyógyulást, s csak remélem, hogy a fejére mért ütés nem okozott nagy bajt. De minden kiderül, amint felébred.

Minden órában benézek hozzá és ellenõrzöm az állapotát, a köztes idõben pedig bocsánatkérõ levelet írok kedves Lord Farangelnek, amiért olyan otromba módon megígértem, hogy részt veszek az estélyén s mégsem jelentem meg. Orvosi kötelességemre hivatkozva kérem bocsánatát, de jobban nem részletezem a dolgokat, hiszen a pletyka gyorsan terjed. A fõfelügyelõ is beugrik munka után, hogy megköszönje állampolgári segítségem és átnyújt egy apró bõrzacskót, amit még a helyszínen találtak, s valószínûleg a fiúé. Természetesen az eddigi feljegyzéseimmel is foglalkozok, hogy végre rendszerezzem õket és szanáljam a haszontalan dolgokat, amelyekkel már semmihez sem tudok kezdeni, vagy elévültek.

-Doktor úr – kopogtat dolgozószobám ajtaján Felix, szólításomra beljebb lép – A fiú felébredt, adtam neki vizet.

Biccentek és intek, hogy távozhat. Pár üvegcsét a zsebembe rejtek, hátha szükség lesz valamelyikre. A szobába belépve megnyugtat az, hogy vendégem képes volt felülni az ágyban. Látszik az arcán, hogy még gyenge és kába, de legalább nem bénult le. Az ing melyet ráadtam kissé nagynak bizonyul, mivel képes a vállára csúszni.

Félhosszú fekete haja kócosan öleli körbe piroskás arcát, nagy barna szemeivel érdeklõdve pillant rám, s ha nem tudnám, hogy egy fiút ápolok az otthonomban, elsõ pillantásra azt találnám gondolni, hogy újra egy nõ lépte át házam küszöbét.

- Á, látom, lassan kezd visszatérni a színe – mellé lépek, hogy újból elvégezzem a rutin vizsgálatokat, de még mielõtt elérhetném a férfiakra nem jellemzõ kecses kézfejet, elhúzza elõlem. Felpillantok arcára, hogy kérdõre vonjam, de olyan zavartan és szégyenlõsen fordítja el az arcát, hogy inkább nem teszem – Csak a pulzusát mérem meg, nem kell félnie.

- Tudom. Köszönöm, hogy gondomat viselte, professzor úr – néz szemeimbe a külön fénnyel megáldott szempár. Mivel mély, barna színe van, ezért képes a melegséget és vidámságot sugározni, akárcsak egy kölyökkutya tekintete. De mégis, van valami megfoghatatlan a nézésében, melyet még nem érthetek – Nagyon hálás vagyok érte… bár nem értem, miért.

- Önt elrabolta egy titkos… nos, talán „szekta” a legjobb kifejezés arra a csürhére – foglalok helyet az ágy szélén, és most engedi, hogy megmérjem a pulzusát, majd ellenõrzöm a nyakát, a testhõmérsékletét, de minden rendben. Láza még mindig akad egy kicsi, de azt könnyen kezelem – Amikor Önre találtunk, épp feláldozni készültek, ismeretlen okból – tájékoztatom, miközben sztetoszkópommal meghallgatom a szívét, engedelmesen követi az utasításaim, de minden rendben – A pincékben, ahol a rendõrség a bandán ütött, hûvös volt és nedves, valószínûleg elkapott egy egyelõre enyhe megfázást, rosszabb esetben tüdõgyulladást. Egyelõre maradjon fekve, pihenjen.

- Ön túl kedves – hanyatlik vissza a párnára, de szavait még továbbra is ízlelgetem. Kedves… én? – Nem tudom, mivel hálálhatnám meg a törõdését.

- Ezzel ne törõdjön. Felix hoz fel Önnek ételt és meleg teát, de ne mozduljon ki az ágyból. Nem akarjuk, hogy komoly betegség legyen a vége, igaz?

- Ahogy a professzor úr parancsolja – terül szét egy erõtlen mosoly az arcán– Bár még mindig nem tudom, kinek köszönhetem meg a törõdést.

- Doktor Aden Brooker vagyok – biccentek, majd még mindig halvány mosollyal az arcán visszaalszik a gyógyító és erõsítõ álomba. Hogy ki õ s honnét jött még ráér, a betegeknek nyugalomra van szüksége, hogy meggyógyuljanak.

* * *

Ezek után minden a legnagyobb rendben ment. A fiú, akit Tristannak hívnak, Tristan Clare-nek, ahogyan egyik ébrenlétekor elárulta, egyre jobban magához tért és erõsödött, egészen addig, míg ki nem vetette az ágy. A tudat, hogy nem bírja már elviselni fiatal szervezete a tehetetlen ágynyugalmat megnyugtatott, hiszen az energia visszatért belé. Néhányszor féltem, mikor álmában motyogott a láztól, hogy mégis nagyobb gond lesz, mint amire számítok. De szerencsére fiatal és erõsödõ szervezete leküzdötte a lehetséges kórságot.

Engedelmesen betartotta az utasításaim, elvégzett mindent, amit mondtam és egy szava sem volt az ételre, italra, gyógyszerekre. Mennyivel másabb így gyógyítani valakit! Nem olyan, mint a kényes arisztokrata hölgyemények és jó urak, akiknek ha nem tetszik valamelyik szer illata, azonnal újat kérnek, hiába tudják, hogy az lenne számukra a legmegfelelõbb.

Azonban egy kellemetlen érzés nem hagy nyugodni. Mikor a fiúnak viszem az orvosságait néha felmeredeznek a tarkómon a gyenge szõrszálak. Rajtakapom, hogy néha olyan meredten bámul, olyan áthatóan, s pillantásának nehéz súlya néha gondolkodóba ejt. Mit tud, amitõl a meleg szemeibe ilyen komolyság költözik?

Már annyira megerõsödött, hogy az ágyát elhagyva velem étkezhet, természetesen alaposan bebugyolálva, nehogy visszaessen és utána rögtön vissza is kell térnie. Meglepõen okos, értelmes fiatal. Legalábbis beszélgetésünk minõsége errõl árulkodik- Igen érdeklõdõ, õt is ugyanannyira érdekli az emberek értelmezése, mint engem és minden egyes perc, melyet a társalgással töltünk felüdít, mint a kemény fizikai munkát végzõ embert a forró fürdõ és az pihenés.

- Ó, a minap ezt hozta a rendõrfelügyelõ – emelek ki egy kis zacskót a kabátom belsõ zsebébõl és áttolom neki – elnézést, hogy csak most jut eszembe.

Kissé meglepetten veszi át a barna zacskót, melybõl elõbukkan egy ezüst kereszt, amivel kissé meglep. Hiszen beszélgetéseink alapján nem gondoltam volna róla. A nyakláncot azonnal nyakába teszi.

- Ó, hála égnek – sóhajt megkönnyebbülten, mire akaratlanul is megrándul a szemem és egy pillanatra eluralkodik rajtam a gúny.

- Inkább a fõfelügyelõnek.

- Bár minden ruhám és értékem odaveszett, ez a lánc megmenekült. A fõfelügyelõnek is jár a hála, bár semmi sem történik véletlenül – hunyorog jókedvûen Tristan és szeme szinte szikrázik.

- Tán hisz a Sors kerekében? Önt eszesebbnek és racionálisabbnak véltem, Mr. Clare.

- Sok dolog van, melyekben nem hiszünk az érzékeinknek sem. S ha önmagunknak sem vagyunk képesek hinni, miért kérdõjeleznénk meg bármit a világon, nem igaz? – mosolyog rám töretlenül. Szinte szórakoztat a hite és az elvakultsága is, de nem bánom. Nem az én dolgom és hozzá, valahogyan még illik is a vallásosságnak eme bájos, szelíd változata. Magam, tudósember lévén sosem ápoltam a vallással jó kapcsolatot, sõt, inkább semmilyet.

- Tudja, olyan ember vagyok, aki a tudománynak él. A kísérleteknek, melyek bizonyítják és ledöntik a babonák, a különbözõ hitek, az emberi szeszély és ostobaság kapuit. De mikor önhöz hasonlatos személyekkel találkozom, egy pillanatra elcsodálkozom, s tán még irigykedek is, hogy minden bizonyítás és magyarázat nélkül képes ily erõsen hinni valamiben – töltök magunknak frissen facsart narancslevet.

Szívem minden vágya, hogy egy pohár minõségi borral fejezzem be vacsoránk, de lemondok eme élvezetrõl egy kis idõre fiatal vendégem tiszteletére. Hiszen szigorú étrendhez kell tartania magát, s tudom milyen nehéz ezt megtenni még egészségügyi okokból is, ezért csatlakozom hozzá efféle szenvedéseiben. Bár nem hiszem, hogy ez a fiú mértéktelenül habzsolná szabadidejében a különlegességeket és ártó ételeket. Ezenkívül orvos vagyok. Mégis mit gondolnának rólam, hogyha egészségtelenül és önpusztító életmódot folytatnék? Elveszteném hitelem és pácienseim megvonnák tõlem hitüket s bizalmukat. Így az apró örömökrõl lemondva kénytelen vagyok példát mutatni.

-Örömmel hallom, hogy eme nézeteltérés sem akadályozza abban, hogy érdemi társalgást tudjunk folytatni – veszi magához a poharat, hogy belekortyoljon, majd lenyalja ajkait, akár egy macska a tejet szája szélérõl.

- Velem lehet egyházi dolgokról is beszélni, hiszen mindig is odafigyeltem arra, hogy ne sértsem senki hitét, miközben véleményem kifejtem. Érdekes téma a vallás, ám mégis, érdekesebbnek találom az ön történetét, ifjú vendégem – hunyorgok érdeklõdve felé, miközben õ értetlen pislantásokat küld felém – Sejtelme sincs, hogy miért pont önt rabolták el és próbálták feláldozni, s mi célból? A fõfelügyelõ elmondása alapján a… még mindig nem találok jobb szót, mint a szekta. Szóval a szekta tagjainak ajkát, ahogyan a fõfelügyelõ újságolta, letartóztatásuk óta egy árva hang sem hagyta el. Egyetlen, amit megtudhattunk titkos és gyalázatos mûködésükrõl, hogy önt elrabolták és rituális keretek között fel szándékozták áldozni.  

- Nem emlékszem, hogy valaha is közöm lett volna bármilyen szektához – rázza meg gondolkodva a fejét – Lehetséges, hogy csupán könnyû célpontnak számítottam és rosszkor voltam rossz helyen.

- Nem ön mondta nem is olyan rég, hogy semmi sem történik véletlenül? Ha kíváncsi az elméletemre, akkor szerintem a csürhe tagjai azért nem szólnak egy szót sem, mert félnek, hogy olyan információkat adnak a felügyelõk kezébe, melyeknek átadásával nagyobb bajba keverik önmaguk, mint a börtönnel. Márpedig ez csupán egyféle módon lehetséges, ha egy igen magas rangú személy is köreikben forog. Sõt, bátorkodom feltételezni, hogy lehet pont vezetõ szerepet tölt be a szektában – eszmefuttatásomra jókedvûen elmosolyodik és érdeklõdõ izgatottság csillan a szemeiben.

- Gondolom ön annak az új amerikai mûfajnak nagy kedvelõje, igaz doktor úr? Mikor az egész novella másról sem szól, csak a bûntény felgöngyölgetésérõl, miközben az olvasó ereiben meghûl a vér, de azért elméje lázasan munkálkodik a feladványon.

- Fején találta a szöget, kedvelem a mûfajt és beismerem, hogy az ön esete felkeltette fantáziám fogaskerekeit.

- S mire jutott a rejtvénnyel? - hunyorog a pohara mögül, szórakoztatja a téma, s ettõl magam is nagyobb kedvvel folytatom a társalgásnak ezt a fonalát.

- Csupán addig, amíg felvázoltam. Hogy közelebb jussak a megoldáshoz további kérdésekre és azoknak válaszaira lenne szükségem. Például arra, hogy hol volt, mikor elkábították és ismerettségi körében milyen magas rangú emberek fordulnak meg, s velük milyen viszonyt ápol? – kérdésemre elkomorul bájos arca, s azon gondolkodom, hogy tán valami rosszat kérdeztem? Nem éreztem magam tolakodónak, vagy lehetséges, hogy nem akar emlékezni arra az éjszakára? – Persze nem köteles válaszolni, ha túl személyes voltam, sajnálom.

- Nem… nincs semmi baj – réved el, de úgy mintha még mindig engem nézne, holott látszik lelkének tükrein, hogy valahol teljesen máshol jár.

- Tristan? – szólítom nevén, mikor nem folytatja, nem válaszol – Tristan? Jól van? – kelek fel a székbõl és lépek felé, majd megragadom a vállát, hogy megrázzam egy kicsikét – Tristan? – meglepetten pislog rám, tekintete csupa értetlenség.

- Sir Clemens úrnál voltam… - mondja halkan, szinte suttogva, még mindig furcsa tekintettel – Azt hiszem… azt hiszem ott kábítottak el.  

- Sir Clemens úrnál? – simítok végig arcomon, míg felmérem újra a fiút és gondolkodom, majd még mindig elmélkedve visszaülök a székre. Ezt mindenképpen el kell mondanom a fõfelügyelõnek – Elõre is szeretném elnézését kérni, de mit keres egy ilyen kiváló fiatal egy olyan minõsíthetetlen, nem tiszta nevû, botrányos ember társaságában?

- Dolgoztam – tekint le a poharára és kezd vele gyermeki játékba. Körbeforgatja, döntögeti egyik, majd másik irányba.

- Tényleg… - lepõdök meg saját magamon – Ezen még nem is gondolkodtam. Mindig olyan jól eldiskuráltunk, de egyszer sem jutott eszembe megkérdezni önt a jövõrõl, terveirõl, tanulmányairól. De akkor ezek szerint már választott magának szakmát. Megérdeklõdhetem, hogy mi az? – kérdem szinte már kedvesen. Igazi faragatlanság, hogy egészen idáig nem jutott eszembe ezeket megkérdezni! Nagy, barna szemeivel rám pillant, szinte már ünnepélyesen komolyan, még a játékot is abbahagyta a pohárral.

- Médium vagyok, kapocs az élõk és a holtak között – ejti ki a szavakat, mintha csupán az idõjárásról beszélnénk, pedig érzem, hogy az arcom feletti uralmam egy pillanatra meggyengült.

- Úgy érti, hogy ön egy olyan személy, aki látja a szellemeket és tud velük kommunikálni? – kérdezek rá, csak a biztonság kedvéért, hogy jól értettem-e.

- Ez nem ilyen egyszerû – rázza a fejét finoman – A holtak lelkei keresnek meg engem és használnak szócsõnek, akár akarom, akár nem. Nem én választom ki, hogy melyik elhunytnak közvetítem a szavait, sõt, általában engedélyt sem kérnek rá – húzza össze erre a gondolatra kicsit bosszúsan szép ívû szemöldökét, majd kissé komorabban, de még mindig kedvesen rám pillant – Abból a pillanatnyi döbbenetbõl, amely átsuhant az arcán, gondolom nem kicsit megleptem, s gondolom, hogy csalónak tart és nem hisz az efféle dolgokban.

- Ez nem igaz – felelem lassan, töprengve, miközben próbálom ráncba szedni futkosó gondolataim – Hiszek az emberi lélekben, hiszen mivel mással magyaráznánk a személyiség sokszínûségét és az érzelmeket? Továbbá elhiszem, hogy az emberek képesek energiát kibocsátani, vagy otthagyni, akár az illatukat, de ebben nem vagyok biztos. Viszont a kísértetekben és abban, hogyha tényleg léteznek és járnak közöttünk, képesek üzenni nekünk egy élõ társunkon keresztül… igen nehéz hinnem ebben, hiszen…

- Nincs bizonyítva – fejezi be helyettem egy sóhajjal, mire majdnem felfelé rándul szám egyik sarka.

- A számból vette ki a szót. A képzelõerõ által szárnyra kapott hipotéziseket még soha nem bizonyították, sõt, amilyen módszert eddig megalkottak, mind csõdöt mondtak. De ha esetleg egyszer belefut egy szellembe és a közelben leszek, kérem, szóljon, kíváncsi lennék a tapasztalataira és reakcióira. Érdekes tanulmány lenne - Mondandómra kinyitja a száját, mintha válaszolni szeretne vagy magyarázatba kezdeni, de inkább becsukja ajkait és kifújja a belélegzett levegõt.

- Akkor sem hitt soha semmi másnak csak a tulajdon szemeinek, mikor még gyermek volt? – pillant rám kissé sajnálkozva, amit nem tudok mire vélni, hiszen még nem is válaszoltam kérdésére.

- Édesapám is orvos volt, az õ bensejében is a tudomány szenvedélye égett, bár igaz, nem annyira, mint az enyémben, így nem csoda, hogy elég korán kinevelte belõlem a fiatalkori tévhiteket és képzelgéseket.

- Értem – fordítja fejét az ablak irányába és elnyom egy ásítást.

Ez a mozdulat eszembe juttatja az idõt s szememmel megkeresem az állóóra számlapját és újfent meglepõdök, pedig nem szokásom. Órák óta beszélgettünk, s még csak fel sem tûnt az idõ múlása, hogy az est könnyû fátylát az éj csillagpalástja váltotta fel. Nagyobb társaságokban és összejöveteleken az idõ ólomlábakon vánszorog, de ez a fiú önmagában képes volt szárnyakat adni a perceknek, melyek úgy suhantak el mellettünk, mintha nem is léteztek volna.

- Milyen késõre jár már az idõ! – állok fel az asztaltól, mire õ is követi példám - Szégyellem magam, hogy egy beteget ilyen sokáig ébren tartottam, ideje nyugovóra térni –terelném atyáskodva szobájának ajtaja felé, de érintésem elõl elhúzódik, amit nem értek, hiszen nem volt semmi rossz a mozdulatban, de nem is szólok érte.

- Jó éjszakát, doktor úr – köszön el, mielõtt kinyitja szobájának ajtaját s még mielõtt a küszöböt átlépve betehetné maga mögött a falapot, utána szólok.

- Jut eszembe! Elfelejtettem szólni, hogy holnap reggel  el kell utaznom a nyomornegyedbe egy beteg kislányhoz ellenõrzésre. Ameddig vissza nem térek bármiben is szenved szükséget szóljon Felixnek, aki mindenben a szolgálatára lesz.

- Hogy tudnak kifizetni a nyomornegyedben egy olyan orvost, mint ön? – mered rám értetlenül és meglepetten, de csupán a fejem rázom.

- Sehogyan. Nem fizetnek a szolgáltatásaimért, de úgysem fogadnék el semmit. Egyik sétám során találkoztam egy kétségbeesett anyával, akinek megígértem, hogy kezelem a gyermekét.

- Maga túl jó, doktor – kúszik édes és meleg mosoly ajkaira, s hangja olyan gyengéd és lágy, hogy egy pillanatra magam is majdnem elhiszem szavait.

- Nem vagyok jó, ez csupán orvosi kötelezettség –hárítok, de a fejét ingatja.

- Segít egy szegény gyermeknek, és engem is egy szó nélkül befogadott és ápol, holott azt sem tudta honnét szalajtottak, és nem utolsó sorban ön mentett meg. Mindezekért nem kérve semmit. Árulja el nekem, hol találok még egy ilyen orvost, de nem is orvost, embert? – dõl az ajtófélfának, szinte már csak félig nyitott szemekkel figyel.

- Ugyan… annyi betegem van, aki képes megfizetni a gyógyszerek árát, hogy ennyi igazán belefér.  Most viszont térjen nyugovóra, holnap találkozunk. Jó éjszakát – köszönök el, már majdnem kimérten és elsietek a szobámba. Jó ember… Én? Õrület!

*-*-*-*

- „Esküszöm az orvos Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára, Panakeiára, az összes istenre és istennõre, õket híva tanúul, hogy…”* - mormolom a reggeli tisztálkodás után, ahogyan szoktam. Azóta a tragikus eset óta minden reggel leteszem és felújítom az esküm ezzel kötve magam hozzá egyre jobban és erõsebben. Akár egy rituálé, akár egy ima…

S a rituálé része az is, hogy régi közös szobánk ajtaja elõtt minden reggel elhaladván megtorpanok. Felidézve a szörnyûségeket lágyan simítok végig a kemény fán, de minden egyes alkalommal belém rekednek a szavak, melyeket már régen ki kellett volna mondanom. Nem vagyok rá képes! Még az emlékeknek sem tudok egy bocsánatot elrebegni, hogyan is tehetném?! Arra nincs bocsánat, s mégis miért tenném? Végtelenül éveztem, soha addigi életemben nem voltam annyira izgatott, mint azokban a hetekben. A kísérlet által okozott eufória szinte megrészegített, s hogy valaki szenved? Nem érdekelt, meg sem fordult a fejemben, hogy érdekeljen.

Úgy rántom el ujjaim az ajtóról, mintha tüzes vasat érintettem volna, s ajtónyikorgás vonja magára a figyelmem. Arra kapom a fejem, a folyosó túlsó végébe, de nem látok semmit. Lehet csupán a képzeletem ûzött velem csúfondáros tréfát. Sõt, egészen biztos, Tristannak a tegnapi kimerítõ este után jó sokáig kell pihennie. Lehet csupán Felix zörgött valahol véget nem érõ teendõi közepette. De mindegy is, sietnem kell a dolgomra. Egy kislányt megmenthetek, csak ez számít.

A leány állapota gyógyszereimnek hála javul, már magához tért és az étvágyai is megjött, amit örömmel hallok, hiszen útközben útbaejtettem a piacot is és pár dolgot a családnak, hogy ne essen vissza és könnyebben legyûrje a betegséget. S talán… talán a szüleinek is tudok valami emberhez méltóbb munkát találni.

Hiszen… mi is élvezhettük volna a gyermekáldás örömeit…

Kimerülten érek haza jóval ebéd után. Hazafele elkaptak az ismerõsöm, mintha csak rám vadásztak volna az utcán, hogy megérdeklõdjék a partiról való távollétem minden apró részletét, s hiába voltam szûkbeszédû, hiába közöltem finoman, hogy sietõs a dolgom, mintha süketeknek próbáltam volna szimfóniát játszani.

Kioldom a hajam és egy fáradt sóhaj közepette beletúrok tincseimbe, majd ingem elsõ két gombját kipattintom. Ennyit megengedek magamnak a négy fal között, legfõképpen akkor, mikor ilyen türelmet próbáló volt a reggel, a délelõtt és a délután kezdete is. Következõ utam Tristan szobájába visz, hogy ellenõrizzem állapotát, de még jóval azelõtt megpillantom, hogy szobájába benyitnék.

- Tristan? – hallom döbbent, izgatott hangom – Mit keresel arra? – szívem hirtelen a fülemben dobog, érzem, ahogyan a vér egyszerre lódul meg és fagy jéggé ereimben.

- Én? Se-semmit! Elnézést, csak hangokat hallottam és gondoltam megnézem… - Fordul felém zavartan, s mintha újból visszaszállt volna a tegnap esti állapotba, mikor Sir Clemens került szóba.

- Hangokat? Az teljességgel képtelen. Az ajtó mindig zárva, az ablakot nem törték be és évek óta nem járt más rajtam kívül abban a szobában – figyelem szigorúan arcvonásait, de nem látom rajta a hazugság tipikus jeleit. Tényleg hangokat hallott, de miféléket? – Lehetséges, hogy az utca zaja szûrõdött be valahol és tûnt úgy, mintha a csukott ajtó mögül hangzana.

- Lehetséges…

*Hipokratészi eskübõl

- Uram, uram! Kér egy narancsot, csak egy penny! – megállok, lenézek a kis csöppségre, aki alig ér a csípõmig, pedig én sem vagyok valami langaléta. Halvány mosollyal veszem erõ a tárcám, és kiveszem a pénzt, a pici, koszos kezébe ejtve. A gyümölcs még éretlen, sápadt színû, valószínûleg leloptak egy kosárra valót az egyik kocsiról… de ez nem bûn, csupán szükség. Az ember élni akar. Bõrkesztyûs kezem a piszkosszõke tincseire simítom, majd elfordulok. Lassan alkonyodik. Szegény… az orromig ér a narancs bágyadt illata. London mocskos és bûzös része lassan elhalad mellettem, ahogy a gazdagabb rész felé sétálok. A divattal ellentétben nem modern, szûk szabású kabátot viselek, hanem bõ, ám annál melegebb köpenyt, hatalmas és merev csuklyával. Ez az, ami elég masszív anyag, hogy nem csak az idõvel, de Anglia makacs és szeszélyes idõjárásával is megbirkózzon.

Fognom kéne egy kocsit, mielõtt elkések. Összeszorítom az ajkaim a csuklya jótékony árnyékában, kesztyûs kezemmel zavartan simítok végig fehér homlokomon. Remeg bennem a félsz és a félelem, lassan, zsibbasztóan a csontomig, de elnyomom az érzést. A munka az munka, a pénz pedig pénz, bár nem mindegy, honnan jön.

Mindenkinek megvan a maga kis titka. Az enyém csak annyira az, hogy megéljek belõle. Mint minden világban, itt is csak azoknak jó és könnyû az élet, akik meg tudják fizetni.

- Jó estét. Sir Clemens már vár – nézek fel az elegáns komornyikra. Elegáns biccentéssel áll félre, beengedve engem, majd egy hátsó szalonba kalauzol, elvéve a köpenyem és a kalapom. Itt jó az illat, meleg van. Bent, a nagyszalonban már hallom az emberek nyüzsgését. Lassan felállok, s bár nem veszem le a kesztyûim, lassan a falra simítom az ujjaim. Mennyi ember, mennyi futó rezgés. Nincs jó érzésem, haza szeretnék menni. A saját kis szobámba, az ablakomban virágzó levendula és kakukkfûcsokraimhoz… az édes kakaóhoz, ami a hûlõ kályhán várja, hogy hazatérjek. Visszatérve a székhez leülök, összekulcsolom az ujjaim, az ingem alól finoman elõcsúsztatom a vékony láncot, melyen egy apró ezüstkereszt himbálózik.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved – suttogom csendesen – Jöjjön el a Te országod…

XxX

Nem tudom, hogy kerültem ide. Borzalmas volt. Talán megint elájultam, talán sikerült kitámolyognom valameddig, de nem… nem tudom. De amikor tisztult volna a kép, valami még jobban fejbe vágott, talán az a korty víz, amely meglehetõsen keserûnek tûnt, bár az nem lepett meg; talán az a fullasztó érzés, mintha valamit a számhoz fogtak volna. Csupán kósza, zavaros gondolat suhant át az elmémen, miszerint ma este sem tudok békésen a párnáim közé süppedni, békés álomra hajtva a fejem. Sajnálatos.

Minden olyan rossz. Kába, tompa és bizonytalan. Hullámzik a világ, bár néhány már tiszta pillanatomban érzem, hogy a tagjaim nehezek, talán le vagyok kötve vagy láncolva, de békével tölt el a tudat, hogy még élek, és nem érzek fájdalmat. Utána az az édes, émelyítõ füst, ezt ismerem… ismerõs. Talán valamely ópiát… mit akarnak tõlem…?

Mit, már megint… de még élek. S amíg életben vagyok, van remény.

- Imádkozz érettünk, bûnösökért…

XxX

- Hozzátok… óvatosan – jutnak el tompa elmémbe a szavak, s bár alig érzékelem a környezetem, érzem a testemen átfutó hideg fuvallatot. Hideg, nagyon hideg, fázik a hátam, a mellkasom egy puha simítás borítja. – Ne húzzuk az idõt. 

- Itt nincs helye kétkedésnek!

Minden erõmmel tompa elmémnek próbálom kinyitni a szemem, megmozdítani legalább egy ujjam. Nem, a bent sötét szörnyeit… nem, arra kell figyelni, arra az erõs kapirgálásra a mellkasomban, minden izmomban, a szívemben, nem… a tudatom elhomályosul, egyre mélyebb a köd, a szemem fennakad. Megkínzott torkomból nehezen szakad ki egy rekedt sóhaj, görcsbe rándult ujjaim a hideg követ karmolják alattam.

Nem… valaki segítsen… de a végén… legalább megkönnyebbülök, bármi legyen a vége…

Hangzavar. Visszhangzó kiáltások a magas, sötét és nedves boltívek alatt, valami nehéz és meleg borul rám. Olyan közelrõl kiabálnak…

- Fel a kezekkel! Azonnal! Doktor… Doktor!

Doktor…

Békés, de a láncokba kapaszkodok. A vége mindig, mindig ugyanaz, maradok az elfeledettség mocsarában, nincs megváltó halál, marad a véres, cafrangos harc. Könyörülj rajtam, bûnösön.

Valami olyan meleg és erõs. Kábán, erõtlenül fennakadt szemeimmel próbálom megállapítani a tartózkodási helyen, a fejem hátranyaklik. Erõs kéz simít a hajamba, valaki vállára bicsaklik a fejem. Erõs, mentol és klórszaga van, valami kesernyés… talán szantál, vagy gyógynövények. De meleg, meleg a mellkasa, a válla…

Hallom a morajt, mintha víz alól szemlélném és hallanám õket, tompa, hullámzó és mély moraj. de most már minden rendben van, életlen pillantással figyelem a lassan szálló füstöt. Mézga…

Magamhoz térek, de a fejem nehéz, és a testem kényelmetlen börtön, mint már oly sok ideje, de most az érzékeimnek is kínos. Csapzottnak, izzadtnak, mégis kiszáradtnak érzem magam. A szám és a nyelvem taplószáraz, a torkom negédesre ízesíti a beleszáradt füst, amelyet lenyelettek velem. Nyálam sincs, hogy az ajkaim megnedvesítsem, a fejem lüktet és nehéz. Tapadok és valószínûleg bûzlök az izzadságtól, az izmaim fájnak. De ez a hely… nem az én lakásom. Fájón dörgölöm meg a szemeim lüktetnek az izületeim, mintha összemorzsoltak volna.

A falak… magasak. Világos tapéta, faberakás… és jó az illat. Rajtam is tiszta hálóing van, bár a nyaka kioldozódva csúszik a vállamra, ujjai a testemre tapadnak. Minden annyira… elegáns és drága… hol lehetek? Sok minden történt már velem, de ez a fordulat még új számomra is.

A halk kattanásra elõre pillantok, meglátva egy mulatt komornyikot. Kábán pillantok rá, megpróbálom felnyomni magam a puha, vastagra tömött párnán, mire azonnal mögém lép és megtámasztja a hátam, hogy mégis fekve maradjak.

- Egy kis vizet ihat – néz rám, az ajkaimhoz teszi a vékony csõrös kancsót. Mohón kortyolok, de a hûvös víz végigkarcolja fájó torkom – Azonnal szólok a doktor úrnak, hogy magához tért.

- Kérem… mennyi ideje fekszem eszméletlenül? – nézek rá, csapzott tincseim kisimítva a homlokomból. A kezeimen piros foltok, kötések vagy szíjak nyomai.

- Két napja. Ne keljen fel – néz rám, én pedig engedelmesen fekve maradok. Istenem, egy fürdõt, csupán ennyit kérek… tapadok és bûzlök a verítéktõl. Finoman végigfut rajtam a libabõr, hûvös borzongás. Lassan kinyújtom a kezem, hosszú ujjaimmal finoman megérintem az ágy lakkozott felületét, lassú, reszketeg mozdulattal simítom végig a vésett hullámokat. Az ajtócsapódásra megdermedek a mozdulatban, lassan pillantok felé. Magas, szõke férfi, merev, szinte vésett arcvonásokkal, mint egy régi, antik görög szobor.

- Á, látom, lassan kezd visszatérni a színe – lép mellém, a kezem után nyúl, de én rutinos felismeréssel a mozdulathoz, a takarón elhúzom a kezem. Zavartan és szégyenlõs pírral az arcomon fordítom el a tekintetem, megduzzadt nyelvemmel megérintem felsõ ajkam közepét, csak egy pillanatra. Nem szeretem, ha megérintenek, abból még soha nem származott semmi jó. – Csak a pulzusát mérem meg, nem kell félnie.

- Tudom. Köszönöm, hogy gondomat viselte, professzor úr – nézek fel a smaradgszín szempárba, amely legalább olyan üres csillogással ragyog, mint maga az ékkõ. Kicsit hasonlít a kitömött állatok üres pillantására, melyek üvegszemei mögé nem tettek tükröt, hogy élõnek hasson. – Nagyon hálás vagyok érte… bár nem értem, miért.

- Önt elrabolta egy titkos… nos, talán „szekta” a legjobb kifejezés arra a csürhére – ül le az ágyam szélére, komoly pillantására mégis a kezébe adom a kezem, de nagyon moderálva és visszafogva magam. Pulzust mér, ellenõrzi a nyakam, a hõmérsékletem – Amikor Önre találtunk, épp feláldozni készültek, ismeretlen okból – sztetoszkópjával a nedves ingen keresztül a mellkasomhoz hajol, még jobban megcsap a hajából és öltözékébõl kiáradó kellemes púderillat. Figyelmesen hallgat, miközben tovább mesél vagy utasít, hogy lassan és mélyen lélegezzek. – A pincékben, ahol a rendõrség a bandán ütött, hûvös volt és nedvesség, valószínûleg elkapott egy egyelõre enyhe megfázást, rosszabb esetben tüdõgyulladást. Egyelõre maradjon fekve, pihenjen.

- Ön túl kedves – hanyatlok vissza fáradtan és erõtlenül a párnára – Nem tudom, mivel hálálhatnám meg a törõdését.

- Ezzel ne törõdjön. Felix hoz fel Önnek ételt és meleg teát, de ne mozduljon ki az ágyból. Nem akarjuk, hogy komoly betegség legyen a vége, igaz?

A házigazda semmit sem vett észre, de gazdámnak elege van már mindenbõl, így úgy dönt, távozunk. Alazar persze sûrû bocsánatkérések közepette siet utánunk, de ez nem hatja meg Anzei-samát. Nem is csoda, Alazarnak jobban kellett volna vigyáznia a vendégei testi épségére. Nem csodálkoznék rajta, ha gazdám beperelné ezt az alakot, és meg is érdemelné.

- Nem érdekel a magyarázkodása, és nem kívánok részt venni a továbbiakban az ön rendezvényein – mondja gazdám nyugodtan, de szemei vészjóslóan villannak. - Gyere, Hime! – mondja már lágyabban, mialatt a kocsihoz megyünk. Beülünk, és elindulunk haza. – Köszönöm! – mondja, de én csak a fejem rázom. Nem értem, minek köszöni meg.

- Ez a dolgom, Uram – válaszolom, hiszen valóban ez a dolgom. Engem ezért hoztak létre, erre képeztek ki.

Több szó nem is esik köztünk. Remélem, Anzei-sama megbünteti azt a gazembert, aki miatt haza kellett jönnünk. Már kezdtem magam jól érezni. Lassacskán hazaérünk, és a gazdám felém fordul.

- Menj, feküdj le, ahogy megbeszéltük, holnap szabadnapot kapsz, nem lesz semmi dolgod, úgy sem hagyjuk el a birtokot. Ha kipihented magad, természetesen azt csinálsz, amit akarsz.

A hangja nyugodt, és én közbevágnék, de a tekintetével jelzi, hogy jobb, ha azt teszem, amit mond. Így a szobámba megyek, és onnan a fürdõbe. Alaposan lezuhanyzok, hajat mosok, majd mikor kész vagyok, hálóruhát húzok, és az ágyba fekszem. Most tényleg szükséges a pihenés, hiszen akkor holnap egész nap ember lehetek. Bár nem értem, a gazdám miért ilyen figyelmes velem. Mások már rég használtak volna, ha úgy adódik, hiszen az elõzõ gazdám is nem egyszer igénybe vette a szexuális szolgáltatásaimat. Habár, akkor még õ is fiatalabb volt, és élt. Hamar elalszom, pedig nem vagyok fáradt, de azt hiszem, megnyugtat a tudat, hogy ez a  gazdám is jól bánik velem. Legalábbis még.

~*~

Egészen délutánig alszom, ami nagyon jót tesz, hiszen így sokáig fennmaradhatok. A sok alvás és a kipihent érzés azt jelenti, hogy holnap egész nap élni tudok. Remélem, ma éjjel a gazdám magához hívat, mert két éjszaka semmittevéssel már nekem is sok. Felkelek, és kiválasztok egy gyönyörû, sötétkék ruhát, amelyen halványkék selyemszalagok és csipkék vannak. Hozzávaló cipõt, kalapot és kesztyût is magamra kapok, majd az étkezõbe megyek. Éhes vagyok, a gazdám sehol, így egyedül eszek.

- Hol a gazda? – kérdem a belépõ inastól.

- A kertben – kapom a választ. – Talán szeretnéd látni?

- Nem hiszem, hogy ehhez közöd lenne – felelem méltóságteljesen.

Eszek, azután a kert felé veszem az irányt. Meg is pillantom, és õ is észlelheti, hogy ott vagyok, mert megfordul. Egy jéggömb van a kezében, talán támadásra számított, de amint felismer, mintha megnyugodna. Azt hiszem, már sokan akarták megtámadni. Nem csodálkozom rajta, ha fél attól, ki lopózhat a háta mögé. Az õ pozíciójában az embernek óvatosnak kell lennie. Habár õ egy démon, de akkor is.

- Remélem, kipihented magad.

Rám mosolyog, mire bólintok, és meghajolok. Azután mellé lépek, és körülnézek. Sehol semmi, semmi veszélyforrás, csak a virágok és egy öreg kertész, aki a rózsákat locsolgatja.

- Kitûnõen érzem magam, gazdám – mondom. – Hála annak, hogy ilyen sokáig aludtam, ma éjjel és holnap egész nap képes leszek az ön szolgálatára állni – kérdõen néz rám, mire sunyin rámosolygok. – Tudja, én nemcsak arra vagyok jó, hogy megvédjem önt – megfogom a kezét, és végigsimítok vele az arcomon -, ha érti, mire gondolok. Engem másra is lehet használni.

- Mint ágybetét? – kérdi komolyan. – Te most felajánlkozol nekem?

- Csak ha a gazdám is bennevan – vonok vállat, de azért a szemeim pajkosan csillognak. – Ön kiváló férfi, erõs, határozott – emelem a kezét ajkaimhoz, és megcsókolom. Érzem, ahogy beleborzong. – Ön kiváló lenne rá, hogy kipróbálja egyéb képességeimet is.

- Mint egy kurva – jegyzi meg, mire halkan elnevetem magam, és elengedem õt.

- Hiszen erre is kiképeztek. Tudnom kell örömet okoznom a gazdámnak – indulok meg az egyik ösvényen. Hallom, hogy utánam jön. Azt hiszem, érdeklem. – Mindenesetre, ha szeretne többet is belõlem, ne késlekedjen szólni, gazdám – fordulok felé.

Mielõtt még válaszolhatna hozzá sietek, átkarolom a nyakát, és megcsókolom. Érzem, hogy megdöbben, ahogy ajkaim puha, férfias ajkaihoz érnek. Ah, de régen vártam már egy ilyen férfira, aki felmelegítene. Aztán megérzem ölelõ karjait a derekam körül, ahogy magához húz, és viszonozza a csókot. Tehát nem csinálhatom olyan bénán a dolgot. Pedig régen volt már, hogy utoljára megcsókoltam valakit, még régebben, hogy valaki ágyba vitt.
Aztán elválunk egymástól, jó sokára a levegõhiány miatt. Az arca piros, és nekem is melegem van. Látom, hogy meg van lepve, és én is megleptem magam, amiért engedély nélkül csókoltam meg õt. De nem félek, hiszen nem fog bántani, ha meg mégis, akkor is megérte. Még adok egy apró puszit az arcára, és a fülébe súgok.

- Tudom, hogy kíván engem, gazdám – suttogom, majd kaján vigyorral az arcomon hagyom ott.

Nem tudom, milyen képet vághat, és önmagamnak is meglepetést okoztam, amiért képes voltam kibújni a hûvös, elegáns stílusból, amely a sajátom. De õ annyira más, mint a többiek voltak sok száz évig, hogy már azt sem tudom, milyen az, ha nem vagyok hûvös és elegáns.

~*~

Lassan eljön az este, de gazdám nem vacsorázik velem. Talán hibát követtem el, hogy úgy felajánlkoztam neki, mint egy utolsó útszéli szajha, de nagyon ki vagyok már éhezve egy kis szexre. Õ pedig erõs, férfias, izmos, szenvedélyes, pont olyan, aki nekem való. Remélem, akar engem, mert ha nem, akkor nem tudom, minek hozott magával. Vacsora után a szobámba megyek, ahol még vár rám a könyvem, amit olvasni akarok. Épp nekilátok, amikor kopogtatnak.

- Tessék! – szólalok meg, mire nyílik az ajtó, és a gazdám áll az ajtóban.

A szívem nagyot dobban, nem is tudom miért. Csak egy köntöst visel, alatta gondolom semmit, ami újfent elindítja a fantáziámat, és reménykedem, azért jön, amire gondolok. Az ágyhoz sétál, és leül mellém, mire azonnal leteszem a könyvet, és várakozóan nézek rá. Nem tudom, mit akar, miért jött egy szolga szobájába. Annak idején a gazdák csak azért mentek a szolgákhoz, fõleg éjszaka, vagy késõ este, hogy azt tegyék, amit amúgy nem lehetett volna. Hiszen annak idején egy szolga és egy úr kapcsolata veszélyes és tiltott volt, és habár azóta nagyot fordult a világ, engem még kötnek a félelmek és az aggodalmak. Nem akarok tiltott dolgot tenni, de pont én vagyok az, aki kacérkodtam vele délután. Ha bármi balul sül el, az én hibám lesz.

- Gyere közelebb! – int, mire közelebb csúszom az ágyon, míg már majdnem mellette vagyok. – Csak nem félsz? Pedig délután nagyon bátran kacérkodtál velem, Hime.

Nem tudok mit mondani, és mire mondhatnék valamit magához húz, és megcsókol.