Puhán körül ölel a pihentető sötétség, és nekem semmi kedvem elhagyni, így mikor éles fénysugár kúszik a szemem elé, morogva mocorogni kezdek, hangot adva nem tetszésemnek.
- Anyu… ma nem akarok bemenni… fáj a fejem. – nyöszörgöm a paplan alól, remélve, hogy kapok némi szünetet. Ráadásul a fejem tényleg rendesen sajog, de míg nyugton vagyok, elviselhető.
A fény azonban felerősödik, és még inkább elfészkelem magam a puha ágyban.
- Nyugi, ma nem kell bemenned. Aludj, ameddig bírsz. – hallom hirtelen a nemes engedményt, és boldogan merülök vissza az öntudatlanságba.
Pontosabban merülnék, mert hirtelen valami szöget üt a fejemben, ami már e nélkül is ramatyul volt. Oké, hogy aludhatok tovább, de miért is? Anya azt mondta, még egy hét. És ez most nem is az ő hangja volt.
Úgy ülök fel, mint a kejfeljancsi, és hiába a félhomály, így is tökéletes látásommal, a hang gazdáját keresem.
Mikor felismerem délutáni megmentőmet, - Hikaru, ha jól emlékszem - elkerekednek a szemeim, de fejembe hirtelen éktelen fájdalom nyilall. A fene! Mintha apró törpikék, óriási csákányokkal, dalolászva bányásznának a tökfejemben.
Vendéglátóm nyitná a száját, de én megelőzöm, talán így vége szakad a dáridónak odabent.
- Mi történt? – motyogom halkan, miközben a buksimat dörzsölgetem.
- Hosszú mese.. majd elmondom. – kerüli ki a válasz adást. Nekem pedig egyenlőre nem sok minden rémlik. – De most inkább aludj. Hoztam gyógyszert.. és aludj. – próbálkozik halkan.
- Haza.. haza kéne mennem. Biztos aggódnak értem… - és már mozdulok is, hogy talpra álljak, elvonatkoztatva eredeti tervemtől, hogy kipattanok az ágyból.
- Szólok a szüleidnek, hogy itt vagy. De most pihenj… - próbálkozik újra, de látszik, hogy nem ismer eléggé. Ha én azt mondom megyek, akkor me….Aúcs, áúcs, áúcs….
- Haza kell mennem. – mocorgok makacsul, hiába sajog most már az egész testem. Mit fogok ezért én kapni otthon.
- Baiko…
Oda sem figyelek, és még inkább ülőhelyzetbe tornázom magam. Ehhez azonban ,ár neki is van egy két szava…izé…mozdulata. Vállaimat megragadva nyom vissza az ágyra, figyelmen kívül hagyva makacs tiltakozásom.
- Hé! Mit csinálsz? Engedj el! – emelem fel a hangom.
- Nem bántalak, de pihenned kell. Most tényleg komolyan megütötted magad. – szólal meg komolyan, ellentmondást nem tűrő hangon. Mikor is zavart ez engem….
- De… - kezdem kitartóan, mire felsóhajt.
Egy pillanatra elhallgatok, és ébredésem óta először, figyelmesebben vizsgálom meg az arcát. Hihetetlenül zöld tekintete mintha előhívna bennem valamit, de mikor megpróbálom megragadni az emléket, kicsusszan a kezeim közül.
Elfelejtettem mi történt velem. Elkeseredetten hagyom el magam, és amint megérzi testem elernyedését, meglepetten pillant rám.
- Jól vagy?
Szemeiben őszinte aggodalmat vélek felfedezni, és valami mást is…lelkiismeret furdalást? De hát miért? Ennyire ne bántson, hogy nem hagysz felkelni. Tudom, hogy segíteni akarsz.
- Megmaradok. – mosolyodok el haloványan, bár ez csak árnyéka, a tegnapinak. – Nyugton maradok, ha elmeséled mi történt, és…
Hirtelen elhallgatok, mert tudatosul bennem, hogy valami nagyon nem stimmel. Még annál is kevésbé, hogy semmire nem emlékszem.
Lepillantok magamra, és kis híján produkálok egy lányos sikongást, mikor meglátom,… hogy nem látom a ruháimat.
Gyorsan magamra rántom a takarót, egészen az orromig, elérve ezzel, hogy elengedjen és jótékony takarásából pislogok fel Hikarura, mélyen elpirulva.
- Most már tényleg nagyon tudni akarom mi történt. – nézek mosolygós arcára, ami kissé ugyan fáradt, de egyre jobbkedvű.
- Talán előbb aludd ki magad. – tesz egy újabb próbát. Becsülöm a kitartását, de jobb, ha rájön, ez biza veszett fejsze nyele.
- Előbb a mese, aztán a durmolás. – rázom meg a fejem. Ez mondjuk nem volt az évszázad ötlete, mert a kopácsolás újra koncert méreteket ölt. – Egyébként is, ha már nem engedsz haza, se az egyetemre, legalább indokold meg.
- Egyetemre? – kerekedik el a fűzöld szempár. – Hát hány éves vagy te?
- Húsz. – biccentem félre a fejemet. – Miért?
Megcsóválja a fejét, és gondolataiba merülve ül le az ágy szélére.
- Valójában nincs túl sok mesélni valóm. – kezdi el végre beletörődve. – Szeretek este az erdőben sétálni, és mikor tegnap is ezt tettem, megtaláltalak téged, és hazahoztalak.
- Tisztázzuk a dolgot! – fintorodom el. – Találtál egy meztelen srácot az erdőben, és hazacipelted. Mikor aztán felébredt, nem az volt az első kérdésed, hogy mi a jó életet művelt ott, ádámkosztümben.
Egy pillanatra zavar suhan át az arcán, én pedig gondolatban örömtáncot járok, mert ezek szerint nem buktam le előtte.
- Megismertelek délutánról, és azt gondoltam esetleg megint elkaptak azok a fiúk, és így büntettek. – böki ki végül, nekem pedig nincs más választásom, hinnem kell neki.
Elég ha csak én tudom, hogy az erdőbe magamtól mentem, aztán nyuszikat ijesztgettem, elaludtam és….és
Arcomat a kezembe temetve próbálok előcsikarni némi emléket, de csak felerősödik a fejfájásom.
- Ahogy ígérted, most feküdj le. – nyom le szelíden, nekem meg semmi erőm ellenkezni. Hagyom, hogy nyakamig húzza az ölembe csúszott takarót, majd behúzza a függönyöket.
Még azelőtt, hogy távozna, elnyom az álom, visszaszippantva az öntudatlanság sötétjébe. Egy idő után azonban az emlékek álom képében előtörnek, és újra átélem az éjszakát, ide-oda dobálva magam az ágyban.
Erős kezek fognak le gyengéden, és ahogy kipattannak a szemeim, világos smaragdokkal találom szemben magam, az álomkép kékjei helyett.
- Baiko? Baiko? Minden rendben? – guggol le mellé Hikaru.
- Ja, remekül vagyok. – nyögöm halkan, hisz csak nem mondhatom neki, hogy újra átéltem, amint egy párduc vág a fának, róka alakomban.
Szép lassan feltornázom magam ülőhelyzetbe, és ezúttal hajthatatlan maradok, a hazatérésemet illetően.
Sóhajtva törődik bele, és saját ruháiból ad párat kölcsön, amit pirulva húzok magamra. Halkan felnevet, mikor a méretkülönbségek szembeötléseként, kis híján belegabalyodok az ing ujjába. Ne már, hogy ilyen kicsi vagyok.
Végül sikerül elfogadható állapotba hozni magamat, és indulnék, mikor szelíden megragadja a kezemet, és visszatart.
- Majd én elviszlek kocsival. – jelenti ki, és érzem, hogy kár lenne tiltakozni, ezúttal ő győzne. Az előszobában várom, hogy elkészüljön, mikor egy fekete macska somfordál mellém. Elkerekedett szemekkel figyelem, amint az áldott állapotban lévő jószág nekem dörgölőzik.
Ilyen se volt még! Én és egy macska?!
Mint rókadémon, mindig is kutyapártinak tartottam magam, és a macsekok se verekedtek a kegyeimért. Hikaru többi cicája is elkerül, de ez valamiért nem.
Leguggolok a szelíd szőrmókhoz, és simogatva hallgatom elégedett dorombolását.
- Éjfél kedvel. – szólal meg Hikaru mögöttem, én padig mosolyogva nézek fel rá.
- Nagyon édes, és amint látom hamarosan anya lesz. – tapogatom meg a kerek pocit, mire ő is elmosolyodik.
- Úgy van. Pedig már így is vagyunk páran.
Felállok, és a nyomában elindulok kifelé. Már épp szállnánk be a kocsiba, mikor megérzem. Jaj ne! Csak őt ne!
Megpördülök, és szembe találom magam, egy magas, izmos férfival, akinek vöröses haja talán a mellkasát verdesné, ha nem hordaná copfban és ezüst szeme mérgesen mered rám. A fene! Apa!
Hikaru egy szempillantás alatt terem mellettem, emberhez képest talán túl gyorsan is, de ez most nem tud érdekelni. Ha apám feldühödik, talán még neki is baja eshet, azt pedig nem venném a szívemre.
Mielőtt bármelyikük is megszólalhatna, és töröm meg a feszül csendet, kissé nyögvenyelős hangon.
- Izé…Szia, apa.
Érzem amint Hikaru összerezzen mellettem, és oldalra pillantva látom, amint újra végig méri a jövevényt.
- Baiko. – kezdi apám morogva. – Ezúttal nagyon nagy bajban vagy! A nevelőszüleid pánikolva kerestek fel, mert tegnap reggel óta nem láttak, most pedig már délután van. Azt ne mond nekem, hogy egész eddig, egy…egy macskával voltál.
Meglepetten pislogok fel rá. Hisz Éjfélt alig öt perce ismerem. Hikaru azonban feszülten felszisszen, és ijedten veszem észre, hogy apám ellenséges pillantása, neki szól.
Megkönnyebbült sóhajjal lépek ki a hatalmas épület ajtaján. Kezemmel önkéntelenül hajamba túrok, tekintettem a kék ég felé emelem. Arcomat finoman simogatják a nap sugarai, amitől már is sokkal jobban érzem magam. Halvány mosollyal fordulok el a hatalmas kékségtől, és lassú léptekkel indulok el kocsim felé.
Hosszú volt ez az értekezlet. Már dél is rég elmúlt. De így legalább egy hónapig nem kell az iroda környékére se néznem.
Szóval foglalkozhatok a kis cicákkal és a nem sokára születő kicsikkel. Éjfélnek is ki kell találnom valamit. Ha a kisasszony így halad az egész ház az ő kicsinyeivel lesz tele, és sajnos ennyi macsekot még én sem tudnék eltartani.
Gondolataimba mélyedve vidáman lépkedek a parkoló felé. Nagyon ritkán állok meg a cég parkolójában, mivel általában tizenegy előtt nem esek be. Viszont ilyenkor már egy szabad hely sincs. Ezért távolabb állok meg mindig.
Nyugodtan sétálva fordulnék be a megszokott sikártorba ahol az utat szoktam levágni, amikor megpillantok egy táskát ami magányosan hever a fal tövében. Sok minden rá van firkálva, de az elején jól láthatóan, nagy betűkkel egy név van.
Baiko.
Hm.. gondolom, egy általános iskolás hagyta el. Be kéne vinni a rendőrségre, vagy egy közeli iskolába, vagy esetleg…
Halk puffanás zavarja meg gondolat menetem. Kíváncsian pillantok be az elhagyatott kis sikártorba. Az első, ami azonnal feltűnik egy vörös tincsekből álló szénakazal. Gazdája a földön fekszik és épp farkas szemet néz a rajta trónoló dühös fiúval. Hárman állnak fölöttük diadalmas vigyorral arcukon
Ez nem tetszik nekem… Nagyon nem.. Utálom a verekedést… főleg, hogy mindig a gyengébbet találják meg az ilyen nagyképű kölykök. Így már is megmagyarázható, miért pihen az a táska a fal mellett.
- Most nagyon kihúztad a gyufát, vöröske! – szólal meg a kis királyt játszó fiú.
- És nem dughatom vissza? – válaszul pimaszul a kis vörös. Meglepve nézek a betonra szorított fiúra. Ez érdekes.. ebben a helyzetben nem ilyen választ várna az ember, de még egy magamfajta macska sem. Vagy nagyon makacs, vagy rejteget még valamit a tarsolyában. A kis herceg a kijelentésre egy jobb egyenessel válaszol.
A vér szaga szinte azonnal orromba szökik és a következő pillanatban már a szememmel is látom a kicsorduló vörös folyadékot. Szinte megbabonázva nézem az alig egy cseppnyi friss, éltető nedűt. A látványra már a szörnyetegem is felébred. Megrázva magát emeli tekintetét a kölyökre. A düh és az éhség egyszerre cikázik végig a testemen. Párducom elégedett morranással venné át az irányítást, hogy előrébb hozza a vacsora idejét. Már épp engednék a vágyamnak amikor észbe kapva rázom meg a fejem és visszaküldöm helyére rosszalkodó felemet.
Sicc! Rossz cica! Fényes nappal nem változhatok át… és ezek a kölykök is rosszul viselnék az éhségem. Főleg hogy ma lesz telihold. Brrrh… még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy ezek után mit fogok csinálni.
Újra felnézek a kis csapatra.
Remek megenni most már nem fogom őket.Csak a kis vöröst kéne megmenteni valahogy.
Újra végig futtatom tekintettem a kölyök támadóin. Hm… nem tűnnek olyan félelmetes, macsó fiúknak. Lehet, hogy nem is kell verekednem. Egy kis apró hazugságtól biztos nyúlcipőt vesznek. Még csak nem is hazugság… csak egy apró blöff lesz… az nem minősíthető hazugságnak… és ha mázlim van elfutnak még mielőtt nagyobb baj lenne.
Ügyesen halászom elő a kinyitható mobilomat farzsebemből, majd hangtalanul kinyitva lépek be a sötét kis sikátorba.
- Hé! Engedjétek el, különben nagyobb bajba kerültök, mint amiben vagytok! – szólalok meg végre. Hangom betölti a kis utcát és így a következő pillanatban már minden szempár engem figyel. Gyanakvóan mérnek végig, kivéve a kis vöröst. Ő mintha kicsit érdeklődve szemlélne. Érdekes.
- Ch, egy személyes felmentő sereg? – morran fel gúnyosan a vöröskén trónoló. Izmai megfeszülnek és még jobban a földre szorítja a kis kölyköt.
A fenébe! Ez így nem lesz jó…
- Nem egészen. – válaszolok gyorsan, majd kicsit megemelve mobilomat csapom le tetejét és teszem zsebre újra, mint aki jól végezte dolgát. – Már hívtam a rendőrséget. Egy perc és itt vannak. – folytatom nyugodtan, és szerencsére az történik, amit vártam. Káromkodássokkal és fenyegetésekkel búcsúzva vicsorognak rám, majd egy pillanat alatt eltűnnek.
Probléma megoldva.
Elégedetten nézek az épp eltűnő fiú csapat után, amikor köhögés üti meg érzékeny füleim. Aggódva lépek közelebb a még mindig földön fekvő fiúhoz és fürkészem arcát.
Rakoncátlan vörös tincsei arcába lógva pihennek, csillogó ezüst szemei előtt. Nem lehet túl magas. Bár az arcát látva idősebb lehet, mint először gondoltam.
- Jól vagy? – kérdezem meg mikor végre abba hagyja a köhécselést. Tekintetét rám emelve méreget pár pillanatig.
Nem.. mégis csak olyan mint egy kis gyerek… legalábbis a szeme csillogás erről árulkodik.
Barátságos mosollyal nyújtom felé kezem. Szemei tenyeremre villannak majd vissza arcomra.
- Megmaradok. – fogadja el a segítségem. Kis keze enyémbe csúszik, amitől újra mosoly szökne arcomra, de visszafogom magam. Inkább óvatosan felhúzva állítom talpra, de itt újabb meglepetés ér. Így már értem miért tűnik olyannak mint egy kisiskolás, jóindulattal talán középiskolásnak mondanám. Éppen a mellkasomig ér, de az államat már biztos nem súrolja. Esetleg a vörös rakoncátlan tincsei. – Köszönöm a segítséget. Mit mondunk majd a zsaruknak? – folytatja gyorsan, visszaterelve gondolataim az előbbi kis… akciómhoz.
- Semmit, nem hívtam őket. Nem szokásom blöffölni, de most muszáj volt. – mosolygok rá kedvesen. Az ő ajakai is mosolyra húzódnak, vagy inkább vigyorra, aminek kifejezetten örülök. .
- Nem kéne orvoshoz menned? – váltok hirtelen témát, ahogy a szemem a szája sarkában lévő kis vörös foltra siklik.
- E miatt? – mutat felreped ajkára. – Dehogy. Volt már rosszabb is.
- De beverhetted a fejed. – válaszolok komolyan. Nem szeretném ha baja lenne, néhány ilyen „nagyfiú”-tól. Régen engem is elkaptak az ilyenek, de én általában nem úsztam meg ennyivel..
- Talán helyre került, amivel eddig gondok voltak. – nevet fel. Meglepve nézek rá, halványan elmosolyodva. Tényleg olyan mint egy nagyra nőt, aranyos gyerek.
- Te tudod. Minden esetre itt a számom. – kapom elő gyakorlottan a kis tömbömet és nyomom a kezébe az egyik névjegykártyám. – Ha szükséged lenne rám, hívj, Baiko.
- He? Honnan tudod a nevem? – kapja fel a fejét, amin újra csak mosolyogni tudok.
A fal mellet pihenő táskára bökök. Szemei azonnal meglátják az elveszett táskáját. Kissé zavartan túr hajába és süti le szemeit.
Kis aranyos..
- Köszönöm… - vet egy futó pillantást a kártyára. – Hikaru. – mondja kicsit halkabban, majd a táskájához lépve dobja hátára és egy legyintéssel elköszönve rohan el.
Mosolyogva nézek utána. Kissé gyerekes, de aranyos fiú. Sarkon fordulva indulok el én is. Még sok dolgom van… és ma éjjel telihold. Brrrh…
~~~***~~~
Lágy szellő simogatja testem. A nap már rég lement. A csillagok gyönyörűek a sötét éjszakában, viszont a hold elnyomja vidám fényüket.
Párducom türelmetlenül morran fel, határait feszegetve, próbál kitörni. Nem halaszthatom tovább. Az előttem elterülő erdő minden porcikámat vonzza, az idegszálaim pattanásig feszülnek a várakozástól. Ideje lesz átengednem neki az irányítást.
Hangos sóhajjal engedem el magam, félelmemet is elengedve. Szörnyetegem elégedetten rázza meg magát és bújik elő helyéről.
Csontjaim ropognak, bőröm feszül, a ruháim lassan szétszakadva esnek az erkélyre.
Mancsaimat a hideg padlóra rakva rázom meg fejemet, majd egy ügyes ugrással kis kertben termek, a következő pillanatban pedig, már a fák között loholok éhségemet csillapítani.
Nem tudom mennyi ideje járom már az erdőt és merre lehetek épp, amikor valami finom kis előétel csapja meg az orrom.
Nyuszi… nyuszikáim merre vagytok?
A levegőbe szagolva indulok el a mező felé elkapni néhány finom ki szőrpamacsot. Nem kell sokáig keresnem, hogy megtaláljam a bokrok alatt édesen gubbasztó nyuszó muszókat.
Éhes vigyorral ugrok közéjük, mire ijedten rebbenek szét. Hihi…
Az egyik után vetem magam és könnyen sarokba szorítva közelítek felé.
Na, mi a helyzet tapsikám? Remélem jó sokat ettél mostanság.
Már épp elkapnám a kicsikét, de egy kis róka elé ugorva állít meg tervemben.
Grr… kutyafélék ne üssék a dolgomba az orrukat. Fenyegetően morgok rá, de nem rohan el. Bátor vagy pajti? Ch…
Farkával csapva egyet engedi el a kis nyuszikám. Hé! ő az enyém!
Hatalmasat ugorva csapok felé, de a kis kutyaféle félre ugorva próbál eliszkolni. Abból nem eszel, kicském. Ha a desszertem elfutott miattad akkor te leszel a helyettese. Utána futva szökkenek elé.
Ijedtében fel nyüszítve próbál megállni. Ohh.. majd, én segítek megállni. Felemelve mancsomat ütőm félre kis testét, egyenesen az egyik fának.
A kis rókám kábán esik a földre. Kicsit szédelegve próbál lábra állni. Ejnye.. maradj csak a földön. Nem szeretem ha ficánkol a vacsim.
Lábamat rátéve szorítom a földre. Ijedten pislog fel rám. Hm.. még él a picikém? Akkor megpróbáljuk másodjára sikerül-e repülnie.
Könnyedén felkapva dobom el újra egy másik szimpatikus fának.
Nyekkenve ér földet. Na.. most már jó lesz…
Mellé sétálva nézek le rá, viszont most olyasmit csinál a kis lompos farkú, amire nem számítottam.
A rókám eltűnve változik át egy kis kölyökre. Egy nagyon ismerős kis kölyökre.
Vörös haj.. apró test..
Baiko?!
Döbbenten hőkölök hátra. Ő? Itt?! És mióta szoktak rókaként futkározni a kölykök? Valamiről lemaradtam..
Szemeimet újra végig futatom rajta, amit nem kellett volna. Éhségem fellobban és párducom éhesem morran rá.
Nyami.. finom lehet…
MI?! Nem!! Kisfiúkat nem eszünk!! Fejemet megrázva fordulok el tőle. Először meg kell töltenem a gyomrom mielőtt…
Sicc! Futás kaját szerezni cicus…
~~~***~~~
Fáradt sóhajjal nyomom le a kilincset, hangtalanul és kukucskálok be a kis vendégszobába. A kis dombocska változatlanul ott pihen az ágyban oldalára fordulva. A kis vörös szénakazal útmutatóként adja meg merre lehet a kis róka vendégem.
Remélem nem tettem benne túl nagy kárt. Aggódva lépek be a szobába és csukom be az ajtót, amire halk nyöszörgés üti meg a fülem.
Csak nem felébred?
Izgatottan figyelem a kis dombocskát, ami picit mocorog.
- Anyu… ma nem akarok bemenni… fáj a fejem. – hallom halk kicsit nyöszörgős hangot.
Halványan elmosolyodva sétálok az ablakhoz és varázsolok egy kis fényt a redőnnyel. Újabb nyöszörgés jön, majd egy kis mocorgás. Nem tudom, hogy bírja az édesanyja.. ha nekem ezt csinálná biztos nem lenne szívem elküldeni iskolába. Közelebb sétálok hozzá és az ágy melletti kis szekrényre leteszem a fájdalom csillapítót amit hoztam.
- Nyugi, ma nem kell bemenned. Aludj, ameddig bírsz. – mondom halkan.
Várakozóan nézem a takarót, ami alatt valahol egy Baiko rejtőzik. Hosszú percekig álldogálok, de választ nem kapok.
Biztos elaludt, mosolyodok el halványan és elfordulva indulnék ki amikor a puha takaró halk puffanással esik arrébb.
Meglepve fordulok vissza, és a döbbent szemekkel rám meredő fiúval találom szembe magam. Az ágyon ülve mered rám, majd hirtelen fejéhez kap, fájdalmas arckifejezéssel.
A számat szólásra nyitnám, de megelőz a kis vörös.
- Mi történt? – motyogja halkan.
- Hosszú mese.. majd elmondom. – de jó, ki kell találnom valami miért voltam az erdőbe. De addig is küldjük újra ágyba. – De most inkább aludj. Hoztam gyógyszert.. és aludj. – próbálkozok halkan.
- Haza.. haza kéne mennem. Biztos aggódnak értem… - mondja és már mozdulna, hogy felálljon.
Ez nem lesz jó.
- Szólok a szüleidnek, hogy itt vagy. De most pihenj…
- Haza kell mennem. – mondja makacsul és megpróbál felkelni. Ezt nem kéne. Nagyon nem.
- Baiko…
Mintha nem is hallaná úgy ül fel. Na jó.. egyszer még megköszöni nekem. A vállánál fogva fogom meg és nyomom vissza az ágyra.
- Hé! Mit csinálsz? Engedj el! – mondja kicsit hangosabban.
- Nem bántalak, de pihenned kell. Most tényleg komolyan megütötted magad. – mondom komolyan.
- De… - kezdi újra.
Remek. Veszekszek egy kis kölyökkel, elég érdekes helyzetben és nem tudok vele dűlőre jutni. Tudtam, hogy nehéz nap lesz, de nem hittem volna, hogy azért mert Baiko nem fogad szót…
Kényszerítem magam, hogy ha csak egy apró résen is, de kitekintsek a nagyvilágba, megmutatva anyámnak, hogy a látszat ellenére igenis élek.
- Baiko, kérlek szépen kelj már fel!
- De nyár van. – morranok a takaró alatt. Az ilyen kijelentésekért azonban nem, hogy Nobel díjat, de szülői dicséretet se nagyon osztogatnak. Drága szülőm is csak egy fáradt sóhajjal ajándékozik meg, majd nemes egyszerűséggel lerántja rólam mentsvárként funkcionáló paplanom.
- Bai-chan, két hete minden reggel ezzel jössz, és én két hete minden reggel közlöm, hogy MÉG NINCSEN NYÁR.
- De már csak egy hét, ugye? – tornázom ülő helyzetbe magam, és beletúrok vörös üstökömbe. Ez se fog ma másként állni, mint egy szénaboglya.
- Annyi. Hála az égnek! – ereszt meg egy fáradt mosolyt, majd kilép a szobámból. Hiába vagyok már húsz éves egyetemista, ha hétköznapról van szó, a felkelés egy rémálom. Bezzeg hétvégén…. Szegény anyám, lehet, hogy jobban várja már a szünetet, mint én.
Miután csigatempóban felöltöztem, kitámolygok a konyhába és lehuppanok kávét iszogató apám mellé.
- Baiko, meddig voltál tegnap kint? – kérdi fel sem nézve az újságból.
- Hát…nem…sokáig. – vigyorodok el, mire a hírek felett, rosszallóan rám néz, és megcsóválja fejét. Ha későn jövök haza az erdőből, mindig kiselőadást kapok szokásom veszélyeiről, így ma nem várom meg, és számba dugva egy almát felpattanok.
Máris sokkal éberebb vagyok. Elköszönök nevelőszüleimtől, majd kiviharzok az ajtón. Hát igen…nehezen kelek, aztán nehéz lelőni.
Az órákon azonban lelassulok, kis híján el is alszom. Pedig jó tanuló vagyok, csak nehéz lekötni a figyelmem és legszívesebben már otthon edzenék, vagy rónám az erdei ösvényeket.
Amint kicsöngetnek, pattanok is fel, meghazudtolva előbbi kábaságom, élénken vegyülök el, az utcára tartó tömegben.
Sajna azonban nem kell sok ahhoz, hogy olyanok szúrják ki vörös üstököm, akikkel nem szívesen találkozok. Amint meglátom a négytagú bandát, szisszenve váltanék irányt, azonban elkapják karomat és egy sötét sikátorba rántanak. Nem először kapnak el, csak mert szúrom a szemük, és egyszer keresztbe tettem nekik, megmentve egyik haverom, de általában kicsusszanok a kezük közül.
Tudok én verekedni, ha kell, de nem szeretek. A kardforgatás sokkal jobb, de nem cipelhetem magammal a fegyverem mindenhová.
- Nocsak, vöröske.. – lök a falnak, nálam egy fejjel magasabb vezérük. Banyek, miért nem tudok nőni még pár centit?! - ..megint erre fújt a szél? Nem megmondtam, hogy meg ne lássalak többet?!
- Hát…hogy pontosak legyünk, azt mondtad, ha még egyszer meglátsz, nem járok jól. – kottyantom közbe, de nem kellett volna, szemében düh villan. Nem szokta meg, hogy visszapofáznak neki.
- Túl nagy a szád, az erődhöz képest. – sziszegi az arcomba, és igazat kell neki adnom. De ez nem jelenti azt, hogy gyenge vagyok. Hirtelen lecsúszok a fal tövébe, kiszabadulva ezzel szorításából és ugyan ezzel a lendülettel, guggolásból kirúgom a lábát.
Nyekkenve elterül, mire társai szitkozódva vetik rám magukat. Ez kissé hirtelen jön, nincs időm reagálni és két pislogásom után, már a földre nyomva találom magam, és az idióta bandavezér, haragtól eltorzult arcát figyelhetem, amint mellkasomon trónolva bámul a képembe.
- Most nagyon kihúztad a gyufát, vöröske!
- És nem dughatom vissza? – emelem rá ezüst szemeimet pimaszul. Mire egy fájdalmas jobbegyenes a válasz. Hát, nem a szavak embere, nyalom meg vérző számat.
Egyre inkább kezdem érezni, hogy ezúttal nem úszom meg szárazon. Fú, ha igazi apám tudná, hogy féldémon létemre egy csapat városi suttyó látja el a bajom, nem lenne túl büszke. De mégsem változhatok át előttük rókává, vagy hasonló…Nem mutatok jól a tv-ben.
Nade azért én sem vagyok cukorból és már épp tervbe veszem, hogy egy elegáns mozdulattal megpróbálom lelökni magamról, amikor valaki közbeavatkozik. Pontosabban közbeszól.
- Hé! Engedjétek el, különben nagyobb bajba kerültök, mint amiben vagytok!
Egyszerre kapjuk fejünket az önkéntes megmentőm felé. A sikátor végében, egy viszonylag magas, fiatal férfi áll, talán pár évvel, ha idősebb nálam. A vonásait nem igen látom, mert a fény mögüle érkezik, csak ragyogóan zöld szemét. Huhh, hogy lehet ilyen zöld valami?
- Ch, egy személyes felmentő sereg? – morran fel támadóm és még inkább a földbe passzírozza levegőre vágyó testemet. Hé, még a démonoknak is kell lélegezni!
- Nem egészen. – érkezik a halk válasz, és egy nyitható mobil becsukásának hangja veri fel a sikátor csendjét. – Már hívtam a rendőrséget. Egy perc és itt vannak.
- Hogy az a…- sűrű káromkodások, és fenyegetések közepette, felpattan, és társaival együtt elhúzza a csíkot. Remek, végre levegő! Mély szippantással szívom be az éltető gázt, hogy a következő pillanatban köhögő rohamot kapjak, a belélegzett por miatt. Jól van Baiko, ügyi vagy.
- Jól vagy? – szólít meg egy lágy, kedves hang, és feltekintve végre alaposabban megvizsgálhatom segítőm arcát. Szelíd, mégis férfias arc, hihetetlenül zöld szem és fehér haj. Izé…miért is ver hevesebben a szívem?
- Megmaradok. – fogadom el a felém nyújtott kezet, és ő gyengéden talpra állít. Nem igaz, ő is magasabb nálam. – Köszönöm a segítséget. Mit mondunk majd a zsaruknak?
- Semmit, nem hívtam őket. Nem szokásom blöffölni, de most muszáj volt. – mosolyodik el. Hehe, én szoktam blöffölni, nem hazudni, csak megkerülni az igazságot. Rókaszokás, ez van.
- Nem kéne orvoshoz menned?
- E miatt? – bökök felrepedt számra. – Dehogy. Volt már rosszabb is.
- De beverhetted a fejed. – a hangja komoly, tényleg aggódik. Én azonban csak gyerekesen megvonom a vállam és elvigyorodok.
- Talán helyre került, amivel eddig gondok voltak. – nevetek fel, félmosolyt csalva az arcára.
- Te tudod. Minden esetre itt a számom. – nyom kezembe egy névjegykártyát. – Ha szükséged lenne rám, hívj, Baiko.
- He? Honnan tudod a nevem?
A fal mellett heverő táskámra bök, amit kisiskolás módjára firkáltam tele, többek között a nevemmel is. Zavartan a hajamba túrok, kissé talán el is pirulok. Hogy miért? Fogalmam sincs.
- Köszönöm… - vetek egy pillantást a kártyára. – Hikaru.
Azzal felkapom a táskám és egy intéssel letudva a köszönést, futva indulok haza. Még nincs otthon senki, szüleim a dojoban tanítanak. Cuccomat és ruháimat az ágyamra hajítom, majd viharos gyorsasággal felveszem róka alakom. Elégedetten rázom meg vörös bundámat, majd a kutyaajtón keresztül elhagyom a házat.
Csaholva vetem magam a közeli erdő sűrűjébe, és boldogan morranok fel, mikor mancsaim alatt megérzem a puha avart. Imádok rókaként az erdőben kóvályogni. Leírhatatlan, mikor megérzed a szabadság ilyes formáját.
A céltalan kirándulás közepette, észre se veszem, hogy lassan besötétedett. Mivel azonban mindjárt nyár, egyáltalán nincs hideg, az idő langyos, a levegő virágillatos.
Villantva egy kis rókavigyort, a mező felé veszem az irányt, hogy mielőtt haza megyek, játsszak egy kicsit a nyulakkal. Nem akarom bántani őket, csak erősítem az idegrendszerük. Megbúvok a mezőt övező bokrok alatt, és visszafojtott lélegzettel figyelek. Nem kell csalódnom, csakhamar meg is pillantok pár tapsifülest.
A közelükbe kúszok, majd vakkantok egy nagyot. Akkorát ugranak, hogy egy bolhának is dicséretére válna, majd cikcakkban az erdőbe vetik magukat. Visszakocogok a bokrok alá, és várom, hogy visszatérjenek. Időbe telik, amit általában könnyedén kivárok, de most elnyom az álom, talán tényleg túl sokáig maradtam kinn tegnap.
Arra riadok fel, hogy a telihold ezüstös fénye pont az arcomba süt. Álmosan pislogok párat, és nyújtózkodva felállok. Kábán kisétálok a mezőre, és ami ott fogad, megállítja bennem a ketyegőt.
Egy macska, konstatálom.
De még milyen macska?! Hatalmas, borjúméretű, hófehér cicus, aki éppen egy félelemtől moccanni se képes nyulat szuggerál gyönyörű, kék szemével.
Leesett pofácskával bámulom a lenyűgöző teremtményt, majd észbe kapva megrázom bundámat és a dermedt füles elé vetem magam, testemmel védve a kis jószágot. A hópárduc felmorran, fenyegető hangjától összerezzenek, de nem mozdulok.
Nem is tudom mi a különösebb látvány. Hogy egy róka védi a nyulat, vagy az, hogy kitől védi?
A rókák feketéjével ellentétes, ezüst szememet a kékekbe fúrom és remegve várom mit lép. Farkammal csapok egyet a hátam mögött, mire a kába nyúl magához tér, és elmenekül. Na jó, már csak nekem kéne kereket oldanom valahogy.
Úgy látszik a túlméretezett macsek nem ért egyet ki nem mondott véleményemmel, mert hirtelen felém csap és épp, hogy ki tudok térni előle. Megpördülök és szaporán szedve mancsaimat, az erdőt célzom meg. Pechemre a cirkusz szökevény gyorsabb, és elém ugrik. Nyüszítve próbálok lefékezni, de esélyem sincs, neki ütközésemet méretes mancsa gátolja meg, ami egy közeli fának repít.
Hé, mindig tudtak kánkánozni a csillagok, vagy új a koreográfusuk? Megpróbálok talpra kecmeregni, de egy hófehér mellső láb földre szorít. Kezdek nagyon, nagyon félni és mikor ismételten egy fának csapódok, a világ kezd elsötétedni. Képtelen vagyok továbbra is démoni alakomban maradni, visszaváltozok. .Még látom ,amint a párduc kék szeme egy pillanatra zölden villan és a hold elé felhő kúszik, majd elvesztem az eszméletem. Utolsó gondolatom, hogy remek, meztelenül fog megenni egy hatalmas cica, legalább nem kell bajlódnia a csomagolással.
