Persze ahogy számítottam rá, nem keres fel vacsora után. Azt hiszem egész könnyű kiismerni a kölyköt. Ha valamint mondanak, neki, pontosan az ellenkezőjét csinálja.
Kibaszottul emlékeztet magamra és ez idegesít a legjobban. Miért? Mert ez azt mutatja, hogy teljesen kezelhetetlen lesz. Nade… az viszont lehetetlen, hogy mindenben hasonlítson rám.
Felkeresem, érzem jelenlétét, a könyvszobából, sőt ahogy közeledek az említett helyiség felé, egyre erősebben érzem illatát. Pacsuli…
Dörr… az ajtó majdnem kiszakad keretéből, ahogy haragom fellángol.
- Mondtam valamit! – mordulok halkan őt figyelve. Szemernyi félelem, szemernyi rezzenés. vajon miért nem fél? Talán…
- Jó estét, esetleg – válaszol kimérten. Csak felvonom egyik szemöldökömet szemrehányása hallatán. A pumpa csak úgy feszül agyamban. - Engem pedig hidegen hagyott. -
- Azt mondtam a szobámba! – morgom egyre vadállatiasabb hangon. Teljes nyugalom lengi körbe, ahogy karba tett kézzel fordul felém.
- És én nem oda mentem, és nem is fogok! Juj, most mi lesz? – heh… kis szemtelen, vakarék… Azt hiszem még kibaszottul nem jöttél rá, hogy nem otthon vagy, ahol nem bánthatnak.
Vigyorogva trappolok elé, nyaka előtt markolom meg a fodros, ficsúr ruhát, majd úgy emelem a magasba. Még fojtogatásomat sem érzi, legalábbis úgy tesz, viszont ösztönösen csuklómra fonja kezeit.
- Vedd észre picinyem, hogy nem otthon vagy – egy kisebb lendületet veszek, viszont erőm kicsap, ahogy hátát erőseb hozzábaszom a szekrényhez, meg is reped pár polc, felborul rengeteg szekrény, de én csak szorítom hozzá az elsőhöz egyre közelebb és közelebb, míg bordái közé nem áll az egyik polc. Az első akaratlan szisszenésnél kiszélesedik vigyorom. – Vagy… ha észre is vetted, hogy nem vagy otthon, akkor tudatosan futsz a halálba. nem érdekel miért csinálod, de ha meg akarsz pusztulni, csináld egyedül. Ne mocskold be vele az én számat, így is elég van a rovásomon – arcába dörmögöm a szavakat, viszont a válasz egyszerre lep meg és hagy hidegen.
- Bűzlik a szád. – nyöszörgi erőtlenül, de csak felröhögök. Ujjaim között erősebben szorítom meg ruhájának anyagát, s úgy tépem le róla, hogy végigkarmolom mellkasát, újra csak egy kicsit szisszen fel. Felegyenesedem, és lenézek rá. Nemes… utálom a fajtáját az olyan kis buzeráns piperkőcöket, mint ez. Azt hiszem az lesz a vége, hogy általam fog kimúlni, bár… Előtte mindenképp kardélre hányom… szúrom… baszom a kicsikét. Hehe…
- Holnap reggel… addig nem hagyod el a szobád, amíg érted nem megyek. Egész nap mellettem leszel, még szarni is követsz… megértetted?
Nem várom meg a választ, úgyis tudom, hogy valami erőtlen, higgadt kis fricska hagyná el ajkait még mindezek után is. Karmaim alatt vére illatozik, egyesével kezdem fogaimat piszkálni vele miközben kifelé haladok.
Milyen pezsdítő, milyen ízletes… még többet akarok ebből a nedűből, ha már húsát nem téphetem szét.
A szobám felé haladok, s közben egyik jobb kezemnek nevezhető kisköcsög távolról követ, ami azt jelenti mellettem halad, utasításra várva, teljes kussban.
- Távolról figyelje négy őrfarkas, míg a szobájába nem megy. Ha lefekszik, a ajtaja előtt álljon kettő, minden folyosón kettő, és az ablaka alatt megint négy. Az erősebbek teljesen rejtsék el erejüket.
- Értettem – mielőtt még elmenne, térdre húzom erőm kibocsájtásával, és szembe fordulok fele. Felrántom fejét hajába tépve, hogy izzó szemeimből értse a helyzet fontosságát.
- Ha bármi történik, akármit csinál, nem ölhetitek meg… azaz én kiváltságom – nyalom meg ajkam, s komoran néz a szemembe ám érzem cseppnyi félelmét is.
- Értettem… intézkedem - biccent tisztelettudóan. Eleresztem, s hagyom útjára menni. Ideje pihenni, éjszakai vadászat lefújva, majd holnap megejtem a kicsikével.
~*~
Épp ezért volt jó átaludni a fél éjszakát… hamarabb kelek a szokásosnál, szinte hajnalban. Mivel arra kértem várjon rám a szobában, ezért biztos, hogy amint felébredne elhúzná a csíkot. A kis tojáshéjseggű…
A szobaajtaja előtt ott áll a két őr, ahogy kértem. A többit nem ellenőrzöm le, felesleges.
Komoran nézek az egyik majd másik szemébe.
- Alig három órája tért vissza, éjjel az erdőben járt.
- Vadászott valamit?
- Csak egy kisebb állatot fogott el, majd egyik társunknak dobta a maradványát. – tudta, hogy követik, nem meglepő… de ez még nem befolyásol semmit.
- Még valami?
- Nincs más… - remek… szóval ha körülbelül 3-4 órája tért vissza, talán még alszik. Tökéletes.
Intek, hogy húzzanak a vérbe, mostantól hogy mellettem lesz, nincs szükség rájuk.
Berontok a szobába, igaz az ajtót most nem csapom ki, csak belépek, a takarón keresztül fogom meg lábát, majd egy egyszerű mozdulattal kirántom onnan, és ledobom a földre.
- Mi a… - szitkozódna makulátlan szavakkal ahogy látom, testét dörzsöli meg a beütött helyen, majd a takaróba bugyolálva felül, és amikor meglát, szem forgatva csapja le magát a földre, teljesen begubózva magát mint egy hernyó. – hajnal vagy, hagyj még aludni.
Megmarkolom a takarót, és lerántom róla, forogva huppan megint a földre.
- Most szépen felemeled a kis segged, felöltözöl és lejössz reggelizni. Ha nem vagy éhes, akkor is. Ne várd, míg én öltöztetlek fel – vigyorodom el, kissé karikássá váló, dühös szemekkel tápászkodik fel, és szekrényéhez lép. Már épp lecsúsztatná válláról a ruhát, de hátrapillant.
- Legalább kimennél?
- Eszem ágában sincs – karba teszem kezeimet vigyorodva, mire csak felemelt orral trappol be dühösen a fürdőbe. Azaz csak trappolna kis lábaival, ha hagynám, de mielőtt kinyitná az ajtót, tenyerem az ajtón csattan. – Azt mondtam, nem tűnsz el a szemem elől, egész nap. – duruzsolom halkan. Összeszorított ajkakkal mered rám, majd ismét kimért beszédstílusra vált.
- Akkor gyere velem, egy fogmosás nem ártana neked sem…
Összeszűkülnek szemeim, s csak vigyorgok tovább… a legegyszerűbb módszer, ha magasról leszarom amit mond… pont, ahogyan ő teszi.
- Vetkőzz – utasítom fenyegetően halk hanggal, majd végül a szoba másik sarkába megy, s a baldachinos ágy csekély takarásában veszi át ruháit.
Harapnivaló popsi látványa indítja be fantáziámat, formás lábak, puha bőr… nem mondom azt hogy hibátlan, mert nem tudom mennyire gyógyultak be mellkasán a sebek. Mondjuk ha tegnap éjjel vadászott, akkor volt ideje erőt gyűjteni a gyors regenerálódáshoz.
Felkapja a nadrágot, az inget, majd visszalépked elém kecsesen, ridegen.
Elindulok kifelé, minden pillanatban figyelem, hogy követ-e, le az étkező részre. Én elfogyasztom a szokásosnál is több ételt, mivel éjszaka nem mentem el vadászni.
Ez után következik a szokásos ellenőrzőséta, szórakozás a személyzettel, és a többi… egy unalmas nap velejárói.
- És… miért is kell a seggedben lennem egész nap? Nem csinálsz semmit – megtorpanok, majd komoran fordulok felé.
- Szívesebben olvasgatnál? Ne hozzak esetleg keresztrejtvényt? – gunyorosan ejtem ki a szavakat, lassan egész testtel fordulva felé sőt közvetlen elé lépek, majdnem eltaposom kicsi lábacskáit.
- Lehet, hogy te nem ismered a betűket, de egymás után rakva, nagyon szép dolgokat lehet alkotni, a végén még téged is megművelne…
- Még mindig nagyon pimasz vagy… persze nem is várok mást egy elkényeztetett kiskölyöktől. – összeszűkült szemekkel most mellkasánál markolom meg a ruhát egy gyors mozdulattal, valamivel finomabban csapom testét a falnak, mint tegnap a könyvespolcoknál, de szorosan tartom. Kieresztem erőm egy részét, így nem tud átalakulni, sem annyira ellenállni, amennyire szeretne, igaz a tiltakozása olyan ösztönös, hogy azt nem gátolom meg… Sőt tetszik, és a vadászösztönt teljes mértékben felizzítja bennem. - Csak nem unatkozol? Tudok ám neked egy kurvajó elfoglaltságot – vigyorogva nézek vele farkasszemet, majd a következő pillanatban marcangolva veszem birtokba ajkait, hogy durva csókkal tépjem fel érzékeny bőrét, s kiserkenő egyetlen csepp vérét megízlelve beinduljak, s kicsaljak belőle egy kis izgató nyöszörgést.
-Ostoba… milyen prósztó hely. El sem hiszem, hogy ide kényszerítenek.
-És most jön a nagy körbevezetés? – érdeklődöm.
-Felejtsd el. Megmutatom a szobád, aztán azt csinálsz, amit akarsz… - hehhe. Helyes. Nekem egy ilyen suttyó ne parancsolgasson. – Persze ne hidd, hogy ez sokáig tart. Kövess.
Felvonom a szemöldököm és szórakozott flegmasággal nézek utána. Hatalmas erőmmel felemelem a bőröndöm és játszi könnyedséggel viszem be. Ha itt hagyom, még valamelyik surmó hozzáér, aztán égethetném el az egészet.
-Hogy érted, hogy nem tart sokáig? – kérdezem, pofátlanul és tiszteletlenül letegezve, de fel sem veszi. Hahh, micsoda állatok.
-Bármikor szólítalak, légy a seggemben.
Megtorpanok egy kicsit. Micsoda kifejezésmód, egyszerű és alpári. – Amit kiadok neked parancsba, azt csinálod. Ha megszeged a szabályaimat, vagy nem fogadsz szót… megöllek – néz a szemembe.
Csak megrezzen a szemöldököm. Ó, valóban? Húú.
Nyugodtan megyek mögötte, egyenes háttal, érzékeimmel figyelve az utat, hogy mindenhonnan eltaláljak mindenhova. Érzem a testemen a fürkésző szemek égető pillantásait, még inkább kihúzom magam.
-Ez lesz a te szobád – áll meg, és kinyit előttem egy ajtót. Megvárom amíg oldalra lép, és belépek, érdektelen tekintettel körbefürkészve. – A vacsoránál várlak, mellettem lesz a helyed.
Körülnézek a nekem kiutalt szobában. Hmm… ez elmegy. A bőröndöm kikerülve lépek az ablakhoz, hátrafűzve a kezeimet nézek le az alant sündörgő, dolgozó alakokra.
Akkor térképezzük fel új birodalmunkat, kuncogok fel, merthogy ez az alpári bunkó biztos csak gyilkol meg a testi vágyait éli ki a szolgáin. Vagy esetleg mindkettő egyszerre.
Micsoda fertelmes, tudatlan barbarizmus…
Kilépésem előtt a tükörbe nézek, helyére simítom a hajtincseim és halvány színű mellényemen minden kicsi, felesleges ráncot. Karjaim hátul összefűzve lépegetek, hallgatom csizmáim vasalt sarkának halk kopogását.
Hm, igazán tetszetős, nem a legjobb, de megteszi. Természetesen nem szándékozok sokáig maradni.
-Micsoda kislány, figyelitek? – hallom magam mögött a gúnyos füttyszavakat. Nem állok meg, nem fordulok meg, szóra sem érdemes. Nem érdemlik meg a pillantásom.
De az egyik elkapja a karom és megfordít, magához ránt, karmommal azonnal feltépem az alkarját, könnyedén szakítva fel egészen az ütőeréig.
-Vedd le rólam a kezed – pöckölök le egy nem létező porszemet mellényem hajtókájáról.
-Mit merészelsz… - hördül fel több katona, pár arca torzulni kezd. Csak lenézően megrántom a szemöldököm és a szám sarkát.
Amikor erre a mozdulatomra felém veti magát, félig átalakult, állatias formájában, Csak oldalra fordulok, földet már nemes farkas alakomban érek. Morogva borzolódik fel puha bundám, karmaimat meresztve vicsorgok.
Kerülgetjük egymást, aztán ugrunk.
Te kis senki…
***
Épp a torkát tépem fel a fogaimmal, karmaimmal a hasát szántom végig, de vonyítva-hörögve lelök magáról. Vicsorogva vetném vissza rá magam, hogy a szart is kirázzam a kis senkiből, amikor valahonnan olyan ütést kapok, hogy összeakadnak a szemeim egy pillanatra. Mi az isten, ki az a szardarab, aki az én harcomba beleavatkozik? Szőnyeget csinálok ebből a faszból!
Érzem az erejét, morogva nézek a szemeibe. Teee… nem érdekel, hogy te vagy ennek a disznóólnak az ura, ezt nem kötelező eltűrnöm! Neki is támadnék, ha nem tartanám méltóságomon alulinak.
-Máris elfelejtetted, miért jöttél ide? – morogja, és hiába játssza itt a frajert, rezzenéstelen szemekkel állom a pillantását.
Nyald ki a seggem, te vén seggfej.
-Vacsorát nem kapsz, viszont az után keresd meg a szobámat. Tanulnod kell még az itteni rendről.
Vigyorog, mintha semmi gondja nem lenne. Hát én meg hülye leszek megkeresni, van jobb dolgom is.
Felállok, ingerülten a helyemre rántom kissé megcsapzott ruháimat és elmenetembe még egyet belerúgok, egy isteneset az ellenfelembe. Nyalizó öleb.
***
Aha, hogy menjek be hozzá. Francokat. Fehér selyemingem rendesen begombolom, fekete nadrágot veszek fel, hajam rendesen elrendezem. Tökéletes, mint mindig, csak mert állatok között vagyok, nem fogok úgy viselkedni…
Kibírom én étel nélkül, néha hetekig. Nem fog az egy éjszaka se megártani. Remélem, jóllakik, és bele is fullad…
Teljesen nyugodt lélekkel sétálok, már rég vége a vacsoránál, te hülye…
Láttam a tekintetét, szinte éreztem a merevedését. Hehh, azzal is tisztában vagyok, hogy előbb vagy utóbb nem fogom elkerülni az ágyát, élvezze, remélem, szívroham végez majd vele közben.
Ez csak egy test.
A könyvtárszobára lelek, elmélyülten tanulmányozok egy fegyverekről szólókönyvet, különösen egy fekete üvegpengés tőrön akadt meg a pillantásom. Megnyaltam a számat.
Szép. Csodálatos.
Arra eszmélek fel, hogy dörren az ajtó, de nem rezzenek meg, a fejem sem emelem fel; a szívverésen se gyorsul. Ugyanolyan hanyag eleganciával csuktam össze a könyvet és végigsimítva a gerincét a helyére toltam.
-Mondtam valamit! – mennydörög a hangja. Halkan sóhajtok, mint amikor a nevelő fedi meg a szemtelen gyereket.
-Jó estét, esetleg – mondom higgadtan. – Engem pedig hidegen hagyott.
-Azt mondtam a szobámba! – morogja felbőszülten. Megfordulok és keresztbe fonva a kezem a mellkasomon, puha, fehér ingemen, és felvonom a szemöldököm.
-És én nem oda mentem, és nem is fogok! Juj, most mi lesz? – húzom fel az orrom. Egy ilyen senki nekem ne parancsolgasson!
Elvigyorodik, közelebb lép, de nem moccanok. Semmim nem reagál a közelségére, nem félek, nem remegek a szívem lassan, higgadtan ver.
Az a vén dög… vajon mi a francot akar már rám sózni? Még hogy neveljek… Minek nézek ki? Dadának? Szerintem nem…
Viszont… tartozom neki egyetlen apró szívességgel… remélem, ezzel mindent elfelejt majd a kujon. Bahh… De mint akkor is kijelentettem, felelősséget nem vállalok… ha olyan a kölyök, kettéharapom a torkát, engem ne hibáztasson… Én… én figyelmeztettem.
Hallom, amikor érkeznek, régi típusú kocsi, magam megyek ki, hogy első kézből láthassam az ifjoncot… Höhö… jó karmokban leszel nálam kölyök. Csak bírjam idegekkel.
- Draco, gyere! – érdekes név, de így annál kíváncsibbá tesz. A vénség mellé lép a kis kölyök, mohó tekintettel mérem végig, vigyoromat visszafojtva. micsoda finomság, hmm…
- Róla lenne szó – vállára nyomja mancsát, mintha nem tudnám, hogy kiről van szó. Vak nem vagyok öreg… még csukott szemmel is rájöttem volna. Lesüt róla, hogy bajkeverő és szemtelen kölyök.
- Draco Amitel vagyok, örvendek, uram – heh… jópofa. Ahogy látom a kölyök tekintetét, ég benne a gyűlölet… a méreg… Legszívesebben dühöngne, biztos vagyok benne, hogy nem akart ide jönni… Erről én is biztosítani foglak kölyök.
- Rád bízom – és a vén fasz máris távozik. Helyes… annál több időm lesz kettesben a vakarccsal.
Megvárom, míg elhajt, visszafordulok a kölyök felé, és szélesen elvigyorodom.
- És most jön a nagy körbevezetés? – horkanva teszem karba kezeimet, és szemöldökeim a homlokomra szöknek.
- Felejtsd el. Megmutatom a szobád, aztán azt csinálsz, amit akarsz… - azaz… amit majd én szeretnék. – Persze ne hidd, hogy ez sokáig tart. Kövess – hátat fordítok neki, és elindulok, csomagjaival nem törődve. Majd behozza magának, ha akarja, mert, hogy itt senki nem fog neki segíteni, az is biztos. Hehe…
- Hogy érted, hogy nem tart sokáig? – jön utánam nem sokkal, persze nem ér utol, direkt úgy haladok, fel a lépcsőkön is.
- Bármikor szólítalak, légy a seggemben… - vagy én a tiédben. Höhö… - amit kiadok neked parancsba, azt megcsinálod. Ha megszeged a szabályaimat, vagy nem fogadsz szót… - megállok, és vállam felett villantom rá szemeimet, melyek most a belső démonomtól csillognak. – Megöllek – visszafordulok előre, és tovább megyek.
Furcsa, hogy semmi, még egy rezzenés nem volt sem az arcán, sem a szemében. Talán azt hiszi, hogy blöffölök? Majd rájön, ha arra kerül a sor. Egyelőre azt kel megfigyelnem, milyen is valójában.
Míg mögöttem halad, sokan megfigyelik a folyosókon. Persze… se szólni se vakkantani nem mernek. Később persze ez máshogyan lesz, amikor nem leszek mellette. Első ránézésre azt mondanám, hogy szubhím, de a jellemét tekintve… nos kétes. Persze idővel minden kiderül, és időm mint a tenger. Ahogy hátra-hátra pillantok, látom, hogy körbenéz, persze nem mondok semmit. Ha akar úgyis visszajön majd, és körbevezeti magát, nem fáradok ezzel.
Csak tévedj be egyszer a hálószobámba kölyök, és tuti nem úszod meg ép seggel. Már a gondolatra is vigyoroghatnékom támad.
- Ez lesz a te szobád – nyitok ki egy ajtót, majd tovább lépek, a következő folyosóra – A vacsoránál várlak, mellettem lesz a helyed – szólok még vissza, mély hangom határozottan dörren, visszaverődve a kopasz falakról. Sosem érdekelt különösképp a díszítés, hisz nem sokat töltök a kastélyban. Vagy kint vagyok, vagy a saját szobáim egyikben. Most is, az utóbbit fogom tenni.
~*~
Az egyik szolgáló riadtan szalad be, gyilkos pillantást vetek rá, de ettől remegése csak még erősebbé válik, félelmének szaga teljesen eláraszt, és lassan átveszi testem felett az uralmat.
- Mondd… - dörmögöm halkan, szám sarkát megnyalva lépkedek felé, bőrnadrágom halkan reccsen minden egyes mozzanatra. Végül a falhoz szorítom őt, tenyerem feje mellett csattan a falon, reszket mint a nyárfalevél, és ha nem lennék ura a démonomnak, már nyál csorgatva alakulnék át.
- A… az új fiú… a hallban… - remegve ejti ki a szavakat, legszívesebben rávetném magam, de amit mond… sokkal jobban felkelti az érdeklődésemet. Még csak alig pár órája van itt, mit csinálhatott az a neveletlen kölyök?
Bosszús sóhajjal lököm el magam a faltól, magára hagyva a reszkető lányt. Egyre fogynak a cselédek, vissza kellesz fognom magam.
Lassan, kényelmesen lépkedek le a lépcsőt, csata zaját és morgást hallok, s hiába komótos a tempóm, egész gyorsan leérek. Az egyik farkast azonnal felismerem, az én társaságomból származik. Körbeállják őket, akár egy viadalon, de amint meglátnak, nagy teret hagynak nekem, hogy közéjük férkőzzek.
Hmm… igazán tetszetős az állati alakja. Pár pillanatig figyelem a civakodást, erőmet direkt nem eresztem ki, hogy még ne vegyenek észre, majd egy határozott, kimért pofont keverek le a kis újoncnak, aki a falon nyekken, halk nyüszítéssel. Csak két lépést kell tennem, a többiek szétszélednek, s míg busa fejét megrázza, máris grabancánál fogva emelem fel, és a szemébe nézek.
Édes… még ebben az alakban is épphogy olyan magas, mint én. De mégis erős, igazán szemrevaló.
- Máris elfelejtetted miért jöttél ide? – morgom halkan, persze mindenki hallja, erőm kicsap testemből, mindenki lekushad, de ő mereven állja a farkasszemet, hosszan, persze a végén úgyis én nyerek… mint mindig. Ez nála semmit nem jelent, mint látszik, mert aurája ugyan olyan bosszús, illata mérges, ingerült.
Nem válaszol, csak morog a képembe, gúnyos vigyor az én feleletem, majd nekicsapom a falnak, eldobva magamtól, lassan elkezd visszaalakulni, de már nem várom meg, kényelmesen vonulok vissza nyugalmamba. – Vacsorát nem kapsz, viszont az után keresd meg a szobámat. Tanulnod kell még az itteni rendről – vigyorogva lépkedek fel a lépcsőn.
Istenem, ez az este ismét, újabb éjszaka… izmaim feszülnek, csontjaim émelyítő roppanással csúsznak vissza a helyükre. Megrázom a fejem és belenézek a földig érő tükörbe, végigmérve magam.
Jól áll nekem a holdfény.
Oldalra nézek, és meglátom az ágyamon a bőröndöt. Fellángol a vérem a gyűlölettől. Mégis elküld az a vén idióta?! Mit képzel magáról?!
Kehh…
Beleteszem a ruháimat. Majd megnézem, mihez kezd nélkülem. Lezárom a ládát, ujjaimmal hátrafésülöm a hajam, a végét morzsolgatva. Nemrég vágtam le magamnak, hosszan már túl… nőies lettem volna. Lemosakszom és elegánsan felöltözök, ing, mellény, nyakkendő. Nem hozok szégyent magamra, tökéletes, mint mindig.
Nem tudom, hova akar küldeni, nem is érdekel, magamra nem hozok szégyent.
***
A hintóban mogorván, duzzogva ülök, az ingujj csipkeszegélyét morzsolgatom, az állam támasztva.
-Draco – szól rám az öreg. Csak szusszanok egyet, hogy mondja, figyelek, de többre nem méltatom. Elküld, engem… rohadjon meg. Megforgatom feddő szavaira a szemem; szenilis én idióta.
-Viseld jól magad, bár itt bizonyos vagyok benne, hogy erős fegyelemmel fognak viseltetni az irányodba.
-Persze – nézek rá flegmán fintorogva – Elküld valami koszos, vidéki senkihez…
-Ezt a stílust ott nem engedheted meg majd magadnak! – kukorékolja önelégülten. Csak morranok egyet és igyekszem figyelmen kívül hagyni. Ostoba vénember.
-Késő – vigyorgok rá gúnyosan, megvillantva szemfogaimat.
A hintó megáll és először a mester száll ki. Én nem mozdulok, olyan hihetetlennek tűnik az egész. Elküld, valami koszos, ostoba bugrishoz… nem akarok kimenni, vissza akarok menni a szobámba, micsoda egy hely, uramisten… és én itt éljek, ki tudja meddig?!
Soha.
-Draco, gyere! – hallom a mesterem hangját. Vén hülye… azt hiszi, itt maradok egy percig is tovább, mint ami feltétlenül muszáj? Majd jó leszek, édes, aranyos, illedelmes kis angyal, aztán elhúzok innen a francba. Angyali mosolyt varázsolok az arcomra, szégyenlőset, majd tétova mozdulatokkal szállok ki a hintóból, lassan, szinte ijedten. Még a tekintetem sem emelem fel, én, az átverés királya, az ujjam köré fogom csavarni ezt a senkit… az arcom szende, ártatlan, miközben a fogaimat csikorgatom. Gyűlölöm ezt a vén faszt meg a senki kis ismerőseit.
Milyen ótvar hely…
-Róla lenne szó – teszi a vállamra a mester a kezét, mire legszívesebben ordítva tépném ki neki.
-Draco Amitel vagyok, örvendek, uram – emelem fel végre a tekintetem. Felnézek a velem szembenálló tagra, és ha nem lennék annyira a testem ura, felhorkanva hőkölnék hátra.
Basszus, ezt nem gondolhatja komolyan! Ez túl nagy büntetést, amiért kicsináltam azt a kis szerencsétlent, ráadásul ő volt a hibás, eltörte a holdkőkristály parfümömet!
És hogy én egy pillanatig is egy ilyen barbár majom mellett maradjak, önként és ráadásul dalolva, képtelenség! Hiszen csak egy nadrág van rajta!
Rosszul leszek…
De azt arcom semmit sem árul el a gondolataimból, sápadtan, halványan mosolygok, rendületlenül, de a szemem gyűlölettel telien lángol fel. Kilátszó szemöldöke megrándul.
Cehh… megölöm.
-Brad, róla lenne szó. Rád bízom.
Te… te vén seggfej, ezzel aláírtad a halálos ítéletedet.
Akaratlanul is megforgatom a szemeimet halvány grimasszal, unottan és undorodva.
Egy hetet adok… ennek.
Na jó. Kettőt.
Ma reggel is éppen a munkahelyemen vagyok, és a neten keresgélek, hogy miből lehetne érdekes cikket csinálni, amikor meglátok egy hírt, ami alapján a közeli erdőben eltűnnek emberek. Az van oda írva, hogy akik oda egyszer bemennek, azok nem fognak soha többet visszatérni. Megcsillan a szemem meg kell néznem azt az erdőt, mert nagyon felkorbácsolja kíváncsiságomat.
Nem is kell sok. Felpakolok pár cuccot, amire szükségem lehet, majd már megyek is az erdőbe. Elkezdek sétálni és élvezem a környezetet. Gyönyörű táj. Meg a levegő is friss. Ahogy sétálok, egyszer csak elérek egy házat, ami olyan elhagyatottnak látszik. Közelebb megyek és elkezdek szétnézni, hogy még is mi van itt és miért áll egyedül ez a ház. A konyha ablakhoz megyek, és éppen benéznék, észreveszem, hogy valaki mintha figyelne, eleinte lent nézek körül, de sehol sem látok senkit. Egyszer csak felkapom a szemem, és amikor meglátom a vörösen izzó szempárt elfog a félelem.
Nem sokkal később látom, hogy elmosolyodik és meglátom szemfogait, amire már teljesen teli teszem a gatyámat, majd megfordulok és futásnak eredek. Ahogy szaladok, egyszer csak azt érzem, hogy valaki végig nyal a nyakamon, amire gyorsabban kezdem el szedni a lábamat. Pár perc elteltével már a földön vagyok és felhorzsoltam a térdemet, amiből folyik a vér. Teljesen megrémülök és őt figyelem, közben próbálok minél messzebb kerülni tőle.
- Mit akar tőlem? – kérdezem dühösen és nagyon rettegve, mikor a pulzusom az egeket veri.
- A véredet, az életedet, a testedet. Esetleg mindhármat, választási lehetőséged úgy sincs, hogy mit akarsz megtartani – felei és megnyalja a száját, mire csak undor fog el.
- Undorító vérszívó! Hagyj békén! – mondom neki, mire csak annyit érek el, hogy megfogja a kezemet és a csuklómba mélyeszti a fogait és véremet kóstolja meg.
- Hm, mit szólsz, ha most kiszívom a véred? – elkezdem dobálni a fejemet, hogy ne tudja elérni a nyakamat, de csak annyit érek el vele, hogy lefogja a fejemet is, amikor az egyik irányba van, majd érzem, ahogy fogait a nyakamba mélyeszti és elkezdi szívni a véremet.
Egyre csak szívja a véremet, mire érzem, hogy kezdem elhagyni magam. Pár perc múlva, már teljes képszakadás van, és végleg itt van vége az életemnek.
~*~
Mikor elkezdek ébredezni egy teljesen ismeretlen helyen találom magam, ráadásul ki vagyok kötve. A torkom is nagyon száraz, meg mi ez, hogy meztelenül vagyok? Elkezdem rángatni a kezemet, de nem tudom kiszabadítani, lánccal kötöttek ki egy fém rúdhoz, a faszom ki van. Elkezdem csörömpölni és kiáltozok, mint egy fába szorult féreg. Nagyon elegem van, és ráadásul még fájnak a testrészeim. A szívem helyén sem érzek semmit, amire csak még jobban elkezdek kiabálni és rángatom a kezemet, mire hallom, hogy lejön valaki.
- Segítség!!! – kiabálom, mikor kinyílik az ajtó és kezdem azt hinni, hogy végre megmenekültem.
- Fogd be a szád, ha nem akarsz meghalni. – mondja szigorúan, mire csak ránézek és meglátom vörös szemeit és megérzem vérének illatát, amire csak még jobban kiszárad a torkom.
- Fáj a torkom, szinte lüktet. – mondom, mire csak mosolyra húzza a száját.
- Kapsz nem sokára. – mondja ördögi mosollyal, közben látom, ahogy a szemét végig pásztázza rajtam, és az ajkain nyal végig.
- Hol vagyok? Meg ki vagy te? – kérdezem tőle, mert semmire nem emlékszek, csak tudnám, hogy miért az elmúlt napjaimról az emlékeim olyan homályosak.
- Ne kérdezz, hülyeségeket legyen annyi elég, hogy az új otthonodban vagy. – ennyit mond csak válasznak, majd közelebb lép hozzám és végig simít testemen, amire megborzongok, főleg, hogy a körmeivel csiklandoz kicsit.
- Héé. Állj le. – szólok rá, de sajnos a farkam mást mond a folytatást illetően.
- Inkább fogd be jó? – mondja, majd tovább simogat, végül kicsit farkamat kezdi el simogatni, amire csak halk sóhajok törnek fel belőlem. Kinyitom a szemem és látom az arcát, a diadalmas vigyort, majd abba hagyja kényeztetésemet, végül, letolja nadrágját és számba nyomja farkát tövig, mire már majdnem leharapnám, de megfogja a hajamat és hátra húzva akadályoz meg tervemben, majd visszahúzom fogaimat és csak ajkaimmal zárok rá kicsit, mire elkezdi mozgatni a csípőjét és hangos nyögések szakadnak fel belőle, amik az én vágyaimat is tovább korbácsolják. Minden lökéssel szinte a torkomon is lenyomja farkát, de nem zavartatja magát, addig csinálja, amíg már a célhoz nem közelít.
Kiszedi a farkát, majd a lábamhoz lép, amit szétfeszít teljesen szinte spárgába, amire csak felkiáltok, mert soha nem voltam túl nyúlékony nagyon, de hát ő megoldotta. Odalép hozzám és minden tágítás, meg síkosító nélkül egy lökéssel belém nyomja tövig merevedését, amire szinte felkiáltok kurva hangosan és csak vergődök, de csak annyit érek el, hogy lefog teljesen, hogy mozdulni se tudjak.
- Kuss legyen. – mondja akadozva, de mérgesen, majd ahogy elkezd, bennem mozogni a nyakamhoz hajol, és a véremet kezdi szívni, amire nekem csak nyögésekkel kevert kiáltások szakadnak fel. Egyre gyorsabb tempót diktál, majd amikor elélvez, háta ívben megfeszül és felhördül, majd kicsúszik belőlem és visszaengedi a lábaimat, amik erőtlenül esnek úgy mintha eltört volna.
- Legalább a nevedet árud el és adj ennem. – nézek rá, mire csak rám mordul. Odamászik a fejemhez és a nyakát tartja.
- Egyél. – morogja, majd nem is kell többször mondania és már belé is harapva szívom a vérét, ami olyan ízletes, hogy akár órákon keresztül is képes lennék inni a vérét, ami a torkomnak is jót jelent, mert már nem fáj annyira. Olyan finom a vére, hogy kicsit el is kábulok tőle és eszeveszett szívásba kezdek.
Karakter: Astra Cromwell Megjegyzés: ~ Vyvynek és Nanának
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálom azt a kis kölyköt. De mit tehettem volna érte? Valahogy elszabadult, és beleőrült az átváltozásba. Egyébként is ki kellett volna nyírni, bár az ilyet általában én végzem. Theodorik nem szereti bepiszkolni a kezét, bár ha kedve szottyan, akkor bárkit megöl, aki elé kerül. Most gondolom az dühítette fel, hogy hangoskodás volt a házban. Azt rühelli. Bár… én el tudnék viselni valakit, akinek legalább az arcizmai képesek valami kis működésre. Mert kedves mesterem mimikája tökéletesen annyi, mint egy seprőé. Semmire sem reagál különösebben. Azt is tökéletes fapofával viseli, ha elélvez. Hogy hogy lehet valaki ennyire… nem is tudom, hogy mi a jó szó. Érzéketlen?
A mai szex is csak olyan volt, mint a többi. Kaptam valamit, amit a seggembe dughatok, de ennyi erővel akár valami játékot is vehetnék magamnak, a lényege ugyanaz lenne. Néha elmélkedek azon is, hogy mesteremnek az érzelmi központ kialakult-e az agyában. Mert aki már szex közben sem mutat semmit, azzal már tényleg baj van. Mindegy, nem bántam meg, hogy mellé szegődtem. Igaz, hogy a dögeit többre nézi, mint engem, de maradjunk annyiban, hogy én sem vagyok oda meg vissza érte. Élünk egymás mellett, dugunk, de ennyi. Nekem van fedél a fejem fölött, kapok vért, vadászhatok, és szexelhetek. Ilyen a mi kapcsolatunk. Eljátszom neki is az ölebet, ahogy mindenki másnak eddig. Ha megunom, lelépek vagy megölöm. De… sokkal erősebb, mint én. Tapasztaltabb, nem tudnám megölni. De ha legalább lenne valaki, akin én is kiélhetem a haragom, akit megölelhetek, ha arra van kedvem, vagy vérét vehetem, amikor csak akarom, sokkal könnyebb lenne, és Theodorik butaságait is egyszerűbb lenne elviselnem. Azt, hogy a lába mellett ülök, ahol a kutyák, azt, hogy akkor alszom vele, amikor kedvem van rá…
Képes, és szex után lezavar teáért… szemétláda. Sosem mondaná, hogy akar engem. Csak odadörmögi, hogy menjek a szobába, azonnal. Akkor tudom, hogy szex. Ha nem aludhatok vele, egyszerűen kitesz a szobából. Van, hogy egy napig nem mehetek sehova, és ő sem ad vért. Olyankor tudok borzalmasan kiakadni, és legszívesebben darabokra tépném. Mert van olyan napja, hogy megtilt mindent. Van, hogy azt csinálok, amit akarok, de van olyan is, amikor ki sem szállunk az ágyból. Ma csak egy menet volt. Nem tudom, miért nem volt többre kedve, én még elszórakoztam volna még vele. Ehelyett ül, és teázik. Én a lábánál kuporodom össze, a fejem a térdén, most valamiért szabad. Mindegy, nem is érdekel. Csak a lángokat bámulom.
Hirtelen áll fel, leteszi a csészét, leveszi a köntöst, és lefekszik. Akkor… most maradhatok? Rápillantok, de nem reagál.
- Menjek el? - kérdezem, feltápászkodva a földről.
- Maradsz - jelenti ki ridegen, és én engedelmesen indulok fel az ágy felé. Mi mást tehetnék? Lefekszem, de nem bújok közelebb. Azt végképp nem szereti, így csak betakarom magam, és próbálok aludni. Persze, hogy most sem tudok. Olyan hajnal körül unom meg a dolgot. Theo szemei csukva vannak. Vagy alszik, vagy gondolkodik, nekem mindegy, de én most megyek. Szétnézek a ház körül, megvárom, amíg felébred, és szólok neki, hogy keresek valakit. Még nincs túl világos, így szemem dörzsölgetve lépek le az ágyról. Az egyik dög majdnem megharap, mert felkeltem, ahogy mellé lépek a szőnyegen… chh… mocskos korcsok! Szívem szerint oldalba rúgnám, de kedves mesterem helyből tépné ki a lábam. Na, jó, nem idegeskedem.
Tegnap este nem ihattam eleget, Theodorik nem adott elég vért. Ingerlékeny vagyok. Fogalmam sincs, hogy éppen miért dühöngök a lépcsőn lefelé menet, de az illat, ami megcsapja az orrom, máris jobb kedvre derít. Nem is kell vadászni mennem? Milyen szép is ez a reggel! Azonnal visszatipegek a szobába, és magamra kapom a ruháimat, majd vissza. Oh, milyen fantasztikus! Eme mennyei illat tulajdonosa még itt bóklászik valamerre. Elegáns mozdulattal libbenek ki a nappali ablakán, teljesen hangtalanul. Felállok az ablakpárkányra, és körbepillantok. A kicsike épp a konyhaablak alatt nézelődik. Milyen cuki. Szép, hosszú haja van, formás teste, kefélnivaló segge, és ahogy felém kapja a fejét, és rémült tekintettel mered vörössé váló íriszeimbe,… hát, nem tudom ki volt eddig, de mostantól az én pici kedvencem lesz.
Kivillantom szemfogaimat, hadd tudja csak, hogy mi következik, erre futásnak ered. Ejnye, csibém, ennyire visszataszító a mosolyom? Hát, ezt sajnálattal látom. Ennek ellenére azonnal mögötte termek, de nem harapom meg, csak belenyalok a nyakába, mire még gyorsabban kezd futni. Hagyom, hogy hadd vesse be magát az erdőbe, majd egy laza mozdulattal rúgom hátba, mire elterül a földön. Felsérti a térdét, ide érzem a vérének illatát, be is gerjedek rá rendesen. Hát, akkor őt most át is változtatom, azt hiszem. A pincében fog lakni, ez biztos. Theodorik nem hiszem, hogy felengedi a házba. Esetleg akkor, ha már tökéletesen bánik az erejével és nem hangoskodik. Amíg fióka, addig vigyáznom kell, mert a végén ő is úgy jár, mint az előző. Ezért pedig kár lenne... Még így, halálra rémült arccal is dögös a kicsike!
- Mit akar tőlem? - kérdezi dühösen, félve. Ide hallom, hogy milyen hevesen ver a pici szíve. Oh, ne félj bogaram, nem fog már sokáig dobogni.
- A véredet, az életedet, a testedet. Esetleg mindhármat, választási lehetőséged úgy sincs, hogy mit akarsz megtartani - felelem neki, majd megnyalom ajkaimat.
- Undorító vérszívó! Hagyj békén! - Nézd már, még ellenkezik is. Nahát. Elegáns mozdulattal mélyesztem megnövesztett karmaimat csuklójába, ütőere mellé pár centivel. Már mindenem bizsereg! Istenem, ez valami baszottul jó!
- Hm, mit szólsz, ha most kiszívom a véred? - kérdezem fölé hajolva. Dobálja a fejét, ezért nem is nagyon kérdezek többet. Egyik kezét elengedem, de mielőtt bármit is tehetne, elfordítom a fejét, és fogaimat a nyakába mélyesztem. Küzd, ahogy kapálózik, egy elvágott nyakú csirke jut eszembe róla, el is mosolyodom reggeli közben.
Ahogy vérének ízét érzem számban, megremegek az örömtől. Végre jól fogok lakni, és ráadásul annyira tökéletes íze van, hogy már majdnem merevedésem van! És ahogy közben egyre kevesebb az élet benne… a szemei szép lassan üvegesek lesznek, ajkai és arca hófehér. Még remeg párat, és mielőtt minden élet kiszáll belőle, elengedem. Még nézem egy kicsit szép arcát, lassan élettelen testét, amin lassan már mutatkoznak is az átváltozás jelei. Gyorsabban alakul át, mint a másik. De akkor le kellene kötöznöm. Hm…
A karomba kapom, és visszamegyek a házba. Theodorik a lépcsőn jön lefelé, és látszólag nem érdekli az ölemben pihegő szépség. Mégis előttem terem, ujjai közé fogja az én kis szépségem arcát, és forgatni kezdi a fejét.
- Te vagy a felelős érte. Nem jöhet fel a házba, és ha baj lesz vele, megölöm - jelenti ki, majd visszafelé indul. - Két percen belül legyél az ágyamban, meztelenül! - szól még vissza, majd tovább megy.
A pincébe viszem a kis szépséget, és finoman leöltöztetem. A saját ruháit terítem alá, nem kell most rá semmi, úgyis le fogja szaggatni magáról. Kikötözöm a kezeit, nem akarom, hogy nagy kárt tegyen magában. Végigsimítok a vállán levő tetováláson is. Szép. Kicsit bele is feledkezek a gyönyörködésbe, miközben el is kezd átváltozni. Hirtelen kicsapódik a pince ajtaja és meglátom Theodorikot. Nem kérdez, nem bántja a kölyköt, csak mögém lép, és belemarkol a hajamba, majd így kezd el húzni a háló felé. Hiába ordítok, hogy fáj, nem érdekli, csak a szobába érve enged el. Megáll előttem, int, hogy vetkőzzek, én pedig engedelmesen meg is teszem. Megvárattam… de remélem, a kölyökkel minden rendben lesz.
Karakter: Astra Cromwell Megjegyzés: (Semémnek és ukicámnak)
Megint elment. Minden nap ezt csinálja, kimegy megfuttatni a dögeit. Persze, ki vagyok én, hogy kérdőre vonjak egy olyan fantasztikus lényt, mint amilyen ő? Örülhetek, hogy egyáltalán szóba áll velem, és lakhatom nála. Az már csak plusz juttatás szerény nekem, hogy az ágyában is van helyem, sőt, néha a véremet is veszi. Élvezem, hogy valamennyire fontos vagyok neki. Bár, valószínű, hogy nem sírna utána, ha egy vadász sikeresen elpusztítana, de egyelőre érzem, hogy kellek neki.
Amííg ő távol van, addig kitakarítok. Ez a dolgom, lakbérem a testem és a munkám. Vadásznom többségében nem kell, mindig talál valakit, akit megehetünk. Bár én szeretek senkit átváltoztatni, így én mérem az utolsó csapást, kiszívva azt a kis csepp vért is a szerencsétlen barmok testéből. Szeretem, ahogy az emberi életnedv édes aromája szétterjed a számban. Mint az omlós hússzelet. Érdekes, meghatározhatatlan, mégis abbahagyhatatlan. Ezért szeretem! Szeretek vámpír lenni, és szolga is, egy olyan úr oldalán, amilyen az enyém!
Nem rég óta élek vele, ez tény. Még mindig emlékszem, hogy találkoztunk. Mocskosul világos nap volt. Jó, semmi bajom a napfénnyel, ez az egész szarság a napsütésről meg a fokhagymáról csak falusi szóbeszéd. Bírjuk mindkettőt, csak nem ugrándozunk tőlük örömünkben. Na, de, a történet! Szóval, én épp új gazda után nézegettem, mikor ő szembe jött az utcán. Különösebben nem teketóriázott, magával rángatott a kastélyába, és iszonyat jót szeretkeztünk! Utána meg valahogy itt ragadtam, de már az életemet is odaadnám, ha kérné valaki, és Theodoricknak jót tehetnék vele. Szeretem ezt a vámpírt. De csak annyira, amennyire egy macska szereti a gazdáját. Amíg hasznom van belőle, addig a sarat is lenyalom a talpáról. Ha nem lesz, fogom, és álmában megölöm. Ennyi, és így működik ez már azóta, hogy átváltoztattak. Mert nekem egy úr kell, nem egy senkiházi szerencsétlen!
Már végeztem a takarítással, amikor nyílik az ajtó, és a két mocskos korcs végigtrappol az általam végigcsuszpákolt házon, egyenesen az emeleti hálóba. Aztén belép Theodorick, és egy ép átváltozás előtt álló, de már emberként csak egy büdös hullának számító testet dob a padlóra. Az általam csillogóra vaxolt padlóra. Oda, ahol órákat töltöttem, most egy sáros, mocskos, véres kis szardarabot hajít.
- Miért hoztál haza egy hullát? - kérdezem. Nem akartam én gúnyos lenni, csak épp most derült ki, hogy teljesen feleslegesen csuszoltam végig a házat. Más is gúnyos lenne.
- Még él, ő lesz a játszótársad, tégy vele, amit akarsz. - Nyakamhoz hajol, felszakítja bőrömet karmaival, és lenyalja a vért. Ohh, mami, azt hiszem, kihúztam a gyufát. - Tudd, kivel beszélsz! Netalántán egy este arra ébredve, hogy unlak, elveszem jelentéktelen valód. - Elindul felfelé, én meg egy határozottan jól irányzott rúgással pozícióba helyezem ezt a kis semmit, hogy lássam az arcát. Nem tökéletes, messze nem olyan szemkápráztató szépség, mint amilyet haza szokott hozni, megenni. Ezt ráadásul nem is ehetem meg, mert nincs már benne emberi vér. A miénk meg még nem fejlődött ki benne! A rohadt életbe! De nekem vér kell! Vért akarok!
A kis szarzsákot a pincébe viszem. Kikötözöm az egyik régebbi vendég mellé, majd megnövesztem karmaimat, és leszaggatom a ruháit. Kezembe veszem most élettelen farkát és elhúzom a számat. Hát, ez bizony kicsi. Aztán megfordítom, és feldugom neki spontán három, karmos ujjamat. Felsérti a seggét, de engem ez kiért is kellene, hogy érdekeljen? Én most vért akarok! Vért, de azonnal! A srác ordítani kezd. Ohh, ez az! Kezdődik az átváltozás. Egyik kezét el is oldom, hadd szaggassa magán a bőrét. Én Theodorick szobája felé megyek. Szemei már vörösek, szemfogaimat elrejteni sem tudom, karmaim pedig hosszúak, hegyesek.
Végighaladva a hosszú lépcsősoron, ami az emeleti szobába vezet, azon gondolkodom, hogy vajon miért kellene nekem ez a kölyök. Nem tetszik, nem olyan helyes, és az egy dolog, hogy dugni tuti jó lenne, de … hm… nem tudom. Talán Theodorick tervez valamit, és emiatt akarja, hogy kicsit leakadjak róla? Nem tudom. De nekem most innom kell! Ha nem ihatok valaki véréből, tuti, hogy beleőrülök! A szobához érve kivágom az ajtót, és mesterem szemébe nézek, aki végignéz rajtam, majd int, hogy feküdjek mellé az ágyra. Én engedelmesen indulok el, közben pedig ledobálom ruháimat, úgyis tudom, mi következik.
Karakter: Cassandra Megjegyzés: (Yoshie Hanának) VÉGE
Játék vége!
Bocsi Miria, de nagyon sokáig nem jelentkeztél, így lezárom a játékot, mert nem akarok tovább várni rád. Nem személyeskedés, de ha nem akarsz írni, máskor ne hitegess, hogy játszani szeretnél.
Ez a járvány szörnyű, már három falut pusztított ki szinte teljesen és még az én varázserőm is csak arra elég, hogy némileg visszaszorítsa a kórt. Na persze, a király és az udvari mágusok a fülük botját sem mozgatják meg az ilyen porfészekért, mint a mi kis városkánk. Épp egy újabb adag főzetet keverek, amikor Lucifer nyávogni kezd. Ez annak a jele, jött valaki. Kopogást is hallok.
-Tessék! – szólok ki, mire nyílik az ajtó és egy férfi lép be rajta.
A polgármester az, Matthew. Nem tudom, mi szél hozhatta ide, hiszen az emberek – hacsak nem vásárlók, vagy nincs szükségük sürgős segítségre -, többnyire nem nyitnak rám ok nélkül. Matthew arca sápadt, kövér képén izzadságcseppek fénylenek, máskor makulátlanul tiszta ruhája gyűrött és poros.
-Miben segíthetek? – kérdem, bár sejtem miért jött. Gondolom a főzet miatt.
-Mikorra lesz meg? – mutat az üstre, amelyben már rotyog a zöld színű főzet.
-Talán egy óra kell még neki – válaszolom. – De gondolom, nem ezért fáradtál ide, Matt.
-Nem egészen – ül le, fejét kezébe temeti. Ha együttérző lennék, még meg is sajnálnám, de tekintve, hogy nem igazán kedvel engem, inkább nem teszem. Pedig sokszor segítettem rajta, de az emberek többsége fél a fajtánktól. – Értesítettem az egyik tündérfalu vezetőjét – közli, mire nekem megugrik a szemöldököm. – Muszáj, mert egyedül nem bírod. Küldenek valakit. Három hét, mire ideér.
-Klassz – sóhajtok. – Egy tündérke. Más nem is hiányzott. Egy boszorkányt nem találtál véletelenül? Nincs kedvem még egy kényes kislánnyal is vesződni. A tündérek nem bírják az ilyesmit, fogadok az első éjszaka után kereket old.
-Nem tudom – áll fel Matt. – De igyekezz hozzá kedves lenni. Már amennyire tudsz.
Csak bólintok egyet, de magamban máris rossz ötletnek tartom. Matthew távozik, én pedig visszamegyek az üst mellé. Más se hiányzik nekem, mint egy tündérke. Azok kényesek és nem szeretik a nehéz munkát. Sem a nélkülözést, vért, verejtéket. Matt pontosan tudja, hogy érzek az ilyen lényekkel kapcsolatban. Lucifer is megvetően néz a férfi után, ő is tudja, hogy vélekedek a vezetőről.
~*~
Lassan eltelik a három hét, a járvány pedig tombol, bár hála a főzetemnek, nem okoz annyi halálesetet, mint más városokban. Eljön a reggel, amikor a lánynak meg kell érkeznie. Jobb, ha előremegyek, a város környékén mostanában rengeteg bandita ólálkodik, nem szeretném, ha a kis tündérke első útja egyben az utolsó is lenne. Az erdőben járok, amikor hangok ütik meg a fülemet. Egy csapat útonálló fog közre egy kislányt. Azonnal lerí róla, hogy tündér. Tehát ő az. Egész csinos kis fajzat, de nem látszik túl erősnek. Azt hiszem, muszáj lesz közbeavatkoznom, hogy nehogy megöljék, mielőtt még találkozna velem.
-Nézzétek, milyen bátor, és tüzes a kicsike! – ugat az egyik útonálló, miközben a többiek röhögnek. A kis tündér azonban elszántan néz rájuk. Bátor kislány.
-Én leszek az első! - üvölti el magát a főnök, amin elkuncogom magam. Persze csak halkan. Egy kötéllel a kezében közelít a lányhoz.
-Szerintem nem éri meg, fiúk! – mosolyog a tündér.
Ennek fele sem tréfa, jobb ha cselekszem, mielőtt megölik nekem a segítségemet. Elmormolok egy varázsigét és kinyújtom a kezem, mire az összes bandita egyszerre fordul le a lováról. Nem haltak meg, elkábultak, de mire magukhoz térnek, már nem leszünk itt. Előlépek a fa mögül, ahol rejtőztem, csuklyámat az arcomba húzva.
-Te maradtál? – kérdi tőlem a lány, mikor meglát. - Vagy te csináltad?
-Utóbbi. – válaszolom és leveszem a csuklyám. -Gondoltam, hogy ezek miatt kicsit távolabb kell jönnöm a falu határától. Segíteni jöttél, és így bánnak veled!
-Te vagy a boszorkány? – kérdi eltátott szájjal, mire felnevetek. Biztos valami púpos öregasszonyt várt.
-Igen, én vagyok Cassandra, az én segítségemre jöttél ebbe a városba – kuncogok halkan.
-Örvendek! Az én nevem Yoshie Hana.
-Hosszú utat tettél meg. Gondolom pihenni szeretnél.
-Ó igen – kap észbe, én pedig tudom, mire gondol.
-A szállást én biztosítom. Nálam fogsz lakni, ha nem gond – mosolygok rá, majd jobban megnézem.
Tényleg bájos teremtés. Bájos, kerek arcocskája van, amelyből szinte világítanak mézbarna szemei, egészen megbabonázva engem. Haja gyönyörű barna, pár tincse összefonva van felkötve és több csatt díszíti. Ruhája hosszú, idegen mintákkal díszített lila-rózsaszín. Még sosem láttam ilyet. Két lovat látok mellette, és gyakorlott szemem azonnal megmondja, álcázott unikornisok. Remélem van annyi eszük, hogy nem változnak vissza, mert az unikornisok szarva igen ritka és értékes. Én magam is szívesen használom az erősebb és bonyolultabb varázsfőzetekhez.
-Unikornisok – mondom, mire eltátja a száját. – Boszorkány vagyok, felismerem a mágikus állatokat. Most menjünk!
Bólint egyet. Látom, hogy meglepte, látom a lovai valódi alakját, de hát ez már csak így van. Lassan beérünk a városba. Észreveszem, hogy meglepi a látvány, mindenfelé halottak, vagy betegek, hullaszállítók. Én már hozzászoktam a látványhoz, bár az elmúlt három hét alatt jelentősen csökkent a halottak száma. Az emberek bizalmatlanul szemlélik Hanát, hiszen mostanában minden idegen újabb veszélyforrást jelenthet. Engem már megszoktak, és bár a városi emberek egy része szívesen megégetne, mégsem mernek bántani. Félnek, hogy békává változtatom őket, pedig a béka már rég kiment a divatból.
Elérünk a házamig. Ahogy belépünk, Lucifer egyből fújni kezd, mire Hana ijedten lép hátra. Odamegyek a cicámhoz és a karjaimba veszem, mire egyből barátságosan kezd dorombolni, de sárga szemeit összeszűkítve nézi a vendégemet.
-Ő itt Lucifer, a famulusom – mutatom be Hanának. – Lucifer, ő itt Yoshie Hana, azért jött, hogy segítsen. Itt fog lakni, szóval légy jó cica és ne morogj rá! Rendben? – Lucifer nyávog egyet, ami annak a jele, hogy majd igyekszik. – Nem szereti az idegeneket, de nem bánt – magyarázom. – Majd hozzád szokik.
-Értem – bólogat Hana, de látom rajta, halálra van ijedve.
-Gyere, megmutatom a szobád – indulok előre. – A lovakról majd valaki gondoskodik.
-Okosak, tudják mit kell tenniük – hallom Hana hangját.
Nem szólok semmit. Lucifer a vállamon üldögél és hízeleg, én a fülét vakargatom. Nem én választottam őt, ő választott engem. Felmegyünk az emeletre és benyitok egy szobába. Ez a vendégszobám, nem túl fényes és díszes, de remélem, megfelel neki. Hagyom, hadd nézzen körül, én közben elnézést kérve a konyhába igyekszem, hogy valami harapnivalót készítsek. Én sem ettem még ma, túlságosan lefoglalt a bájitalfőzés és az egyéb kötelességek. Így körülnézek, mit is főzhetnék. Mivel nem tudom, mit esznek a tündérek, így be kell majd érnie azzal, amit én eszek. Meg azzal, ami van. Találok egy kis csirkét, néhány hagymát, burgonyát és némi petrezselymet. Akkor sült csirke lesz petrezselymes krumplival és sült hagymával.
Lucifer ott sertepertél körülöttem és nyávog, hogy ő is éhes, mire a csirke maradékát odadobom neki. Kis szemtelen. Hamarosan lépteket hallok és megpillantom Hanát, aki mosolyogva áll az ajtóban.
-Főzöl? – kérdi, mikor egyértelmű, mit ügyködöm.
-Remélem szereted a csirkét, bár nem tudom, ti tündérek esztek-e húst – mondom. – Be kell érned azzal, amivel én is.
-Semmi baj – nevet. – Segítsek?
-Hát, ha tudsz krumplit pucolni, akkor jól jönne – teszem elé a tálat.
Leül és nekilát. Közben felvilágosítom a városi eseményekről, a járványról, a betegekről, a halottakról. Látom, ahogy az arca egyre jobban elkomorul, szerintem ő sem hitte, hogy ennyire rossz a helyzet. De nem szól sokat, csak néha kérdezget egy-két dolgot. Épp kész az ebéd és tálalnék, amikor kopognak és Matt lép be. Ránéz Hanára.
-Szóval ő az? – kérdi.
-Ő Yoshie Hana – mutatom be. – Ő itt Matthew, a polgármester.
-Örvendek – nyújtja a kezét Hana, mire elrántom.
-Ne fogj kezet! A végén elkapsz valamit! – feddem meg. – Nem tudjuk ki beteg és ki nem. Kivéve engem – boszorkány voltom miatt, rám hatástalan a járvány.
-Rajtad nem fog a kór – jegyzi meg Matt. – Ebédeltek?
-Épp készülünk rá. Csatlakozol? – kérdem, de ez inkább csak afféle udvariaskodás. Sose ülne velem egy asztalhoz.
-Nem. Csak tudni akartam, hogy megjött-e a segítséged – válaszol. – Megyek.
Köszönés nélkül távozik. Hanát ahogy látom, kissé sokkolja a dolog, de nem tehetek róla. Én csak megvonom a vállam és nekilátok teríteni. Mindig ez van, már fel sem veszem. Matt évek óta igyekszik engem elzavarni, de hála a város nagyobb részének, akiknek segítek, nem sikerül neki. Valójában ő is fél tőlem, de nem vallaná be. Kiosztom a kaját, Lucifer is kap egy kis husit, majd leülünk. Azonban Hana nem lát neki, mint aki valamin töri a fejét.
-Mi a baj? – kérdem végül.
-Mindig ilyen? – néz rám.
-Matthew? Mindig, de ne törődj vele. Nem szereti a másfajta lényeket – vonok vállat. – De sose lenne mersze elzavarni. Azzal magára haragítaná a város jó részét – nevetek hangosan. – Tudod, az emberek félnek az ismeretlentől, vagy attól, amit nem értenek. Ezért megpróbálják legalább elűzni.
-Az emberek mind ilyenek?
-Nem mind. Vannak normálisak is – magyarázom. – Te sose voltál még emberek között?
-Soha – rázza a fejét, ami megdöbbent. Akkor nem sokat tudhat a világról. – Majdnem négyszáz éves vagyok, de sose hagyhattam el eddig a falumat.
-Meg tudom érteni – morgok, mialatt beleharapok a csirkébe. – A világ veszélyes.
Hana nem szól semmit, de végre elkezd enni. A csirkét inkább hanyagolja, amire Lucifer azonnal rá is veti magát, a tündér legnagyobb rémületére. Én azonban csak nevetek rajta. Végül Hana is elkuncogja magát, amit Lucifer egy bosszús, felháborodott nézéssel jutalmaz. Azt hiszi, rajta nevetünk. Talán mégis jól ki fogok jönni a kislánnyal.
Gyönyörű, napsütéses reggelre ébredek kicsi házamban. Egy ideig csak fekszem, majd eszembe jut, hogy gyógynövényeket kell gyűjtenem az erdőben, így kipattanok az ágyból, át kell öltöznöm. Pillangóim már itt legyeskednek körülöttem, a szekrényemet kinyitom, s kiválasztom a ruhát a mai napra. Gyorsan, miközben öltözöm, bekapok néhány falatot, majd fonott kosárkámat kezembe kapva indulok az elgondolt erdőrész felé, arra gondolva, ott biztosan megtalálom azokat a füveket, amelyekre szükségem van. Negyed óra séta után oda is érek, és találok citromfüvet, kalmeghet, szemvidítófüvet, többek között, de ezekre van most szükségem. Előveszem metszőollómat, s vagdosni kezdem őket, elmerülök a saját gondolataimban. Kicsit félek, mert feladatot kaptam, egy másik városban. Más faluban még nem voltam a sajátomon kívül. Próbálom elképzelni, milyen lehet a város, melyben élni fogok talán évekig, míg a járvány el nem tűnik teljesen, de nem tudom, mindig a saját falucskám ugrik be. Miközben gondolkozom, képzelgek, nem veszem észre, hogy egy ideje Mary anyó áll mögöttem, és mosolyogva figyeli, mit csinálok. Megfordulok, és ámulattal nézek rá:
-Mary anyó! Ilyen korán fel tetszett kelni?
-Muszáj, kincsem, el kell mondanom a feladatodat.
-Már elmondta tegnap Andrew bá...
-Ő azt mondta, mit csinálj! Én most azt fogom mondani, hogyan, és kivel... -kissé meglepődök. Olyan hangsúllyal mondta, mintha a pokol legmélyebb bugyraiba kellene elutaznom. Öreg, ezeréves szemeivel engem vizslat.
-Azért választottunk téged, mert te vagy a legalkalmasabb a feladatra. Talpraesett vagy, Yoshie.
-Köszönöm..
-De naiv is vagy, ezért el kell mondanom valamit. Egy boszorkány fog rád várni egy hét múlva a város határánál. Holnap el kell indulnod Sábával, hogy odaérj időben. -Sába az unikornisom, születésemkor kaptam a tojást, pár nap múlva kikelt belőle Sába. Imádom, együtt nőttünk fel.
-Egy boszorkány? -lepődök meg, sosem találkoztam még boszorkánnyal, se varázslóval, de nagyon rossz hírük van. Úgy hallottam, feketemágiát is alkalmaznak -Egy boszorkánnyal kell dolgoznom?
-Igen, Yoshie! És nagyon vigyázz az ilyenekkel, hiába kedvesek! Szinte kivétel nélkül mindig van valami hátsó szándékuk!
-Értem... -mosolygok rá.
-És végezd tisztességgel, szépen a dolgodat, ahogy eddigis tetted! -mosolyog rám. Most úgy érzem magam, mint a fészekből kirepülő, apró, védtelen madárka, melyre annyi veszély vár a nagyvilágban, és még nem tanult eleget, hogy észlelhesse őket... Még repülni is alig tud.
-Értettem, Mary anyó!
-Nagyon büszke vagyok rád, hogy elvállaltad, Yoshie! Tudod, hiába élünk sokáig, ha tiltott a falun kívüli erdőn túl jutnunk, ha nem láthatunk a világból semmit! Mint egy ketrecbe zárt állat, olyanok vagyunk, nem láthatjuk, hogyan élnek mások. Most neked lehetőséged van megismerni a világot, Hana, élj vele! -mosolyog rám, s úgy érzem, talán saját álmának beteljesülését látja bennem. -most fejezd be a dolgod, add le a füveket a patikusnál, aztán kezdj el készülődni, holnap korán kell indulnod, a város, melybe mész, nagyon messze van! -hallom rekedtes, mégis erős hangját, utoljára egymásra mosolygunk, majd megfordul, s a falu felé tart. Még egy ideig utána nézek, belegondolok, hogy talán már kétezer éves is van, és még mindíg nem hagyta el a falu határát? Biztos megszökött egyszer-kétszer. A legkiváltságosabbak hagyhatják el a falut. Én annyira kiváltságos lennék?
A gyógyfüvek összeszedése, és rendezése után a patikába tartok. A gyerekek már kinn labdáznak, s mind köszöntenek.
-Yoshie néni, Yoshie néni! holnap tetszik menni a nagy útra?
-Sziasztok gyerekek... -mosolygok rájuk -igen, holnap indulok.
-És mehetünk mi is? -erre elnevetem magam.
-Nem fog hiányozni a falu, Yoshie néni? -néz rám az egyik kislány. Mosolyogva simogatom meg a feje búbját.
-Nagyon fog hiányozni, de jó lehetőség számomra, és bevétel a falunak.
-Akkor jó utat kívánunk, és hiányozni fog!
-Ti is nekem, és köszönöm! -mosolygok rájuk, majd belépek a patikába, leadom Hieinek a füveket, cserébe kapok némi pénzt. Egész másképp kezelnek a falubeliek, mióta megtudták, hogy elmegyek... Mintha egy idegen lennék, aki megzavarta őket, csak átutazóban van, s nem értem, miért ez a változás.
Este van, kis szobám ablakából nézem a csillagokat, s a fák lombkoronáját, mögöttem a csomagok. Szüleim lépnek be, hogy elbúcsúzzanak, holnap dolgozni mennek, állatokat gyógyítani, majd gyümölcsöket gyűjteni, s nem lesz alkalmunk találkozni. Nevetünk néhányat szép emlékeinken, kapok néhány intő szót, nem maradhat el a "Nagyon vigyáz ám magadra!" sem, s mostmár úgyérzik felkészültem, édesapám a homlokomra nyom egy puszit, édesanyám szorosan átölel, s még motyog valamit, majd kimennek a szobából, jóéjszakát kívánva. Mosolyogva intek nekik, s mikor bezárul az ajtó, hallom a léptek távolodását, s hálószobájuk csukódását, halkan zokogni kezdek. Senkit nem ismerek ott, és semmit. Mit fogok csinálni?! Mi lesz velem?
Másnap a falu nagy része felkelt korábban, hogy elköszönjön. Még egyetlen pillangómat magamhoz veszem, felülök Sábára, s hozzá van kötve még egy unikornis, mely a holmiaimat viszi. Mary anyó még odalép hozzám:
-Ne lepődj meg kislányom, ha a falu határán kívül átváltoznak átlagos lovakká Sábáék, de az emberek nem láttak még unikornist, és nem akarom, hogy nagy feltűnést keltsen, ezért tettem ezt a varázslatot rájuk.
-Milyen egy átlagos ló? -nézek kikerekedett szemekkel.
-Majd meglátod, most pedig menj! Sok szerencsét! -s int a sok tündér, jó szerencsét kívánva, én pedig elindulok, egy mágikus iránytűvel a kezemben, mely mutatja, merre kell mennem, hogy a városba jussak.
3 napi lovaglás után már megszoktam, hogy Sábáéknak nincs szarvuk, s nem olyan fényes a bundájuk, s a távolban megtekinthetem az első falut! Szívem a torkomban ver, nem tudom, hogy szólítsam majd meg őket, mik a szokásaik, hogy ne keltsek feltűnést, ugyanis a nőnemű vándorok oly ritkák, mint a fehér holló.
Az étel készleteim kimerültek, itt kell vásárolnom valamit. Az épületek telljesen mások, mint a falumban, szürkék, mondhatni. Soha nem tudtam volna elképzelni őket. Az öltözködés is más, egyszerübb. A falu piacán sokkal másabbak az illatok. Ezek erőteljes, és sokszínű szagok. Mik ezek?
Leszállok a Sábáról, megsimogatom, s elindulok egy pékárut áruló stand előtt. Az emberek többsége engem néz... Gondolom mert idegen vagyok.
-Jónapot kívánok! -szólok oda -egy kenyeret, és azt az édes süteményt kérném! -mutatok egy ribizlilekváros süteményre, mely felkeltette ízlelőbimbóim érdeklődését.
-2 ezüst lesz! -szól, s egy zsákba helyezi a kenyeret, és a sütit. A két ezüstöt átadom, s mikor átvenném a zsákot, Sába erőteljes nyerítését hallom. Gyorsan megfordulok, s egy férfi ül a "lovamon", oldalát erősen rugdalva, üvöltözve:
-Indulj már meg, te dög!
-Az én lovam nem szökik meg akárkivel! -szólok neki oda fennhangon, mosolyogva -és most szálljon le a lovamról, különben megemlegeti a napot, mikor megszületett!
-Maga ne szórakozzon velem! Egy nő nem beszélhet így... -már nem tudta végigmondani, mert a helyi katonák elkapták, lerántották Sábáról. Gondolom régóta kereshették ezt az embert. Visszafordulok, az ámult árustól elveszem a vásárolt pékárut, s megindulok Sába felé. A másik "ló", (melynek neve Lily), hátára illesztem a zsákot,Sábát megvizsgálom, lett-e baja az oldalának, s tovább vezetem őket, hogy húst, és tejterméket vegyek. Az emberek ámuldoznak, ilyen okos lovakat még nem láttak...
Legalább megtudtam valamit. A nőknek rosszabb helyzetük van. Hogy miért, azt nem tudom. A lényeg, hogy férfival nem szabad kikezdenem. A ribizlis sütit most majszolom, a falutól már jó messzire kerültem. Az első akadályt teljesítettem, beilleszkedtem az emberek közé, ez önbizalommal tölt el.
Még 3 nap vándorlás után már nagyon unom az egészet, egyre több a falu, sokan belémkötöttek. Az iránytű viszont azt jelzi, közel az a város, melyben dolgoznom kell. Egy erdőben baktatok, mikor egy csoport útonálló lép az utamba.
-Nézzétek a csinos kis arcát! Hova egyes egyedül, kislány? -a főnök szavát erőteljes, nyerítő, rosszindulatú nevetés követi, olyan, amilyet még nem hallottam.
-Már csak ez hiányzott -szólok mosolyogva, de őszintén szólva fogalmam sincs, mit csináljak. Sábáék most nem változhatnak át, hogy megvédjenek, ha egy szemtanú látná, híre menne, és nekem akkor végem.
-Nézzétek, milyen bátor, és tüzes a kicsike! -ugató nevetés hallatszik, büdös, bolhás, ápolatlan lovaikkal közelítenek felénk.
-Én leszek az első! Üvölt a főnök, s már veszi elő a kötelet, mellyel megkötözhet.
-Szerintem nem éri meg, fiúk! -mosolygok. Már épp a kis tőrömet venném elő a tarisznyámból, mikor kivétel nélkül az összes útonálló lefordul a lováról. Egy ideig csak nézem őket, és nem tudom, mi történhetett, majd egy árny bújik ki a fák mögül. Egy csukjás ember.
-Te maradtál? -szólok hozzá -vagy te csináltad?
-Utóbbi. -hallom a, lágy női hangot, s leveszi a csukját, hullámos barna haja, gyönyörű, nőies arca láthatóvá válik számomra. Kedvesen mosolyog rám.
-Gondoltam, hogy ezek miatt kicsit távolabb kell jönnöm a falu határától... Segíteni jöttél, és így bánnak veled!
-Te vagy a boszorkány? -arcát vizslatom, ő pedig bájosan felnevet.
-Igen, én vagyok Cassandra, az én segítségemre jöttél ebbe a városba. -telljesen másra számítottam. Egy alattomos, púpos, bibircsókos vénasszonyra számítottam, ehelyett egy gyönyörű lány vezet a városig, ahol élni fogok.
-Örvendek! Az én nevem Yoshie Hana...
-Hosszú utat tettél meg... Gondolom pihenni szeretnél.
-Ó igen... -Majd észbe kapok, ő azonnal érzékeli.
-A szállást én biztosítom. Nálam fogsz lakni, ha nem gond... -mosolyog rám a gyönyörű nőszemély, én pedig nem tudom eldönteni, ki ő. Lehetséges, hogy mégis egy okleveles szélhámos, de egyet tudok... Megbabonáz.
