|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2011. 03. 21. 10:57:56 | #12432 |
 Karakter: Hime
Megjegyzés: (Anzei-samának)
- Egyáltalán nem. Én is sok időt töltök idekint - mondja, mire megnyugszom. Bár akkor jut eszembe, hogy ha baj lett volna, akkor valaki szólt volna nekem, hogy nem szabad semmit kihozni a házból.
Leteszem a könyvet és bejelölöm hol tartok. Tudom, hogy gazdám beszélni kíván velem, különben nem jött volna ide. Várakozóan nézek rá.
- Azt mondtad, ma bírod egész nap emberi alakban, így szeretném, ha eljönnél velem a bálra, holnap pedig pihenőt kapsz.
Bólintok, hogy eleget teszek a kívánságának és minden szavát megértettem. Bár a holnapi egész napos pihenő kissé megijeszt. Mi van, ha akkor lesz rám szüksége, ha nem vagyok a közelében? Végül visszamegyek a szobámba. Mikor belépek, ámulva nézek körül. Minden úgy van, ahogy szeretem. Csipkék, mindenhol, selyem, bársony, és az asztalon egy vázában frissen vágott kék rózsák díszlenek. Nem is tudom, mit mondjak. Gazdám valóban gondolt rám, ezek szerintem megértette az utalásaimat, mit is szeretnék. Gyorsan lefürdöm és átöltözöm. Egy fekete-kék ruhát veszek fel hozzáillő kalapkával, cipővel és kesztyűvel. A fehér hosszú harisnya sem maradhat el a kék harisnyakötővel. Egy hosszú tőrt is magammal viszek, ki tudja, szükség lehet rá. Biztos, ami biztos.
~*~
Mikor leérek, gazdám már vár a többi testőrrel. Nem értem, minek ennyi ember, hiszen én egyedül is meg tudom őt védeni. Aztán megszólal.
-Ma este a kísérőmként fogsz mellettem állni.
Én tudomásul veszem a dolgot, majd kimegyünk és beülünk a kocsiba. Kényelmesen elhelyezkedem mellette, de a magamnál levő tőrt biztonságban a ruhám ujjának belső részében tartom. Hiszen bármi történhet. Nem túl hosszú kocsikázás után érkezünk meg. Gazdám kienged, majd ő is kiszáll. Szép, nagy ház, látszik, hogy valami nagyon gazdag férfié lehet. Mindenhol őrök, biztonságiak, meg egyebek. Engem mustrálnak, de amikor vetek rájuk egy szúrós pillantást, egyből másfelé kapják a fejüket. Helyes, utálom, ha úgy bámulnak, mintha egy kirakatbábu lennék. Mikor beérünk, középkorú úr siet hozzánk, aki valószínűleg a házigazda lehet. Első látásra ellenszenves, de ezt persze nem mutatom ki. Nem sérthetem meg a gazdám ismerőseit. Bár, ahogy elnézem, gazdám sem igen kedvelheti.
- Üdvözlöm, Anzei-sama!
Mélyen meghajol, mire Anzei-sama biccent, majd hamarosan le is rázza magáról és elindulunk a tömegben. Mindenki megbámul, ami nem tetszik, de nem tehetek ellene, gazdámat pedig nem akarom kihozni a sodrából. Így is látszik, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Úton-útfélen megállítanak minket mindenféle emberek, néhányan éhes szemekkel méregetnek, de amikor szúrósan rájuk nézek, hirtelen elfordulnak. Gazdám ezt észreveheti, mert egy néptelenebb sarok felé kormányozza mindkettőnket.
- Te sem szereted az ilyen partikat, igaz? - kérdi halvány mosollyal.
- A partikkal semmi bajom - vonok vállat. - De utálom, ha úgy néznek rám, mint valami finom falatra, amibe bárki beleharaphat. Nem vagyok kirakatbábu, Anzei-sama! - jelentem ki önérzetesen.
- Túl szép vagy - mondja, majd mikor tudatosul benne, mit is mondott, zavartan kapja a kezét a szája elé. - Úgy értem... - motyogja.
- Semmi baj, gazdám, már megszoktam - legyintek. - Mindenki így reagál, de ön legalább nem legelteti rajtam a szemét.
Tetszik, hogy kissé zavarban van, hiszen utoljára legfeljebb évszázadokkal ezelőtt volt fiatal gazdám, akivel együtt lehettem. Végül egy arrafelé sétáló felszolgáló tálcájáról leemelek két pohár pezsgőt, és egyiket a gazdám kezébe nyomom. Legalább feloldódik a feszültsége. Mivel nem szól, én is ihatok. Szeretem a pezsgőt, habár a jó olasz bort még ennél is jobban. Az embereket nézem, mialatt gazdám egy fotelba telepszik. Unalmas gazdag, vén fószerek a fiatal nőikkel, vagy az ugyancsak gazdag, vénülő, hájas feleségeikkel. Szánalom. Az egyik sarokban két fiatal kis csitri - nem lehetnek még húsz évesek sem - kacarászik egy ugyancsak fiatal, gazdag bájgúnárral. Ilyenkor örülök, hogy nem vagyok ember, az emberek szánalmas lények, ahogy a marionettek is. Azokat is utálom. Furcsa, hogy gazdám nem parancsol rám semmiért, még akkor sem, amikor kecsesen a fotel karfájára ereszkedem és szabad kezét a derekamra teszem. Csak meglepetten néz rám.
- Meg kell őriznünk a látszatot, gazdám - súgom a fülébe. - Elég furán néznének ránk, ha ön nem csinálna semmit, én meg csak állnék maga mellett, mint egy faszent.
- Ebben igazad van - bólint Anzei-sama. - Táncoljunk, Hime!
Bólintva teszek eleget a kérésének. Ha táncolni akar, táncolhatunk. Feláll és a táncparkettre vezet, amely azonnal megnyílik számunkra. Vetek egy kacér mosolyt a gazdámra, majd megfogom az egyik kezét, a másikat a vállára teszem, míg ő szabad kezét a derekamra teszi. Lágy keringőbe kezdünk és meg kell állapítanom, nagyon jól mozog, egyszer sem lép a lábamra, mint néhány magát a parkett ördögének tituláló fajankó. Mindenki minket néz, vagyis jobban mondva inkább engem, de most kivételesen nem zavar. Gazdám elegáns, de nem a ruhái miatt, ez az elegancia belőle sugárzik. Aztán megpillantok valamit a szemem sarkából. Egy férfit, aki egyáltalán nem tetszik nekem. Gazdám nem veszi észre, amit én igen. Annál a férfinél fegyver van, ha nem is feltűnő. A körben áll, amelyben mi táncolunk, és amikor egy forgással elég közel kerülünk, alig észrevehető mozdulatot tesz. Ám én résen vagyok.
Egyetlen mozdulattal szakadok el gazdámtól és mire ő felocsúdik, én már a tőrömet szorongatva ugrom a férfi felé. Reagálni sincs ideje, már a földön fekszik, én pedig fölötte magasodom, a tőrrel a kezemben, amellyel a szemei közé célzok.
- Egy rossz mozdulat, és véged van! - sziszegem dühösen, miközben szabad kezemmel a férfi kezében levő tű után tapogatózom. - Legközelebb korábban kelj fel, ha meg akarod ölni Anzei-samát!
|
| Andro | 2011. 01. 30. 20:04:42 | #10955 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Anzei-samának)
A gazdám haldoklik. Már régóta tudom, mégis megrémít a tudat, hogy elveszíthetem. Ő pedig már talált nekem egy új gazdát, akit ma akar nekem bemutatni. Félek, hiszen nem tudom, ki lehet az, mégis, eleget kell tennem Halazarnak, hiszen ő mentett meg engem annak idején, és azóta is a gondomat viselte. Megtanított mindenre, amiért hálás vagyok, de túlságosan is hozzánőttem. Mi lesz, ha nem tetszem a leendő gazdámnak? Mi lesz, ha egyszerűen elhajít, vagy megöl? Meg tudok halni? Bizonyára, hiszen a testvéreimet is megölték. Félve öltöm magamra szokásos fekete ruhám, fekete kalapkám és fekete cipőm. Úgy nézek ki, mint egy lány, és sokan annak is hisznek. Nem érdekel. Halkan lépek be gazdám szobájába, ő már vacsorázott, én pedig odaérve hozzá, meghajolok.
- Jó estét, Halazar-sama! - mondom. - Hogy érzi magát?
- Jó estét, Hime - gazdám hangja halk és kissé erőtlen. - Vigyél a hallba, a vendégünk hamarosan megérkezik.
Egy szót sem szólok, de a torkomat aggodalom szorítja össze. Azonban egy jó testőr nem mutat semmit, így engedelmesen állok gazdám kerekesszéke mögé és tolom a hallba. Már nem igen tud járni, megerőltető számára, én pedig szeretném megkönnyíteni az utolsó együtt töltött perceket. Bár soha ne kéne megválnom tőle. Annyira szeretem, kedves és néha bohókás öreg mágus, és mindig nagyon kedves volt velem. Mikor a hallba érünk, az egyik fotel mellé tolom, én pedig a fotelbe teszem magam, és illedelmes képet vágok.
Hamarosan valaki nyitja az ajtót, és belép rajta a legszebb férfi, akit életemben láttam. Rövid, fekete-kék haj keretezi gyönyörű, angyali szépségű és fehér bőrű arcát. Szemei mint két kék drágakő, úgy ragyognak. Nem túl magas, átlagos testalkatú, és valami nem emberi aura lengi körül. Ez egy démon, a nyakamat tenném rá. Fekete inget, fekete nadrágot és hosszú, sötét színű kabátot visel. Mellette egy tucat nagydarab fickó, gondolom a testőrei. De ha ilyen sok testőre van, minek kellek még én?
Gazdám hellyel kínálja, amit ő el is fogad. Közben futólag rám néz, és én igyekszem közömbös képet vágni.
- Jó estét, uraim.
A nevét is megtudom, Anzeinek hívják, és egy arisztokrata jégdémon. Illedelmes, gazdám mindent elmond rólam, amit kell.
- … de vigyázz rá. Harcban az élete árán is megvéd, de törékeny teremtés. Ne okozz neki fájdalmat.
Itt az ideje, hogy végre megmozduljak. Látom a ledöbbent tekintetét, amikor felállok és meghajolok előtte. Na igen, mindig ilyen reakciót váltok ki az emberekből és démonokból. Habár már jó ideje nem mutatkoztam idegenek előtt, mert gazdám nagyon féltett. Most mégis muszáj megválnom tőle, vagy a jövőm bizonytalanná válik.
- Hadd mutassam be neked Himét, a világ legjobb testőrét.
Ijedten hőköl hátra, mire magamban jót mulatok rajta. Azt hiszem, jól fogom magam vele érezni.
- Üdvözlöm gazdám!
Illedelmes vagyok, még mindig meghajolva tartom magam, majd lassan egyenesedem fel. Látom, hogy erősen vizslat, és úgy tűnik, elnyertem a tetszését, már ami a külsőmet illeti. Aztán feláll és int, hogy induljunk. Ránézek a mágusra, majd Anzei-sama után indulok. Én nem búcsúzom el, nekem nem szabad, és ő sem engedné. Méltóságteljesen kell kivonulnom, habár valójában a szívem szakad meg öreg tanítóm miatt. Most ki fog rá vigyázni, ki fogja gondozni, óvni? Ki fog felolvasni neki esténként? De nem mutatom ki az érzéseimet, hiszen marionette vagyok, egy baba, nekem nem lehetnek érzéseim.
~*~
Hamar hazaérünk. Ő is nagyon szép, impozáns, hatalmas házban lakik, mint a régi gazdám. De nem nézek körül. Alig érünk be a nappaliba, elé lépek, és mélyen meghajolok.
- Gazdám, igyekszem a legjobb szolga lenni az ön számára. Bármit kérhet tőlem, megcsinálom. Mindenben engedelmeskedem önnek!
Halk, de határozott a hangom, hiszen a lehető legjobb benyomást kell tennem rá. Talán, még kedvelni is fogom. Végül meghallom a válaszát is.
- Helyes. Későre jár, lefekszem, te is pihenj le, a szolgálók megmutatják a szobádat. A szekrényekben találsz ruhákat is.
Bólintok, hogy megértettem.
- Jó éjt, Gazdám - mondom, majd elvezetnek.
Egy ajtóhoz kísérnek a ház egy másik szárnyában, majd magamra hagynak, így egyedül lépek be a szobába. Gyönyörű szoba, de fehér a fala a formák letisztultak, semmi élet nincs benne, csak gazdagság. Egy gazdag úrnak megfelelne, de nem nekem. Az ágy hatalmas és nagyon puhának látszik, de hiányzik a csipke. Csipkék nélkül nem élet az élet. A szekrényhez lépek, és mikor belenézek, dühösen fújtatok egyet. Egyetlen nekem való csipkés ruha sincs benne. Ezen változtatni kell, mert imádom a ruhákat, a színeket, a csipkéket és fodrokat. De ezek a ruhák munkaruhák, meg unalmas öltönyök, és néhány ing, nyakkendő, és cipő. Semmi nekem való. Viszont ki vagyok merülve, így úgy döntök, majd másnap szólok a gazdámnak. Levetkőzöm, és bebújok az ágyba. Az ablakokra téved a tekintetem. Azok legalább nagyok, de unalmas, sötétvörös függönyök vannak körülöttük. Fodros kéket akarok, fehérrel áttörve, és aranyszínű zsinórral átkötve. Otthon is ilyenem volt. Otthon... Idegenül cseng a szó. Végül leoltom a villanyt, és elalszom.
~*~
Reggel kopogásra ébredek, majd nem sokkal később nyílik az ajtó és egy nagydarab férfi jön be rajta. Olyan, mint egy beépített szekrény. Megáll az ágyam mellett, és látszólag nem tudja, mit kezdjen magával. Morgós hangulatban vagyok, de azért illedelmesen felülök, magam köré tekerve a takarót.
- Jó reggelt! Mi a baj? - kérdem lágyan.
- Reggeli - mondja. - És Anzei gazda látni akar téged.
Bólintok, hogy megértettem. Elfordul, amíg felkelek. Mivel nincs megfelelő ruhám, a tegnapit kell viselnem, ami nagyon kellemetlen számomra. A nagydarab férfi - akiről megtudom, hogy Junnak hívják -, előreenged, majd elvezet az étkezőig. Már megterítettek nekem, bár szerintem nem tudják, vajon eszek-e. Hiszen báb vagyok, a bábok nem esznek. De én különleges vagyok. Még mindig rossz a kedvem, és akkor is morgok, amikor gazdám megérkezik. Ő is észreveheti, mert egy kérdést tesz fel.
- Minden rendben?
Nem válaszolok, csak puffogva eszek. Hogyhogy nem látja, mi a baj? Aztán végre leesik neki.
- Nem jók rád a ruhák, amiket bekészítettünk, hogy a tegnapi van rajtad ma is?
Kiváncsian fordul felém, de én nem válaszolok. Viszont akkor hallom, hogy utasítja az embereit, hogy hozassanak nekem új ruhákat a szobámba, majd reggeli után elküld átöltözni. Csendben, mérgelődve követem az utasítását. Ostoba fráter, megkérdezhetett volna, mielőtt szar ruhákkal pakoltatja tele a szekrényt. Ám ahogy felérek a szobámba, és kinyitom a szekrény ajtaját, a szám is tátva marad. Fodros, csipkés ruhák, kalapkák, fejkötők, kesztyűk, ingek, blúzok és szoknyák hatalmas választékban és sokféle színben. Nem is tudom, melyikhez kapjak. Az órára nézek. Négy óra múlva babává válok, és fél órát pihennem kell majd. Szólnom kell Anzei-samának, bár most, hogy egész éjjel aludtam, egész nap bírni fogom az emberi alakot.
Végül egy bordó-fekete ruhát és hozzávaló kalapot választok, fekete topánkát és fehér hosszú zoknit. Még egy zuhanyra is beugrom, majd felöltözöm, és elégedetten pördülök meg a tükör előtt. Az arcom ragyog, ahogy leérek. Talán mégsem lesz olyan rossz itt élni. Ahogy leérek, meglátom gazdám elismerő pillantását, majd megszólal.
-Beszélnünk kell.
Int, hogy üljek le, amit meg is teszek.
- Az egész birtokon szabad járásod van, mindenhova bemehetsz, a könyvtártól kezdve a konyháig, bárhova, de mindig a közelemben kell lenned, a birtokot nem hagyod el, és ha én elhagyom, te velem jössz.
- Természetesen Gazdám.
Fejet hajtok, majd figyelmesen hallgatom a mondandóját.
- Csak az én utasításaimat követheted. Más ha kér tőled valamit, nem veszed figyelembe - ismét bólintok, majd feláll. - Ma este bált rendeznek a tiszteletemre. Nem akartam elmenni, de kénytelen vagyok, és el kell kísérned engem.
- Igenis, gazdám - hajolok meg újfent. - De lenne valami.
- Mi az? - kérdi kiváncsian.
- Én mindössze öt órán át vagyok képes mozogni, mint egy ember. Azután fél órát pihennem kell - magyarázom, mire döbbenten néz rám. - De ha éjjel pihenek, akkor képes vagyok tizennyolc órán át emberként mozogni és beszélni. Szóval a mai nap miatt nem kell aggódnia, gazdám.
- Értem. De, igazából mi vagy te?
- Egy marionette - válaszolom. - Nem látja?
- Nem úgy értem - rázza a fejét. - Mire képeztek ki?
- Amire akar, arra használ - felelek nyugodtan. - Testőr vagyok, harcos, szolga, de lehetek szerető, az ön kurvája, társa is, ha úgy óhajtja. Sokféle feladatra kiképeztek. És csak a gazdámnak engedelmeskedem. Ezt jól jegyezze meg, senki más parancsát nem követem, csak a jelenlegi gazdámét. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha elrabolnak, és elhitetik velem, ön eladott, azután az ön parancsait már nem fogom követni.
Elgondolkodva néz rám, majd bólint, hogy megértette. Aztán int, hogy mehetek, majd küldet értem, ha szüksége van rám. Felállok és meghajolok, majd az ajtó felé indulok. Ám mielőtt kilépnék, még visszanézek és megszólalok.
- Szeretem a kéket, a zöldet, és a csipkét, selymet, fodrokat. Imádom a kék rózsákat - majd távozom.
Nem is tudom, miért mondtam el neki ezeket. Semmi köze hozzá, de talán adtam neki pár támpontot a szobámat illetően. Úgy döntök, kinézek a kertbe, gyönyörű nap van, nem akarom elvesztegetni. Gyönyörű kertje van a háznak, benne mindenféle gyönyörű virággal, fákkal, még egy kis szökőkúttal is, amiben láthatom a tükörképemet. A szökőkút tetején egy angyal van, aki hárfázik, és a hárfa egyik csúcsából spriccel ki a víz, majd hullik a medencébe. Olyan gyönyörű, hogy el sem tudom mondani. De leginkább a rózsák érdekelnek. Sajnos kéket nem találok köztük, de sok a fehér, rózsaszín, vörös és sárga színű, amik megmosolyogtatják a lelkemet. Halazar-samának is sok rózsája volt, de nem gondolhatok most rá. Nem szabad, hiszen már Anzei-sama a gazdám, de mégis eszembe jut, vajon hiányzom-e neki. Remélem nem, mert akkor megszakadna a szívem. Megrázom a fejem. A gazdámra kell gondolnom. Nem hagyhatom el a birtokot, de sosem tenném.
Továbbmegyek és találok egy kis rózsalugast, a közepén egy asztallal és két székkel. Pont ideális hely arra, hogy olvasgassak. Imádom a könyveket. És gazdám azt mondta, a könyvtárba is bemehetek. Így visszamegyek a házba, és megkeresem a könyvtárat. Amikor belépek, a szám tátva marad. Hatalmas hely, rengeteg polccal és még több könyvvel. Végigmegyek a sorok között, és el kell ismernem, Anzei-samának van ízlése. Rengeteg komoly irodalmi mű van itt, és hamarosan találok is egy nekem való könyvet. Dosztojevszkitől a Bűn és Bűnhődést. Talán húsz éve olvastam utoljára, és imádom. Leveszem a könyvet a polcról, majd kisurranok a lugasba és leülök az asztalhoz. Olyan jó, nyugalom van itt. A virágokon méhecskék repkednek, néha egy-egy tarka lepke is arrafelé szálldogál, madarak csicseregnek a közeli fákon, én pedig olvasgatni kezdek.
Nem tudom, mennyi ideje olvasgathatok, mikor egy árnyék vetül fölém. Felnézek, és gazdám kék tekintetével találom szemben magam. Már ugranék fel, amikor leint, hogy ne álljak fel, így csak ülve hajolok meg.
- Látom, megtaláltad a lugast - mosolyog rám. - Kellemes itt?
- Igen, gazdám - válaszolom. - Nem baj, hogy kihoztam a könyvet?
Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elvittem a könyvet, talán nem szereti, ha kihozzák. De ha nem szabad, majd ezután nem teszem. Ugye nem mérges rám? De még mindig nem tudom, mit akar. Velem nem szoktak csak úgy csevegni, és nem tudom, hányadán állok vele.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 30. 21:22:31 | #10155 |
 Karakter: Peter Simons
Megjegyzés: ~ Vége
Vége bocsi ^^
|
| timcsiikee | 2010. 04. 13. 10:42:04 | #4658 |
Karakter: Peter (Hiyámnak)
Peter:
Még arra sem ébred fel, hogy ledobom az ágyra, de olyan könnyű a teste, hogy szinte meg sem nyikkan a matrac. Ha most falnék fel belőle az túl unalmas lenne, inkább megvárom míg felkel, és élvezettel szedhetem darabjaira, végighallgatva sikolyát.
Épp, hogy gondolatmenetem végére érek, csengetnek. Vajon ki lehet az így estefelé?
Az ajtó fa lapján egyszerűen keresztülnézek, egy fiút, vagy inkább férfit pillantok meg… Tökéletes.
Kinyitom az ajtót, és tisztán is megpillanthatom határozott alakját.
- Miben segíthetek? – mosolyodom el, és kényelmesen támaszkodom az ajtófélfának.
- Aláírást szeretnék gyűjteni, a… - tekintete elkerekedik, ahogy vigyor terül szét arcomon, s fogaim előbukkannak.
Épp mielőtt felkiálthatna elkapom nyakát, és annál fogva rántom be magamhoz, belefojtva minden szót. Becsapom az ajtót, őt pedig magasan tartom a föld felett lebegve.
Felemelem rá vöröslő tekintetem, arcomról a vigyor levakarhatatlan. Erősen szorítja kezeit csuklómra, próbálja lefeszíteni kezemet nyakáról, te túl gyenge hozzá. Hehe…
Kis senki, akit nem hiszem, hogy keresnének pont nálam, tökéletes falat.
Közel emelem magamhoz remegő alakját, majd nyakán ívelek végig, beleszagolok ívébe.
- Elég secska, de egyelőre megteszi – duruzsolom nyakára, végignyalok ívén, majd hegyes fogaim közé veszem fülcimpáját, és megkarcolom.
- Szerencsésnek érezheted magad – súgom bele – téged nem kúrlak meg – hangom hörgőssé válik, hallom, hogy nyöszörög, és ez élveteg vigyorgásra késztet.
Szemeim vörösen villannak fel, megnyalom szám sarkát, majd egy hirtelen mozdulattal hatalmasat harapok a nyakába, szó szerint ketté harapom a vékony nyakat, és fulladozó hörgéssel próbál hangot kiadni, de már nincs menekvés.
Forró vére számba áramlik, egyre jobban mélyesztem bele fogaimat, hogy még többet nyerhessek ki testéből, erősen megszívom a hatalmas sebet, és a csigolyái darabokra törnek erőm alatt.
Recsegésük végigborzongatja testemet, és felerősödik vágyam is. Egyre gyengébben tiltakozik, míg végül el nem ernyed az összes izma, már nem más, mint egy alakot formáló hamukupac.
Elemelem számtól, és a falnak csapom, azonnal porrá válik.
Körbenyalom szám, hogy a lefolyt vér egy részét még megmentsem, majd vállam fölött nézek hátra.
- Hahh… - Felkelt az én szépségem.
Kiéleződött hallásommal a csupasz kis talpai csapkodása hatalmas dübörgés fejemben, félmosolyra húzom ajkaim, s egy fél pillanat alatt termet az ajtó előtt, amit célba vett.
- Ejnye… hova-hova szépségem? – dörmögöm élvetegen, és lepillantok az apró lényre, aki ledermedve kezd el remegni előttem.
Mintha csak lassított felvétel lenne, úgy emeli fel kis fejét, érzem a félelem szagát, és ez felajz a közelében.
Szép őzike szemeit rám emeli, amik halványan remegnek meg, s arca hiába teljesen fagyos, a feszültség tökéletesen érződik a levegőben is.
- Engedj szabadon. Én nem ide tartozom, neked pedig nincs jogod, bebörtönözni – mondja halkan édes kis hangján, s ahogy felfogom, hogy ezt komolyan is gondolta, hatalmas nevetésben török ki, még az ablak is beleremeg hangomba. Igazán gyenge próbálkozás arra, hogy elengedjem, vajon honnan gondolta, hogy hagyom neki?
Széles, vadállati vigyorral arcomon nézek le rá, s fejemben már pörögnek a gondolatok, hogy milyen módokat is válasszak ínyenc felfalására. Egyre távolodni próbál tőlem, szemecskéi nagyra kerekednek látványomtól, nem is tudja mennyire izgatnak az ilyen pillanatok.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz, édes – közlöm vele dörmögő hanggal, látom, hogy lábacskái épp az ágy széléhez értek, így egy fél lépéssel előtte is termek, és az ágyra vetem őt, majd felé magasodom, csuklói kényelmesen elférnek egyik markomban, és a párnába szoríthatom, feje felett - egy darabig még nem is leszel abban. Úgyhogy légy jó, és talán életben maradsz – duruzsolom nyakába, majd végignyalok a finom puha bőrön.
Remegése abbamarad, az aurája pedig teljesen átalakul. Felé hajolok, és szúrós tekintetével találom szembe magam. Elkomorul arcom egy pillanatra.
Azt hiszi, hogy halálra tud nézni? Milyen édes. Szám sarkába apró mosoly húzódik.
- Nem érdemled meg, hogy szenvedni láss – fehh…
- Milyen bátor vagy… meglátjuk meddig – mosolyodom el, és egy könnyed mozdulattal választom szép combjait, közéjük térdelek egyik lábammal, s ágyékomat az övéhez dörgölöm. Érezd a veszted kicsikém, ezt mind beléd fogom tenni, és nem valószínű, hogy élvezni is fogod.
- Tégy úgy, ahogy jónak látod. Úgy sem kaphatod meg, amire vágysz – válaszol halkan, s arcát elfordítja tőlem. Harag cikázik végig testemen, fellángol akár csak erőm, és olyan kegyetlen mosolyt villatok, amitől még néhány társam is meg tud rettenni.
Játszani akarsz? Akkor játsszunk kicsikém, meglátjuk ki fog nyerni. Én mindenképp élvezni fogom. Állát erősen ragadom meg, és durván fordítom magam felé.
- Azt meg meglátjuk kicsikém – vigyorgok közvetlenül a képébe, majd durván megcsókolom, fogaim sebeket tépnek fel ajkában, nyelvemmel élvezettel ízlelgetem vérét a csók közben – Mmmh… - nyalom körbe ajkaim, majd a többit kezemmel törlöm le arcomról – Isteni véred van, nem is tudtam, hogy a Daemonok ilyen ínycsiklandóak – mosolyodom el, majd kicsi pólója alját ragadom meg.
Szájában összegyűjti saját vérét, és rám köpi, de csak egy unott pillantással figyelem röppályáját. Igen, látom mennyire megvet, de az, hogy ilyen érzelmeket kicsalhatok belőle, már az élvezet kezdete. Lesz ez még jobb is. hehe…
Egy gyors mozdulattal rántom fel róla pólóját, körbetekerem csuklóin, majd a végét az ágy támlájához kötözöm, így mindkét kezem szabad.
Vigyorogva húzom végig mutatóujjamat nyakától, mellkasán keresztül egészen hasáig, majd leérek a nadrágig, ujjam hegyén egy karom alakul, s egy szép egyenes csíkot hasítok nadrágján. Erre egy jó ideig nem lesz szükség, talán soha. Másik kezemmel lábát szorítom le, hogy ne tudjon ficeregni, majd mikor végighasítottam az anyagot, egy laza mozdulattal tépem le róla, mát teljes valójában fekszik alattam.
Szemeimben felvillan a vágy, arca halványan kipirul, pedig kifejezése, még mindig teljesen fagyos, igazán érdekes ez a kettősség, ez a dac, amivel próbálkozik, de majd én betöröm.
Hidd el kicsikém, megtalálom a módját. Mindkét tenyeremmel fel és le végigsimogatom testét, de még egy gyengéd sóhajt sem tudok kicsalni belőle, viszont látom, hogy ajkai remegnek, erősen szorítja össze őket, nehogy bármi kiszökjön rajtuk. A simogatás után erősen karmolom végig felsőtestét, szép piros csíkokat szántva rá, teste megfeszül, szájába fullad a feltörő sikoly, de nem ereszti ki, homlokán kis verejtékcseppek jelennek meg. Igazán kitartó, de lássuk meddig. Újra puhán simogatom, addig míg lenyugszik teste is, majd ezt újra megismétlem keresztül húzva az újabb sebeket az előzőn, de ugyan ezt a hatást érem el. Hm… látom, ezt egész jól bírja, habár könnyfoszlányok, már vannak a tekintetében, de nem elég jó még nekem.
Hallani akarom.
Megtámaszkodom teste mellett, és lehajolok hozzá, végignyalogatom az összes sebet, azaz majdnem minden négyzetcentiméterét, és néhány foltban begyógyítom őket, viszont sok helyen, még meghagyom, így az igazi. Igazán finom a bőrének és vérének halvány keveréke, farkam egyre csak lüktet, és többet akar, de türelmesnek kell lennem.
Elérem egyik kis mellbimbóját, nyelvemmel kis köröket rajzolok köré, fél szemmel arcát figyelem, de csak azt látom mint az előbb, viszont fordítva. Sóhaját tartja vissza ajkába harapva, de arca teljesen kipirult, igazán szép látvány. Egy pillanat alatt fagyasztom ezt le róla, amikor erősen megszívom a rózsaszín pici testrészt, és visszahanyatlik a párnák közé. Hehe.
Lemászom róla, és az ágy végébe állok, majd kínzó lassúsággal leveszem nadrágomat és alsónadrágomat, már csak a póló marad rajtam, de azt nem veszem le.
Újra felé mászom, így már ő is láthatja meredező vágyamat teljes valójában, és először elkerekednek szemei, majd elfordítja tőlem fejét. Megfogom lábait, és egy dobással a hasára fordítom, nyikkan egy kicsit, ahogy a pólója szorosabban szorítja el csuklóit.
Hasa alá nyúlok, és térdre rántom, közvetlen mögé térdelek, és halkan kuncogva simogatom meg formás popsiját farkammal. Milyen puha a bőre… Hahh, már alig várom.
Hátához simulok, egyenesen a nyakába, félreseprem puha, illatos haját, ami kissé megrészegít, de még eszemnél vagyok.
- Bírod még picinyem? – susogom a fülébe vigyorogva, de nem válaszol, csak a másik oldalra fordítja fejét. Tudom ám, hogy mik forognak a pici fejedben, látom minden gondolatodat, és a szép arcocskádhoz nem illenek ilyen szavak, ezért nem is mondod ki őket… helyes…
Nagyon akaratos, és erős a lelke, ezt látom már, így még élvezkedem egy kicsit, aztán a gyengepontjánál támadom meg.
Fülébe kuncogok, majd végignyalok nyakán, lapockáin, gerince vonalán, míg el nem érem puha kis popsiját. Kicsi és formás, és biztosan nagyon szűk. hahh… De mivel magamnak sem akarok rosszat, így élvezettel belenyalok, hogy benedvesítsem. Neki teljesen mindegy, hisz olyan nagy a péniszem hozzá képest úgyis majdnem szétszakítom vele, de így legalább nekem jó lesz.
Megremeg ahogy nyelvemmel hozzáérek fincsi ánuszához, de hangot persze nem hallok, tudom, hogy erősen tartja magát. Nem baj, nemsokára úgyis hallhatom.
Felegyenesedem, és egyik kezemmel erősen megtartom csípőjénél fogva, másik kezemmel farkamra markolok rá, és kis köröket rajzolok vele fenekére, egyre kisebbeket, míg nem vágatába nem csúszik, és megállok.
- Ez talán egy kicsit fájni fog – vigyorodom el, majd egy hirtelen lökéssel tövig merülök benne, felsikolt, ahogy felszakad izma, testemet azonnal végigborzongatja a gyönyör.
- Ahh… igen… milyen szűk…- dörmögöm halkan, és másik kezemmel is megfogom csípőjét – Szép hangod van – kuncogom el magam, nem tudom meg akar-e szólalni vagy sem, de nem is hagyom neki, kényelmes tempóban kezdem el ki-be húzni belőle tagomat. Istenem, ez kibaszott szűk, isteni.
Egy ideig még mozgok benne, majd kis cuppanással húzom ki tagomat, és vérző fenekéhez hajolok, majd elkezdem nyalogatni, félig begyógyítva a sebet. A szeretkezés íze és a vér kombinációja… Ennél finomabbat alig ha találok, talán spórolnom is kéne vele, azt hiszem megtartom egy ideig ezt a kis tündérkét, jókat fogok belőle falatozni.
Masszírozom saját farkamat, miközben őt nyalogatom, egy kicsit még az is síkos, majd visszatérdelek mögé, és ugyan ezt eljátszom, de már nem hajolok vissza.
Végigkarmolom hátát, ahogy egyre jobban belelendülök, már az sem érdekel, hogy hangja csak néha nyikkan fel, az is alig hallhatón, igazán erős, soha senki nem bírta még ennyi ideig, sőt már az első karmolásnál nyögdécseltek, de ő… Ő igazán különleges, izgató ez a jelenség.
Megint hátához simulok, egyik karommal megtámaszkodom mellette, másik kezem a hasára terelem, és simogatni kezdem.
Fejét erősen nyomja a párnába, úgy néz ki, mintha így támasztaná meg magát, és a hasát figyelné, és bár nem látom, lehet a szemei össze vannak szorítva.
Nyelvemmel fülét nyalogatom körbe, miközben hasát simogatom. Az utolsó dolgot fogom veled tenni édes, amire számítanál.
- Talán nem élvezed? – susogom fülébe, és kis farkára simítom kezem, ami igaz nem igazán merev, de már érzem rajta, hogy ébredezni kezd, csodálatos – Akkor majd én segítek neked – vigyorodom el, majd rámarkolok, és érzékien masszírozni kezdem.
- Ne – nyikkan alig hallhatóan, de csak egy sóhajjal folytatom tovább, és nyakét kezdem el nyalogatni. Egyre erősebbeket lökök csípőmmel, kezem vele egy ritmusban masszírozza őt, kis pénisze megmered kezemben, és lüktetni kezd. Remélem nagyon is élvezed.
Szemem vörösen villan fel, egyre mélyebbeket nyögök, ahogy közeledik a gyönyör pillanata, teste vadul remeg, már neki sem kell sok, majd amikor lecsap a forró orgazmus testemre, beleharapok nyakába, és mohón kezdek inni belőle, ezzel meghosszítva hullámzó gyönyörömet, és az ő élvezését is. A párnába nyögte, hát nem édes?
Épp annyit iszok, hogy még életben maradjon, és fel tudjon viszonylag hamar épülni, kihúzódom belőle, ő pedig összezuhan az ágyon. Ajkam megnyalva térdelek fel, és az ágy végébe ülök, és elégedett mosollyal mérem végig.
Oldalt fekszik, kissé összegörnyedve remeg még, saját vérében és spermájában fekszik a lepedőn, fenekéből az én magom szivárog. Amikor szemeit kinyitja és rám tereli, és élvezettel nyalogatom le kezemről az ó ondóját, finoman ízlelgetve. Remélem megtörtem azt a fene nagy ellenállását, de ha nem az sem baj, újra meg fogom próbálni addig, míg nem sikerül.
Szép barna szemeiben a megvetés, a gyűlölet irányul felém, de csak megmosolygom. Ezekkel az érzésekkel, nem mész sokra nálam kedves. Ahhoz több kell, hogy hatással légy rám. Hehe…
Felállok az ágyról, és meztelenül a fürdő felé sétálok, ha visszajöttem, majd őt is kiengedem zuhanyozni.
|
| Hiyahiya | 2009. 12. 11. 20:51:42 | #2784 |
Karakter: Niel (Timcsimnek)
Kezemmel lágyan simogatom meg a földön lévő fekete, növénytelen kis foltot, amit az emberek égettek ki, mikor a minap itt táboroztak… ha nem lennék ilyen békeszerető, tennék valami szörnyűt velük, amit örökre megemlegetnének, de deamonok nem bántanak senkit. Úgy ahogy én sem… nem is lennék képes rá. Az embereket talán, de másokat… nem. Épp ezért kell bujdosnunk, mert ha ránk találnak végünk… megölnek, bemocskolnak, vagy felhasználnak a maguk aljas kis céljaikra…
Ahogy vékony ujjaim elsiklanak a sikár kis területen, zöldellő fű kezd növekedni, szinte rikítva az éj sötétjében. Puha, bársonyos, és kellemesen nyirkos, szinte hívogat, hogy feküdjek bele, s figyeljem a természetet… de nem tehetem. Ilyenkor este, veszélyes… vérfarkasok, vámpírok és ki tudja, mik garázdálkodnak még itt… felfalnak, és megölnek.
Pedig… nem érdemlem meg. Nem tettem semmit, annyi kijárna nekem, hogy legalább nyugodt életem lehessen.
A magány már számomra nem jelent semmit. Évszázadok óta egyedül élek, így nem is vágyom a növényeken, a természeten kívül másra. Más lény, ennyi idő alatt már az őrületbe fordult volna. Talán a lelkünk az egyetlen, ami erősebb minden más fajnál. Még az angyalok között is van megrontott lélek, de közöttünk… nincs.
Még ha be is mocskolnak, a lelkünk tiszta marad. Ez az, amiért vadásznak ránk. Féltékenységből. Vagy épp kedvtelésből.
Sóhajtva fordulok a lombok által szabadon hagyott égbolt felé, s szinte megbűvölve figyelem az ott pislákoló csillagokat… mint ezernyi apró gyertyaláng… csodaszép…
Ha az emberek is értékelni tudnák az ilyen apróságokat, akkor nem haladnának ilyen gyorsan a romlás felé. Nagyravágyóak, hatalomra éheznek, kegyetlenek, így kárhozatra vannak ítélve. Senki sem tűri sokáig a szeszélyeiket… pedig… mindez olyan gyönyörű… még sem veszik észre. Megmutatni nem mutathatom nekik. Ha felfedeznek, elpusztítanak.
Hirtelen érzek meg egy hihetetlen erős aurát az erdőbe lépni. Gyorsan halad, akár a szélvész, így biztosan veszélyes lehet… messziről árad belőle a gonoszság, és a halál szaga… szinte fojtogató az a tisztátalan aura, ami körbe lengi… érzem, ahogy egyre közelebb és közelebb ér…
Mielőtt még elmenekülhetnék, a lény megtorpan, én pedig megmerevedve próbálom elkerülni a figyelmét. Érezheti az illatom, ezért hezitál… talán ha mozdulatlan maradok, akkor nem fedez fel, és még időben elmenekülhetek… nem szeretném, hogy elfogjanak…
Egy pillanat alatt villan egy vörös szempár, színük a véréhez hasonló, úgy szikráznak, mint két vércsepp, ijesztően, vadállati ösztönöket sugallva… egy vámpír… most már biztos… egyik másik lénynek sincs ilyen szeme… sugárzik belőle a gyilkolás vágy, az erőszak, és a brutalitás… el kell menekülnöm…
Hazai terepen vagyok, de közel sem biztos, hogy le tudom rázni. A vámpírok akárhogy is tagadják olyanok, mint a vérfarkasok… vérszomjas szörnyetegek, akik a magamfajta gyenge létformákat, egy perc alatt levadásszák, hogy kedvükre játszadozzanak velük…
Szánalmas bestiák…
Észrevesz, s fajához hű gyorsasággal, ám én egy szempillantás alatt elillanok, akár egy álomkép… nem bánthat, amíg én nem akarom, hiszen a növények között könnyebben rejtőzök el, mint egy tű a szénakazalban…
Nem hagyja annyiban, egy perc sem telik bele és már mögöttem van, érzem, ahogy sötét kisugárzása szétterjed a levegőben, és megfagyasztja azt… mielőtt még elkaphatna, ösztönszerű gyorsasággal tűnök el ismét szemei elől az egyik fában, hogy aztán méterekkel arrébb egy vaskos, mohával borított fatörzs mögül leshessek vissza rá…
Hiába pórbál közelebb jönni hozzám, én állandó távot tartok tőle, biztos, védelmet adó távot, ahol nem érhet el, nem bánthat, ahonnan csupán távolról figyelhetem… barna szemeim bizalmatlanul járják végig, akár egy megrettent kis állat a ragadozót, mikor menekülni akar… ha nem teszem levadász, akár egy állatot, hogy aztán megölhessen. A véremet vegyen, megszégyenítsen, bemocskoljon, s végül, mikor megun, megölhessen… kegyetlen, barbár népek… hogy képesek ilyet tenni?
Várok, hátha feladja és elmegy… mikor megáll, s vörösen izzó szemeit az avarra függeszti, reménykedni kezdek, hátha feladja, és tovább áll…. Felhagy a keresésemmel, azonban nincs ilyen könnyű dolgom. Hihetetlen gyorsasággal kap fel egy kis nyulat, egy pillanat műve az egész, s a kis prémes állatka már agyarai előtt retteg, végtelenül próbál szökni, és bennem elszakad valami… ezt még sem hagyhatom! Nem engedhetem, hogy ilyen megtörténjen!
Az erdőt védem, a növényeket… de az állatokat, is amik benne élnek… ártatlan, védtelen lények, akik ha áldozatul esnek egy ilyen szörnyetegnek végük…
Én pedig, ha csak egy kicsit is, de legalább segítek nekik…
Minden bátorságomat összeszedve ugrok elő az engem rejtő fa mögül, s vámpír felé iramodva indulok el, gyorsan, hogy még időben megállíthassam ezt a bestiát… félek, reszketek még így futás közben is, de az én népem, ha választásra került a sor, mindig maga előtt tartotta a védencei érdekeit… ösztönös, ezzel születtem, és ha megláncolnának, ha kényszerítenének, sem tudnám, hagyni, hogy valami olyat bántsanak, ami nekem fontos… még ha az csak egy nyúl is…
- Állj! Ereszd el! Nem ártott ő neked! – kiáltom bátran, lágy hangom visszhangzik az erdő esti csendjében, úgy, ahogy lépteim nyomán az ágak recsegése is. Arcán furcsa, gonosz vigyor terül el, olyan, akár egy ragadozóé… félelmetes… mintha maga a pokol izzanak a szemeiben…
Ahogy elé érek kezemmel már nyúlok is a kis nyuszi után, ám mielőtt elérném, már meg is ragad, erős, izmos karjaival szinte magába présel, fogva tartja törékeny alakom, én pedig ijedten szabadulnék, holott tudom, hasztalan… csapdába sétáltam! Hogy lehettem ilyen ostoba!
De legalább a nyúl megmenekült… helyesen cselekedtem…
- Helló szépség – köszön tengermély hangján, olyanon, amin hallom a természetfeletti lények jellegzetes hangszínét, a vad ösztönlényeg reszelősségét, és a vámpírok báját…
Hatalmas bajban vagyok…menekülnöm kell, különben végem van! Megöl!
Csak most realizálódik bennem, hogy milyen galibába keveredtem… egy mozdulattal összeroppanthat, hiszen nem hogy szabadulni, ficergésemmel még mozogni sem tudok nagyon… csak vergődni, mint egy partra vetett hal…
Igazi félelem hatalmasodik el rajtam, olyan, ami pánikszerű menekülésre késztet, olyan, amit azóta nem éreztem, mióta megölték a fajtámat…
- Eressz el! Eressz már… - kántálom kétségbeesetten, de nem nyerek vele semmit…erős karjai, akár két kötél, úgy szorulnak körül, érzem, ahogy tüdőmből szinte az összes levegőt kiszorítják, alig kapok levegőt, szinte összenyom… össze fog… roppantani…
Kis fekete pontok játszanak szemeim előtt, úgy szorít, pihegve kapkodok levegő után, s ahogy elővillannak tűhegyes szemfogai, közelről csillan rajtuk a hold fénye, megrémülök…vörös szemei vérszomjjal villan, akár egy farkasé…
Lassan sötétül el előttem minden, ahogy ájulás közeli állapotba kerülök, s lassan elnyel a jótékony köd…nem kapok levegőt… és ilyen közelről vicsorog rám, mint egy igazi vadállat… félek…
S már csak a sötétség marad és a kellemes könnyedség…
*
Szempilláim lassan rebbennek meg, ahogy magamhoz térek, felszáll szemim alól a sötét köd, lassan tisztul fejem… hol vagyok?
Ujjaim alatt puha anyagot érzek, selymeset, olyat, amit nem gyakran érzek… puha, és arra csalogat, hogy tovább pihenjek rajta…
Nehezen nyílnak fel szemeim, s az a félhomály, ami fogad megrémít. A szobában vér szaga tekergőzik, és az a gonosz aura, amit tegnap éreztem. Szinte fojtogat, olyan közelről jön, megfulladok tőle, s ahogy halk nyüszítés szerű emberi hang is eljut fülemig, az egész csak még borzalmasabb lesz… nem merek megmozdulni, akár egy rongybaba fekszem a puha ágynemű között, s hallgatózom…
Furcsa, hörgésszerű hang, mintha valaki fulladozna, elégedett morgás, és halk kopogások… mi lehet ez? A vámpír, akivel találkoztam? Mennyi idő telhetett el? És hogy-hogy nem ölt meg még?
Nagyot nyelve hunyom be ismét szemeimet, s próbálom lassítani szívem egyre őrültebb dobogását, melyet füleimben hallok dobolni, mely úgy érzem, mintha visszhangoznak a kis, sötét szobában… nagyon félek. Még sosem kaptak el, még sosem voltam ilyen egy más lényhez sem… még soha sem zártak be, és még egyszer sem raboltak el…
El kell menekülnöm, amilyen gyorsan csak tudok… mert ha nem akkor egészen biztosan meghalok…
Hangtalanul fordítom oldalra fejemet, de hajamtól csupán halvány alakokat látok… de épp elég ez is, hogy a rettegés ismét átvegye agyam fölött az uralmat. Homályos foltokat látok, egy reszketőt, és egy szinte mozdulatlant, ami mikor felemelkedik megvillantja tűhegyes szemfogait, s vörös szemei, melyekben gyilkos elégedettség csillan… ő az… a vámpír!
Összerándulok, ahogy ajkai vadállatias vigyorra húzódnak, állán vöröses nedű folyik le, melyet nyelvével nyalint le élvezettel, hogy újra elmerülhessen reszkető áldozatának húsában… egy szörny… egy igazi, undorító szörny!
Óvatosan ülök fel, meleg barna íriszeimmel figyelmesen tartom szemmel a lakmározó bestiát, s hiába ráz meg, amit látok, erőt veszek magamon, és nem sikítok fel… olyan borzalmas… hogy tehet ilyet egy ártatlan emberrel? Hogy képes megölni?
Csupán néhány mondát hallottam róluk, de egyszer sem láttam még vámpírt… de minden igaz. Hideg, érzéketlen vadállatok, akik eleségként tekintenek az emberekre, vadásszák őket, mint az állatok, és kegyelem nélkül, falják fel őket… mindig arra tanítottak, hogy óvakodjak tőlük, és most már értem miért… szánalmas ösztönlények…
Az ágynemű halkan suhog, ahogy felemelkedem róla, de a csont ropogás, ami hirtelen felcsendül, elnyomja ezt az apró kis neszt… könnyedén állok fel, észre sem veszi, hogy ébren vagyok, olyannyira belemerül a „vacsorába”… gusztustalan…
Szemeimmel folyamatosan őt fixírozom, széles hátát, amin néha-néha mozdul csak izom, mikor erősebben szorítja áldozatát… lassú léptekkel, nesztelenül indulok meg az ajtó felé, a falhoz simulva, akár egy szellem… már hozzá szoktam, hogy így kell élnem… mindig vadásznak rám, így nem nehéz megtanulni a lopakodást… levegőt sem vehetek, ha egy ilyen van a közelben…és most sem veszek. Visszatartom, tüdőmbe szorul, hogy még csak véletlenül sem hívjam fel magamra figyelmét…
Félek… rettenetesen félek…
Áldozata vad remegésbe kezd, ahogy ab utolsó cseppeket is kiszívja belőle én pedig kétségbeesek… ha végzett az étkezéssel, akkor észreveszi, hogy nem vagyok ott…
Ahogy elégedett sóhajjal áll fel, s hajítja az élettelen testet a földre, akár egy használt rongyot, szívem őrült dobogásba kezd, pánikszerű menekülésvágy uralkodik el rajtam, és már képtelen vagyok nyugodt maradni… futásnak eredek, számolom a métereket az ajtóig, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül, kezemmel kinyúlok a kilincs felé, már az ujjaim alatt érzeném a hideg fémet, mikor egy széles mellkas állja utamat…
- Ejnye… hova,hova szépségem? – hallok meg egy tengermély, vérszomjtól rekedtes hangot, s szinte megfagy bennem a vér… megdermedek, mintha elvágtak volna, percekig tart, mire felfogom, hogy ki is van előttem… milyen gyors… ostoba dolog. Volt tőlem, hogy azt hittem, hogy megtudok menekülni…
Csigalassúsággal emelem fel fejem, tekintetem alaposan jártatom végig erős termetén, izmain melyek jól láthatóan domborodnak pólója alatt, és be kell látnom, hogy nem fogok menekülni. Képes egy mozdulattal megölni, porrá zúzni, egy olyan gyenge lényt, mint én… semmi esélyem… beszélni nem érdemes vele, elméjén a vér köde ül, elvakítja, és a vadász ösztön, ami benne lakozik, állattá tette, az állat pedig nem ért a szép szóból…
Arcomon nem mutatok érzelmet, nem érdemli meg ez az alávaló lény, hogy lássa a félelmemet. Csupán közönyösen, hideg békével emelem rá csokoládé barna íriszeimet, s ahogy elmerülnek szemeim a vörös szempárban, alig láthatóan hátrálok egy lépést…
Élvezettel mér végig, látom arcán a pajzán, mocskos élvezetet, amit látványom, gyengeségem jelent neki… szörnyeteg…
- Engedj szabadon. Én nem ide tartozom, neked pedig nincs jogod, bebörtönözni. – közlöm vele halkan, hangom lágy és halk, akár a szellő. Félelem mardos belülről, mégis nyugodtság ül ki arcomra, egy jelét sem mutatom annak, hogy rettegnék tőle… pedig itt magasodik előttem, ajkain még csillognak a rubintos vércseppek, kezei vöröslenek, és árad belőle a veszélyes, vadállati aura…egy ember már elájult volna, de én nem tehetem. Ki tudja, mit tenne velem… így legalább tiltakozni, és ellenkezni tudok.
Öblös nevetésébe belezendül a kis szoba, ijesztően verődik vissza a sötét falakról, tovább veszítve félelmem határait… az a sátáni vigyor, ami elterül arcán, éles fogait megmutatva, megfagyasztja bennem még a lelket is… rémülten hátrálok el tőle, de csupán szemeim nagyra tágulása mutatja, hogy igen is félek. Nem is akárhogyan… reszketnek ujjaim, ökölbe kell őket szorítanom, hogy ne vegye észre, hogy ne terjedjen tovább, s ne remegjek egész alakomban…
Mint egy sarokba szorított őz, úgy próbálok tőle távolabb kerülni, ő pedig igazi élvezettel közelít felém, arcán tisztán látszik, hogy mennyire tetszik neki a helyzet… szereti, a félelmet ami belőlem árad, a kétségbeesésemet, akár egy igazi bestia… mert az is.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz, édes. – morran halkan, s ahogy térdeim megbicsaklanak az ágy szélétől, kap az alkalmon, s hirtelen, hihetetlen sebességgel terem előttem, s penderít az ágyra, testével szinte belepasszírozva az ágyneműbe…elég egyik kezét használnia, s csuklóimat máris fejem fölött szorítja le, fájdalmas, csontropogtató erővel, amibe belesajdul szinte minden porcikám… - egy darabig még nem is leszel abban. Úgyhogy légy jó, és talán életben maradsz.
Furcsamód most, a rettegés helyett a düh, s szánalom lángol fel bennem, ahogy lehajolva ível végig nedves nyelével nyakam erén… undorító, mocskos szörnyeteg…
Nem érzek már félelmet, csupán a felháborodást, ami lassan uralma alá hajtja mindenemet. Már nem remegek, arcomra újra mozdulatlan hidegség ül ki, szemeimből megvetés árad, s ahogy felhajolva észreveszi az ő képéről is lefagy az élvezet… fagyos kifejezés költözik helyébe, szemei megkeményednek, szája szegletébe gunyoros kanyarulat ül, de nem tud vele eltántorítani. A hozzá hasonló lények nem érdemlik meg a létet. A hozzá hasonlókat el kell pusztítani, különben ők rombolnak le mindent maguk körül. Megölnek bárkit, felhasználják őket, elpusztítanak bármit… szánalmas…
- Nem érdemled meg, hogy szenvedni láss. – közlöm vele halkan, érzelmektől mentes hangon, s ha mégis érződik valami rajta, az a megvetés. Mert nem érdemel mást, ez a lelketlen dög.
Nehéz elhinni, hogy egykor ember volt, olyan volt, mint egy igazi élőlény, most pedig egy szörnyeteg, amit csak a vériránti fékezhetetlen vágya hajt… semmi más nem élteti csak az erkölcsi fertő és a vér. Szánom érte, épp ezért egy ilyen lény nem érdemli meg, hogy lássa mások tiszta érzelmeit, még akkor sem ha fenyegetően vicsorít rá, és morog fölötte…
- Milyen bátor vagy… meglátjuk meddig. – morran, szabad kezével durván választja szét combjaim, s közéjük tolakodva szorítja mocskos vágytól lüktető ágyékát hozzám… arcom megrándul, a levegő egy pillanatra bennem reked, hogy aztán nyugodtan távozhasson tüdőmből, ahogy szemeimet behunyva nyugszom meg újra…
Ismerem a fajtáját. Ha látják, hogy az áldozat fél, csupán még jobban felajzódnak. Élvezik a kiváltott hatásukat, s csakis olyan prédát gyilkolnak élvezettel, amiben tudnak gyönyörködni. Ám én nem adom meg neki az örömöt. Nem érdemes rá, hogy lássa a fájdalmam.
- Tégy úgy, ahogy jónak látod. Úgy sem kaphatod meg, amire vágysz.- suttogom halkan, s fejemet elfordítva, dacolok vele. Úgy tűnhet, mintha önként a prédájává válnék, de nem. Lehet, hogy valamit meg kap, de azt, amit látni szeretne nem kapja meg. Így dacolok vele.
Ez jobban dühíti, mintha hevesen tiltakoznék. Még sosem találkozhatott ilyennel, hiszen dühének ereje úgy marja bőrömet, mintha parázzsal simogatnának.
Talán majd észhez tér…
|
| timcsiikee | 2009. 11. 30. 22:40:17 | #2664 |
Karakter: Peter(F52)Hiyának
Peter:
Kurva kocsi… Kurva megbízás… Kurva Ivan… Esküszöm… esküszöm, hogy megölöm… Viccesnek érzed magad mi? Itt hagyni a várostól távol egy faluban amit egy baszott nagy erdő vesz körbe. Grr… esküszöm hogy ezt még kamatostul vissza fogja kapni! Esküszöm… De csak finoman… hogy hosszú legyen a szenvedése… hehe… Ha nem vámpír lennék, most sokkal de sokkal idegesebb lennék… Még szép… ebben a kurva faluban csak naponta kétszer jár a busz is… a taxi meg… Chh
Lehet ide még mentő sem jár ki… szánalom.
Egyetlen pozitívum van ebben… Tudtam egy kicsit garázdálkodni… hehe… Mrrr micsoda finom falatok vannak ebben a faluban… nyami…
Szó szerint villámgyors léptekkel futok át épp az erdős részen gondosan átgondolva az irányt.
Hirtelen finom illat csapja meg orromat… Ohh.. Ohh micsoda aura.
Hirtelen lefékezek… Mmmm… ez nem ember lesz. Nem csak azért, mert már olyan mélyen járok az erdőben, hogy ide nem jönnek ki hanem… Túl finom az aurája ahhoz, hogy ember legyen.. ez valami más lesz valami sokkaaaal… fincsibb… Hehe… De vajon milyen lény lehet? Hmm…
Körbenézek, de mivel nem látom aktiválom élesebb látásomat, szemeim vörösen villannak így pásztázom a környéket, és…
Ó igen… megtalálom a drágaságot.
Felé közelítek, de gyorsan, de arrébb siet, tovább bujdosva… Hmm… Most nincs kedvem játszadozni… kéjváncsi vagyok rá.
Villámgyorsan kerülök mögé, de amint észrevesz elrian, majdnem olyan gyorsan mint én, máshová bújik.
Wohohóóóó… csak nem egy daemonhoz van szerencsém? Dede… Máris izzik a vérszomjam vágyammal és fantáziámmal együtt. Ekkora szerencsém legyen máskor is… ez daemon… hogy milyen ritkák már… Nem is értem… hehe…
Nézzük csak… Gondolkodjunk. Ártatlan béke szerető lények, és ha ő az erdőben van valószínű növényekhez tartozik… hacsak el nem tévedt, bár ebben nem vagyok biztos, majd kiderítem. Hmm… Mivel is csalhatnám ide. Hmm…
Megvan!
Megint közelítek felé, de érzem hogy olyankor ő is távolodik, biztos hogy figyel engem. Helyes. Megállok, s mint a macska olyan mozdulatlanul várok, az avart nézem, majd hirtelen kikapok egy kisállatot alóla. Hát nem édes? Vajon hogy nézhet ki belülről?
Általában állatokat nem nagyon „eszek”, de most az ijesztés kedvéért megteszem.
Vigyorogva villannak elő fogaim, kitátom szám szemem vörös színben villan, és ekkor…
- Állj! Ereszd el! Nem ártott ő neked! – rohan felém a kicsike, amint közvetlen elém ér el is dob a kis dögöt, karjaim közé szorítom a törékeny szépséget, ügyelve ne tegyek benne nagy kárt, azonnal ficeregni kezd.
- Helló szépség – duruzsolom mosolyogva, de csak tovább ficánkol én viszont nem eresztem.
- Eressz el! Eressz már… - Hirtelen kikerekednek szemei, amikor újra fogakat villantva vörös szemekkel vicsorgok rá, mintha épp meg akarnám harapni, majd pár pillanat múla össze is csuklik kis teste mikor elveszti emlékezetét. Lazítok az ölelésen, majd karjaimba kapom a drágaságot… Milyen édes, finom falat. Akár most azonnal felfalhatnám, minden érzékem erre vágyik, de nekem… sokkal jobb, édesebb és élvezetesebb terveim vannak vele… Mmmm… Azt hiszem haza viszem.
|
|
