Mayu:

Csókunk ugyanolyan mély és szenvedélyes, mint azon a péntek estén – ha nem jobban. Testem-lelkem elönti a varázs, s mikor lassan elválunk egymástól, beletelik pár pillanatba, míg ismét fel bírom nyitni a szemeim, hogy szembenézhessek a valósággal.
- Érezted? – suttogja halkan, mire én finoman belemarkolok pólójába.
- Nincs benne cukor... – mosolyodom el, még mindig tûzben égve, de érzem, hogy az értetlenség és az összezavartság gomolygó köde ismét csak elárasztja az elmém.
 Pár könnycsepp belekúszik íriszeimbe, így gyorsan megdörzsölöm õket.
- Mayu-chan... – húz gyengéden magához Kyoukan-sensei. Már kétszer is megfogadtam, hogy nem akarok elõtte sírni, de nem tehetek róla... nem bírom. Megõrülök.
- Sensei, miért? – kérdezem fájdalmasan. – Én már nagyon nem értem...
- Ne aggódj, én sem értem – mosolyog rám, mikor már elengedett, s finom ujjaival letörölgette kiszökött könnycseppjeimet.
- Ettõl nem lett jobb – nevetem el magam kipirulva. Nem szólunk többet, csak befejezzük a forró csokik elkészítését, majd leülünk az asztalhoz. És... ismét olyan kellemetlenül érzem magam.
- Sajnálom, hogy összezavartalak, és bár mondhatnám azt, hogy nem tehetek róla, nem lenne így – szólal meg egy kis idõ után, arcát két tenyerével megtámasztva, kissé elõre dõlve. Már megint hibáztatni akarja magát... - Aranyos és kedves vagy, nem utolsó sorban szép is. – Szép??
 Felkapom a fejem a bókra, majd mélyen elpirulok kedves szavaira.
- Én pedig nem tudtam visszafogni magam. Ha feltûnõen távolságtartó voltam, azért volt mert én már akkor össze voltam zavarodva.
 Tehát ezért volt. Te jó ég, milyen érzelmi traumát okoztam már akkor is neki. Bár, õ is nekem. Jaj, rémesek vagyunk. Mindvégig... menekültünk. Egymás elõl, és ettõl az egész katarzistól, ami köztünk létrejött. És közben próbáltuk le is tagadni a letagadhatatlant. – Mayu-chan – szól halkan, s érdeklõdve pillantok szép, sötét szemeibe. – Azt hiszem megszerettelek.

A szívem szinte megszûnik dobogni. Megáll a levegõ, leáll minden. Az elmémben csapongó válaszokért ordító kérdések elpárolognak. Gondolkodni sem bírok. Egyet tudok: boldog vagyok...

- És... ez eleinte egy kicsit megrémített, mert fogalmam sem volt, hogy kezeljem a dolgot – mondja tovább, hol a szemeimet, hol a csészéjét kémlelve. – De akkor is így van.
 Tekintetem az asztallapra vándorol. A pulzusom a sok kihagyás után újra az egekben száguld. Ennek ellenére csak lassú mozdulatokkal állok fel a székembõl.
- Hát így van... – suttogom halkan, közelebb lépve az õ székéhez. Lassan pillantok rá, s ekkor már nem bírom visszatartani a határtalan örömömet. – Az érzés kölcsönös – tör fel belõlem egy olyan mosoly, mint még sosem. Õ pedig a csészét lerakva áll fel hirtelen, s bódít el lágy ajkaival újból...
 Teljesen elvarázsolva, s már sokkal magabiztosabban csókolok vissza.
 Szeretem õt. Tiszta szívbõl, amióta csak belépett az osztálytermünkbe. Próbáltam letagadni, próbáltam menekülni elõle, mint egy kisgyerek. De nem akarok többé. Ez elõl nem is lehet. Én csak... élvezni szeretném. Vele szeretnék lenni.
 Karjaim átfonom nyaka körül, s mikor a levegõhiány szétválaszt minket, mosolyogva koccintom homlokom az övének.
- Azért titkon reménykedtem benne, hogy ezt fogod mondani – mosolyodik el õ is. – Mert ez volt életem egyik legkínosabb beszélgetése – neveti el magát halkan. Annyira jó hallani a nevetését. Annyira felszabadultnak érzem magam.
- Ha ez megnyugtatja tanár urat, nekem is – mosolygok rá még mindig pirosan, mire õ megsimítja az arcomat. Egy kis csend borul ránk, de egyáltalán nem tûnik kínosnak. Sokkal inkább meghitt...
- Itt maradsz még egy kicsit? – kérdezi Ren-san.
- Ha szabad... – pillantok rá, mire kapok egy pillecsókot. Ez felért egy igennel... hehe...

Helyet foglalunk a kanapén, kezünkben a forró csokinkkal, amik már pont ihatóvá váltak, a nagy vallomásaink közepette.
- Azért nem könnyítettük meg egymás dolgát – jegyzem meg, mosolyogva kortyolva az italomba.
- Sajnálom – vakarja meg a tarkóját Ren-san. Ezt a berögzült mozdulatát is annyira szeretem. – Sokat õrlõdhettél miattam.
- De én is összezavartam a tanár urat kellõképp – mosolygok még mindig. Õ ezt viszonozza, majd leteszi bögréjét a kis kávézóasztalra, és közelebb ül.
- Szerintem, amikor nem az iskolán belül vagyunk, lehagyhatnád a tanár urat... – nagyra nyílnak szemeim – és talán tegezhetnél is... Vagy túl korai? – kérdezi kissé talán zavartan.
- Szeretlek! – mondom ki hirtelen, szinte még levegõt sem véve. Ren-san persze meglepõdik, mire én csak elmosolyodom. – Én csak... szerettem volna, ha ez lett volna az elsõ mondatom, amiben letegezlek... – bújtatom el arcom a csészém takarásába. Õ mély hangon elneveti magát, amitõl a jól ismert hidegrázás rögtön végigfut rajtam... Rám pillant, majd kiveszi kacsóimból a bögrét, amit lerak a sajátja mellé, majd még közelebb bújva újabb forró csókkal jutalmaz. A csoki íze csak még édesebbé teszi ajkaink játékát, bõröm szinte lángol...
- Van kedved megnézni egy filmet? – kérdezi, mikor elváltunk egymástól.
- Persze – felelem mosolyogva. Míg õ kiválasztja a filmet, a kanapén összehajtott pokrócot kiterítem, s mire végzek, õ már visszatért egy kis extra-csokival. A látvány kuncogásra bír.
- Ez nem maradhat el – jegyzi meg, majd leülve mellém õ is magára húzza a takarót. Elcsenek markából egy szem csokit, és kedvesen nyújtom felé, de mikor érte nyúl a szájával, egyszerûen visszahúzom és én kapom be az édességet. Meglepett arcára ismét csak kiszélesedik a mosolyom.
- Ne hidd, hogy gyõztél – mondja hirtelen. – Visszaszerzem – mosolyodik el, s legnagyobb örömömre ismét ajkaimra simul...

Mayu:

Még mindig érzelmektõl feldúlt arckifejezéssel nézek döbbent, fekete szemeibe, amikben visszatükrözõdni látom saját magam, egészen addig, amíg le nem hunyja õket. Forró lehelete végigcirógatja arcomat. Olyan biztonságban érzem magam ilyen közelségben vele, holott pontosan Õ az, aki a legjobban felkavart. Észveszejtõ egy kettõség...
- Nem igazán vagyok ilyenben jó – szólal meg egy kis idõ után mosolyogva, miközben figyelmesen rám teríti kabátját. Egy szál ingben ül továbbra is mellettem, s elmémbe ismét betolakodnak az oda nem való kis gondolatok, miszerint milyen jó alakja van, vagy hogy milyen kontrasztot alkot a fehér szövet a hajával...
- Miben? – kérdezem halkan, összébb húzva magamon a ruhadarabot, amit utólag hálás kis mosollyal meg is köszönök. – De Tanár úr nem fog így megfázni?
- Dehogy, jól bírom a hideget – feleli, majd kisebb csönd borul ránk. Én... nem akarok tolakodó lenni, sem belekavarni az õ világába, tényleg. De õ is belekavart az enyémbe... nem is tudja mennyire. És még csak nem is szántszándékkal...
- Én.. igazán nem akarok az életébe gázolni, de nem értem. Miért csak velem volt olyan? Láttam, ahogy a többi lánnyal... – de hát mégis mit csinálok? Mint valami házsártos feleség...
 Megrázom a fejem, ujjaimmal megszorítom a kabát durva anyagát. – Nem... nem vonhatom kérdõre – dõlök elõre, vegyes érzelmektõl fûtve. – Nem rám tartozik.
- Talán mégis – súgja halkan, mire meglepetten fordulok felé. Nem annyira azon lepõdök meg, amit mondd, csak... más már rég elküldött volna a sunyiba. Õ viszont... kedvesen beszélget velem, még vigasztal is. Bár, totális katarzist vált ki belõlem egyúttal. De nem fogom faggatni. Nem. – Nem azért mondtam, hiszen tényleg nem tehetsz róla... velem van a baj – sóhajtja halkan, a hûs éjszakai levegõbe.
 Milyen ismerõsen csengenek ezek a szavak. Hányszor mondtam ezt Kaito-kunnak... eh. Nem hittem volna, hogy ez a mondat ennyire rosszul tud esni.
- Én is mondtam már ezt Kaitonak – mosolyodok el keserûen.
Felnevet zavartan, és ismét megjegyzi, hogy nem jó ebben. Tulajdonképpen tényleg nem, de nem ez a lényeg. Csak homályos utalásokat és kifogásokat hallok... amiket nem értek, és... olyan rossz, mert nem tudom, hogy mit rontottam el... de most elhatároztam valamit.
- Nem is kell.. én csak... szeretem, ha õszinték az emberek.
- Én is... De nem tudom, hogy el szabadna-e mondanom azt, amit. – Ennél az újabb homályos kis utalásnál már ismét könnyek csorognak végig az arcomon. Ennek már nincs semmi értelme... csak saját magamat marcangolom. Ha nem akar engem látni, akkor inkább megkönnyítem a dolgát. Döntöttem: békén hagyom õt...
- Sajnálom… nem akarom a tanárurat zaklatni. Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek, jó éjt – hadarom el, majd egyszerûen ledobom magamról a kabátkát, s a két ülõpadsor között iramodnék neki, ha hangjával, s karjával nem tartana vissza.
- Várj! – kiáltja utánam, majd kissé visszaránt, de a váratlan lendülettõl az ölébe zuhanok. Erõs karjai indaként tekerednek körém, majd forró ajkak puha simogatását érzem meg a számon...

Úristen.

Csak egy pillanat mûve az egész jelenet, de mintha még mindig ott égnének az ajkai az enyémeken... Uram atyám...
Egy remegõ könnycsepp kiszökik szemeimbõl, de biztos vagyok benne, hogy az arcomra érkezve rögvest el fog párologni.
Most már végképp nagyon összezavart vagyok... és... boldog... ami még értetlenebbé tesz...
Arcomra simulnak a meleg kezek, én pedig visszatérek a valóságba. Nem tudom miért volt, de én újra meg szeretném tenni...
Lehunyva pilláimat, óvatosan érintem számat az övéhez; meglepett, mély nyögése visszacseng a fülemben. Kezeim - amik eddig támaszkodón pihentek a mellkasán – lassan kúsznak felfelé, majd a nyaka körül átfonva õket, egész testemben remegve próbálkozok meg életem elsõ csókjával. Bizonytalanságomat ajkai lágy masszázsa váltja fel; keze a hátamra simul, de ettõl csak még jobban remeg minden porcikám... Úgy érzem, mintha pillangók repkednének a hasamban...
Levegõhiány választ szét minket, s kissé pihegve tekintek rá. Mintha sokezer szó, érzés kavarogna körülöttünk, amitõl forrna a levegõ, mégis... olyan kellemest érzek.

Puff.

Hirtelen kivágódik az udvarra nyíló ajtó, és olyan gyorsan rebbenünk el egymástól Ren-sannal, mintha egyikünk valami csúnyát mondott volna.
K-ki az? Vajon mennyit látott?
Valószínûleg semmit. A pálya arrébb van a kaputól, ráadásul töksötét van. Jézusom, de megijedtem...
- Renjou, itt vagy? Kéne egy kis segítség! – hallom a kémiatanár rekedtes hangját messzirõl. Kyoukan-sensei a hang irányába fordul, de én már nem várom meg a válaszát. Tudom, hogy ez most nagyon drámainak hat, de nem bírok itt maradni. Most nem. Nem tudnék mit mondani... nagyon összezavarodtam.
A másodperc törtrésze alatt kapom le magamról a cipõimet, és surranok el nesztelenül a hátsó kijárathoz. A szívem úgy zakatol, hogy szinte átlyukasztja a mellkasom, a testem forró, és ha visszagondolok az átéltekre, ismét remegni kezdek... te jó ég...
A történelemtanárommal csókolóztam a focipályán!

~*~

A téli szünet elsõ napjaiban ki sem dugtam a fejem a lakásból. Megvártam, hogy elõször is leülepedjen bennem az érzelem kavalkád, hogy át tudjam szûrni lehiggadt fejjel az egészet. Az egész átmazsolázott dologból három következtetésre jutottam:
1. ezt lehetetlen lehiggadt fejjel átgondolni
2. akármilyen nehéz is, de tisztáznom kell a dolgokat Ren-sannal, mert ebbe rövidtávon beleõrülök
3. Kaito-tól is bocsánatot kell kérnem
És most itt állok, a tanárom hófödte kerítése elõtt dideregve, bordáimat szinte átszakító szívveréssel, és el akarok szaladni. De... nem lehet. Ha nem beszéljük meg a dolgokat még tanítás elõtt, nem tudom, hogy egyáltalán a szemébe tudnék-e nézni az iskolában.
Remegõ kézzel nyúlnék a csengõhöz, de meglepetten konstatálom, hogy a kapu nyitva van. Nyelek egy nagyot, és lassan belépek a kis udvarba, s bár gondolatban már húszszor hazaszaladtam, az ajtóhoz lépve, lehunyt szemekkel lenyomom a csengõt.
Ajkaimba mélyesztem a fogaim, amikor meghallom a lépteket az ajtó mögül. Lassan lenyomódik a kilincs, és kitárul a nyílászáró...
...ami mögött Hanako-san áll egy szál törülközõbe csavarva. Úristen.
- Á, szia Mayu-chan! – üdvözöl mosolyogva, de én gondolatban megtaposom az államat. Mintha a világ legtermészetesebb dolgaként állna elõttem egy rövid törülközõben... – Ren-niit keresed?
- Um.. én csak, izé... – habogom zavartan. – Nem érdekes, bocsánat. Nem akartam zavarni – hajolok meg kissé, majd a kapu felé kezdek futni.
- Ki az, Hana-chan? – A francba... Kyoukan-sensei hangjára teljesen lebénultam... de hát mégis mit csinálok? Már megint menekülök... de jogosan, nem? – Mayu-chan? – hallom a kellemes, de döbbent hangot, amire már én is hátrafordulok. Éveknek tûnnek a másodpercek, amíg egymásra nézünk.
- Na jó, én kezdek fázni... inkább bemegyek – közli mosolyogva Hanako, de szinte meg sem hallom.
- Bocsánat. Nem kellett volna idejönnöm – motyogom, fejemet lehajtva. Mit képzeltem? Miért hittem neki? Még hogy nem volt köztük semmi...
Ismét nekiiramodok, de a kapuhoz csapódik egy kéz, mely nem enged ki.
- Várj! Nem kell, hogy félreértsd, Hanako csak...
- Miért magyarázkodik nekem? – fordulok hátra feldúltan.
- Mert mindkettõnknek jelentett valamit az a péntek este. Különben nem jöttél volna ide.
 Ettõl még a lélegzetem is eláll, torkomra fagynak a szavak. A nagy csendet végül az ajtócsapódás töri meg. Az eddig bájosnak gondolt nõ jön ki – immár felöltözve – a házból, két nagy bõrönddel a kezében.
- Én indulok is, Ren. Köszönöm, hogy befogadtál erre a délelõttre! Csak én lehetek ilyen béna, hogy lekésem az elsõ vonatot... de nagyon jól esett a fürdõ, igazán átmelegített... – hálálkodik mosolyogva, miközben én elõször kõvé merevedve bámulok rá, majd legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Te jó ég...
Búcsúzószavaik távolinak tûnnek, nem nagyon figyelek rájuk.
- Most már bejössz? – mosolyog rám megkönnyebbülten a sensei, és egy nagyon apró mosoly szalad ki az én arcomra is. Milyen buta liba vagyok...
Bólintok, és bemegyünk a fûtött kis házba. Amíg leveszem a kabátomat, õ kedvesen megkérdezi, hogy kérek-e valamit, és végül egy forró csokiba bele is egyezek.
- Sajnálom az elõbbit... – lépek be a boltíven át a konyhába. Itt semmi sem változott. Bár, még csak másodjára járok itt, de szinte elöntenek annak a havas estének az emlékei.
- Hagyd csak, nincs jelentõsége – feleli, nekem háttal, a tejet melegítve. Örülök, hogy nem haragszik.
- És azt is sajnálom, hogy pénteken csak úgy eltûntem... – Lassan mellé lépek, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Gyáva dolog volt.
 De még mennyire. Egy életre leírhattam magam a szemében.
- Mayu-chan, ne kérj már ennyiszer bocsánatot... csak még szörnyebben érzem így magam – fordul felém.
- Ne haragu... – kezdenék rá ismét, de a számra ütök. – Fenébe – jegyzem meg kuncogva, és végre Ren-san is ismét elmosolyodik. Bár még nem láttam ilyen önvádlónak, de... a mosolyát jobban szeretem.
- Inkább te ne haragudj. Az én hibám az egész – jelenti ki, újfent mosoly nélkül, elõvéve a bögréket. Lehajtom a fejem.
- Nem az a kérdés, hogy ki a hibás, vagy hogy mi a helyes, tanár úr... – dünnyögöm magam elé. – Azért jöttem ide, hogy... megbeszéljük. Mert nem tudom, hogy Ön hogy van vele, de én eléggé összezavarodtam...
 Zavaromban szinte felsistereg arcom, amit a bögre fülének birizgálásával próbálok elnyomni.
- Rendben, de mint mondtam, nem vagyok ebben jó – mosolyodik el újból kedvesen.
- Mint mondtam, nem is kell – viszonzom gesztusát. Immár oldottabb hangulatban készítjük el az italainkat; én is segítek, hisz máskülönben kellemetlenül érezném magam.
- Tettél bele cukrot? – kérdezi meg tõlem váratlanul, mikor már készen vagyunk. Nagy szemekkel nézek vissza rá.
- Öö... nem tudom, nem figyeltem, de mindjárt megkóstolom.
A bögre szélébe mártom ujjaimat, gondolván, hogy ott nem olyan forró már a csoki, de tévedtem. Felszisszenve rántom el a kezem, és fújogatni kezdem az égõ felületet.
- Jól vagy?
- Persze, csak... úgy tûnik, én meg ebben nem vagyok jó... – jegyzem meg humorosan, de õ olyan komolyan kezdi el bámulni csokis bõrömet, hogy szorongás költözik belém. Egy pillanat múlva már lángra is lobban az arcom, amikor gyengéden megfogva a kezem, hirtelen az ajkaihoz emeli ujjamat, és óvatosan lenyalja róla a csokit. Jézusom, menten összeesek...
- E-elég édes? – kérdezem meg rettentõ nagy zavarban. Felpillant rám a koromfekete szempár, és már tudom, hogy elvesztem. Kezének apró húzása mellett lépek közelebb hozzá, és mámorban fürödve hagyom, hogy ismét magához szorítva csókoljon meg.

Mayu:

Másnap persze – attól még, hogy a hétvégén kirándultunk – ugyanúgy iskola van, aminek természetesen senki nem örül. Én se túlzottan, de hát ez van. Sejtettem, hogy mindenki nyúzott lesz, ezért is sütöttem egy egész tepsi csokis sütit az osztálynak... legyen valami jó is ebben a napban.
Lassan vége a szünetnek, így visszamegyek a helyemre, hol padtársam, Noriko izgatottan fogad.
- Már sokkal jobban nézel ki – jegyzem meg kuncogva.
- Persze, hiszen töri óra jön! – válaszolja lelkesen, fülig érõ mosollyal. Halk kis nevetésem végképp elnémul, s mellkasom zavartan szorul össze.
- Hogyne, persze.. – engedem el a fülem mellett, majd leülök a helyemre. Becsengõ után nem sokkal már meg is érkezik a sensei, irigylésre méltóan jó formában. Szerencsére nem felelteti meg a bágyadt népséget, sõt, elég könnyed kis órát tart nekünk. Persze jól érzem, hogy akárhányszor rám néz, melegszik az arcom, de most inkább a szégyentõl. Naná, hogy már megbántam azt az ölelést. Naná.
 Ugyanolyan hülyén érzem magam, mint amikor puszit adtam az arcára. Legszívesebben bugyborogva elsüllyednék. Kell nekem ilyen ösztönlénynek lenni...

Az óra vége egy kis beszélgetéssel zárul, majd a szünet kezdetével a csapat nagy része távozik a terembõl, néhányan viszont (értsd: lányok) bent maradnak uzsonnázni. Hirtelen eszembe jut a nagy tálca süti, mely még korántsem fogyott el. Rögvest ki is kapom a padból, és kedvesen mosolyogva sétálok vele a tanári asztal felé.
- Kér Tanár úr egyet? – kínálom meg, hisz lassan már kiismerem, mennyire édesszájú... hehe.
Felpillant rám sötét szemeivel. Hm.. nem tudom, ma egy kicsit furcsának tûnik nekem.
- Ej, Mayu-chan. Sütöttél az egész osztálynak? – Inkább megjegyzi, mintsem kérdésként teszi fel. – Több energiád van, mint nekem.
 Szívemrõl hatalmas kõ gördül le, hisz ezek szerint nem vette zokon a tegnapi.. kirohanásomat. Már épp arra számítanék, hogy elvesz egy sütit, de... nem.
- Kedves vagy, de köszönöm, most nem kérek – feleli, s ebben még nem is lenne semmi szokatlan (leszámítva a csoki visszautasítását), de aztán bezárja a naplót, majd rám sem nézve, sietve vonul ki a terembõl.
 Valósággal az államon taposok.
- Na mi az, Mayu? Kiestél a kosárból? – nevetnek fel hátam mögött a lányok, ami megforgatja a kést a szívemben. Lehajtom a fejem, s lehunyom szemeimet, de csak annyira, hogy mosolyt tudjak erõltetni magamra, ami még hihetõnek is tûnhet.
- Úgy tûnik – fordulok hátra. – De hát ezt akartátok, nem?
Majd szép kedvesen leteszem a tálcát az asztalra, és kimegyek a folyosóra. Ez a nap már úgysem lehet ennél rosszabb.

~*~

A hét viszont még ennél is borzalmasabban telik, már ami az iskolát illeti. Kyoukan-sensei olyan velem, mint bármely más diákjával. Persze, eddig sem kivételezett velem, vagy ilyesmi, de... mindig olyan kedves volt, és vicces... és én olyan jól éreztem magam vele. Már nem is annyira a tanáromként tekintettem rá, sokkal inkább egy... barátra. De hát ez is abszurdum, nem? Nem tudom... már semmit sem tudok... össze vagyok zavarodva érzelmileg.
- A jövõ héten, a szünet elõtt szeretném, ha írnátok egy kis röpdolgozatot, csak hogy legyen jegyetek. Bõven adok felkészülési idõt, szóval tessék szép jegyeket a karácsonyfa alá vinni – fejezi be az órát Ren-san, majd pontosan kicsengõkor megfordul, s elkezdi törölni a táblát. Persze rögtön egybõl azon kezdek agyalni, hogy milyen témát válasszak a dolgozathoz. Lehet, hogy a lovagok világáról fogok írni. Hm.
- Mayu!
Annyira meglepetten ér a nevem elhangzása az õ szájából, hogy rögtön fel is kapom a fejem. Most.. miért hagyta le a „chan”-t...? - Az utolsó órán után szeretném, ha megkeresnél, a 17-es teremben leszek.
 Dübb-dübb.
 Csitt legyen!
- Re-rendben... – válaszolom megszeppenve. Nem tudom, hogy most örüljek-e ennek, vagy sem.
Kivonul a terembõl, Noriko pedig csalódottan fordul felém a padban.
- Kit akartunk átverni? – kérdezi, szinte már lenézõen, majd feláll, és odamegy Tsukiékhoz. Komoran meredek magam elé. Ez a hét ráébresztett bizonyos dolgokra. A lányok most nem voltak annyira gorombák velem, persze attól még így is egyedül éreztem magam mellettük. Erre most... pff. Nagyszerû.
***
Véget érnek az órák, én pedig hevesen dobogó szívvel száguldok le a 17-es teremhez. Gátlásokkal tele kopogok be a félig nyitott ajtón.
- Bejöhetek?
Mikor meghallja félénk hangomat, mosolyogva int nekem, hogy menjek be. Eleget is teszek néma óhajának, és mikor meglátom, hogy csokit eszik, a tüske a lelkemben megmozdul, és a környékén fájni kezd.
- Persze, már vártalak – teszi hozzá, mikor lenyeli a falatot. Leülök vele szemben egy padra, a kíváncsiság szinte szétfolyik a testemben. Vajon miért hívott ide? – Egy pillanat, ezt még befejezem – mondja, rám sem nézve, miközben látszólag átlagot számít. - Arra gondoltam, cserélhetnénk még könyvet, múltkor is olyan jót beszélgettünk…
 Szinte sérti fülemet az a közöny, ahogy mondja. De hát mi bajom van? Most örülnöm kéne. Ez az elsõ alkalom a héten, hogy beszél velem, ráadásul még folytatni akarja a könyvcserét... de...
 Ujjaim ökölbe szorulnak egyen-szoknyámon, szemeimbe beleszúrnak a könnyek.
- Tanár úr haragszik rám? – bukik ki a kétségbeesett kérdés belõlem, és olyan elérzékenyülve tekintek rá, hogy majdnem sírok.
Persze meglepõdik, hogyne. Még a ceruza is majdnem kiesik a kezébõl; meglepetten pillant fel rám.
- Dehogyis... mibõl gondolod ezt?
- Hát... mostanában olyan közömbös velem... Ha az ölelés miatt haragszik, sajnálom, többet nem fordul elõ... – panaszolom halkan. Nem tehetek róla, olyan rosszul esik. Na meg a lányok viselkedése is...
 Meredten bámulom combjaimon a szoknya s a harisnya találkozását, majd meghallom a tanári szék fülsértõ nyikorgását, s mire felnéznék, már Ren-san zár a karjaiba. Meglepõdök, még a könny is megremeg íriszeimben.
- Ne butáskodj... nyugodj meg... – suttogja a fülembe. – Csak... – csak?
Eltávolodik tõlem, de karjai még mindig a vállamon vannak.
- Akkor.. akkor miért? – faggatom, már a végsõ kiborulás fázisaiban. Lehet, hogy õrült módon túl fontossá vált nekem Kyoukan-sensei? És nem akarom elveszíteni õt...?
 Naná, hogy nem akarom, különben nem bõgnék mindjárt.

Elõször nem felel semmit, csak mélyen belenéz a szemeimbe. Feketés tekintete felfedezõ útra indul arcomon, és én figyelemmel követem túráját. Parázsló lélektükrei végighasítanak ajkaimon, még mielõtt újból összeforrna pillantásunk. Észreveszem, hogy nyel egyet, majd kifújja az eddig benn tartott levegõt, és hátralép, elengedve engem, immáron lezserül a tanári asztalra támaszkodva.
- Ez... bonyolult – túr fáradtan sötét tincsei közé, és én legszívesebben benyögném, hogy „van idõm”, mint közös szállóigét, de egyrészt marha nagy tiszteletlenség lenne, másrészt... nincs is közöm hozzá.
- Tudod... most nem minden úgy alakul, ahogy szeretném. Biztos ezért voltam veled is másmilyen, ne haragudj – válaszolja, és rám mosolyog, de... nem nyugtat meg vele.
- Ha velem van a probléma, mondja meg nyugodtan... – dünnyögöm halkan, pedig szinte felrobban a szívem.
- Nem errõl van szó, Mayu-chan... – ismétli meg, s én továbbra sem nézek rá. Menten kilyukad a mellkasom.
Tulajdonképpen kétoldalú érzések kavarognak bennem... mert annyira megkedveltem Ren-sant, és igen, emiatt túl közvetlen lettem vele, belátom. Másrészrõl, neki biztosan nem jelentek mást, mint egy eredményes, túlbuzgó diákot.
- Rendben. Értem – motyogom, és letörlöm a jelentéktelen kis könnycseppet, ami kiszökött az arcomra. – Bocsánat – pillantok fel végre rá.
- De hát miért kérsz bocsánatot? – mosolyodik el végre, szívbõl. Engem is átmelenget vele...
- Mert bármi is olyan bonyolult most a senseinek, nyilván nem könnyítettem azt meg, sõt. Szóval, elnézést – mondom újból.
- Nem kell szabadkoznod, semmi szükség rá. Inkább nekem kéne... nem akartam, hogy rosszul érezd magad – vakarja meg zavartan a tarkóját (ami már amolyan berögzültség nála), de pillantásában ott van a bûntudat.
- Nem! Én jól vagyok! – felelem rögtön. Nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. – Csak azt hittem... – megrázom a fejem. – áh.. mindegy, mit hittem. Tényleg nagyon problémás vagyok...
- Dehogyis vagy.
 Kisebb csend borul ránk, ami persze engem zavarba ejt, amit csizmám orrának bámulásával próbálok leplezni.
 Voltaképpen megnyugodhatok, nem igaz? Elvégre mindenki életében vannak hullámvölgyek. És ha egyszer a sensei azt mondja, hogy nem velem van baja... akkor nyilván úgy is van.
- Akkor én... jövõ hétre majd hozok egy másik könyvet, és.. ismét tudunk cserélni. – Miért nem bír feltörni a jókedvû mosolyom? Nem értem... – Jó hétvégét! – hadarom el, majd uccu neki. Mégsem.
Erõs ujjak börtönébe esik a csuklóm, és én döbbenten nézek hátra.
- Mayu-chan... – ajaj.
- I-igen?
Értetlenül nézek Ren-sanra, aki láthatóan habozik, végül elengedi a csuklóm.
- Neked is jó hétvégét.
Öh.. ennyi? Olyan komolyan nézett rám, azt hittem, hogy mondani akar még valami mást.
 Mosolyt erõltetek az arcomra, majd kiszaladok a terembõl. Csak szaladok és szaladok, már rég nem is az iskolában vagyok, hanem a hazavezetõ úton, de oly’ mélyen gondolataimba temetkezem, hogy inkább csak a lábam visz.
 Nem értem... meg kellett volna könnyebbülnöm, ehelyett még mindig nyomaszt ez az egész... ráadásul olyan sok minden történt...
Jót fog tenni ez a hétvége.

~*~

A víkend rövidsége pihenéssel telik, a következõ hét napjai pedig szokás szerint száguldanak. Persze, már az elsõ napokban leadtam a történelmi esszémet, így már arra sem lesz gondom szünet elõtt. Ellenben a pénteki – utolsó tanítási napi – suli-bulira már annál inkább. Egyébként sem szeretem az ilyen felhajtásokat, de ide azért mégiscsak el kell mennem. Hajh.
 Fintorgok egyet a tükör elõtt, majd végigsimítom bordó ruhám gyûrõdéseit. Felkapok még magamra egy bolerót hozzá, majd rá a kabátomat. Tincseim enyhén hullámosan omlanak lapockáimra, lábaimon pedig egy fekete magas sarkú ékeskedik. Remélem, nem töröm ki a lábam odafelé menet.

***

Mire odaérek, már a legtöbb osztály jelen van a terjedelmes aulában. A nagy hangfalak ontják magukból a zenét, és még egy diszkó gömböt is tettek a plafonra. A teremben leteszem a kabátomat, majd visszamegyek, ahol természetesen Kaito-kun elrángat táncolni – minden tiltakozásom ellenére. A mai estén a tanároknak is jelen kell lennie, de hát furcsa is lenne több száz tinit egyedül hagyni a suliban.
 Egy idõ után a tánc feledteti velem a kezdeti feszélyezettséget, azonban nyomban vissza is tér belém az összes gátlás, mikor szõke barátom a zeneszám végén nemes egyszerûséggel magához ránt, és puszit ad a számra. Úgy leblokkolok, hogy pár pillanatig mindenféle kommunikációra alkalmatlanul, csak nézek rá hatalmas szemekkel.
- Ne haragudj – nyögi ki, látszólag õ is meglepetten, majd elengedi a karom. Öö.. izé.. nálam beállt az agyhalál.
- Semmi, csak.. kicsit váratlanul ért... – Jé, ez egy értelmes mondat volt! Ez most nagy teljesítmény.
- És ha elõtte engedélyt kérek? – mosolyog rám, de én dobni akarok egy hátast.
- Én most egy kicsit... kimegyek... – közlöm vele vontatottan, majd otthagyva õt a tánctéren, kimegyek a hátsó udvarra.
Az esti szellõ kellemesen lehût, a sötétség pedig igazi oltalom a bent villódzó fények után. Cipõm hangosan kopog, ahogy végigsétálok a focipályán, majd leülök a nézõtérre, és élvezem a szellõ selymes simogatását. Kisvártatva léptek zaja üti meg a fülem, és már elõre tenyereimbe temetem arcomat. Én most nem tudnék Kaito szemébe nézni...
- Jól vagy? – Ez a hang... ez nem az övé. Ez az a hang, ami még ezen a hideg téli estén is melegséggel áraszt el... Ren-sané.
Nemleges válaszként rázom meg a fejem, mire õ leül mellém. Gondolom, végignézte az egészet. Hurrá.
- A Tanár úr élete nem túl bonyolult most az én gondjaimhoz? – kérdezem, de még nem nézek rá.
- Gondolom, ezt most megérdemeltem. – Hogy mi?
- Nem úgy értettem! – kapom fel a fejem. – Komolyan kérdeztem...
- Ne rágódj ezen – teszi kezét szelíden a vállamra. Már vele kapcsolatban sem tudom, hogy mit gondoljak...
- Én mindent csak elrontok – nyöszörgöm. Pedig nem akarom, hogy még egyszer sírni lásson. Szegény Kaito-kun... vajon mit érezhet most? Jól kikosaraztam...
- Ugyan már, ez butaság – próbál nyugtatni, de mikor látja, hogy sikertelen, inkább gyengéden magához húz. Megadón simulok puha ölelésébe, mert erre van most szükségem. Vagy talán rá... nem tudom.
- Nem, nem az. Mindig elrontom... – A sós könnyek ismét végigcsorognak az arcomon. – Hányszor megfogadtam, hogy távolságtartóbb leszek vele... hogy ne mélyüljön el jobban a kapcsolatunk... ha ridegebb lettem volna, ez most nem történik meg! De én belegondoltam, hogy milyen rossz érzés lenne, ha valaki, akit szeretek, hirtelen minden észérv nélkül közömbösebb lenne velem, ezért nem akartam... de most...
 Szuper, sírok.
- Egy ilyen kapcsolat sohasem könnyû – próbál megnyugtatni szavaival, de látván, hogy sikertelen, inkább testem remegését próbálja elmulasztani vigasztaló simogatásával. Sokáig maradunk így, és nekem tényleg sikerül megnyugodnom, viszont fázni kezdek, de csak enyhén. Hisz amikor meztelen karjaimon Kyoukan-sensei végigsimít a tenyerével, az olyan, mintha szikrák pattannának a bõrömön...
 Vajon miért hangzott az iménti mondata olyan... tapasztaltnak? – gondolkodom némán, amikor szinte hidegzuhanyként ér a felismerés.
 Rögtön fel is kapom a fejem.
- Hiszen ön is ezt csinálta velem mostanában... – döbbenek rá a nagy igazságra, hiszen visszagondolva már minden világos. Ha tényleg gondjai lennének, nem csak velem lett volna ilyen közömbös a hetekben...
 A tanár úr szemei is elkerekednek, jól látom, hisz mivel Ren-san eddig fentrõl nézett rám, most még közelebb van hozzám. Ahogy múlt héten is volt... nagyon közel...

Mayu:

Egy pillanatra úgy meglepõdik, hogy nem is bír válaszolni, csak zavart, mély nevetésbe kezd. Engem seggbe kéne rúgni.
- Bocsánat, nem is kellett volna megkérdeznem, inkább... - De hát mit is gondoltam? Áh...
 Kikerülöm Ren-sant, és összeszedem a leejtett kis gallyakat, ágakat, majd visszalépkedek az útra.
- Nem... – szól utánam kedvesen, biztosan mosolyog. Meglepetten pillantok fel rá, mikor mellém ér, így kezdünk tovább sétálni.
- Csak barátok voltunk.
Ez az egy mondat elég ahhoz, hogy még rosszabbul érezzem magam. Mint valami gonosz kis cselszövõ, aki egy apró esemény után kombinálni kezd, és megvádolja a Tanárurat.
Kis hatásszünet után újból beszélgetni kezdünk, s õ igazi úriember módjára ajánlja fel, hogy még kérdezhetek, ha kíváncsi vagyok valamire. Na nincs az az isten!
- Tehát csak ez érdekelt? – kérdezi széles mosollyal, és én menten összeroskadok. Azt se tudom nagy hirtelen, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
- Nem, én... – Habogni kezdek nagy zavaromban, de... ezzel úgysem érek semmit. – Ebbõl már nem magyarázom ki magam, mi? – kérdezem ironikusan, felmosolyogva Ren-san jóképû arcára.
- Így van – bólint, mire nekem apró kis nevetés tör fel a torkomból.
- Ha már így kérdeztem egyet... a tanár úr is kérdezhet valamit – ajánlom fel neki, hiszen így fair.
- Hmm... – morran fel elégedetten – mintha valamiféle nagy dolgot ajánlottam volna neki -, és engem a meleg kabát alatt is kiráz a hideg...
Belépünk végre a kis folyosóra, és nekem kifut arcomból a vér. Végünk.
A lányok olyan hamar letámadnak minket, mind annak a rendje! Hol Kyoukan-senseit, hol engem kérnek számon, én meg azt sem tudom hirtelen, mit feleljek.
- Nyugalom lányok! Csak elkísértem Mayu-chant, amikor láttam, hogy merre megy – nyugtatja le õket Kyoukan-sensei, és én csak megbûvölve figyelem, ahogyan felajánlja a lányoknak, hogy válaszol egy kérdésükre a hallban. Több sem kell az érdekelt kis csapatnak, rögvest elporzanak a tüzelõvel a kezükben, én pedig még mindig csak ámulok és bámulok. Ha a sensei nincs, engem széttéptek volna.
Felpillantok a sármos arcra, s amikor kapok egy kacsintást, odébb kell néznem...
- Azt hiszem, felmelegítem magam egy forró csokival – közli mosolyogva, majd elindul a tanári szállás felé. Mosolyogva tekintek utána, majd én is elvonulok a lányszobába.

Ahol... rettentõ nagy disznóól fogad. Remek. Erre bezzeg nincs eszük!

Rendbe szedem kissé a helyet, majd a mosatlanokkal lemasírozok a kis konyhába, hogy elmosogathassak. Nem szeretek különösebben, de ha egyszer elkezdem, mindig jól lefoglal. Most sincs ez másképp, gondolataimba temetkezek, s csak akkor kapom fel a fejem, amikor valaki belép a sötét kis helyiségbe.
- Szervusz. – Hátrafordulok a hangra, és elmosolyodok, amikor meglátom a senseit.
- Na? Kifaggatták a tanár urat? – kérdezem mosolyogva. El tudom képzelni...
- Nem, „sajnos” nem volt elég idejük kitalálni a kérdést – feleli jókedvûen. Húha, akkor most biztos nagy a méltatlankodás. Hehe.
Felé nyújtom a kezem, és elkérem a kis bögrét tõle, amit azóta szorongat, hogy belépett a konyhába. El is öblítem hamar, majd megtörlöm a kezem a kis törlõronggyal.
- Nem felejtettem ám el – jegyzi meg mosolyogva, de nekem valahogy most nem ugrik be hirtelen, hogy mire is gondolhat.
- Micsodát?
- Amit megígértél. Hogy én is kérdezhetek egyet – feleli halkabban. Oh...
- Áh, tényleg.. és kitalálta? – kérdezem, kissé érdekesen érezve magam. Izgulnék?
- Hmm... – morran egyet ismét, mosolyogva, amely lassan szélesedni is kezd... O-ó. – A kis Kaito-kun... a „barátod”? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy félre sem lehet igazán érteni.
 Arcom telimegy vérrel, és olyan melegem lesz, hogy úgy érzem, menten elájulok.
- Jaj, nem.. õ... – zavaromban még a homlokomra is csapok egy kicsit, mire Ren-san csak még jobban vigyorogni kezd. – Ez egy hosszú történet – mondom pipacspirosan, mosolyogva.
- Van idõm – szûkülnek össze a sötét szemek kíváncsian, s lábával kihúzza a mellette lévõ kis széket, jelezve, hogy innen nem szabadulok válaszok nélkül. Na, jó.
 Zavartan nevetve huppanok le a kis sámlira.
- Hát szóval... – emelem el arcomtól a kezem. – Kaito-kun, õ... tipikusan az a gyerekkori barát, akivel az ember együtt nõ fel, és egy bizonyos idõ után... nos, megfordul a fejében, hogy tartozik magának annyival, hogy kiderítse... nem lehetnének-e ennél többek.
- És, lehetnének? – kérdezget kíváncsian, ami – mint szinte minden – nagyon jól áll neki...
- Nos, nem.. – rázom meg kipirultan buksimat. – Mármint, nagyon szeretem õt, de nem tudnám magunkat úgy elképzelni együtt... csak barátokként.
- Értem – feleli egy kis hallgatás után Kyoukan-sensei.
- De ha már a tanár úr erre így rákérdezett, akkor ezek szerint valamit nagyon nem jól csinálok... – nevetek fel halkan, talán kissé kínosan is.
- Nem, nem így értettem – nyugtat meg mosolyogva. – Csupán az õ részérõl... valahogy másképp láttam a dolgot.
Hát, mint a legtöbb ember.
- Nem szeretném õt megbántani, ahhoz túlságosan fontos is nekem, de... csak barátok vagyunk – bököm ki végre a „varázsszavakat”.
- Köszönöm, hogy válaszoltál, Mayu-chan. És ne haragudj, amiért.. így zavarba hoztalak – derül jót piros arcomon, és én is felkuncogok.
- Ugyan...
- És valaki más esetleg nincs a láthatáron?
- Na de sensei! – rivallok rá, persze korántsem komolyan. – Egy kérdésrõl volt szó.
- Igaz, de ha már így belelendültünk... – dõl hátra a székben, ujjait összekulcsolva a tarkóján, elégedetten, szélesen mosolyogva.
Felfújom arcomat. Hah..
- Nem.. nincs senki. – Ujjaimmal kissé meggyûröm nadrágomat a térdemen. – Na és ön, Ren-san? Csak nem egyedül él?
 
Tudom. Nagyon indiszkrét vagyok... de... „ha már így belelendültünk”...
 
Mosolya lejjebb lankad kissé, de nem tûnik el – szerencsére.
- De igen. Momentán nincs senkim sem, de.. még várok. Majd jön egyszer valaki... ha akar.
- Pontosan – villantom rá legszebb mosolyomat. – Tudom, hogy elcsépelten hangzik, de szerintem megéri várni... nem szabad fejjel rohanni a falnak. – Elvigyorodom picit, majd felállok a székbõl, hiszen elgémberedtem már egy picit.
- Csak nem tapasztalat? – kapok viszonzásul egy sunyi szempárt.
- Nem mondanám... inkább csak megfigyelés.
Kijelentésemre a tanár úr is elmosolyodik, és feláll õ is a helyérõl.
- Te egy nagyon okos kislány vagy, Mayu-chan – simítja meg az arcomat. Pislákol párat a kinti lámpa, így szinte reszket a fény a feketés szemekben. Vajon miért tûnik most... ennyire magányosnak nekem?
- Nem, ez nem igaz... – mondom hirtelen. – Ha az lennék, akkor tudnám, hogy mi a jó nekem...
Értetlenség kúszik fel helyes arcára, keze lecsúszik bõrömrõl, én pedig lesütöm a tekintetem.
- Ren-san, Mayu-chan? – halljuk meg hirtelen a tanárnõ hangját, s én rögtön hátrébb is lépek a senseitõl.
- Tanárnõ!
- Mit csináltok itt a sötétben? – kérdezi döbbenten.
- Csak beszélgettünk egy kicsit – feleli kedvesen Ren-san. – Remélem, nem jelent problémát – teszi hozzá, mire az osztályfõnök zavart dadogásba kezd.
- T-természetesen nem, de... Mayu, neked már ágyban kéne lenned! Holnap korán kell kelni, ha még meg akarjuk nézni a kis templomot indulás elõtt!
- Értettem, tanárnõ.. – biccentek felé engedelmesen, majd az ajtóhoz suhanok. – Jó éjszakát!
Elköszönök, és felmegyek a szobámba lefeküdni.

~*~

Másnap a kempingben megreggelizünk, és a kis templomnézés után délkörül már az állomáson is vagyunk. A vonatra sem kell túlzottan sokat várni, hamar megérkezik. Most egy egyszemélyes ülést nézek ki egy ablak mellett, oda dobom le magamat.
Kifelé kezdek révedni, a messzeségbe, és eszembe jut a tegnapi beszélgetésem a sensei-jel. Ha becsukom a szemem és belegondolok... nagyon rossz lehet minden este úgy hazatérni, hogy senki nem vár. Senki sem kérdezi meg, hogy milyen napom volt. Senki nincs ott velem, csak a könyvek.
Én is sokszor azokba menekülök... elvégre lássuk be: nem én vagyok az egyetlen gyerek a családban, csupán egy a sok közül. Ezzel nincsen semmi baj, de most, hogy anyu terhes, még kevésbé érzem úgy, hogy fontos lennék. Ürességet érzek...
... és fáradtságot...

***

- Mayu-chan... ébresztõ! Megérkeztünk – ölel körbe egy hang valahol az ébrenlét mezsgyéjén, de mikor a vállamat is finoman rázogatni kezdik, már nyammogva kezdek laposakat pislogni.
- Majdnem itt maradtál – mosolyog rám Kyoukan-sensei, és hirtelen magamhoz térek. Olyan hirtelen pattanok fel, hogy kis híján lefejelem az elõttem lévõ ülést.
- Oh.. kicsit elaludtam... – dörzsölöm meg a szemeimet, majd gyorsan felkapom magamra a kabátomat. – Köszönöm az ébresztést... – mosolygok zavartan Ren-sanra.
- Nincs mit, Mayu-chan.
- És köszönöm a tegnap esti kis beszélgetést is... jól esett. – Felkapom a hátizsákom is, és csak most veszem észre, hogy már csak mi ketten vagyunk a szerelvényen.
- Nekem is. Örülök, hogy megnyíltál, bár... még mindig elég sok mindent nem tudok rólad – jegyzi meg kissé célozgatva.
- Hát.. dettó – kacagok fel, és megindulok a kijárat felé, de... hirtelen megtorpanok, visszanézek a tanár úrra, és valahogy belém nyilall az üresség... amit akkor érezhet, amikor hazatér.
- Minden rendben? – kérdezi. Nem... nincs...
Nem szólok semmit, csak minden bátorságomat összegyûjtve, leküzdve a zavaromat ölelem meg õt. Hiszen el tudom képzelni, hogy érezhet... hiszen megértem õt. Õ az elsõ olyan ember, akivel nem csak a történelemrõl, de másról is el tudtam beszélgetni, és éreztem, hogy nem a levegõbe mondom a szavakat.
Hallom kissé megdöbbent nyögését, de aztán... aztán megérzem, ahogy visszaölel. És jól esik.

De ennyi. Le kell szállnom..

Elválok tõle, és igyekszem legszebb mosolyom rávillantani.
- Jó éjszakát! – köszönök el, majd leszállok a vonatról; a hûs szél egybõl az arcomba csapja a havat. Még délután van, de már sötét, hisz ebbõl áll a tél. A távolból megpillantom szüleimet, és futni kezdek feléjük. Bele a hóesésbe.